A magyarság eredete: VI.2 Mítoszok

SZERKESZTÉS ALATT!

A MAGYARSÁG EREDETE

VI. FEJEZET

VI.2. Mítoszok világa - Vízözönök

A vízözönökkel kapcsolatban fellelhető irodalomról, a világtörténelem ciklikusságáról meglehetősen alapos kutatást végzett Bunyevácz Zsuzsa a Szent Grál keresése c. könyvének "9. Számos pusztulás?" c fejezetében. Ebből következnek részletek:

"...Bizonyos egyöntetűség figyelhető meg annak tekintetében is, hogy az egyes korszakoknak vízözön vagy valami más kataklizma vetett véget. Az egész világon nagy számban fellelhető vízözönmítoszok nagy része abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindig van valaki, aki tud a közelgő áradatról, és valamiképpen próbálja átmenteni az anyagi és szellemi javakat a vész elmúlta utáni időkre. Több helyen előforduló motívum, hogy kőbe, oszlopokra stb. vésik mindazt a tudást, ami a birtokukban van, hogy átmentsék valamiképpen a következő generációk számára. Szintén gyakran előforduló elem, hogy a kataklizma elmúltával tanítók jelennek meg, akik újra megtanítanak mindent az emberiségnek, a vízözön után pedig egy új, más korszak kezdődik. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a vízözön előtti korban őseink ,, már tudtak valamit': amit szükségesnek tartottak megmenteni.
...
A vízözönről szóló legkorábbi írásos emlékek Mezopotámiából származnak. Ilyen például az Eridu teremtéstörténet néven ismert töredék (kb. Kr. e. 3000), az Atram-haszísz- (kb. Kr. e. 1640) vagy a Gilgames/ Nimród-eposz (kb. Kr. e. 1 1 00). Lényegében hasonló történetet mesélnek el, csak a hős neve különböző: Ziusudra, Atrarn-haszísz, illetve Utnapisti. Mindegyikben Enlil büntetésként küldi a világra a pusztító áradatot, hét napon át zuhog az eső, majd Enki az, aki megmenti az embereket. A mezopotámiai mitológiában találkozunk a ,,Hét Bölccsel': Az apkalluk (a szó valószínűleg a sumir ab gal, "nagy öreg" kifejezésből ered) félistenek, Enki teremtette őket azért, hogy az emberiséget megtanítsák a civilizáció vívmányaira. Enki papjaiként szolgáltak még az özönvíz előtt, és tanácsaikkal segítették a királyt. Ők adták az emberiségnek az erkölcsi törvényeket, a kézművességet, a művészeteket és sok minden mást is. Halszerű lényekként ábrázolták őket, akiknek az alsó teste hal volt, a felső pedig emberi, emberi vagy sasfejjel. Említeni kell továbbá, hogy a Gilgames/Nimród -eposzban szó esik a koruknál régebbi, ősi iratokról és bölcsességről: "Mindent látott, hallott, tapasztalt - jelenvalót és régenvoltat, mély kútforrása bölcsességnek... A rejtett írást felkutatta, betemetett nyomokra bukkant, emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvízéből veszélyes, messze útra indult . . . s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste". Ugyanilyen régi bölcsességről történik említés Assur-bán-apli könyvtárának egyik agyagtábláján, amelyet Ninivében találtak meg. Ezen is olyan ősi iratokra történik utalás, amelyeket a "hajdankorban írtak".
Térjünk át Egyiptomra! A hermetikus írások egyikében, az Aszklépioszban olvashatunk a vízözönről, illetve az utána következő új rendről: Az Úr, hogy "véget vessen a bűnöknek és az általános romlottságnak, özönvízzel fogja elárasztani a világot, vagy tűz által emészti el". Majd "visszaállítva az eredeti szépségét, még egyszer méltóvá teszi csodálatra és imádatra... A világnak ez az újjászületése, a jó dolgoknak ez a helyreállítása, a természetnek ez a kegyes és szent visszahelyezése akkor fog bekövetkezni, amikor elérkezik az ideje, melyet Isten szent és örökkévaló akarata határoz meg". A kb. Kr. e. XIV. századból származó A mennyei tehén könyve vagy A Nut könyve című írás is egy áradatról szól, abban az időben, amikor az emberek még hasonlók voltak az istenekhez, majd pedig elpártoltak a nagy istentől. Ekkor Ré látva, hogy az emberek szófogadatlanok, összehívta az isteneket. Büntetésül áradattal sújtották őket. Számos ember elpusztult, de végül Ré megsajnálta őket és megkegyelmezett nekik. Ekkor Ré magához hívatja Thoth istent, aki hírvivője lett, majd a vízözön után új rendet teremtett. Más egyiptomi írásokban is találkozunk azzal, hogy az istenek - Ozirisz vagy Thoth - büntetésül el akarták pusztítani az emberiséget. Diodórosz Szikeliótész is ír erről: az egyiptomiak új történeti korszakot kezdtek a vízözönnel, amelynek Mena volt a hőse, aki később megtanította a népet istentiszteletre.
Folytassuk Indiában! Számos, az eddigiekhez hasonló gondolattal találkozhatunk a szent irataikban. A Mahábalipuram-mítosz például nagyon hasonló a sumer vízözönhöz. Az istenek mérgesek voltak az emberekre, összegyűltek, és úgy döntöttek, hogy árvízzel pusztítják el őket. A tenger istene szabadjára engedte a hullámokat, mindent elöntött a víz. Említést tesz Dwarkáról, egy ősi településről, amit elmosott az áradat. A Bhagvata Purana szerint Brahma nagy világkorszakának a végén egy óriás a védák szent iratait ellopta, így az emberiséget megfosztotta a tanítástól és a törvényektől. Visnu hal alakjában a földre szállt, hogy megmentse az írásokat és az embereket, leginkább Manu királyt. Manunak vizet vittek, hogy mossa meg a kezét. Ám miközben mosakodott, egy hal került a kezébe. A hal ezt mondta: Nevelj fel engemet, és meg foglak menteni! Figyelmezteti a királyt, hogy egy árvíz el fogja sodorni az emberiséget, s ettől akarja megmenteni. Amikor aztán Manu felnevelte a halat, az utasítja, hogy építsen egy hajót, és amikor az árvíz emelkedik, a hal a hajóhoz úszik és egy hegyhez vezetve őt, megmentette. A Mahábharata egyik részlete gyakorlatilag ugyanezt írja le. A Visnu purana szintén elmesél egy ilyen történetet. Eszerint Indra haragra gerjedt, ezért esőket és viharokat zúdított a földre. Hét nap és hét éjjel zuhogott az eső, de Krisna megvédte az embereket.
Indiában is találkozunk a "Hét Bölccsel", a Hét Risivel, a civilizáció terjesztőivel. A risi szankszrit eredetű szó, jelentése: aki igazat mond. Több ezer évvel ezelőtt a védikus himnuszok keletkezésének idején egyfajta magasabb rendű tudás képviselői voltak. Ők irányították a védikus társadalmat, átlátták a fejlődést, megalapították a királyság intézményét, tanították az embereket például földművelésre vagy a Védák ismeretére. Az árvízzel kapcsolatban találkozunk velük: az egyik észak-indiai tradíciójában azt látjuk, hogy Manu és a Hét Bölcs a Himalájába menekült a vízözön elől, és onnan szóródtak szét, hogy újra létrehozzák a földművelést ·az embereknek.
Ám nem meglepő módon, Iránban is hasonlóval találkozunk. Jima herceg az iráni vízözön hőse, ő az, akit Ahuramazda és az istenek megbíztak, hogy tanítsa meg az embereket az isteni törvényekre. Ö ezt nem akarta, de figyelmeztették, hogy hatalmas veszedelem fenyegeti a világot: nagy víz fog elárasztani mindent.
Folytassuk a Bibliával! Minden bizonnyal az Ószövetségben leírt vízözön története a legismertebb. Az azonban valószínűleg kevésbé ismert, hogy a Biblia is tud ősi iratokról. A Zsidó lexikon egyértelműen utal a zsidók körében is meglévő titkos tanokra, amikor Ezsdrás apokrif evangéliumáról ír. Ebből kiderül, hogy valahol megvannak az ősi iratok, de azokat elrejtve tartják a nép elől. Ésaiás próféta pedig így szál: "Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait..." ,,Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudománynak a kulcsát" - olvasható Lukács evangéliumában, ami szintén arra utal, hogy létezhetett egy korábbi időből származó tudás. Ahogy a következő idézet is ezt sejteti: "Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történik, ugyanaz, ami ezután történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van, amiről azt mondják: nézd ezt, új ez, régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak" Az apokrif Énók könyve szintén szól a világpusztulásról, a bűnös emberiség megbüntetéséről, víz- és tűzözönökről. Énók túléli a vízözönt, nála van a tudás: "Rettenetes dolgot láttál, fiam, és álomlátomásod komoly titkokat tár fel a föld bűneinek titkait illetően: mert el kell sűlyednie a mélységben és hatalmas pusztulásban kell el pusztulnia. És most, fiam, kelj fel és mivel hívő vagy, járulj a dicsőség Ura elé és kérelmezd Őt, hogy legyen egy maradék a földön és nehogy elpusztítsa Ő az egész földet". ,,Énók, egy igaz ember, akinek szemét az Isten felnyitotta... "
Josephus Flavius is hasonlóról számol be. Ádám harmadik fiának a gyermekei jólelkűek voltak, és megőrizték az ország békéjét. Ismerték a csillagok járását és az égitestek pályafutását. És mivel Ádám meghirdette minden dolog pusztulását egyszer tűz, másodszor pedig özönvíz által, két oszlopot emeltek: az egyiket égetett agyagból, a másikat azonban kőből, és mindegyikre felrótták a tudományukat, így, ha a téglaoszlop a vízben megsemmisülne, akkor a kő megmaradna" A zsidó hagyomány - Mika Jozéf Bin Gorion gyűjteménye - három vízözönről tud: Káin, Énók és Noé idején. Megtudjuk, amikor Kainán király uralkodott a világon, akkor kőbe írt mindent a vízözönről, ami az ő idejében volt, és megjósolta, hogy Énók idejében is lesz. A Széfer Raziél (Raziél könyve) leírja, hogy Raziél angyal Ádámnak egy könyvet vitt az égből, annak szövege egy zafírkőre volt vésve.
Ahogy arról már szó esett, az Újszövetségben is rábukkanhatunk a vízözönre: " ...az egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára. Amelyek által az akkori világ vízzel elveszett. A mostani pedig ég és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napj ára. Ez azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap". "A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserükké lőnek." De az ősi tudásra is: "Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve ősidők óta, és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ö szentjeinek".
Folytassuk Berósszosz, a káldeus írástudó elbeszélésével, amit Kr. e. 280 körül írt. Leírja, hogy Oannész, a halszerű ember tanított meg mindent az embereknek. Bevezette őket a betűvetésbe, a matematikába és mindenféle jártasságba. Megtanította őket házat építeni, templomokat alapítani, törvényeket lefektetni, felosztani a földet, földet művelni, és elmagyarázta a geometria princípiumait Berósszosz a babiloni templomi levéltárban őrzött szent iratokból meríthette tudását.
A Kr. e. III. században élt az egyiptomi Manethón, aki Héliupoliszban főpap volt. Valószínűleg l. Ptolemaiosz fáraó részére készítette az Aegiptica görög nyelven írt történelemkönyvet Az eredeti szöveg elveszett, de Josephus Flavius idézi, majd a III. századból Julius Africanus, a IV. századból caesariai Eusebius, a VIII. századból pedig Geórgiosz Szünkellosz bizánci történész forrásaiban fellelhető. Valószínűsítik, hogy Manethón korábbi forrásokból dolgozott. Geórgiosz Szünkellosz szerint Manethón tudományát az oszlopokról vette. Ezek Szeriada földjén álltak. Thoth, az első Hermész, szent jelekkel minden tudományt felvésett rájuk, aztán a második Hermész a vízözön után rendes betűkkel közhasználatúvá tette. Könyvekbe foglalta őket, és Egyiptom templomaiban helyezte el.
Térjünk át az amerikai kontinensre! A maják szent könyve, a Popol Vuh is tud egy ősi tudásról: "Volt itt egykoron erről egy írott könyv, réges-régen írták, de rejtve őrzik a kutató és gondolkodó emberek elől. Nagyszerűek voltak leírásai és beszámolói arról, hogyan fejeztetett be az Ég és a Föld, a Négy Teremtés..."
És persze a vízözönről is: jégesővel, fekete esővel, szörnyű hideggel társítják. És már alig lepődünk meg: az amerikai kontinensen is vannak halszerű vagy halistennel kapcsolatos lények, vízzel, áradattal kapcsolatos emberek, akik a civilizáció terjesztői. A bolíviai Tiahuanacóban például található egy l,8 méter magas szobor, az alak deréktól lefelé halpikkelyekből készült köpenybe burkolózik, ugyanakkor egy helyi legenda szól a tó két istenéről, a halfarkú Chulluáról és Umantuáról. De az andoki népek valamennyi ősi legendájában is ott jár egy magas, szakállas, sápadt arcú alak, akiben - bár a különböző helyeken többféle néven szerepel - mindig ugyanaz a figura ismerhető fel: Viracocha, a tenger habja, a tudomány, a mágia mestere, aki a káosz idején· érkezett, hogy rendet teremtsen a világban. De rendkívül hasonlóan írják le az ősi mexikói panteon legfőbb istenét. Ketzalkoatlt, de Kukulkant vagy a más néven szereplőket is: fehér bőrű, szakállas emberek, akik a tengeren túlról jöttek egy hajóval, és ők azok, akik mindenre megtanították az embereket, városokat alapítottak, bevezették a naptárakat. Egy legenda szerint Kukulkan halisten volt.
Az Edda is tud ősi iratokról és vízözönről:

"Látja, másodjára
emelkedik föl
tenger teljéből
föld örök zöldje.
Vízesések zuhognak,
fenn sas surrog,
vájt kövű hegyről
halra vadászik.

Összegyűlnek az ázok
az Idamezőn,
s a roppant földövről
beszélnek egyre,
emlékezvén
nagy eseményekről,
Fimbultír egykori
rúnáit felidézik.

Ott a fűben
újra fellelik
a tündöklő
arany táblákat,
csodálhatják elmúlt
idők csodáit.''

A Koránban szereplő Idrísz pedig talán Énókkal lehet azonos: ,,Ő igaz ember volt és próféta:" ,,És bebocsátottuk őket az irgalmunkba. Igazak ők az igazak között" Említsük meg még Strabón sorait is! Az ibérek közül a turdetánokat "tartják a legértelmesebbeknek: tudnak írni, vannak a régi korszakról történeteik, költeményeik és állítólag hatezer éves verses törvényeik".

A "civilizáció terjesztői" kifejezés Graham Hancocktól származik, ő hívta fel több könyvében is a figyelmet arra, hogy meglepő egyöntetűség tapasztalható a világ különböző tájain a vízözön előtt már létező valamifajta tudással, civilizációval, illetve ezek terjesztőivel kapcsolatban. De mi is láttuk, hogy például a sumiroknál, a babiloniaknál, több amerikai népnél a tudás terjesztőit - akiket gyakran istenként tiszteltek, vagy félisteneknek tartottak - halszerű lényként ábrázolták, és valamiképpen kapcsolatban voltak az özönvízzel, és ahogy arról már szót ejtettünk, a dogon mitológiában is halszerű lényeknek írják le a félisteni emberősöket: az ember ősei, a négy Nommo, mitikus ősanyagból készült, örök lények fénytesttel, akik halformában lettek megteremtve.
Az említettek, de más, az egymástól időben és térben távol élő népek mítoszaiban fellelhető párhuzamok alapján Hancock és mások is felvetették, hogy ezek oka nem lehet-e az, hogy mindnyájan valami távoli ősforrásból merítettek. Nem lehet, hogy van némi igazság abban, amit az ősi iratok állítanak, hogy létezhetett egy ősi civilizáció?"

***

Várkonyi Nándor - Sziriat oszlopai c. könyvében mintegy 200 vízözön hagyományról számol be, a teljesség igényére törekvés nélkül. Ezeket most nem ismertetjük, inkább nézzük meg milyen következtetéseket vont le a szerző az összegyűjtött hagyományok egybevetésével (213. oldaltól):

A vízözön története Egyetemes hagyomány vagy helyi monda? - Kereken kétszáz vízözönha-gyományt mutattunk be az előző fejezetben és a Függelékben, de bizonyos, hogy egy kellő eszközökkel rendelkező gyűjtő megtöbbszörözhetné ezt a számot. Egyáltalán nem törekedtünk teljességre, ezt lehetetlen volna elérni, s a mi számunkra fölösleges is. Célunk az volt, hogy valóban a földkerekség minden tájáról s minden számba vehető nép, sőt néptörzs mondatárából gyűjtsünk emlékeket, és ezek közül jellegzetes, szemléltető mutatványokat emeljünk ki. Csakugyan bejártuk az egész Földgolyót Északtól a Tűzföldig és Tasmániáig s köröskörül mind az öt világrészt, behatoltunk a föld és tenger színe alá, föltekintettünk a csillagos Égre, visszanéztünk kiszámíthatatlanul messzi múlt időkbe, s hallottuk a jövőről szóló jóslatokat. Az emberi élet, az emberi érzékelés határáig vitt el az emlékek, mondák, regék feltárt világa, s noha az elérhető anyagnak csak kis részét hordtuk egybe, ez az anyag magában, puszta tömege által elemi erővel bizonyítja, hogy az emberi nem közös és egyetemes emlékével állunk szemben. A vízözönhagyományok az emberiség közös élményeiben gyökereznek. Végigtekintettünk rajtuk, s ez a futó szemle nekünk egyúttal választ is adott a kérdésre, vajon visszatérhetünk-e a múlt századi tudományosság ama tételeihez, hogy a vízözön-emlékek egy forrásból, egy néptől erednek, s néptől-néphez továbbítva terjedtek el, vagy pedig helyi katasztrófák, áradások, földrengések duzzadtak fel bennük kozmikus és telluris méretűvé? Ezek az ésszerű és okszerű elméletek és magyarázatok mindmáig fenntartott tételei vagy legalábbis érvei a geológiának, földrajznak, folklorisztikának és a művelődés történetének, azért mi is szemügyre vesszük őket, előbb azonban megpróbálunk tájékozódni az emlékek látszólagos káoszában. Éspedig valóban emlékeknek tekintjük őket, megtörtént események leírásának, nem képzelet szülte, átvitt értelmű, jelképes regéknek, noha kétségkívül sokszerű, komplex jelentésük is van. Előadásuk módja mitikus, mondai, ez teremtőik alkati (337) szemléletformájából ered, azonban csupán az olvasás kellő módszere szükséges hozzá, hogy a forma alatt megtaláljuk a tényszerűmagot. A magot keressük te-hát, azaz nem a mítoszteremtés belső törvényeit vizsgáljuk, nem a mondatípusokat igyekszünk osztályozni, hanem részleteit, jellemzőmozzanatait kutatjuk ama roppant képsorozatnak, melyet a vízözön neve alá foglal össze az emberi emlékezet. Ez az elnevezés: vízözön, annyiban jogos, amennyiben az emlékek túlnyomó része szerint az események középpontjában csakugyan óriási vízáradás áll, vagy nem is történik egyéb. Az Egek csatornái megnyílnak, végtelen mennyiségű eső hull alá, a folyók és a tengerek megduzzadnak, a víz elborítja az egész Földet, legfeljebb néhány magas hegycsúcs marad szárazon. Az emberek és állatok közül csak azok élik túl, akik e hegyekre menekülnek, vagy bárkára szállnak. Minthogy pedig sok nép a maga történetébe foglalja a vízözönt, a bárkára szálló és az emberiséget meg az állatokat-növényeket megmentő hőst törzsatyjává teszi. A hős természetesen kiváló ember, kegyes életű, az istenek kedveltje, gyakran előre tudja az özön jöttét, vagy égi intésre épít bárkát. Alakja, szerepéhez mérten, emberfölöttivé nő, nemegyszer istenné, halhatatlanná válik. Ő a második emberiség megmentője és őse, a második Ádám, az isteni történelem heroikus főalakja, félisten, király, törzsatya, pátriárka. Ő köt ki a vízből felbukkanó hegyek ormán, az új emberiség születése helyén, s így a kikötő az atyák hegyévé, világ-heggyé, Paradicsom-heggyé válik az utódok szemében. S tekintve, hogy az emberi bűntudat a bűnbeesés óta minden csapást isteni büntetésként fog fel, a vízözönben is isteni megtorlást lát: ez a második, anyagon-túli, metafizikai jelentése - Ezekből a mozzanatokból tevődik össze a legáltalánosabb vízözönemlék, az úgynevezett bárka-hagyomány, nemzetközi nevén arkitaV á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 214 tradíció. A kiinduló pont valamely egyetemes erkölcsi süllyedés és fizikai hanyatlás, aminek csakugyan megvan a magva a földi élet történetében (fajták kihalása). Erre következik isteni büntetésképp a régi világ eltörlése roppant áradat által, vagyis a földkorok cseréje; ezt pedig csak a kiválasztott, igaz ember (a „legalkalmasabb") és övéi élik túl, de az életben maradottak elé új Ég és új Föld tárul, a Föld történetében új korszak kezdődik, s az ember a megváltozott környezetben kezdi újra életét. Az arkita ciklussal kapcsolatos, de ritkább a Bábeltorony hagyománya, klasszikus hazája Mezopotámia, szerepel a zsidóknál, feltűnik Egyiptomban, és gyakori az indiánoknál. (Rokon vele az oszlophagyomány, a tudás megmentése; kiterjed Közel-Keletre, ill. egész Ázsiára és Európára, az indusoktól a keltákig.) De az özön nem mindig egyformán zajlik le. Sokszor nem az eső, ha-nem a tenger játssza a főszerepet. Vihar támad, az óceán felmagasodik, (338) szigeteket, szárazulatokat mos szét, temet maga alá. S a tengerrengést másféle katasztrófák is kísérik: megrendül a Föld, belseje fölszakad, tűzhányók törnek föl, az Ég elsötétül, vér-, iszap-, szurokzápor hull alá, jégverés szakad le, az Égen lángvihar tombol, meteorok száguldoznak és zuhannak a Földre, új csillagok tűnnek fel, vagyis víz- és tűzözön egyesül. -Legjelentősebbek ezek az együttes: víz- és tűzözönről, égi és földi kataklizmákról szóló mítoszok. Ilyent ír le az Apokalipszis, Henóch könyve, a Popol Vuh, a Chilam Balam könyv, a Cakchiquel krónika, a (maori), az Edda, az ófriz Oera Linda Boek, Dionysos Zagreus mítosza, az indus, iráni, arab, vogul, lapp mítosz s néhány kisebb terjedelmű indián és néger hagyomány. Hirtelen tenger- és földrengés által pusztult el Atlantisz (Platón, kelta mondák, Troano kódex, Chimalpopoca krónika, több indián monda és Afrikában a hererók hagyománya); így süllyedt el Mu szigete, a csendes-óceáni szárazföld (erről szól az óceániai mondák java része) és Gondvána (a regés, nem a történeti „Babilon", amelyről Bellamy Biblia-kivonata szól). Ugyancsak ide tartoznak az indián kivándorlás-mondák és mindazok, amelyek eltűnt őshazák, szigetek, szárazföldek emlékét őrzik. Hirtelen áradás öntötte el a Mediterrán medence egykori szárazulatait is. (Erre utal a legtöbb görög hagyomány, ez volt a Dardanosi áradat: Szamothraké, Rhodosz, Naxosz, Delph, Megara, Boiótia stb. s maga a Dardanosz mítosz.) - Valószínű azonban, hogy az indián mondák egy részében nem Atlantiszról van szó, hanem arról a kontinensről, amely a Karibi-tengerben és a Mexikói-öbölben feküdt, s amelynek maradványa a szigettenger, az Antillák, Kuba, Haiti. A tűz- és vízözön olykor a „tüzes víz" emlékében olvad össze, de tudunk pusztán perzselő tűzáradatokról, világégésről, forró viharokról, gyilkos hőségről. (Ilyen az ural-altáji mondák nagy része, a dravida, iráni monda, a bolgár Illés mítosz, az indiánoknál az arovac, yurucaro, szak, fox stb. elbeszélés, a jumale négerek és a Prince of Wales eszkimók regéje.) Viszont pusztán forró vízáradatról is értesülünk. (Vogul-osztyák, iráni, indián, eszkimó mondák, Talmud). Ezek ellentéte a világfagy (a germán fimbul, az iráni Yima, az altáji, lebedtatár, csigli eszkimó, csippeva, nahuatl-quiché, zsidó és szerb mondák). A katasztrófák elől barlangokba menekülés emléke főként Peru-Bolívia vidékén és Közép- Afrikában honos. (Perui mondák több változatban, titicacai barlangok, az Orinoco és a Rio Negro vidékének sziklaképei és -lakásai, tamanac, tacullié mondák, Afrikában a hottentotta, becsuán, namaka, zulukaffer,makelolo négerek elbeszélései, az elgoni üregek.) De mintegy mellékesen még számos nép hagyományaiban is előfordulnak. Ismét más tradíciók a víz lassú emelkedésére, a szárazföld fokozatos elöntésére emlékeznek, s arra, hogy emiatt a népek kivándorolni, új hazát keresni kénytelenek. (Sok indián törzs mondája, a Széti fáraó (339) sírjában talált felirat, zsidó, ír stb. mondák.) A Kordillerák némely tájain pedig csupán "nagy víz"-ről tudnak, s ott áradás helyett apadás és az „új föld" elfoglalása a történet lényege. Olvastunk geológiai, földrajzi jelentésű hagyományokat tengerek, szorosok, öblök, folyóvölgyek keletkezéséről, ezek többnyire helyi jellegűek; általánosabbak a hegyek eltűnéséről vagy új hegyek feltorlódásáról szólók. (Conayra Huiracocha mítosza, michoacán, szomáli, malayai, binna-néger, szíriai és görög elbeszélések.) V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 215 Emlékeztetünk azokra a mítoszokra is, ahol a csillagvilágban lejátszódó, kozmikus események a földi katasztrófák okozói. Ezekben kivált a Nap és a Hold szerepe fontos, nem csak víz- és tűzözönöket, pusztító orkánokat, föld- és tengerrengéseket idéznek elő, hanem gyakran elrejtőznek, majd újra előjönnek, futásuk megváltozik, a Hold fénye hétszeresére nő, felduzzasztja a tengerek és folyamok vizét. Az Ég alászáll, a Föld levegőbe repül. Olykor más csillagokról is tétetik említés, mint Szent Ágostonnál a Vénusz-Hesperugóról, Egyiptomban a Szíriusz- Szopdetről. Legérdekesebb a tupi és chibcha indiánok mondája (Bochica), de figyelemreméltó az apalachitáké és irokézeké is, továbbá Huiracocha jóslata; nagy terjedelmű és igen régies jellegű a Kalevala regéje. Egyebütt az urál-altájiaknál, eszkimóknál, Palau szigetén, Haitin, az indusoknál, araboknál, zsidóknál (Istár égreszállása), japániaknál, görögöknél (Rhodosz), keltáknál tűnnek fel. Egyetemes, népközi emlék a szivárvány eredete. Chilam Balom könyv, Cuzco („szivárvány háza"), chibcha (Bochica), kínai, sumér, görög (Homérosz), kelta (Hy öve, Arianrhod folyója), litván mondák és a Biblia. A szivárvány isten megbékülésének jelképe, ennek emléke az indiánoknál a békepipa-szertartás. A galamb és az olajág, mint a béke szimbóluma (ma is), a bárkahagyományból ered. Világszerte mesék szólnak az ember testi alkatának változásairól, majomforma, kutyafarkú, csúf (állati) arcú emberről és régibb földkorok állatairól, óriásmadarakról, főképp sárkányokról. Az ember majomformáját az indiánok emlegetik leggyakrabban: Popol Vuh, tlascalák, costaricaiak, irokézek, koisztinók, crees-indiánok, kívülük a zsidóknál, Tibetben, Kínában és a Fidzsi szigeteken találkozunk vele. Végül kétségtelen, hogy a népek a világ majdnem minden táján tudnak az egyetemes, nagy katasztrófák megismétlődéséről, időszakosságá-ról. Az idevágó anyagot az első fejezetben igyekeztünk összegyűjteni. Csillagászati, földtani és egyéb ismereteink mindezeket a tüneményeket, ilyen arányokban és formákban, a lehetetlenség körébe utalják, s a róluk szóló elbeszéléseket a képzelet szüleményei vagy játékos nagyításai közé. Hogy a tudomány elvben is tagadja az egész Földgolyóra kiterjedő katasztrófák lehetséges voltát, annak oka - mint H. C. Stetson, (340) amerikai geológus őszintén megvallja -, hogy „ellentétben vannak az elfogadott elméletekkel". Az elfogadott elméletek keretébe illő, egzakt mondamagyarázatok közül, klasszikus példaképpen csak azt ismertetjük, amellyel Eduard Suess a bibliai vízözön-elbeszélést értelmezte, annál inkább,mert paradigmának tekinthető: az összes mondamagyarázó azóta is az ő módszerét használja, és felfogását ismételi. Suess, a geológia nagy tekintélyű Altmeistere, „agymestere", komolyan foglalkozott a mondai hagyományokkal, s magyarázata mindmáig elfogadottnak számít. Kimutatta, hogy az Eufrátesz alföldje földrengéses övezetben fekszik, az Indiai-óceán pedig a tájfunok szokott útvonala. Ha ez a két erő a maga rémületességével egyszerre lép fel, a bibliai vízözönhöz hasonló katasztrófát idézhet elő. A Biblia előadása „föld alatti vizek feltörésére" utal, „ez pedig - mondja Suess - jellegzetes kísérőjelensége a földrengéseknek a nagy folyamok alluviális vidékein". Végső tétele: „Az a természeti jelenség, amelynek emléke vízözön néven maradt fenn, az alsó Eufrátesz mentén egykor fellépett, részleges áradás volt, amely szeizmikus tenger-rengésekkel, ciklonokkal és földrengésekkel járt együtt." (Das Antlitz der Erde, 1-3. 1883- 1907.) Ezt a magyarázatot, az Eufráteszt illetően,megerősítik Woolley ásatásai a bibliai Ur vidékén (1927-1929): a kulturális maradványokkal telt rétegeket meglehetős mélységben egy négy méter vastagságú homok- és iszapréteg váltotta fel, s alatta ismét kultúrrétegek következtek. Kétségtelen, hogy itt egykor hatalmas áradás történt, mely az élet folytonosságát megszakította, s amelynek idejét Woolley a Kr. e. IV. évezredbe tette. - A nehézség az, hogy mind a sumér, mind általában a keleti vízözönhagyománynak ennél az időnél régibb eredetű nyomait ismerjük; itt tehát a monda megelőzte volna az eseményt, amelyről szól. Másfelől a vízözön bibliai leírása főbb vonásaiban megegyezik a földkerekség vele azonos övezetben fekvő területeinek mondáival, s nehezen képzelhető el, hogy ezeken mindenütt „szeizmikus zavarok" léptek volna fel, hozzájuk számítva a kozmikus eredetű „esőt", amelyet Suess kihagy elméletéből. Ha tehát elfogadnók is a lokális magyarázatok elvi helyességét, látnunk kell, hogy már legklasszikusabb mintájuk helyet ad a bírálat vésőjének. V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 216 De nem csupán ez az elégtelenség tiltakozik a lokális magyarázatok elvi helyessége ellen, hanem egyéb tényszerű és lélektani mozzanatok is. Olyan arányú katasztrófák, aminőt Suess az alsó Eufrátesz mentén föltesz, számtalanszor fordultak elő, s esnek meg ma is, de sohasem történt, s a régi népességi és közlekedési viszonyok között nem is történhetett meg, hogy hírük és hatásuk távolabbi vidékekre tovaterjedt volna. Ahogyan például Suess és az egész magyarázó apparátus szerint a mezopotámiai vízözönmonda Indiába és a Mediterrán medencébe terjedt el, mások szerint az egész világra. Sőt nemcsak, hogy hírük nem kel, hanem (341) még emlékük is ott helyben, a katasztrófák színhelyén igen gyakran elhalványul, s ami a legfontosabb, nem ösztönöz olyan mondák „költésére", nem szül olyan hagyományokat, amik a néptörténetbe mélyen beágyazódnának, vagy a mitológiák egyik alapmozzanatává: világpusztu-lás-mítoszokká válnának. Nézzünk néhány példát. A geológusok egybehangzó megállapítása szerint az Angliát és Európát egykor összekötő szárazföldet körülbelül 5000 évvel ezelőtt árasztotta el a tenger. Lehet, hogy a víz lassan emelkedett, mint ma is a hollandi és észak-német partokon, de lehet, hogy erőszakosan tört be, mint a Zuyder tó. Az utóbbi eshetőséget valószínűvé teszi a partalakulás hasonlósága, az egykor száraz Dogger pad alkata, amely a mai belga-holland-dán partvidéken folytatódik. S ennek az eseménynek, mely nagy területeket érintett, semmi nyoma az ottani népek emlékezetében. - Még későbbi, fiatalabb katasztrófa-sorozat volt a Zuyder tó kialakulása, a tenger beszakadása egy virágzó ország kellős közepébe. Történetét John Lotrop Motley dolgozta fel (Rise of the Dutch Republic, I—III. 1856). Elmondja, hogy a XIII. században „a Vlie alföldjét (Észak-Hollandiát) gyakran fenyegette a tenger, s végül elmerült a hullámokban.A Német-tenger vize betódult a Flevo beltavába. A viharos Zuyder tó avval kezdte kialakulását, hogy a friz falvak ezreit nyelte el, és a mélyvíz szakadékával választotta el egymástól az atyafi népeket. Az ország politikai és földrajzi életének folyamatosságát vágta ketté ez a borzasztó özönvíz. A hollandiakat olyan veszélyes tenger választotta el a keleti rokonaiktól, mint angolszász testvéreiktől Britanniában." Ezután egy második, hasonló katasztrófát ír le. A XVI. század elején szörnyű vihar zúdította a tenger vizét Zeeland alacsony partjaira. Beveland gátjai átszakadtak a nyomás alatt, az ár elöntötte a szárazföldet, és széles sávban merítette a hullámok alá. Dél-Beveland szigetté vált, s a tengerrészt, amely elválasztja a szárazföldtől, azóta is „Elsüllyedt föld"-nek nevezik. 1570-ben szakadt a harmadik csapás Hollandiára. Tartós és viharos szél támadt az Északi-tengerre, és olyan magasra korbácsolta a hullámokat, hogy beömlöttek, végigzuhogtak Flandria városain, és egész Észak-Hollandiát elsöpréssel fenyegették. A gátak úgy töredeztek, mint a gyufa-szálak, s a tenger rémítő dühvel vágtatott szét a síkságon. Rotterdam, Dort és más városok egy időn át víz alatt álltak; a hajókat messze a partokra hajította be a vihar, a házakhoz csapta őket, minden lakóhelyet elpusztított. Egész Friesland haragos tengerré változott; csak városfalak és templomtornyok álltak ki a vízből. „Férfiak, asszonyok, gyermekek, lovak,marhák, birkák és mindenfajta állatok sokasága vergődött a hullámokban szerteszéjjel... Mindenütt, fák tetején, templomtornyokon emberek kuporogtak, irgalomért könyörögve Istenhez és segítségért embertársaikhoz... Becslés szerint húszezer ember veszett el csupán a (342) frieslandi tartományban, Hollandia területén pedig százezer." A hollandusok bizonyára történetük fő eseményei közt tartják számon a Zuyder tó betöréseit, és őrzik borzalmas emlékeit, hiszen azóta is folyton küzdeniük kell ellene, sőt most bátran szembeszálltak vele, s a felét kiszárították. (Ám az új nagy gátat 1963-ban megint áttörte a tenger.) De mi, itt, közvetlen szomszédságukban, már csak iskolás tanulmányainkból emlékszünk rá, minden különösebb megrendülés nélkül (ha ugyan tanultuk), ahogyan például a lisszaboni, a callaoi, amesszinai és a japáni földrengésekre, a Krakatoa kitörésére stb., pedig ott is tíz-és százezrével haltak az emberek. Ki tud a Szelenga folyó (a Bajkál tó mellett) 1862. évi, az Erie tó (Ohio) 1812., a Mississippi 1860. vagy a Bengál-öböl 1762, 1842, 1869. évi borzalmas áradásairól? Holott az utóbbiak például az indus la-pályain a falvak tízezreit söpörték el! A Huanghoról, a Sárga folyamról a kínaiak azt mondják, hogy „öröktől fogva Kína gyásza". Kr. e. 2000-ból, Yao császár idejéből származik a „Yü adótekercsé"-nek nevezett híres okmány, feljegyzi, hogy a Huangho akkor Tiencin közelében ömlött a Sárga-tengerbe. 602-ben Tang-vang császár uralkodása alatt a folyó elhagyta addigi medrét, óriási területeket öntött el, és torkolatát V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 217 200 kilométerrel délebbre helyezte át. 1194 és 1851 közt a Huangho folyása, a maitól eltérően, Kai-föng-fu alatt elágazott, és Szü-csu-funál érte el a tengert. 1851 nyarán a hóolvadástól megdagadva, áttörte a gátakat, és kiáradt a síkságra. 1852-ben a régi, alsó folyamágy vize jelentősen leapadt, 1853-ban teljesen kiszáradt, s az egész víztömeg új irányban, 500 kilométerrel odább Észak felé tódult. Roppant területek kerültek víz alá, emberek milliói pusztultak el. Santung tartomány egész vízrajza megváltozott, s a folyamokon és csatornákon, amelyeket az új meder átvágott, hónapokon át alig lehetett hajózni; azokon az országnyi részeken pedig, amiket a Huangho elhagyott, teljesen megszűnt a hajózás. - Képzeljük el, hogy Délkelet-Európa síkság, s a Duna (patak a Huanghohoz képest) egy tavasszal elönti Magyarországot, a következő évben apadni kezd, de útját határainktól egyenest Dél felé veszi, s mai alsó folyásától 300 km távol, valahol Szalonikinél ömlik a tengerbe. Hányan maradnának életben, s hogyan alakulna tovább e területek élete? Ez történt Kínában, talán még nagyobb arányokban, de azt hiszem, aligha tévedek, hogy nem egy olvasóm most értesül először erről az eseményről, pedig már a vasút, a távíró, a hírlapok korában játszódott le. Így terjed és örökül meg a „lokális vízözönök" híre és hatása ma! A mondák telluris katasztrófák mellett kozmikus eredetűekről is szólnak: lehulló csillagokról, tűzesőkről stb., s mert az „elfogadott elméletek" alapján ezeket sem lehet egyetemeseknek, az egész Földgolyóra kiterjedőknek elképzelni, a hagyományok ily esetben is csak helyi események felnagyításából származhatnak: ez az egzakt tudomány (343) álláspontja. Vizsgáljuk meg tehát az öt legnagyobb meteorhullást, amelyről tudomásunk van. Tudnunk kell, hogy akármily nagy egy meteor, a levegőben száguldva teljesen átizzik, s legkésőbb a földhöz vágódás pillanatában szétrobban. Ezért nem találunk egészben maradt nagy méretű meteorokat, hanem csak meteoritokat, szétpattant töredékeket, de sokszor még azt sem. A lehullás helyét azonban a robbanás kivájta tölcsér jelzi. Az ilyen meteorkráterek közül a legnagyobb és legismertebb Arizonában van, a Diablokanyon mellett (USA). Arányai csakugyan hatalmasak: átmérője 1200m, mélysége 175 m és a robbanás által szétlökött krátergyűrű fala 40-50 méterrel emelkedik a környezet szintje fölé; méreteit a képen legfelül álló lovas alak mutatja. A szétdobált kövek közt több ezer tonna tömegű is akad. A tölcsér feneke alatt a homokkő nagy mélységig összezúzódott, de a számos próbafúrás során sem itt, sem a közvetlen környéken egyben maradt meteorit tömegeket nem találtak, ellenben nagy mennyiségben bányásszák a meteorvasat. Számítások szerint a meteor súlya 100 000 tonna lehetett. A lezuhanás 700 évnél régebben kellett, hogy történjék, mert ilyen idős cédrusfákat találtak a kráter szélén, viszont a kőzetek mállási foka legfeljebb 5000 évre mutat vissza. A környéken lakó indiánok közt azonban él a lehullás, illetve a robbanás emléke, s mondáik szerint egyik istenük valaha ott nagy mennydörgések és villámlások közt leszállt az Égből, és a kráterben eltemetkezett. Vagyis ennek a kétségkívül nagy arányú kozmikus eseménynek mitológiai eredményemeglehetős szerény, s természetéhez illően teljességgel helyi jellegű maradt. Ausztráliában, Henbury mellett, 1930-ban egész meteorkráter-mezőt fedeztek föl; a tizenhárom tölcsér közül a legnagyobb 108 m átmérőjű,mélysége 15-18m. Jelentősebb nagyságú meteoritokat itt sem találtak, de mert a krátermező mintegy 70-80 000 négyszögméter területet foglal el, a katasztrófának hatalmasnak kellett lennie. A bennszülöttek emlékeznek rá, a helyet ők is, mint az arizoniai indiánok, tabunak tartják, és így nevezik: „Csindu csinna varu csingi jabu", ami így fordítható le: Nap-pálya-tűz-ördög-kő. Az elnevezés, amint látjuk úgyszólván egzakt tudományos jellegű, s az ördög belevonása, mítosznak ösztövér; úgy látszik, szerintük a Nap tüzes kövekkel itt akarta összezúzni az ördögöt. A dél-arábiai sivatagban Philby, angol utazó talált nagyobbfajta meteorkrátereket.A mondabeli Abu Kin városát kereste, melyet az arabok szerint királyának gonoszsága miatt isten égi tűzzel emésztett el, úgy, mint Szodomát és Gomorrát. Philby a város helyén csakugyan talált két krátermélyedést: az egyik 100m, amásik 35 m átmérőjű, a nagyobbik mélysége 10,5 m. Az arabok tehát megelégszenek az esemény egyszerű közlésével, természetesen a mondák nyelvén. - Párja ennek a bibliai Szodoma és Gomorra históriája, emléke a környéken elevenen él, de hírét csak a Biblia vitte messze földre. (344) V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 218 Rosszabbul járt az a nagy meteorit, mely hozzávetőleg 150 éve hullott le a kelet-szibériai Szajan-hegységben: csak 1962-ben fedezték fel véletlenül robbanása helyét. A kráter meglehetős nagy, tojásdad alakúmélyedés kb. 370-400m hosszú és 230-250 m széles,mélysége 10 és 40m közt váltakozik, a kilökött földsánc magassága 5-7m; fenekén tavacska képződött. Ez a formáció meteor becsapódására, illetőleg robbanására vall, s a korát a környezet egyes jeleiből 150 évre teszik. A felfedezők nem számolnak be róla, vajon a vidék lakói közt fennmaradt-e emléke. (Priroda, 1962. évf.) Mindenesetre a legnagyobbak közé tartozik az ismert meteorkráterek között. Végül megemlítjük a szibériai óriásmeteort,mely a közelmúltban hullt le, s így szakszerűen lehetett az eseményt rekonstruálni, hatását leírni. Történetét L. A. Kulik orosz professzor és Detre László könyve nyomán foglaljuk össze. „1908. június 30-án reggel - írja Detre - a szibériai vasút utasai Kanszk közelében körülbelül Nap-nagyságú meteort láttak észak felé. Amint a meteor a látóhatár mögött eltűnt, óriási robbanások hallatszottak. A vezető rémülten megállította a vonatot,mert azt hitte, hogy a vonatban történt robbanás. A meteort az egész Jeniszej-tarto-mányban látták; valahol a szibériai őserdőkben folyó Podkamennaja Tunguzkának a vidékére hullott. A leesés pillanatában még 400 km távolságban is láttak egy kb. 20 km magas tűzoszlopot felvillanni az őserdő felett. És a hatalmas, mennydörgésszerű robajt, mely a leesést követte, a leesés helyétől 1000 km távolságban is hallották." Kulik tanár ezeket írja: „1908. június 30-án reggel 7 órakor, a Podkamennaja Tunguzka folyó közelében oly nagy méretű kozmikus tömeg hullott le, hogy lezuhanásának hatása felülmúl mindent, amit e téren azelőtt tapasztalhattak. Noha a Nap ekkor erős fénnyel világított, a meteort már 600 km távolságból észrevették az Égbolton. 1500 km-es körzetben mennydörgésszerű robaj volt hallható, s a robbanás dörejét 675 km távolságban is tisztán kivehették. Ameteorit a Föld légkörében 500 km utat tett meg. A tömeg leesése által okozott léglökés oly erős volt, hogy az embereket és lovakat a középpont körül 650 km körzetben feltaszította. Ezen a léghullámon kívül földhullám is támadt, másodpercenként 320 m gyorsasággal futotta körül a Földet, és a világ minden obszervatóriuma feljegyezte. Azt hitték, hogy Szibériában heves földrengés történt. Ez a hullám, ha hihetünk a potsdami obszervatóriumban végzett számításoknak, rövid harminc óra alatt megkerülte a Földgolyót. Egy második hullámzás is követte. A meteorit a légkörbe roppant mennyiségű meteorikus port vetett föl, amiből úgy nevezett »ezüst felhőzet« támadt. A felhőzet rögtön szétterült az Óvilág északi része fölött, és a napvilágot vöröses szürkületté változtatta, fénye pedig elég erős volt ahhoz, hogy Max Wolff heidelbergi csillagászt (345) megakadályozza a fényképezésben a június 30-ára következő éjszakán; a Fekete-tenger vidékén éjfélkor szabad ég alatt olvasni lehetett." A rendkívüli jelenségről a sajtó akkoriban csak rövid híreket közölt, noha a tüneményt a földrengésjelző állomások világszerte regisztrálták, még Batáviában ésWashingtonban is. De a tudományos körök sem foglalkoztak vele, mert a színhely úgyszólván megközelíthetetlen volt. Lunacsarszkij népbiztos 1921-ben Kulik vezetésével expedíciót küldött a felkutatására, de az sem tudta megközelíteni, mindössze annyit állapított meg, hogy ameteorhullás valóban megtörtént. Kihallgatták a távolabbi környék gyér tunguz lakosságát, s ez egyértelműen mondta el tapasztalatait. Egy vanovarai telepes így számolt be élményeiről: „Észak-nyugati irányban óriási tűz jelent meg, s olyan meleget árasztott, hogy alig tudtam elviselni... És az a tüzes csoda, azt hittem, legalább egy mérföld nagyságú volt. De nem sokáig tartott a tűz, éppen csak felpillantottam, máris eltűnt. Akkor sötét lett, majd óriási robbanás következett, mely két méterre dobott el házam lépcsőjéről, ahol épp ültem... Olyan hangot hallottam, mintha valamennyi ház összedőlne. Sok ablak betört, nagy repedés támadt a földön, a ház padlója és teteje fölemelkedett, és a tetőszerkezet egyik vasgerendája eltört." Más tanúvallomások szerint a Khusmo folyó vidékén több ezer rénszarvas pusztult el, de hogy emberélet is odaveszett-e, arra nézve a közlések ellentmondóak voltak. Ezeknek a híreknek a tudományos világban nem sok hitelt adtak, de miután egyre több hiteles megfigyelés igazolta, hogy a tünemény rendkívüli méretű volt, kivizsgálása közérdekűnek mutatkozott. 1927-ben az orosz akadémia jól felszerelt expedíciót küldött Kulik vezetésével, s ez minden várakozást felülmúló tapasztalatokat szerzett, noha most sem tudott eljutni a mocsaras V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 219 színhelyre. De bejárták az egész környéket, s a következőket látták: „Mintegy 30 km átmérőjű kör alakú területen a fenyőerdő teljesen letarolt. Az ágaiktól és kérgüktőlmegfosztott fák, csúcsukkal kifelé, a kör sugarainak irányában a földön hevernek. Magasabb dombokon az őserdő a kör középpontjától még 50-60 km távolságban is ledőlt. A megsemmisült erdőterület középső, több kilométer átmérőjű részén a rendkívül erős légnyomás több méter mély barázdákat szántott a földbe. A terület délkeleti részéről amoha úgy eltűnt, mintha leborotválták volna. Ellenkező szélén pedig valóságos mohadombok keletkeztek. Az Ognia folyó két partja hosszú vonalon beszakadt, és eltemette a folyót, úgyhogy új medret kellett vájnia. A letarolt terület közepe táján, kb. egy kilométeren belül, a fák állnak, de ágaiktól és lombozatuktólmegfosztva." (Vagyis a meteor nem fúródott egy darabba a földbe, hanem a levegőben felrobbant.) 1929-30-ban vezette Kulik a harmadik expedíciót a pusztulás középpontjának megvizsgálására. Ez ingoványos hely, tele van 15-50 m (346) átmérőjű tölcsérekkel, a meteordarabok becsapódásának helyeivel. Mocsarakban nehéz a föld mélyét kikutatni, azért csak egy turfás részt vizsgáltak meg; ott 5-30 m mélységben is nikkelvas gömböcskékkel van tele a föld. A tunguzok elmondták, hogy a meteorhullás után igen sok, kitűnő minőségű nyersvasat találtak és hordtak el. Az expedíció filmfelvételeket is készített. Azóta repülőgépekről is lefényképezték a területet. Az '50-es években ismét több expedíció tanulmányozta a nehezen megközelíthető színhelyet, de konkrét eredményt csak 1965-ben, több mint fél évszázaddal az esemény után sikerült elérni. Ugyanis dokumentumfilmet készítettek a kutatásokról 1908-ig visszamenőleg, tudományosan feldolgozták az anyagot, és Moszkvában a 20. vegyészeti kongresszuson bemutatták. Minden eddigi hipotézist elvetettek, egyet kivéve: üstökös hullt le a Tunguzka mellett 1908-ban. A számítások azt mutatják, hogy az égitest tipikus üstökös-pályát írt le, nem volt látható,mert a Nap irányából jött; kb. négy mérföld magasságban robbant fel, és hatása mintegy 250mérföldnyi hosszúkás körcikkre terjedt. Az '50-es években sikerült kozmikus anyagokat: magnetit és szilikát globulákat találni. „Most már tudjuk, hogy mi történt - mondta a kutatók egyike, Konstantin Florenszkij -, de hogy hogyan történt, még ki kell deríteni." (Atlantis, 1965. No.4.) Számunkra az esemény tanulsága abban áll, hogy ez a hatalmas katasztrófa, noha világszerte észlelték, még sem lett világszerte köztudomású, nem vált „telluris" hírű eseménnyé, sőt fáradságos és költséges expedíciók sem tudták tökéletesen kivizsgálni. A népek egyáltalán nem adták szájról-szájra, kiszínezve és eltúlozva, azaz „sűrítve", s ha a tunguzok egyszer netán mesébe foglalják, bizonyosan nem fogják világpusztulás mítoszává dagasztani. * Holdak és Kainohold - Ezekkel a példákkal próba alá akartuk vetni azt a felfogást, amely szerint helyi katasztrófák alkalmat teremtenek nagyobb arányú, jelentősebb mondák kialakulására és elterjedésére. A döntést az olvasóra bízzuk. Mert ez a vizsgálódás egyúttal negatív próbája ama tételünknek is: csak egyetemes, telluris arányú események szülhetnek egyetemes, telluris elterjedésű mondaköröket, örök életűnek mondható hagyományokat és életet formáló mítoszhitet. Azoknak a kataklizmáknak, melyek a Földgolyó lakóinak lelkét megrázták, magát a Földet is meg kellett rázniuk. Ám ha ezt a következtetést elvileg elfogadjuk is, gyakorlatilag még nem nyertünk bizonyosságot arról, hogy ama katasztrófák valóban lefolytak, s ha lefolytak, mi okozta őket, milyen természetűek voltak, (347) mifé-le égi és földi jelenségek igazolják természeti és történeti valóságukat? A választ e kérdésekre amai ember szellemi igényei követelik, s ha azt akarjuk, hogy a régi ember hagyományaiban, csodás regéiben gyönyörködni tudjon, felfogja jelentőségüket,megértse a szerepet, amit a művelődés történetében játszottak -, mi több, közelebbrőlmegismerje magát a régi embert, tulajdon ősét, akkor meg kell kísérelnünk, hogy igényeit kielégítsük. Viszont ha a tudományok válaszai e kérdésekre pozitívnak bizonyulnának, azt jelentené, hogy az emberiségnek a hagyományokban megőrzött emlékezete nagyjában és lényegében megbízható. V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 220 A tudományok történetében valóban találkozunk elméletekkel, melyek alkalmasnak látszanak e mesés köntösbe öltöztetett jelenségek egzakt magyarázatára. S ha mint minden elméletnek, ezeknek is elévülés a sorsuk, annyit már ma leszűrhetünk belőlük, hogy a vízözön címszó alá foglalt katasztrófa-sorozatok természete kétféle kellett, hogy legyen: kozmikusok és földiek, illetve emezeket kozmikus események váltották ki. Kétségtelen, hogy az égitestek közül Földünknek életébe leghatásosabban beavatkozó, azt szabályozó társai a Nap, a Hold és a bolygók. Ahogyan a napfoltok váltakozása okozza a földi időjárás némely periódusait, sőt egyesek szerint a földrengések egy részét is, vagy ahogyan a Hold idézi elő az ár-apályt, akképpen az egész Földre kiterjedő rendkívüli vagy erőszakos események okait is elsősorban az ő hatásaik közt kell keresnünk. Így például a jégkorok sokat kutatott és vitatott problémájának megoldásában nagy jelentőségű Milutin Milankovid „sugárzás-görbe" elmélete, mely a jégkorok váltakozását és tartamát a napsugárzásnak és a bolygók hatásának tulajdonítja. Hasonlóképp Rafael Bendandi a földrengéseket bolygó-konstellációknak. A XIX. század végén több csillagász, geológus és paleontológus, így Zittel, Steinmann, Walther, Salomon, a XX. század első felében pedig Wepfer, Dacqué, Zehnder, See, Chamberlin, Simroth, Hörbiger, Behm, Hans Fischer, Hinzpeter szembefordultak az aktivizmus Hutton, Hoff és Lyell óta uralkodó elméletével,mely a Föld történetében mindig ugyanazon folyamatok sztereotip ismétlődését állítja, s az erőszakos változások „törvényét" igazolandó, a katasztrófa-elmélet mellé szegődtek. Egymástól többékevésbé eltérő elméleteiknek egyik alaptétele, hogy a csillagközi tér nem üres, hanem különböző anyagok: gázok, kozmikus por, mikrometeorok, jégpára töltik ki, bár igen ritka eloszlásban, mégis elég sűrűn arra, hogy az égitestek mozgását, a súrlódás által, lassítsa, illetve fékezze. Mellettük tekintetbe kell venni a térben fellépő egyéb „erőket", sugárzásokat, fénynyomást, nehézkedési stb. Mindebből következik, hogyha valamely égitest egy nagyobbnak pályakörébe ér, emez magához rántja, „kaptálja" s csatlósává fogja be. Ily módon lett ez elméletek szerint a Hold is önálló égitestből (pontosabban: a Nap bolygójából) a Föld csatlósává, s ugyanez okból állandóan közeledik bolygónk (348) felé. Állítják továbbá, hogy mostani holdunknak több elődje volt, melyek lehulltak a Földre, s ezáltal okozták a geológiai korszakokat. Ezeknek az elméleteknek egyike sem fogadható el hiánytalanul, részben vagy egészen téves tételeik, tényállításaik, fogyatkozásaik vagy általában elégtelenségük miatt; mielőtt azonban tovább mennénk, rá kell mutatnunk, hogy a holdak körül csakugyan sok a nehézség, minduntalan kibújnak az égi mechanika eddig bevett szabályai alól. Így például a Mars holdjainak meglétét néhány csillagász megsejtette még fölfedezésük előtt, azonban 1862-ben, midőn a Föld igen kedvező pozícióban volt a Marssal, hiába keresték, csak 15 évvel később sikerült fölfedezni és megfigyelni őket. Ekkor egyes asztronómusok felállították az un. planetoidelméletet, mely szerint a két kis hold, a Phobos (Félelem) és a Deimos (Rettegés) a világűrből érkezett csillagtöredékek, miket a Mars az eltelt 15 év alatt kaptáit. Ám kiderült, hogy mindkét hold majdnem ugyanazon síkban kering az egyenlítő körül: ez megtörténhetik véletlenül egy világűrből érkező testtel, de semmiképp kettővel. Száz évvel később I. S. Sklovszkij, orosz csillagász, a moszkvai Sternberg-Intézet Rádióasztronómiai Osztályának vezetője megfigyelte, hogy a Phobos mozgása sajátságos, „természetellenes" gyorsulást mutat, azonkívül pályája nincs arányban a tömegével, hanem olyan pályát ír le, amely az üres testeknél tipikus. Vagyis a Phobos üres, a gyorsulás pedig azonos avval, amit a mesterséges holdaknál állapítottak meg. Az amerikai Carl Sagan ugyanezekre az eredményekre jutott megfigyelései alapján, s közösen írt könyvükben azt a következtetést vonták le, hogy a Phobos nem lehet természetes égitest. (Intelligent Life in the Universe, 1966) - Más: régóta közismert, hogy a Jupiter három külső holdja, a Szaturnusz egy külső holdja, a Neptunusz egyik holdja retrográd, szabályellenesen „hátrafelé" mozog, azaz bolygója forgásával ellentétes irányban kering; az Uránusz tengelye kis híján pályasíkjában fekszik, ami szintén szabálytörés, négy holdja is tulajdonképp retrográd halad és a bolygó pályasíkjáramerőlegesen. Vannak tudósok, akik a fentiek alapján a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz holdjait mind befogottaknak tekintik. - A kettős és hármas csillagrendszerekre nézve ugyanaz a szabály állt, mint a holdakra: egy csillag nem kaptáihat másikat. Eszerint a kettős és hármas csillagzatoknak egykorúaknak kell lenniük, ám a spektroszkópia kimutatja, hogy vannak különböző korúak, például egy tízmilliárd V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 221 éves „fehér törpe" három milliárd éves óriással forog együtt. - Ismét más eset: újabban úgy vélik, hogy midőn Holdunk futása a Földhöz közeledőben felgyorsul, a gyorsulás következtében eltávolodik; ennélfogva felvetődik a kérdés, honnan támad az a centrifugális erőtöbblet, mely a közeledéssel növekedő centripetális erőt legyőzi? A kérdésre azt a választ kapjuk, hogy a távolodás az „égimechanikai paradoxia" egyik tünete. A paradoxon szó jelentése: önellentmondás. Lehetséges-e vajon, hogy egy csillagrendszer (349) mechanizmusa ellentmondjon önmagának? A Kozmosznak, a "Rend"-nek ellentmondhat egyik magaszülte alkatrésze? S ha igen, mondjunk le a magyarázatról? Akármint van, evvel elérkeztünk saját problémakörünkhöz, mert a mítoszok szerint, ha volt égitest, mely erőszakosan beavatkozott bolygónk életébe, a Hold az. Az előző lapokon felsorolt tudósok elméletei, mint mondottuk, kisebb-nagyobb mértékben tarthatatlanok, csupán közös alapelvük: a csillagközi tér ellenállása vizsgálandó az űrkutatás eredményei és egyes újabb csillagászati megfigyelések alapján. Az eredmények ugyanis nem elméletiek, hanem műszerekkel felfogott és megmért (regisztrált) adatok. Az adatokat azonban a kutatás egyre intenzívebb üteme naponta szaporítja, megszerezni és jelentőségüket lemérni magánembernek nincs módjában, ezért csupán néhány alapvető eredményt és megállapítást sorolunk fel, amelyek elegendők arra, hogy képet alkossunk a bennünket ezúttal érdeklő világfolyamatokról. De mindenek előtt tudnunk kell, hogy bármely pillanatban érhet váratlan meglepetés, és hogy amint Root, amerikai csillagász mondotta: „A világtér leendő megfigyelései forradalmat fognak előidézni a mai asztronómiában." Így legelőször s fontos eredményként jelezzük: az 1969. évben a Holdról hozott anyagminták vizsgálata, az eddig közölt jelentések szerint, kimutatta, hogy a Hold mintegy milliárd évvel fiatalabb a Földnél, s vegyi összetételük is eltér a földi anyagokétól. Ez annyit jelent, hogy a Föld és a Hold nem egyazon kozmogenetikai „pillanat" vagy folyamat szülöttei, és hogy a Hold eredetileg valószínűen a Naprendszer „önálló" tagja, a Nap bolygója volt. Keresendő tehát, mint válhatott a Föld csatlósává? A mesterséges holdak sok meglepetéssel szolgáltak erre nézve, s ide vonható megállapításaikat Georg Hinzpeter az alábbi pontokban foglalta össze: 1. A Föld mágneses „mezője" sokkalmesszebbre terjed, mint eddig feltették. 2. A Földet erős elektromágneses sugárzás-övezetek veszik körül. A belső övezet kereken 3-5000 km, amásodik 12-20 000 km, a harmadik 50-70 000 km távolságban van a Föld felszínétől. (Szélességük tehát 2000, 8000 és 20 000 km) 3. A Föld körül 12 000 km távolságban vastag ionizált gázövezet foglal helyet. 4. A bolygók terében az atmoszférikus anyagok és a partikulák sokkal sűrűbbek, mint vélték, azonkívül erőhullámzásoknak vannak alávetve. 5. A Nap sugárzásának intenzitása szintén hullámzásoknak alávetett. (350) 6. Az Univerzumban vannak oly mágneses mezők, melyek semminő anyaghoz nem kötöttek. Az Explorer X mérés-eredményei szerint jelentősen erősebbek, mint várták, és az Allen-féle sugárzás-övezeten túl is előfordulnak. (Ez a jelenség végkövetkeztetéseink szempontjából fontos.) (Kosmische Eingriffe in Natur- und Menschheitsentwicklung, 1962. Újabb keletű összefoglaló és rendszerező forrásmunka híján ezt használjuk, kiegészítve, ahol lehet, újabb adatokkal.) A fentiekhez hozzátehetjük, hogy az Explorer XII eredményei alapján a szakemberek arra hajlanak, hogy a sugárzás-övezetet magneto-szférának minősítsék, amely a Föld óriásmágneséhez kötött, és amelyen túl „magnetikus zavarok" széles zónájamutatkozik. Az itt felsorolt övezetek és mezők a Föld és Hold közt foglalnak helyet, tehát ebben a térben fejtik ki közvetlen hatásaikat. A Hold ugyan még jókora távolságban van a földi sugárzásövektől, de a Föld gravitációs hatása máris megnyilvánul bolygónk felé forduló féltekéjén: tojásdad kidomborodása megkezdődött. Minthogy Holdunkat, a Lunát - kivált új-és telihold idején - a Nap sugarai és korpuszkulái a Hold kerekétől a jelentkezni kezdő „csúcsig" ömlik körül, ez idő szerint alig észlelhető mágneses mezejének erősbödnie kell, s minthogy az embrionális csúcs a földi nehézkedés hatása alatt növekedni fog, és elvileg rúdmágnes alakhoz közelíteni, azért ennek sarkain - főként a felénk fordulón - a Nap folytonos hatása alatt igen nagy erejű mágneses V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 222 erőmezőnek kell kialakulnia. Ehhez hozzá kell venni a kozmikus primérsugárzást is. Mind a földi, mind a lunáris erőmezőkben a nagymértékben váltakozó naptevékenység folytán tetemes nagysághullámzások fognak végbemenni; újhold és telihold idején s a Hold földközeli állásaikor a mezők erősen ki fognak nyúlni egy-más felé, s a köztes teret mind kisebbre és kisebbre csökkentik. Ezenkívül még a következő fontos tényezőt kell számításba venni: a Lunik II mérései szerint a Holdtól kb. 10 000 km távolságra egy vélhetőleg ionizált gázból álló áramlást állapítottak meg. Eszerint csatlósunknak egy-fajta ionoszférája van, de az is lehetséges, hogy egy parányi részecskékből álló, magas elektromos feszültségű réteg veszi körül. Ha ez a megfigyelés igazolódik, akkor nem valószínűtlen, hogy az erősen ionizált részecskék, a fent jelzett holdállások idején és a megfelelő naptevékenység mellett, gyér mennyiségben máris a Földre jutnak, vagyis azon a ponton állnak, hogy a köztes teret a Földig időről időre ionizálják, noha igen gyengén. Minthogy az atmoszférikus anyagok, főként a holdtávolig, sokkal sűrűbbek, mint eddig felvették, csatlósunk pályáját csigavonalban szűkítik, s ezáltal - kozmikus erőmezőkön való áthatoláskor is - mind közelebb és közelebb kerül a Földhöz, azaz ennek mágneses mezejéhez és erősbülő sugárzásövéhez is. Így az ionizációs folyamatok rendje szerint el kell (351) jönnie a pillanatnak, amikor a Föld és a Hold ellensarki mágnesmezői egy-máshoz érnek, s evvel csatlósunk életében teljesen új szakasz kezdődik. Hinzpeter szerint a mesterséges holdak méréseredményei a jövőben lehetségessé teszik majd, hogy a holdpálya szűkülésének ütemét, ritmusát és a Hold közeledésének időmértékét megállapíthassuk. Ugyanis az eddig ismert sugárzásövek egymástól való távolsága minden esetben négyszeresével nő. S minthogy már most három ilyen zóna ismeretes, föltehetjük, hogy a harmadik öv négyszeres távolságában egy negyedik terül el, amely tehát a Földtől kb. 220-270 000 km között keresendő. A Hold ugyan még 386 000 km messzeségben van a Földtől, de az ismertetett körülmények közepette csillagászati értelemben „nemsokára" eljön az idő, amikor belép a valószínűség szerint feltett 4-dik sugárzásövbe, s akkor igen nagymértékű elektromagnetikus töltést fog kapni, és egyidejűleg saját sugárzásövezete is felerősödik.A közeledés a legkülső 4-dik sugárzásövhöz aránylag hosszú ideig tart, viszont, az átmenetek a belső sugárgyűrűkbe - az esetről esetre növekvő elektromágneses erők révén - gyorsabb ritmusban fognak lefolyni, és a Hold megnégyszereződött ritmusú pályaváltása után oly erőre fognak kapni, mely a Földet roppant arányú revolúciókba sodorjamajd. Ez szerzőnk jóslata, s valószínűleg nem alaptalan. Minket azonban nem a jövő érdekel, hanem a jelen, hogy ennek viszonyaiból és körülményeiből következtethessünk a múltra, amelyet az ember - hagyományaiban őrzött emlékezése szerint - egykor átélt. Úgy érezzük, az űrkutatás eredményei megbízhatók és meggyőzők; a mesterséges holdak által észlelt tényezők, elektromagnetikus mezők, sugárzások, erők stb. minősége objektív megállapítást nyert: módosítják a hatásaik alá került égitestek mozgását. Hozzájuk kell számítanunk a kozmikus sugárzások, a napsugárzás, fénynyomás szerepét, valamint az éteranyagokét is, minők a korpuszkulák, kozmikus por-, gáz és vízpára-felhők, ameteorikus tömegek,45 (352) végül a gravitációs erők jelenlétét. Összhatásuk abban nyilvánul, hogy az egy rendszerbe tartozó égitestek egymás felé közelítenek, s ha pályáik metszik egymást, a nagyobb tömegű a kisebbet csatlósává fogja be, mely ettől fogva csigavonalban közeledik új „nap"-ja felé, mígnem elér az un. veszélyzónához, nemzetközi tudományos nevén a Roche-féle határhoz (limite de Roche). 45 A meteor-anyagok szerepe sem kicsinylendő le, a kiadott jelentések többek közt ezeket az adatokat közölték: A 3. szputnyik felületének egy négyzetméterét óránként több tízezermeteorit érte. Az amerikai Pegazus nevű mesterséges hold 214 négyzetméter felületére egy hét alatt 19 nagyobb meteorikus test csapódott. Más amerikai mérés: egy négyzetméterre óránként 160-5000 közt változó számú mikrometeorit hullott. A mikrometeorikus anyagok lecsiszolják az űrhajók felületét. Több űrhajó tönkrement az összeütközés következtében. A kutatásokból kitűnt, hogy a meteorok megoszlása a Föld- Hold közti térségben térbelileg és időbelileg is változik. Három meteorveszélyes övezet van, az alsó 100- 400 km távolságban, a második 400-12 700 km távolban, a harmadik ezen túl. A meteorikus anyag sűrűsége a legalsó övezetben a legnagyobb, a Föld mintegy maga köré vonzza a kozmikus törmelékanyagot. V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 223 Ugyanis Roche foglalkozott először evvel a jelenséggel (1850), és kiszámította törvényeit, melyek egyenlőképp érvényesek a gáznemű, a cseppfolyós és a szilárd halmazállapotú égitestekre. Számításaiban két egyforma sűrűségű csillagot vett fel, melyek közül a kisebbik folyton szűkülő csigavonalú pályán halad a nagyobbik felé. Arra az eredményre jutott, hogy a kiscsillag akkor kezd széttöredezni, midőn szűkülő pályájának sugara (rádiusza) elérkezik a nagycsillag sugarának (átmérője felének) 2,45-szöröséhez. Itt kezdődik tehát az égitestek veszélyzónája, illetve ha a kiscsillag sűrűsége kisebb. Így ha a Hold a Föld sugarának kb. 2,45- szörös távolságába érkezik, szét kell bomlania, és törmelékalakban haladnia tovább a Föld felé. (Ez a távolság kb. 20 000 km) A Roche-féle tüneménynek kétségtelen példáit tárja elénk az Égbolt. Először is az üstökösök valamennyien a veszélyzóna szülöttei, azaz szétbomlott csillagok; legtöbbjüket valószínűleg a Nap tördelte szét, mikor a világtérből jövet veszélyzónájába érkeztek. A Nap ezáltal csatlósaivá kap-tálta őket, ezért térnek vissza, hacsak a messze űrben valamely újabb katasztrófa folytán meg nem semmisülnek.46 De a veszélyzóna hatásának legszebb példáját a Szaturnusz gyűrűi szolgáltatják, s egyben igazolják Roche számításait. Mint tudjuk: (353) A Roche-féle határ (veszélyzóna) távolsága 2,45-szörös sugara a nagyobb égitestnek. A Szaturnusz külső gyűrűjének távolsága 2,30 Szaturnusz-sugár. A Szaturnusz legközelebbi holdjának távolsága 3,10 Szaturnusz-sugár. A Jupiter legközelebbi holdjának távolsága 2,54 Jupiter-sugár. A Mars legközelebbi holdjának távolsága 2,79 Mars-sugár. Ebből világos, hogy a Szaturnusz gyűrűi a veszélyes zónán belül vannak, és régi holdanyagból származnak; a többi felsorolt hold pedig a veszélyzónán kívül kering, vagyis a veszélyzóna hatása itt tényként és bizonyítékként áll előttünk. A gyűrűket Galilei fedezte föl (1616), de igazi mivoltukkal a csillagászok nem tudtak tisztába jönni egészen 1750-ig, amikor ThomasWright elegendő erősségű távcsövével megállapította, hogy szilárd anyagokból,mégpedig számlálhatatlan apró holdból állnak. Végül James Keeler (1895) mozgásukat is megfigyelte: körben mozognak, mint a többi hold, de külső szélük lassabban, mint a belső, ami törvényszerű gravitációs jelenség. A gyűrűk közt hézag van, ebből arra következtettek, hogy a Szaturnusz egyszerre három holdat szakított szét, de Goldsborough kimutatta, hogy a hézagok a Szaturnusz két legnagyobb holdjának hatása alatt keletkeztek. 1948-ban Riffenstein végzett számításokat a gyűrűkről, s arra az eredményre jutott, hogy két hold romjaiból állnak, melyek eredeti tömege és átmérőjemegegyezett a Szaturnusz többi holdjának méreteivel, a külső gyűrű sűrűsége pedig azonos a vízével, vagyis jéganyagból áll. Egész rendszerünkben nincs más komolyabb méretű hold, amely bolygójának veszélyzónáját érintené. Legközelebb jár hozzá a Jupiter legbelső, kicsiny holdja, mely a vonzás hatása alatt máris tojás-, illetve körteformát mutat. Közelebb haladva, a számítások szerint, először ketté fog szakadni, majd széttöredezik. Hasonlóképp körteformájúmár az Aszteroidok legnagyobbika, az Eros nevű kisbolygó, mely egyébként a Földhöz legközelebb keringő égitest. Holdunk, a Luna szintén mutatja már a földi vonzóerő hatását, felénk néző féltekéje domborulni kezd, sorsának előjeleképpen. 46 Legkülönösebb köztük a Biela históriája, amely 1846-ban a megfigyelők szemeláttára szakadt ketté. Hat évvel utóbb, amikor szokott útján ismét napközeibe került, a két szétvált rész már 2,4 millió km távolságban volt egymástól; azóta pedig egyiket sem sikerült üstökös alakban fölfedezni, hanem ott, ahol vonulniuk kellene, milliónyi morzsából állómeteorraj látható. Ezeket ma Bielidáknak nevezik, néha megközelítik a földpályát - rendesen november 27-e táján - s olyankor nagyszerű csillaghullás látványát nyújtják. Nem kétséges, hogy a Biela két töredéke utóbb ismét valamely veszélyzónába sodródott, akkor szakadozott számtalan szilánkra. 1882-ben egy másik üstökös négy részre töredezését figyelték meg. A Taylor-üstökös 1916-ban napközeibe jutva, kettévált. Több hullócsillagraj üstökösök pályáján halad, azaz, bizonnyal ezeknek törmeléke; így például a Leonidák, amelyek minden 33 évbenmutatják be csodás színjátékukat, nem egyebek, mint az 1866. I. jelzésű üstökös követői: a Perseidák az 1862. II - őt követik, az Aquaridák a közismert Halleyt. Bolygórendszerünkön belül a Jupiter veszélyzónájának termékei az Aszteroidok - így hívják azt a csillagszilánk-csoportot, mely a Mars és a Jupiter közt kering, s amelynek pályájameglehetősen elnyújtott ellipszis, úgyhogy bolygókorában is átléphette a Jupiter Roche-féle határát.ű V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 224 E sors lepergésének üteméről, vagyis a Föld és Hold közötti erőhatások mennyiségéről az űrkutatás eddigi eredményei még nem nyújtanak elegendő felvilágosítást, azaz (ahogy egy szakember mondaná) nem tudjuk felírni a Hold mozgásegyenletét, megadni a mozgás leírásában szereplő természeti állandók és fizikai paraméterek numerikus értékét, vagyis egyszerűbben: felbecsülni a folyamat lezajlásának időtartamát. Más szavakkal: nem tudjuk kiszámítani, hogy adott esetben, mondjuk, egy Hold tömegű és sűrűségű égitestnek a Földhöz való viszonyában az észlelt erők és anyagok mennyi idő alatt és milyen ütemezésben („ritmusban") fejtik ki hatásaikat. Egyelőre jogosulatlan bármily időtartam és (354) időhatár felvetése, éppoly kevéssé mondhatjuk, hogy x millió vagy milliárd év alatt játszódik le egy ily folyamat, mint hogy x tízezer vagy százezer év alatt; csak azt tudjuk, hogy a csillagvilágban és a Föld életében tapasztalt nagyságrendű időnormákban kell gondolkodnunk. De minthogy ismerjük az erők és anyagok játékának minőségét: fékező-gyorsító hatásait (és az asztro- és geofizika s a mechanika szükséges elemi adatait), azért -minden időbeli meghatározás nélkül - leírhatjuk a folyamat krónikáját, lepergethetjük az égi és földi dráma képeit. Ezt a munkát már többen elvégezték, kisebbnagyobb eltérésekkel, az ő leírásaikat vesszük tehát kölcsön, összeegyeztetve a kutatások újabb eredményeivel. Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy a régi és új helytállómegfigyeléseket és megállapításokat tekintetbe véve, nem alaptalan a feltevés, hogy Holdunknak volt egy (vagy több) elődje; ennek az Égbolton ma természetesen semmi nyoma, de megtalálhatók a Föld múltjában és mai arcán, s összeegyezethetők a vízözön-mondák kellőképp értelmezett tanúvallomásaival. Ezeket a mondákat tehát nem tudományos bizonyítékképpen idézzük, hanem annak illusztrálására, hogy a kortárs úgy látta és őrizte meg emlékezetében e régi korok drámai eseményeit, ahogy a tudomány ma rekonstruálja. Ennek a drámának elindítója és döntő tényezője az a gátló hatás,melyet a Hold és a Föld közötti térben, valamint a Naprendszerben fellépő erők játéka tesz a Hold mozgására. Ugyanis gondoljuk meg a következőket: A bolygók kör alakúnak tekinthető pályákon keringenek a Nap körül; ha azonban e pályán ellenállásra találnak, nem önmagukba visszatérő köröket írnak le, hanem keskeny, szorosan összesimuló csigavonalat, ahogy például a lemezjátszó tűje közeledik a középpont felé. Demert ugyanakkor az egész Naprendszer nagy gyorsasággal rohan előre, a csigavonalú mozgás nem síkban történik, hanem kinyúlik, mintha egy kúp felületére rajzolódnék, melynek tengelyét a Nap futásának iránya alkotja. Vagyis a bolygók egyre szűkülő csigavonalon kerengve, előbb-utóbb belehullanak a Napba, mely már sok bolygót elnyelt. De tudjuk azt is, hogy a nagyobb testek aránylag könnyebben küzdik le a közegek ellenállását, amelyben mozognak, mint a kisebbek; ha például tenyerünkről homokot és kavicsot egyszerre, azaz egyforma erővel hajítunk el, a homokszemek hamarabb lehullanak, a nagyobb kődarabok messzebbre repülnek. Ugyanígy történik az égitestekkel is, azaz kisebb bolygók lazább, szélesebb csigavonalakon futnak, mint a nagyok, s ezért hamarabb jutnak napközeibe. (Úgyis mondhatjuk, hogy centrifugális erejük kisebb.) Ha eredetileg valamelyik nagyobb bolygó pályáján kívül keringtek a Nap körül, akkor idővel a nagyobb bolygók szorosabb csigavonalon mozgó pályáját keresztezniük kell, belejutnak ennek vonzási körébe, s ha a nagyobb bolygó tömegének vonzóereje elég nagy, kitéríti (355) őket eredeti pályájukról, és a maga bolygójává, holdjává fogja be. Így van ma a Földnek egy, a Marsnak két, a Jupiternek kilenc, a Szaturnusz-nak tíz, az Uránusznak négy, a Neptunusznak két holdja (illetve ennyit ismerünk). AMars és a Jupiter közt keri47ngő százezernyi kisbolygó „korát" nem ismerjük, úgy lehet, olyan időben kerültek a két bolygó közé, hogy még nem juthattak a kistömegű Mars gyenge vonzáskörébe. A holdak eszerint föltehetőleg valaha önálló bolygók voltak, de mert kisebbek mostani uruknál, csatlósaikká lettek. Amikor a kisebb bolygó elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a nagyobbik erőhatását, átvágja magát ennek pályáján, s attól fogva nem kívül, hanem a nagyobb bolygó és a Nap közt, belül folytatja futását A mi Holdunk is önálló planéta volt tehát valaha, s egykor le fog zuhanni a Földre - mint ahogy a Föld már több holdelődöt befogadott és magához rántott. 47 Mai ismereteink szerint a Jupiternek 39, a Szaturnusznak 31 holdja van. (M. K:) V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 225 (Ezekre a katasztrófákra utalnak azok amondák és hagyományok, melyek a Földnek tűz és víz által történő, időnként ismétlődő pusztulását írják le: Séth és Thot mondája Sziriat oszlopairól, Kainán-Henóch-Noah mítosza, Khámmondája, az egyiptomiak és a Sztoa tanítása, a szaiszi Atlantisz rege, a hindu jugák, az Edda, Szamothraké, Boiótia stb. hagyománya, az ómexikói tolték, azték mítosz a világkorszakokról, a mayák mondája az 52 000 évenként visszatérő bolygóról, a tupi indiánok hite a lezuhanó hold okozta árvizekről és így tovább. Ezentúl azonban, ha a magyarázatban a vízözön történetének egyes szakaszaihoz érkezünk, mellőzni fogjuk az odavágó nagyszámú mondák felsorolását, s csak egyes szemléltetőbb példákat idézünk. Az olvasót bizonyára segíteni fogja emlékezete, hogy a mítoszokból kirajzolódó, teljes és egyetemes képet maga elé állíthassa.) Hogy ezt az óriási drámát elképzelhessük, vissza kell néznünk a harmadkorba. Többmillió ével ezelőtt Földünk egén éjjelente a harmadkori hold, az ún. Kainohold (kainon = új, ismeretlen) világított. Éppúgy, mint a mostani, vonzóerejével maga után vonta a tengerek vizét, s a patakokon dagályt-apályt okozott. Amikor ugyanabban a távolságban járt, mint a mi Lunánk, vagyis hatvan és fél földsugárnyira, az egyenlítő körül kissé összevonta, felhalmozta a vizet, a sarkoktól elvonta, apasztotta. Minthogy a Kainohold a feltevések szerint kisebb volt a Lunánál, gyorsabban közeledett a Föld felé, s ugyanily iramban duzzasztotta az egyenlítő vizeit, és vonta el a sarkok övezetéből. Hasonló hatást gyakorolt természetesen a még könnyebb levegőtengerre. Lassan, egyre húzódott a légburok az egyenlítő felé, s mert a levegő a Földnek mintegy a bundája, mely megvédi az űr hidegétől, a melegöv (356) forróbbá, a sarkvidék a mindjobban vékonyodó légtakaró alatt hidegebbé vált, és a hidegöv folyton terjedt az egyenlítő felé.48 Evvelmegkezdődött a Föld utolsó nagy jégkorszaka. Minél közelebb jutott a Kainohold a Földhöz, s fizikai törvények értelmében annál gyorsabban kellett keringenie. Midőn már csak hét földsugár távolságban járt, egyetlen nap alatt kerülte meg a Földet, vagyis a hónap egy napig tartott. A Földről nézve tehát a Kainohold nem mozgott előre az Égbolton, hanem valamelyik hosszúsági vonalhoz mintegy hozzárögződve, csak észak-déli irányban lengett, mert keringésének síkja nem esett egybe az egyenlítő síkjával. De vonzóereje akkor már 630-szorosára növekedett. Ez a szörnyű erő - túlzással szólva - tojásidomúvá nyújtotta a Földet és viszont a Kainoholdat, megnövelte-apasztot-ta a vizeket és a légburkot.A sarkokra behatolt a világűr hidege, a gleccserek a meleg övezetekig nyomultak, a jégkor elérte tetőfokát. (Az „özönvíz" kezdetének erről az első szakaszáról szól mindaz a monda, amely a vizek emelkedését említi s nyomában a népek kivándorlásait az őshazából, továbbá a jégkort, világfagyot. Ekkor nevezik az indiánok a tengert „fájdalmas víznek", „ellenséges óceánnak, mellyel örökös harcban állnak az emberek". Egy mikronéziai monda Chau-te-Leurról, a „Nap királyáról" beszél. Valaha Nan-Matalban uralkodott, de Idzi-Kol-kol, Pali-Air ura hajóhadával odaérkezett, s nagy csatában legyőzte. Idzi-Kolkol ugyanis új hazát keresett népével, biztos menedéket az egyre növekvő tenger elől. - A húsvét-szigetiek honfoglalás-mítosza hasonló történetet mond el: Hotu Natua, a hódító király előreküldte egyik csónakját Ita vezetése alatt. Midőn megérkezett a szigetre, Ita eléje jött, és így szólt: „A szigeten három sziklaszirt van, egy nagy barlang, diadalút és rózsaszínű kagylókkal beszórt part, de barátságtalan. A gyom elfojtja a jamgyökeret." „ Narae Renga (az óhaza) is barátságtalan - felelte Hotu Matua. - Minél magasabbra emelkedik a víz, annálmélyebbre süllyed a sziget, és nemcsak a gyom fojtogat ott." - A Cakchiquel krónika indiánjai is elindultak új hazát keresni, de az elmocsarasodó partokon alig tudtak vízre szállni: „Hogyan jutunk a tengerre, ki segít rajtunk?" Zsidó hagyomány: Noah előtt a vizek felmagasodtak és a holtak tetemeit kimosták sírjukból. - A jégkorról is számos leírás maradt. Az iráni mítosz szerint a mindent elperzselő, forró áradat után a „sárkány" végre visszahúzódott a föld mélyébe, mire zord tél következett, s egyre növekedve, „tíz hónapig" tartott. Yima mondája a hó és a jég koráról,majd az utána beálló olvadásról beszél, amikor „víz folyik a vízen". Az altájvidéki mondákban „hét napig" lángoltak a hegyek, azután „hét napig" hull a hó. (A napok (357) vagy évek száma mindig azt jelenti, hogy az esemény rendellenes volt, sokáig tartott.) Lebedtatárok: Minden dermedt és élettelen volt, csak a jégmadár tudta a 48 Lásd még a Függelékben. V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 226 befagyott mocsarakat elválasztani a szárazföldtől. - Csippeva indiánok: Az idők kezdetén nagy hófuvatag támadt, az egér (vagy sárkány, démon) azonban kirágta a tömlőt, melybe a meleg be volt zárva, s a sok hó egyszerre elolvadt. - Az Eddában rettentő tél, a Fimbulvetr előzi meg Ragnarököt, az istenek pusztulását, a világkatasztrófát: Odhinn, félszemét zálogul adva, tanácsot kér Vafthrudnirtól, hol s hogyan fog megélni az ember, ha Fenrir farkas lefalja a Napot az Égről, s iszonyú tél áll be? Odhinn: Messze utaztam már, sokat kutattam, kérdeztem sok égi tudóst. Hol él az ember, ha a hosszú tél, az élők gyilkosa beáll? Vafthrudnir: A világfa tövében elrejtőzött egy emberpár: az Élet és Életvágy; reggeli harmat lesz az eledelük, s tőlük nemzetség származik. Odhinn: Sokat utaztam, sokat kikutattam, kérdeztem sok égi tudóst. Hogyan tér vissza a Nap a tiszta Égre, ha Fenrir a farkas felfalta őt? Vafthrudnir: Albrad leányt szült, egyetlent, mielőtt Fenrir felfalta őt; s anyja útját végigjárja a lány, ha a bölcs istenek odavesztek. Világfagyot okozó, a jeget megtörő természeti erők küzdelmét, viharait ábrázolja a szerb monda az Úr, az Ördög és Mihály arkangyal harcában: az Ördög szétszaggatott szárnyainak vagy testrészeinek záporozása hóviharokat, jégesőket sejtet.) Az egynapos hónap korszaka, mint minden „vízözön"-korszak, ezer évekig tartott, s így a fellépő kozmikus erőknek volt idejük derekasan elvégezni munkájukat. Tudnunk kell azt is, hogy a Föld vízkészlete, tömegéhez viszonyítva, igen csekély, s a harmadkorban még kisebb volt. Ha egy tizenkét méter átmérőjű gömböt képzelünk, s ezen a mai tengerek vízmennyiségét egyenletesen elosztva akarjuk feltűntetni, két és fél milliméter vastag réteget kell reáborítanunk; egy közönséges iskolai földgömbön az átlagos tengermélység a festékréteg vastagságával vehető egyenlőnek. A tragédia, mely a vízözön alatt a Föld felületén lejátszódott, csak a mi szemünkben, a kérgen lakó parányok előtt oly borzalmas arányú, a Földnek azonban csak a héját érintette roppant földrengéseivel, (358) tűzhányó kitöréseivel együtt. (A vonzóerő kölcsönössége folytán természetesen a Hold felületét is hasonló katasztrófák tördelték, s lassan fölvette a köralakot.) S így érthető, hogy az egynapos hónap idején a Föld és a Kainohold gravitációs erői a vízkészletet két vízdombbá duzzasztották, melyek egyike, a zenit-vízhegy, különböző jelekből ítélve, Közép- Afrika felett tornyosult, a másik, a nadír-dagályhegy, a Csendes-óceán medencéjében. Ez a két vízhegy az észak-déli irányú holdingadozás nyomán naponta egyszer északról délre és délről északra zúdult egy-egy lapos hullámban, melynek középső magassága azonban legnagyobb hegyeinket is felülmúlta. A szilárd földkéreg is szenvedett ezeknek az erőknek játékától: eltolódások, redőzetek, nyomások gyúrták felszínét, elképzelhetetlen vulkáni kitörések, lávaömlések, földindulások kíséretében. A lánc- és redőhegysé-gek ma is mutatják a Kainohold vonzó- és nyomóerőinek vonalait. Ezeknek hatása ott volt a legerőszakosabb, ahol a Kainohold vonzóereje érin-tőszerűen hatott a Földre, vagyis a vízhegyek lábánál; ott a víz a szó szoros értelmében fölfelé folyhatott, míg a vízhegyek csúcsa táján, a vonzóerő merőleges hatása alatt, csak méltóságos lassúsággal emelkedett a víztömeg. Maga a víz másnemű munkát végzett: régebbi hegységeket mosott el, erdőket tépett ki, felkavarta a földi vegetációt és a tengerfenék millió éves üledékeit. Mindezt a víztömegek hatalma megőrölte, összezúzta valami iszap- és növénymorzsalékká; az öbölszerű mélyedésekben pedig a tengeri és szárazföldi állatok hulláit sodorhatta össze. Amikor a Kainohold dél felé lendült, az északi féltekén óriási apályterület V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 227 keletkezett, ahol a nehéz, süllyedő anyag leülepedett, s a jégkor sarki hidegében azonnal csontkemény réteggé fagyott. Ha azután a Kainohold visszatért, ismét új üledékréteget hozott magával, és hagyott az előbbi fölött. Így támadtak emez évezredek folyamán a mai üledék (szedimentum) hegységek, ma is tisztán látható az egyik réteg a másik felett; ezek általában a vándorló vízhegyek egy-egy napi teljesítményei lehettek. Hogyha az áradathegy túlnyomórészt növénytörmeléket hozott, a szedimentumokhoz hasonlóan szénrétegek anyagát rakta le; így magyarázható a trópusi flóra jelenléte a hidegebb övek szénbányáiban. Állati és növényi keveréktömegek eltemetésének eredményei pedig a mai petróleummedencék. Az egykori szerves leletnek, állati és növényi testeknek megkövesedett maradványai is mind e rétegképződések korából származnak. Fagy nélkül, a jégkor hidege nélkül nem történhetik kövesedés, ez fagyasztja össze az állati és növényi maradványokat a puha, iszapos földtömeggel, melyet a reánehezedő rétegek nyomása évezredek alatt kőzetté változtat. Fagyok és geológiai katasztrófák nélkül a szerves lényekre lassú, de teljes szétbomlás vár, nyomot sem hagynak maguk után. Ez magyarázza a különböző rétegekből előkerült fosszilis állatfajták ugrásszerű, „robbanásszerű" fejlődését, helyesebben változásait: a nagy katasztrófák közt eltelt hosszú (359) idő szakokból semmi vagy alig valami maradt. S ez igazolná Cuvier elméletét is, mely szerint a fejlődés szakaszait katasztrófák okozzák, határolják el egymástól, ellentétben Lyell geológiai kistörténés-elméletével,mely apró, fokozatos változásokat tesz fel. Ennek értelmében egyesek ma is avval magyarázzák a kövesedést, hogy a Földtengelyhez képest a felszín elúszott, s így kerültek a fosszíliák mai helyükre. De ez esetben egyáltalán nem történt volna fosszilizálódás; a szerves anyagoknak élő állapotban és tömegesen kellett a föld alá kerülniük, ahol s ahogy ma találjuk őket. A Kainohold azonban mindegyre közeledett, és folytatta a világ-rombolás művét. Gyorsabbodó mozgásamost már meghaladta a Föld forgásának sebességét, mintegy előtte járt, azaz nyugaton kelt és keleten nyugodott le - ahogyan a Mars egyik holdja teszi ma. Amikor 2,8 földsugár közelbe ért, futásának ideje nyolc órára csökkent. A tengerek vize a nehézkedés folytán újabb, de keskenyebb övszerű áradattá gyűlt össze, és a Kainohold négyszázszorosára növekedett vonzóereje tartotta együtt. Minden élőlény az öváradat partjai és a közelébe nyomuló hidegövezet között lévőmagas hegységek tetején zsúfolódott össze. (Ez volt az évezredekig tartó „nagy víz", amiről a közép-amerikai indiánok beszélnek, s e korszak emlékeit találta meg Humboldt az Orinoco vidékének sziklarajzain. Ez magyarázza az indián földművelés folytonos feljebbvonulását az Andok hegycsúcsai között, némely helyen 5500 méter magasságig, a mai hótakaró alá. A bolíviai Altiplano, a Titicaca tó környéke valósággal muzeális emléktára ennek a korszaknak; ott majdnem 4000 méter magasságban láthatók az egykori tenger, a „nagy víz" partvonalai; a Titicaca vize és faunája részben ma is tengeri. Legnagyszerűbb reliktuma pedig a tiahuanacoi romország, 3300 méter magasságban; neve Tahuantinsuyu, azaz a négy világtáj országa, értelme szerint a nemzetek egyesülése. Idevág Manco Capac mondája a négy férfiúról, ki a vízözön után jött elő a sziklák „ablakaiból", barlangjaiból, jóval az inkák előtt. A nagy víz leapadása után ott uralkodott a négy első király Tahuantinsuyun, ott volt Coati vagy Coate-a Ca,másképp Coatl Alia: a Közös Asztalhoz Ülés, Falb magyarázatai szerint. - A barlanghagyomány több perui és brazíliai mondában szerepel (taculliék, yurucarük). A floridai apalachiták barlangját a „Nap építette" templomul magának, benne rejtőzött el vízözön idejére, s ugyanígy tett az indusok, japániak, rhodoszi prehellének, burjátok stb. emlékezete szerint. A közelgő Kainohold felhős, viharos, tűzhányó kitörésektől elhomályosult egéről a Nap nem onthatta jótevő fényét és melegét, elrejtőzött, s csak a vész multával, a hold lezuhanása után tűnt elő ismét régi pompájában, rávetve sugarait a szigetekre, hegycsúcsokra, ahol a vízözönhősök, Napnak megjelentek, hogy újonnan szervezzék az emberek életét. Az is természetes, hogy a nagy hegyek vidékén a bárkahagyományt legtöbbször a barlangmonda váltja fel, mint az (360) indiánokon kívül a közép-afrikai négereknél láttuk. Így lokalizálódtak a népek mítoszaiban szereplő Istenhegyek, Ősök, Atyák hegyei, Paradicsom hegyek: az indusoknál Himaván, Neru, Demavend, Govardhana, az irániaknál Berezat Baktria mellett, Örményföldön a számos Ararat, a Mases és Koh-i-Nuh, azaz Noah hegye, az akkád Niszir, az arab Kaf és Albordzs, a görög Parnasszosz, a kínaiak Menny-hegye, Tien-San, a tibeti V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 228 buddhisták istenhegye, Kailász, a japáni Fudzsi Jama, a kamcsadál Kutka hegye, a lapp Passzevaara, a csippevak és michoacánok szent hegye, a tűzföldi Tentenek, a jumale néger világhegy, Óceániában a Sandwich-szigeti Kea hegy, O-Wahu szigetén Tanna Roa, Fimeón Aurus, Új-Zélandon és Tahitin Pito Hiti, Húsvét szigetén Te Pito o Te Henua, a Világ Köldöke.) A közeljáró Kainohold végül már naponta háromszor száguldott át az Égen, óriásira megnövekedett korongja az égboltnak mintegy harmadát foglalta el, eltakarta a csillagok egy részét, naponta háromszor félórányi teljes napfogyatkozást, éjjel háromszor holdfogyatkozást okozott. [Apokalipszis: „És megvereték a Napnak harmadrésze és a Holdnak harmadrésze és a csillagoknak harmadrésze, hogy a Nap az ő harmadrészében nem fényljék és az éjszaka hasonlóképpen."] A nappal és éjjelmegszokott rendje felbomlott: a Kainohold Nyugaton kelt fel napjában háromszor, nappal több elsötétülés történt, az éjszaka egy részén át a roppant Hold árasztott világosságot. [„És idő többé nem vala" - mint a Jelenések könyve mondja. Ugyanerre a zűrzavarra emlékeznek a mongol és ural-altáji mesék, midőn több napról, holdról szólnak, a nappal és az éjszaka cseréiről s végül az Ég kitisztulásáról.] Ha meggondoljuk, hogy ez a kozmikus felfordulás állandó földrengéseket, kitöréseket és vad viharokat támasztott, hogy az Eget folyton felhők borították, a tengerek mint beteg szörnyetegek hánykolódtak, hogy a puszta létfenntartás mily nehézségekkel járt, képünk lehet róla, mint kellett átélnie a jégkor nyomorában sínylődő emberiségnek, még ha számtalan emberöltőre elosztva is. Midőn a Kainohold 1,8 földátmérő közelbe ereszkedett és 3,5 óra alatt kerülte meg a Földet, laza kérge amegnövekedett vonzóerőnek nem tudott többé ellenállni, a Föld felé néző sarkán és az ellenkező póluson szakadozni kezdett, levált és két hatalmas gyűrűt alkotva, csigavonalban, ferdén a Föld felé rohant. A meglódult tömegek, kisebbek lévén a Kainoholdnál, hamarabb érték el a légburok határát, s ennek ellenállása millió darabra tördelte őket. A szél, melyet a Kainohold futása nyugat-keleti irányban korbácsolt előre, a belövellő föld- és kőzáportól állandó orkánná fokozódott. A borús égbolton egyre tovasodródtak a felhők, eltűntek, összetorlódtak, mint a szélben kibomló zászló vagy mint az összegön-gyölődő papírtekercs. Ezt megelőzően kellett egy időszaknak lennie, amikor a Kainoholdról levált kőzetek a légburkot még nem érték el, s a Naptól világítva, végtelen csillagrajzás látványát nyújtották az éjszakai (361) mennybol ton, csillagesőt, mely a Föld felé száguldott. („És láttaték más jel is az Égen; és íme egy nagy veres sárkány... és a farka után vonzza az Ég csillagainak harmadrészét és a Földre veté azokat.") Nappal pedig elhomályosították a napkorong fényét, szürke lett, mint a „szőrzsák". De a Kainohold színe is megváltozott, hanem lemeztelenült, és a lepattogó vassalak vörös színét mutatta: „egészen olyan lőn, mint a vér". Ezzel egyidejűleg a tömege is csökkent, a Föld lassan szabadulni kezdett a roppant vonzóerő alól, a lencseformából ismét a belapult golyóalak felé közeledett. Ez a folyamat nemcsak kéregeltolódásokkal, szerkezeti változásokkal járt, hanem megváltoztatta a Föld belsejében robbanásig feszült gőz- és gáztömegek egyensúlyát, azaz földrengések és kitörések sorozatait robbantotta ki. Ez a „nyugtalanság" természetesen még sokáig tartott azután is, hogy a Föld felvette normális alakját. A megrázó hatás, amit a Föld szerencsétlen lakóira tett, az oka, hogy a fennmaradt emlékekben oly nagy helyet foglal a „vízözönnek" ez a korszaka. A légrétegek felkavarodása és a jégtömegek behatolása folytán keletkezett súrlódások állandó villamos kisüléseket, mennydörgést, viharokat támasztottak. Próbáljuk elképzelni a vihar tombolását, a mennydörgések, kitörések robaját, s akkor megértjük a vízözönmondák erről szóló elbeszéléseinek drámai elevenségét, roppant arányait. Sokhelyütt megtaláljuk e korszak leírását, de leghívebben és legszemléletesebben az Apokalipszis adja elő. [„És íme nagy földindulás lőn, és a Nap feketévé lőn, mint a szőrzsák és a Hold egészen olyan lőn, mint a vér; és az Ég csillagai a Földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen leveleit, mikor nagy szél rázza. És az Ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és minden sziget helyéből elmozdíttaték. És a Földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasok és minden szolga és szabad elrejték magukat a V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 229 barlangokba, a hegyeknek kőszikláiba. És mondának a hegyeknek és kőszikláknak: Essetek mireánk és rejtsetek el... És lőnek mennydörgések és szózatok, villámlás és nagy földindulás és nagy jégeső."] Az Apokalipszis elbeszélése minden jel szerint a trópusi vidékekről származó hagyománytöredékeket foglalmagába, a drámának azokat a részeit írja le,melyek ott voltak tapasztalhatók a legtisztábban. A Kainohold nagyjából az egyenlítő síkján keringett, ott rengett leginkább a föld, ott tombolt a kozmikus zivatar, és természetesen ott duzzadt legmagasabbra a tengerek öváradata, végül ott hullott legsűrűbben az iszap- és meteor-eső. Mert a Holdnak tömegével együtt csökkent az összetartó ereje, ne-hézkedése is, a laza földréteg utóbb a jéggel elkeveredve, mint iszapeső („vér-, szenny-, szurok-, gyanta-, sáreső" stb.) szakadt le, ezt követte a kő és ásványérc anyag, mely nagyobb súlyánál fogva tovább keringett az űrben, és a légburokba hatolva, áttüzesedett; nagyobb tömegű, meteorszerű (362) darabjai a levegőben vagy a föld közelébe érve, felrobbantak és felperzseltek mindent maguk körül, lángra gyújtották az erdőket, megöltek minden élőlényt, ha nem rejtőzött el idejekorán az egyetlen menedékhelyre, a hegyek barlangjaiba. A lehullott Kainohold iszapja elborította a Föld felszínét, az „egész emberiség", vagyis a lakott, művelt világ „agyagfölddé vált", lösz takarta el. Erről sok monda szól. A lösz eredetét csakugyan nehéz kideríteni, igen körülményes elméletekkel próbálják megmagyarázni, mert nincs olyan kőzet, amelyből származtatni lehetne, s feltűnő az is, hogy a Földgömbnek csak egy övezetét borítja. (Ld. Plasche térképét.) - A sok iszap-eső és sósvizű jégeső s a földrengések ihatatlanná, „ürömmé" tették a források és folyók vizét. [Apokalipszis: „És leesék az Égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére és a vizek forrásaira. Változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meg-hala a vizektől, mivel keserűekké lőnek."] Mindez már a Kainohold szilárd anyagainak földrehullását jelzi, elérkeztünk a dráma utolsó szakaszához: a Hold darabokra töredezett, és eltűnt az Égről. Egy végső tombolás következett. Azok a tömbök,melyek a szétesés kezdetén a Kainohold túlsó sarkáról szakadtak le,most igen nagy mennyiségben és hatalmas tömegekben csapódtak a légkörbe, az előbbinél is viharosabb égiháborúkat okozva. A Kainohold megsemmisült, eltűnt; a Föld pedig magára maradva, végképp felvette természetes alakját, ami a földrengések utolsó sorozatát robbantotta ki. Az egyenlítő övén felhalmozódott vízár két óriási hullámgyűrű alakjában elzúdult Észak és Dél felé,majd a sarkok táján magamagával összeütközve, ismét vissza az egyenlítőhöz, s így rohant előre-hátra, mígnem nyugalmi állapotba került, s egyenletesen szétoszlott a Földön. (Chilam Balam könyv: „És a vizek összeütköztek és a vizek megjöttek... az ég lehullt és a szárazföld elnyeletett".) Ez a borzalmas tengerrengés volt az igazi hirtelen áradás, a vízözön tetőfoka, végpillanata, mely a mérsékelt és sarki övekben eddig soha vizet nem látott tájakat borított el, hegyek fölémagasodott, szigeteket merített víz alá. Ez a katasztrófa a Föld legnagyobb részét érintette, így a legtöbb helyi emléke maradt fenn, s lassan a középponti esemény helyét foglalta el a mondákban. Az egyenlítő vidékén természetesen apálynak kellett beállnia, a „nagy víz" egyszer csak apadni kezdett, elvonult. [Apokalipszis: „És lőnek mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a Földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy. És minden sziget elmúlék és hegyek nem találtatnak többé. És a nagy jégeső, mint egy-egy tálentom szálla az Égből az (363) emberekre, és káromolák Istent az emberek a jégeső csapásáért,mert annak csapása felette nagy."] A bibliai és babiloni elbeszélést a nagy áradásról ismerjük. A zsidó hagyomány a termőföldek pusztulását emeli ki és a jégkorszak végződését, melynek elmúltával némely vidékeken megszűnt a konzerválódás természetes módja: „A hegyek, amiket azelőtt beszántottak, elkövesedtek. A holtak testében férgek vertek tanyát; azelőtt senki sem tudta, mi a rothadás." A jeges zóna peremén lakó népek mondái ezek után érthetőkké válnak. A vogulok szerint már messziről, „két napja" hallható volt az észak felé sodródó áradat zúgása, és sokan belevesztek a „forró vízbe"; az egyenlítő felől érkezőmeleg víz csakugyan forrószámbamehetett a tundralakók számára. Ugyanerről beszélnek a csiglit eszkimók, de emlékeznek a forró, főnszerű szélviharra V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 230 is, azaz az egyenlítőnél a vízzel együtt feltornyosult s most szétterülő levegő-dagály megérkezésére. A víz- és léghullám ritmikus visszagyűrűzése dél felé ismét hirtelen fagy jövetelével járt északon (és persze délen is), és az eszkimó legenda erről sem feledkezik el. Az indián monda a melegtömlő kilyukadásáról szól: a belőle kiáramló hőség elolvasztja a nagy havat. Az egyenlítő tájain történt apadásról az indiánok számolnak be. Ott a vízgyűrű évezredeken át több kilométer magasságba emelkedett mai szintje fölé. Peru és Chile partvidékén, Bolíviában az Andok oldalán 4-4000 m magasságban vonulnak az egykori tenger hullámverésétől kimosott, mészlerakódásokkal, kagyló-, csiga, algamaradványokkal jelzett partvonalak. A magasra feltornyosult légtenger védőburka alatt a mai havasok magasságában is enyhe időjárás uralkodott; a teraszos, lépcsőzetes kertművelés (andi) nyomai 5500 méteren is megtalálhatók, s ma már elvesznek a gleccserek meg az örök hótakaró alatt. (Nemrég még nagyobb magasságban is találtak andi-teraszokat.) A Titicaca tó állatvilága részben ép tengeri fauna (a tengeri csikó néven ismert hal és egyéb tengeri állatok élnek benne); a flóra elcsenevészült trópusi növényzet, de az egykori dús, ma már elhalt tenyészet nyomai is fennmaradtak. Az indiánok híven elbeszélik, hogy atyáik, miután az ott látható nagy barlangüregekben az özönvíz ostromait kiállták, csak „több száz esztendő múlvamertek (tudtak) az alpesi magasságból az eltakarodott víz után leereszkedni a völgyekbe és síkságokra. Ott ugyanis óriások és szörnyetegek, azaz mocsarak, rossz klíma, betegségek, ragadozók, röviden az ellenséges környezet csapásai pusztították az embereket, míg meg nem jöttek a Naphősök, azaz míg a Nap és a javuló időjárás ismét lakhatóvá nem tette a földet. Az olvadásról az iráni Yima monda is beszámol. A tenger hullámai még egyszer végigszántották a Föld színét, elsodorták, Északra-Délre vitték a gleccsereket, aztán elcsendesülve, egyenletesen szétterültek. Az égről eltűnt az óriáshold kísértete, viharaival, (364) napfogyatkozásaival együtt, eltűntek az eget borító sötét felhők, megszűntek a földrengések Kitisztult az ég, s régóta nem látott kék boltján a szelíd, meleg Nap fénye ragyogott. „Ezután láték új Eget és új Földet: mert az első Ég és az első Föld elmúlt vala; és tenger többé nem vala..." - mondja Szent János egy szemtanú tárgyilagos egyszerűségével. Ez a szemtanú azonban az emberiség volt, s hű emlékezése, úgy látszik, több hitelt érdemelne, mint amennyivel meg szokták ajándékozni. A leapadt tenger tükre alól felbukkantak a mesés szigetek, az egyiptomiak és görögök Atlantisza, az indiánok Aztlánja, a kelta Avalun; az Indiai-óceánból Lemuria, ahová Haeckel tette az emberiség bölcsőjét, a regés Gondvána, s a Csendes tengerben Mu szigete, másképp Kahuopo- a Kane vagy Henna-nui, rajta egy nagy birodalom, Nan-matal, egyik magas csúcsán pedig Te Pito o Te Henua, a Világ köldöke. Az egyenlítőn szétterült új tenger enyhe takarót borított a Földre. A Kainohold iszapjától és az áradásoktól megtermékenyült szárazföldek bő helyet, gazdag virágzást biztosítottak a megfogyatkozott emberiségnek. Mint a Biblia boldogan reménykedő jóslatamondja: „Ennek utána míg a Föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszakameg nem szűnnek." Visszatért az „idő", beköszöntött az „örök tavasz", az „aranykor", a békés, boldog korszak, melyet éppoly eleven hagyományok tartanak fenn minden nép emlékezetében, mint a megelőző borzalmas időket. * Luna - Beköszöntött a „holdtalan" kor, amelyre Árkádia lakói büszkén hivatkoztak,mondván, hogy őseik már az időben ott éltek, s ezért proszeléneknek, holdelőtti embereknek nevezték magukat. „Nagy koruk kiviláglik abból - írja Arisztotelész -, hogy proszeléneknek nevezik magukat, ama pelaszg törzs utódainak, mely avval büszkélkedik, hogy már akkor művelte a földet, amikor még hold nem mutatkozott az Égen." És Apollóniosz Rhodiosz: „Még nem voltak meg a danaok és a deukalioni nemzetség, csak az árkádiaiak, akikről azt mondják, hogy a Hold előtt éltek, makkot ettek és a puszta hegyeken laktak." A holdelőtti időkről szólnak Gondvána legendái és több indián mítosz. Nyugalmas idők következtek, a munkának, a fejlődésnek végtelen terei nyíltak meg az emberiség előtt, kivált az alacsonyan fekvő,meleg és mérsékelt éghajlatú V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 231 övezetekben. Vagyis éppen Gondvánán, Atlantiszon, a Karibi tenger földségén és Mu szigetén: ezeken kellett a művelődés új költőfészkeinek kialakulniuk. De az idő kereke, a Mindenség gépezete megállás nélkül forgott tovább. A bolygók közt, a Föld „mögött" valahol egy kis égitest keringett a Nap körül. Minket ennek a kicsiny (Földünknél 80- szorta kisebb) (365) égitestnek eredete most nem érdekel; lehetséges, hogy a Mars és a Jupiter közt kerengő kisbolygók zónájából származik, ennek törmelékanyagából sűrült össze nagyobb boliddá. Ha nem, akkor is valószínű, hogy sokáig időzött benne, mert felszíne ma is mutatja, hogy számtalan planetoid test zuhant reá. Ebből világos, hogy kialakulása, „előélete" más égi régióban és más időben folyt le, mint a Földé, mert ellenesetben felszínünknek több hasonlóságot kellene feltüntetnie. A planetoid és meteorikus testek, légburok híján szétrobbanás, elégés nélkül hulltak reá; az ütődé-sek következtében anyaga magnetikussá hevült, melynek súlyosabb részei a középpontba süllyedtek, és kemény maggá tömörültek, míg a könnyebbek, a felszínen maradva, kéreggé váltak. Midőn az így kisbolygóvá nőtt égitest hűlni kezdett, s mind szilárdabbá vált, a kérget a reá csapódó planetoidok és meteoritok áttörték, a felszínen gyűrűforma képződményeket hoztak létre, melyek közepén a feltörő magma (láva) vulkánszerű hegyeket alkotott. De bármint jött is létre a Hold, kétségtelen, hogy ily bombázásokat elszenvedett, mégpedig - mint fényképein látható - oly sűrűn, hogy a kisvulkánok és gyűrűk gyakran fedik meg keresztezik egymást; számukat ma kereken 200 000-re becsülik. A bombák más része a becsapódás környékét üvegszerűen megrepesztette, sugarasan szétágazó alakban, ahogy a képeken tisztán kivehető. Másfelől a Hold tömege elég nagy volt ahhoz, hogy a Mars vonzáskörén átvágja magát, noha nem megrázkódtatások, vulkáni kitörések nélkül; a magával vont planetoidraj egy része pedig a Marsra hullt le: ezek krátergyűrűi szintén láthatók a mesterséges holdak által felvett képeken. Midőn aztán a Föld vonzáskörébe ért, és csatlósává szegődött, ennek nagy vonzóereje folytán a katasztrófáknak sokkal nagyobb mértékben kellett megismétlődniük, s a vele jövő planetoid-raj maradványainak részben reá, kisebb részben a Földre hullaniuk. Az újabb magmaömléseket, gyűrűformációkat sötétebb színük révén jól meg lehet különböztetni a régiektől, melyek színe az elmállódás következtében világosabb. A folyamat azonban, amelynek eredményeképp a Luna a Föld csatlósává, a Holddá lett, kiszámíthatatlan. Semmi esetre sem szabad olyasmit képzelnünk, hogy ha egy Nap körül kerengő kis égitest egy nagyobb bolygó vonzáskörébe ér, addigi pályájáról simán átvált az újra, és „egy szörnyű nap és szörnyű éjszaka lefolyása alatt" víz alá meríti a bolygó alacsonyan fekvő területeit, ahogyan Platón regéje mondja Atlantisz szigetéről, a mítoszok sűrítő modorában. Sok minden lehetséges, ez nem. Tekintetbe vehetjük, hogy a Luna - mint az aszteroidok ma is -erősen megnyúlt elliptikus pályán keringett, s ha pusztán gravitációs erők hatottak volna rá, beláthatatlan ideig rajta is marad. Azonban fel kell tennünk a nemrég felfedezett elektromagnetikus erők közrejátszását is; nem tudhatjuk, hogy ezek hatásai a hosszúra kinyúló elliptikus (366) pályán hol s milyen mértékben érték; nem tudhatjuk, hogy a Naprendszer akkori helyzete a világtérben minő galaktikus erők és anyagok (kozmikus sugárzások, partikulák, por-, jégpára- és gázfelhők stb.) közé sodorta; röviden: nem tudjuk, hogy a fentieken kívül még miféle tényezők szabályozták a mozgásának „ritmusát", iramát, de összhatásuknak az égi mechanika ismert törvényi szerint gyorsítaniuk kellett a közeledés folyamatát. Nem tudhatjuk, mennyi időbe telhetett, míg menetéből kizökkentett, megzavart pályafutása e törvények szerint rendeződött, de bizonyos, hogy mindkét égitestre a megrázkódtatások áradatát zúdította, a befogás előtt, alatt és utána egyaránt. Az előtte fellépő tengerrengések, földindulások idején megkezdődött a félelembe ejtett atlanti és egyéb tengeri népek vándorlásainak, gyarmatalapításainak korszaka amagasabban fekvő szárazulatokon. Megjelentek az ismeretlen eredetű, gyermekkor nélküli népek: a móuruk, berberek, fomórik, libuk, ibérek, paiholánok, firnbolgok, írek, thuaták s a spanyol, francia és brit partok mai kelta népei. Az új Hold vonzóerejévelmegmozdította a tengerek vizét, a pólusokról az egyenlítő felé vonta, s ott új övárrá duzzasztotta fel. (Ez nem tévesztendő össze a tengerek napi ár-apályával, mely a Föld forgásával járó „rezonancia-jelenség".) Az övár végleg víz alá merítette az alacsonyan fekvő földrészeket: Atlantiszt, Gondvánát, Mut és ki tudja hány szigetet, partvidéket. Csak hegycsúcsok maradtak meg belőlük: a Seychelle-ek, Maledivák, Lakkadivák és Óceánia V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 232 szigetvilága. A légburok is követte a vonzás parancsát: a trópus melegebb lett, a sarkokon pedig megjelent az új jégkor első hírnöke: az Arktisz és Antarktisz terjedése a mérsékelt övek felé. Hogy a Luna befogása (kaptációja) nem folyt le simán, arról a hagyományok és mítoszok bőven tanúskodnak. Platón Atlantisza mellett a legérdekesebb köztük Bellamy Biblia-kivonata, most azonban nem ismételhetjük meg az egészet, csak néhány mozzanatra utalunk majd. Nyilvánvaló, hogy nem Babilonról, Tyrusról vagy Rómáról volt szó az eredeti szövegekben, hanem egy elhallgatott nevű tengeri hatalomról, szigetországról, mely borzalmasan pusztult el, a népek rémületére. A töredékek egy keleti mondakör roncsai; amit Jeremiás, Ezékiel, Izajás és Szent János írtak, már alkalmazott mítosz, újra használt hagyomány (ahogyan az Apokalipszist is jövendölés formájára írta át János apostol), s jellemző, hogy „Babilont" valójában nagyon sajnálják benne a népek: ezt nem lehetett átfesteni. A próféták, akiknél a mítosz foszlányait megtaláljuk, készen álló történeti hagyományt használtak fel s alkalmaztak a tárgyhoz: a zsidóság nemzeti-politikai céljaihoz. Babilon, Tyrus, Róma pusztulása: vágyálom, s e vágyálom ihletét öltöztetik a régi katasztrófa hatalmas, megdöbbentő képeibe. Bellamy figyelmeztet, hogy noha három próféta és egy apostol szól, időben-térben távol egymástól, mégis feltűnő az (367) azonos mozzanatok ismétlődése, sőt a stiláris fordulatok s a nyelvezet hasonlósága. Ilyen közös mozzanat például, hogy tengeri világhatalomról van szó, mely elnyomja a többit, nyakukra hág, hódításra tör (mint Atlantisz a regében). Víz és tűz által semmisül meg, hirtelen pusztul el, a népek távolról szemlélik, nem segíthetnek rajta. Mindez semmiképp sem illik az ókor fővárosaira és birodalmaikra; nem semmisültek meg, nem is tűntek el, hanem csak elhanyatlottak; nem elemi csapások tették tönkre őket, hanem háborús vereségek és hatalmi eltolódások. Főként pedig egyik sem merült a tenger alá. Holott ez a királyság „a tengerek szívében ült", „híres-neves város, mely hatalmas vala a tengeren", „uralkodott a sok tengeren", „sok vízen ül"; „a nagy város, melyben meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren". „Királyné volt", „királysága van a Föld királyain", „És mondtad: Isten vagyok én, Isten székében ülök a tengerek szívében"; „paráználkodott és dobzódott". Mindez pontosan illik Platón Atlantiszára. Platón elmondja azt is, hogy a népek intelmeket kaptak, és elhagyták az országot, Európába, Afrikába költöztek. Mint már említettük, a Luna földközelbe kerüléseivel, konjunkcióival járó katasztrófák voltak azok az „intelmek", melyek az atlantiszi és más szigeti népek kivándorlásait elindították. A vészesen feltűnő és elrohanó Luna volt a „fenevad, mely volt és nincs és mégis van", „egyik esztendőben hír jő és a másik esztendőben is a hír, hogy erőszak van a Földön, uralkodó tör uralkodóra". Ő volt az „angyal", „égi angyal", „az Égen szálló angyal", „kit láték az éj közepén", „mely nagy borzalommal leszáll". Az új nagy s éjjel világló csillag „nagy fénnyel" közel jött, félelmes fényt árasztott és pusztított: „a Föld felfénylett dicsőségétől", „láték egy angyalt leszállani a mennyből, akinek hatalma van és a Föld fénylett annak dicsőségétől", „és egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvon, és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon erőszakkal süllyesztetik el Babilon, és többé nem találtatik." Erről a fényes, ijesztő érkezésről, „teli" Holdról több mítosz szól, némelyeket már említettünk, s még találkozunk velük. A bibliai szemelvény-antológia szerkesztője, Bellamy szerint az ős-mítosz keletkezésének helye az egyenlítőtől Északra eső trópusi övezet volt, szorosabban Atlantisz szomszédsága. Oda ugyanis a pusztító dagályáradatnak Északról kellett érkeznie, s ezt írják le az alábbi töredékek: „Jövendölés a tenger pusztasága ellen. Mint szélvészek, Délen tombolók, kemény látás jelentetett meg nekem... a csalárd csal, a pusztító pusztít", „forró fazekat látok én,mely Észak felé van nyitva", „Észak felől támad a veszedelem a Föld minden lakosára", „ímé víz indul meg Északról, olyan lesz, mint a kiáradott folyó, és elárasztja a Földet és (368) annak mindenét, a várost és annak lakosait, és kiáltanak az emberek, és a Föld minden lakosa ordít". - Elő-Ázsiát, Mezopotámiát nem érhette északról az áradat, ellenkezőleg, dél felől kellett elöntenie, ott tehát ez a mítosz nem keletkezhetett. Mi azonban, Bellamyval ellentétben, úgy hisszük, Gondvána volt a mítosz költőhelye, mert az Indiai-óceán észak felől árasztotta el, illetve észak felől is; ezért maradt fenn ez a mitikus hagyomány Gondvána utódnépei közt és az utódvidéken: Elő-Ázsiában, és nem Atlantisz szomszédságában, Eurafrika nyugatán. V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 233 E hagyományok szerint „Babilon" bukása az egész világot megrázó tragédia volt: „Zajától megindul a Föld, és kiáltás hallatszik a nemzetek között", „ímé rettegnek a szigetek zuhanásod napján, és megfélemlenek a tengerben való szigetek ilyen véged miatt", „Babilon... tűzzel égettetik meg... és látják az ő égésének füstjét távol állva", a népek „távol állanak az ő kínjától való félelem miatt, sírván és jajgatván", „minden... beleesik a tengerek szívébe a te romlásod napján... amélység árját felhozom reád, hogy beborítsanak a sok vizek... és lakatlak téged a mélységek országában, hogy többé senki ne lakjék benned... Rémségesen cselekszem veled és nem leszel; keresni fognak és nem találnak", „feljött Babilonra a tenger, habjainak özönével elboríttatott". A mítoszok sűrítő és az eseményekhez mért hatást keltő előadása szerint a pusztulás hirtelen jött, de hatása nagy volt, sokáig tartott: „Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város... egy nap jőnek reá az ő csapásai", „elesett, hirtelen elesett Babilon és összeomlott", „jaj, jaj, te nagy város, Babilon... hogy egy órában jött el a te ítéleted... hogy elpusztult egy órában annyi gazdagság". S a romlás végleges: „annak füstje felmegy örökkön örökké", „az ő kínlódásának füstje felmegy örökkön örökké, és nem lesz nyugalmunk éjjel és nappal". Az éghajlat is megromlik: „ímé eljő a felhőkkel és minden szem meglátja őt... és sír miatta a Földnek minden nemzetsége." Alkalmazott mítosznak látszik a Diodérosz feljegyzette egyiptomi hagyomány is a Szinuszról: Mindőn Egyiptomban Ozirisz (Usziri) uralkodott, és az emberiség tanítása céljából Aithiopiában járt, a Szóthisz (Szopdet=Szíriusz) felkeltekor áradat támadt, és Egyiptom nagy részét, kivált Prométheusz (Mena) országát elöntötte, a lakosokat pedig majdnem mind kiirtotta. - A Nílus áradása, mint tudjuk, minden évben a Szíriusz heliakális fölkeltekor indul meg, a kései hagyomány evvel kapcsolja össze a nagy áradatot is, mely egyébként a régi mondák szerint Egyiptomot megkímélte. A Palau szigeti (óceániai) monda kifejezetten holdtöltét említ a vízözön megjöttének időpontjaképpen, s az áradatot egy idegenből jövő, magasabb rendű emberfajta jelenti be: az újonnan feltűnő nagy Hold emlékképe Teliholddá változott. Az indián mondák pedig néven (369) nevezik a Holdat, mint az áradás csillagzatát, okozóját. Legvilágosabban a tupik beszélnek: a Hold időnként lezuhan a Földre, s ez nagy árvizeket támaszt. A chibcháknál Bochica felesége, Chia okozza az árvizet, mire a király büntetésül felküldi az Égbe, s ott a Hold lesz belőle, Bochica pedig szivárványon trónolva uralkodik tovább. Chia Holdistennő társa az északi indiánoknál Ataentszik, az irokézek, hurónok és mönetarik (értsd: az egész emberiség) „öreg nagyanyja"; kitaszíttatván az Égből, a Holdbamegy lakni, az emberiséget pedig özönvíz pusztítja el ekkor. Hasonlít hozzá a haitiak mondája: az öreg nagyanya neve náluk Attabeira, egyúttal a rossz szellemek királynéja; valahányszor az emberek megvonták tőle az illő tiszteletet, áradással sújtotta őket.A Popol Vuh szerint a quché-mayák ősei akkor szálltak partra a mai Guatemalában, mikor az „első napkelte" volt - lehet, hogy az ismert áttétellel itt is új teliholdat kell értenünk. Mindezek a Hold okozta áradások hirtelen támadnak, roppant arányúak, s így nagy pusztítást művelnek. Nem soroljuk fel a nagyszámúmondát, hagyományt vagy feljegyzést, amely egyenesen megnevezi Atlantiszt, Mu szigetét és Gondvanát, csak a kevésbé ismerteket idézzük. Chimalpopoca kódex: „Az Ég leszállt a vízhez, és egy nap alatt minden elmerült; mindent, ami test volt (élt), megsemmisített az a nap." A nahuatl-quichék sorsát a palenquéi felirat mondja el: „Félelmes rengés kapta fel a Földet, hullámzott, mint a víz. Az ellenséges óceán, amellyel örökös harcban állnak az emberek, félelmes orkánnal áttörte a gátakat, lerombolta a házakat, lakótelepeket, szétzúzta a hajókat. Mikor a népek szövetsége látta ezt, elfutott, a szárazföldön keresett menedéket...messze bent a középen." Troano kézirat: „Az Agyagdombok földje, Mu, és Mud földje áldozatul estek (a földrengéseknek). Kétszer egymás után megrázkódtak, és hirtelen eltűntek, egy éjszaka alatt. A Föld kérgét sok helyen szakadatlanul emelték és süllyesztették a földalatti erők, olyannyira, hogy nem bírt ellenállni hatalmuknak, s végül sok országot 'mély szakadékok választottak el egymástól. Utoljára a két föld (Mu és Mud) nem tudta tovább elviselni a rémítő megrázkódtatásokat, s elsüllyedt az óceánban." A hawaiiak mesélik: Volt valaha egy nagy föld, Ka-huopo-o-Kane, vagyis Kane isten teste, délnyugat felé az ő szigeteiktől, s Raratongán, a Fidzsieken át Új-Zélandig terjedt. Hirtelen elpusztult, éspedig a Moane-nui-kai-too vagy a Kai-a-kaina-alii idején (A nagy tenger elnyelt mindent, vagy Az áradat, mely a királyok V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 234 bukását okozta.) Ezt a régi országot a polinéziai mítoszok gyakran említik Henna-nui, Fenna-nui, azaz Nagy Ország, Nagy Föld néven. Ponape lakói Nan-matal országáról tudnak. A Húsvét-sziget eredeti neve Rapa-nui: Nagy Rapa; tőle több, mint 2000 km távolságban fekszik a semmivel sem kisebb Rapa-iti: Kis Rapa. A két jelző itt valószínűleg nem fizikai (370) különbséget jelent, hanem rangbelit valamely egykori birodalom szenthelyeinek sorában. Erre vall Rapa-nui „igazi" neve, Te Pito o Te Henua: a Világ Köldöke. Ez a köldök Harry Gerol szerint valaha egy Dél-Amerikáig érő kultúra szétsugárzásának középpontja volt. Thor Heyerdahl is, eredményekben dúsgazdag húsvét-szigeti expedíciójára visszatekintve, evvel zárja elmélkedéseit: „Itt heverésztem tehát a tó hűvös vizében és lelkileg még egyszer átéltem egész utazásunkat. Húsvét-szigete ekkor hirtelen úgy állt előttem, mint egy mindent felülmúló középpont... Húsvét szigete, világosabban mint valaha, a déli óceán egyedülálló kultúrcent-rumaként tűnt fel." (Aku-aku, német ford., 1957.) - Ennyit az elsüllyedt országok mondáiról. A lassan közelgő Hold ma hatvan földsugár távolságban jár a Földtől, s a világrombolás megkezdett művét csalhatatlan jelek tárják elénk. Északon és délen a sarkok felé a tenger színe a régi partvonal alá süllyedt, míg az egyenlítő felé haladva, egyre magasabban föléje duzzadt.A régi és az új vízszint kb. a 40-50. délkör közt metszi egymást. A Földközi tenger és az Atlanti óceán középszintjének állandó emelkedését a múlt század vége óta végzett rendszeres mérések és megfigyelések igazolják. Fhilippe Diolé írja: „ A legbizonyosabb, amit erről a tárgyról tudunk, az, hogy a Mediterrán és az Atlanti tenger vize állandóan emelkedett kb. 1890 óta, vagyis az első megfigyelések idejétől fogva. Ha az évszakos változásokat nem vesszük számításba, az átlagos emelkedés tízévenként 1,8 cm a Mediterráneumban és 2 cm az Atlanti óceán európai partjain. Ha ez a mozgás amúltban megszakítatlan volt, mint ahogy az hatvan év óta, megmagyarázná az égei kikötők elmerülését, melyek most 6-2,5 méterrel a vízszint alatt fekszenek." (Promenades d'archéologie sous-marine, 1952) Ugyancsak megállapították, illetve köztudomású, hogy Skandinávia és az Északi jeges tenger partvidéke emelkedik (szerintünk persze a víz szintje süllyed), a norvég királyról szokták mondani, hogy ő az egyetlen uralkodó, akinek országa békés módon gyarapodik: északi része száz évenként kb. egy méterrel „emelkedik" a tenger fölé, azaz ennyivel süllyed ott a tenger szintje; Grönlandon egy régi tengerszint által kimosott partjelek találhatók 300 mmagasságban, egy orosz kutató csoport pedig a Novaja Zemlján (vagyis kb. 15 fokkal északabbra) ezer méter magasan találtameg a holdtalan kor tengerének vízjeleit. Diolé erről a jelenségről is megemlékezik: „A skandináv félsziget miután mintegy 700 méternyire lesüllyedt az utolsó jégkorszak idején a ránehezedő súly alatt, tízezer évvel ezelőtt, a jég elolvadása után emelkedni kezdett. Máig már 500métert emelkedett, föltehetően 250 méternyit az utolsó jégkor vége előtt, 250-et azóta. A földkéreg ott ma egy méternyit magasodik százévenként. Heiskanen, a nehézkedés rendellenességei alapján, 1939-ben kimutatta, hogy még 200méterrel kell (371) emelkednie, míg az egyensúly helyreáll." (Mindkét tüneménynek: a tengerszint süllyedésének és az északi szárazulatok növekedésének közös oka, a tudósok többségének véleménye szerint az egykori jégtakaró elolvadása. „A skandináviai jelenség anomáliája - írja tovább Diolé -, állandósága által bizonyítja, hogy a tengerek középszintje a múltban folytonosan emelkedett - legalább is, ha elfogadjuk a tudósoktól nyújtott magyarázatot." Úgy van, a jelenség fennáll, a magyarázat azonban aligha áll meg. Ma állandó jégtakaró csak Grönlandon és az Antarktiszon található, a többi szárazulat jégtakarója 8-10 000 éve elolvadt, tehát ugyanennyi ideje nem gyarapíthatja a tenger vizét, melynek szintje a megfigyelések szerint Dél-Európa partjain állandóan emelkedik, ma is, következésképp a Föld kerekén mindenütt ebben az övezetben. (Grönland és az Antarktisz jege - gyakorlatilag szólva - nem olvad, a gleccserek olvadásából származó víztöbblet pedig jelentéktelen.) Az a közkeletű felfogás vagy elmélet, hogy az egykori jégtakaró behorpasztotta a szilárd földkérget, bizonyára szintén vitatható. A jég súlya lényegesen könnyebb a szilárd kérget alkotó kőzeteknél, s így azoknak a skandináviai gnájsz, pala, gránit, porfir és szinenit hegységeknek, melyek egykor a jégréteget hordozták, saját súlyuknál fogva már rég valamely középmagasságra kellett volna süllyedniük, hogy az „egyensúly" helyreálljon; ugyanígy mindenmagas hegységnek. Ezzel szemben tudjuk, hogy a legfiatalabb magashegységek, a Himalája, a Kordillerák emelkedőben vannak. Hogy milyen egyéb geofizikai erők és hatások alakítják a Föld felszínét, itt nem tárgyalható (az elV á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 235 süllyedt földrészekkel kapcsolatban szó lesz róluk), de a jégtakaró állítólagos szerepének szemléltetésére ennyi talán elég. Szemünkben kielégítőbb magyarázatot nyújt a közelgő Hold növekedő vonzása: a sarkok felé apasztja, az egyenlítő felé duzzasztja a tengerek vizét. Az utóbbira nézve számtalan bizonyítékkal szolgál a jelen és a múlt adattára. Az egyenlítőnél a Kongó mederágya több száz tengeri mérföldön követhető a mai torkolaton túl, a tenger fenekén - ezt csakis eróziós, szárazföldi, vízfeletti munkával vájhatta ki. Az egyenlítőnél feldomborult új vízgyűrű magassága kb. 7-8000 láb, 2-2,5 kilométer a régi szint felett. De a mérsékelt égövek alatt, itt Európában is észlelhető a tengerszint lassú emelkedése. Anglia elszakadása a kontinenstől, a Zuyder tó beömlése, a Frízszigetek leválása és az Északi és Keleti tenger állandó parthódítása mind ennek jelei. A XII. század elején a német folyók öblei, a Zuyder tó, a Dollart, Jadebusen, Weser, Elba, Husum torkolata még nem volt öbölszerű, ezek a folyók akkor közvetlenül az eredeti mélytengerbe ömlöttek, s valószínűleg nem voltak meg a Keleti tenger mai kikötői sem. Az Északi tenger határai a négy jégkorszak után, vagyis a holdtalan időben a mai partoktól messze Északon húzódtak. A Dollart mai öblének helyén valaha a termékeny Reiderland terült el, melyhez (372) ötven vásárhely, falu, kolostor és Torum városa tartozott. Hollandiában az Oude Rijn (régi Rajna) torkolatában, mintegy fél kilométernyire a parttól, egy Claudius császár idejében épített római erősség áll a víz alatt. A Zuyder tó úgyszólván tegnap, hétszáz évvel ezelőtt keletkezett. Helgoland szigete ma már csak töredéke régi terjedelmének. Anglia és Schloswig közt egykor szárazföld terült el, a Themse ott ömlött a Rajnába. Angliában Durhamnél és a Tyne s a Humber torkolatánál mindjobban víz alá kerül a környék; Brighton városa (nem a mai fürdőhely) a XVI. század közepén még szárazföldön állt, helyén ma tenger hullámzik. A Themse torkolatának homokzátonyai valaha termőföldek voltak. A Scilly-szigetek (St.Mary, St. Martin, Crow Bar, Guthers Island) közt kövezett műutak húzódnak, 1945-ben légi fényképeket vettek fel róluk; maguk a szigetek természetesen szárazon álltak annak idején,ma húsz méteres víztömeg takarja az utakat és a romba dőlt épületeket. 1044-ben Rügen szigetének fele elsüllyedt, Pomerániában 1337-ben tizennégy falu vész a tengerbe. 1513-ban Pillaunál kialakul a Frisches Haff (Új Kikötő); Wittland szigete 1200 táján tűnik el. A Keleti tengerben Wollin szigeténél feküdt Vineta, az egykori vikingszláv kereskedelmi középpont; az a szárazföld, mely valaha Németországot Svédországgal összekötötte, több germán törzs ősi telephelye volt. A Carnac-Ménec-i Naptemplom megalit oszlopai közül több száz már víz alá került. A Krimi félszigetnél orosz tudósok kutatják Kherszoneszosz tengerbe süllyedt romjait; ama vidék lakói régóta panaszolják, hogy a tenger széles sávokban ragadja el földjeiket. Nápolyban már a római időkben beszéltek egy elsüllyedt városról, mely elődje volt Nea-polisznak, az Új városnak; a régit Palaio-polisznak nevezték akkor. Az öbölben volt Baiae, a római birodalom leg-fényűzőbb fürdőhelye, az ókori Riviera, azóta eltűnt. Sokan keresték, míg végre az amerikai John Hartmann 1925-ben búvárgömbben leszállt a tenger fenekére, és lefényképezte amaradványokat. Hartmann Tunisz partjain, a Gabeszi öbölben, Dzserba szigete mellett is végzett hasonló kutatásokat, s elsüllyedt föníciai városokat fedezett fel, melyek falai és oszlopai közt most halak úszkálnak. Ugyanígy megtalálták a marseille-i öbölben a régi kikötő romjait. Egy régi parti út felett, mely Pozzuoliból Nápolyba vezet, öt méter magasan áll a víz. Leukadia városát az ókorban földnyelv kötötte össze a szárazfölddel. Az amphisszai öbölben, Itea mellett egy móló háromméter mély vízben áll, hasonlóképp víz alá kerültek Rheneia, Aigina régi mólói és rakpartjai. (Ezekre utal Diolé.) Rhodosz és Szamothraké szigetén, mint Diodórosz említi, már az ő idejében régi épületek, szobrok, oszlopfők maradványait emelték ki a halászok a víz alól. Nem csoda, hogy a Földközi tenger egyes országaiban kifejlődött a „mediterrán víz alatti régészet" tudománya és tudományos sportja, s az egyesületek tucatjai kutatják a partok elsüllyedt archeológiai (373) kincseit. De már Plinius is számos sziget, földnyelv, partsáv elmerüléséről tudósít: „A tenger elszakította Szicíliát Itáliától, Ciprust Szíriától, Euboiát Boiótiától, Atalantát és Makrist Euboiától, Beszbykuszt Bithiniá-tól, Leukosziát a Szirén hegyfoktól... De ha hihetünk Platónnak, egészen eltűntek azok az országok, amelyek helyén most a legnagyobb tenger, az Atlanti-óceán foglal el roppant területüket. A Földközi tengeren, ahogy most látjuk, Akarnania egy része süllyedt el az Ambraciai öbölben, Achaia egy része a Korinthusiban, továbbá Európa és Ázsia egy része a V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 236 Propontuszi és Pontuszi tengerben... a Meotiszi tengerben Pyrrhát és Antisszát nyelte el a Pontusz, a Korinthusi öbölben Elice és Bura tűntek el víz alatt, romjaik kint a tengerben láthatók. Cea szigetéről több mint 30 000 lépés hosszú part szakadt le, sok emberrel együtt. Szicíliában Tyndaris városának felemerült el, s az a földszoros, amely Itáliát Szicíliával összekötötte. Hasonlóképp pusztult el Eleuszisz Boiótiában." Az Atlanti-tenger amerikai partjain tudtunkkal még nem végeztek kutatásokat, csak a véletlen juttat felfedezésekhez és leletekhez. Híre jött, hogy az Antillák egyik szigeténél nagyarányú építmények maradványait találták meg a víz alatt. Ecuadorban Esmeralda vidékén a tengerparton s a tenger fenekéről ezerszám halásznak ki régészeti tárgyakat, szobrokat, néha tekintélyes nagyságúakat, szteatit pecsétnyomókat, bileolitokat, erotikus szobrocskákat stb. Korukat alig lehet meghatározni, egyes darabok recenseknek látszanak, mások az ókőkor idejéből valóak; az arcok egy mai fajtával sem rokoníthatók. A déli féltekén kevés a szárazföld, azonban az amerikai kontinens legdélibb csücskén, Tűzföldön, Patagóniában és Chilében történtek olyan kutatások, melyek számunkra felhasználható eredményeket nyújtanak. Említendők Junius Bird, C. von Caldenius, S. K. Lothrop, A. Vignati, H. R. Lowie, F. A. Hooton, Vainö Auer, H. L. Shapiro vizsgálódásai; főként a legrégibb emberi települések korát s a lakosok etnológiai hovatartozását igyekeztek megállapítani. Evégből többen geológiai méréseket és számításokat is végeztek; időzítéseik meglehetősen bizonytalanok és egymástól eltérők ugyan, viszont egyértelműen megállapították, hogy a kontinens déli része emelkedik. (Aligha kell ismételni, hogy a mi hipotéziseink szerint a tengerszint süllyed ott.)Minket elsősorban Bird és Caldenius megállapításai érdekelnek. Bird a Fell-, a Palli Aike- és a Cerro Sota-barlangokat tárta fel, s az első lakók, valamint a velük egyidős óriáslajhár és vadló kihalása után lerakódott rétegeket vizsgálta, melyek vastagsága 9 lábat tesz ki. Időzítéseihez, geológiai mérések nyomán, a Magellan-csatorna északi partjának 13 lábnyi felmagasodását vette alapul, s e réven a legrégibb települések korát 5100 évre becsülte. Ez idő alatt tehát a tengerpart ott 400 évenként kb. egy métert emelkedett. Ennek megfelelő eredményre jutott a délebbre fekvő Beagle-csatorna (374) part-emelkedésének kiszámításánál (az ottani települések feltárásával kapcsolatban), s 300 évenként kb. 75 cm magasodást állapított meg. (Antiquity and Migrations of Early Inhabitants of Patagonia. 1938) - Ahogy mondottuk, mind Bird, mind a többi kutató időmeghatározásai és magasságbecslései csak relatív műhelyértékűek; az általuk leírt folyamatok üteméről biztos ismeretünk ez idő szerint még nincsen. Biztos azonban, s bennünket csak ez érint, a partok emelkedésének, illetve a tengerszint süllyedésének megállapítása. A svéd Caldenius egy Dél-Chilében fekvő gleccsertó, a Laguna Blanca szintjének süllyedését tanulmányozta, a skandináv gleccser-morénák geokronológizálásánál kidolgozott módszerekkel. Szerinte a tó nagyméretű apadását, a földrész emelkedésével együtt, katasztrofális vulkáni mozgalmak okozták, kb. 11 000 évvel ezelőtt; ebből az időből származnak a tóparti települések 2,50 m vastag réteget alkotó reliktumai. (Las glaciaciones caternarias en la Patagonia y Tierra del Fuego etc. 1932) Vainö Auer jóval későbbre, mától 7-6000 évre teszi a katasztrófák korszakát, de ha figyelembe vesszük a klímaromlás földgolyó-szerte egyöntetűen megállapított idejét, Caldenius számítását kell valószínűbbnek tartanunk. (V. Auer: Der Kampf zwischen Wald und Steppe auf Feuerland 1939) S. Canals Frau összefoglalómunkájában Auer nézetéhez csatlakozik, ám reánk nézve fontosabb, hogy az általános emelkedést bizonyítottnak tekinti, s a reá alapított számításokat jogosultnak minősíti. (Préhistoire de l'Amérique. 1953) Mindezek a tünetek egyetemesek, a Földgömb minden táján megtalálhatók, ennélfogva nem eredhetnek belső, tektonikus erők működéséből, mert emezek mindig csupán lokálisan hatnak. A tünetek a Hold növekvő erejét s bolygónk jövendő sorsát jelzik. A következő évezredek alatt a víz és légburok egyre nagyobb mértékben fog engedni a Hold erősbödő vonzásának, s nyomukban megindul az emberiség lassú szivárgása dél felé. A német síkság víz alá kerül, Kanada, Észak-Ázsia jeges sivataggá válik, míg a Szahara egy időre ismét kizöldül. Új jégkor vár reánk, mely méreteivel és nyomorával felül fogjamúlni az előbbieket. Ami megmenekül belőle, évmilliárdokon élhet majd békességben, míg egy-szer a Mars, kisebb lévén a Földnél, olyan közelbe jut, hogy a Föld -utolsó holdjaként - magához rántja. De az is lehet, hogy a Mars, Holdnál V á r k o n y i N á n d o r : S z i r i a t o s z l o p a i Oldal: 237 tízszerte nagyobb tömegénél fogva, átvágjamagát a földpályán, s „belül" köröz tovább a Nap felé. Hogy mivelünk mi lesz, nem tudható; csak azt tudjuk, hogy az égitestek nem halhatatlanok. Akármint fordul a Föld sorsa, valószínű, hogy egykor mint élettelen, halott bolygó fog az idők aiónjain át keringeni a Nap körül, amely izzó sírja lesz, ahogy előtte már a Vénuszt és a Marsot is eltemette. (375)

***

Marton Veronika egy újabb írásában taglalja a Bibliai vízözön eredetkérdését:

"A világ első Vízözön története

A Vízözönről a Föld minden népének több-kevesebb ismerete van. A judeo-keresztény világ vízözön-tudása a Biblián alapul. A népek emlékezetében és az ókori írok műveiben a vízözön pusztítása világkatasztrófaként rögzült. E közös mag nem véletlen egybeesés, hanem az emberi elme azonos körülmények közti történésekre adott azonos válasza.

Noé a kezében tartja a dolgavégezetlenül visszatért galambot és hollót, miközben a második galamb gallyacskával a csőrében közeledik, jelezvén, levonulóban van az ár (Holkham Bible Picture Book, 'XIV. sz. közepe, MS 47682, British Library, London - idlespeculations-terryprest.blogspot.hu )

A térben és időben egymástól távol élő népek részben természeti, részben természetfeletti erők hatásával magyarázott özönvíz-történetei alapvonásokban megegyeznek: Felhő kerekedik, óriási eső támad, megnyílnak az ég és föld csatornái, s az óriási áradatban elpusztul ember, állat. Csupán egy ember és a családja menekült meg, s általuk maradt meg az emberiség. Némelyik történet visszatérő eleme, hogy az emberiség súlyosan vétett az isten(ek) ellen, s a büntetése a minden élőt elpusztító egyetemes Vízözön lett.

A Biblián kívül az ókori írók, Bérósszosz a babiloni Marduk templom papja, Alexandrosz Polihisztor, Abüdénosz görög történetíró, Kaiszareiai Euszebiosz bizánci krónikás, Iosephus Flavius, zsidó és Chorenei Mózes örmény történetíró stb. tudósít a vízözönről. A forrásaik az ókori Mezopotámia sumir, babiloni, asszír ékiratos Vízözön-történetei lehettek.

Mezopotámiában az első ásatások feltárta ékiratos agyagtáblák a British Museumba kerültek. A leltározásukkor George Smith (1840-1876) rézmetsző-régész vette észre, hogy az egyik táblán túl gyakran fordul elő az A olvasatú, „víz”-et jelentő ékjel. Lefordítva a szöveget kiderült, hogy az Izdubar (később Gilgames) eposz Vízözön történetére bukkant. 1914-ben Arno Poebel (1881-1958) német-amerikai asszirológus Nippur város templomi könyvtárában többezer agyagtáblát talált. Több évtizeddel később Thorkild Jacobsen vette észre a kb. Kr. e. 1600-ra datált teremtésmítosz-táblát, az Eridu Genesist, rajta Vízözön legkorábbi, sumir nyelvű történetével.

A Nippurban talált Vízözön-tábla, az un. Eridu Genesis (ancient-code.com)

A tábla töredékes. A felső rész hiányzik. Az alsó és a másik oldalon levő felső harmadát jól lehetett olvasni. A táblát nem úgy forgatták, mint manapság a könyvet, hanem alulról felfelé, fejtetőre állítva fordították a másik oldalra. Az a szöveg, ami a tábla alján volt az átforgatáskor a tetejére került.

A szöveg közepe maradt meg, a történet eleje és a vége ismeretlen. A megmaradt sorokból és a tábla arányaiból következtették, hogy a táblán 300 ékjeles sorból kb. 100 sor olvasható, a többi letörött, szétporladt, elpusztult. A szövegben fellelhető gondolatritmus segítségével sejteni lehetett a hiányzó történet-részeket. Nemcsak a mítoszok, eposzok, középkori írások jellemzője a gondolatritmus, hanem az ékiratoké, sőt a magyar népköltészetben a balladák, népdalok, népmesék visszatérő eleme is. Ez azt jelenti, hogy a szöveg eseteként egy-egy mondattal, leírással, visszatér, visszautal az előző eseményekre, dolgokra „Alma a fa alatt, / Nyári piros alma,…” (Az első sora közli, hogy alma van a fa alatt, a második megmondja, az alma nyári is meg piros is.) A hiányzó részek tartalmát a Vízözön előtt és után uralkodó királyok ékiratos listája és Bérósszosz leírása alapján pontosították.

Bár a táblatöredéket nippuri templomi könyvtár agyagtáblái közt találták, mégis Eridu Genesisnek (Eridu teremtése) nevezik, utalva a Vízözön előtti városok alapítására, melyek közül az első Eridu volt. A hiányzó első rész a világ és az ember teremtésével kezdődhetett. Majd leírja, hogy a királyság, a lélegzetelállító Korona, a királyi trón, majd a királyi jogar leszállt az égből. (Véletlen lehet, hogy ugyanilyen koronázási ékszerek illették a magyar királyt? )

Az égi jelölte király lerakta a városok tégla (alap)köveit, vagyis városokat alapított, s egy-egy istennek védelmébe ajánlotta. Eridu, a városok elseje, NU.DIM.MUD-é lett, Bad.Tibirát dIN.AN.NA, Larakot PA.BI.IL.SAG, Sippart UTU, Suruppakot SUD kapta. (E városok túlélték az Özönvizet)

A Vízözönt túlélt ókori mezopotámiai városok (Eridu, Bad Tibira, Larsa, Suruppak, Sippar)

EN.LIL, a levegőisten, az „én-lélek”, az életet adó fuvallat istene a sumirok teremtő istene volt. Megalkotta az élővilágot. Megajándékozta az embereket a fokossal, a föld műveléséhez szükséges szerszámokkal, s mindennel, ami ezen a világon a legjobb, a legszebb, leghasznosabb volt. Mindenható, láthatatlan mennyei atyaként kormányozta az eget és a földet. Szerető isten volt, de ugyanakkor büntető, s hurrikánként romboló is. A szava döntő és megmásíthatatlan volt. Kimondott döntéseit még ő sem változtathatta meg.

A megmaradt táblatöredék leírja, hogy EN.LIL, a teremtő isten haragját az emberek hangoskodása, lármája váltotta ki. A városok, csatornák építésekor túlságosan nagy zajt csaptak, s zavarták az istenek nyugalmát. Haragjában dEN.LIL kieszközölte az istenek beleegyezését, hogy vízáradat pusztítsa el a vétkes, az isteneknek nem engedelmeskedő emberiséget. Két istent nem sikerült meggyőznie. EN.KI, a föld (és a földi vizek) istene kétségbevonta az emberiség elpusztításának szükségességét. A szentséges IN.AN.NA (Ninhursag), a nagy istennő, a magna mater ingadozott: A pusztulás után siratta az embereket.

Az istenek rangsorában az dEN.LIL után következő EN.KI, a bölcsesség, a varázslat, a gyógyítás istene, az emberek barátja és támogatója volt. Nevének jelentése „én, a föld”. dEN.LIL megbízásából szervezte ugyan meg a földi világot, de nem viselhette el a pusztulását. Oktalanságnak tartotta az emberiség eltörlését, hiszen ha megtörténik, az istenek megfosztatnak emberi szolgálóiktól és tisztelőiktől. Ha elpusztulnak, ki dolgozik, ki táplálja ékes imákkal, földi tudással az isteneket? Hosszasan töprengett, miként lehetne elkerülni dEN.LIL végzetes döntését. dENKI saját szívével vetett számot. dEN.LIL szavát nem változtathatta meg, hiszen nem volt hozzá hatalma, de az áradat következményeit enyhíthette. Elhatározta, megmenti a sumir ZI.U.SUDRÁ-t, Suruppak (vagy Eridu) jámbor, istenfélő királyát, a bibliai Noé megfelelőjét. A védelmező isten neve olvashatatlan, de bizton állítható, hogy EN.KI volt. Istenként közvetlenül nem szólhatott emberi lényhez, ezért a királyi palota nád-falán át suttogta a túloldalon alvó királynak a küszöbönálló katasztrófát. Felszólította, építsen bárkát, hogy magát és a családját megmenthesse! Megsúgta a nádfalnak, milyen legyen a hajó, amelyre minden élőlény magját fel kell vinnie, hogy a vész múltán feltámadjon és folytatódjon az élet.

A mezopotámiai Lagas templomában talált Meluhha-i csónak, ill. kereskedőhajó (pecséthenger nyomat. Hasonlót találtak Omanban, az indiai Meluhha félszigeten és Harappában – harappaseries.wordpress.com)

A minden élőt elpusztító áradat leírása oly pontos, hogy a hagyományozó szenvedője, túlélő szemtanúja lehetett a Vízözönnek.

Noé bárkája (örmény mozaik – totheends.com)

A rettenetes áradatot elbeszélő szöveg néhány megmaradt sora:

„A feltartóztathatatlan viharos szelek

az együtt menekülőket elsodorták,

Miközben az özön végsöpört…,

Miután hét nap, hét éjjel

Tombolt az áradat az országon,

És a szélvihar a hatalmas hajót

A végtelen vizekre sodorta…”

A Bibliához hasonlóan a későbbi vízözön-történetek megegyeznek abban, hogy minden élő állatból egy nőstényt és egy hímet fel kell felvinni a bárkára. Vajon eszükbe jutott-e a Biblia íróinak és a korabeli olvasóknak, hogy a föld minden állata aligha fért volna fel a bárkára. Az élet folytatásának „titka” mégis a bárkán volt. A sumir változatban nem az állatok, hanem a [szaporodásra alkalmas] magjuk vitetett fel a hajóra. Ez már felfért. Lehetett a bárkalakóknak laboratóriumuk, lehetett megfelelő tárolóhelyük, hogy életben tartsák az ivarsejteket, s megőrizzék a szaporodóképességüket? Vajon tudták-e, miként kell létrehozni belőlük az élő egyedeket?

Az, hogy nem élő állatokat, hanem azok sejtjeit, magjait vitték fel a hajóra, azt sugallja, hogy a sumir vízözön-történet a legelső, a legrégebbi változat. Az ókori írók, köztük a Biblia írói, ha a forrásukban olvasták is, hogy hím és nőstény ivarsejtek kerültek a bárkára, bizonyára felfoghatatlannak tartották, nem hitték el. S maradtak a kézzelfogható magyarázatnál, az élő egyedeknél. Elfelejtődött az a tudás, hogy mesterségesen, laboratóriumi körülmények közt petesejtből és hímivarsejtből életképes utódok hozhatók létre.

A vízözön a végéhez közeledett. A látóhatáron feltűnt UTU, a Napisten, s bárkalakóknak meghozta az égi fényt.

Noé és az asszonya a bárkában és a szárazulaton (Septimus Severus (Kr.u. 193-211) császár korabeli bronzérme, 34 mm, Frígia, Apamea – ancientcoinage.org)

A bárkából kiszállván ZI.U.SUDRA térdreborult, majd ökröt s bárányt áldozott az isteneknek. A töredékes szövegből kiderült az isteneknek tetszhetett a hálaadó áldozat, hiszen még a haragvó dEN.LIL szíve is meglágyult, s halhatatlansággal jutalmazta az emberiség írmagját megőrző jámbor és istenfélő királyembert és az asszonyát. S mintha az istenek közül való lenne, a sumirok hite szerint a kelő Nap országát, Dilmunt, a mai Bahrein szigetet jelölte ki lakhelyükül.

A költemény többi része elveszett."

A következő logikus levezetés René Noorbergen: Az elveszett fajok titkai c. könyvének első két fejezetéből származik:

Az elmúlt harminc év folyamán a világ különböző pontjain egyre gyakrabban bukkannak olyan történelmi és ásatások során napvilágra kerülő fölfedezésekre, melyeket - nagyon is vitatható és titokzatos jellegük miatt - rossz, oda nem illő tárgyaknak soroltak be. Innen a név: elhelyezhetetlen leletek.

Az adja nekik e nevet, hogy olyan földtani rétegekben bukkannak rájuk, ahol nem szabadna ott lenniük. S az ősi földrétegekben való váratlan előbukkanásuk zavarba ejtett számos képzett tudományos megfigyelőt. A nagyra becsült múlt olyan maradványai közül bukkannak elő, melyekből teljesen hiányzik a művelődés és a műszaki fejlődés előbbi korszaka. Az elhelyezhetetlen leletek műszaki kifinomultsága gyakran messze túlszárnyalja azoknak az ősi népeknek a leleményességét, akiknek a maradványai közt rájuk találtak.

Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ezek a megmunkált tárgyak elméletben sem illenek oda, mert semmiképpen sem egyeztethetők össze azzal, amit az emberi faj fejlődésének fogadtak el. Egyszerűen nincs olyan időrovátka, ahova be lehetne dugni őket. Lehetséges lenne, hogy ezek a leletek arról tanúskodnak, hogy a történelem egyik régmúlt időpontján emberi eredetű és emberek által kifejlesztett, felsőbbrendű műszaki és szellemi művelődés jött létre?

Valószínűtlennek tűnik, ugye? Mégis: - mekkora annak a valószínűsége, hogy ez az állítás a valóságnak felel meg? Elképzelhető, hogy az emberiség történelmének valamely szakaszán civilizáció/k/ létezett vagy léteztek, mely/ek/ ugyanolyan fejlett-fejlettek vagy fejlettebb/ek/ volt/ak/, mint a huszadik század társadalma?

A könyvkereskedések ma zsúfolva vannak olyan szerzők könyveivel, akik más világból itt járt lényekkel kapcsolják össze ezeket az elhelyezhetetlen leleteket. E látogatók állítólag több mint tízezer éve jártak bolygónkon, akkor hagyták hátra a bolygóközi utazás e bizonyítékait. Ezeknek az elméleteknek az a legnagyobb bökkenője, hogy ezen leletek egyike sem készült ismeretlen anyagokból és műszaki fölépítésük is a mi korszerű civilizációnk fejlődésének felel meg. E megmagyarázhatatlan megmunkált tárgyak közelebbi vizsgálata arra mutat, hogy az ismert történelmet megelőző emberi civilizációból erednek, amely a fejlődés magas fokát érte el, de amelyet valamilyen pusztító veszedelem oly alaposan söpört el, hogy tudományának és műszaki fejlettségének alig néhány darabja élte túl a fejlett társadalmat követő alacsonyabb rendű civilizációkat. Az a kérdés, hol találunk utalásokat arra, hogyan történt efféle hallatlan méretű szerencsétlenség?

Létezik számba vehető magyarázat a maradékok fölbukkanására, de ez azt követelné meg tőlünk, hogy fogadjuk el az özönvíz bibliai történetét. Az özönvízét, mely a följegyzések szerint oly pusztító, oly teljes szerencsétlenséggel törölte el az emberi fajt a föld színéről, hogy borzadunk, ha rágondolunk.

Az ember történelmének e harmadik oldala - talán ez tartalmazza a tényeket, melyekre ez elhelyezhetetlen leletek megmagyarázásához, titkának megfejtéséhez szükségünk van. Ha a Bibliához fordulunk, mint történelemtudásunk harmadik forrásához, azt találjuk, hogy Mózes első könyve hézagmentesen számol be a társadalom olyan hatalmas özönvízben történt teljes pusztulásáról, amelyet sohasem látott a világ. Ez a civilizáció akkor létezett, amit özönvíz előtti kornak hívunk. A Bibliában följegyzett legkorábbi történelem és a világméretű szerencsétlenség közti időben.

A Biblia első könyvének följegyzése szerint az özönvíz előtti emberek igen tanulékonyak voltak. Elsőnek hozták létre a földművelést, az állattenyésztést, az építészetet, az állami szervezetet, a fémmunkálást, az elvont művészeteket, a számtantudományt, az időszámítást és a csillagászatot. Sőt mi több, bár Mózes első könyve csak tíz nemzedéket emlit az özönvíz előtt, mégis már a hatodik nemzedék idejére létrehozták a civilizáció alapvető elemeinek ha nem is valamennyi. de túlnyomó részét. Mármost, ha az özönvíz előttiek a nyers földdel kezdve, hatodik nemzedékük idejére meg tudták teremteni a társadalom művészeteit, elképzelhetjük, hogy menynyire fejlődtek tovább s mennyire finomították ki e művelődésüket az özönvíz előtt élt további négy nemzedék idejében.

A maradi történészek persze gyakran semmibe veszik az Ószövetség történelmi könyveinek jelentését s ezzel együtt az özönvíz és az özönvíz előtti társadalom történetét. Pedig a Bibliának az özönvízről szóló beszámolója talán az egyetlen forrás, mely válaszolni tud a leletek titkára.

E történelem szerint az özönvíz semmisítette meg az özönvíz előtti emberek fejlett társadalmát. Mózes első könyvének hetedik fejezetében írja le a hallatlan szerencsétlenséget.

"Ezen a napon megnyíltak a nagy mélységek forrásai... A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított. Ennek az lett a következménye, hogy a bárka összes utasait kivéve, az összes ember elpusztult, mely a földön mozgott... minden ember." A természet vonaglása nemcsak az özönvíz előtti embereket temette el, hanem teljesen elpusztította műszaki vívmányaikat is, mivel ez a rettentő fölfordulás kétségkívül elég nagy volt ahhoz, hogy az összes műszaki berendezéseket és építményeket megsemmisítse.

"Ezt mondja a Biblia" halljuk gyakran a megjegyzést, "mi azonban tudjuk, hogy nem volt a földön világméretű áradás". Azok alatt az évek alatt, melyeket az egyetemes árvíz kutatásának szenteltem, amikor megkíséreltem fölfedni az özönvíz Biblián kívüli bizonyítását, gyakran ütköztem e vélekedésbe s legtöbbnyire azért, mert az emberek nem ismerték az összes bizonyítékokat.

1947-ben ismerkedtem össze azzal a csoporttal, mely Kelet-Törökországba, az Ararát hegyére készülődött, hogy kutassanak Noé legendás bárkája után. Az után a hajó után, mely állítólag magában hordozta az özönvíz előtti emberek közül az egyetlen menekülő családot. Ha a Biblia följegyzésén kívül nem lettek volna e szerencsétlenségről szóló más beszámolók is, akkor a bárka megtalálására tett kísérletek nem lobbantották volna lángra a hitetlen emberek képzeletét. A világi, nem vallásos forrásokból származó értesülések, melyek megerősítették a mindent pusztító özönvíz gondolatát, ezek lobbantották lángra az érdeklődésüket.

Világméretű árvíz hagyományai

Az idők folyamán kb. 80.000 özönvízről szóló könyv látott napvilágot, nem kevesebb mint 72 nyelven. S ezek azok a könyvek, melyeknek a nyomára lehet bukkanni a világ nagy könyvtárainak tárgymutatóin. Kétségkívül számos olyan könyv jelent meg, melyek sohasem készültek e tárgymutatókra. E könyvek többsége az özönvíz ásatási és földrajzi oldalával foglalkozik, nem pedig, a szájhagyományokkal és népköltészettel, melyek az ősi társadalmak történelmét támogatják. Ennek ellenére e hagyományok roppant fontosak, mert ha az özönvíz valóban mindent elsöprő volt, akkor joggal elvárhatjuk, hogy a föld különböző részein élő népek közt fönnmaradtak ilyen hagyományok.

Dr. Riem Johannes, a híres német kutató jelentette ki az özönvíz szájhagyományairól szóló jelentős könyvének bevezetésében /Die Sinflut in Sage und Wissenschaft/: "Az összes hagyományok között egyetlen sem általánosan elterjedt, egyetlen sem oly széles körű a földön, .; egyik sem mutatja oly szemléltetően, hogy mivé fejlődhet ugyanaz az anyag az emberek más-más lelki beállítottsága mellett. A dr. Kunnikével folytatott hosszas és alapos megbeszélések álláspontjának nyilvánvaló helyességéről, hogy az özönvíz tényét megalapozottnak tekinthetjük, mivel az összes hagyományok mélyén ott a tény, a valóságos tény. P. következő korokban azonban az emberek az adott anyagra ráépítették jelenlegi monda jellegét és alakját..."1

Ezt a nézetet visszhangozza sok más kutató is. Miller Hugh, a neves 19. századi skót földtantudós, a világ leggyakrabban visszatérő regéjének lelkes gyűjtője írja: "Akad egy különleges hagyomány, mely a jelek szerint mélyebben bevésődött az emberek gondolatvilágába és elterjedtebb, mint bármely más hagyomány. Az emberiség történelmének korai szakaszán történt, csaknem az egész emberi fajt elpusztító hatalmas vízözön mély benyomást tett a néhány menekültre s ezért továbbadták azt gyermekeiknek. Méghozzá olyan rémület szülte, megrázó módon, hogy még a ma élő késői utódok sem feledték el teljesen. Ott találhatjuk azt minden regevilágban, a legtávolabb eső országokban, a legműveletlenebb törzsek között..."2 Még az emberi család legelfeledettebb fajai között is /Orinokó rézbőrű népe/ az özönvíz még mindig friss és fölismerhető hagyományára bukkant. S nemcsak egyetlen törzsre korlátozódik, hanem mindenfelé megtalálható az ezen az óriási területen szétszóródott nemzetkék közt oly furcsa hagyományokkal összefonódottan, melyek az Óvilág ókori görög-latin regevilágának gazdag képzeletű kitalálásaira emlékeztetnek.

Dr. Riem könyve további fontos vonással rendelkezik: világtérképpel, mely föltünteti a különböző területeket, ahol özönvízhagyományra bukkantak. Ázsiában és Észak-Amerikában találták a legtöbb hagyományt, de Ausztráliának, Európának, Afrikának és a Déltenger szigeteinek is megvannak a maguk regéi.

Az a kérdés: elegendőek-e a közös vonások e hagyományokban ahhoz, hogy ugyanazon esemény különféle változatainak tekinthessük őket.

Ázsia, különösen Kína a legmegrázóbb özönvízhagyományok otthona. Azt mondják például, hogy Kr.e. kb. 2300-ban hallatlan méretű özönvíz pusztított. E beszámoló szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit aztán a tenger fejezett be, mikor végül az is túláradt. A rege hőse azonban feleségével, három fiával és három lányával együtt kerülte el a pusztulást. De ez még nem minden. Más kínai hagyományok azt állítják, hogy az összes kínaiak egyetlen Nu-wah nevű ős közvetlen leszármazottai. Ez a Nu-wah arról volt híres, hogy hatalmas árvizet élt túl.

A kínai vízözöntörténet egyik lenyűgöző vonása az, hogy az ősi kínai írás oly szavakat tartalmaz, melyek csak Nu-wah-ig és az özönvízig nyúlnak vissza. Például a kínai igazságosság szót a magamért szó fölé fektetett bárány képjele alkotja. A hittudósok azzal magyarázták meg ezt nekem, hogy a jelek szerint ez onnan van, hogy Noé a bárkából való kiköltözése után élő-áldozat bemutatásával igyekezett igaznak bizonyítani magát Istene előtt.

Dr. Thiwing E.W. kutató, aki a Noéról szóló beszámolók utáni nyomozása során hosszú évekig élt Kínában, megjegyzi: "A kínaiaknak nagy árvízről szóló följegyzéseik és hagyományaik vannak. S érdekes tény, hogy a mai kínai hajó szó, az nagyon régi képszó s a csónak és a nyolc száj jeleiből tevődik össze, ami arra utal, hogy az első hajón nyolcan utaztak.

Amikor az ősi történetekről és hagyományokról beszámoló könyveket olvasgattam - folytatja - följegyzéseket találtam az őselődről, Nu-wah-ról. Érdekes, hogy nu asszonyt jelent, wah pedig virágosat. Úgy látszott nőnek tartották ezt az őst. A képírás alaposabb vizsgálatából azonban az derült ki, hogy két kis jegyet tettek a szó mellé, ami azt jelenti, hogy a szó hangzása és nem a jelentése a fontos, ami férfi ősre mutat, aki hajón menekült meg az istenek haragjától.

Az ősi kínai történetírás is támogatja a Kína létrejöttének Noéval való kapcsolatát. Megemlíti, hogy Jung-hu volt az oka annak, hogy a világ özönvíz által pusztult el, de Nu-wah volt az, aki az újjáépítést végezte. Három regealak, három férfi követte Nu-wah-t s bár különböző följegyzések hősöknek vagy uralkodóknak írják le őket, mégis kitöltik az űrt az ős és az első kínai uralkodó családok: a Hsia, Shang és a Chon ház közt. Föltételezhetjük-e hát, hogy a kínaiak Nu-wah-ja és a Biblia Noéja egy és ugyanaz a férfi?

A történetek sokaságában a Noé név túlélte az évezredeket, bár a betűjelektől függően gyakran kissé eltorzult a kiejtése. Ez a helyzet a hawaii regével, mely Nu-u-ról, az igaz emberről szól. A szigetlakók hite szerint jóval a világ teremtése után az első emberek annyira elvetemedtek, hogy Kane, az istenük, elhatározta, hogy elpusztítja őket is, a földet is. De mert belefáradt a teremtésbe úgy döntött, hogy megengedi egyetlen igaz embernek, Nu-unak és családjának, hogy megmeneküljenek a haragjától - olyan hatalmas csónakot építsenek, melyen ház áll. Aztán megparancsolta Nu-u-nak, hogy vegye feleségét, gyermekeit s a tetszésének megfelelő összes állatokat a hajóba s ott várják be a nagy árvizet.

Amikor megjött az eső s a víz színe emelkedett, az óceánok pedig egybefolytak, a Waa-Halau napokig hánykolódott a vízen, miközben az emberiség kipusztult. Végül is Kane, miután örök bocsánata jeléül szivárványt hagyott hátra, leapasztotta a vizet s utasította Nu-u-t és három fiát, hogy újra népesítsék be a földet.

A Távol-Keleten több mint harminc özönvíz-regét találtak s az indonézeké a legérdekesebbek közül való.

"A szumátrai battakok azt tartják, hogy amikor a föld megöregedett és beszennyeződött, a teremtő, akit ők Debatának neveznek, árvizet küldött minden élőlény elpusztítására. Debata haragudott. Az utolsó emberpár nem bárkába, hanem a legmagasabb hegyre menekült. Az özönvíz már a térdüket mosta, mikor Debata, a mindenek ura, megbánta döntését, hogy elpusztítja az egész emberiséget."

Nagyszerű képes legendák teremtek a Szumátrától nyugatra fekvő Engano-sziget bennszülöttei között s a borneói Sarcvak-tengeri dayak népei közt is. A Celebesz középtáján élő bugi nyelvű toradjasok olyan áradásról beszélnek, mely befödte a legmagasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Petato csúcsát. Ezúttal nem volt szerencsés emberpár, aki megmenekült volna. Ehelyett egyetlen terhes asszony és terhes egér élte túl .az özönvízet.

Észak-Amerikának is megvan a maga özönvíz regeadagja. Ezek közül negyvenhat szól az egész világra kiterjedő áradásról. Az arapagó törzsből származó Coolidge Sherman mondta el a következő történetet, melyet egész törzse tiszteletben tart:

"Réges-régen, mielőtt még állatok éltek volna a földön, víz borította el bolygónk egész felületét, kivéve egyetlen magas csúcsot. Ezen a csúcson ült e~• magányos arapagó elárvultan sírva, elkeseredetten. A nagy szellemnek megesett rajta a szíve, három kacsát küldött a szegény rézbőrűnek. Az arapagó megparancsolta a kacsáknak, hogy hozzanak föl a csőrükben földet. Az első kettő próbát tett, de bár sokáig a víz alatt maradtak, mégis üres csőrrel tértek vissza. A harmadik is lebukott s oly sokáig maradt a víz alatt, hogy ahol lebukott a víz elsimult, a hullámgyűrű elült. Az arapagó azt hitte már, hogy vízbe fulladt a kacsája, amikor az hirtelen fölbukkant és földet hozott a csőrében. Amikor odaadta a földei az arapagónak, a víz apadni kezdett.

Rövidesen annyira leapadt, hogy már nem is látszott a hegytetőről. De ez az arapagó, akinek természetfölötti volt az ereje és a bölcsessége tudta, hogy víz öleli körül a szárazföldet, ugyanúgy mint ma. Az az arapagó, akit a kacsák mentettek meg, lett a föld egyedüli ura. Ő alkotta meg a folyókat, növesztette a fákat, majd bölényeket, szarvasokat tenyésztett s az összes fákat, bokrokat s mindent, ami magról nő."

Az Egyesült Államok nyugati részén, az atapaszka indiánok egyik ősi regéje arról szól, hogy az istenek ki akarták javítani az ehet, mert már csaknek leszakadt. A dolog vége az lett, hogy felhőszakadások zúdultak a földre.

"Esett minden nap s éjjel is zuhogott az eső. Mindenki aludt. Az ég lehullt, a föld eltűnt. Nagyon nagyon messzire sehol sem látszott szárazföld. Az óceánok vize egybefolyt. Valamennyi állat belefulladt a vízbe. Amerre a víz járt, nem volt többé erdő. Szárazföld sem maradt. Jött a víz, így mondják. Teljesen beborított mindent. Nem voltak állatok, sem halak, sem madarak. A víz elsodorta az embereket meg az állatokat is. Nem fújt szél a föld tájairól, nem volt se hó, se fagy, se eső. Nem dörgött és nem is villámlott. Mivel nem volt fa, amibe belevágjon, ezért nem is mennydörgött. Nem volt felhő, se köd és nap se sütött. Nagyon sötét volt.

Akkor történt, hogy ez a hosszúszarvú föld fölkelt és északról erre lejött. Amikor a mélyebb helyekre ért válláig ért a víz. Mikor sekélyes területre érkezett fölpillantott. Hullámtörő sziklasort látott fönn északon. Mikor e föld közepéhez ért keleten a kelő nap alatt, akkor újra fölnézett. S hol fölnézett, nagy földrész keletkezett a parthoz közel. Messze délre folytatta útját s még mindig fölfelé nézett. A föld alatt haladt tovább. Mivel északról jött, messze délre utazott s ott lefeküdt. Nagaitse, mivel a föld fején állt, messze délre került. Ahol az lefeküdt, Nagaitse lefektette a fejét, ahogy kell a szürke agyagot terjesztett szeme közé mindkét szarvon. az agyagra helyezte a nádréteget, majd megint réteg agyagot. Ebbe helyezte állva a kék füvet, bokrot és fákat. Befejeztem, mondta, legyenek hegycsúcsok itt a fején. Hadd csapdossak azokat a tenger hullámai.6

S a föld újjá lett.

A világ csaknem valamennyi sarkában találunk számtalan és különféle özönvíz-regét, a legjelentőségteljesebb azonban az a tény, hogy alapjában véve egy és ugyanazon eseményről szólnak.

"A korszakok folyamán e hagyományok változásokon estek át - jegyzi meg Rehwinkel Alfréd az Özönvízben, az áradásról szóló egyik forrásmunkában. - Hatottak rájuk a különféle népek szokásai és környezete. Helyi színeket vettek föl, olykor meg rendkívüli és képzeletbeli méreteket öltöttek. Olyannyira, hogy csaknem teljesen eltakarták a bennük levő igazság magját. De mégis, ha letisztogatjuk róluk a lerakódásokat, melyek akkor gyűltek rajtuk, amikor apáról fiúra szálltak, könnyen fölismerhetjük a nagy szerencsétlenség lényeges tényeit. E három fontos ponton csaknem teljesen egyetértenek:

1. Világméretű pusztulás érte vízözön képében az emberi fajt és az összes élőlényeket.

2. Bárkát vagy hajót szerepeltetnek a menekülés céljára.

3. Az emberiség magja megmarad, hogy a faj fönnmaradjon. Ezekhez adhatjuk még a negyediket is, amelyik bár nagyon gyakran szerepel, mégsem fordul elő az összes hagyományokban, mégpedig az, hogy a pusztulás oka az emberek gonoszsága volt."

PÁTRIÁRKÁK, ISTENEK ÉS KIRÁLYOK

Más, az özönvíz szájhagyományaival és regéivel fölérő fontos értesülések rejlenek Mózes első könyvének az özönvíz előtti pátriárkák családfájának a fölsorolásába rejtve. Gyakran kigúnyolják e névsort, mert a Biblia nagyon hosszú életkort tulajdonit ezeknek az özönvíz előtti óriásoknak. Matuzsálem, a legöregebb, állítólag 969 évig élt. S a többi pátriárka is sokkal öregebb korában halt meg, mint mai nemzedékünk emberei.

A bírálók készek kétségbe vonni a Teremtés könyvének ezt az egész szakaszát, mert szerintük e hosszú élet nem tartozik a valóság birodalmához. Egyelőre azonban a pátriárkák hosszú életénél jobban érdekel minket a nevük és a számuk. Ésszerű föltételeznünk, hogy ha a Biblia történelme pontos, akkor Noé és fiai magukkal hozták az özönvíz előtti történelem és műszaki tudás alapvető ismeretét s ez a történelem kétségkívül magában foglalja az özönvíz előtti "királyok" számát - azokét a vezérekét, akik a kezdetétől a pusztulás percéig uralkodtak. Az is magától értetődő, hogy e nevek, akár az özönvíz története, nyelvi változásokon estek át amikor szétágaztak a világ más-más részein kialakult különféle nyelvekbe. További szempontot is figyelembe kell vennünk attól függően, hogy e fejlődő nemzetek menynyire tartották becsben a vallásos, politikai és társadalmi rangokat; e korai pátriárkákra a királyok vagy az istenek rangját ruházták. Ha elfogadható föltételezésnek tekintjük ezt, akkor rá kell bukkannunk tíz ősszülő más fölsorolására - talán más cimzetek alatt.

Nem kell sokáig kutatnunk e névsorok után, mivel mind az egyiptomiaknál, mind a babilóniaiaknál ott találjuk a tíz özönvíz előtti vezér névsorát.

bibliai pátriárkák egyiptomi istenek káldeus királyok

Ádám Ptah Alorus

Sét Ra Aloparus

Enos Su Almelon

Kainan Seb Ammenon

Mahalaelleel Osirus Amegalarus

Jared Set Daonus

Énok Hor Aedorachus

Matuzsálem Tut Amemphsinus

Lámek Ma Otiartes

Noé Hor Xisuthros

Amíg a Bibliában Noé az özönvíz történetének a hőse, a káldeus történelemben Xisuthoros a nevezetes menekült. Ha összevetjük a történelem előtti káldeus királyok névsorát az özönvíz előtti pátriárkák névsorával, akkor roppant érdekes párhuzamra bukkanunk, mely ugyancsak alátámasztja alapvető föltételezésünket. A harmadik király /Almelon/ ember; a harmadik pátriárka neve /Enos/ pedig gyönge emberiséget jelent. A káldeus névsor negyedik neve /Ammenon/ mesterembert jelent s ugyancsak mesterember a negyedik pátriárka nevének a jelentése is /Kainan/. A hetedik káldeus király neve az isteni kijelentések-hordozóját jelenti, azt akinek tudtára adták a menny és a föld titkait; Enok, a bibliai megfelelőjének a neve, csaknem pontosan ugyanazt jelenti. A nyolcadik király esetében, akit az eredeti sumér névsor Sukarlamnak nevez, részben maga a név azonos a kilencedik pátriárka, Lánek nevével. Végül a tizedik név Xisuthros, a babiloni Bel-Marduk templom főpapja, Berosus szerint annak az embernek a neve, aki megmentette az emberiséget a borzalmas pusztulástól. A sumér királyok névsorában Xisuthrost Utnapishtimnek nevezik s azt írták a neve mellé, hogy ezután özönvíz öntötte el a földet. A híres Gilgames hősköltemény alapjában véve ugyanezt a történetet mondja el, de mivel ezeket az agyagtáblákat párezer évvel Mózes előtt írták, a kételkedők gyakran azt hangoztatják, hogy Mózes onnét kölcsönözte a tényeit a Teremtés könyvének Noéról szóló részeihez, s így csak ugyanannak a szomorú történetnek egyik változatát írta meg.

A babilóniai és a bibliai történet gondos összevetése után Unger F. az Ásatások és az Ószövetség című könyv szerzője a következőkre mutat rá:

a/ Mindkét beszámoló megállapítja, hogy az özönvíz isteni eredetű volt.

b/ Mindkettő megegyezik abban, hogy az özönvíz hősének Isten jelentette ki a küszöbön állá veszélyt.

c/ Mindkettő az emberi faj gonoszságával indokolja az özönvízet.

d/ Mindkettő megállapítja, hogy Isten utasította az özönvíz főalakját, hogy építsen hatalmas hajót a meneküléshez.

e/ Mindkettő leírja a főalak és családjának menekülését.

f/ Mindkettő jelzi az özönvíz természetes okait.

g/ Mindkettő megemlíti az özönvíz időtartamát, bár az említett idő különböző.

h/ Mindkettő megnevezi a hajó kikötésének a helyét.

i/ Mindkettő leírja, hogy bizonyos időközönként madarat bocsátottak ki a víz apadásának megállapítására.

j/ Mindkettő említi a menekülés után tartott istentiszteletet.

k/ Mindkettő említi a különleges áldásokat, melyeket a szereplők kaptak a szerencsétlenség után. Rehwinkel írja Az özönvíz című könyvben: "Mindketten azt írják, hogy azért támadt az özönvíz, mert a Föld megtelt erőszakkal... Mindketten följegyzik a hajó méreteit, bár maguk a mértékek különböznek. Mindkettőben ott vannak a bárkában az állatvilág képviselői. A babilóniai beszámolóban hét napig tart az özönvíz. A Bibliában a beszállás tart el hét napig. Mindkettőben hollót és galambot bocsátanak ki a bárkából. A babilóniai történet fecskét is tesz hozzá. A Teremtés könyve szivárványának Istár ékköve felel meg. Isten mindkettőben szavatolja, hogy soha többé árvízzel el nem pusztítja a földet." /8

Az összegyűlt özönvíz-szájhagyományok és regék rettentő szerencsétlenségekről beszélnek, hirtelen felhőszakadásokról, pusztító szökőárakról s a vízbefúló emberek és állatok kétségbeesett kiáltásairól. Félelmetes viharokat, világrengető földrengéseket emlegetnek, meg az emberek és állatok rémült rohanását, hogy elérjék a hajó biztonságát. Az örvénylő víznek könyörtelen áramlása azonban lesodorja őket a mélységbe.

A nagy hajón kívül megszűnt az élet. A repülő hüllők, a toronymagas dinoszaurusz, az özönvíz előtti világ elbájoló szépsége eltűnt a föld színéről. A pusztulás teljes volt és hirtelen. Ma az őslénytan kutatói még mindig értetlenül állnak a tény előtt, hogy a korai élet maradványainak milliárdjai vannak beágyazva az özönvíz utáni világ szikláiba, s lehetetlenség mással magyarázni őket, mint az özönvíz történetével.

A teljes társadalmak és a különféle állatok és növények sokaságainak példa nélkül álló eltűnése kétségkívül nyomokat hagyott maga után, melyek a kutató ész fölfedezését várják.

De hol vannak ezek a maradványok?

Ha összefűzzük a lényeges tényeket,arra a következtetésre jutunk, hogy az özönvízet kétségkívül erős szelek kísérték, melyek először az alföldekre hajtották a vizet, majd fölfelé örvénylettek, míg csak a legmagasabb hegyek csúcsa is víz alatt nem állt. A szerencsétlenség megreszkettette és megrázta a földet. Soha azelőtt és soha azóta ilyen méretű és ilyen komoly veszedelem nem érte földünket. Oly hallatlanul nagy volt a világfölfordulás, hogy a mai legnagyobb hegyek - a Sziklás hegység, az Andok, a Himalája és az Alpok - még mindig magukon viselik a tengeri kagylók és más, évezredekkel ezelőtt élt tengeri élet árulkodó jeleit. Csöndes hangjuk sok-sok évvel megelőzi az egyiptomi és babilóniai följegyzéseket, de hogy pontosan hány évvel, az tudományos vita tárgya. A fejlődéselmélet hívei szerint a szakadék évmilliókra rúg. Az özönvíz földtörténészei szerint alig néhány évezredre. Bárhogyan is áll a helyzet, az ilyen hallatlan méretű árvíz kétségkívül nagymennyiségű lerakódást képez az újonnan alakult víztömegek alatt s mivel az árvizet világméretűnek tekintjük, lehetségesnek kell lennie annak, hogy többfelé rábukkanjunk e lerakódások maradékaira. S pontosan így is történt! A tudósok fölbecsülése szerint a föld felületének 75 százaléka lerakódás s némely területeken több, máshol pedig kevesebb rakódott le. A talajvizsgálatok kimutatják, hogy az Egyesült Államok tüneményes mennyiséggel rendelkezik. Kalifornia és a Kolorádó fennsík a gócpontjuk. De Indiában találták idáig a legvastagabb leülepedett réteget: csaknem 20 km vastag!

Az a fejlődéselmélet, mely szerint évmilliós lassú szemcsésedén, lemorzsolódás okozta ez összegyűlt rétegeket, aligha állja meg itt a helyét. Dr. Coffin H. G. földtantudós, a Michigan állambeli Berrien Springs földtani Kutatóintézetének tagja, a következőket írja Teremtés című könyvében:

"Az afféle folyamatok, mint például a fokozatos süllyedés és szétmállással létrejött lerakódás fokozatos fölgyülemlése elégtelennek tűnik ahhoz, hogy megmagyarázzák a nagymennyiségű víz és szél által lerakott anyagok létezését. a környező területek nem szolgáltatnak elegendő anyagot az ilyen hallatlan mennyiségű szétmálláshoz. De olyan világméretű árvíz, mely beborítja az egész földet, meg heves vihar, mely fölkavarja a zavaros vizet és a puha iszapot - ezek nyújtanak kielégítő magyarázatot arra, hogy mi szállította el nagy távolságokra a szétmállott anyag óriási mennyiségét, s töltötte föl a mélyedéseket, tekintet nélkül arra, hogy a környező területek elég magasak és elég terjedelmesek voltak-e e célra."/9

Ilyen bírálatra - bár vonakodva - a tudósok hajlandók elismerni, hogy akadnak talán kivételek fokozatos lerakódás - elméletük alól. Az észak-amerikai Sziklás-hegység például egyáltalán nem illik bele a tudósok gyakran tarthatatlan állításaiba. Ott a jól megmaradt hullámverés nyomai, a számtalan háromkaréjos rák s más törékeny, megkövesedett őskori leletek, melyben az állatokon nyoma sincs a fölbomlás tüneteinek - ezek többek között azok az elképesztő vonások, melyek erősen arra mutatnak, hogy nem lassan és fokozatosan kerültek oda, hanem inkább hirtelen, erőszakkal, mintha nagy és rémes szerencsétlenség történt volna.

Vessük el a helyt nem álló mondást, hogy a csöndnek nincsen hangja. Van bizony. Ezek az ősi csontok félreérthetetlenül beszélnek s a történelem előtti állatok a múzeumok üvegketreceiből mondják el történetüket. Még az apró, megkövesedett kagylóknak és a sziklába ágyazottan talált kicsiny gerinceseknek is átható a hangja.

Velikovsky Immánuel kutató, aki önálló nézeteivel viharos vitákat robbantott ki, megvizsgálta a szemcsés sziklában talált halakat s következtetései a kétkedés árnyéka nélkül egyértelműen támogatják a szerencsétlenség elméletét:

"Amikor valamely hal megdöglik, teteme vagy a fölszínre vetődik, vagy a mélyre süllyed le s a többi halak gyorsan, alig néhány órán belül fölfalják azokat. A szemcsés sziklákban talált halak azonban legtöbbször teljesen épek. Egész halrajokat találtak nagy területeken, többmilliós létszámmal, melyek kínok közt múltak ki és nincs rajtuk a dögevők nyoma." Számtalan fölfedezés megerősíti ezt az állítást. Dél-Afrikában a Karroo képződéseknél a becslések szerint nyolcszázezer millió hal csontvázára bukkantak.

Miller Hugh földtantudós, amikor a devon kori sziklákról ír, melyek a Brit szigetek nagyobb részét födik, megjegyzi, hogy "történelmüknek e szakaszán valamely borzalmas szerencsétlenség hirtelen elpusztította a halakat, legalább százhatvan kilométer hosszúságú és szélességű, de talán sokkal nagyobb területen. Az Orkney "szigeteken és Cromartynál e maradványok vastagon fedik a területeket. E halak mind magukon viselik az erőszakos halál kétségbevonhatatlan jeleit. Testük eltorzult, összehúzódott, ívelt. Sok esetben a farkuk a fejük fölé kunkorodik. Uszonyuk teljes méretűre feszült, mint a kínszenvedésben kimúlt halaké."/11/ A dr. Miller által említett terület nem jelentéktelen. Több mint százezer négyzetkilométernyi területet ír le, mely magán viseli annak jeleit, hogy hatalmas pusztító erő tombolt rajta. Ladd S. Harry, az Egyesült Államok Földtani Intézetének tagja az Egyesült Államok egyik területéről jelenti, hogy több mint ezermillió tizenöt-húsz centiméteres hal múlt ki - az öbölfenék tizenhárom négyzetkilométernyi területén./12/

A dinoszaurusz eltűnéséről szólva Colbert H. Edwin jegyezte meg egyszer: "A nagy pusztulás, mely a világ minden részén kiirtotta a nagy és apró dinoszauruszokat s ugyanakkor véget vetett a hüllők fejlődése különböző ágazatainak, ez egyűk kiemelkedő esemény volt az élőlények és a töki történelmében... Oly esemény volt ez, mely dacol bárminemű kielégítő magyarázat megkísérlésével."/13/

"Olyan volt ez, mintha hirtelen legördítették volna a függönyt a színpadon, ahol az összes főszerepet a hüllők töltötték be" - mondja Simpson Gaylord George, az ősállattudomány egyik neves tagja "különösen a dinoszaurusz, mely nagyszámú volt és meghökkentően sokféle s azután, de azonnal újra fölgördítették volna, hogy föltárja ugyanazt a díszletet, de teljesen más színészekkel, akik közt a dinoszaurusz egyáltalán nem szerepel, a többi hüllők is csak jelentéktelen mellékszereplők s az emlősök játsszák az összes főszerepet."/14/

Sok éve kutatom az özönvíz történelmét s irattartóim duzzadnak az erre a megmagyarázhatatlan eseményre vonatkozó adatokkal. Meglepő leletre bukkantak például a Geiseltal lignitlerakódásokban Németországban. Itt a világ valamennyi éghajlata alól vett növények, rovarok és más állatok keverékét találták meg egyetlen közös sírban. Néhány esetben frissen rakódott le s néhány levél frissen meg is maradt, a klorofill még mindig zöld; annyira, hogy az ásatások során ezeket a zöld rétegeket használják tájékozódásul.

A rovarok között gyönyörű, színpompás forróég, övi bogarak vannak, a testük puha részei, még a belek tartalma is érintetlenül megmaradt. Rendes körülmények közt ilyen anyagok órákon belül rothadásnak indulnak s színűket változtatják a halál után. Tehát tartósításuknak - a levegő és fertőzésmentes közegbe zárással - hirtelen és teljesen kellett bekövetkeznie. Ugyanezek a rémítő események, melyek ezeket az ártatlan életformákat pusztították el, kiirtották a plezioszauruszt, mezoszauruszt és a többi nagy tengeri hüllőket is. A kavargó tengerek túl vadak, túl ellenségesek voltak ahhoz, hogy megmaradjanak bennük. Nem tudtak megmenekülni s így osztoztak szárazföldön élt testvéreik sorsában. Ugyancsak ebbe a halálcsapdába estek a hatalmas szárnyas hüllők, a hétméteres szárnyú pteroszaurusz; tehát az ég is meghozta az áldozat ráeső részét. Csakis világméretű, mindent átfogó szerencsétlenség képes magyarázatot nyújtani erre a jelenségre. Egyszerűen nincs más mód arra, hogy megmagyarázzuk ezen állatfajták pusztulását. A halál ragadta el valamennyit - s temette el a föld csaknem valamennyi szárazföldjének mély üregeibe.

Oly végveszedelem volt ez, amely magába foglalt minden élőlényt. A tudósok azonban csak a közelmúltban kezdték kikísérletezni, azokat a gyors temetési folyamatokat előállítani, melyek az árulkodó maradványok temetésén a jelek szerint jelen voltak. Ha ez lehetetlennek bizonyul, legalább azt szerették volna felfedezni, miféle természetes folyamat tette lehetővé a pillanatok alatt lezajlott konzerválást.

Dr. Coffin írja le a hatásokat,melyekre Zangerl és Richardson tudósok kísérletei vezettek. Mégpedig a következőképpen: "Meg akarták magyarázni a pennsylvániai Indiana fekete paláiban végbement kövesedés sebességét, ezért döglött halakat tettek védőhálóba s helyezték néhány louisianai mocsár fenekén a fekete iszapba. Véleményük szerint ez az iszap hasonlít azokhoz a lerakódásokhoz, amelyekből a fekete pala képződött. Nagy meglepetésükre azt tapasztalták, hogy a negyedkilóstól a másfél-kétkilós halakig hat és fél nap alatt a belső részek szétmállottak, a csontok pedig teljesen ízekre szakadtak! Úgy látszik, hogy a teljes szétesés rohamosan következik be, még a hat és fél napnál is hamarabb, mert egyetlen drótketrecet sem néztek meg hamarabb. A kövesedésben azonban azok a halak vannak túlnyomó többségben, émelyeken minden parányi rovátka és csont a helyén van, ami azt jelenti, hogy kimúlásuk után néhány órán belül oxigént és baktériumot kizáró lerakódásba lettek temetve - ha ez a kísérlet érvényes mérce."/15/ A ma található megkövesedett maradványok csakis viharos és mindent elsöprő áradás gyümölcsei lehetnek.

De ezek a kövesedések több mindenről árulkodnak, nemcsak az óriások csontjairól és a halak finom fölépítéséről. A szénrétegek lelkiismeretes tanulmányozásával is lélegzetelállító fölfedezésekre bukkantak. E szénrétegek ott találhatók a föld felületének jelentős hányada alatt. Amikor megkísérelték megmagyarázni a szénrétegek alakulásához vezető különféle tényezőket, dr. Coffin néhány érdekes tényre bukkant. A bányászható szénrétegekre korlátozva megjegyzéseit rámutat arra, hogy a tőzegréteg megkívánt vastagsága ahhoz, hogy lábnyi /30 centis/ szénréteget alkosson, több tényezőtől függ. A tőzegfajtától, a növényi anyag víztartalmától s a szén minőségétől. A szénről szóló szakirodalom néhány lábtól húsz lábig becsüli a szükséges tőzegréteget. Tételezzük föl, hogy átlag tíz láb tőzeg kell egyetlen lábnyi szén képződéséhez. Ezen az alapon a harminc láb /10 méter/ vastag szénréteghez háromszáz láb vastag tőzegréteg préselése szükséges. A négyszáz láb /112 m/ vastag szénréteghez az elképesztően vastag négyezer láb tőzeg kell /1120 m/. Alig akad ma tőzegtelep, mocsár vagy más vizenyős terület a világon, ahol a tőzegréteg vastagsága megközelítené a száz lábat. Legtöbbje ennek felénél is kevesebb. Sokkal ésszerűbb föltételeznünk, hogy valamely erő - kétségkívül víz - ezekre a területekre hordta össze a növényzetet...

E kérdésre az a legésszerűbb felelet, ha számításba vesszük a világméretű áradást, mely elsodorta az özönvíz előtti világ erdőit és növényzetét, úszó szemétkupacokba gyűjtötte, végül pedig lerakta a kialakulófélben levő földrészekre vagy a tenger fenekére. Ez a magyarázat nyújtja a legkielégítőbb feleletet a szénrétegek vastagságának és nagy kiterjedésének a kérdésére."/16/

A fő kérdés az: mikor is történt mindez? A földtan kormeghatározó elmélete, mely hosszú ideig tartó fölgyülemlésen alapul, nyilván nem felel meg a kérdésre. De ha nem tudunk megfelelni a különböző jelenségekre a földtan kormeghatározó elmélete szerint - ahol évmilliókban számolnak, akkor föltétlenül találnunk kell olyan irányjelzőket, melyek észszerűbb és világosabb időpontra mutatnak. Erre a kérdésre a régészetnek kell megfelelnie - vagy legalább hihető iránymutatásokkal szolgálnia az elfogadható felelet felé.

Bizonyos, hogy soha meg nem tudjuk határozni ! e nagy pusztulás időpontját, mivel nem találtak még följegyzéseket, melyek 3500 évnél korábbi történelmi időpontot rögzítenének. Minden más időmeghatározás - némelyek azt állítják, hogy a Jerikó körüli társadalom időpontja Kr.e. 5000 volt - meglehetősen bizonytalannak tűnik, amikor tudományos bírálatnak tesszük ki őket, mert még nincs biztos időmeghatározó módszenünk. Talán a világ nagy ősi művelődési virágzásának pontos meghatározásában rejlik a felelet. A sumérok nyújtják a legöregebb történelmi följegyzéseket s bár ezek Krisztus előtt 3000-3500-ig vezetnek vissza minket, szerzőik eredete titok marad. Valahonnan jöttek, de ennyi az egész, amiben a régészek megegyeznek. Dr. Kramer Noé Sámuel, a pennsylvániai egyetem asszirológus kutató tanára mondja: ""Bizonytalanság veszi körül a sumérok kezdeti történelmének keletkezéseit s a radiokarbon nem ad kielégítő feleletet. Akárhogyan is áll e dolog, úgy. látszik a sumérok csak Krisztus előtt 3000 körül érkeztek e területre."/17/

Egyiptom történelme sem ad feleletet. Az a véleményünk, hogy az első királyi család csak Kr.e. 3400 körül kezdett uralkodni s nem később, mint Kr. e. 3200-tan" mondja Hall R.H., a híres egyiptológus. Scharff A. azonban egészen 3000-ig szeretné lehozni a keltezést s el kell ismernünk, hogy érvelései megbízhatók. Mindenképpen valószínűbbnek látszik, hogy az első uralkodóház inkább 3400 utánra, mint előtt leesik! /18/

A kínaiak Kr.e. 2250-re teszik történelmük kezdetét, ugyanakkor a hagyományos bibliai időszámítás Kr.e. 2448-tan kezdődik; ekkor volt az özönvíz. Az összes keltezések megközelítőek, mert különböző hátterű régészek állapították meg őket. Igaz, hogy a korszerű karbon időmeghatározás segít valamelyest amikor az idők porában kutatunk, de az úgynevezett végső - vagyis legrégibb - időpontok még mindig csak föltételezések gyümölcsei, különösen ha a Kr. e. 3500-3000 évet közelítjük meg. Az ennél régebbi társadalmak eredete meglehetősen titokzatos. Egyiptológus tanulmányaimból emlékszem,hogy homály födi még az egyiptomi Halottak könyvének eredetét is. Budge Wallis A.E. jegyzi meg a Halottak könyvéről, a Papyrus Ani-ról:

"Az új anyagok hallatlan tömegéből kivont bizonyítékok /melyet Maspero M. - a mastaba sírok és piramisok fölfedezője - igen fontos fölfedezéseinek a korai vallásos szövegi kiadásának köszönhetünk /minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a Halottak könyvében foglalt össze lényeges szövegek vagy így, vagy másképp - sokkal régebbiek, mint Menes /Mona/, az első egyiptomi király korszaka. Bizonyos részek valóban az uralkodók előtti korhoz látszanak tartozni.

A legkorábbi szövegekben bennük a bizonyíték, hogy nemcsak hogy átdolgozták, hanem sokkal korábban írták őket, mint amikor az előttünk ismert szövegek készültek. S az Unas /az ötödik királyi család utolsó uralkodójának Kr.e. 3333 körüli/ s a Teta, I. Pepi, Mehti-em-sa-t és II. Pepi /a hatodik uralkodóház kb. 3300-3166 Kr.e./ piramisain található számos föliratból úgy tűnik, mintha az írástudókat már ebben a korai időpontban zavarba ejtette volna az előttük álló szöveg s alig értették amit másoltak. Teljesen lehetetlen tehát - vonja le a következtetést - pontosan rögzíteni az egyiptomi művészetek és társadalom kezdetét."/20/

El tudjuk-e képzelni az írástudókat, amint Kr. e. 3300 körül a temetkezés szövegeit másolják s nem értik a szöveget, de még az eredetüket sem ismerik? Sőt mi több azt másolták, ami olyan történelmi korból maradt rájuk, mely már akkor is homályos emlék volt csupán.

Amikor 1960-tan második, Noé bárkáját kutató utazásomból visszatértem az Egyesült Államokba, csoportunk egyik tagja, Branderberger J. Artur egyetemi tanár, az ohiói Állami Egyetem fényképes-felmérés tanára különös levelet kapott Dodwell F. Georgetól az ausztrál Adelaide Csillagvizsgáló igazgatójától, aki nyugalmazott kormány-csillagász is volt. Nagyon foglalkoztatta őt a Kelet-Törökországba tett kutatóutunk, melynek az volt a célja, hogy megtaláljuk Ararát hegyén Noé legendás bárkájának maradványait. Ezért elgondolkoztató tényt hozott tudomásunkra. Ezt írta: Engem különösen érdekel e fontos eredmény, mivel az elmúlt 26 év során mélyreható kutatásokat végeztem azon a területen, melyet mi csillagászok az ellipszis rézsútos eltérése évszázados elhajlásának nevezünk. Az elmúlt 3000 év alatt a nap állására vonatkozó, a napéjegyenlőség alapján följegyzett, ma is rendelkezésünkre álló ősi adatokból jellemző kitevős függvénygörbére következtettem. Miután engedményeket teszünk az összes ismert változásoknak, arra következtetésre jutunk, hogy a föld tengelye eredetileg merőleges volt. Ezután hirtelen 26,5 fokra dőlt, majd 1859 előtt eltelt 3194 év alatt újra egyensúlyra tért a jelenlegi 23,5 fokon.

A földtengely kimozdulásának kelte 2345 Kr.e. - folytatja - nem más, mint a Bibliában följegyzett özönvíz időpontja, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Biblia világméretű áradásról szóló beszámolója Noé bárkájának történetével együtt történelmileg igaz."

Valószínű-e tehát, hogy az özönvíz néhány túlélője, akár Noénak, akár Nu-u-nak, akár Nu-wah-nak nevezték is a vezetőjüket a hagyományok, mégsem voltak olyan kezdetlegesek. Föltételezhetjük-e, hogy az özönvíz előtti időkből elegendő tudást hoztak magukkal ahhoz, hogy gyorsan létrehozzák az új művelt társadalmakat, melyek a "semmiből" nőttek föl az özönvízet követő években?

A közelmúltban sok vita folyt az özönvíz előtti népesség meghatározásáról. A viták eredménye azonban csakis bizonytalan lehet. Mégis föl kell sorolnunk a tényeket, hogy megérthessük az özönvíz előtti népesség nagyságát. Semmibe véve a világméretű áradásra vonatkozó bőséges történelmi és hagyományos utalásokat, sok tudós csökönyösen úgy vélekedik, hogy a Biblia beszámolója, a káldeusok történetírása s más özönvíz-történetek csak helyi áradásokra vonatkoznak. Azt hangoztatják, hogy az emberiség még mindig gyermekkorát élte s érzelmileg szülőhelyéhez, a Közel-Kelethez fűződött. E tudósok vélekedése szerint e kezdetleges emberek előtt valóban úgy is tűnt, mintha az egész világot nyelték volna el. Hírközlésük oly kezdetleges, tudásuk oly korlátolt volt, hogy számukra csak Mezopotámia létezett. Naiv elmélet ez és semmi magyarázatot nem ad az özönvíz-hagyományok egész világon való létezésére. Bolygónk szüntelen mindenfelé fölköhög dirib-darab értesüléseket, melyek mindent elsöprő szerencsétlenségre vallanak, de a társadalmak, melyeket teljesen elsöpörtek a hullámok, nem szólnak történelmükről, legföljebb némán s még a megkövesedett maradványok billiói, és a naponta fölszínre vetődő megmunkált tárgyak is, csak a történet töredékeire utalnak. Ahhoz, hogy megtudjuk mi történt mielőtt az özönvíz elpusztította volna az emberiséget, csak a régészet, a földtan, a közönséges és a bibliai történelem egybeolvadásával érhetünk el. Csak ha megvizsgáljuk a Biblia özönvíz-történetét és összekapcsoljuk ezt a huszadik század élettantudósainak következtetéseivel s a népesség növekedésének szakértőivel - csakis ez nyújthat nekünk ésszerű irányvonalakat, melyekre fölépíthetjük a föltevésünket.

A Teremtés _könyvének /Mózes első könyve/ ötödik fejezetében találjuk meg az özönvíz előtti pátriárkák életkorát. E leírás szerint az első embernek tekintett Ádám 930 évet élt; Sét, a második ősatya 912 évet; Énos a következő, 905 évet; Lámech a kilencedik, 777-et; Noé pedig, aki az özönvíz háborgó vizein át menekült meg, 950 évig élt.

Hihetetlenül hangzik, ha jelen életkorunkat vesszük alapul. Vannak azonban tudósok, akik készségesen elfogadják ezt valóságnak. Dr. Selye Hans, a montreali egyetem kísérleti sebészeti intézetének igazgatója írja: "Az orvostudományoly ismerettömeget gyűjtött össze, mely véleményem szerint kiindulópontul szolgálhat az öregkor okainak kikutatásához. Ha megtaláljuk az öregedés okait, akkor nincs olyan egészségügyi ok, mely miatt azt kellene hinnünk, hogy a tudomány számára lehetetlen lesz valamely gyakorlati módot találni az öregedés folyamatának lassítására, sőt megállítására."/22/

Számos tényező járulhatott bolygónk lakosainak hosszú életéhez. Az ember eredetileg kétségkívül sokkal nagyobb életerőt kapott, mint amivel mi rendelkezünk, máskülönben nem tudott volna győzni az élet harcában. A tudományos fölfedezések arra mutatnak, hogy az özönvíz előtti világban az éghajlat kellemesebb volt, a jelen sivatagok virágzó területek voltak, és a sarkvidékeken pedig forró-égövi növényzet burjánzott. A növények szépen fejlődtek a szüz talajon. Az özönvíz kavargó vizei azonban elmosták a föld fölső rétegét s mikor az özönvíz véget ért s a víz visszahúzódott az óriási medencékbe, az óceánokba, föltépte a termékeny talajréteget s lemosta az óceánok fenekére. Így azoknak, akik túlélték a világégést az özönvíz előtti tápértékeknek csak a csökevénye jutott. A megmaradt néhány ember számára a föld nem volt többé az a bolygó, melyet azelőtt ismertek. Minden megváltozott, beleértve az emberek megélhetéséhez szükséges tápanyagok forrásait is.

Ma már rég rosszabbak az állapotok. Elkorcsosult fajunk ma vitaminlabdacsokon él s a föld lakosainak nagyobb fele esténként üres gyomorral fekszik le. Ha világméretű átlagot veszünk, családonként öt gyereket még mindig elfogadhatónak tartanak számításba véve, hogy az asszonyok fogamzóképessége 30-35 évre korlátozódik. Nem is olyan régen számos országban 8, 10, 12 gyerek volt az elfogadható mérték. Nagyon is nyilvánvaló, hogy az özönvíz előtti emberek hosszabb élete milyen hatással lehetett a népesség szaporodására. Tegyük föl, hogy az özönvíz előtti anya fogamzóképessége fele életkorát tette ki mint ma, akkor arra a kijózanító következtetésre jutunk, hogy nem lehetett rendkívüli, ha az asszonyok 400 éven át szülték a gyerekeket.

Ha föltételezzük, hogy az átlagos özönvíz előtti anyának ez volt a fogamzóképessége, akkor nem tekinthetjük túlzásnak, ha 18-20 gyermeket tételezünk föl családonként. Ha fölhasználjuk a Teremtés könyvének előbb említett nemzedéktáblázatát s elfogadjuk, hogy Ádámtól Noéig 10 nemzedék élt, az özönvíz előtti népesség így alakulhatott:

Első nemzedék 2 6. nemzedék 118.098

2. nemzedék 18 7. nemzedék 1,062.882

3. nemzedék 162 8. nemzedék 9,565.938

4. nemzedék 1458 9. nemzedék 86,093.442

5. nemzedék 13.122 10. nemzedék 77 4,840.978

Adjuk az utolsó számhoz annak becslését, hogy hányan maradtak életben az első nemzedékből és nem tűnik túlzottnak a 900,000.000-ós szám. Körülbelül ennyi volt a föld népessége 150 évvel ezelőtt. Hogy a népesség milyen gyors változásra képes, az nyilvánvalóvá válik az egyik 1959-es jelentésből s közvetve alátámasztja a nagy özönvíz előtti népesség föltételezését.

A jelentés megállapítja: "A 19. század első felében a föld népessége elérte az ezermilliót. 1930-ban már kb. kétmilliárdra rúgott. Csak 1957 és 58-ban 90 millióval növekedett a föld népessége - kétszer annyival, mint Franciaország lakossága. S 1962-re várják a hárommilliárdos népesség elérését. Különösen látványos a fejletlen országok népességnövekedésének gyorsulása. A legtöbb ilyen országban évi 2% vagy ennél is több szokásos s némelyikben 3%-os! /23/

Érdekes számadatok, de idejétmúltak, mivel a népesség ma már túlnőtt a négymilliárdon, vagyis 1930 óta kétmillárddal nagyobbodott. Ha tehát föltételezzük, hogy az özönvíz előtt magas volt a születések és alacsony a halálozások száma, akkor nagyon valószínűnek látszik, hogy az emberek benépesítették az egész bolygót!

Az orvostudomány és a Biblia című könyvben dr. Vis R. William táblázatot állított össze, amely föltünteti az ellentétet a pátriárkák özönvíz előtti és utáni életkora között. Rámutat arra, hogy "ez a táblázat szembeszökően jelzi, hogy valami igen-igen jelentőségteljes történt a földön és az emberrel az özönvíz alatt. Bármi volt is az, úgy látszik eltávolította a hosszú élet főokát... Azelőtt talán az éghajlat vagy más állapotok igen kedveztek az ember hosszú életkorának. Lehet, hogy a tudományos kutatás még majd fényt vet e kérdésekre."/24/

Whitcomb C. John, miután minden lehetséges szempontból szemügyre vette a nagy szerencsétlenség előtti népességszaporodást, hozzáfűzi: "bizonyosak vagyunk abban, hogy ezermilliós becslésünk az özönvíz idejének népességére nagyon is szűkös. Nagyon könnyen lehetséges, hogy sokkal többen éltek. Ekkora népesség kétségkívül túlszéledt volna Mezopotámia síkságain kívülre is."/25/

A világméretű pusztulás emléke 5000 éven át fönnmaradt és sok ma is létező hagyománynak meg regénynek lett az alapja. Egészen bizonyos, hogy Noé és családja felelősek e legendák sokaságáért. A személyes élményeik, értelmezésük s emlékezetük szerint színezték ki az özönvíz előtti eseményeket e felől a közös, rémi tő élmény felől. Lassanként apró változások lopakodtak be a történetekbe, melyek évek múltával nagy különbségekké nőtték ki magukat, amint a különböző változatok az egymást követő nemzedékeken át életben maradtak, amint apáról fiúra szálltak. Mikor végül Noé leszármazottai maguk mögött hagyták az Ararát vidékeit, magukkal vitték a kialakuló történeteket is.

Ami özönvíz előtti tudás érintetlenül jött át az áradáson, azt a magányos bárka menekültjei őrizték meg. S bár a hajó megóvta az emberiséget a pusztulástól, valószínűleg korlátozta azt amit magukkal hozhattak. Ezzel kapcsolatban külön megjegyzést tett Toynbee J. Arnold, Történelemkutatás című könyvében. Fölhívja a figyelmet arra, hogy ha valaki hajón vándorol ki, a kivándorló holmiját az utazás tartamára szét kell szedni, becsomagolni, majd mikor megérkeznek kicsomagolni s újra összerakni. Bármit, ami nem bírná a hajóutat rendszerint maguk mögött hagynak és sok mindent, amit a kivándorló magával visz, valószínűleg sohasem raknak össze újra az eredeti alakjában.

A legtöbb özönvízről szóló szájhagyomány nem több, mint nyolc emberről szól. S ha ez igaz, bizonyosak lehetünk abban, hogy e rémült kis csoport számára lehetetlen volt létrehozni az özönvíz előtti világ műszaki hátterének valamennyi ágát. A műszaki berendezésű társadalom fönntartásához mint tudjuk, nagy népesség kell. Így nemcsak hogy nem volt elég ember közvetlenül az áradás után, de a műszaki berendezések is elpusztultak ugyanúgy, mint ahogy a természetes anyagforrások és az együttműködés; az emberek és gépek szakterületek szerinti tagozódása és rendezettsége is eltűnt. Ezért annak a civilizációnak a mértéke, amit a megmenekült család az özönvíz után létre tudott hozni, igen-igen lefokozott volt. Valószínűleg csak a műszaki tudás egyes elemeit őrizték meg, melyek hasznosak voltak arra, hogy kiegészítsék korlátolt forrásaikat az új földön. Bizonyos, hogy a hagyományokban szüntelen fölbukkan a hit, mely szerint a szerencsétlenség előtt a felsőbbrendű tudás korszaka virágzott. A görögök, akik a közel-keleti civilizációk tudását örökölték nagyon is tudatában voltak annak, hogy a természetes okok miatt elpusztult civilizációk előtt még korábbi- társadalmak létezhettek. Alexandriai Philó /Kr.e. 30-Kr.u. 40-ig/ írta: "A szüntelen és ismétlődő tűz és vízpusztítások miatt a későbbi nemzedékek nem örökölték a korábbi nemzedékektől az események rendjének és sorrendjének emlékét..': Plátó jegyezte föl a Timaeusban, hogy az egyiptomi papok mondták az egyik elődjének, Solonnak: "Az emberiség elpusztult és újra el fog pusztulni" s amikor a társadalmak elpusztulnak "újra kell kezdeni elölről, akár a gyermekeknek".

A sumérok, akik az özönvíz után megalapították az első művelt társadalmat /Mózes első könyve 10:810./ ugyancsak tudták, hogy már az özönvíz előtt is volt művelt társadalom, mely megelőzte az övéket. 1922-beá a Weld-Blundell kutatócsoport Larsaban végzett ásatásokat Urtól, Ábrahám városától néhány kilométerrel északra s fölásta azt, amit most Weld Prizmának neveznek s az oxfordi Ashmole Múzeumban őriznek. A prizmában történetet találtak, melyet Nur-Ninsbur nevű írástudó jegyzett föl kb. Kr.e. 2100-ban. Beszámolójában fölsorolja az özönvíz előtti tíz király nevét és a következő szomorú szavakkal fejezi be írását: "S akkor az özönvíz elpusztította a földet." A sumérok s később az egyiptomiak és a babilóniaiak azt is elismerték, hogy az özönvíz előtti kor a fölsőbbrendű írások forrása. Az egyik babilóniai király följegyezte, hogy szerette olvasni az özönvíz előtti írásokat. Asszurbanipal, a nagy ninivei könyvtár alapítója szintén emlegette az özönvíz előtti idők nagyszerű írásait. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az özönvíz előtti és utáni társadalmak azért fejlődtek gyorsabban, mint a miénk, mert jobban használták az agyukat. Mi azonban az élettan tudósai szerint, csak az agyunk hatodát használjuk föl.

Guatemalában az ősi maják jegezték föl szent könyvükben, a Popol Vuh-ban, hogy az "első emberek" hatalmas tudással rendelkeztek: "Mindent meg tudtak érteni és megvizsgálták a négy sarkot, az ég ívének négy pontját, meg a föld gömbölyű arcát."/26/ A kínaiak szintén úgy tudták, hogy óriások éltek előttük. "Kétszer olyan magas emberek, mint mi" akik valamikor benépesítették a "boldogság országát", de elvesztek, mert nem éltek "az erény törvényei szerint"./27/

Ismeretlen eredetű műszaki tudás számos töredéke bukkant fölszínre az évek során s a mai tudomány rendszerint nem vette tudomásul, mert homály fedi eredetüket.

Van olyan tény, melyet nem vehetünk semmibe s föltétlenül figyelembe is kell vennünk, ha új fölfedezéseket becsülünk föl. A mi fejlett társadalmunk fejlődésénél tudjuk, hogy a tudomány mindig tudományos módszer segítségével halad előre. E módszer használatával: hosszú időn át végzett megfigyelés és a megfigyelt, ismétlődő folyamatok felől való mély gondolkodás - ez vezet a tudományos fölfedezésre. Ugyanakkor a műszakiak átveszik azt, amit a tudomány fölfedezett és vagy közvetlenül alkalmazzák, vagy pedig használhatóvá alakítják át. A tudomány a természetes folyamatok fölfedezése; a műszaki tudás pedig e fölfedezéseknek gyakorlati célokra való alkalmazása.

Mind a tudomány, mind a műszaki ismeretek a választékosság egyre növekvő fokain át fejlődnek, nem pedig a véletlen folytán. A tudományban minden egyes fölfedezés új fölfedezésekhez vezető kutatásnak szolgál alapul. Ugyanúgy a műszaki fejlődés is átveszi az ismert tudományos elveket; új fejlődésre használja föl őket, melyet idő múltával a többi ismerethez csatolnak, ami még választékosabb fejlődéshez vezet. Más szóval a választékosság minden egyes színvonala az előző színvonaltól függ. Ezt a folyamatot, melyben az alkotórészek összekapcsolása nagyobb összhatást teremt, mint az összetevő alkotórészek külön-külön, az alkotóelemek együttműködésének nevezik.

A műszaki fejlődési folyamat előttünk legkisebb korszakában - a magunkéban - az alkotóelemek együttműködése, nem pedig a vak véletlen az uralkodó tényező. A nyugati társadalom első műszaki emberei nem úgy kezdték, hogy mindent végigpróbáltak, majd véletlenül botlottak a válaszokra. Hanem a tudományos fölfedezések nyújtotta elgondolások és következtetések között megvolt az elkerülhetetlen összefüggés, és azok között a célok között, melyek felé törekedtek.

Ha az alkotóelemek együttműködésén alapuló műszaki fejlődés jellemzi a mi társadalmunk előrehaladását - s ezt bizonyára senki nem vonja kétségbe -, akkor nehéz azt képzelnünk, hogy az ősi fejlett társadalom műszaki arculata nem ugyanígy haladt előre. A Teremtés könyvében és a történelmi följegyzésekben azt olvassuk, hogy az özönvíz előtti emberekben megvolt a szükséges tehetség ahhoz, hogy az alkotóelemek együttműködése szerint fejlesszenek ki olyan műszaki tudást, mely legalább olyan választékos, mint a miénk.

A régészet a világon semmit sem mond az özönvíz előtti korszakról, mert a legtöbb régész teljesen semmibe veszi az özönvíz előtti kort, mivel elméletük szerint az özönvíz helyi esemény volt csupán, amit nem érdemes belevenni a világtörténelem rendszerébe. Így azután az egyetlen mód amivel megkísérelhetjük vizsgálni ezt a rendkívül fontos korszakot az, ha megvizsgáljuk a történelmi ismeretek harmadik forrásában, a Bibliában található történelmet és leszármazásra vonatkozó följegyzéseket.

A Bibliára halmozott bírálatok ellenére régészeti körökben ma komoly hajlam mutatkozik arra, hogy megbízhatónak tekintsék a Biblia történelmi könyveit.

A tizennyolcadik századig kevés tudós kételkedett a Biblia, mint az ősi idők történelemkönyvének megbízhatóságában. Ténynek tartották a teremtést s az özönvíz történelmét, az izraeliták vándorlását a pusztában. Később azonban változás állt be. Az ésszerűség hírhedt kora rést ütött a hit falán s a 19. század fejlődéselméletével és materialista bölcseletével a Biblia történelmi részeit száműzték a regék világába. A fölvilágosodás kora úgy kezdett a Bibliára tekinteni, mint jól kieszelt mesék láncolatára. Orlinsl~y M. Harry jegyzi meg az Ősi Izrael című műben, hogy "mendemondának tartják csupán s elvetik a pátriárkák: Ábrahám, Izsák és Jákob tetteit amint azokat a Teremtés könyve leírja. Azt tartották, hogy Józsuénak kevés vagy semmi köze nem volt Kánaán meghódításához. Nagyon is túlméretezettnek tartották Dávidot meg Salamont..." A Biblia iránt tanúsított e tagadó hozzáállás tükröződik a közelmúltban például Russel Bertrand közismert bölcselő és Collingwood G.R. történész írásaiban. "Az inga ma nagyon is észrevehetően a másik irányba lendül ki" - folytatja Orlinsky. A mai történészek sem fogadják el történelmi ténynek a Biblia összes részét. Mégis arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Biblia tényei, amikor az ősi történelemről szólnak, rendszerint megbízhatóak. E tények, amikor az újonnan fölfedezett Biblián kívüli források fényében vizsgálják meg őket, új jelentőséget és helytállóságot öltenek magukra. Sőt mi több, még a Biblia elvont részeit is a tények megbízható tükrének tekintik, amelyek a maguk módja szerint kizárólag a tapasztalatra támaszkodnak és ésszerűek. A régi nézet, mely a Biblia tényeit kétségeseknek, sőt valószínűleg hamisaknak tartja, ha nem támasztják alá a Biblián kívüli tények, ma már egyre inkább helyet enged annak a nézetnek, hogy a Biblia beszámolói legtöbbnyire inkább igazak mint tévesek, hacsak a Biblián kívüli kétségbevonhatatlan tények nem bizonyítják az ellenkezőjét."/28/

A baltimorei Hopkins John E gyetem világhírű régésze: Albright F. William egyetemi tanár hozzáfűzi "A régészet fölfedezései számtalan úton szemléltetik a Biblia nyelveit, népeinek életét és szokásait, erkölcsi és vallási eszméit."

A Bibliának, mint történelmi okmánynak ezen ajánlásai után bemerészkedhetünk Mózes első könyvének első fejezeteibe, hogy segítségünkre legyenek, amint nyomon követjük az emberi faj műszaki és művelődési vívmányainak fejlődését. Semmi más nem tud behatolni az özönvíz előtti kor történelmébe. Még a korszerű időmeghatározó módszerek sem segítenek, mert azok csak tárgyakra használhatók, nem pedig leírásokra s ezek a kormeghatározó módszerek is csak ötezer évnyire tudnak visszavinni minket. Dr. Libby 14'.F. a kormeghatározás korszerű módszereinek egyik legnagyobb tekintélye, aki Nobel-díjat kapott a karbon 14-en alapuló kormeghatározás terén végzett kutatásaiért, elképedve döbbent rá, hogy ez így van. Azt remélte, hogy ez az újonnan fölfedezett módszer majd képessé teszi. a tudományt, hogy visszagördítse az idő függönyét, de megrendülve tapasztalta a tudomány korlátozott voltát.

"Némely könyvekben olyan kijelentéseket olvashatunk, hogy ez és ez a társadalom, vagy az ásatásnak ez és ez a helye 20.000 éves, jegyezte meg. Meglehetősen hirtelen és váratlanul kellett rádöbbennünk arra, hogy e számok, ez ősi korok helytelenül élnek a köztudatban. Való tény az a legrégibb történelmi időpont, melyet megközelíthető bizonyossággal tudunk megállapítani, az körülbelül Egyiptom első uralkodóházával egyidős."/30/

A Teremtés könyve tudtunkra adja, hogy Kain Kr.e. 4969-ben, Sét pedig 4924-ben született és vált fölnőtt korában annak a két különböző fajnak az ősévé, melyek egymástól elkülönülten éltek. A kainiták és a sémiták teljesen elütő életmódot fejlesztettek ki maguknak. Ha közelebbről megvizsgáljuk a két népet kormányzó vezetők és pátriárkák nevét és jellemzését, akkor jobban megértjük a képességeiket. S a következtetés, melyre jutunk, homlokegyenest ellenkezik azzal a fölfogással, hogy faragatlan barlanglakók, hajuknál fogva szánkóztatták végig a feleségüket a házasélet örömei felé.

A följegyzésekből tudjuk, hogy Kain Nod fdldjén élt. Nod száműzetés helyét jelenti. A Teremtés könyve megemlíti, hogy e hely nem adott termést. Nem ad további fölvilágosítást a korai évekből csak anynyit, hogy Kainannak Kr.e. 4784-ben fia született, akit Enochnak /Henochnak/ hívtak. Valamikor fiának a születése és halála közt Kain összegyűjtötte utódait és várost épített, melyet elsőszülött fia után Henoch /Enoch/ városának nevezett el. Több megfigyelést tehetünk az első város építése felől: A városépítés megkövetelte a számtantudomány fejlettségét; az építőanyagok, talán kő és fa, megfelelő megmunkálását s az építészetben való jártasságot. A városépítés föltételezi valamiféle társadalmi és kormányzati rend létezését, nemcsak az építés időszakára, hanem a későbbi karbantartáshoz és városfejlesztésköz is. Amikor Kain egyetlen helységbe gyűjtötte a leszármazottait, ezzel az emberek első kormányzójának tette meg magát. Azzal pedig, hogy legidősebb fiáról nevezte el a várost, uralkodóház megalapítására törekedett, ami fönntartaná a nevét.

Enoch /Henoch/ volt a következő kainita, aki a följegyzések szerint Kr.e. 4784-ben született. A nevükön kívül keveset tudunk Kain leszármazottainak személyes történetéről. Csak nevük és sorrendjük lelhető föl a Teremtés könyvének /Mózes első könyve/ negyedik fejezetében. Tény azonban, hogy az ősi népek szokása volt olyan nevet adni az embereknek, ami jellemezte társadalmi állásukat, jellemüket, vagy életük valamely nevezetes eseményét. A kainiták nevéből megtudhatunk valamit valamennyiük felől. Henoch neve olyan embert jelent, aki ájtatos, beavatott /a titkos tudásba/ tanító". Ez azt jelzi, hogy tanult ember volt, különösen a titkos ismeretekben volt jártas. A tény, hogy Kain a fiáról nevezte el a várost arra mutat, hogy a város nemcsak kormányzati, hanem vallásos központ is volt. Enoch /Henoch/ városában Henoch lehetett a főpap. És a helység valószínűleg szenthellyel meg áldozati rendszerrel is rendelkezett.

Irad, Henoch fia, Kr.e. 4599 körül született s 3689 körül halt meg. A neve azt jelenti, hogy városlakó, a város fejedelme. Természetesen Henoch városának a fejedelme volt s nagyapjától örökölte a trónját aki Irad életében halt meg. E szerint Kain uralkodóháza legalább a harmadik nemzedékig megtartotta trónját.

Irad fia, Mejuchael, Kr.e. 4415-ben lépett a színre s a neve Istentől lesújtottat jelent. Nem tudjuk mennyiben volt lesújtott, vajon betegség, rokkantság vagy természetes szerencsétlenség jutott osztályrészül neki, a följegyzés azonban arra utal, hogy ez büntetés volt.

A következő nemzedék képviselője Methusael, Kr.e. 4367-ben született s 3389 körül halt meg. A neve jelzi, hogy nagy ember volt Isten előtt.

Lamech, Methusael fia 4180 körül született s 3403-ban halt meg. S bár az apja köré font történet azt jelzi, hogy a két faj rövid időre összevegyült, talán valamely meghatározott, de meg nem nevezett céllal; a jelek szerint ez mégsem hatott a két faj különálló fejlődésére. Amint azonban végül is a két faj összekeveredett, a följegyzés szerint e fejlődő társadalomban azonnal általános lett a nyílt törvénytelenség. Lamech neve erős fiatalembert, hőst jelent. A följegyzés szerint nemcsak erős volt, de gyilkos is és az első többnejű, akiről tudunk. Versben mondja el a gyilkosság történetét. Ebben az időben kezdődtek el a művészetek. Lamech első felesége művésznő volt. Nevének jelentése: disz, szépítés, előkelő. Második feleségének, Lillának a neve árnyalakot, zenészt jelent s lehet, hogy ő volt az első színésznő. A család többi tagját így említi a följegyzés: sátorlakó, marhatulajdonos, vándorló vagy kalandozó. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a kainiták sokat jártak-keltek, bejárták a vidéket, legelőt keresve nyájaiknak s közben a művészetek különböző ágazataival kísérleteztek. Talán a legelők magánya serkentette e pásztorokat, hogy más-más zenével kísérjék énekeiket. Ebben nem vagyunk bizonyosak, mégis Jubál, Adah második fia "lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak".Ez azt jelzi, hogy használatba jöttek mind a húros, mind a fúvós hangszerek.

Lilla második fiával, Tubalkainnal beköszöntött az özönvíz előtti világba az ipari tudás. Mózes első könyve 4:22, a bronz és vaskovácsok ősének nevezi. A fémgyártás természetesen igen jelentős lépés a társadalmak kialakulásában, mivel egyengeti az utat a műszaki tudás és a tökéletesebb szerszámok és gépek fejlődése előtt. A vasgyártás föltételezi a vasérc és a vasöntés ismeretét. A réz használata azt jelzi, hogy értettek a rézöntéshez, a cink előállításához s a különféle ötvözetekben való keverésükhöz. A kovács kalapálja, vágja, csiszolja-reszeli a fémet, ami föltételezi a szerszámok használatát s azt is, hogy valamit készített. E termékek jellegére Tubalkain nevéből következtethetünk, mert azt jelenti, hogy Kain reze, rézfegyverek, fegyverkovács. Tubalkain tehát a történelem első ismert fegyvergyártója. A fegyvergyártás persze háborúra vagy legalábbis a háború veszélyére utal.

1968-ban a Szovjetunióban az örményországi Medzamornál dr. Mogurcsián Koriun kiásta azt, amit a világ legrégibb nagyüzemi fémgyárának tartanak. Az ismeretlen történelemelőtti nép 4500 évvel ezelőtt 200 kohóval dolgozott itt. Különféle vázákat, késeket, nyílhegyeket, gyűrűket, kapcsokat stb. gyártottak. A medzamori munkások munka közben légszűrőt és kesztyűt viseltek. Így munkálták meg réz, ólom, cink, vas, arany, ón, mangán és tizennégyféle bronztermékeiket. Az olvasztókban többféle fémfestéket, kerámiát és üveget is gyártottak. De a legbeilleszthetetlenebb lelet az a néhány acélcsipesz volt, melyet a Krisztus előtt ezer körül lerakódott rétegben találtak. Meglepően nemes acélból gyártották őket. E leletet a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Francia- és Németország tudományos szervei is megvizsgálták.

Vidal Jean, francia újságíró a Science et vie 1969 júliusi számában azt a nézetét fejtette ki, hogy e leletek a műszaki fejlettség ismeretlen korára mutatnak. "Medzamort - írja - korábbi társadalmak bölcs emberei alapították. Oly tudással rendelkeztek, melyet az előttünk ismeretlen ősi korban sajátítottak el, s mely kort jogosan nevezhetünk a tudomány és az ipar korának."

Az teszi figyelemreméltóvá a medzamori fémipari központot, hogy alig 25 km-re fekszik Ararát hegyétől - az elpusztult özönvíz előtti társadalmak menekültjeinek kikötőhelyétől." 31, 32, 33.

A sétiták fejlődése korántsem maradt el a kainiták fejlődésétől. Sét, alti Kr.e. 4924 körül született, nem lakott városban s nem is épített, hanem a jelek szerint békés életet élt a korai följegyzésekben említett négy folyó termékeny síkságain. Mégis történt valami, ami aláásta a sétiták testi jólétét, mert fiát, aki Krisztus előtt 4919 körül született, Énosnak hívták, ami gyönge, halandó emberiséget jelent. Ez arra utal, hagy betegségek ragadtak el embereket. A héber Aggadah jegyzi meg, hogy Enos élete idején az emberek arca fokozatosan hasonlítani kezdett a majmokéra.

De több férfi van még hátra, akikről szólhatunk, ha az özönvíz előtti nagyságok rövid névsorát tanulmányozzuk. Kainan /Kr.e. 4729/ szorgalmas férfi, mesterember volt, mint a neve jelzi. Ő volt talán az első, aki megindította a választékos szerszámok fejlesztését - évekkel azelőtt, hogy Tubalkain fegyvergyártásba fogott volna. Erre az időszakra már bonyolultabb szerszámok váltották föl az egyszerű szerszámok használatát, amelyeket a fa-, a cserép-, a szövőiparban és az építészetben használtak. A sétita népesség ekkorra már valószínűleg anynyira megnövekedett, hogy megoszthatták és szakosíthatták a munkaerőt. A munkaerő növekvő szakosodását a szakmunkás Kainan jelképezte, s ez a szakosítás mindig is a fejlődő társadalom velejárója.

Még többeket föl kellene itt sorolnunk, följegyzett foglalkozásuk azonban lelki jellegűbb volt s különben is jobban érdekel most minket az özönvíz előtti világ műszaki oldala. Ezért csak három további férfit említünk a sétiták közül: Matuzsálemet /Kr.e. 4367/; Lémeket /Kr.e. 4180/, Matuzsálem fiát és Noét /Kr.e. 3998/, Lémek fiát.

Matuzsálemmel a nyílt háború korába léptünk. telivel a neve repülődárdás férfit, nyilas embert, harcost jelent, kétségkívül hadakozó férfi volt méghozzá sikeres, mert tovább élt, mint bármelyik pátriárka. Amikor Kainan leszármazottairól szóltunk, talán már meg is említettük az ellenfeleit. Matuzsálem, aki a fegyverkovács, Tubalkain kortársa volt, jópár fegyverhez értett, köztük a nyílhoz és a repülődárdához. A repülődárda talán valamilyen irányitott lövedék vagy rakéta volt. S ez az első jele annak, hogy a két társadalom - a kainiták és a sétiták - közt fegyveres összecsapás történt. A történelmi beszámolókból tudjuk, hogy Jubál, Tubálkain féltestvére volt az első, aki új területekre való behatolással terjesztette ki a hatalmát. Seregei talán azokat a területeket fenyegették elözönléssel, ahol a sétiták laktak.

Lámech valószínűleg követte atyjának, Matuzsálemnek a foglalkozását, de 777 éves korában meghalt, ami meglehetősen fiatal kor volt az özönvíz előtti pátriárkák 919 éves átlagéletkorához képest /Énokot leszámítva/. Még az apja is túlélte. Csatában szerzett sebesülésébe halt volna bele?

A bibliai Noé, aki Kr.e. 3998-bon halt meg, volt az utolsó özönvíz előtti óriás. A regékben Nu-u, Nu-wah és más neveken emlegetik. Ő volt az, aki a feleségével, három fiával és azok feleségeivel meg az állatország képviselőivel hajójával nekimerészkedett az özönvíz nyugtalan hullámainak s ezzel véget vetett a tíz pátriárka uralmának. Három fia: Sém, Kám és Jáfet alkották a tizenegyedik nemzedéket s mivel részben az özönvíz után éltek, özönvíz utáni pátriárkáknak kell tekintenünk őket.

Sohasem fogjuk megtudni, mekkora ismeretmennyiség veszett el. Noé és családja csak azt tudták újjáteremteni, amiben ők maguk jártasak voltak s természetesen ez korlátolt volt, mivel csak Noé és fiai érték el az előző magas színvonalat. Az özönvízet túlélő műszaki ismeret valószínűleg tíz nemzedék összegyűlt és egymást serkentő fejlődésének a végső eredménye volt, melynek közbeeső fokai teljesen elpusztultak. Noé és családja legalább támaszkodhatott a fejlett műszaki világ emlékére, az unokáinak azonban ez már nem állt módjában. Csak szüleik leszűkült műveltségét ismerték és értették, az özönvíz utánit, amit a szüleik megőriztek. Ennek fölépítéséből azonban hiányzott a műszaki elemek fokozatos fejlődése. Idő múltával a gyermekek kezdték elveszteni az alapvető elvek ismeretét és amikor a műszaki tárgyak elromlottak s nem tudták mások 31 helyettesíteni, egyszerűen eldobták őket.

Bábelnél, a Teremtés könyvében említett városnál nyílt az egyetlen lehetőség arra, hogy rendezett, jól szervezett társadalomban egyesítsék leszármazottaikat. A leírás elmondja, hogy Bábel tornyánál - az első felhőkarcolónál - komoly kísérlet történt arra, hogy egyetlen hatóság felügyelete alá szervezzék a növekvő népességet. Tervük azonban a nyelvek megzavarodása következtében dugába dőlt s az érintkezés, melyre föltétlen szükség volt az özönvíz előtti magas fejlettségű társadalom újjáteremtéséhez, elenyészett.

A Teremtés könyvének 10 és 11. fejezetében további két tényezőt találunk, melyek megakadályozták az özönvíz előtti ipar teljes visszaállítását. Noé leszármazottai fajokra és nemzetekre szakadoztak szét s ezzel elvesztették a közös hátteret. Volt aki megtartotta, volt aki elvesztette a régebbi tudást. Akiknek sikerült megőrizniük az özönvíz előtti tudás egy részét, különösen a műszaki tudás fejlett elemeit, azok számára az emberiség nemzetekre és fajokra szakadása hanyatlást jelentett. Hindu följegyzések kifejezetten arról beszélnek, hogy az özönvíz után rövid időn belül pusztító atomháborúkat vívtak. A korlátlan atomháború ezután csaknem mindent elpusztít, ezért elképzelhető, hogy a néhány fejlett műszaki tudással rendelkező központ egy időben tűnt el. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy az özönvíz utáni korban miért tűnt el az özönvíz előtti műszaki tudás.

A Teremtés könyvének 11. fejezete további tényezőt is említ. A Noét kévető nemzedék átlag életkora hirtelen összezsugorodott. több mint 500 évről 100 évre csökkent. Ez természetesen könyörtelenül korlátozta az egyén tanulási lehetőségét és tapasztalatát. azonkívül a megrövidült életkor következtében a nemzedékek gyorsabban váltották egymást. Most már több ember emlékezete játszott szerepet a tudás továbbadásában, s ezzel megnövekedett annak valószínűsége, hogy a tények eltorzuljanak.

Az írás, amit mi nagyon fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartunk, úgy látszik teljesen ismeretlen volt az ősi emberek előtt. Talán nem is volt rá szükségük? Bár ma nekünk ez furcsán hangzik, a jelek mégis arra mutatnak, hogy így volt, mert nem haladásnak, hanem kifejezetten hanyatlásnak tartották az írást.

Platon, a görög bölcselő, a Phaedrusban ir Tothról, arról az egyiptomi istenről szóló legendáról, aki állítólag föltalálta az írást. Toth, hogy dicsekedjék a találmányával, megmutatta azt Thamus királynak. Hangoztatta előtte, hogy ez az újmódi hírközlés elő fogja segíteni a tudást. Ehelyett a király elmarasztalta őt s közölte vele, hogy pontosan az ellenkezője fog történni. Az írás, véleménye szerint feledékenységre tenné hajlamossá az embereket, mert elhanyagolnák az emlékezetüket. A tanulók a valódi bölcsesség helyett csak a bölcsesség látszatát szednék föl. Olvasnák és ismételgetnék a szavakat anélkül, hogy fölfognák az értelmüket. Szerinte az írás nem fejlesztené, hanem kalodába verné a tudást. S ahogyan megjövendölte, úgy is lett. Mivel mint már láttuk, a korai egyiptomi temetkezésszövegek mutatják e csökevényesedést, mikor is az írástudók úgy másolták a szövegeket, hogy nem értették a jelentésüket. Számos történész fölfigyelt a tényre, hogy a múltban az írott szó nem mindig a civilizáció fejlődését jelezte, de éppenséggel a hanyatlását.

Azonban Thamus király ellenzése dacára bevezették az írást, ami azután hatott a fejlődő társadalomra. Volt akinek segített, másrészt azonban komoly korlátokat hozott magával. Az emberek nem támaszkodtak többé az emlékezetükre. Ettől kezdve a könyvek lettek a tudás elsődleges tényezői. Jóllehet az özönvíz előtt a műszaki tények apáról fiúra, tudósról tudósra szálltak, ezentúl azonban ahelyett, hogy szájról szájra szállt volna a tudás, óriási könyvtárak jöttek létre s ennek következtében csak néhány kiváltságos ember vált a fölhalmozódott tudás kizárólagos letéteményesévé. Amikor azután a hódító nemzetek féktelen hadseregei elözönlötték valamely országot, a világ nagy könyvtárai esztelen pusztításnak estek áldozatul. E szerencsétlen évek kitépték a történelem számos ma hiányzó lapját. Athénben szétdúlták Pisastratus /Pisander/ híres könyvtárát /Kr.e. 6. sz./. Szerencsére Homéros versei valahogyan megmenekültek. A memphisi Ptah templomának tekercsei teljesen megsemmisültek. Ugyanerre a sorsra jutott a Kisázsióban Pergamos 200.000 kötetes könyvtára. Kartágó városában, melyet a rámaiak 17 napos tűzvésszel romboltak le, tudomásunk szerint félmillió kötetes könyvtár volt. De a történelemtudományra mért legnagyobb csapás az volt, amikor Julius Caesar egyiptomi hadjárata alatt 700.000 fölbecsülhetetlen értékű tekercs pusztult el... A szerzők életéről szóló 200 kötetes hiánytalan ismertető is odalett."/34/ Az alexandriai könyvtár azonban túlélte a pusztulást s újra a tudás központja, a Földközi-tenger vidékének legfontosabb könyvtára lett, míg csak Omar, Iszlám második kalifája a városi fürdő fűtésére nem használta föl a milliókra rúgó könyvtekercseket /Kr.u. 640-bon/. Hat hónapon át lobogott a tűz, melyet a régvolt emberek tudása táplalt. A kalifa kijelentette: "A könyvek vagy egyetértenek a Koránnal vagy sem. Ha egyetértenek a Korán elégséges nélkülük, ha meg nem értenek egyet, akkor fölöslegesek. Tehát égessük el őket."/35/

Tomas, a Nem mi vagyunk az elsők című mű szerzője megjegyzi, hogy az ázsiai könyvtáraknak sem jutott jobb sors, mert Chlin Shih Huang kínai császár /Kr.e. 212/ elégettette az összes történelemkönyvet. A nyolcadik században Konstantinápolyban Leo Isaurus 300.000 könyvet küldött a szemétégetőkbe." A középkorban az inkvizíció által megsemmisített kéziratok száma alig becsülhető föl. E szerencsétlenségek miatt kénytelenek vagyunk beérni az összefüggéstelen töredékekkel, az alkalmi megállapításokkal s a szűkszavú beszámolókkal. Ha az alexandriai könyvgyűjtemény érintetlenül meglenne, a tudás történelme ma egészen másképp nézne ki."

De nem minden veszett el.

A második világháború után a Biblia tudósai körében a holt-tengeri tekercsek megtalálása keltett izgalmat, mert ezek az iratok, melyek a Krisztus előtti második századig mennek vissza, meglepő módon egyeznek a Kr.u. 10-ben irt masszoréta szöveggel. E szövegek csaknem hiány nélkül maradtak fönn. 197r-rben a szíriai Tel Mardiqh-i eblittáblák okozták a következő izgalomhullámot. Az a tény, hogy a holt-tengeri tekercseket Kr.e. 2. századra tudták keltezni, már magában meglepő volt. De mikor Kr.e. 2300-ból származó agyagtáblákra bukkantak, ez már valóban elképesztette a világot. A kánaáni és más nyelveken irt szövegek 1500 táblája a levelezés gazdag raktárának bizonyult, köztük államszerződések, jegyzőkönyvek, törvények, vallásos szövegek és történelmi ismertetések. "E táblák az özönvíz utáni pátriárkák korának fontos részét ölelik föl, mondta nekem nemrég egyik tudós ismerősöm. - Nagyon könnyen megtörténhet, hogy fontos adatokkal fognak szolgálni, melyek teljesen új megvilágításba helyezik az akkori társadalmakat. S pontosan az özönvíz utáni pátriárkák korszaka érdekel most minket.

Az évek folyamán, minden kétséget kizáróan az ősi tudás hatalmas kincstára veszett el, de nem minden esetben lett a pusztítás áldozata. Az özönvíz előtti időkből eredő tények túlélték a haragos hullámokat, gondosan megőrizve a megmenekült családok emlékezetében.

Az özönvíz előttieknek kétségkívül rendkívüli szellemi képességekkel kellett rendelkezniük, mivel igen sebesen haladtak át a fejlődés jónéhány fokozatán. A második nemzedék idejére már földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, ismerték a tüzet és az egyszerű szerszámokat; jártasak voltak a számtantudomány, a csillagászat, az építészetben és az első városi társadalomba szervezték magukat. A negyedik nemzedék idejére az egyszerű szerszámok összhatása oly szakmákká fejlődött, mint például a szövés, ácsmesterség és kőműves szakma. Végül a nyolcadik nemzedék idején a fémmunkálás, a hadviselés és az első művészetek kifejlődésével a találékonyság bőségének lehetünk tanúi. A Teremtés könyvének a civilizáció ezen elemeiről szóló beszámolója talán nem kelt mély benyomást ránk, de ne veszítsük szem elől a tényt, hogy az első lépés az, amelyből az összes további műszaki fejlődés eredetét veszi. Azt se feledjük, hogy a Biblia, bár számos történelmi adatot tartalmaz, alapjában véve mégiscsak vallásos könyv s a bibliai szerzők csak azokat a történelmi eseményeket jegyezték föl, melyek kihatottak a vallás fejlődésére vagy hanyatlására. Nem szabad elvárnunk a Teremtés könyvétől /Mózes első könyve/, hogy részletesebben foglalkozzék az érlelődő társadalom műszaki oldalaival. Mikor a fejlődés korában találjuk magunkat, mint a mai korban gyakran eszünkbe sem jut, hogy a fejlődés lényegtelenebb eredmény, mint az első lépések. Azok az első lépések azonban kifejezett eltérések az egyik életformából a másikba - ez a teljesen példa nélkül álló átalakulás. Például Tubálkainnak a nemfémes korból a fémgyártásba való lépése sokkal nagyobb jelentőségű, mint a fémmunkálás bármely későbbi vívmányai. A földet benépesítő emberek az özönvíz előtti kor első nyolc nemzedéke alatt a maguk igyekezetével jutottak el a műveletlenségből a művelődésbe. Mégpedig az előző példa teljes hiánya ellenére ők voltak a kezdeményezők, fölfedezők, föltalálók, nemcsak a maguk, hanem az özönvíz menekültjeinek közvetítésével az összes özönvíz utáni civilizációk számára.

A föntebb említett okok miatt a Teremtés könyve sajnos csak kevés támpontot szolgáltat a Tubálkain ideje utáni özönvíz előtti társadalmak fejlődés felől. De ha szemügyre vesszük amit odáig elértek akkor rájövünk, hogy minden kétséget kizáróan megvolt a lehetőség a fejlett műszaki társadalom irányába való további előretörésre. Először is addigra már rendelkezésükre álltak a tudás szükséges alapjai. Az özönvíz előtti emberek elsajátították a fémkohászatot, a számtantudományt és a művészeteket s ezzel bebizonyították elemző, föltaláló és képzelőtehetségüket. Az első két terület - a számtan és a fémek - föltétlen szükséges a gépek bevezetéséhez, ami a szerszámok fejlődésében a következő ésszerű lépés. Másodszor, munkaerőre volt szükségük. A gépesített társadalom nagyszámú, szervezett és sokoldalú munkaerőre támaszkodik. A Teremtés könyvének hetedik fejezete említi meg, hogy az emberek kezdtek elszaporodni a föld színén. Az ötödik fejezetben lejegyzett nemzedéktáblázatból világosan kikövetkeztethetjük, hogy az özönvíz előtt az embereknek nagy családjuk és hosszabb nemzőképességük volt. Bár a legtöbb esetben a család első fiát említi a származás vonalának követése végett, azt is ott olvassuk, hogy az összes pátriárkák további fiakat és lányokat nemzettek. Ez azt bizonyítja, hogy legalább négy gyermekük volt. Továbbá az életkor, amikor a pátriárkáknak fiuk született 65 /Mahalaleel és Énok/ és 500 év között változik /Noé: 435 év/. Így azután a hosszú élet és a nagy családok együttes hatására az özönvíz előttiek gyorsan "betölték az egész földet". Azt is tudjuk, hogy az özönvíz előtti népesség nagy része szervezett társadalomban élt. Már Kain városi társadalomba szervezte leszármazottait s megtanította őket arra, hogy polgári és vallásos vezetőknek vessék alá magukat. Kain idejétől, a negyedik nemzedéktől kezdve az emberek annyira elszaporodtak, hogy el tudták tartani a mesterembereket és a különféle szakágakat.

Sőt mi több, elég idő állt rendelkezésükre a fejlett társadalom létrehozásához. Tubálkain fémöntés-fölfedezésétől /kb. Kr.e. 4000/ az özönvízig /3398/ hatszáz év telt el s ezalatt az idő alatt további fejlődést érhettek el. Ez nagyon fontos szempont, mert mai társadalmunknak kb. 600 év kellett ahhoz, hogy eljusson mai fokára - a puskaportól és a nyomtatástól az atomhasításhoz és a számitógépekhez. Ha hatszáz év alatt ennyire előrehaladtunk, képzeljük el milyen messzire juthattak el az özönvíz előttiek ugyanennyi idő alatt - azok az emberek akik legelőször megteremtették a civilizációkat.

Bár özönvíz előtti elődeink sok tekintetben a mienkhez hasonló műszaki társadalmakat hoztak létre, némely különbség mégis oly nagy volt, hogy a történészek és a régészek még most sem ismerik föl teljesen a maradványok egy részét.

A legtöbb gépekhez nem szokott tudós nem is gondol arra, hogy valamely műszaki társadalom egyes termékei egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit mi gépeknek nevezünk - nincs tengelyük, összekötőrúdjaik, fogaskerekeik. Például, ha valamely megfelelő papírdarabra fémes tintával hálózatot rajzolnak, az a villanymágneses hullámok fölvevője lehet. Darabka rézcső a magas rezgésszámú hullámok hangverője lehet; valamely gyémánt felülete 100.000 közepes kötet lapjainak a fénymásolatát viselheti.

Az is a bökkenő, hogy amikor valamely gyártási módszertan fejlődésnek indul, módszerei és formái gyakran leegyszerűsödnek s fölismerhetetlenné válhatnak egy fejletlenebb tudású vagy értelmi színvonalon álló más társadalom előtt. Számos megtalált, érthetetlennek tűnő ipari termék oly ipari képzettség jeleit viselik magukon, amelyek nemcsak hogy fölérnek a mieinkkel, hanem olykor túl is szárnyalják azokat. Némely elhelyezhetetlen termék annyira elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyszerűen nem értjük miről is van szó. Csak annyiban ismerjük föl és érthetjük meg e korábbi fejleményeket, amennyiben mi is megközelítjük, vagy elérjük a fejlettség ugyanazon fokát. A nyugtalanító kérdés azonban ez: hány elhelyezhetetlen termék kallódik el vagy marad föl nem ismerten múzeumaink pincéiben, mivel senki sem tudja, hogy mi is lennének?

VI.2 Mítoszok - Vízözönök

Világméretű árvíz hagyományai