IV.1. Nyelvészet - írásbeliség, nyelvészkedés

(bevezető oldal, tartalomjegyzék)

A MAGYARSÁG EREDETE

4. FEJEZET

4.1. Nyelvészet - írásbeliség, nyelvészkedés

Mielőtt rátérnénk a nyelvészkedésre, érdemes megvizsgálni magának az írásnak a kialakulását, mely alapja a nyelvnek, a nyelvészetnek.
Az írásbeliség kialakulása az idők homályába vész. Vannak azonban több évezredes emberi kéz alkotta leleteink, melyek alapján feltételezhető, hogy az ember igen korai időktől, akár 30.000 évvel ezelőtt is már írt, rendelkezett írott (vésett, rótt) hangoknak/szavaknak megfeleltetett jelkészlettel. Varga Csaba matematikus-művész a "Jel, jel, jel - avagy az ABC 30.000 éves története" c. könyvében mindezt sikerrel bizonyítja. No de hogyan maradhat fenn egy "szellemi termék" több tízezer éven át, amikor a világ folyton változóban van, és minden elporlad idővel? Erről nézzük hogy vélekedik Varga Csaba idézett könyvében a "Kézről-kézre" c. fejezetben:

"Az ABC 30.000 éves története."
Ebből a mondatból az olvasható ki, hogy az ABC-nek, mint jelkészletnek harmincezer éve tartó állandóságát, folyamatos használatát fogom bizonyítani, remélhetőleg sikerrel.
Hogyan lehet összeegyezteni a címben megfogalmazott állítást azzal a közvetlen tapasztalattal, hogy minden állandó változásban van, miáltal "semmi sem tarthat örökké"? Mi módon állhatja valami az idők viharait a számunkra beláthatatlannak tűnő 30.000 esztendő alatt?
Csakhogy: milyen szempontból tűnik végtelenül soknak a 30.000 esztendő?
Látni kell: a csontok, a házak, a teleírt papírok tárgyi dolgok. A tárgyak keletkeznek, aztán elpusztulnak, mégpedig rövid idő alatt. Ilyen szempontból tehát már ezer esztendő is valóban maga a végtelenség.
A szellem világának jelenségei azonban nem ilyen porlandóak.
Ha a római kori feliratokra tekintünk, azonnal megállapíthatjuk, hogy ABC-nk semmit sem változott kétezer  hétszáz-háromezer év alatt. De az ABC-nkről már eddig is tudtunk, hogy nem azóta létezik, amióta a rómaiak használni kezdték (lásd: az etruszk, ógörög elődöket), emiatt már eleve legalább ötezer esztendősnek kell tekintenünk az ABC-nket. S ez az összesen ötezer esztendő még mindig minimális, hiszen minden jel arra mutat, hogy az ABC sokkal-sokkal a görögök és az etruszkok európai megjelenése előtt keletkezett...
Látjuk: a legrégebbi írások elporladtak mind, de az ABC töretlenül fennmaradt, s gyengülésének semmi jelét sem tapasztalni még.
Tehát a szellem világának és a tárgyak világának tulajdonságai nem vethetők össze. Vagyis, ha azon gondolkodunk, hogy egy jelkészlet hogyan vészelhet át 30.000 esztendőt, s eközben nem papírra és leírt betűkre, hanem az emberi agyakban lévő dolgokra gondolunk, már nem is tűnik lehetetlennek a könyv címében felvetett gondolat.

A valódi kérdés tehát az, hogy mi módon lehet folyamatosan emlékezni egyetlen, pontosabban ugyanarra a betűsorra évezredeken át?
A könnyebb számolás és áttekinthetőség kedvéért gondolkodjunk most csak 10.000 esztendőben. Ekkore a kérdés így hangzik:
Valaminek az ismerete hogyan ívelhet át 10.000 esztendőt?
A válasz megfogalmazása előtt kissé általánosan és gyakorlatiasabban is bemutatom a "földi" és a "szellemi" létezők élete közötti különbséget.
Ha megveszek egy árucikket: az enyém, eladom, máris másé. Vagy eltörik és ezzel meg is szűnik létezni. Bármi módon is cserélődnek a gazdák, minden tárgy biztosan elporlad egészen rövid idő alatt. A legrégebbi piramisok 4.000 esztendősek lehetnek, s már látható romlásnak indultak. Még húszezer esztendő, s talán csak az alapjukból marad meg valami, aztán az is eltűnik, elfújja majd a szél. Ez a tárgyak sorsa.
A tudás nem így működik.
Például a gravitáció törvényének tudása az enyém lesz, ha megveszem valakitől kellő óradíjért. Csakhogy: soha az életben nem fogok tudni megszabadulni ettől a megvásárolt dologtól. Hiába adom el újra és újra másoknak, hiába üvöltözöm szét a város főterén, az istennek sem válik el tőlem. Sőt, minél több embernek adom el, annál több példányban fog létezni, s az új tulajdonosk aztán szintén nem tudnak megszabadulni tőle. Semmilyen gargalizálás, vagy tinktúra sem segít. A tudás a lehető legrosszabb fertőző betegség, ami létezhet e Földön: semmilyen orvosság sincs ellene. Haláláig hordozza magában minden ember. S ha utolsó lehelletével kikotyogja, ezzel már meg is fertőzte mindhaláláig a körülötte álldogálókat is.
A tudás tehát egészen más, mint az árucikk. Általában nem veszünk tudomást erről, pedig a különbözőségeknek nagy jelentősége van hosszú távon.

Az ismeret átadásának sebességét vizsgálandó, gondoljuk meg és próbáljuk átélni a következőt:
Tegyük fel, hogy húszévenként cserélődnek a nemzedékek. Ha anyai, vagy apai ágon feltámasztanánk a nagyapánkat, dédapánkat, ükapánkat, szépapánkat, stb. akkor ezer évre visszamenőleg még mindig csak ötven emberrel kellene kezet fognunk, ha összejönnénk. Nem sok, ugye?
Kétezer évre visszamenőleg pedig még mindig csak száz ős várakozna ránk az udvaron. Ez nem több, mint egy "garden party", vagy egy piciny mozi közönsége.

Tegyük fel, hogy mindegyik ősünk mindig elmondja ugyanazt az egyetlen dolgot a gyerekének. Így számolva az olvasó családjából tehát csak száz felmenő kellett volna ahhoz, hogy például Jézus Krisztus születésének helyszínére vonatkozó személyes észrevétel szájról-szájra járva megérkezzen hozzánk a jelenbe. 
A sort e módon 10.000 esztendőre bővítve még mindig csak 500 emberre kellene teríteni a kertben.
Az időnek ez a fajta szakaszolása genetikai szakaszolás, ami miatt a 10.000 esztendőre vonatkoztatott 500 "továbbadó" csak a legrosszabb alsó határnak tekinthető. Legrosszabb, mivel az ismeretek két, netán három generációt is átugorhatnak, nem úgy öröklődnek, mint például az embert meghatározó testformák, melyek csakis generációról-generációra lépkedve "haladhatnak tovább".
Valaminek a tudása tehát az előbbinél sokkal hatékonyabb utat is találhat magának.  
Nagymamámtól közvetlen élménybeszámolót hallottam 1898-ból, Ferenc József császárunkról. Ez a élmény bennem van még ma is, s máig számítva ez a bizonyos 102 évvel ezelőtti esemény még csak egyetlen kézen men át. (A nagymamámén.) Ha nyolcvanéves koromban elmesélem ugyanezt az unokámnak, akkor az őbeléje került, és a nagymamántól származó beszámoló az unokám 80 éves korára már 200 évet is átívelhet, s még csak két közvetítő volt. (A nagymamán és én.) Ez pedig optimális életkorokat számolva 80 éves léptékeket jelent, ellentétben a 20 éves léptékekkel.
E módon számolva 125 közvetítő elegendő ahhoz, hogy egy 10.000 évvel ezelőtti ismeret eljusson hozzánk. Ez az érték ideális ugyan, de semmiképpen sem lehetetlen. (Más probléma az, hogy a 10.000 évre adódó 125 közvetítő ijesztően kevés annak megmagyarázására, hogy miért merül feledésbe oly sok minden.)
Megtaláltuk tehát az ismeretátadás legkevesebb lépcsőfokot igényló módját. (Most nem említem az írást, amellyel akármilyen hosszú idő áthidalható egyetlen közvetítő - az írott szöveg - segítségével.)
A két szélső értéket megkapva kijelenthetjük: tízezer év alatt 125 és 5000 közé eső lépésszámban adódik át az ismeret. Mindkét szám szélső érték, meg kell tehát keresni a 125 és az 500 (a legrosszabb és a legjobb hatásfok) közötti legvalószínűbb értéket. 
... Optimálisan számolva 10.000 : 50 = 200 lépésben tudunk tehát áthidalni 10.000 esztendőt. Más szavakkal: 200 ember kell ahhoz, hogy az ABC ismerete kézről kézre adva eljusson 10.000 évnyi messzeségbe.
Megvan tehát a 125 és az 500 lépés közötti legvalószínűbb érték, és ez 200-nak adattott. Maga a mértékegység pedig, melyet kulturális lépcsőfoknak neveztem el: 50 esztendő. 
Összegezve: megállapítható tehát, hogy a 31.000 évvel ezelőtti betűkészlet a mai napig tartóan még csak 620 kézen ment keresztül, azaz e régi kor és a mai kor között 620 kultúrális lépcsőfok van.

Egy példa: 
A fenti módon számolva még csak 65 kultúrális lépcsőfok választ el bennünket II. Ramszesz fáraótól. Vagyis ha egy korabeli, II. Ramszesszel kapcsolatos, személyes élményből fakadó pletyka máig haladó útját figyeljük, akkor ezen az úton csak 65 pletyjás öregasszonyt fogunk látni. Ha e hölgyek egy része 50 évnél idősebb korában adta tovább a pletykát (ami a matrónák életképes voltát ismerve nem is lehetetlen), akkor eme elméletileg kiszámított 65 kultúrális lépcsőfok akár 45-50-re is csökkenhet.
Tehát nem a betűkészletek hosszú távú állandóságán és fennmaradásán kell megdöbbennünk, hanem azon, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal felejtjük el a körülöttünk zajló történések döntő többségét.
Ám vannak olyan dolgok is, melyek rendíthetetlenül állják az idő pusztító sodrát.
E könyv azt igazolja, hogy ezek egyike az ABC.

Méltán gyaníthatjuk, hogy nagyon sok 30-40-60.000 évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatot, leleményt hordozunk magunkban. Ezek azonban sajnos nincsenek dátummal felpántlikázva, ezért aligha érzékelhetjük az életkorukat. Tudatunk mélyén (neveltetésünk miatt) nem is nagyon hiszünk abban, hogy bármi "átjöhetett" volna a messzi korokból. Pedig lehetetlen, hogy a kulturális lépcsőfokok ne "szivárogtattak" volna át sok mindent, hogy teljesen hatástalan lenne ez a közvetító (továbbadó) módszer.  
Szükségszerű, hogy tudásunk gyökerei az emberi lét kezdetéig nyúljanak vissza.
A csecsemőknek nem kell újra és újra saját maguknak kitalálni, felfedezni a léthez szükséges ismereteket. Sőt, igen kevés az, amit egy ember élete során hozzá tud tenni az őseink által összegyűjtött tapasztalatokhoz és szellemi leleményekhez. 
A nevelés, tanítás lényege éppen ez: továbbadjuk, amit kaptunk. És ezt - úgy tűnik - robbant sikeresen tesszük."

***


Nyelvészeti kutatásunkban kezdetnek az akadémiai körökből igen sokat támadott Bakay Kornél régész-őstörténészt idézzük "Népünk eredete " c. írásából, aki igen sokat küzdött és tett a finnugor elmélet ellen:

"Senki sem tagadja a szakképzett történészek közül, hogy a vogul, az osztyák, a zürjén, a mordvin, a mari, a cseremisz, az észt, a lív, a finn és a lapp nyelv a magyarral rokonságot mutat, mind a grammatikát, mind bizonyos, nem túlságosan jelentős mennyiségű, szóegyezést illetően. Az azonban már hatalmas és alapkérdés, hogy mi az oka ennek, s nem kevésbé súlyos kérdés, hogy mikor, hogyan és hol hatottak ezek a nyelvek egymásra? A legkorszerűbb nyelvtudomány ma már teljességgel elveti a nyelvcsaládokra osztás elméletét és az un. alapnyelvek egykori létét. (gondoljunk a nosztratikus vagy az eurázsiai nyelvosztályozásra!). Így természetesen kiiktatható a mesterségesen konstruált uráli és finnugor alapnyelv is, vele együtt pedig elveszik az a dogma, hogy egykoron, talán a Kr.sz. előtti V-IV-III-II. évezredben az ősmagyarok elődei is a 50. szélességi foktól északra, a zord éghajlatú és kedvezőtlen természeti körülmények közötti Szibériában vagy a Közép-Urálban éltek volna együtt az un. finnugorokkal, újkőkori színvonalon, gyűjtögető, halász-vadász életmódban. E teória ellen számos érv szól, mindenek előtt az, hogy csakis a magyar nép élt a 50. szélességi foktól délebbre eső övezetben, egyetlen más un. finnugor etnikum sem. Mindazok a kísérletek, amelyek a fenti hipotézis bizonyítása érdekében a régészetet hívták segítségül, sikertelenek maradtak, mivel az egyes, írott emlékek nélküli, régészeti kultúrákat éppen azon az alapon próbálták etnikumhoz kötni, hogy az adott területen finnugoroknak kellett élniük -a nyelvrokonság teóriája alapján. Másrészt a magyar nyelv ősisége és fennmaradása teljességgel kizárja, hogy kis lélekszámú csoportok örökös vándorlása közepette megmaradhatott volna a nyelvünk, hiszen ezredévekkel ezelőtt sem egy lakatlan zóna volt a Bécsi medencétől a Csendes-óceánig terjedő óriási terület, amelyen a szétszóratás és a beolvasztás veszélye nélkül, bármely kis nép kóborolhatott volna."

Ezután nézzük meg, hogy az írásbeliség kialakulásáról, és ennek magyar vonatkozásairól mit érdemes tudni. Ebben ismét nagy segítségünkre lesz Bunyevácz Zsuzsa írónő, aki A Szent Grál üzenete című könyvben rendkívül alaposan összegyűjtötte, amit e témáról tudni lehet. Nem lesz rövid áttekintés, de így egyben kell hagyni, mert így marad meg a munkarész logikai láncolata.

"5. FEJEZET NIMRÓD NYELVÉN? 

" ...csak azt mondhatom, hogy a magyarok nyelve mindig magyar volt . . . " 
(Jóka i Mór) 

Vajon milyen nyelven/nyelveken beszéltek az előzőekben körvonalazott újkőkori kultúrkörben? Nyomozásunknak talán ez az a része, ahol leginkább csak a logika lehet a segítségünkre, ebből a korból ugyanis nyilvánvalóan nem állnak rendelkezésre írásos emlékek. A válaszadáshoz tudnunk kell, hogy a különféle nyelvek elnevezése és osztályozása bonyolult és nem egyértelmű, a nyelvészek véleménye' korántsem egységes több kérdésben sem. Abban azonban egyetértenek, hogy a nyelveknek - nyelvtani formájukat tekintve - három csoportját különböztetik meg: 

1. Szigetelő (izoláló), nyelvek: a fogalmakat és a toldalékokat egyfajú, önálló szavakkal fejezi ki, csak a szót illesztik a mondatba, szerepét a mellé tett módosítókkal jelzik, de azzal nem írják és ejtik össze. Ilyen például a kínai. 

2. Hajlító (flektáló vagy fuzionáló) nyelvek: a mondatbeli viszonyt elöljárókkal és toldalékokkal fejezi ki, de a ragozás hatására az alapszó hangzója megváltozik. Ilyenek például az indoeurópai és a sémi nyelvek. (Indoeurópai: a nyelvcsalád és a népcsalád összefoglaló elnevezése. Szinonim fogalmak: indogermán, árja, indoárja, indoiráni. A mai nyugat- európai nyelvek többsége ebbe a nyelvcsaládba tartozik.) 

3. Ragozó (agglutináló) nyelvek: a szó manciattani szerepét a szó mögé, esetleg elé illesztett ragok, képzők, jelek biztosítják, de ezek nem vonódnak össze egyetlen szótaggá vagy hanggá, ahogy a hajlító nyelveknél. Ilyenek például a magyar, a finnugor nyelvek, a török, a baszk, a dravida, a kaukázusi nyelvek, a sumir stb. 

A magyar tehát ragozó, míg a mai nyugat-európaiak többsége és a szláv nyelvek a hajlítók csoportjába tartoznak. A magyar nyelv, eléggé különös módon, egymagában áll Európa közepén egy másik nyelvcsoportba tartozó nyelvek tengerében. Vajon mi ennek az oka? A Kárpát-medencében vajon miért nem "gyökerezett meg" valamelyik hajlító csoportba tartozó nyelv? A "hivatalos" elmélet szerint a magyar nyelv az árpádi bejövetellel érkezett a Kárpát-medencébe, az előzőekben pedig azt láttuk, hogy a Kárpát-medence az őskőkortól folyamatosan lakott volt, nem állt üresen akkor sem, amikor Árpádék ideérkeztek. Nyilvánvaló, hogy akik itt éltek, azok is beszéltek valamilyen nyelven. De vajon milyenen? Ebben a fejezetben többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ. 

Milyen nyelven beszélhettek az őskori Európában? 

Vizsgálódásunk elején egyelőre csupán abban lehetünk biztosak, hogy milyenen nem. Ismert ugyanis, hogy az Európa nyugati felében jelenleg beszélt nyelvek - pl. francia, spanyol, portugál, olasz, angol stb. - csak a III-IV. század körül kezdtek kialakulni, és fejlődésük a X. század után fejeződött be. Nem találni bizonyítható nyomát az indoeurópai nyelveknek Kr. e. 2000 előtt Európában. 1 Mivel valamilyen nyelven csak beszéltek, léteznie kellett egy másfajtának is, amelyet a szakkönyvek egyszerűen ,,latin előtti" vagy "indoeurópai előtti" időszakban beszélt nyelvnek neveznek. Egy indoeurópai előtti nyelv létét támasztja alá az is, hogy Európa nyugati részében a legrégebbi helynevek - vizek, hegyek és egyes városok nevei - a jelenleg beszélt indoeurópai nyelvekből nem magyarázhatók, . ezekben a nevekben ugyanis olyan szavak, jelzők és képzök szerepelnek, amelyek egy egészen más nyelv sajátosságai. 

De mi lehet ez a másik nyelv? 

A válaszadáshoz nézzük először, hogy mit tudunk a tagolt beszéd kialakulásáról. Az antropológusok két dolgot tudnak biztosan ezzel kapcsolatban. Először is azt, hogy a tagolt nyelv határozottan megkülönbözteti a homo sapienst minden más élőlénytől. Másrészt pedig azt, hogy a homo sapiens agya a háromszorosa legközelebbi evolúciós rokonaink, az afrikai emberszabású majmok agyának. E két megfigyelés között nyilván van összefüggés. Nagy vonalakban két nézet alakult ki a nyelvek eredetéről és fejlődéséről: Az első szerint hirtelen és viszonylag nem régen jött létre, kb. ötvenezer évvel ezelőtt, amely időpont gyakorlatilag egybeesik a modern ember megjelenésével. A tagolt beszéd a megnagyobbodott agyunk mellékterméke. A másik elmélet szerint a nyelv folyamatosan fejlődött az őstörténet során, fejlődése akár millió évekkel ezelőtt, a homo nemzetség megjelenésével vette kezdetét. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az anatómiai bizonyítékok a nyelv korai kialakulása mellett szólnak, amelyet a nyelvi készségek fokozatos fejlődése követett, ugyanakkor a régészeti leletanyag alapján azt állítják, hogy a nyelv későn és gyors ütemben alakult ki. 

Miután a szakemberek véleménye nem egységes a kérdésben, a laikus nem tehet mást, mint továbbgondolja a feltételezéseiket. Tudjuk, hogy a megfelelően nagy agytérfogat és a gégének az az átalakulása, amelyiknek eredményeképpen a tagolt beszéd kialakulhatott, különbözteti meg a homo ereetust a homo sapienstől. Ha a tagolt beszéd kialakulása szempontjából vizsgáljuk a Kárpát-medencét, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét elmélet alapján megvan a lehetőség arra, hogy itt is végbemehetett. Először is, gondoljunk a majd' félmillió évvel ezelőtt élt Samura, aki "erectus vagy sapiens", és a "hirtelen fejlődésen átment" agyának a térfogata nagyobb, mint az az emberré válás folyamatának ismeretében várható lenne. Feltételezik továbbá, hogy az egyik legfőbb alkalmazkodási forma a korai homo nemzetség evolúciós csomagjában a tetemes húsfogyasztása volt. Az előzőkben láttuk, hogy Samu táplálkozásában is "előrefutott", hiszen a telepen összehordott hús elérte azt a mennyiséget, amennyit csak egy sokkal későbbi embercsoport vadászott. Ha a másik elmélet alapján vizsgálódunk, miszerint csak kb. ötvenezer éve, a modern ember megjelenésével alakult ki a tagolt a nyelv, akkor sem zárhatjuk ki a Kárpát-medencét. A kérdéses időpontban ugyanis jégkorszak volt, kevés olyan helyet találunk a Földön, ahol bizonyítottan olyan nagy számú népesség élt együtt, amelyiknek szüksége volt hétezer(!) kilogramm hús tárolására, gondoljunk csak az érdi jégveremre! 

Az előzőkben láttuk, hogy a Kárpát-medence újkőkori népessége elsősorban az őskőkoriak leszármazottaiból állt. Mindezek ismeretében talán feltételezhetjük, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban azon a tagolt nyelven (annak egy későbbi változatán) beszélhettek, amelyik helyben is kialakulhatott. Emlékezzünk Kretzoi professzor megállapítására, aki szerint a Kárpát-medencében előkerült, tízmillió évesre becsült Rudapithecus-arckoponya már rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amelyik a homo sapiens beszédkészségének és mai bonyolult kommunikációs képességének a kifejlődését tette lehetövé (vö. : I/ 1 . fejezet). Ezek szerint a Kárpát-medencében adva volt minden a tagolt a nyelv kialakulásához - akár Samu idején, akár csak kb. ötvenezer éve történt is. 

Már a XIX. században felvetődött, hogy létezhetett valamikor egy ősnyelv. Az elképzelés alapjául az szolgál, hogy - a nyelvészek egy része szerint - az őskori nyelvcsoportokat rekonstruálni lehet a belőlük később kialakult, leszármazott nyelvek alapján. Az elmélet szerint Európa, valamint részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló, úgynevezett makro-nyelvcsaládot alkotnak, s az ebbe tartozó nyelvcsaládok egy ősi nyelvből származnak. Az elmélet hívei ezt a makronyelvcsaládot nosztratikusnak (latin noster = miénk) nevezik. Ennek a nyelvcsaládnak a fogalmát Holger Pedersen dán nyelvész alkotta meg 1903-ban, majd a hatvanas években két orosz kollégája, Vlagyiszlav Iljics-Szvitics és Aharon Dolgopolszkij újította fel. 

Mit tudunk erről a nosztratikus, illetve az elődjéről, az előnosztratikus nyelvről? Dolgopolszkij az előnosztratikus nyelvből az idők folyamán kialakult nyelvek jellemzői alapján rekonstruált egy kétezer elemes, úgynevezett előnosztratikus szókészletet. Ebben egyetlen szót sem talált, amelyik földműveléssel, ellenben több olyat is, amelyik vadászattal és élelemgyűjtögetéssel volt kapcsolatos. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az előnosztratikus szókészlet az élelmiszer-termelő gazdálkodás kialakulását megelőző korszakhoz tartozott. Ismert, hogy az élelmiszer- termelő kultúrák kb. Kr. e. l0 000 után kezdtek kialakulni, az ősnyelvnek tehát ezt megelőzően már léteznie kellett. Dogopolszkij szerint a következő ,területeken beszélhették ezt a nyelvet: Kis-Ázsia, Közel-Kelet, Északkelet-Afrika(?), a Kaukázus környéke és később Európa. 

Felmerült azonban egy másik ősi előnyelv létezésének a lehetősége is, ami legalább olyan régi, mint a nosztratikus, és amit a belőle származott nyelvcsaládok után neveztek el dene-sino-kaukázusinak. Ez olyan nyelveket foglal magába, mint például a baszk vagy a sumir. Mások egy eurázsiainak nevezett makrocsalád létezését állítják. Úgy tűnik azonban, hogy az említett makronyelvcsaládok valamiképpen átfedésben vannak, a belőlük származtatható - egykor vagy ma is beszélt - nyelvek közel azonos területen terjedtek el: Európa, Észak-Afrika, Nyugat- és Közép- Ázsia. Látható, hogy az a hatalmas vidék, ahol az elméletet valló nyelvészek szerint elterjedt az ősnyelv, gyakorlatilag egybeesik az újkőkori kultúrkör területével, kialakulásának időpontját pedig kb. 30-50 ezer évvel ezelőttre teszik. 

Térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz: milyen nyelven beszélhettek az őskori Európában? A fentiek alapján annyit bátran állíthatunk, hogy már Rudi, majd Samu idején, és 40-50 ezer éve is a Kárpát-medencében minden bizonnyal adva voltak a feltételek a tagolt nyelv kialakulásához. Az őskori Európa elvileg beszélhetett azon a nyelven, amelyik a Kárpát-medencében alakult ki, de nem tudjuk bizonyítani, hogy ez így is történt. Azt azonban tudjuk, hogy a földvárak építésének szokása vagy a földművelés stb. innen terjedt el Európa-szerte, így feltételezhetjük, hogy a nyelv is. 

Tény ugyanakkor, hogy nem rendelkezünk semmiféle bizonyítékokkal arra nézve, hogy 30-50 ezer évvel ezelőtt az ősnyelv csak a Kárpát-medencében alakulhatott ki. Dolgopolszkij szerint például Keleten jött létre, az Eufrátesz és a Perzsa-öböl környékén. Ahogy azonban azt a továbbiakban látni fogjuk, az újkőkorban beszélt nyelv meghatározása szempontjából nincs igazán jelentősége annak, hogy a kultúrkör melyik részén alakult ki. 

Milyen nyelven beszélhettek az újkőkori kultúrkörben? 

A fentiek ismeretében, a logikánkra hagyatkozva, a következőt válaszolhatjuk: a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a kb. 30-50 ezer évvel ezelőtt már létező ősnyelvből kialakult nyelveken, függetlenül attól, hogy ez az ősnyelv a Kárpát-medencében vagy Keleten alakult ki. Az évezredek alatt az ősnyelvből - a családfák elágazásaihoz hasonlóan - újabb és újabb nyelvek jöttek létre, amelyekben azonban nyilvánvalóan fellelhető az ősnyelv több sajátossága is. Valószínűsíthető, hogy az ősnyelvből származó nyelveken beszéltek, amelyek akkor talán még .nem állhattak távol egymástól. 

Érdekes módon erre utal a magyar néphagyomány és a Biblia(!) is. A magyar népemlékezet úgy tudja, hogy az ősiségben valahol délen létezett egy "aranyos birodalom", ahol "az istenek és emberek egy nyelvet beszéltek és egy akaratban, boldogságban éltek" . A néphagyomány szerint ennek a birodalomnak az alapítója és első királya Nimród volt. Néphitünkben kitörölhetetlenül él az is, hogy az első emberek Nimród nyelvén beszéltek, de ezen a nyelven beszélt az Árpád-ház is. Meglepő módon más források is az egynyelvűségről szólnak, például a Kr. e. I. század környékén élt Alexander Polühisztor szerint az emberiség hajdanán ugyanazt a nyelvet beszélte, és ezt írja Epiphaniosz, a IV. századi egyházatya is. 

Bármilyen hihetetlen, de a magyar néphagyományban foglaltak egyeznek a Biblia ezzel kapcsolatos megállapításaival: a vízözön utáni első birodalmat Nimród alapította, és ekkor "az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala". (Emlékeztetőül: a Biblia szerint Noénak három fia van: Sém, Hám és Jáfet. Hám fia Kus, az övé pedig Nimród, aki ,,hatalmas vadász az Úr előtt" .) Ez azért is érdekes, mert - ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö.: II/2. fejezet) - a magyar Nimród- hagyomány független az ószövetségitől úgy tűnik, a magyarok Nimróddal kapcsolatos "információi" nem a Bibliából származnak. Ez alapján jogos a kérdés, hogy vajon a magyar néphagyomány a bibliaival egyezően miért állítja azt, hogy a vízözön környékén egy nyelven beszélt az emberiség, és ez Nimrród nyelve volt? 

Ismert, hogy a bibliai vízözönt Mezopotámia déli részére, a későbbi Surner területére teszik, valamint láttuk, hogy a sumirok egy része minden bizonnyal a vízözön előtti nép leszármazottja volt. Így valószínűsíthetjük, hogy a vízözön után ugyanazon a nyelven beszéltek, mint előtte; ma ezt sumirnak mondjuk. A bibliai vízözönt Kr. e. 4000 körülire teszik, a sémi népek jelenlétére kb. Kr. e. 3200 előtt (vö.: 1/8 . fejezet) nincs bizonyíték, így az az "egy nyelv", amelyiken az emberiség a vízözön környékén beszélt, a sumir, illetve a sumirhoz hasonló ragozó nyelv lehetett. A Biblia és a magyar néphagyomány szerint a bibliai vízözön környékén beszélt nyelv egyben Nimród nyelve is, őt pedig a középkori krónikáink és a néphagyomány egyaránt a magyarok ősapjának tartja. Ezek szerint a Mezopotámiában a bibliai vízözön környékén beszélt nyelvnek valamiképpen "közének kell lennie" a ma magyarnak nevezetthez. 

G . S. Krantz amerikai antropológus korszakalkotó megállapításra jutott ezzel kapcsolatban. Szerinte az összes helyben maradó európai nyelv közül az általa magyarnak nevezettet a legrégibb, mezolitikus nyelvnek tartja. A mezolitikus eredetet könyve magyar fordításában módosítja ugyan, de még így is a legrégibbnek, tízezer évesnek tartja(*). Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra! Erősen feltételezhető ugyanis, hogy a "magyar" népnév az árpádi bejövetellel vált általánosan ismertté Európában, és ekkor kezdték el így nevezni az Árpádék által beszélt ragozó nyelvet. Így az őskori Kárpát-medencében beszélt nyelv megnevezésére nyilvánvalóan helytelen a "magyar" jelzőt használni, viszont Krantz szerint a Kárpát-medence őskorban beszélt nyelve ugyanaz, mint amelyet a X. századtól magyarnak nevezünk. Krantz nem kevesebbet állít, mint azt, hogy már tízezer éve is létezett az a nyelv a Kárpát-medencében, amelyiket a X. századtól magyarnak neveznek. 

De menjünk tovább! Ha valóban a ma magyarnak nevezett nyelv a legrégibb Európában, és így akár ősnyelv is lehet, akkor ebből az is következik, hogy a belőle származó nyelven/nyelveken beszélhettek az újkőkori "birodalom" lakói. És ha Krantz megállapítása megállja a helyét, akkor a belőle származó nyelveknek rokonságat kell mutatniuk a ma magyarnak nevezettel. Vajon így van ez? 

Először nézzük, hogy a magyar nyelv valóban olyan ősi-e? Úgy tűnik, igen. Alapszavainak ősiségét bizonyítja a Sorbonne vizsgálata(**), amely szerint a magyar nyelv szókészletének 68 százaléka őselem. A türkben ez 26, a tibetiben és a szankszritban 9, a csendes-óceáni nyelvekben 7, a héberben és a latinban 5, míg az angolban 4 százalék. Ezzel az ősiséggel több magyarul tudó külföldi is tisztában van/volt. Például Sir John Bowring neves angol nyelvész és államférfi több nyelven, így magyarul is értett. Fordításaiból két magyar irodalmi szöveggyűjteményt is kiadott, az egyik előszavában írja: A magyar nyelv más nyelvektől távol áll és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából fejlődött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre. Ove Berglund svéd orvos és műfordító a magyar nyelvet "az emberi logika csúcstermékének" tartja. Nyilvánvaló, hogy egy "csúcstermék" nem alakulhat ki egyik percről a másikra, ehhez évezredek kellenek. 

A magyar nyelv ősiségét több hazai nagyság is megállapította. Berzsenyi Dániel: "...csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja... még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában , magyar gyökerekbül lehet származtatni." "A magyar nyelv az Árpádok korában olyan zárt, gazdag, egész, hogy sok-sok ezer éves múltja kellett hogy legyen. Ez annyit jelent, hogy a magyar nép elődei is sok ezer éven át szoros népi egységben élt, nyilván saját hazájukban" - írja László Gyula. Cser Ferenc arra a megállapításra jutott, hogy a magyar nagyon kifejlett, meglehetősen logikusan fölépített nyelv, bőséges hang-, képző- és ragkészlettel, szóképzési, igeképzési és mondatfűzési képességgel. A ragozó nyelvek között nem találunk ilyen mértékben kifejlett és gazdag nyelvet, mint a magyar. Egy ragozó nyelv nem ragozó környezetben ilyen mértékű fejlettségre és stabilitásra csakis több évezredes, zárt, letelepedett életforma során tehet szert. 

Nézzük most a "rokonokat"! Körösi Csoma Sándor felfedezését, a szanszkrit és a magyar nyelv rokonságát a mai napig senki sem cáfolta. "... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között" - írta Körösi Csoma Sándor 1832. április 30-án a londoni osztrák-magyar követnek. A szankszrit nyelv a legkorábbi formájában - a magyarral egyezően - ragozó volt.  

Hihetetlen, de ha lépésről lépésre követjük Borbola János könyvének a gondolatmenetét, azt kell mondanunk rá, hogy igaza van! Egy közel négyezer éves egyiptomi matematikai feladat ugyanis kizárólag magyarul értelmezhető. A Moszkvai Matematikai Papirusz néven ismert papirusztekercs a Moszkvai Szépművészeti Múzeum birtokában van. Keletkezési idejét a szakirodalom kb. Kr. e. 1800-ra teszi. Megállapították, hogy az ősi egyiptomi számoláshoz tisztán magyarul csengő szavakat használtak, és ezek a szavak, bár mai használatuk kissé eltér a régitől, értelmükben 'megőrizték ősi jelentésüket. Borbola János munkájából az is következik, hogy az ősi egyiptomi nyelv is ragozó volt. 

Hancock szerint az európai ősnyelv nyomai a baszk - akik saját állításuk szerint 15 ezer éve élnek a Pireneusok nyugati felén - nyelvnél lelhetők fel (a magyart nem vizsgálta), így az ősi Európának ehhez a csoportba tartozó nyelvet kellett beszélnie. Ha viszont megvizsgáljuk a baszk nyelvet a manciattana alapján, akkor látjuk, hogy a magyarral való rokonsága elképesztő mértékű. 

Legtöbben a sumir és a magyar nyelv rokonságával foglalkoztak. A laikus számára érthetetlen módon ez váltotta ki a legnagyobb és a legtöbb vitát is. A laikus nehezen érti meg a következőket: a XIX. század óta folyamatosan kerültek elő a mezopotámiai sivatagból a sumir ékírásos agyagtáblák. Ahogy a feldolgozott anyag gyarapodott, úgy vált egyre világosabbá, hogy a sumir nyelv mind szóállagában, mind szerkezetét illetően az urál-altáji nyelvcsaládba tartozik, ezen belül pedig a magyar nyelvhez áll legközelebb. Ezt olyan neves szakemberek is megállapították, mint például Kramer, aki szerint is a sumir szerkezetében közel áll olyan nyelvekhez, mint a török, a magyar és néhány kaukázusi nyelv, tehát ragozó. De Kramer előtt közel száz évvel más - nem magyar - szakemberek is megállapították a magyar és a sumir rokonságát. Miután a következőkben említésre kerülő szakemberek megállapításainak jelentős része a tudomásom szerint tudományos alapon nem cáfolható, érthetetlen, hogy "hivatalos" nyelvészeink miért kezelik mostohagyerekként a sumir-magyar nyelvrokonság kérdését. Nézzük - a teljesség igénye nélkül -, mit mondtak a kutatók ezzel kapcsolatban! 

A sumerológiának az 1800-as évek közepétől számos művelője volt. A tudományág alapjait az angol Henry C. Rawlinson, az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert rakták le. Az őket követők népes táborából az angol Archibald H . Sayce és a francia Francois C. Lenormant emelkednek ki, akik a sumir nyelvészet megalapozói voltak. Opert (1825-1905) elsőként állapította meg e nyelv rokonságát a magyarral. Rawlison (1810-1895) pedig az ékírásos szövegeket szkíta (vö.: I/7. fejezet) szövegekkel azonosította. Sayce Rawlisonnal és Opperttel egyetértve írja, hogy a sumir ősszkíta nyelv. Lenormant (1857-1883) az első alapos sumir nyelvtan alkotója, szerinte az ural-altáji nyelvekkel - így a magyarral is - rokon. Hosszabb időt töltött el hazánkban, hogy nyelvünket tökéletesebben elsajátítsa, ami a legjobb segédeszköznek bizonyult e régi nyelv olvasásához. Nem véletlen, hogy magyar munkatársaik voltak: Rawlinsonnak Rónai Jácint, míg Oppertnek Mátyás Flórián. Hommel ugyanezt állapította meg: a sumir nyelv az altáji csoport nyelveivel az egyezés világos jeleit mutatja. Míg a mezopotámiai Ur városát kiásó Woolley szerint ragozó nyelv, és ugyanahhoz a csoporthoz tartozik, mint a vele rokon magyar. 

De hazai kutatók is szép számmal jutottak a külföldiekkel azonos következtetésre. Ismét a teljesség igénye nélkül: Gosztonyi például a Sorbonne tanára volt, aki egész életét a sumir nyelv tanulmányozásával töltötte. Könyvében felsorol kb. ezer szót, amelyek hangtanilag és jelentésben a mai magyar nyelvvel kb. 70 százalékos egyezést mutatnak. Műve tartalmaz egy sumírral való nyelvtani egyezésekről készített táblázatot. Eszerint a sumir nyelvtan 53 jellemzőjének megfelelői a következő gyakorisággal fordulnak elő más nyelvekben: magyar 51 , török nyelvek 29, kaukázusi nyelvek 24, finnugor nyelvek 21 , tibeti 12, az összes többi lO alatt van. Dr. Bobula Ida megállapította, hogy az ismert szótövekből származtatható magyar szavak és nevek száma több mit 2000, így több mint elég a rokonság bizonyításához. Novotny szerint ugyanakkor a tihanyi apátság alapítólevele sumirul(!) olvasható. Ezt alátámasztandó, Badiny a 29 . Nemzetközi Orientalista Világkongresszuson, ahol nemzetközi szaktekintélyek is jelen voltak - R. Labat, S . N. Kramer - kivetítette ezt az alapítólevelet. A jelen lévő, magyarul nem tudó angol, izraeli, francia stb. sumerológusok sumirnak ismerték fel a szöveget, és úgy olvasták. 

De nemcsak napjaink, hanem az évtizedekkel korábbi magyar kutatók is hasonló megállapításra jutottak. Markos Gyula például négyezer éves írott szövegek alapján szótári pontossággal bizonyította a két nyelv közeli rokonságát. Említhetjük Varga Zsigmondot is, aki ugyanezt állítja. 

A ma magyarnak nevezett, valamint a szintén ragozó sumir, szankszrit, ősi egyiptomi, baszk stb. nyelvek között kétségkívül meglévő rokonságot leginkább úgy tudjuk magyarázni, hogy mindegyikük ugyanannak, az ősiségben beszélt nyelvnek a leszármazottja. Ezt támasztja alá Krantz is, aki szerint a magyar és a sumir nyelv hasonlósága abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja. 

Azt, hogy az újkőkori nyelv/nyelvek az őskőkorban kialakult, Krantz által magyarnak nevezett nyelvből származhattak, alátámasztja a Kelet meglepően sok olyan földrajzi neve is, amelyik nem idegen a magyar fül számára. Elég fellapoznunk az Ószövetséget, és látjuk, hogy a bibliai időkben Mezopotámia, Kánaán, Egyiptom vidékén szép számmal fordulnak elő magyar hangzású nevek, de a térképeket vizsgálva is erre a megállapításra juthatunk a kérdéses vidékeken. Mai írásmóddal írva például a következőkre bukkanhatunk: Aba, Arad, Ada, Ámos, Béla, Dán, Dóra, Eszék, Halas, Kis, Kuta, Gál, Sima, Szala, Tábor, Úr stb. 

A Kaukázusok közötti térséget az ókori állapotában megörökítő térképek szerint ezen a területen sok városnak, hegynek stb. volt/van magyar hangzású neve: például Arpa Cayi folyó és Arpacay város (Árpád), Akol-Gori (magyar: akol, Gori: Győr) Berta nevű város, Oltu város (Olt folyónév), Borka város (Borka családnév) , Oski város (Öskü és Oszkó helységek) Agri város (Eger) Ordu (Ordó) Almus (Álmos) , Zara (Zára) Mukh (Muhi) stb. 

Gyarmath Jenő hosszan sorolja a magyarral azonos neveket a Bibliából, amit könnyen ellenőrizhetünk, mert a bibliai hivatkozást is közreadja. Például Kámon (Vas megye és Bírák 10: 5) . Ezenkívül például: Éden, Kálló, Mecsek, Zimánd stb. - messze többnek tűnik, mint ami csak a véletlennek köszönhető. 
Több kutató látja úgy, hogy az újkőkori kultúrkör egynyelvű volt. Gordon Childe több helyen hangsúlyozza, hogy a neolitikum embere egy nyelven beszélt. lan Wilson - kisebb területre vonatkozóan ugyan, de - hasonló következtetésre jutott, szerinte a sumirok nyelve minden bizonnyal ugyanaz volt, amelyet Catal Hüyük lakói használtak, és amelyet a Kr. e. VI. évezred környékén a Fekete-tenger partjai mentén letelepedett lakosság is beszélt. 
Két írásos emlék ismert, amely alátámaszthatja az újkőkori kultúrkör egynyelvűségét. Az egyik a Kr. e. 5000 körül keletkezett, az erdélyi Tatárlakán talált leletegyüttes (vö. : I/9. fejezet), ezek írásjegyeket tartalmazó agyagtáblák. Meglehetősen árulkodók. Hood vizsgálta őket, és megállapította, hogy az ezeken szereplő SA-PIR (vö. : szabir, I/7. fejezet) kifejezés ugyanolyan jellel íródott, mint amilyet a mezopotámiai Dzsemdet Naszr nevű dombon találtak. A továbbiakban látni fogjuk, hogy a "szabir" nép a Kárpát-medencét és Mezopotámiát is lakta, az írásos leletek pedig arra utalhatnak, hogy esetleg mindkét vidéken ugyanúgy is nevezte magát. Ezenkívül Kramer említ egy kb. ötezer éves ékiratot, az úgynevezett Isztambuli táblát, amelyből kiderül, hogy Kr. e. 3000 körül a mezopotámiai Uruk város és a Kaszpi-tenger környékén lévő Aratta város uralkodói "egy nyelven" leveleztek egymással. 
Mindezek ismeretében már hitelt kell adnunk a Bibliában és a magyar néphagyományban foglaltaknak: valóban úgy tűnik, hogy az újkőkorban, illetve a vízözön környékéri Nimród nyelvén beszélt az emberiség. Az eddigiek arra utalnak, hogy az őskőkor és az újkőkor nyelve ragozó volt. 

Nyelvünk ősiségének egyik bizonyítéka 

A magyar nyelvben egyedülállóan jelen van úgynevezett szóbokorrendszer, míg a legtöbb más nyelvben csak töredékesen vagy egyáltalán nem fedezhető fel. Nézzük, mi ez! A szavak nyelvtani alapegysége a gyök, amely nyelvtanilag tovább már nem bontható. Nyelvünk a gyökök rendszerét alkotja, a magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatók hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel. A szógyökök rokonainak az összegyűjtésével szóbokrokat tudunk felállítani, a gyökök szó bokraikkal együtt tovább csoportosíthatók gyökcsaládokba. A gyökcsaládok gyökei egy közös elvont teremtő gyök köré szerveződnek. Az egy gyökcsaládba tartozó gyököket, a teremtő gyökhöz való viszonyuk alapján, fiagyököknek is nevezik. A magyarban mintegy 20-40 teremtő gyök van, ezek köré csoportosul cirka 2500 gyök, amelyekből a l00 ezernél több szókészlet származik. Egyes kutatók szerint az ősi magyar rovásírás minden egyes jele egy-egy teremtő gyöknek felel meg, így tehát az írásjelek és a teremtő gyökök száma megegyezik. 
Nézzünk egy példát! 

Teremtő gyök: K-R 
Jelentésköre: minden, ami körrel, körmozgással kapcsolatos. 
Fiagyökök: K-R, G-R, GY-R. 
Szóbokrok: 
KÖR: kör, körül, köröm, körte, körönd stb. 
KAR: kar, karol, karika, karom, karima stb. 
KER: kert, keres, kerge, kering, kerül, kerület stb. 
KOR: kor, korong, korog, kóró, korsó stb. 
GÖR: görbe, görbít, göröngy, gördül, görcs stb. 
GUR: gurul, gurba, guriga stb. 
GER: gerezd, gerenda, gerely, gerinc stb. 
GYUR: gyűrű, gyürke stb... . 
és még több száz szó szerveződik. 

Külön hangsúlyozni kell a szóbokorrendszer egyedülállóságát. A legtöbb más nyelvben ezek a kapcsolatok csak töredékesen fedezhetők fel. Nézzünk egy angol példát az NY-L teremtő gyökre, és látni fogjuk, hogy csak a magyarban létezik a rendszer! 

nyelv (szerv) - tongue 
nyelv (beszélt) - language 
nyel - swallow 
nyal -lick 
nyál - saliva 
nyúl - stretch (nyúlik) 
nyél - handie (a nyél tulajdonképpen nyúlvány) 
nyíl (eszköz) - arrow 
nyíl (ige) - open, expand, blow 

Meg kell említeni, hogy a XIX. században mindez még nyilvánvaló volt, erre a nyelvészeti elvre épül a Czuczor-Fogarasi-szótár. Ugyan ezen elv alapján elemzi nyelvünket Magyar Adorján is, a K- R teremtő gyökből származó szavainkról például közel oldalon keresztül ír. De napjainkban is több kutató foglalkozik a kérdéssel, például dr. Marácz László. 
Egyértelmű, hogy amelyik nyelvben nincs meg ez a sajátosság, onnan nem lehet átvenni, illetve, ha valamelyikben nyomokban megvan, az valószínűleg onnan származhat, ahol az egész rendszer fellelhető . A KÖR a magyar nyelv egyik legnagyobb bokrot növesztett szava: körlet, köröm, körmöl, körző, körzet, körbe, körül, körözött, környék, környékez, körönd, köröz stb. Nézzünk néhány példát ennek más nyelvekben való előfordulására! 
Latin: carica = karika, curtus = körülmetélt, circulus = körpálya, curvanern = görbe, ci rcus = kerek, cirkusz, circinus = körző, currus = szekér, currit = keresztül; corona = korona, koszorú. 
Angol.· circle = kör. 
Török.· küren = gyűrű. 
Mongol.· kűria = gyűrű. 
Görög.· khorosz = tánctér (kör), khirkosz = karika; khora = város. 
Orosz.· kruzsok = kör. 
Szerbhorvát.· krug = kör, kolo = kerék, körtánc; krivo = görbe. 

Német.· Kreis = kör. 
A fentiek ismeretében magyarul értelmezhetők a következő nemzetközivé vált szavak: kerámia (korongon készítették), kordon (kör-kerítés) , garten, garden (kerítéssel körbekerített) stb. 
Számunkra mindez azért érdekes, mert egyrészt alátámasztja Krantz állítását, miszerint a magyar Európa legősibb helyben maradt nyelve, ugyanis - ahogy a példák is mutatják - annak van a nagyobb valószínűsége, hogy más nyelvek vettek át a magyarból néhány gyököt, és nem fordítva. Másrészt pedig - anélkül, hogy bármifajta délibábos nyelvészkedésre adnánk a fejünket - a szóbokorrendszer ismeretében a laikus nem hagyhatja figyelmen kívül a "Grál" szóban lévő G-R gyököt. Ez a K-R teremtő gyökből származik, amelyből viszont minden körrel kapcsolatos szavunk ered. 
A "Grál" szóval a XII. századtól Nyugat-Európában előbukkanó Grál-legendákban találkozunk először, amelyekben rendre feltűnik egy titokzatos "valami", amire több szöveg a "Sangreal" kifejezést használja. A lexikonok tanúsága szerint a "grál" (latin: gradalis vagy garalis, ófrancia: graal, greal, greel; óprovanszál: grazal) "edényt" jelent. Egy edény alakja pedig szintén a körrel kapcsolatos. Érdekes módon, és anélkül, hogy bármilyen magyarázattal szolgálhatnánk rá, nemcsak az edény, a kehely, hanem a Szent Grállal kapcsolatos más magyar fogalmakban -  például a KiRály (régiesen: kerál, többek szerint a "kerül" szóból származhat) és a KoRona szónál - is fellelhető a K-R gyök. 
Mindezek a megállapításaink azonban - legalábbis első hallásra úgy tűnik - ellentmondanak a finnugor nyelvrokonság elméletének. De valóban így van ez? 

Lehet, hogy nincs is ellentmondás? 

A finnugor nyelvrokonság elmélete azt mondja, hogy az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös, illetve hasonló elemei (alapszókincs, fonetikai elemek, mondattan) több évezredes együttélés idején alakultak ki. Az elmélet szerint az Urál-hegység környékén éltek együtt azok a népek, akikből az évezredek során a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek, így a magyarak is kiváltak. 
Décsy Gyula szerint 2-3 ezer évig, viszonylag kis területen kellett együtt élniük a későbbi finnugor nyelveket beszélő népeknek. A Cambridge Encyclopedia of Languages szerint is hétezer évvel ezelőtt az Észak-Urál-hegység környékén beszélték az előuráli nyelvet. Minden arra utal azonban, hogy Kr. e. 5000 körül a kérdéses vidéken ember még nem élt. László Gyula, a régészet oldaláról közelítve a kérdéshez, így fogalmaz ezzel kapcsolatban: "olyan terület, amelyet a nyelvtudomány uráli-finnugor korra feltételez, nem volt." Szerinte régészetileg nem igazolható, hogy lett volna olyan vidék, amelyiknek szétáramlásából magyarázható lenne a finnugor szétvándorlás. 
Ugyanakkor a magyar és a finnugor nyelvek alaprétege kétségkívül azonos, ami nagyon ősi kapcsolatra utal, tehát egykor valóban együtt kellett élniük a magyarak és finnugor nyelveket beszélők őseinek. De vajon hol, ha az Urál környékén nem? Krantz szokatlan; de - ahogy látni fogjuk - logikai alapon aligha cáfolható megállapításra jutott: a Kárpát-medence volt a közös haza. Innen vándoroltak a népek északra, északkeletre, és a Kárpát- medencében beszélt nyelvből alakultak ki a későbbi finnugor nyelvek. Szerinte az uráli nyelveknek nevezettek elterjedése automatikusan követhető a Kárpát-medencei kiindulópontból. Utólag ezen az álláspontján is változtatott ugyan némileg, noha az eredeti megállapítása kiállja a logika próbáját, hiszen az utolsó jégkorszak végével a jégtakaró a Kárpát-medencében is egyre északabbra húzódott, így a hűvösebb éghaj latot kedvelő rénszarvasok kénytelenek voltak követni a jég útját. Nyilvánvaló, hogy a rénszarvasvadászatból élőknek nem sok más lehetősége maradt, mint követni az állatokat. Tehát északi irányba történő népességkibocsátás történhetett. Ebben az időszakban már - ez az eddigiekből is következik - kellett, hogy nyelve legyen a Kárpát-medence népének, miként nyilvánvaló az is, hogy a rénszarvasvadászok vitték magukkal a nyelvüket. Azt a nyelvet, amelyiket a Kárpát-medencében beszéltek. Azt a nyelvet, amelyikből az évezredek során a ma finnugor nyelveknek nevezettek kialakultak. Krantz eredeti felvetése nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a finnugor nyelvcsalád a Kárpát-medencében alakult ki, és a Kárpát-medencében élők voltak a nyelv átadói, nem pedig a ma magyaroknak nevezettek a nyelv átvevői. 
Krantz megállapításához hasonlóra bukkanunk V. Saks észt kutató munkájában, aki összeírta Európának a latin előtti időkből származó folyóneveit, majd értelmüket az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Megállapította, hogy a szóban forgó nevek nagy része a magyar, a finn és az észt nyelven kifejezett földrajzi mozzanatokat (pl. víz, mező, forrás) és istenneveket tartalmaz. Arra a következtetésre jutott, hogy mára Európa törzslakóiból csak kevesek maradtak fenn: a magyarok a Duna-medencében, a finnek és az észtek a Baltikumban; nekik az európai kontinensen 6-7 ezer éves folytonosságuk van. 
A magyar és a finnugor nyelvek összehasonlításának eredményei is Krantz eredeti elméletét igazolják. Cser Ferenc Gyökerek című könyvében minden részletre kiterjedő alapossággal hasonlította össze őket, az ő könyvéből vettem át - a teljesség igénye nélkül - az itt következő néhány gondolatot. A Cambridge Encyclopedia of Languages a finnugor nyelveket beszélőket négy csoportra osztja: l . balti-finn, 6,25 millióan beszélik; 2. ugor, alig több mint 14 millióan beszélik, ebből 14 millió a magyar és 16 ezer az ugor (!); 3 . volgai finn, 2,2 millióan beszélik; 4. szamojéd, 30 ezer ember beszéli. Összesen tehát 22 820 000-ren beszélik a finnugor nyelveket, akiknek messze több mint a fele magyar, így egyedül többen vannak, mint az összes többi együtt(!). Mivel a tapasztalat azt diktálja, hogy a kisebbség veszi át a többség nyelvét, és nem fordítva, a fenti számok is azt igazolják, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv lehetett az átadó, és nem az átvevő. 
Azt, hogy az említett nyelveket beszélők nagyon régen, feltehetően a jégkorszak végén éltek csak együtt, jelzi, hogy bizonyos szavaink egyáltalán nincsenek a finnugor etimológiai szótárban. Nincs: föld, fűt, tűz, hamu, hideg, meleg, jó, gyökér, hold, csillag, homok, a fehér kivételével a színeket kifejező szavak stb. A szókészletbeli közösség hiánya arra utal, hogy az újkőkorban, de főleg az azt követő időkben már nem voltunk, nem lehettünk velük együtt. 
A hangtan behatóbb vizsgálatával is hasonló eredményt kapunk. A magyarra jellemző az úgynevezett magánhangzó-harmónia, ez a többi finnugor nyelvben ma sincs meg. Ha mi vettük át tőlük a nyelvet, és náluk nincs meg a magánhangzó-harmónia, akkor nekünk honnan van? A magyar nyelv sokkal több hanggal rendelkezik, mint a legközelebbinek vélt rokonaink. Hogyan lehet ez? Csak úgy, ha a hiányzó hangok mindig is a magyar nyelv sajátosságai voltak, és nem úgy vettük át. 
Nézzük a nyelvtant! A finnben és a legközelebbi rokonnyelvekben például nincs tárgyas ragozás, amely a magyar megkülönböztető jellegzetessége, de megvan például a baszkban és több kaukázusi nyelvben. A magyar a ragokat már az első nyelvemlékekben is hozzáragasztotta a szótőhöz, viszont mindegyik rokonnak tartott finnugor népnek messze kevesebb ragja van, mint nekünk, ami szintén arra utal, hogy mi lehettünk az átadók. Eddig a Cser Ferenc könyvéből vett gondolatok. 
Ezt a feltételezésünket támasztja alá Hajdú Péter megállapítása is, aki szerint az a tény, hogy a magyar és a finnugor nyelveket beszélő népek igeragozása nagymértékben eltér egymástól, arra utal , hogy nagyon régen élhettek együtt. Az említettek tehát mind Krantz eredeti feltételezését erősítik: az utolsó jégkorszak végén a Kárpát-medence népességének egy része északra vándorolt, vitte magával a nyelvét, amely az évezredek alatt jelentős változáson ment át, de alaprétegében hasonló maradt a Kárpát-medencében beszélt nyelvhez, amelyet Krantz magyarnak nevez. Szerinte lehetetlen, hogy a magyar nyelv csak Árpádékkal érkezett a Kárpát-medencébe, az itt élő többség ugyanis nem vehette át a nagyságrenddel kisebb létszámú ,,honfoglalók" nyelvét. Lehetetlennek tartja, hogy a IX. században egy olyan jól benépesült mezőgazdasági vidéken, mint a Kárpát-medence, nyelvcsere történt volna. Krantz felvetéséből az is következik, hogy Árpádék a Kárpát-medencébe érkezve hasonló nyelven beszélőket találtak."

***  

9 . FEJEZET 
NIMRÓD BETŰIVEL?

"A magyar rovásírás eredete és kapcsolatai időben sokkal mélyebbre nyúlnak és térben sokkal nagyobb területre terjednek ki, mint gondoltuk volna." 
(Forrai Sándor) 

Természetesen nem tudhatjuk, hogy az emberiség legkorábbi írásos emlékei milyen nyelven születtek, azt azonban okkal feltételezhetjük, hogy olyan nyelven írták őket, amilyen nyelven beszéltek. Ha Nimród nyelvén beszéltek az újkőkorban, akkor vajon Nimród betűivel is írtak? Többek között erre a kérdésre keressük a választ ebben a fejezetben. 
Nézzük először, hogy mit mond a mitológia arról, honnan származik az írás tudománya! A különféle népek mítoszai megegyeznek abban, hogy a betűvetés tudományát az istenek-félistenek "hozták le az égből" . A sumiroknál például Oannész, az egyiptomiaknál Thoth, a görög monda szerint Kadmosz, a föníciai király fia. A magyar néphagyományban pedig Nimród az, aki az írást "lehozta az égből", a népemlékezetnek ugyanis több olyan szelete is van, amelyik Nimródot a nyelv és az írás megteremtőjének nevezi. Nimród tollat kapott a Teremtőtől, ezzel aztán "ékes rovással kőbe véste" mindazt, ami által az ember ember maradhat. Az ókorban azonban különféle nevek alatt gyakran ugyanaz a személy rejtőzött, így - ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö.: I/l0. fejezet) - valószínűsíthetjük, hogy a Kadmosz és Thoth nevek mögött is Nimród áll. 

Egy kis írástörténet 

Természetesen nem elégedhetünk meg azzal, amit a néphagyomány és a mítoszok állítanak az írás kezdeteiről, ezért tekintsük át, hogy mi tudható meg róla! 
Az emberiség történetének minden bizonnyal az egyik legjelentősebb állomása az írás feltalálása volt. Mielőtt az ember eljutott az írásig, az emlékeztetés és gondolatközlés különféle módjait eszelte ki. Az írás kialakulásának első állomása a képírás, legfőbb jellemzője, hogy konkrét tárgyakat ábrázol, amelyek hol egy-egy szót, hol egész mondatot jelentenek. Nyilván ezeket ki-ki a saját nyelvén olvashatta. Belőle alakult ki a fogalomírás, ekkor a képírás jeleit az elsődleges jelentésen túl más összefüggésben is használták. Például a két egymás mellé rajzolt láb nemcsak a végtagokat, hanem a járás, a menés fogalmát is kifejezte. A képírás és a fogalomírás közös jellemzője, hogy a jelei nincsenek szarosan összekapcsolva valamelyik nyelv egyes szavaival. A jeleknek nincs rögzített hangértékük. 
Később az egyes jelek, a sűrű használat során, egyes szavakkal lassan összeforrtak. Ez a fejlődési folyamat végül oda vezetett, hogy a kép- vagy fogalomírás jelei bizonyos idő elmúltával már nemcsak a szavak értelméhez kapcsolódtak, hanem a szavak hangalakjával is szorosan összefonódtak. Tehát a jelek egy-egy hosszabb-rövidebb hangsort, hangzócsoportot képviseltek. Így jutott el a fejlődés a szó-, illetve a szótagíráshoz. S mihelyt a jelek már egyes szavak hangalakjára is utaltak, lehetőség nyílt arra, hogy több szótagból álló, hosszabb szavakat egy szótagú szavak jeleinek egymás mellé sorakoztatásával írjanak le. Például mintha a "silány" szavunkat úgy írnánk le, hogy egy sítalpat és egy lányt rajzolnánk egymás mellé. Már évezredekkel az időszámítás előtt az őskori/ ókori ember is arra kényszerült, hogy a szavakat alkotóelemeire, hangokra bontsa. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a földrajzi neveket vagy például az uralkodócsaládok neveit kép- vagy fogalomírással nem lehetett leírni. Voltak, akik a problémát új jelek bevezetésével oldották meg, és voltak, akik olyan szójeleket írtak egymás után, amelyeknek a hangalakjából csak a kezdő hangot olvasva megkapták a kívánt nevet. Ez utóbbi a betűírás, és kétségtelen, hogy ez a megoldás fejlettebb elemzőkészségre vallott. 
A képírásból alakult ki tehát a fogalom-, majd a szó-, illetve a szótagírás, és ebből a legfejlettebb, a betűírás. Az egyes földrajzi vidékeken különféle módon alakultak az írások, ennek okát az íráshordozók különbözőségében is kereshetjük. 
A továbbiakban a minket leginkább érdeklő latin betűk kialakulására összpontosítunk. 
Az írás fejlődésében nagy ugrást jelentett az ábécé megjelenése, amelyben a nyelv minden egyes önálló hangjának egy-egy szimbólum felel meg. Az általánosan elfogadott tudományos nézet szerint az első ábécék egyike a föníciai, amely valamikor a Kr. e. 1500-as években alakult ki. A föníciai ábécé úgynevezett rovásjelekből áll. Ezt később átvették a görögök is, akiknél hasonló a betűk elnevezése, azok formája és sorrendje pedig gyakorlatilag azonos. A legrégibb görög emlékeken az írás még jobbról balra halad. A szakértők kb. a Kr. e. VIII. századra teszik a görög ábécé kialakulásának kezdetét. 
Századokon át az a felfogás élt a köztudatban, hogy a latin betűk közvetlenül a görögből származnak, mára azonban bizonyított, hogy a rómaiak elsősorban az etruszkoktól tanulták a betűírást, akiknek · szintén rovásírásuk volt. A legelső ábécék egyike tehát rovásjelekből állt, valamint rovásjelekből alakultak ki a ma is használt latin betűk. Úgy tűnik, a rovás az írástörténet "alfája". A magyarok ősi írása rovás volt. Ezt az írásrendszert - mivel a jelentősebb rovásfeliratok főleg Erdély területéről kerültek elő - székely- magyar rovásírásnak, vagy röviden magyar rovásírásnak nevezik. És amiről kevés szó esik: a rovásírás némely betűjét Erdélyben már legalább hétezer éve ismerték(!). 

Egy különös lelet . . . és ami mögötte van 

Arra a kérdésre, hogy hol és mikor kerültek elő az első írásos leletek, még napjainkban is minden bizonnyal a döntő többség azt válaszolná, hogy Sumerben, valamikor a Kr. e. IV. évezred közepén. Noha immár több mint negyven év telt el azóta, hogy az erdélyi Tatárlakán előkerültek olyan írásos emlékek, amelyek legalább ezer évvel idősebbek, mint a legkorábbi mezopotámiaiak, az írás kialakulásával kapcsolatos elmélet alig változott. Az erdélyi leletekről - ki tudja miért? - hallgatnak a tankönyvek is. 
De menjünk sorban! 
A történelem előtti időkből származó jelekkel ellátott leleteket már a XIX. század vége felé is találtak Erdélyben. Torma Zsófia, a világ első régésznője - noha a tudománytörténet máig adós ennek bevallásával - Tordosnál több mint tízezer darabból álló leletegyüttesre bukkant. A cserépedényeken, korongacskákon írásjelek, szimbólumok voltak. Torma Zsófia németül publikálta felfedezését. A leleteket a Vinca-műveltségbe (vö.: 1/3. fejezet) sorolták, a szakirodalomban a kultúra Tordos, Tordos-Vinca, Vinca-Tordos neveken is szerepel. A leletek külföldön is feltűnést keltettek, s a szenzáció oka a következő volt: a korangocskákon talált jelek feltűnő hasonlóságot mutattak a mezopotámiai és a krétai, illetve a trójai leleteken lévőkkel. Torma Zsófia már 1879-ben utalt a tordosi és a mezopotámiai írásbeliség kapcsolatának lehetőségére. Miután a cserepek a helyi homokos agyagból készültek, importról nem lehetett szó. Rajtuk rovásszerű és számrovás jellegű jelek is láthatók, amelyek közül több alakilag is egyezik a magyar rovásírás jeleivel. A kezdeti fellángolás, amely a leleteket kísérte, hamar véget ért, a nyugat-európai régészek mintha nem örültek volna a történelmi Magyarország területén előkerült korai írásos emléknek. Aztán 1961-ben dr. N. Vlassa, a Kolozsvári Történelmi Múzeum régésze ásatásokat folytatott a Tordától kb. 20 km-re fekvő Tatárlakánál, ahol négy jól elkülöníthető kulturális réteget fedezett fel. A legalsó, tehát a legkorábbi rétegben vélhetően istennő-szobrocskákat, ékszert és három agyagtáblát talált. A szenzációt az agyagtáblák jelentették, rajtuk ugyanis képírásos és rovásírásos jelek voltak láthatók. De az igazi szenzáció csak ezután jött: a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható radiokarbonos kormeghatározás - amelyet a téma egyik fő szakértője, dr. Hans E. Suess, a San Diego-i Egyetem professzora vezetett - a korukat kb. hétezer évesre, esetleg ötszáz évvel fiatalabbnak becsülte. Ez pedig azt jelenti, hogy legalább ezer évvel idősebbek, mint a legelső mezopotámiai leletek! De a megdöbbenésnek még nem volt vége. Vlassa szerint a leletek feltűnő hasonlóságot mutattak a mezopotámiai leletekkel. Borisz Perlov szovjet kutató így fogalmazott ezzel kapcsolatban: kik voltak Tatárlaka őslakói, akik sumirul írtak, amikor Sumer még nem is létezett? (12. és 13. ábra) A hasonlóságot több kutató is megerősítette. Adam Falkenstein német tudós, a sumirok archaikus írásrendszerének úttörője azt állította, hogy az erdélyi lelet közeli hasonlóságot· mutat a mezopotámiai agyagtáblákkal, különösen azokkal, amelyek az ékírás megjelenése előtti időkből származnak. Sinclair Hood, az athéni British School of Archeology igazgatója is foglalkozott a témával, nyíltan és határozottan foglalt állást az erdélyi és a mezopotámiai táblák hasonlóságával kapcsolatban.

Megjegyezte továbbá, hogy a jelek a minószi krétai írásjelekre is hasonlítanak. Később többen is felfigyeltek rá, hogy az erdélyi írásjelek hasonlítanak a Knósszoszban találtakra. 

13. ábra: Több feltűnően hasonló jel található a tatárlakai (1. oszlop) és a sumir (2. oszlop) leleteken. Labat szótári jelzete: 3. oszlop (Varga Géza: Bronzkori magyar frásbeliség. Irástörténeti Kutatóintézet Alapitvány, Budapest, 1993, 147. o.; és Badíny jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, 1996, 203. o. alapján) 

 

Azóta egyre több hasonlóság derült ki az erdélyi és a sumir leletek között: Sumerban bukkantak rá például a korai időkből származó, lazúrból készült, úgynevezett Blau-táblákra, amelyek ma a British Museumban találhatók. Jáki Gábor hívta fel a figyelmet arra, hogy ezek tizenegy írásjele megegyezik a tordosi és kettő a tatárlakai táblákon lévő jelekkel. Az erdélyi leletek a sumirokkal való hasonlóságának további bizonyítékai Friedrich Klára könyvében olvashatók. 
Tehát vannak több ezer éves írásos leleteink, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak a mezopotámiakkal, ugyanakkor korábbiak annál. Nézzük, mit állapítottak még meg róluk a kutatók! Sokatmondó az a tény, hogy a tatárlakai korongon három jel teljesen megfelel a rovásírásunk Z, NY és GY betűinek. Forrai ligatúrának (összerovásnak) tartja az ND és BP képjelet. Maga a korong és az azt négy részre osztó kereszt alkotja a rovásírás F betűjét. Nagyon fontos, hogy pont az Ny és a Gy jelek maradtak fenn a korongon, mert ezek a hangok a Ty-vel, az Sz-szel, a Zs-vel és a Cs-vel együtt nyelvünk hangkészletének legősibb rétegéhez tartoznak. 
Elsősorban Winn, Gimbutas és Haarmann kutatóknak köszönhető, hogy a leletek legalább bekerültek a köztudatba, úgy tűnt ugyanis, mintha többen nem örültek volna annak, hogy az őskori Kárpát-medencében már írtak. Winn megállapította, hogy a Vinca-jelek egy kifinomult kommunikációs rendszer elemei, amit az írás előfutárának tekintett, Gimbutas és Haarmann szerint pedig a jelek az írásrendszer elemeinek tekinthetők. Gimbutas a leletek keletkezését a neolitikumba tette; két korszakot különböztet meg az ősi európai írás fejlődésében: az úgynevezett korai szakaszt (kb. Kr. e. 6000-5300) és a virágzó szakaszt (kb. Kr. e. 5300-4000). Az ősi Európa írása szerinte az "Istennő nyelvén'' történt, ami a neolitikus eredet mellett szól. "Ösi európai lineáris jeleknek" nevezte a leleteken lévőket. 
Azt, hogy ezek a jelek és a magyar rovásírás betűi ugyanazon alapjelekből épülnek fel, igazolták a kutatások. Winn az 1980-as években összeállította a Tordos-Vinca-jelek 210 darabból álló katalógusát, öt alapjelet szűrt ki, amelyből az összes felépül. Forrai Sándor íráskutató 1977-ben foglalta táblázatba az ősi magyar rovásírás jeleit, ő szintén öt alapjel mögé csoportosította azokat. Winn és Forrai Sándor alapjelei (bár sem egymást, sem egymás alapműveit nem ismerték) egypontnyi eltérést kivéve megegyeznek. 
Magunk is hasonló következtetésre juthatunk, ha az "ősi európai"-nak nevezett, a Kárpát-medencéből származó jeleket és a magyar rovás írást összehasonlítjuk. Feltűnő hasonlóság figyelhető meg a krétai, lineáris A-nak nevezett írással is. Haarmann szerint a hasonlóság több annál, mint ami a véletlennek köszönhető. 
Mindezek alapján jogosnak tűnik Rudgley megállapítása, aki szerint ennek az ősi európai (ami persze Kárpát-medencei) írásnak a léte "jelentheti annak az elvnek az elvetését, miszerint ötezer évvel ezelőtt «fejlett» közel-keleti civilizációk fedezték fel az írást". 

Kőbe vésve, fába róva 

A magyar rovásírás elemei tehát már az újkőkorban bizonyosan megvoltak a Kárpát-medencében. Azt, hogy innen elterjedhettek, jelzi a következő döbbenetes megfigyelés. Zelenei Boros Vida Marokkóban gyakorló orvosként dolgozott. Nőbetegei lábán, kezein, sőt a házak homlokzatain sajátos, rovásra emlékeztető tetoválások tömkelegét vette észre. A megfejtéshez a magyar rovásírás kulcsa adta a segítséget. Szerinte a "G" többes számú rag használata a felirat ősi korát igazolja, ez a felirat ugyanis pontos azonosságban fellelhető a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban őrzött és a Második Kökénydorobi Vénusznak nevezett agyagkorsón. 
Az azonban, hogy az újkőkorban a Kárpát-medencében néhány rovásjel már létezett, persze még nem jelenti azt, hogy a ma ismert teljes rovásábécé vagy a kifejlett rovásírás akkor már rendelkezésre állt. De hol fejlődhetett tovább? Adja magát a feltételezés, hogy helyben. Tény azonban, hogy nincsenek leletek, amelyek ezt alátámasztanák. Ám az, hogy még nem találtak ilyeneket, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Tény továbbá, hogy a Kárpát-medencében - lévén sok fa - többnyire fába rótták a jeleket, ami nem éli túl az évezredek viharát. Írásos leletek ott bukkantak elő nagyobb számban, ahol kevés volt a fa, agyag viszont bőségesen rendelkezésre állt: elsősorban Mezopotámiában, ahol agyagtáblákra, cserepekre tették az írásjeleket. 
Az előzők alapján úgy tűnik, hogy az írás a Kárpát-medencéből Mezopotámia irányába, keletre terjedhetett. Így adja magát a másik feltételezés, miszerint lehet, hogy Keleten fejlődtek tovább az írásjelek. A feltételezést azonban bizonyítanunk is kell. Ha igazunk van, akkor az újkőkori kultúrkör keleti felén rovásírásos leleteknek (is) lenniük kell. Sőt, azoknak a népeknek, akiket a magyarok őseinek/rokonainak tartunk - szkíták, hunok stb. - is ismerniük kellett a rovásírást, hiszen Árpádék kész rovásírással érkeztek a Kárpát-medencébe. Ráadásul az Árpáddal érkező magyarság rovásírásának több jele megegyezik a hatezer évvel korábban(!) keletkezett tatárlakai korong rovásjeleivel. 
A teljesség igénye nélkül vessünk egy pillantást a rovásírásos emlékekre! 
Ezek minden olyan területen, ahol bizonyosnak látszik az ősmagyarok jelenléte, nagy számban kerültek elő, de a laikus számára érthetetlen okból, véletlenül sem hozzák kapcsolatba azokkal a rovásemlékekkel, amelyek a Kárpát-medencében már Árpádék előtt megtalálhatók voltak. Kiszely István közel 50 oldalon át sorolja a szkíta, a hun, az avar és a magyar rovásírásos emlékeket. A továbbiakat az ő munkájából vettem át, amit nem, azt külön jelöltem. 
A hun leletek közül a legkorábbi belső-ázsiai rovásírásos emlék valószínűleg az, amelyik a Tarim-medence peremén bukkant elő. Ahogy arról az előzőekben szó volt, a kínai Hszin-csiang tartományban található sós homoksivatag sírjaiban embertani szempontból kaukázusinak tartott emberek múmiái kerültek elő. Barber kb. Kr. e. 3000-ből származtatja őket (vö. : I/7. fejezet). A sírokban eddig még nem publikált szövegű rovásírásos szövegek maradtak fenn kis fatáblákon. A feltárást végző kínai szakemberek szerint az írás a későbbi hun népesség rovásjegyeiből állt. Ötezer éves rovásjelek Kínában? 
A későbbiekben a "magyarnak" nevezett rovásírás Kárpát-medencei megjelenéséhez legközelebb álló írásrendszer maradványai nagyobb számban a Hun Birodalom Altaj vidéki központjából származnak kb. Kr. e. l000-től kezdve. Érdemes kiemelni például a baktriai Tocsi-völgyi feliratot, amelyen a ligatúrák olyanok, mint a későbbi magyar rovásírásban. Mongólia területéről is számos rovásírásos emlék került elő. Jelentőségük abban van, hogy a magyar rovásírás huszonegy betűs alapkészletéből tizenhárom Mongóliában ugyanolyan formában található, mint amilyen a Kárpát-medencében. 
A szkíták írásos emlékei is figyelmet érdemelnek. Az előzőekben már említés történt róla, hogy a Róma melletti Campagna területén került elő egy balta tok, amelyen rovásfelirat látható. Nem tudni, hogyan került oda, a szakértők szerint ugyan is ilyen tokos baltát csak a Kárpát-medencében készítettek a szkíták. A korát kb. 2660 évesre becsülték, és pannóniai készítésűnek tartják. A feliratot a magyar nyelv és írás ismeretében lehetett megfejt eni(!). 
A Kr. e. V-III. századból való az Alma-Atától nem messze talált lelet, amelynek szövege a nagyszentmiklósi rovásfeliratokkal mutat hasonlóságot. A magyar rovásírásnak a több ezer éves két szkíta rovásírásos emlékkel való szoros kapcsolata újabb bizonyítéka ősi íráskultúránknak. 
"Ótöröknek" mondott rovásjegyek kerültek elő Horezm területéről, a betűket a magyar rovásírás ligatúrái között is megtaláljuk. A jelek a Kr. e. VIII. századig vezethetők vissza. 
Levédia és Etelköz is bővelkedik rovásírásos emlékekben A Kubán vidékétől a Don-parti várostelepekig szétszórva talált rovásemlékek kapcsolatai egymás közt kétségtelenek, és végső vonatkozásban keleten az orhon-jenyiszeji, nyugaton pedig a nagyszentmiklósi és az erdélyi rovásjegyek sorozatába illeszthetők be. A szabirok (vö. : I/6. fejezet) Djakonov szerint, a magyarak elődeivel együtt továbbították az ősi sumirral átitatott hurrita nyelvet és rovásírást. A szabir rovásírás egyik sziklába vésett bizonyítéka például a Kaukázus északi lejtőjénél, Karacsajevszk faluból került elő. A rótt szöveg átmenetet képez a belső-ázsiai és a székely-magyar rovásírás között. Szabir leletek kerültek elő a Kalmük Köztásaság területén is, a Talasz-völgyben, Szmolenszkből, a Don völgyében fekvő Novocserkaszból stb. 
Götz László tesz említést egy leletről: a szabir-hurri nép által lakott Tell-Chuera nevű ásatási helyen került elő egy cserépedény, amelyen rovásjelek voltak. Keletkezési idejét a szakértők Kr. e. 2700 körülire teszik(!). 
Baráth Tibor több közel-keleti rovásírásos emléket sorol fel - ábrákkal és irodalmi hivatkozásokkal alátámasztva -, amelyek a magyar rovásírás ismeretében szerinte értelmezhetők. 
Most tekintsük át azokat a kárpát-medencei rovásleleteket - a teljesség igénye nélkül -, amelyek Árpádék ideérkezése előtt már megvoltak! Tudni kell azonban, hogy a sors nem bánt kegyesen velük, főleg fába rótták ugyanis a betűket, ami idővel elporladt. Felbecsülhetetlen pusztítást okozott ezenkívül Szilveszter pápa parancsa, amely értelme szerint "... a régi magyar vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak... A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el..." A magyar nép ősi papjainak botokra rótt, nagy hagyományú tudáskincsét máglyákra vetették (vö.: V/1. fejezet). A fába rótt jelek, úgy tűnik, kivétel nélkül elpusztultak, de előbukkannak más íráshordozókon, cserépedényeken, kőbe vésve vagy fémbe karcolva. Például 1909-ben Ladánybenében találtak egy cserépedényt, amelyet III-V. századi hun munkának tartanak; rovásjegyei egyeznek az esztergomi és a margitszigeti rovásfeliratokkal, így azok megoldását a magyar rovásírásban kell keresni - ahogy az szintén említésre került. 
Több avar kori emlékünk is van. Például a jánoshidai és az alattyáni tűtartó, a szarvasi avar csont tűtartó, amelyet az első magyar nyelvemléknek tartanak a 700-as évekből. László Gyula feltűnőnek találta a hasonlóságot a Kárpát-medencei avar és a belső-ázsiai ősavar leletek között - foglalta össze Kiszely István a rovásleleteket. 

Ki találta fel az írást? 

A fentiek ismeretében először is arra keressük a választ, hogy hol és mikor alakult ki a magyar rovásírás. 
Az ismertetett leletek alapján Kiszely megállapítja, hogy "akármelyik kultúrterületről származtatjuk is a magyar írásbeliséget, kapcsolatai nem az Urál-vidékre, hanem az ókori magaskultúrák világába vezetnek. Az őshorezmi és a székely-magyar írásjelek nagyszámú egyezése arról tanúskodik, hogy a magyar írás jelkészlete a Kr. e. II. évezredre már összeállt." Forrai Sándor szerint a magyar rovásírás eredete és kapcsolatai időben sokkal mélyebbre nyúlnak és térben sokkal nagyobb területre terjednek ki, mint gondoltuk volna, feltételezi továbbá egy közös forrás létét. Meggyőződéssel vallja a székely-magyar rovásírás több ezer éves ősi elemeinek szoros kapcsolatát az egyiptomi és a mezopotámiai írásokkal. Rovásírásunk szinte valamennyi rovásírással (lineáris írással) kapcsolatban van, ami azt jelenti, hogy "elődeinknek vagy kisebb csoportjának ott kellett lenni az ősforrásnál" . A tatárlakai és tordosi leletekre, valamint a krétai, a föníciai, az egyiptomi és a mezopotámiai írásokkal való összefüggésekre hivatkozva úgy véli, hogy az írás eredetének két központja volt: a Kárpát-medence és a Közel-Kelet mezopotámiai központtal. Varga Géza szerint a magyar rovásírás bölcsője valahol a Közel-Keleten ringott "Kr. e. 600-500 között, de ha közelebbi időpontot kellene megadni - írja -, akkor a Kr. e. II. évezred közepén" a sztyeppére irányuló hurrita-szabir (vö.: I/6. fejezet) népvándorlásra gondolhatunk leginkább. Eleink felhasználták környezetük eredményeit, és hatással voltak más írásrendszerekre, részesei voltak az írás kialakulásának és fejlődésének. Varga Gézához hasonlóan többen vannak azon a véleményen, hogy a magyar rovásírás kialakulásának szempontjából az egyik fontos tényező a szabir-magyarságnak (hurritáknak) a Földközi- tenger környéki tartózkodási helye, mert csak így érthető meg az a szoros kapcsolat, amelyik például a föníciai és a magyar rovásírás között fennáll. Forrai Sándor szerint az újabb kutatási eredmények azt bizonyítják, hogy a közel-keleti íráskultúra létrehozója a szabir nép volt. A Kárpát-medencének a Közel-Kelettel évezredekre visszamenő kapcsolatából logikusan következik, hogy mindkét területen egymással rokon etnikum élhetett, szerves részei annak a nagy ősszabir területkörnek, amelyiknek határai a Földközi-tengertől messze az Aral-tóig, a Hindukusig és az Indus völgyéig is elnyúltak. 
A fentiek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a gondolatok ilyen módon történő rögzítésének feltalálója a szabir-hurri nép volt. Oppert ugyanezen a véleményen volt, szerinte az írásfeltalálók népe a nagy uráli, szkíta vagy turáni nyelvcsoporthoz tartozik. 
Ismert, hogy a magyar rovásírás betűírás, ám többféle betűírás is létezik. Nézzük meg, hogy hol találkozunk egy másik betűírás, az ékírás legkorábbi ábécéjével! Az egyik legkorábbinak tartott ékjelekkel írt ábécét a mai Szíria és Libanon határán fekvő Rasz Samra nevű helyen találták meg. Az ugariti nevet viselő ábécé alkalmas volt hurri szövegek leírására is, valamint olyan tulajdonságokat is mutatott, amelyek szokatlanak a héber írásrendszerben. Mindezek ismeretében nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a legkorábbi ékjelekből álló ábécé "feltalálása'' is a szabir-hurri nép érdeme. Fontos hangsúlyozni, hogy ennek az ábécének a legrégebbi emlékei kb. 200 évvel előzik meg a föníciai ábécé kialakulását. 
Nézzük tovább! Ki "találta fel" a rovásjelekből álló, a szakirodalom szerint az egyik legkorábbi ábécét, a föníciait, amelynek keletkezését Kr. e. 1500 körüli időkre teszik? A válaszadáshoz vegyük sorra, hogy mit tudunk róla! A föníciai rovásjelek meglehetősen hasonlítanak a magyar rovásírás jeleire, ami önmagában még nem sokat jelent, mert általában a különféle rovásírások hasonlítanak egymásra. (14. ábra) Azt is tudjuk, hogy hurri nép Kr. e. 2000 körül biztosan előfordult Fönícia környékén, valamint azt, hogy írásbelisége hosszú múltra tekint vissza. Az is ismert, hogy több, a Kr.e. 2000 körüli időkből származó rovás jellegű írásjelet is tartalmazó lelet került elő a föníciai Bübloszból, továbbá, hogy már a történelem előtti időkből (!) is maradt fenn rovásjeleket tartalmazó írásos lelet Palesztinából és Egyiptomból. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a rovásjelekből álló föníciai ábécét nagy valószínűséggel az a nép "találta fel", amelyik már ismerte azt, hogy egy hanghoz egy betűt társít, tehát a betűírást, amelynek korábban már hosszú idő óta voltak rovásjelei, amelyet a régészet is igazolt, és amely Fönícia környékén is élt. Ez a leírás elsősorban a hurri-szabir népre illik. 

A szakirodalom azonban meglepő módon a föníciai ábécé "feltalálását" a sémi népekhez köti. Vajon mivel bizonyítják ezt? A laikus erre csak azt tudja válaszolni, hogy a szakirodalomban nem talál meggyőző bizonyítékot erre nézve, a "bizonyítás" alapja ugyanis a következő: a Sínai-félszigeten 1904-ben angol régészek szobrocskákat találtak, ra tuk felirattal, amelynek a keletkezését kb. Kr. e. 1500-ra tették. A feliratokról megállapították, hogy betűírással készültek, és harminckét különböző jel ismétlődik bennük. Noha az írásjelek egyértelműen egyiptomi eredetre utaltak, az ezekkel a betűkkel írt szavak sémi nyelven íródtak. Ezt az írást proto-sínainak nevezték el. Később még előkerült ezzel az írással néhány, szintén rövid szöveg. A szakirodalom szerint a Sínai-félsziget bányáiban robotoló ósémiták tették meg "azt a nagy jelentőségű felfedezést", hogy a különböző jeleket egy-egy hang jelölésére használják (sic!). A föníciaiak, akik korábban az egyiptomi hieratikus írást használták, "feltehetőleg a proto-sínai és az ezzel egykorú ugariti írás hatására" alakították ki saját ábécéjüket - tartják. 

Ezzel a magyarázattal azonban korántsem ért egyet minden szakember, mivel az a tény, hogy kapcsolat van a föníciai és a proto-sínai írás között, még nem azt jelenti, hogy egyik a másikból származott. A föníciai betűk között vannak olyanok, amelyek nem mutatnak egyezést a proto-sínai betűkkel, ráadásul ez utóbbi betűk némelyike erősen képi jellegű, míg a föníciaiak erősen lineárisak. Erősen megkérdőjelezi a föníciai írás protosínai írásból való eredetét az is, hogy több évszázados kihagyás van a két írásfajta leletei között. 

A fentiek ismeretében a laikus a következő kérdéseket kénytelen feltenni: Mekkora az esélye annak, hogy a Sínai-félsziget bányáiban robotoló ósémita munkások - akikről nehéz bizonyítani, hogy korábban rendelkeztek volna az írás tudományával - egyből az írás legfejlettebb formáját, a betűírást fedezik fel? Mekkora az esélye annak, hogy véletlenül majdnem olyan betűket fedeznek fel, mint amilyeneket az akkor már több ezer éves írásbeliséggel rendelkező hurri-szabir nép is használt? Minek van nagyobb valószínűsége, annak, hogy a rovásbetükből álló föníciai ábécé a már évezredek óta létező rovásjelekből állt össze, vagy annak, hogy a nem tisztán rovásjeleket tartalmazó proto-sínai írásból, amelynek betűiből nem származtatható egyértelműen minden föníciai jel? 

Nos, a laikus kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy a föníciai ábécé nagyobb valószínűséggel a szabir-hurri néptől származik, mintsem a sémitáktól. 

De menjünk tovább! Ki "találta fel" a latin betűket? Az előzőekben már szó esett arról, hogy nem a "latinok", a föníciaiak írása ugyanis eljutott a görögökhöz is, és ebből alakultak ki a görög betűk. A latin betük az etruszkok, Közép-Itália római hódítás előtti népének rovásbetűiből és részben a görög betűkből alakultak ki. 

Első hallásra a laikus számára érthetetlen, hogy a "hivatalos" történetírás miért nem veszi komolyan az etruszk és a magyar nyelv, illetve a rovásírásaik közti hasonlóságot, amelyet például az olasz Mario Alinei professzor és több írásszakértő is bizonyítva lát. Az eddigiek alapján azonban látható, hogy a "tét" óriási: a művelt Nyugat írása etruszk eredetű (is), így amennyiben bizonyítást nyer, hogy a nyelvük és az írásuk rokon a magyarral, valamint az írásuk ugyanabból az ősi forrásból ered, mint a magyar... Nos , akkor egyértelművé válik, hogy a művelt Nyugat írása onnan származik, ahonnan a magyar rovasíras is... 

Meg kell hát tudnunk, hogy kik azok az etruszkok! Közép-Itáliának a római hódítás előtt élt népéről az átlagos képzettségű ember alig tud valamit, noha ők hozták létre Európában az egyik jelentősebb civilizációt a Római Birodalom felemelkedése előtt. Róma történelme a Kr. e. XI. században, az etruszkokkal kezdődött, az ő műveltségüket vették át a későbbi rómaiak. És innen már minden ismerős: ahogy a sumirakat "ismeretlen eredetűnek" tartják, és alig kutatják az eredetüket, ugyanúgy, mintha Európa első ókori civilizációjának létrehozói, azok eredete, nyelve sem érdekelne senkit sem. Többen "etruszk rejtélyről" beszélnek az eredetükkel és a nyelvükkel kapcsolatban, pedig valójában nincs is semmi "rejtély", mivel az ókori források meglehetősen egyöntetűen Kis-Ázsiából származtatják őket. Ezenkívül az egyiptomi hieroglifákon szerepel a "trsw" felirat, amelyet egy olyan tengeri néppel azonosítanak, akik Kr. e. 1230 és 1170 között megpróbálták lerohanni Egyiptomot. Az etruszkok egyik nevét ebből származtatják. Tehát a korabeli egyiptomi felirat is a nép keleti eredetéről szól. De minden más, az etruszkok ismert körülménye is keletre mutat, vallásuk, rovásírásuk és nyelvük ragozó jellege - tartja Baráth Tibor. Az etruszk nyelv ragozó jellegét bizonyította az olasz Mario Alinei, az Utrechti Egyetem tanára is, aki ráadásul rokoni kapcsolatot vélt felfedezni az etruszk és az archaikus magyar nyelv között. 

Nézzük az írásukat! A magyar és az etruszk rovásírás ismerőinek véleménye az, hogy ez utóbbit csak azok nem tudják megfejteni, akik nem tudnak magyarul, és nem ismerik a magyar rovás írást. Akik mindkettő birtokában vannak, sorra fejtik meg a korábban megfejthetetlennek tartott etruszk rovásírást. 

A fentiek ismeretében bátran mondhatjuk, hogy az ismertetett írás rendszerek létrehozása a ragozó nyelvű népekhez köthetők. 

Megmagyarázhatatlan leletek? 

Most, miután - remélhetőleg - sikerült valamennyire az írás kialakulásába bepillantást nyerni, kénytelen vagyok olyan, már biztosan írásjeleknek tekinthető jeleket tartalmazó leletekről is említést tenni, amelyek nem illeszthetők be az eddig vázolt képbe. Láttuk, hogy a képírásból alakult ki a fogalom-, majd a szótag- és végül a legfejlettebb, a betűírás, amilyen a rovásírás is. Nos, nehéz megmagyarázni, de attól még tény marad, hogy az emberiség legkorábbi, 20-30 ezer éves írásjeleket tartalmazó leletein a legfejlettebbnek tartott betűírás jelei, rovásjelek találhatók. Mintha az emberiség először egyből a legfejlettebb írásmóddal kezdett volna elírni! Csak néhány példa: l0-30 ezer évesre becsülik a Creshorsból származó csontleletet, a Lascaux-barlangban talált jelek keletkezési idejét kb. Kr. e. 17000-re teszik, a Grotte Cosquer-barlang leletének kora kb. 19-29 ezer év, 25 ezer év a Mas d' Azili írásjeles festett kövek megközelítő életkora... és még folytathatnánk. 

A legkülönösebb azonban az, hogy az emberiség legkorábbi írásjelei feltűnő hasonlóságot mutatnak a magyar rovásírás jeleivel. Varga Csaba részletesen foglalkozott az emberiség legkorábbi írásjeleivel. Véleménye szerint létezett egykor egy ősábécé, amely meglepő állandóságot mutatott az évezredek alatt. Bizonyítva látja továbbá, hogy ennek az ősábécének a jelei gyakorlatilag azonosak a ma is ismert székely-magyar rovásírás írás jeleivel, amelyek szintén alig változtak az évezredek alatt. Vizsgálta az ősábécé terjedési útvonalát, és arra a következtetésre jutott, hogy az a Kárpát-medencéből indult ki. 

Az ősi, eredeti harminc vagy harminckét betűs jelkészlet a hangértékekkel együtt napjainkig csak a Kárpát-medencében maradt fenn.

Bármilyen hihetetlen is, de lehet, hogy hitelt kellene adnunk a mitológiában foglaltaknak, miszerint az "égből kapott" betűkkel, Nimród betűivel írt legkorábban az emberiség. (És nagy részük az azokból származó betűkkel ír ma is.)"

***

Kiegészítés a fentiekhez:

(*)

Grover S. Krantz amerikai antropológus "Az európai nyelvek földrajzi kialakulása" (a mű eredeti címe: Geographical Development of European Languages) könyvében az alábbi megállapításokat tette:

"A magyarországi magyar nyelv régisége hasonlóképp meglepő lehet. Ezt mezolitikus nyelvnek tartom, ami megelőzi a neolitikus bevándorlást.”

„Legalább egy esetben itt megfordul a népesség vándorlásának általánosan elfogadott iránya. Általában azt állítják, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Kr. u. a 9. században Magyarországra. Ehelyett úgy vélem, hogy sokkal korábbi időben az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról.”

A Fordító előszava: „Krantz professzor időközben bizonyos korrekciókat hajtott végre könyvében, amit beleegyezésével, sőt az ő javaslatára függelék formájában közlünk a könyv végén. Igaz, hogy jelölte azokat az oldalakat, ahol a javításokat eszközölte, de maga is belátta, hogy ezeket így utólag nagyon nehéz beilleszteni az eredeti szövegbe. Így a sorszámmal ellátott változtatásokat szögletes zárójeles számmal jelöltem a szöveg megfelelő helyein. E korrekció - amiről jelenleg nem tudjuk, milyen sugallatra hajtotta végre - bizonyos visszalépést jelent elméletének a magyar nyelvre vonatkozó részében. A korábbiakkal szembe - mely szerint a magyar a legrégibb helyben maradó, mezolitikus nyelv Európában - most azt javasolja, hogy a magyar nyelv 10000 évvel ezelőtt Nyugat-Afganisztánból jött be a Kárpát-medencébe, és noha még így is a legrégibb nyelv, de nem mezolitikus.”

Nem tudni pontosan mi okból változtatta meg Krantz professzor hatalmas kutatómunkájának végeredményét különösen ránk, magyarokra vonatkozóan (csak sejtjük kiknek a közbenjárására..), de ettől függetlenül a professzor könyvének minden egyes térképén a Kárpát-medencei magyar nyelv-terület (amit ő ugornak hív) úgy áll, mint egy tömör kődarab, vagy mint egy érintetlen őserdő, melyen a körülötte dúló viharos évezredek egy karcolást sem hagytak. Ez - az utólagos álláspont-módosítása ellenére - elgondolkodtató...)) 

(**)
A Sorbonne egyetem vizsgálati eredményeinek forrása - mely szerint a magyar nyelv őrizte meg az ős-etimonokat (nyelvi őselemeket) leginkább (68%-ban)...  kérdéses, erősen vitatott. Források átveszik egymástól, de az eredeti tanulmányra nem lehet rábukkanni. Bunyevácz Zsuzsa forrásként Kiss Dénes "Bábel előtt - Isten nyelve, avagy képességünk a magyar nyelv" című 1999-ben Miskolcon kiadott könyvére hivatkozik. Ez a könyv pedig Vitéz Kollányi Károly A Kárpát-medence Európában című munkájából idézi ezt a részt. Hogy Kollányi értesülése honnan származik az sajnos nem tudható, mert a szerző nem adott meg erre vonatkozó hivatkozást.
Van, ahol Dr. Gosztony Kálmánt nevezik meg forrásként, aki valóban a Sorbonne tanára volt, és a nyelvészeti- sumérismereti osztályának hallgatója (1952-72), akinek nevéhez egy szintén fontos mű kötődik: Összehasonlító szumér nyelvtan. A Sorbonne egyetem intézménye önmagában már nem létezik, 1970 óta több felsőoktatási intézményre bomlott. Hiteles, megbízható információt az "ős-etimonokra" vonatkozó eredmények pontos publikációjáról tehát nem sikerült találni, ettől függetlenül azonban a legősibb nyelvnek tartott sumér nyelv és a magyar nyelv összehasonlító vizsgálatából (Gosztony könyve) kiderül, hogy 53 nyelvtani jellegzetességből (úgy mint ragozás, magánhangzós jelleg, szóalakítás, stb.) a magyar 51 esetben párhuzamos a sumér jellegzetességekkel, szókincs tekintetében pedig legalább ezer szó esetében ~80%-os hangtani és jelentésbeli azonosságot mutat (1050 sumér szóból ~850).
Tehát ha a Sorbonne egyetem "ős-etimon" vizsgálataira nincs is hiteles forrás, attól még Sorbonne tanára által elvégzett kutatás alapján a magyar nyelv a legősibbnek elismert nyelvvel rengeteg hasonlóságot mutat (más nyelvekhez képest kiemelkedően).  


***

A fenti meglehetősen alapos és körültekintő írástörténeti kutakodás után folytassuk Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. művével (XVII. fejezet) amelyben a magyar nyelvvel kapcsolatban ez szerepel:

"A magyar nyelvi egység és folytonosság 

A kutatók figyelmesek lettek a honfoglalást elszenvedők és a honfoglalók szervezeti és népi tagoltságára, megkülönböztetve a helyben talált és az először beérkező elemeket, azonosítva egyes beköltözőket már korábban betelepültekkel, s főként elemezve a hatalmi szerkezet elrendeződését, a műveltségi, embertani és egyéb külső jegyek, tényezők rendszerét. 
Ezzel az újszerű megközelítéssel ugyanakkor egyértelműen fény derült a korábbi őstörténeti kezdeményezések több ellentmondására, elégtelenségére és önkényességére, valamint e jellegük okaira. A magyar nyelv tulajdonságai és állapota például arra enged következtetni, hogy hosszú idejű, letelepedett, zárt, sűrűn lakott, közösségi, esetleg már városiasodó életformában élők között tett szert meglehetősen logikus fölépítettségére, bőséges hangkészletére, képzőire és ragjaira (* lásd TÁBLÁZAT), valamint kimagasló szóképzési, igeképzési és mondatfűzési képességére. A nyelvi vizsgálat szerint a magyar nyelv lényeges jellemző jegyei arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek kellett lenni egy hosszú, zárt letelepedett időszakának, amikor mind a nyelvtani rendszere, mind a nyelvi logikája kialakult és rögződött. Erre sem a finnugor, sem a közép-ázsiai származástani elképzelés nem nyújt lehetőséget. A szétszórt népesség évszázados vándorlása nem nyelvfejlesztő, hanem a nyelvet izoláló, azt nyelvjárásokra bontó hatású. Az e fejlődéshez szükséges körülmények több ezer éves időszakra csupán a Kárpát–medencében és közvetlen környékén állottak fenn. Így a finnugorizmus feltételezte újkőkorszaki uráli nyelvi őshazát el kell vetni, hiszen ott a régészeti adatok nem mutatnak a szükséges hosszú időre vonatkozó megfelelő szintű körülményeket, sőt az a térség ekkor még lakatlan volt. (a sumér nyelvnek, a maga korában kétségtelenül a legmagasabb szinten művelt és sűrűn települt tömegben élő kultúrának, két és fél évezred nem volt elegendő ahhoz, hogy olyan kompaktságra jusson, mint amire a magyar a 'honfoglalás' idejére eljutott.)
Ha a magyar nyelv uráli finnugor korszakát elvetettük, könnyebben magyarázhatókká válnak számunkra a finnugorizmusnak és más származtatásoknak a magyar jellemzőkkel való kibékíthetetlen ellentmondásai. Ilyen például az etnikai összetétel, amely embertani formáinknál az obi–ugor összetételt kizárja. Ugyancsak kizárandó a sumér embertani származás is, mert a sumérok főként mediterrán és armenoid elemei az urálival együtt hiányoznak mind a honfoglalás kori, mind a jelenlegi magyarságból, de hiányoznak az erre utaló tulajdonság-átörökítő adatok is. Ugyanakkor az újkőkor előtti Kárpát–medencei őslakosság, mint helyi cromagnon összetevő népi elem folytonossága – meglehetősen nagy arányú jelenléttel – megvan. S meghatározó közép–ázsiai elemként vannak jelen a sztyeppéről sorozatosan a Kárpát-medencébe beköltözött kimmerek, szkíták, dákok, jazigok, szarmaták, hunok, avarok, Árpád magyarjai, bolgár türkök és ogurok utódai. 
A magyar nyelv és nép eredetéről több elgondolás is ismert. A finnugor elmélet hívei az északi népek, a közép-ázsiai eredet hívei pedig a türk népek nyelvéből és műveltségéből vezetik le a magyart. Mindkét elgondolás végső soron nyelvi alapokra épül. A magyar műveltség népességtani vizsgálata a finnugor eredetet kétségessé teszi, merthogy a Kárpát-medence népességtani képe szinte semmi rokonságot nem mutat a ma finnugornak nevezettek népességtani képével. A közép-ázsiai eredet még összhangba hozható ugyan a mai magyar népességtani képpel, azonban nyelvtani és műveltségi elemzés ugyancsak számos ellentmondást hagy megoldatlanul. László Gyula korábban már javasolta, hogy a különböző társtudományok képviselői – félretéve előítéleteiket –, fogjanak össze egy egységes magyarság-kép és erre alapozott őstörténet kialakítása érdekében. Ez azonban mind a mai napig elmaradt. 
Amikor a magyar népről és a magyar nyelvről beszélünk, azon mindig azt a nyelvet és azt a népet érjük, amit ma magyarnak nevezünk. Ez a nyelv és ez a nép az ú. n. honfoglalás óta bizonyítottan a Kárpát-medencén belül él, őslakosságként pedig – mint fentebb bizonyítottuk – időtlen idők óta. A magyar nyelvű műveltség ennek a népnek a műveltsége. Ami nem föltétlenül jelenti azt, hogy e nép és e műveltség egynemű, sem azt, hogy csak egy gyökerű. De mindenképp jelenti, hogy a magyarnak megnevezett műveltség elsősorban annak az embercsoportnak a műveltsége, amit ma magyarnak tekintünk. 
A nyelvi vizsgálatban a glattokronológia olyan vizsgálati mód, amely föltételezi a nyelvi családfák létét, és az azokon való elágazások távolságát hivatott mérni. Ha a családfák létét nem is fogadjuk el, mégis érdemes ezt a vizsgálatot a magyar nyelvre is elvégezni, mert ha mást nem is, de a rokonnak föltételezett nyelvek távolságát ez a vizsgálat azért kellőképpen jelzi. Fontos a különbségtevés az alapszavak és a műveltséget tükröző szavak körében tapasztalható egyezések és nem egyezések között, mert a rokonnyelvek közelsége, vagy távolsága az alapszavak eltéréseivel fejezhető ki, míg a műveltség szavai sokkal inkább műveltségi hatások forrását és azok föltételezhető idejét jelzik. (Utóbbiak egyezését, eltérését eredetvizsgálathoz nem is szabad felhasználni.) A magyar és a rokonainak tekintett nyelvek glattokronológia vizsgálata arra utal, hogy ezek a nyelvek a jelen előtt 6-15 évezrede már nem élhettek együtt a magyarral"

* Cser Ferenc - Gyökerek, TÁBLÁZAT: a magyar és a "finnugor" nyelvcsalád nyelvtani elemeinek összehasonlítása: a magyar nyelv "magasabbrendűsége", fejlettsége, gazdagsága önmagáért beszél:

...vajon melyik nyelv lehet a forrás, az átadó, és melyik az átvevő...?


***

A magyar nyelvet tehát a ma is elfogadott, hívatalos akadémiai szemlélet finnugor eredetűnek tartja. 

No de mi a finnugor elmélet lényege? 

A nyelvtörténeti kutatásokat különösen megnehezítő korai nyelvemlékek hiánya miatt a finnugor elmélet szerzői megalkották egy - sosem bizonyított - "finnugor" ősnyelv létezésének elméletét, ami - ha létezett volna - kb. 7000 éves lenne, és amiből levezették a későbbi (mai) finn, magyar és egyéb uráli nyelvek eredetét. A "finnugor nyelvről" azonban egyáltalán nem léteznek írott források. Így a finnugor alapszókincset nem lehet dokumentálni, sem az ún. hangtörvényeket, sem az ún. későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint az ugor, volga-finn, stb. Emiatt az egész finnugor alapnyelv hipotetikus, merő feltételezés. Ezt a finnugor nyelvészek maguk is beismerik. Közismert, hogy az MTA Történeti Etimológiai Szótárában (TESZ) nagyon sok az "ismeretlen eredetű" magyar szó. Felmerül a kérdés, hogy a TESZ miért nem tesz kísérletet e szavak kapcsolatainak a régi kultúrnyelvekben, pl. sumérban, szanszkritban való felkutatására, vagy egyszerűen magyar eredetűnek elkönyvelésére, feltéve, ha azok valóban igazolhatóan magyar eredetűek? Nevetséges azokat a szavainkat "szláv jövevényszónak", vagy "ismeretlen eredetűnek" kinevezni, miközben látványos gazdag, szerves, egymással összefüggő egész szóbokrokat tudunk felmutatni az adott szavainkkal...  

A finnugor elmélet napjainkra "sokat fejlődött", utána lehet olvasni hol tartanak ezen elmélet védnökei - mert serénykedtek azért ők is az évtízedek alatt... A lényege dióhéjban: A finnugor elmélet pusztán nyelvi alapon, egy szűk (vitatottan kb. 600-1000 szó közötti) közös alap-szókészleten látja igazolni a magyarság uráli-finnugor őstörténetét, eredetét. A jelenleg uralkodó nézetek szerint a finnugor nyelvcsaládba tartozik a magyar nyelv is, amely az obi ugor manysi/vogul és hanti/osztják nyelvvel együtt alkotja a nyelvcsalád ugor ágát. A balti-finn, volgai és permi nyelvcsaládok együttese képviseli a finn ágat. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alkotja a nagyobb uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvrokonság elmélete azt mondja, hogy az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös, illetve hasonló elemei (alapszókincs, fonetikai elemek, mondattan) több évezredes együttélés idején alakultak ki. Az elmélet szerint az Urál-hegység környékén éltek együtt azok a népek, akikből az évezredek során a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek, így a magyarak is kiváltak. A finnugor nyelvrokonság elméletének pusztán nyelvtudományi "bizonyítékai" vannak, azonban a  nyelvrokonság további, külső megerősítését, bizonyítékát tekintve, akár az anyagi kultúra, akár a zene vagy az irodalom oldaláról nézzük, elenyésző bizonyíték áll az elmélet rendelkezésére. 

Lássuk hogyan vélekedik minderről Cser-Darai szerzőpáros:

Cser Ferenc - Darai Lajos: A nemzeti önismeret csapdái: közbevetés a nyelvtudományról. A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek összefoglalása c. tanulmányából következik egy nyelvészeti vonatkozású részlet:

"Előzmény, egyik valótlan eredeztetésünk trónbitorlása A magyarság eredetét a XIX. század folyamán alapvetően két elgondolás próbálta meg leírni: a kizárólag a nyelvi rokonságra épülő ú.n. finnugor (lásd pl. Budencz (1871), Zsirai (1935), Diószeghy (1978) vagy Glatz (1996), pp.: 8.1. -40) és a nyelvi, valamint a kulturális hagyományokra alapozó ú.n. török elmélet (példának okáért Kiszely (1996), Osetzky (1977), Götz (1991), Padányi (1989), Nagy (1987)). A kiegyezést követően az előbbi lett a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen elfogadott származtatási elmélete, és azóta a magyar történelemtudomány ezt tanítja, ezt hirdeti, ezt ragozza. A hivatalos történelemtudomány semmiféle más megoldást nem fogad el, és a bármely más megoldásban gondolkozókat tudománytalannak, tulipántos álmodozónak, akár politikai alvilágnak is nyilvánítják. 

A finnugor elképzelés lényege az, hogy valamikor, talán hat-nyolc évezreddel a jelenkor előtt (JE) létezett valahol az Urál környékén egy ősnép és egy ősnyelv, amit a nyelvtudomány és a történettudomány uráli ősnyelvnek, illetve uráli ősnépnek nevez. Ebből a kezdetekben leszakadtak a mai szamojéd népek és nyelvek, majd egy következő lépésben, az immár finnugornak nevezett maradék kettéoszlott a finn és az ugor ágra. Ezek közül az egyik – az elképzelésektől függően vagy a finn, vagy az ugor – az Urál ellentétes oldalára költözött, ahol aztán mindkettő újból csak két ágra bomlott: a finn a baltira és a permire, az ugor meg a magyarra és az obi-ugorra. Ez utóbbi elágazást valamikor a JE 3. évezred elejére, közepére helyezik. A magyarok pedig ekkor valahol az Obtól délre élhettek, és az elképzelések szerint ekkor kezdődhetett meg a magyarság addigi halász-vadász műveltségének a levetkőzése, az állattenyésztő életmód fölvétele s a magyarság lovas-nagyállattenyésztő néppé szerveződése. 

Minthogy a környező műveltségek ekkorra már egytől-egyig fémfeldolgozó, lovas-nagyállattenyésztők voltak, a magyarnak tőlük tanulva kellett legyőznie a köztük lévő hihetetlen nagy műveltségbeli különbségeket. Ezek a népek – megoldási felfogástól függően – türk, vagy iráni népek lehettek. Azonban egyetlen konkrét népet, vagy törzset sem tud a hivatalos tudomány megnevezni, mert nem hogy erre, de még a magyarság feltételezett helyére vonatkozóan sincs megegyezés a történészek között. 

Később a magyarság a hivatalosan elfogadott elmélet szerint a sztyeppén különböző helyeken bolyongott, hogy aztán már a Kr. u. évszázadokban a Káma és a Volga közötti területen legyenek felfedezhetők. Ezt követően őseink türk (elsősorban a kazár) népek alatt élhettek, majd a Kr. u. IX. század végén önállósodtak és Európa legerősebb katonanépeként, a föltételezések szerint ekkor a szinte teljesen üres Kárpát-medencébe költöztek, ahol nagyon hamar – egy évszázadon belül – létrehozták Európa legkorszerűbb keresztény államát I. István királlyal a trónon. 

Mindezen elképzelések alapja a magyar és az ú. n. finnugor népek nyelveinek a rokonsága. Régészeti adat, ami az elképzelést egyértelműen igazolná, azonban nincs. Olyan is kevés van, amely valamiként elősegítené, támogatná. Példának okáért ugor népet és nyelvet eleddig senki nem talált, sem a fönt megnevezett, sem a távolabbi körzetben. A szó mesterséges, de a jelentése sem ismert. 

Ha igaznak fogadjuk el az elképzelést, akkor a magyarság a Kárpát-medencei megjelenésekor sztyeppei, lovas-nagyállattenyésztő nép lehetett. Eme műveltség forrásainak a szókészletét kellene a nyelvében föllelni, a nyelvszerkezetnek valahol a türk és az iráni nyelvek között kellene elhelyezkednie. Azt kellene tapasztalnunk, hogy a külső hatások csökkenésével, vagy a Kárpát-medencében talált más népek nyelvének a hatására az államalapítástól kezdődően a magyar nyelvnek az angolhoz hasonló mértékű, rohamos változáson kellett volna átesnie, de még ma is erősen változó nyelvi környezetet kellene érzékelnünk. Minthogy a ‘tanító’ népek műveltsége nagyságrendekkel magasabb színtűnek föltételezett, mint a Kr. e. 1. évezredi magyarságé, a hit, a mese és a regevilágunknak ugyancsak eme népeknek a hit, mese és regevilágát kellene tükröznie. Ugyancsak a magyar népesség embertani megjelenésének is a föltételezett uráli, és a későbbi szálláshelyeken föllehető embertani jegyeket kellene mutatnia. 

Nézzük meg most, hogy mi is a valóság?

Bizonyíték, a magyar nyelv 

A magyar nyelv a ragozó nyelvek családjához tartozik. Ezeken belül pedig ú.n. akkuzatív nyelv, ami azt jelenti, hogy közvetlen tárgy esetében a tárgyat ragozza. Első-szótaghangsúlyos nyelv, azonban a hosszabb szavakban a páratlan szótagok mellékhangsúllyal rendelkeznek. Következetesen alkalmazza a magánhangzó harmóniát, miszerint nem csak a ragok magánhangzói illeszkednek a szó hangállományához, hanem az egyszerű magyar szavakban vagy csak magas, vagy csak mély hangzású magánhangzók lehetnek. A magas hangzásúak gyakran a közelséget, a mélyek a távolságot fejezik ki. Határozott és határozatlan névelőt használ a nyelv. Az igeidőket közvetlen ragozással képezi, az összetett igeidők ugyan a múltban még léteztek, a mai nyelvből már kikoptak, régiesnek hangzanak. Az összetett igeidőkben is a főigét ragozta, a kiegészítő szavak (vala, volt, stb) változatlanok maradtak. A mondatok szórendje szabad, a szavak mondatbeli szerepét ragokkal fejezi ki, a ragokat a szó végére illeszti. A birtokost helyezi előre, a birtokot a birtok mögé, és a birtokot ragozza. Tárgyas és részlegesen kettős igeragozása van. Alapszókészletének zöme egy vagy kéttagú szó, amelyekből képzőkkel, majd ragokkal képez fogalmakat. A magyar nyelv ma is egységes, nem szakadt nyelvjárásokra. 

A nyelvek rokonságát a nyelvtani, hangtani és szótani hasonlóságok és egyezések száma és azok mértéke határozza meg. A hasonlóságokat és az egyezéseket a nyelvszerkezet, a hang- és a szókészlet, a szóképzés, a mondattan és a nyelvtani elemek összességének figyelembevételével kell vizsgálni. Már a bevezetőben említett sajátságokban sem egyezik a magyar valamennyi rokonával. A magyarral közvetlen rokonnak tekinti a nyelvtudomány a két obi-ugor nyelvet, az osztjákot és a vogult, amelynek mintegy harminc nyelvjárását az Ob környékén mintegy tizenhatezer ember beszéli. A magyar nyelvet tizennégy millióan beszélik. A balti finn ág legnagyobb nyelve a finn, melyet öt és fél millióan beszélnek. A következő az észt, amelyet egy millióan, majd a lapp, amelyet mintegy kétszázötven ezren beszélnek. A permi ághoz tartozik a votják, a zürjén, a cseremisz, a mordvin és a jurák, ezeket összesen mintegy másfél millióan beszélik. 133 A 22,5 millió finnugor nyelven beszélőből tehát 14 millióan magyarul beszélnek, és mégis, e legnagyobb lélekszámú nép nyelvének megnevezése nincs a nyelvcsoport nevében. Ott van azonban az ugor, jóllehet sem ilyen nyelvet, sem ilyen nevű népet nem ismer a történelem. A második legnagyobb nyelv, a finn viszont ott van. Ennek bizonyára nem tudományosan indokolható, hanem politikai okai vannak. 

A magyar nyelv hangkészlete nagyon bő. Teljes ajakmozgással kilenc magánhangzót formálunk, mindegyiknek van hosszú és rövid változata. Itt meg kell különböztetnünk az a-t az á-tól, mert ugyan az á hosszabb, mint az a, de mégsem az a hosszú változata. Ugyanez vonatkozik az e és é viszonyára is. Mindkét hangpár képzése eltérő módon történik. Ha összehasonlítjuk a rokonokéval, akkor azok a magyarhoz képest kevesebb és más hangzókat használnak, a kiejtésük sokkal zártabb módon történik. Mássalhangzóink száma 26, és mindegyiknek van kettőzött, ú. n. hosszú változata is. A rokon nyelvek – különösen az obi-ugor nyelvek – kevesebb mássalhangzót, és a magyar teljes vertikumú kiejtésétől eltérően, sokkal inkább hehezett, selyp és pöszített hangokat használnak. 

A rokonítási elméletek elsődleges alapját a szókészlet képezi. Collinder szerint a magyarnak 504 finnugorra visszavezetett szótöve ismert. Ezeken felül még néhány százról fölteszik, hogy esetleg finnugor alapú, ahogy Budenz, ill. Lakó etimológiai szótárában sokkal több szót sorolnak fel, de csak ‘potenciálisan egyeztethető’ megjegyzéssel kísérve. A szóeredetek levezetése gyakran ellentmondásos, megengedhetetlen módon kaotikusan változó mássalhangzókkal és értelmezéssel operálnak. A közvetlen rokonnak vélt osztják és vogul nyelv több mint ezer finnugornak vélt szóval rendelkezik. Mindazon magyar szavakat viszont, amelyek nem vezethetők le a finnugor nyelvekből, a magyar nyelvtudomány a magyar nyelv kölcsönzött szavainak tekinti. Ebből a szempontból teljesen lényegtelennek vélik azt, hogy az adott szó a magyar nyelvben esetleg egy szóbokor meghatározó elemét képviseli, miközben az ú.n. kölcsönző nyelvben nem, sőt, esetleg ott még hangtanilag is idegen. Ez a fajta szemlélet határozottan előítéletet tükröz. 

A nyelvrokonítási vizsgálatokhoz használható a Swadesh és Lees által kidolgozott ú.n. glottokronológiai vizsgálat. Ebben kiválasztunk egy olyan alapfogalom- készletet, amely lehetőleg nem hangutánzó szavakból áll és nem a műveltséget jellemzi, majd meghatározzuk, hogy az összehasonlítandó nyelvekben az ezeket megjelölő szavak mekkora hányada vonatkoztatható ugyanarra a hangalakra. Minél több az azonos hangalakra visszavezethető szó, annál közelebbi a rokonság, annál kisebb idő telt el, amióta a két nyelv nem érintkezik egymással. Az elgondolás alapja az, hogy a nyelvekből hasonló sebességgel kopnak ki a szavak. A műveltséget nem tükröző száz magyar alapszót az alábbiakban foglaljuk össze, dőlt betűvel szedve mindama szavakat, amelyeket Collinder szótára finnugor alapúnak vél: 

én, te, mi, ez, az, ki, mi, nem, mind, sok, egy, kettő, nagy, hosszú, kicsi, nő, fér(fi), ember, hal, madár, kutya, tetű, fa, mag, levél, gyökér, kéreg, bőr, hús, vér, csont, zsír, tojás, szarv, farok, toll, szőr, fej, fül, szem, orr, száj, fog, nyelv, köröm, láb, térd, kéz, has, nyak, mell, szív, máj, iv-(iszik), ev-(eszik), harap, lát, hall, tud, alv-(alszik), (meg)hal, (meg)öl, úsz-(ik), száll, men-(gy), jön, fek-(szik), ül, áll, ad, mond, nap, hold, csillag, víz, es(ő), kő, homok, föld, felhő, füst, tűz, hamu, ég, út, hegy, piros, zöld, sárga, fehér, fekete, éj(jel), meleg, hideg, tele, új, jó, kerek, száraz, név. 

Látható, hogy a finnugor eredetűnek tekintett szókészletből 56 tartozik a Swadesh és Lees által meghatározott 100 alapfogalomhoz. Ezek zöme egytagú szó. Az etimológiai szótárak szerint ezek szinte kizárólag uráli eredetűek, azaz régebbiek, mint 7 évezred. Az egyenletes kikopás tétele szerint ekkor a magyar nyelv stabilitása sokkal nagyobb, mint az egyébként vizsgált nyelveké, mert évezredenként a száz magyar alapszóból csak 9 kopott ki, miközben a hivatkozott nyelvekből 14. A rokon nyelvek közül a finnek mintegy 50 alapszava finnugor eredetű, de ebből csak 14 vezethető le a magyaréval azonos hangalakból. A glottokronológia szerint a finn és a magyar távolsága így legalább 12 évezred. Ez azt jelenti, hogy ha el is fogadjuk a nyelvi családfát, a két nyelvnek még a jégkorszak fölmelegedése idején el kellett válnia egymástól. Ámbár ha figyelembe vesszük azt is, hogy mindkét nyelv változási sebessége kisebb, mint a tétel fölállításához használt nyelveké, akkor ez a távolság ennél az időtartamnál is sokkal nagyobb. A magyar és az obi-ugor nyelvek között 23 szó vonatkoztatható egymásra, így az ezek közötti távolság is legalább 5–6 évezredes, ami ugyancsak sokkal nagyobb, mint amit az elméletek állítanak (2–2,5 évezred). 

A glottokronológia tehát azt mutatja, hogy a finnugor nyelvek rokonsági foka meglehetősen kicsi. Sokkal kisebb, mint pl. az indoeurópai nyelvek legkisebb rokonsági foka (kelta/örmény), és messze kisebb, mint pl. a török (türk) nyelveké, amelyek ugyan 2–3 évezrede váltak el egymástól, de még mindig kölcsönösen megértik egymást. A magyar és a „legközelebbi rokonai” azonban már nem. 

Érdemes megvizsgálni a magyar–sumér rokonsági fokot is. Ezt elvégezhetjük például a Halloran szótárából merített sumér szavakkal, s kitűnik, hogy a megegyező hangalakú szavak száma itt is csekély, ezért a magyar–sumér távolság is nagyon nagy. Messze nagyobb, mint amit akármilyen sumér–magyar származtatási modell megkívánna. Az egymásra vonatkoztatható szavak alapján a magyar és sumér távolsága is több mint 7 évezred, azaz a magyarnak és a sumérnak már akkor el kellett volna válnia egymástól, amikor a sumérok még meg sem jelentek a történelem színpadán. 

A műveltségeket kifejező szavakat is érdemes vizsgálat alá venni, mert ezek alapján végigkísérhetjük, hogy az adott nyelvet beszélők milyen környezetben éltek, egy-egy műveltségi elem felvételekor kikkel álltak kapcsolatban. Ennek kifejezésére az alább felsorolt fogalomkört határoztuk meg, igyekezve a kezdetbeli letelepedett társadalmi formához tartozó műveltségi elemeket megszólaltatni. Dőlt betűkkel szedettek itt is a Collinder szótárában megtalálható, finnugor eredetűnek vélt szavak: 

erdő, barlang, folyó, tó, tenger, part, ház, fal, kapu, ablak, kémény, udvar, kert, mező, legelő, sarló, eke, vödör, tál, köcsög, balta, kés, kanál, villa, tű, cérna, búza, árpa, rozs, széna, szalma, répa, káposzta, bab, bor, szőlő, sör, bükk, éger, nyír, tölgy, fenyő, alma, körte, szilva, barack, tök, alom, kecske, juh, tehén, ökör, tyúk, kakas, bika, ló, kacsa, szarvas, medve, kígyó, hal, vaj, tej, sajt, túró, hám, iga, nyereg, zabla, kapa, agyag, cserép, kerék, arany, ezüst, réz, bronz, vas, öv, szánt, arat, vet, csépel, őröl, süt, főz, sző, fon, ró, nyíl, íj, varr, ell(ik), legel, isten, ördög, pap, ötvös, takács, bognár. 

A magyar és a finnugor nyelvek ebben a vonatkozásban még nagyobb távolságra vannak egymástól, mint az alapszókészletüket tekintve. Ugyanakkor itt már több a sumérral rezonáló szó, ami esetlegesen valamilyen újkőkorszaki kulturális hatást már tükrözhet. A szókészletben azonban van egy halom olyan szó is, ami megint csak arra utal, hogy a magyar nyelv meglehetősen régen megismerkedett pl. a fémfeldolgozó műveltséggel. Erre egyértelműen utalnak a fémek nevei. A magyar vas szó finnugor eredetűnek véleményezett és ott ércet jelent. A finn a rezet nevezi vaski névvel. A réz, az ezüst szó azonban sem nem finnugor, sem nem indoeurópai, sem nem türk. 

Márpedig bármelyik – erőltetett – eredeztetési elgondolást is tekintjük, a fémeket a magyar csakis indoeurópai (iráni), vagy türk népektől ismerhette meg. A magyar szavak azonban nem ezt tükrözik. Az aranyat a szanszkrit mélyebb rétegéből származó hieranya szóból próbálják meg levezetni (azaz nem finnugor eredetű a szó). Márpedig, ha a szanszkrit mélyebb rétegeiből ered, akkor a szónak meglehetősen idősnek kell lennie a magyarban is. Amikor a magyar nyelv ezt a szót kölcsönözhette, a magyar a származtatási elképzelések szerint vagy a türk népek hatása alatt állt, vagy nem ismerte a fémeket. Ha pedig ismerte, akkor az átvétel akár fordított is lehet, azaz a szó tőlünk származik. 

Fel kell még arra is hívni a figyelmet, hogy a magyar nyelv szókészletének rendkívül nagy hányada az ú.n. őselem, azaz etymon, ami azt jelenti, hogy egyszerű hangutánzó, mozgást leíró, vagy gyermeknyelvi szó. A magyar törzsszókészlet kétharmada (66%) tartozik ide, míg a más nyelvekben ez az arány sokkal kisebb. Még a türk nyelvekben találunk 25% körüli őselemet, de pl. az angol nyelvben ez már kevesebb, mint 5%. 

A magyar nyelv a többes számot következetesen –k hanggal fejezi ki, míg a rokon nyelvekben –i és –s a többes szám ragjaiban föllelhető jel. A baszk nyelvben ugyancsak –k fejezi ki a többes számot, de megjelenik ez a hang az örmény igeragozásban is, ahol egyébként a személyragok a magyaréval azonosak. A finnugor nyelvek közül a lappban találkozunk a többes szám első személy ragjában a –k-val, és a mordvinban fordul elő még két helyen. 

A magyar nyelv kétféle igeragozást használ: a tárgyatlant és a tárgyast. Tárgyas igeragozása Európa nyelveinek általában nincs, az obi-ugor nyelvek mellett még a permieknek van. A magyarban van kettős igeragozás, ami egyetlen finnugor nyelvben sincs, van ellenben az ergatív nyelvekben, mint amilyen a baszk és a sumér. 

A magyar és az ún. rokon nyelvek nem azonos módon képezik a múlt időt. A magyar következetesen –t- hangot használ a múlt idő ragjában, a többi nyelvben a rag –s–, ill. –i– hangot tartalmaz. A magyar rag sokkal inkább összhangban van a szász gyengeragozás –t, –d ragjával, mint a „rokonokéval”. 

A magyar egyes és többes számot használ, az ugor nyelvek azonban használják a duális többest is, ami az indoeurópai nyelvek korai szakaszát is jellemezte. 

A magyar igék közül kifejezetten hiányzik a birtoklást kifejező ige (habeo, haben, to have, stb), és a magyar ezt a fogalmat a nekem van szókapcsolattal fejezi ki. Ebben hasonlít a türk nyelvekre. Az indoeurópai nyelvek közül ez az ige hiányzik a kelta nyelvek egy részéből, a szanszkritból és az örményből.155 Az ige hiánya a birtoklás fogalmának alárendelt szerepére utal a magyar műveltségnél. Az ige egyébként hiányzik a többi finnugor nyelvből is. 

A magyarban van határozott és határozatlan névelő, ami a finnugor nyelvekben általában nincs. A személyes névmás egyes szám első személyét a magyar az én szóval fejezi ki. Valamennyi rokon nyelvben erre m hangzót tartalmazó szó szolgál, de ez a hang fejezi ki szinte minden európai nyelvben is ezt a fogalmat. A magyar a kivétel. Az egyes szám második személy ragja a –d, és ebben egyezik Európa valamennyi nyelvével. 

Meg kell még említenünk a magyar szóképzés sokoldalúságát és hatékonyságát. Az egyik legfőbb jellemzőt az igekötők adják. Ezekkel az alapigék jelentése módosítható meglehetősen széles mértékben. A rokon és a környező nyelvek nem, vagy csak korlátozott mértékben használnak igekötőket. 

A képzők családja is hatalmas a magyar nyelvben, és ezek a fogalmak pontos meghatározásához hihetetlen nagy segítséget jelentenek. A magyar nyelvben megfogalmazhatunk eleddig ismeretlen fogalmakat is úgy, hogy minden magyarul tudó azt a fogalmat a szó alapján megérti. A szomszéd nyelvekben a fogalmakat leíró új szót előbb körül kell írni ahhoz, hogy mások megértsék. 

Külön érdekessége a magyarnak, hogy ragokat is ragozhat, és így alkothat új kifejezést. Példa erre a tőlem, hozzád, stb. Hasonló módon ragokat személyraggal, birtokos raggal más finnugor nyelv nem láthat el, azonban az egyes számban a magyarral azonos raggal, hasonlóképen fejezik ki ezeket a fogalmakat a kelta utódnyelvek. Többes számú ragjaik már nem követik a magyart, nincsenek a magyaréhoz hasonlóan rendszerben. 

A magyar nyelv változása nemcsak a kikopó szavak kis száma, hanem a legrégebbi magyar nyelvi emlékek alapján is meglehetősen lassú. A legrégebbi magyar szövegek – pl. a Halotti beszéd – latin írásmódja ellenére is még minden nehézség nélkül megérthetők. Ez azt is jelenti, hogy a magyar nyelv a mai kifejezőkészségével már a honfoglalás idején is rendelkezett. Az angol, vagy a francia nyelv hasonló korú szövegei a mai angol, vagy francia anyanyelvűek számára is már egyáltalán, vagy csak alig érthetők meg. Talán ennek a lassú változásnak köszönhető az, hogy a magyar nyelv az elmúlt évezred alatt sem szakadt szét nyelvjárásokra, egységes, egyetlen nyelvként maradt meg és él ma is. 

Mindezek a jegyek arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek kellett lenni egy hosszú, zárt letelepedett időszakának, amikor mind a nyelvtani rendszere, mind a nyelvi logikája kialakult és rögződött. Erre sem a finnugor, sem a közép-ázsiai (türk) származástani elképzelés nem nyújt lehetőséget. 

A szétszórt népesség évszázados vándorlása nem nyelvfejlesztő, hanem a nyelvet izoláló, azt nyelvjárásokra bontó hatású. Lásd erre kiváló példaként a szláv, a germán, ill. a türk nyelvek felbomlását. 

A magyar műveltségnek a honfoglalás idején írása volt, a rovásírások egyik fajtája. Ezt a kereszténység fölvételétől kezdve törvények tiltották, mégis a paraszti társadalomban túlélt. Írásjelei a kora rézkori Közép-Európa írásjeleivel harmonizálnak. 

Végezetül még a zenei anyanyelvünkről néhány szó. A magyar népzene ötfogású hangrendszerből építkezik. A környezete – beleértve a finn és balti finn népeke zenéjét – hétfogású hangrendszerű. Az obi-ugor népek hangrendszere a tonalitást sem éri el, vagy csak háromfogású. Ötfogású hangrendszere van a türk népek egy részének és a távol-keleti japánnak. A magyar népzene ereszkedő dallamívű, és ez nem föltétlenül jellemzi a türk népek zenéjét. Ötfogású még az írek népzenéjének egy része. A magyar tehát ebben is különbözik a közvetlen rokonainak tekintett népektől, műveltségektől."

***

Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen emeli fel szavát a nyelvész Marácz László  és a régész-őstörténész Bakay Kornél. 

"Finnesítés

Nemrég jelent meg második, bővített kiadásban a finnugrista Rédei Károlynak, a bécsi egyetem emeritus professzorának "Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája." című könyve. A finnugor-elméletet elutasítókat, tekintet nélkül azok tudományos rangjára és képzettségére, a "szellemi és a politikai alvilág képviselőinek" bélyegzi. (…) 

Rédei könyve azért is furcsa könyv, mert a nyelvészet dilettantizmusának fogalmát maga a finnugrizmus teremtette meg. A finnugrizmus dogmatikus tantételei e diszciplína művelői szerint már régóta állandósultak, azaz: megdönthetetlen, sziklaszilárd igazságokká váltak. Ezért aztán - szerintük már nem kell tovább kutatni a magyar nyelv esetleges más rokon szálait. Az utóbbi időben azonban, mint közismert, rengeteg új nyelvi adat került felszínre, amely adatok valóságos nyelvtudományi robbanást idéztek elő, kivált a korszerű technikai eszközök bevetése révén, mindenek előtt a világhálóra gondolunk, ahol egy gombnyomásra bármilyen nyelvi szótárt le lehet hívni. 

A finnugrizmus magyarországi képviselőinél, láthatóan, megállt az idő, belerozsdáltak a kádári gulyáskommunizmus posványosan nyugodt korszakába, tudomást sem véve az új korszak hatalmas új lehetőségeiről. Ők örökérvényűnek tekintik a Hunfalvy és Budenz-féle tantételeket, és semmilyen más nyelvi adatot, módszert nem kívánnak igénybe venni, sőt elfogadni sem hajlandók, mert az megzavarhatja a finnugor állóvizeket. Ezt a képtelen helyzetet azonban már a józanul gondolkodó, nyelvtudományilag képzetlen emberek sem hajlandók elfogadni, mert rájöttek arra, hogy a tudományban sincsenek örökérvényű eredmények. Rédei úr, jóllehet idézi (115. o.) a görög bölcsek híres mondását: pantha rei (minden folyik), de úgy képzeli, ez a finnugrizmusra nem érvényes. Mivel a finnugrista dogmák és; tételek nem képesek számos kérdést megmagyarázni és megoldani, az amatőr kutatók is új utakat keresnek, új szemlélet szerint kezdenek más irányba is kutatni. S aki keres, az talál! Új könyvek garmadája lát napvilágot, elismerjük, sokszor provokatív adatokkal és különös elméletekkel. (…) 

Rendkívül fontos és alapvető, hogy a feltételezett finnugor alapnyelvről egyáltalán nem léteznek írott források, így a finnugor alapszókészletet nem lehet dokumentálni! Hasonlóképpen nem lehet dokumentálni az un. hangtörvényeket és a későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint például az ugor, a volga-finn, etc. Ezért kellett további, soha sem bizonyított feltételezések tucatjait létrehozni. Sohasem mondják meg, hogy miért állanak a finnségi nyelvek szóelemei közelebb a feltételezett ősnyelvhez, mint a magyar nyelv szóelemei? A kérdés az: miért nem egyenlő a feltételezett ősnyelv a magyarral? 

Azt a finnugristák is beismerik, hogy az un. hangtörvényeknek nincsen természettudományos jellege (vö. Honti L.- Gergely A., Marácz L., Magyar fordulat. Magyar Tudomány 1997/2, 241-243.), de akkor milyen jellegűek ezek a feltételezett hangtörvények? Tendenciák, véletlenek vagy bűvészkedések? E kérdésekre mindeddig nem kaptunk választ. De azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre nem is lehet válaszolni. Vagyis: a finnugor elmélet cáfolható, de nem bizonyítható. (…) 

Az is furcsa feltételezés, hogy a magyar gyökök rövidülnek a feltételezett finnugor gyökökhöz viszonyítva, hiszen ezek közelebb állanak a kétszótagú finnugor gyökökhöz, lásd erre a magyar szem, a finn silmá megfelelője: sil-má vagy silm-á tagolással. Ez azért is meglepő, mert minden nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor nyelvek ragozó nyelvek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk, azaz új szavakat hozhatunk létre. Ha azonban a ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamokat, akkor a rövidebb gyök az elsődleges, a hosszabb gyökalak a másodlagos, azaz a levezetett. A magyar gyökök egyszótagúak, a finnségi megfelelői kétszótagúak. Nos akkor miért kellene a magyar gyököt a finnségiből levezetni? Mindez azt jelenti, hogy a finnugristák még a magyar nyelv ragozó jellegét és azt sem vették figyelembe, hogy nyelvünknek egyszótagú gyökei vannak! Lehet-e ilyen zavaros mulasztásokra nyelvi eredet-elméletet építeni? 

A finnugor munkákban lépten-nyomon találkozhatunk azzal a kitétellel, hogy a biztosra vehető finnugor eredetű magyar szavak száma az ötszáz és az ezer között ingadozik. Rédei szerint (115. o.) az ilyen szavak száma legalább 419. Ez a kijelentés azonban egy tudományos mezbe öltöztetett blöff! A magyar nyelv finnugor eredetű szókészleti elemeinek a számát nem lehet biztonsággal megállapítani, mert az un. finnugor alapnyelv egy feltételezett "rekonstruált" laboratóriumi modell. Ami a valóságban létezik, az a magyar nyelv és az un. finnugor nyelvek közötti szópárhuzamok. Minden más pusztán feltételezett, csillaggal jelzett virtuális alapszó. Klima László szerint (Magyar Nyelv 1991) a magyar és a finn nyelv közötti biztosra vehető párhuzamok száma 212 s ez a szám a Rédei-féle blöffölésnek a fele. E szópárhuzamok közt olyanok is vannak, amelyeket mi kétes értékűnek tartunk. Ilyen például a finn kota, s a magyar megfelelője ház, vagy a finnségi kunta és a magyar 'párja' a had. Ezeket a kapcsolatokat mi elvetjük, mert hangtanilag és/vagy jelentéstanilag nem hozhatók kapcsolatba egymással. A finn kota jelentése sátor, ami nem egyezik a magyar házzal. Ha ezeket a kétes értékű szókapcsolatokat kiiktatjuk s nem a szavakat, hanem a gyököket vesszük tekintetbe, akkor a magyar-finn szópárhuzamok száma jóval a 212 alatt marad. A Czuczor-Fogarasi szótár több, mint 2000 gyököt és 80 egyszótagú toldalékelemet sorol fel, vagyis a magyar nyelvnek e szótár szerint 2080 alapszókészleti eleme van. A finnel való szópárhuzamok száma tehát a 10%-ot sem éri el! 

Ezeket a magyar-finn szópárhuzamokat azonban másképpen is lehet magyarázni, mint feltételezett ősrokonsággal, ahogyan ezt a finnugristák teszik. Ám a magyar nyelvtudomány más alternatívákkal sohasem foglalkozott komolyan. E kérdésben is nyomban kitetszik a torz kettős mérce, mert amíg a finnugristáknak nem kötelességük a más alternatívákat hitelesen megcáfolni, addig a más nézeteket vallóknak kutya kötelességük legelőször a finnugrizmus tanait pontról-pontra cáfolni. 

A szópárhuzamok magyarázati lehetőségei: 

1/ A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv. 

2/ Létezhetett egy nagy ural-altáji nyelvcsalád, amely az eurázsiai térségben alakult ki. Erre a lehetőségre egyébként Sajnovics is utal a Demonstratio előszavában, de ezt a finnugristák jótékonyan elhallgatják. 

3/ A magyar-finnugor-török és sumér nyelvi párhuzamok térségbeli kapcsolatokból jöttek létre. Bél Mátyás ezt már 1718-ban felvetette a Tanulmányok a régi hún-szkíta irodalomról c. munkájában. Szerinte Szkítiában többféle etnikum találkozott. 

4/ A magyar-finn szópárhuzamok véletlen összecsengésnek köszönhetőek, hiszen bármilyen két nyelvnek vannak közös hangtani megfelelői. 

A finnugristák azonban ezeket a lehetőségeket sohasem cáfolták és cáfolják, így joggal mondhatjuk a finnugristák önjellemzésének Rédei szavait: "monomániás fixa ideától vezérelve s ábrándképeket, lázálmokat kergetve gyártott elmélet" a finnugor-elmélet, amely "előre kitűzött célt igyekszik igazolni, ez pedig ellenkezik a tudományos morállal". 

Ennyi zsákutcába vezető dogmatikus tantétel után indokoltnak tartjuk, hogy a magyar nyelvészet visszatérjen ahhoz a hagyományhoz, amelyet nagy nyelvész-elődeink, mint Kresznerics Ferenc, Engel József, Nagy János, Csató Pál, Czuczor Gergely, Fogarasi János képviseltek, akik a magyar szókészleten belül a középpontba a gyököt helyezték, amely olyan szókészleti elem, amelynek még toldalék nélkül is van hangtani és jelentéstani értelme és azonossága. Ez volt a reformkori magyar nyelvészet igazi forradalma, "kvantum-ugrása", amelyet az 1848/49-es szabadságharc leverése után Hunfalvyék sikerrel elszabotáltak. Hunfalvy Pál már 1851-ben (Akadémia Értesítő) tagadta, hogy a magyar nyelvnek gyökelemei volnának. Ezzel nemcsak mellékvágányra, de Rédei könyve a tanú rá, holtvágányra is vitte a magyar nyelv és a magyar szókincs eredetének a kutatását. 

A XXI. századi magyar nyelvészet fő célja nem lehet más, mint felderíteni a magyar szókincs igazi belső rendszerét, amelynek központi eleme: a gyök. Rédei úr elfogult egyoldalúságának legbiztosabb jelzője, hogy ezt a komoly és sürgető tudományos feladatot "játék"-nak minősíti (115. o.), holott amíg ezt a munkát el nem végeztük, addig aligha mondhatunk biztosat a magyar nyelv eredetéről. Az azonban már ma is bizonyos, hogy a(z alapszavakra vetített) 10%-ot sem kitevő magyar-finn szópárhuzamokra nem lehet magyar őstörténetet és magyar önazonosság-tudatot építeni. Akik mindenáron a finnugor elméletet erőltetik, nem tesznek mást, mint a magyar nyelvet és a magyar kultúrát erőszakkal finnesítik, ahogyan 1858-ban Mátyás Flórián mondotta."

***

Dr. Marácz László nyelvészprofesszor  A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból c. írásában szintén igen logikus bírálat alá veti a finnugor elméletet:

"I. A Magyar fordulat a magyar nyelvrokonság kutatásáról 

1995 novemberében megjelent a Magyar fordulat - Politikai vélemények Közép-Európáról c. könyvem hollandul. A Magyar fordulat célja a kárpát-medencei magyarságot sújtó elnyomás és kultúráját övező hírzárlat többszörös tabu-gyűrű megtörése, az igazság kimondása volt, ideértve a trianoni békediktátum igazságtalanságát is. Nyelvészként felvetettem a magyar nyelv finnugor rokonságának a kérdését is. Azt a következtetést vontam le, hogy az elmélet nyelvészeti szempontból is tarthatatlan. A Magyar fordulatban a következő 10 pontban foglaltam össze a magyar nyelv finnugor rokonságára vonatkozó bírálatomat. 

   1. A finnugor elmélet bebizonyítása csak szavak alapján történt kísérlet. A nyelvészeti kutatások azonban csak e században, a második világháború után bontakoztak ki igazából. Mikor finnugor nyelvrokonságról beszélünk, akkor főleg lexikai párhuzamokról van szó. 

   2. A finnugor elmélet aluldeterminál. Nem lehet olyan lexikai párhuzamokat izolálni, amelyek csak a finnugor nyelvekre érvényesek és más eurázsiai nyelvekre nem, mint például az altáji nyelvekre, törökre, mongolra, stb. 

   3. A finnugor hangtörvények levezetése nem áll szilárd alapokon. Az indogermanisztika, ahonnan eredetileg a "hangtörvények"-koncepció származik, már feladta a hangtörvényekkel való nyelvészkedést.  

   4. Az ún. finnugor alapnyelv rekonstrukciója önkényes. A vogul szógyökökről feltételezik, hogy azok az eredeti uráli/finnugor alapszókincset tükrözik. Emellett azonban nem szólnak nyelvészeti érvek. 

   5. Björn Collinder, svéd nyelvész az uráli/finnugor alapnyelvekben kb. 400 alapszógyököt határoz meg. a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) állítólagos 1000 finnugor szógyöke gátlástalan túlzás. Emellett nem mindegyik alapnyelvbeli szógyök fordul elő az összes finnugor nyelvben. A mai finn nyelvtudomány erősen revidiálja a finnugor nyelvelméletet. A finn nyelv finnugor nyelvrokonsága helyett a finn nyelvészek a finn-ógermán vonalat kutatják, illetve a finn kontinuitás elmélet hívei. 

   6. A finnugor nyelvről egyáltalán nem léteznek írott források. Így a finnugor alapszókincset nem lehet dokumentálni, sem az ún. hangtörvényeket, sem az ún. későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint az ugor, volga-finn, stb. Emiatt az egész finnugor alapnyelv merő feltételezés. Ezt a finnugor nyelvészek maguk is beismerik. 

   7. Közismert, hogy az MTA Történeti Etimológiai Szótárában (TESZ) nagyon sok az ismeretlen eredetű szó. Felmerül a kérdés, hogy a TESZ miért nem tesz kísérletet e szavak kapcsolatainak a régi kultúrnyelvekben, pl. sumérban, szanszkritban való felkutatására, vagy egyszerűen magyar eredetűnek elkönyvelésére, feltéve, ha azok valóban igazolhatóan magyar eredetűek? 

   8. Alapvető grammatikai különbségek vannak a magyar és finnugor nyelvek között, pl. a finnugor nyelvek közül csak a magyar ismeri az igekötő-rendszert. A finnugorista Décsy Gyulának ez szintén feltűnik, de szerinte ez a magyarok vándorútjának tulajdonítható. A Hajdú-Domokos szerzőpárosnak ez fel sem tűnik. Holott összesen 20 grammatikai jelenséget vizsgálnak a finnugor nyelvekben. E jelenségekről kiderül, hogy egyetlenegy sincsen meg az általuk felsorolt uráli/finnugor nyelvekben (szamojéd, obi-ugor, magyar, permi, mordvin, cseremisz, finn, lapp): nem veszik észre, hogy ilyen táblázatokkal erős ellenérveket szolgáltatnak a finnugor nyelvrokonság ellen. Ez kitűnően szemlélteti is a finnugrisztika által alkalmazott kettős mércét. 

   9. Hunfalvy Pál, az 1851-ben, az Akadémia Értesítőben kiadott dolgozatában amellett érvel, hogy magyar szógyököket nem lehet szóelemzéssel felderíteni. (Tette mindezt akkor, amikor már javában folytak a kutatások az óriási szókincset felölelő szótár készítésére, a magyar nyelv belső összefüggés-rendszerének feltérképezésére. Ez a CzFo-szótár ma is párját ritkítja, és pótolhatatlan kulturális kincsünk.) Magyar szóelemzést csak a rokonnyelvek segítségével lehet elvégezni. Sehol nem olvassuk azonban, hogy hogyan lehet a rokonnyelveket meghatározni. Jobb híján feltételezhetjük, hogy csak szópárhuzamok alapján gondolja. Ha igen, akkor ez a körérvelés klasszikus példája. Úgyhogy egy bizonyos lexikai elem a magyarban csakis akkor szógyök, ha az a rokonnyelvben előfordul. Rokonnyelveket pedig csak úgy tudunk megállapítani, hogy ha közös szógyökükkel rendelkeznek. A modern nyelvészet elveti Hunfalvy e szóelemzési módszerét, mert a lexikai elemek belső rekonstrukcióját tartja döntőnek. A magyar nyelv rendszeréből következik az, hogy valamely elem szógyöknek minősül-e vagy sem. Emiatt a Hunfalvy-paradigmát logikai, azaz tudományos alapon a modern nyelvészet elutasítja. Mivel ez a paradigma (módszer) képezi a finugrisztika alapparadigmáját, emiatt az egész paradigma tévúton jár. A TESZ-nek is ez az alapprogramja. A Hunfalvy-program olyan bizarr következtetésekkel jár, hogy a magyarban lehetnek szógyökök csak és csakis akkor, ha azok a rokonnyelvekben is előfordulnak. Ezeket ekkor finnugor eredetűnek nevezi. Ami nem fordul elő más finnugor nyelvekben, azt csak jövevényszóként kezeli. 

   10. Nyilván a magyar lexikai gyökök a magyar szótárban keresendők és nem másutt. Czuczor Gergely és Fogarasi János szerint a magyar gyökök egy szótagú lexikai elemek, ragok és jelek nélkül. Erre az egyértelmű nyelvészeti elvre épül a Czuczor-Fogarasi szótár. További elv, hogy a magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatók hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel. Ezek a szógyök-halmazok alkotják az un. "szóbokrokat". Így a magyar szógyökök arról ismerhetők fel, hogy szóbokrok tagjainak minősülnek. 

   Itt van például a K-R mássalhangzós gerinccel rendelkező, egyszótagú szógyökökből álló szóbokor, melyet a CzFo a különböző magánhangzók képzésével, illetve további ragozással vezet le, mint (a szógyökök vastagon szedve): 

   (1) kar (magyar gyökök), kar-ika (magyar képzés), kar-ima (magyar képzés), kar-ám (magyar képzés), ker (magyar szógyök), ker-ek (magyar képzés), ker-ül (magyar képzés), ker-ít (magyar képzés), ker-ing (magyar képzés), kér-eg (magyar képzés), kor (magyar szógyök), kor-ong (magyar képzés), kor-c (magyar képzés), kor-lát (magyar képzés), kör (magyar szógyök), kör-ös (magyar képzés), kör-öz (magyar képzés), kör-ny (magyar képzés), kör-nyez (magyar képzés), kör-ül (magyar képzés), kur (magyar szógyök), kur-itol (magyar képzés), kur-kál (magyar képzés). 

   A K-R mássalhangzós gyököt, mely közös kör alakú jelentésmozzanattal rendelkezik, a TESZ olyan egyedi elemekre széttagolja, melyek között nincsen semmilyen összefüggés: 

   (2) kar (ótörök), karika (lehetőleg magyar), karima (észak-szláv), karám (ismeretlen eredetű), karing (nem szerepel), ker (nem szerepel), kerek (ker képzése), kerül (finnugor), kerít (finnugor) kering (ker képzése), kéreg (képzés), kor (török eredetű), korong (szláv eredetű), korc (ó-francia), korlát (ismeretlen eredetű), kör (analógiával keletkezett), körös (magyar fejlemény), köröz (képzés), körny (nyelvújításbeli), környez (nyelvújításbeli), körül (finnugor), kur (nem szerepel), kuritol (ismeretlen eredetű), kurkál (bizonytalan eredetű).

II. A finnugor boszorkánykonyha módszereiről 

   Honti László, a Groningeni Egyetem finnugor professzora ezek ellen az érvek ellen három helyen reagált. Újságcikkben (olvasói levél) a holland napilapban, NRC Handelsblad-ban, 1996. február 15-én adott interjújában és az 1996. február 25-én a hollandiai magyar Mikes Kelemen Kör szervezésében tartott amszterdami előadásában. 

   1. Érdemben, a Magyar fordulatban felhozott egyetlenegy ellenérvre sem reagált. Nem hivatkozott azokra a tudományos kutatásokra, melyek már megcáfolták a finnugrisztika álláspontjait. Nincsen hivatkozás nem-finnugor magyar nyelvrokonsági kutatásokra, mint például Götz László nagyszerű kétkötetes munkájára. 

   2. Honti amszterdami előadását azzal kezdte, hogy tudományosságom a Hócipőben megjelent cikk, a "Magyarul beszélnek a földönkívüliek?" szintjén áll, mely másolatát a közönség köreiben szétosztotta. Az amszterdami közönség előtt kijelentette, hogy igazából nem vagyok nyelvész, a Magyar fordulatot nem szabadott volna kiadni, stb. 

   3. Honti szerint azt állítottam, hogy nincs kapcsolat a magyar és a finnugor nyelvek között (NRC Handelsblad), s hogy a magyar-török nyelvrokonság híve vagyok (NRC Handelsblad, UK, amszterdami előadás). Leszögezem, hogy a Magyar fordulatban én ezt nem állítottam. A magyar és az ún. finnugor nyelvek között valóban vannak párhuzamok, de ezek egyáltalán nem kizárólagosak, ahogyan a finnugristák állítják. Megjegyzem, hogy a magyar-török nyelvrokonságról soha sehol nem nyilatkoztam. Mindössze annyit, hogy vannak párhuzamok a magyar (nyelv) és a török nyelvek között is. Honti taktikai célja világos: olyan dolgokat adni a számba, amit nem mondtam, de amelyekkel szemben a finnugristák szerint a finnugor elsőbbség már bizonyított. 

   4. A tudományban nincsenek örök igazságok, dogmák. A tudományban elméletek léteznek, amelyeket új tények felbukkanásakor ezekkel a tényekkel szembesíteni kell. Honti szerint ez nem szükséges, mert szerinte a "magyar nyelv finnugor eredete a XVIII. század közepétől ténynek tekinthető" (NRC Handelsblad). Először is, egy tudományos tézis régisége nyilván nem minősül érvnek a tézis helyessége mellett. Továbbá - mai szemmel - nem lehet komolyan venni a XVIII. századi nyelvészet bizonyító erejét, hiszen a XVIII. századi európai nyelvészetnek alig volt komoly grammatikai elmélete, legfeljebb szólisták alapján dolgoztak. Erről azonban Honti maga is érzi, hogy túl kevés, mert a nyelvrokonság nem csak közös lexikai elemekben nyilvánul meg. Ha az utóbbi állítás igaz, akkor Sajnovics János az 1770-ben Koppenhágában megjelent a magyar-lapp nyelvrokonságról szóló könyvében a "Demonstratio Idioma ungarorum et lapponum idem esse" címmel tulajdonképpen mit bizonyított? A modern nyelvészet szerint semmit. Legfeljebb azt, hogy a magyar és a lapp nyelv között szópárhuzamok állnak fenn. Ezt a finnugristák is elismerik. Idézet Lakó György Sajnovics Jánosról írt könyvecskéjéből: "Sajnovics olyan magyar és lapp szavakban látta az azonos eredet bizonyítékát, amelyek a hangalakra nézve hasonlítanak egymásra, jelentés tekintetében pedig teljesen... Az összehasonlító nyelvtudomány viszont már körülbelül 150 éve nem fogadja el a szavak etimológiai azonosságának bizonyítékául az egyenlő jelentésű szavak hangalaki hasonlóságát…". Ebből következik, hogy teljesen megalapozatlan Honti azon állítása, hogy a finnugor nyelvrokonságot már a XVIII. században bebizonyították. Harmadszorra, ha akkor már bebizonyított ténynek számított volna a finnugrizmus, akkor a XIX. század első felében Körösi Csoma Sándor miért kezdett el Indiában kutatni a magyar nyelv eredete iránt? Őt, mint göttingeni diákot a finnugrizmus, az akkori és jelenlegi finnugrizmus német központjában, a XVIII. századi évek nyilvánvalóan nem győzték meg. Sőt az is dokumentált, hogy nem kevés nyelvet tudott. 

   5. Honti amszterdami előadásán azt mondta, hogy a nyelvekről nem lehet azt állítani, hogy nem rokonok, csak azt, hogy rokonságban állnak-e egymással. Ha ez igaz, akkor milyen alapon jelenti ki Honti, hogy a magyar és a török nem rokon nyelvek; minden nem-finnugor rokonságot el kell vetni, s csakis a magyar és a finn nyelvrokonság a helyes? 

   6. Honti szerint állításom, hogy "a magyar szaktudósok nincsenek tisztában számos magyar szó közös eredetével" nem helytálló (NRC Handelsblad). Ez az állításom _ sajnos_ igenis igaz, mert a hivatalban lévő magyar nyelvészet a CzFo. nagyszótár alapelveit elveti. Emiatt magyar nyelvészek nem írnak arról, hogy például olyan szógyökök (vastagon szedve a szógyököket) összetartoznak, mint: 

(3) öv, év, ív, av-ul 

(4) nap, nap-a, nép, nem, nem-z, nem-zet 

(5) megy, mász-ik, moz-og, moc-orog, mocc-an 

(6) lity-eg, löty-ög, lotty-an, lötty-en, , litty-lotty 

(7) kolomp, kolonc 

(8) láng, lámp-a 

(9) ro-hadt, ro-ggyant, ro-kkant, ro-ppant, ro-zzant, ro-zoga, ro-skad, ro-ssz, ro-zsda 

(10) gyül-öl, gyal-áz, gyil-kol 

(11) tip-eg, top-og, tip-ereg, top-orog, tap-os, tep-er, tip-or, tapp-ancs, top-ánka, tap-sol, táp-ászkodik, be-top-pan, toty-og, töty-ög, toty-orog, töty-örög, töty-örészik 

(12) csepp, csepp-en, csep-eg, csap, csap-lár, csap-zott, csap-adék, csobb-an, csob-og, cseb-er, csup-or, csob-olyó, csib-or. 

   A magyar szótár összefüggésekben való szervezése, az ún. szóbokrokban való szervezés elméletére lentebb még visszatérek. Úgy látom, hogy a hiteles magyar nyelvészet legfontosabb jelenlegi teendője, hogy ezekre a lexikai összefüggésekre kutatási programot állítson fel. A szótáraknak először a belső rekonstrukcióját kell elvégezni. Hontinak nincs igaza abban, hogy az etimológiai kutatás alapelveit nem szabad megcáfolni, mert "a finnugor nyelvtudomány etimológiai vizsgálata nagy múltra tekint vissza" (NRC Handelsblad). A paradigma régisége nem érv a helyesség mellett. Le kell itt szögezni, hogy a TEST vakvágányon jár. 

   7. Honti szerint én nem mondhattam volna ki Hunfalvy, a finnugorizmus alapítójának német nevét Hunsdorfer-t. A Magyar fordulatban kimutattam a finnugrizmus tudománypolitikai hátterét. A finnugrizmus akkor nyert teret, amikor Magyarország nem volt független ország, a Bach-korszakban, illetve a kommunizmus alatt, vagyis amikor súlyos fizikai és pszichológiai terrornak volt kitéve. Hunfalvy és Budenz, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti kutatásait az osztrák-német hatalmi-politikai célok szolgálatába állították. Könyvem jellege (vagyis, hogy politikai véleményemet tükrözi) teljesen indokolttá teszi, hogy Hunfalvy (eredeti) német nevét megemlítsem. De legyen itt gróf Széchenyi koronatanú, a Magyar Tudományos Akadémia alapítója, aki 1851-ben a következőket írja: "S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem előtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet". 

   Hunfalvy-t és a finnugorizmust azért bíráltam, mert-amint azt fent kimutattam, nem üti meg a tudományosság mércéjét. A paradigma-módszertana helytelen nyelvészeti szempontból. Ez a maga idején is így volt. Hiszen a finugrizmus alfája és omegája az volt, hogy elutasítsa a Czuczor-Fogarasi szótár alapelveit, melyek helytállóságáról mindenki meggyőződhet, hiszen a mai napig is lehet velük dolgozni. Honti szerint azzal, hogy Hunfalvy-t bírálni merészeltem, "az összes magyar és finnugor nyelvész ellen intéztem támadást" (UK). 

(13) A finnugrizmus "áltudományossága" a következő kitételekből áll: 

1. Ami nem a funnugrizmust igazolja, arról nem beszélhetünk. 

2. Aki bírálja a finnugrizmust, az rágalmazható és rágalmazandó. 

3. Olyat adjunk a bíráló szájába, amit nem állított, s ezt cáfoljuk. 

4. A finnugrizmus birtokolja az örök igazságot. 

5. A finnugrizmusnak megengedett a kettős mérce. 

6. Az igazságot nem szabad kimondani. 

7. Az elmélet tudománypolitikai háttere tabu. 

   De nézzük meg most, hogy a finnugor-érvelés miért mond csődöt. Először szögezzük le, hogy: 

(14) Honti amszterdami előadása semmiképpen sem bizonyította be a magyar nyelv finnugor rokonságát. 

   Honti a magyar finnugor eredetét az amszterdami előadáson végérvényesen be akarta bizonyítani. Ehhez szétosztott egy hand-out-ot (szórólap, brosúra), melyen a "lebilincselő" érvek szerepeltek. Előadásának címe (Finnugor-e az anyanyelvünk?) csak feltevés, melyet nem tudott megválaszolni. A Honti által adott igenlő válasz meddő állítás volt. Honti szerint a magyar nyelv finnugor nyelvrokonságát bizonyító érvek a következőknek kell megfeleljen: "Nyelvek közötti rokonság megállapításának meglehetősen pontos kritériumai vannak, ezeknek csak egy részét alkotják a Marácz által is említett, az illető nyelvek grammatikájában tapasztalható egyezések. A rokonság felismerésében szerepet játszanak az ún. közös szavak" (NRC Handelsblad). A hand-out-ján szereplők igazi tudományosság szerint vagy ellentmondanak a fenti ismérveknek, illetve nem kielégítőek, vagy más, nem finn nyelvekre is igazak. Így a hand-out-ján felsorolt érveknek nincs bizonyító ereje. De vizsgáljuk meg Honti érveit egyenként: 

   1. Honti a finnugor nyelvrokonságot az indogermán minta segítségével próbálja bizonyítani. Feltüntetett hat-hét indogermán nyelvet. Itt máris megbukik az egész, mert az indogermanisták már feladták a hangtörvényekkel való működést, ahogy Götz László ezt meggyőzően kimutatta. Mivel a finnugrisztika az indogermanisztika függvénye, az indogermanisztika bukásával a finnugor elmélet is megbukott ezen a téren. Emiatt az ötoldalas hand-out másfél oldalát félretehettük. 

   2. A 2-3. oldalon szerepelnek a finn-magyar szópárhuzamok, hangmegfelelések. A többi nyelvről nem vitatta meg helyhiány miatt. Talán azért, mert nem annyira egyértelmű a helyzet? A finnugor alapszókincs nem dokumentálható. Emiatt az egész hangmegfelelések listája puszta spekuláció, mely még bizonyításra vár. (Bár bizonyítható-e a bizonyíthatatlan, ha eddig másfélszáz év sem volt elég?) Önkényes az, hogy a magyarban változtak a hangok. Felvetődik a kérdés, hogy a többi nyelv miért képviseli a finnugor alapnyelv hangjait, s miért pont a magyarban változtak, miért nem fordítva? Ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ. 

   3. A személyes névmások részben felelnek meg, de vannak itt megmagyarázhatatlan különbségek is. Például a finn harmadik személyt jelölő hän (ő) és a magyar ellenpárja ő között nem egyértelmű a párhuzam. Továbbá funkcionális különbségek is vannak e két személyes névmás között, mer a hän-t nem lehet "ejteni" az ő-t viszont igen: 

(15) (hän) tulee 

(16) (ő) jön 

   A párhuzam itt csak felületes, mert ha alaposabban megnézzük az adatokat, akkor valójában minőségileg nem ugyanarról van szó. A számnevek is csak részben mutatnak párhuzamot. 

   4. A fonotaxis-nak nincsen bizonyító ereje nyelvtörténeti szempontból. Sőt ellent is mond, mert a finn másképp oldja fel a mássalhangzó-torlódást, mint a magyar. 

   5. A magánhangzó harmónia létezik mind a két nyelvben. Azonban ez is csak néhány ún. finnugor nyelvre jellemző. Nem lehet az egész nyelvcsalád közös egyeként felfogni. Ráadásul fontos eltérések is vannak ebből a szempontból. Emiatt a magánhangzó-harmóniának nincs bizonyító ereje. 

   6. Grammatikai elemek összefüggnek más ragozó nyelvek hasonló elemeivel is. Irányhármasság az esetrendszerben nemcsak az ún. finnugor nyelvekben fordul elő. Nem kizárólagos jegy a finnugor nyelvekre nézve. Továbbá léteznek rendszerbeli különbségek is. 

   7. Igevonzatok a magyarban gyakran az igekötőktől függnek, melyek teljesen hiányoznak a finnből. Ezért nincs bizonyító ereje. 

   8. A birtoklásra mindkét nyelv a "habeo" szerkezet helyett a létigét használja. A közös tulajdonságon kívül teljesen különböznek a bemutatott szerkezetek. A finnben, a birtokos szerkezetben a birtokos az adesszivus - lla ragot viseli, a magyarban viszont a dativus - nak ragot, pl. Jánosnak a háza. A finnben a birtokos a birtokos szerkezetben a genitivus-t képviseli. Tény, hogy a "habeo" szerkezet hiánya közös a magyarban és a finnben, de a párhuzam itt is csak felületesnek mondható. Alaposabb elemzés azt mutatja, hogy a két szerkezet nagyon különbözik egymástól. 

   9. Összetett mondat helyett igeneves szerkezet. Ez nemcsak a magyarban és finnben fordul elő, hanem a sumérben, mongolban és törökben is. Emiatt ez nem is bizonyítja a finn-magyar nyelvrokonság kizárólagosságát. 

   Olyasmi is volt, amit Honti Amszterdamban nem is tudott megmagyarázni. Honti szerint nem igaz az a tételem, hogy a magyar nyelv eredete vizsgálatakor számos nyelvet nem veszek figyelembe. Szerinte már nemzedékek tanulmányozták a török, szláv, német, latinhatást a magyarra (NRC Handelsblad). Minden jövevényszó megtalálható a szótárban, minden hatás már kutatott (UK). Először is nem igaz, hogy a magyar nyelv eredetkutatásában számos más nyelvet figyelembe vesznek. Ha ez igaz lenne, akkor miért nincsenek például napirenden Varga Zsigmond, Gosztonyi Kálmán érvei, akik bebizonyították, hogy a magyar és a sumér nyelv szerkezetileg rokonnyelvek. Nem bővítik ki az akadémikus nyelvészek a nyelvi párhuzamokat sok más nyelvvel, ahogy ezt Csőke Sándor, illetve Götz László tette, és ez tudományos szempontból elfogadhatatlan. Ha be is vonnak más nyelveket a magyar nyelv eredetkutatásba, akkor ezt csakis abból kiindulva teszik, hogy a magyar kölcsönzött azokból, ahogy Honti is állítja. Ez a kutatási premissza azon alapszik, hogy a magyar finnugor nyelv. Ez nincs bizonyítva, emiatt a kutatási premissza is érvénytelen. 

   Amsztrdamban szóba került a magyas-sumér nyelvrokonság is. Honti szerint léteznek átfedések e nyelvek között. Ezek azonban a finn nyelv közvetítésével kerültek a magyarba. Csak éppen az a kérdés nincs megválaszolva, hogy hogyan? Honti elismerte, hogy a magyar és a kecsua között 2-10 szó egyezik. Ha ilyen kevés számú egyezés létezik, akkor magyarázatot kell adni arra, hogy ez a kérdés egyáltalán miért vetődött fel. A japán-magyar szóegyezéseket (200 szóegyezés) véletlennek minősítette. Ha a véletlennek olyan nagy szerepe van, mint a japán-magyar esetében, akkor miért nem vonatkoztatja ezt a magyar-finn rokonságra is?

III. Vissza Czuczor-Fogarasi-hoz 

  Ehelyütt a magyar nyelv lexikai elemeinek kutatására szeretném felvázolni kutatási programomat, mely módszertani és nyelvészeti szempontból - a finnugrizmus alapelveivel ellentétben - valóban megalapozott, mert abból indul, hogy a magyar nyelv saját lexikai elemeit kell rekonstruálni, s nem egy nem létező, feltételezett, dokumentálhatatlan nyelv alapelemeinek a segítségével. 

   1. A magyar egyszótagú gyökök az ún. CzFo, magyar nyelv szótárban találhatók meg. Ez a szógyök-lista képezi a magyar nyelv lexikai kutatások, nyelvrokonsági és egyéb összehasonlító kutatások alapját. 

   2. A szógyökök rokonai összegyűjtésével szóbokrokat tudunk felállítani, melyek hasonló alakú és jelentésbeli szógyökökből állnak. Ezt a munkát már részben Czuczor-Fogarasi is elkezdte. E szótár a magyar nyelv erős belső kohézióját vázolja fel. A vezérlőelve, hogy hasonló alakú és közös jelentésbeli mozzanattal rendelkező primitív lexikai elemek egybetartoznak. Itt a szóbokor közös hangalakú gyökét teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez olyan gyök, amely elvont, s amelynek nincs lineáris preferenciája. Ezt igazolja, pl. a csek-ély/kics-i, illetve a kígy-ó/gyík szógyök rokonsága. Emiatt a CS-K, K-GY elvont gyökök, mind a két "megfordított" irányban képezhetők belőle szavak. A teremtő gyök módosulásait szilárd nyelvészeti szabályok határozzák meg. 

   Magánhangzók elvileg szabadon váltakozhatnak. Mássalhangzók csak az ún. természetes hangtani kategóriák keretében függhetnek össze egymással, azaz a gyökök módosulása csak hasonló típusú mássalhangzók, illetve ugyanabban a pozícióban képzett mássalhangzók között lehetséges. Például a hasonló típusú mássalhangzók, k- és g- (rokon robbanó hangok), ker-ek és gör-be rokonságát engedik meg, illetve z- és d-, ún. dentális hangok, víz és véd rokonságát engedik meg. CzFo.-ban jelentésbeli korlátozást is alkalmaznak. A szógyökök nem csak akkor rokonok, ha hasonló alakúak, hanem ha közös jelentésbeli mozzanatuk is van. A jelentésbeli mozzanatok nálunk közvetlenül felismerhetőek kell, hogy legyenek, például a K-R teremtő gyökkel kapcsolatos szóbokor elemei (lásd (1) fenn). Mindegyik szónak van egy kör-szerű jelentésmozzanata. Tekintettel arra, hogy a magyar gyökök nagyon régiek, és más műveltségi korokból valók, a jelentésbeli kritériumot nem alkalmazhatjuk túl szigorúan, mert nem látjuk a "kézenfekvő" jelentésbeli összefüggéseket. Erre Magyar Adorján kutatásai is felhívják a figyelmet. 

   Ezért a magyar szógyök, illetve teremtő gyök-kutatási vezérelv nulla-hipotézise a következő: (17) Hasonló hangalakú szógyökök egy és ugyanazon elvont teremtő gyök változatai, és e szógyökök jelentésbelileg össze kell, hogy függjenek. 

   Ennek a lexikai kutató elvnek a következő következményei vannak: 

   1. A teremtő gyökök listája képezi a magyar szótár axiomatikus elemeit. 

   2. A teremtő gyököknek teremtő erejük van. Új szavakat, illetve "szóbokrokat" tudnak előállítani. Messze kitöltetlenek az üres szógyökök. 

   3. Magyar gyök olyan gyök, amely valamilyen szóbokornak tagja. Idegen, illetve jövevénygyök olyan gyök, mely rokontalan. 

   4. A magyar szótárnak kohéziós ereje van. A szótár szóbokrokból áll, s nem izolált lexikai elemek halmaza. 

   5. A magyar szótár jelentésbeli mezőkben is felosztható. A teremtő gyök egy jelentésbeli koncepcióval is összefügg. Emiatt a magyar nyelv a "tudás" nyelve, mert az ősi tudás teremtő gyökökhöz van kapcsolva. Magyar Adorján ezt kultusz-szócsoportnak nevezi, mint például: 

(18) rúd, réz, ráz, rez- eg, resz-ket, rozs-da, rózs-a, rőt 

   Ez a szóbokor a réz hangzási, formabeliségi, egyéb tulajdonjegyeivel függ össze. 

   6. A nyugati nyelvekben nem volt, illetve nem működik a teremtő gyök elve. Emiatt e nyelvek szótárai analitikusak. Minden egyes elem magára van hagyatkozva. Minden jelentésnek külön-külön hangalak felel meg. 

   7. Szótári, nyelvrokonsági, illetve összehasonlító kutatásokat csak akkor lehet végezni, ha a teremtő gyökök, illetve szóbokrok feltérképezése megtörténik. Addig nem szabad hozzáfogni. 

   8. Ezután a magyart bármilyen nyelvvel össze lehet vetni. Rokonnyelvek lexikai szempontból azok a nyelvek, melyeknek hasonló teremtő gyökei, illetve szóbokrai vannak. Itt az átadási-kölcsönzési irányt is meg lehet határozni. Ha van szópárhuzam magyar és nem-magyar szó között, és a magyar szó valamilyen szóbokor tagja, akkor a magyar az átadó nyelv. 

   A finugrizmus nemcsak a magyar nyelv eredetét akarta tudatosan vakvágányra vinni, de egyben a magyar szótár kohéziós erejét akarta szétszabdalni. Ha visszatérünk CzFo.-hoz és továbbvisszük, akkor elindulhat a magyar lexikai kutatás, a magyar nyelv lexikai összefüggései más nyelvekkel, a magyar nyelv eredetkutatása új lendületet kaphat. Azonkívül képesek leszünk a teremtő gyökök, szóbokrok elméletével régi összefüggéseket felfedezni, s megérthetjük Sir John Bowring, angol nyelvész és diplomata 1830-ban tett megjegyzéseit a magyar nyelvről is. 

   A görög Hérodotosz nagy történeti műve egyik szkíta eredetmondája a következőképpen fest. Thargitaosz mondabeli szkíta király három fiának uralkodása kezdetén aranykincsek hulltak az égből. Mikor a legidősebb fiú odafutott, hogy a kincseket felragadja, a kincsekből tűz csapott ki, ugyanígy járt a közbülső fiú. A harmadik, a legkisebb fiú azonban baj nélkül felvehette az aranykincseket, s így, ennek révén, ő lett a szkíták királya. A monda szerint a következő négy aranyeszköz hullt le az égből: eke, járom, bárd (harci szekerce) és ivócsésze. Ha megnézzük a tárgyak magyar elnevezését, ti. ek-e, ig-a, f-ok-os, ak-ó, akkor meglepő felfedezést teszünk. Ezek a szók egy és ugyanazon szóbokor tagjai, ugyanazon szógyök alapján képződtek, -K. Ehhez kapcsolódik ég szavunk. Így a szkíta eredetmonda leolvasható a magyar nyelvből, a magyar szótárban rögződött. Figyeljük meg, hogy e szavak részei egy még nagyobb szóbokornak, melyben olyanok szerepelnek, mint ig-e, j-og, ig-az, ig-ér, egy, ügy, agy, ok, ék, üd-v, id-ő, éd-es, stb. Ez önmagában is meglepő adat, mert ezek a szók a teremtésre, tudásra, világrendre utalnak. Úgy látszi, hogy ezek mind az éggel függnek össze. Nemcsak az arany tárgyakat kapták a szkíták, és tegyük hozzá a magyarok az égből, hanem még többet is. Ez további kutatást igényel. 

   Az angol nyelvész s diplomata Sir John Bowring 1830-ban a következőket írta a magyar nyelvről: A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött, és struktúrája visszanyúlik arra az időre, mikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal. Az angol ember büszke lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó réteg, melynek összességéből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nem olyan, mint egy naptár, mely a korral változik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, elhanyagolják, úgy a nyelvkutatásban, mint a régészetben. Az egyiptomi templomok mennyezete - mely egyetlen szikladarabból készült - megmagyarázhatatlan. Senki nem tudja, honnan származik, melyik helységből hozták ezt a furcsa, bámulatos masszát. Hogyan szállították és emelték föl a templom tetejére. A magyar nyelv eredete ennél csodálatosabb fenomén. Aki megoldja, isteni titkot fog analizálni, és a titok első tézise: Kezdetben vala az Ige, és az Ige az Istennél vala, és az Ige maga vala az Isten." 

   Ezzel a sokat idézett Bowring frázissal kapcsolatosan néhány kérdés merül fel. Először is, miről beszél az idézetben Bowring? Másodszorra, honnan vette Bowring a magyar nyelvről szóló tudását, bátorságát annak, hogy ezeket kijelentse a magyar nyelvről. Harmadszorra, mi az az isteni titok, amiről szót ejt. Sorban próbáljuk ezeket a kérdéseket megválaszolni. Bowring - amikor a nyelvről beszél - a szótárra gondol, az akkori nyelvészeti gyakorlatnak megfelelően. Tudja, hogy a magyar lexikai elemek nagyon régiek, önállóan bontakoztak ki saját belső rendszerük szerint. A szótári rendszer keletkezése a szellemi világban gyökerezik. Feltételezhetjük, hogy Bowring, aki maga is beszélt magyarul, először is mindenképpen ismerte ezt a titkot, hiszen nem fogalmazott volna ennyire sejtelmesen, de mégis határozottan. Maga azonban nem kutathatta fel a magyar nyelv titkát, hiszen erről nem létezett akkoriban írás, nem valószínű, hogy magától rájöhetett volna. Ezt csak olyan embertől tudhatta meg, aki magyar anyanyelvű volt, nyelvész volt, ismerte az indiai elméleti nyelvészet alapjait Panini grammatikát a szanszkritról, jártas volt az ősi kultusz-nyelvekben, sumér, szanszkrit stb., melyeket összevetette a magyarral, s ismerte az ősi kultúrákat és ismerte a szellemi világbeli bölcsességeket. Ezek a képességek 1830 körül csak egy emberben lehetett meg, ti. Körösi Csoma Sándorban. Ezt a feltevésemet az erősíti meg, hogy Bowring ismerte, sőt támogatója volt Körösi Csomának. Így feltételezhetjük, hogy Bowringot csakis Körösi Csoma avathatta be a magyar nyelv isteni titkaiba. De mi is ez az isteni titok? Minden magyar gyök tagja valamilyen nagyobb egységnek, a szóbokornak, s így minden gyök képviseli a nagyobb egységet. Így a pars pro toto elv érvényesül. A kisebb egység képviseli egyben a nagyobb egységet is. Tegyük fel, ha a világmindenség, a teremtés is erre az elvre épül, akkor megérthetjük, hogy miért boncolgatunk a magyar szótár kutatásakor isteni titkokat. 

   De erről bővebben lehet olvasni a gyakorlatilag elkészült, és várhatólag hamarosan megjelenő könyvemben. Méltó folytatása lesz majd a szintén készülőben lévő "Az igazság forradalma" c. két könyvemnek."

***

A finnugor nyelvelméletre ráhúzott származáselmélet tarthatatlanságának ellenére a magyar és a finn nyelv rokonsága még valódi. Mesterházy Zsolt: A magyar ókor - c. könyvében, ezen belül a A történelem kezdetei a Kárpát-medencében - A magyar nyelv kialakulása c. fejezetében írja  következőket:

"...a magyar nyelvvel összehasonlított más nyelvekben mindig kevesebb volt meg, mint a magyarban. Adódik a következtetés, hogy emiatt nem mi lehetünk az átvevők. Ha viszont mindig és következetesen más az átvevő, akkor a magyar nyelv olyan ősi, hogy mindenki – minden más eurázsiai nép – tőlünk vette gyökeit, tudományát, nem pedig mi csipkedtük fel e hatalmas földrészről apránként összetákolva amúgy igen következetesen összefüggő nyelvi rendszerünket, miközben ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből...már legalább 5000 éve.

Meszlényi Róbert Imre svájci magyar kutató figyelemre méltó elgondolásokat fogalmazott meg az európai őstörténettel kapcsolatban: A tarandoszok (rénszarvasok) tanuvallomásai és A magyar nép etnogenezise c. munkáiban:

Az i. e. 9. évezredben bekövetkezett felmelegedés jelentős gondok elé állította a felszaporodott európai nemzetségeket, mert a tarándszarvasok életterének eltolódásával elvesztették legjelentősebb élelemforrásukat. Európa területe ezután csak kevesebb ellátást tudott biztosítani, mely nehézség áthidalására a következő megoldás adódott: 

a lakosság nagyobb része a rénszarvasokat követve észak és észak-keleti irányba Észak- Szibéria felé vonult (a lappok az elvándorolt állatok nyomában csak Skandinávia északi részéig jutottak);

a lakosság másik része helyben maradva soványabb zsákmányért tovább vadászott és halászott, miközben mint már annyiszor megtörtént, lassan belekényszerült egy újabb életmód-változtatásba - ezúttal az élelmiszer megtermelésébe. 

... 

- a civilizáció csírája az európai vadászkultúrákban alakult ki;

- az ember folyamatos ellátását kezdetben csupán az élelem megfagyásával, természetes tartósításával érhette el, ezért hideg éghajlatú területekre kényszerült;

- a hideg égöv elhagyását egyedül a földművelés és a nomádkodás megismerése tette lehetővé; e tény megbízható bizonyítékot szolgáltat a civilizáció elterjedési irányára;

- a Kárpát-medencét nevezhetjük az emberi kultúra bölcsőjének, ahonnan a tudás birtokában lévő felszaporodott nemzetségek a szélrózsa minden irányába szétáramoltak;

- a déli elvándorlás legfontosabb útja a Duna volt; a visszavándorlás északi irányba nemcsak feleslegessé, hanem átállási nehézségek miatt lehetetlenné vált.

- a magyarok nyelvrokonai kb. Kr. e. 10 000-ben vándoroltak – a rénszarvasokat követve – az Urál hegység irányába, tehát a finnugor népek Európában váltak szét.

A rénszarvasok továbbá világos nyelvi bizonyítékot is hoztak arra, hogy:

- az ősnyelvek finnugor nyelvek voltak, melyek nem a Kr. e. 4-3000-ben, hanem legkésőbb 40.000 évvel ezelőtt, az aurignaci Európában alakultak ki, amire az embert a szociális rászorultság, a közös vadászat kényszerítette;

- az európai finnugor nyelvekből fejlődött ki a többi ural-altáji agglutináló nyelv is;

... Meszlényi e fent említett finnországi irányú kivándorlást magyar-finn szószedettel támasztja alá. ... A finnugor rokonság azért még igaz, csak nem úgy, nem onnan, nem akkor és nem azért, ahogy most tanítják. A finn szószedetre ez különösen ráillik, mert tőlünk kifelé történő népáramlásról, a rénszarvasok miatt bekövetkezett elvándorlásról szól. A jégkorszak végétől legkésőbb Kr. e. 4000-ig tarthatott e kivándorlás, hisz a finnugor nyelvészek szerint legalább 6000 éve vált szét a magyar a finntől. Ezzel együtt nem vagyunk finnugorok, hanem magyarok. E javítást nemcsak Meszlényinek javasolom, de mindenkinek, hisz itt helyben kialakult művelődésről van szó. Meszlényi szóhasználata így nemcsak zavaró, de helytelen is. Mert amúgy a lista döbbenetes, elsősorban valósága miatt, mert azt senki sem gondolhatja, hogy ezt a sarkkör közeléből be lehetett szerezni valaha is. A korábbi finnugor rémálmokat most ellenkezőjére fordítjuk, úgy belesimul a követhető helyzetbe.

A gazdálkodásról árulkodó fenti szavak közül legfontosabbak az élet, föld, szánt és a parlagon hagyott szántóföldet jelentő szavaink egyezése, mert ezekre nem lehet ráfogni azt, hogy jövevényszavak lennének, eredetiségüket és nem véletlen kapcsolatukat pedig a következő meggondolások támasztják alá:

- A magyar élet és a finn elo főnevek tökéletes analógiát mutatnak, mert mindkét nyelvben kettős értelemmel az életet és a földművelők életfontosságú fő termékét, a gabonát is jelentik. Az [élet = elo] = gabona szavak kettős jelentése az egyezés véletlenségét kizárja, egyúttal fennkölt módon cáfolja Bárczi Géza … őserdei káprázatát.

- A korai földművelésre föld szavunk is jó bizonyíték, mely finnül pelto. A szó átalakulását az f-p és a d-t ismert hangalakbeli szabályos változás igazolja; földművelő terminusának valóságát pedig az, hogy a finn pelto csak(!) szántóföldet és mezőgazdaságra használt területet jelent. A pelto földművelő műszó magyar eredetét az jelzi, hogy magyarul a szántóföldön kívül még a Földet, mint égitest, annak anyagát, felületét és a földbirtokot is földnek nevezzük, a finnek pedig a szántóföldön kívül mindenféle földet maa-nak mondanak!

- A szánt = kynt- szónál az sz-k szabályos hangalakbeli változásra jó példa az indogermán nyelvekből ismert szatem-kentum (szat- v. kent- =száz) nyelvek sz-k váltása, ezért a szánt ige korábbi finn töve (fonetikusan)* szünt- /*szánt- volt!

- A ke-santo-pelto összetett szót is átváltoztatták az évezredek, melynél a finn tagadó szavak (en, et, ei) egyike átalakult ke-re, a santo megtartotta szántó eredetét, majd a pelto a már ismertetett módon alakult eredeti föld alakjából; így a parlagon hagyott szántóföldre használt finn műszó egy további kiváló bizonyíték a magyar-finn és a szántó-vető vonaldíszes kultúra egyeztetéséhez, mely a Duna térségében virágzott, és amely kezdete az utolsó jégkorszak idejére, 10 000 évvel ezelőttre nyúlik vissza.

Már megint a nyelvészek! – sóhajthatna fel az Olvasó, már megint ők adnak érveket. Valóban ez a helyzet, de kérem gondoljanak arra is, hogy ha valahol olyan összehasonlítható kerámiák, vagy más leletek tűnnek elő, amelyek a korábbi elgondolásokkal ellentétes kapcsolatokat igazolhatnak, a támogatottak azonnal kereskedőkre fogják az azonos leletek okát. Meglehet, hogy kereskedők is közreműködtek régi korok tárgyainak elterjesztésében, de minden előkerülő érvet azért mégsem lehet e kényelmes helyről eleve korrumpálni. A visszavonulóban lévő finnugorok és indogermánok egyik gyakran alkalmazott fegyveréről van szó: ha érveikkel valamit nem tudnak magyarázni, igyekezetük a hiteltelenítésre irányul. Emiatt kértem az első kötetben még ma is támogatott szellemi ellenlábasainkat arra, hogy bizonyítsanak, ha tudnak. Ne a negatív korrupcióval, minősítgetéstől terhelt visszautasításokkal, hanem követhető, felépített adatokkal.

A finn-magyar vagy finnugor nyelvrokonság ténye az előbbiek alapján fennáll. Ettől jelentősen különbözik az a fogalom, amelyet finnugorizmusnak neveznek. Ez nemcsak magatartás és kutatói felfogás, de sajnos világnézet is egyben. Arról szól, hogy valakik valahol szerintük egyszer megoldottak volna egy valamilyen kérdést és az attól kezdve dogmaként terheli meg a tudományt. Aki nem fogadja el a dogmává kikiáltott igazságot, az tudománytalan, gaz, lator, amatőr, ellenség és emiatt felszámolandó. Lehet, hogy a dogma kikiáltása óta annyi új más adat merült fel, hogy ezek ismeretében már csak mosolygunk a régi dogmán, ők azonban szent háborút folytatnak dogmáikért. Ők, a finnugoristák szerintük a kérdést egyszer és mindenkorra megoldották, nem is kell több észrevételt fűzni a dologhoz. Kérdezni sem szabad, mert a kérdező is retrográd, uszályba került, elvetemült lehet csak. A finnugorista emiatt nem vitatkozik, nem érvel, hanem minősít, sérteget és személyében támadja meg azokat, akik elgondolásaikkal nem értenek egyet. Bármire hajlandóak az Elefántcsonttorony védelmében. Emiatt a kétségtelen magyar-finn nyelvi kapcsolatok tényét határozottan külön kell válasszuk az ún. finnugorizmustól.

A finn kapcsolat teljesen nyilvánvalónak látszik e táblázat alapján. A török csak tíz körüli hasonlóságot mutat. Eszerint a finnek megőrizték a kb. 6000 évvel ezelőtti közös mezőgazdasági műveltség nyelvezetét, szókészletét. Az a török, amellyel itt összehasonlítást kívántam tenni, viszont azt mutatja, hogy azok ősei nem akkor és (vagy) nem a Kárpát-medencéből vándoroltak el, meglévő szavaikat máshol és már korban kellett átvegyék a magyarul beszélő népektől. Mindez egyben megalapozottá is teszi a fentebbi Meszlényi féle finnugor elnevezés alkalmazásának beszüntetését, mert ezek után senki sem gondolhatja komolyan, hogy finn eredetű lenne a magyar és sumér nyelv és műveltség. A magyar-finn szógyűjtemény további vaskos kérdést vet fel. Korábban éppen azt tárgyaltam, hogy a rénszarvasokkal együtt a vadászok egy része is elhagyta a Kárpát-medencét és északra vonult. Szógyűjteményünk azonban nem a vadászoké, hanem vérbeli földműveseké, ez még tovább bonyolítja a helyzetet. A lehetséges magyarázat szerint vadászaink már földművesként eredtek a rénszarvasok nyomába, vagy a vadászok után a földművesek később indultak útnak észak felé. Előbbi esetben a jégkor végén már földet műveltek volna a Kárpát-medencében 10-12 ezer éve (!), mégpedig magas fokon. Igazából ez úgy lenne elképzelhető, hogy a földművelés tudománya itt már a korábbi Würm fázis melegebb időszakában kialakult volna, mert ezt nem találhatjuk fel tundrai körülmények között…. Bár elméletileg nem kizárható az elgondolás valós volta, mégis hagyjuk most el e vonalat. 

Utóbbi esetben legalább a vonaldíszesek kiáramlásával (Kr. e. 8-6000-től, újabb alföldi újkőkori falvaink létezésétől), vagyis Meszlényi és újabban Krantz kivándorlóival kellene összhangba hoznunk földművelésük kifejlődését és itteni népfelesleg keletkezését. Ne tagadjuk, mindkét eset lehetséges következményeit szoknunk kell még. Ez utóbbit tekintve valósnak nevezhető közegben maradunk olyannyira, hogy rögtön legalább háromezer évvel vihetjük hátrébb Ó- Magyarország magyarnyelvűségének hipotézisét, egészen Kr. e. 6000 tájáig. ... 

Imre Kálmán ismerteti Grover S. Krantz amerikai antropológus, ősrégész elgondolásait is, művének címe: Európai nyelvek földrajzi fejlődése - Geographical Development of European Languages (Peter Lang, New York, Bern, Frankfurt am Main, Párizs, 1988.) - valószínűleg az újkőkori nyelv, de még inkább népességterjedésekre gondolhatott a szerző, amikor művét elkeresztelte. Krantz egy ó-magyarországi központú ún. urali-finnugor őshazaelméletet és népességének elterjedését fogalmazza meg. 
… A magyarországi magyar nyelv ősisége ugyanilyen meglepő lehet. Mezolitikumi (kőkori) nyelvnek tartom, mely megelőzi a neolitikum (újkőkor) kezdetét… Legalább egy esetben itt megfordul a népesség vándorlásának általánosan elfogadott iránya. Általában azt állítják, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Magyarországra a Kr. u. IX. században. Ehelyett én úgy vélem, hogy az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról az ellenkező irányba és egy sokkal korábbi időben… Uráli nyelveket ma sok észak-európai és ázsiai területen beszélnek, valamint Magyarországon. A Szovjetunión belül az uráli és altáji nemzeti kisebbségek most többnyire az erdős és a sztyepp vidékekre szóródtak szét. A legtöbb szerző szerint az eredeti uráli haza az Ural-hegység területén volt, ahonnan a nevét is kapta. E központi helyről terjedtek el a feltételezés szerint minden irányban, hogy jelenlegi helyüket elérjék, és léptek be Magyarországra is Kr. u. 896-ban. Mindezt nagyon valószínűtlennek tartom több okból kifolyólag is. A központi földrajzi elhelyezkedés nem bizonyítéka egy nyelvcsoport eredeti területének. Elterjedésének okát be kell bizonyítani, nem lehet feltételezni minden irányú és egyenlő terjedését. Egy észak-ázsiai törzs (sic!) behatolása Közép-Európába a IX. században lehetséges. De a törzs által okozott népességcsere, vagy főleg nyelvcsere egy Magyarországhoz hasonló, jól benépesült mezőgazdasági vidéken abban az időben teljesen lehetetlen. Bármiféle ilyen állítást meg kellene magyarázni, hogy ez a változás miként mehetett végbe? Adódván ezen ellenvetések, az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el ellenkező irányba. Ez semmi komoly problémát nem jelent, ha az eredet és elterjedés idejét a legkorábbi neolitikumra tesszük. Ha ez igaz, ez annyit jelent, hogy a magyar az összes helyben maradó európai nyelvek közül gyakorlatilag a legrégibb. Ezen elmélet vizsgálatára be kell mutatnunk, hogy a jelenlegi uráli nyelvelterjedés automatikusan követhető egy magyarországi kiindulópontból és ezt a népességmozgások logikus szabályainak következetes alkalmazásával kell megtennünk. Azt is be kell mutatnunk, hogy az uráli csoportok ezekkel a szabályokkal megfelelő összhangban helyezkednek el. Semmiféle más megközelítést nem ismerek, ami csak hozzávetőleg is megfelelne az ismert tényeknek és a tiszta következetességnek. 


Krantz elképzelése szerint a valószínűleg a Kárpát-medence északi részét birtokló 4 törzs egyidőben (Kr. e. 6000) észak-északkeleti irányban kezd el lassan vonulni (elterjedni) úgy, hogy a mindenütt meglévő alapnépességet jelentő vadászokat lassan az elől haladó állattenyésztők mindig északabbra nyomják, akiket viszont a harmadik hullámban érkező földművesek kényszerítenek tovább, miközben be is olvasztják őket. Így kerülnek Kr. e. 3500 táján közel mai helyükre az arktikus vadászok, a finn-szamojéd-vogul/osztják pásztorok és az indoeurópai földművesek. Most ne akadjunk fenn Krantz indoeurópai jelzőjén, mi tudjuk, hogy ez már nem időszerű ebben a korban. Az összegzés viszont így hangzik Krantztól: 
Az uráli nyelvcsalád a Magyar Alföld újkőkori lakóitól származik. A legtöbb szaktekintély szerint e nyelvek az Urál térségéből erednek és onnan terjedtek szét egyebek között Magyarországra is. Ez a legvalószínűtlenebb, mert nem magyarázza meg, hogy az állattenyésztés egy ilyen kiinduló helyen hogyan keletkezhetett. Ha ez kívülről jött e területre, akkor olyan népeknek kellett volna magukkal hozniuk, akiknek nyelvi rokonságuk valahol másutt van. E probléma egyetlen megoldása, hogy Magyarországot jelöljük meg az uráliak keletkezési helyéül és innen áramoltatjuk őket északra és keletre. Krantz végeredményben szintén logikai úton jutott el elgondolásához, amelyben a nyelvi jellemzők voltak a meghatározóak....

Renfrew térképe a vonaldíszesek elterjedéséről nem a véletlen műve. Ha mai hazánk területén (és a Kárpát-medencében) az újkőkorban semmilyen előzmény, alkotni kész, hozzá tudással is rendelkező, gyorsan szaporodó népesség nem lett volna, akkor az őshonos vonaldíszesek nem terjedhettek volna el Európában. Helyette kizárólag az anatóliai elszármazású anyagot kellene lássuk mindenhol. Mivel ez nem így van, nemcsak jelentős népességet feltételez a vonaldíszes műveltség továbblökése Európa kiterjedt tájaira, de fejlett élelmiszerkultúrát is, ami a népesedés és további elterjedés előfeltétele. Emiatt Ó- Magyarország Európa korai művelődésének kulcsa és ez a mai napig érvényes.

Térkép. Európa 5. évezredi földművelő műveltségei Jelmagyarázat: (1) Körös-Starcevo és azzal rokon csoportok (2) a vonaldíszes kerámia népe (3) cardium kerámia csoportjai

Krantz több lényeges dolgot hagyott ki a számításból. Az általa indoeurópainak gondolt sok évezredes elterjedési folyamat valójában magyar nyelvű kellett legyen, ha a finnugoristák által felhozott tengernyi nyelvészeti bizonyítékot tekintjük, nem pedig indoeurópai. Gimbutas fentebb idézett megállapítását sem vette figyelembe Krantz. Vagyis az eddig finnugor rokonainknak hirdetett népek valóban a rokonaink, és a nyelveikben fellelt nyelvállapotok különféle korokban történt ó-magyarországi elszakadásokról beszélhetnek. Krantz e felvetésével akarata ellenére jól támogatja korábbi feltételezésemet a magyar nyelv legalább ötezer éves mivoltáról, sőt megengedi azt még hátrébb vinni az időben. Legalább addig, amikor az északra távozók a rénszarvasokkal együtt elhagyták a Kárpát-medencét. Ez Kr. e. 6000-5500 táján következhetett be, mert a rénszarvas leletei ekkor fogynak el itt. Akkor azt az éppen beszélt nyelvet vitték magukkal, amelynek további alakulásai azóta is nyomon követhetőek az északi finnugorok nyelveiben, és nem fordítva. Korábban Meszlényire hivatkozva közreadott mezőgazdálkodással kapcsolatos magyar-finn szószedetünk éppen ezt támasztotta alá. Gosztonyi professzor nyelvtani elemzésével kimutatta, hogy a finnekkel egyező nyelvtani jellemzők megléte eszerint az elválás idejének nyelvi állapotát rögzítheti. A most kiásott újabb Polgár melletti újkőkori falu népe (Kr. e. 5500-4900), vagy a Szajol-Felsőföld (kezdete Kr. e. 6210- 5710 közé keltezve) már birtokában kellett legyen e nyelvtani elemeknek. Éppen a derekán sikerül így megragadnunk a magyar nyelvalakulás folyamatát. Másképpen megfogalmazva a szeletaiaktól kezdett műveltségi folyamatosság lehetősége és a Kárpát-medencét a rénszarvasok nyomában, majd később elhagyók nyelveinek magyar alaprétege feljogosít bennünket annak okkal történő feltételezésére, hogy a magyar nemcsak helyben fejlődött ki, de el is terjedt Eurázsiában. Ha pedig a végeredmény magyar, - vagy azzal alapos okkal összeköthető, - akkor az előzmények folyamatossága is a magyar nyelvet és műveltséget eredményező fejlődés lehet csak. Mire az újkőkor beköszöntött hazánkban és ezzel a nép nekilátott a föld megművelésének, bekövetkezhetett az, amit már fentebb is idéztem: a paleolitikum (őskor) végén (kb. 10.000 évvel ezelőtt) a mai emberfajták többsége már kialakult, és a tudomány a főbb alapnyelvek kialakulását is erre a korszakra vezeti vissza.

Krantz másik tévedése, hogy csak az elvándorló finnugorokra összpontosított, és nem tárgyalja az Európa nyugatabbi és keletebbi, sőt Ázsia tájaira vezető magyarországi népmozgásokat. Ezt megteszem helyette magam. Korábbi feltételezésemet a magyar nyelv legalább ötezer éves létezéséről most alaposan kibővíthetem Krantz szétvándorló magyarfinnugor kivándorló népéig, azután a földet művelő újkőkori magyarok hazai gravetti elődei koráig, majd újabb lendületet véve a gravettiek gyökerét egészen a Szeleta népéig 43-41000 évvel ezelőttig. Ez bőségesen hagy elegendő időt Magyar Adorján ködbe vesző magyar műveltségének létrejöttéhez, a káprázatos magyar nyelv szerves alapokon való összeszerkesztéséhez. Nemcsak neki kell e feltételezés lehetőségéért köszönetet mondanunk, - és munkásságát végre illő helyre emelni, - de Gábori Miklós, Gáboriné Csánk Vera, László Gyula, Götz László, Badiny Jós Ferenc, Meszlényi Róbert Imre, Imre Kálmán, Grover S. Krantz, Gordon Childe, Makkay János, Várkonyi Nándor, a magyar régészet nagyjai és még sokan mások alapozó jellegű kutatásai is hozzásegítettek a történet újrakanyarításához. Ez a történet azt meséli el nekünk, hogy a szerves műveltség által vezetve a tájba simuló korai ómagyarországi népesség képes lehetett saját útját járni, szellemének erejével hézagok nélküli építményt létrehozni, a beérkezőket befogadni és tudásukat beépíteni a sajátjába, valamint lehetőségei folytán a gyarapodó népességgel együtt továbbküldeni más tájakat belakandó. Pontosan ilyen erőt képvisel a szellemi erő.

...

Krantz harmadik tévedése újabb keletű. Visszavonta a magyarról korábban alkotott feltételezésének egyik részét: A 4. számú gondolatot – ezt idéztem fentebb - oly módon kell megváltoztatni, hogy az uráli nyelvcsalád nem a magyar Alföld “mezolitikus” lakóitól ered, hanem a türkrokon pásztorok korai behatolásához kapcsolódik. Az uráli rekonstrukció többi része érvényes16 - mondja Krantz, vagyis tízezer évvel ezelőtt jöttek volna ide magyarul beszélő őseink. Meg is magyarázza: A juhpásztorkodást nem a kaukázusi farmerek vitték be Közép-Ázsiába, ahogyan itt állítottam. Az valójában már korábban kifejlődött Afganisztánban és onnan terjedt el minden irányban. Így a pásztorok európai előnyomulásának időzítése már csupán annyiban lényeges, hogy jóval megelőzte a földművelést. Ezzel az afgán elgondolással az a baj, hogy Kr. e. 10.000-ben Afganisztánban semmi sincs, de még 5000-ben sem. Senki sincs ott, aki ide tudott volna jönni. A Kaukázusban viszont az őskárpáti gravettiek leszármazottai Chemi Shanidarban 9200-ban tenyésztik a juhot, de nekünk már ez is későn van, ha afganisztániakat akarnánk a Kárpát-medencébe költöztetni. De még ha ide is jöttek volna, ugyanúgy beolvadtak volna az itteniekbe, mint annyi más nép is. Krantz sajnos antropológus létére nem használja ki szakmája adta lehetőségeit, nem foglalkozik pl. a koponyaindexek adataival, ehelyett statisztikai átlagok adta népelterjedésekkel dolgozik. Történelme így megmarad a spekulációk közegében. Legnagyobb hibája, hogy nem keresi az európai fehér embertípust sehol sem, pedig Eurázsia velük van tele. Ugyanezért nem értik az indoeurópaiak azt, miként találhatnak európai kinézetű embereket a Gobi sivatagban múmiaként. De ugyanezért nem értik azt sem, hogy műveltségeik legszorosabban a nyelvvel állnak kapcsolatban. Pedig a Penrose és Krantz következtetései összecsengenek: az egyik az embertan adataival, a másik a nyelv, vagyis a műveltség folyamatosságának adataival mondja ugyanezt...."

Szintén Mesterházy könyvében található meg a K-R teremtő gyökkel kapcsolatos kitűnő elemzés is, mely igazolja, hogy a magyar nyelv nyomokban Európa nyelveinek masszív alaprétegét adja, ez következik most:

(51. oldaltól)

"...dr. Marácz László által “teremtő gyök”-nek nevezett nyelvi fogalmával állunk szemben, amit
az alábbiakban idézek: “... a magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatóak hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel. Ezek a szógyök-halmazok alkotják az ún. “szóbokrokat”. Így a magyar szógyökök arról ismerhetők fel, hogy a szóbokrok tagjainak minősülnek.

Itt van például a K-R mássalhangzós gerinccel rendelkező, egytagú szógyökökből álló szóbokor, melyet a CzFo. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. I. 16. o.) a különböző magánhangzók képzésével, illetve további ragozással vezet le, mint (a szógyökök vastagon szedve): (bal oldali oszlop) 

A K-R mássalhangzós gyököt, mely közös kör alakú jelentésmozzanattal rendelkezik, a TESZ (etimológiai szótár) olyan egyedi esetekre tagolja szét, melyek között nincsen semmilyen összefüggés: (jobb oldali oszlop)

 (dr. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 13. o.)

A figyelmes olvasó nyilván látja, hogy a gyökök értelmileg is ugyanabba a magyar szóbokorba illenek. Nyilvánvalóan elvárhatjuk - ha valóban rokonok vagyunk, - hogy a szóbokor ugyanígy nézne ki a sumérben is ezek után, de a keltában is, vagyis azt jelenti, hogy a szabir-sumér-kelta-magyar egy természetesen egybefüggő ősnyelv lenne, mert gyökeiből képzett szavai nemcsak küllemre, de értelmileg is összetartoznak. Ha ez így lenne, akkor nyilván ugyanarról a nyelvről is van szó – jelentős időbeli elhatárolódással. Másképpen megfogalmazva, ha van olyan élő ember ma a földön, aki valamilyen más egyéb nyelven e szóbokrot legalább így, ragozott és képzett alakjaiban is azonos gyökkel leírja, azok tartalmazzák a k-r mássalhangzókat és ugyanazt a körrel kapcsolatos jelentéstartalmat is hordozza, - nem kettőt közülük, hanem az egészet - akkor mondhatja, hogy mi magyarok esetleg átvehettük volna tőlük a szót, egyébként soha. Lássunk csodát, Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gámig c. könyvében Schedel Andornak a IV. függelékben közölt sumér szómagyarázataiból: karám - gar, karam, kraj, karéj - kar, karó - kar, kara, karu, kert - gar, kar, kerület - kar, kure, kurtum, kör - gar, kurta - kuru, karu, de gomb (és oszlopfő) - gar, góré, hordó - gur, körülzárni - gar, görbülni - gurum, görget - gur, göröngy - giriin, göröngyöt forgatni - girin sur, hordó - guru. A fenti Badiny-műben a 293. o-tól szereplő szójegyzékből folytatom: kerül - kir, gurul - gur, gyarapodik - gur, görgő - gigir. A k - g lágyulás belefér az elgondolásba, mindenesetre a g-r bokor hozzácsatolása nem eredményezett eltérő értelmű szavakat, sőt ugyanabban a bokorban maradtunk továbbra is és minden szónak megvan a körrel kapcsolatos értelme. Erre vonatkozóan CzFo44 arról tájékoztat, hogy “A szónemzetségek ismét rokoníthatók, mennyiben alaphangra és érteményre (értelemre) hasonlók, pl. a föntebbiekkel azon g-r, gy-r gyök hangúak, melyek a kerekdedhez hasonló görbe alakra, vagy mozgásra vonatkoznak:

gör   görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes; 
gur   gurba, gurul, gurít, guriga; 
gyür gyürü, gyürke, gyüremlik; 
továbbá a h-r alaphangúak, mint: 
hor horog, horgas, horgad, horpaszt; a k-l gyökhangúak, melyek a keményebb r helyett lágyabb l-t vesznek föl, … és a még lágyabb k-j alaphangúak …” 

Nézzük meg mit találni a keltában. Taranis kelta “mennydörgésisten” egyik attribútuma a kerék - car, a kelta “koronás” szarvas - cernunnos-bal; a vár - ger, ker, caer; a fának írül is koronája van, ezért a fa írül crann; a törött kereszt - kroas torred ; körvontató, azaz - carbanto a kerekes jármű neve. És folytathatjuk: gyűrű - cró, kever - corra, görgő - carr, pörög, csöröl - cor, forog, gurul - car, fordulat - coradh, meggörbített - corr, korcsolya - carrsleamhna, horog - corr, sarló - corrán, korsó - crúsca, ceruza, körző - cró, szer - córe.

E kelta gyűjtemény még kisszámú, de a lényeget így is mutatja, ott is a körrel, körbezártsággal, bekerítettséggel, vagy bármilyen körmozgással kapcsolatos értelmű dolgokat jelenti. Ugyanakkor láthatóak az első magánhangzók helyenkénti eltűnései a hangsúlyeltolódás és az azt követő mássalhangzó-torlódás miatt. Azt azonban igen nagy merészség lenne állítani, - mint ahogy az indoeurópaiak ma teszik, - hogy a kelta indoeurópai nyelv lenne, bár tény, hogy ez a mássalhangzó-torlódás helyenként náluk is előfordul. A teremtő gyökök vizsgálata, a szóbokrok elemzése a nyelv szerkezetének mélységi képét adja ki, betekintést enged a nyelv belső rendszerének felfedezésére, szellemi rejtekeinek és a belé rögzített műveltség kibontására, vagyis igazi mélységi elemzésre ad lehetőséget kiegészítve a nyelvtan alapos vizsgálatával. Ehhez képest a néhány esetben megfogható mássalhangzó-torlódás csak felszíni karcolás a nyelv testén, ezért felületi jelenségekre nem érdemes döntő jellegűnek szánt nyelvészeti következtetéseket alapozni a nyelv hovatartozóságát illetően. Ugyanilyen felszíni jellegűnek tekintem a csak egyes szóegyezésekre alapított megállapításokat is, mert ezek csak a szavak történetéről beszélhetnek. Ha az indoeurópai kutatók erre az igen masszív tényre időben rájönnek, kevesebbet kell ezután egymással hadakoznunk a ki kicsoda kérdésében. Voltaképpen magukat zárták ki a megoldás megfejtéséből akkor, amikor indoeurópainak jelentették ki a keltákat, hisz ezzel egyúttal lehetetlenné tették saját számukra a valódi megfejtéshez való közeledést. Ne felejtsük el, hogy a kelta nyelv kétezer év óta áll indoeurópai nyomás alatt, megtetézve indoeurópai jelleget erősítő nyelvújításokkal - innét nézve nyelvrontásokkal. Földrajzi adottságaik őseik szülőföldjén nem adtak lehetőséget olyan zárt közösség fenntartására, mint nekünk magyaroknak a Kárpát-medence - ez a tény is gyengítőleg hatott a nyelv megtartására. Ne felejtsük el azt a tényt sem, hogy a kelta maradványok őseik földjén egy tömbben maradtak, ezért van a gyengítő hatásnak ellenhatása is, erősítő hatása a nyelv fennmaradásában. Mindezen hatások és ellenhatások eredményezték azt a ma rögzíthető nyelvállapotot - még a huszonnegyedik óra előtt, - amikor még lehánthatóak az ősnyelvvel való azonosítás elől a rárakódott idegen jellegű nyelvi rétegek. 

Ma úgy tűnik, hogy lassan változik valami a régi felfogásban, és az ottani kételkedők megfogható kelta kutatási eredményeket hoznak. A kelta mondatszerkesztésről Sir Morris-Jones a Pre- Aryan Syntax in Insular Celtic írásában azt véli, hogy annak ellenére, hogy a szigeti kelta nyelveket árjának könyvelik el, mondatszerkesztésük szempontjából mégsem azok. Eszerint Sir Morris-Jones is érzi már, ha nem is nevezi nevén a dolgot: a végleges európai nyelvazonosítások és az ősnyelvi kutatás már nem csak a szavakról kell szóljon, hanem a nyelvtanról, amint azt magam is erősen szorgalmazom. Egészen egyszerűen azért, mert a ragozó nyelvtan megtartása a jelenleg elgondoltnál sokkalta nagyobb népi épséget, nyelvi és egyúttal összetartó műveltségi folyamatosságot feltételez. E felismerés ténye rövidesen történelmi kategóriává válik, mert igen megalapozott történeti folyamatosságok kimutatására lesz alkalmas. Ezzel együtt a nagy indoeurópai nyelvészeti összeomlás még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a magyart a világ érdeklődése elérje. Nyugati nyelvészek ma is óvakodnak attól – mégha gondolnának is rá, - hogy a magyarral kapcsolatban kijelentésekre ragadtassák magukat. Számukra már az elmúlt ezerszáz év magyar megmaradása is megmagyarázhatatlan valami, mert a hagyományos indoeurópai nyelvészeti és történelmi logika szabályai szerint itt már réges-régen nem lehetne egy sem közülünk.

Eddig csak szavakról beszéltünk, ezért nem mondhatjuk, hogy túlléptünk volna az indoeurópaiak nyelvészeti megoldásain. A kelta azonban nyelvtanában is azonos szelleműnek bizonyul a magyarral. Képzői az igeragozásban és igeképzésben, és főnévragozásban és főnévképzésben jól megfelelnek a magyarral, sőt a többszörösen képzett, ragozott szavak utóragokkal való előállításában is jól megfelel. Részletes kifejtése áttanulmányozható az Ősi Gyökér 1999. július-decemberi számában. 

(Timaru-Kast Sándor: Kelta-magyarok avagy magyar-kelták. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám, 56-60. o. Még részletesebben a szerző hasonló című utóbb megljelent könyvében, Magyar Ház, Budapest, 2000.)

De hát végtére is mi a baj az indoeurópai nyelvelméletekkel? Makkay János, a hazai indoeurópai kutatások markáns képviselője megadja a választ: Az indoeurópai nyelvcsalád fogalma alatt olyan nyelveket értünk, amelyek egy közös, ős- vagy alapnyelvtől származnak, és fejlődésük során fokozatosan, évezredek alatt, önálló belső fejlődéssel, népeik szaporodása és más folyamatok miatt, továbbá csak rájuk, vagy csak egy csoportjukra jellemző külső hatások miatt váltak el egymástól. Először dialektusokból álló csoportokra, úgynevezett dialektus-kontinuumokra válva, majd tovább tagozódva egyes nyelvekké. A rekonstruált indoeurópai alapnyelv mellett beszélünk még közbülső alapnyelvekről vagy területi nyelvekről is… Ilyenek a proto-indoiráni, a proto-germán, a proto-kelta és így tovább.

Ennek a feltételezett, kikövetkeztetett indoeurópai alapnyelvnek írott emlékei nincsenek, soha nem is voltak, és tekintetbe véve az indoeurópai alapnyelv feltételezett keltezését és beszélői nagy részének területi elhelyezkedését, biztos, hogy egykori meglétét bizonyító írásos források (tehát indoeurópai alapnyelven írott szövegek) felbukkanására nem számíthatunk. Hiszen mire a legelső írásrendszerek nem is indoeurópai nyelvű népek által lakott területeken (Sumerban és Egyiptomban) kialakultak, az indoeurópai alapnyelv már réges-régen felbomlott. Ennek az alapnyelvnek a létezésére semmiféle későbbi történeti forrás nem utal. Kizárólag csak maguk az indoeurópai nyelvek bizonyítják, hogy volt: bizonyítja Európa és Ázsia számos régi és mai nyelvében a szókincsben, a grammatikában, az alaktanban és a hangtanban kimutatott sok-sok pontos, szabályos nyelvi megfelelés. 

(Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Makkay János kiadása, Budapest, 1998. 13. o.) Makkayt tisztelnünk kell e fenti összefoglalás megfogalmazásáért. Makkay János az indoeurópai ízlésű kutatás különleges egyénisége. Magyarként, szakavatott régészként szembesül az igazolhatatlan indoeurópai elméletekkel. Megkísérli elgondolásaiban érvényesíteni a saját maga által kiásott Kárpát-medencei újkőkori és rézkori valóságot igazolhatatlan elméletekkel szemben. Ennek ellenére rendületlenül hisz földrészünk, sőt hazánk korábbi indoeurópaiságában.

Aki nem hisz a szemének olvassa el még egyszer Makkay összefoglalását. Van tehát egy elmélet, amelynek semmi bizonyítéka nincs és nem is lesz soha. A soha nem létezett indoeurópai ősnyelv felbomlik az írás megjelenése előtt, mielőtt bármilyen nyomot hagyhatna maga után. Ebben kellene hinni. Ez az egész indoeurópai nyelvkérdés tehát nem történeti kérdés, hanem egy vallás lenne saját indoeurópai megfogalmazás szerint is. Hogy az európai szókincs és nyelvtan mit bizonyít, azt rövidesen bemutatom magam. Az írást mégis a lenézett ragozók találják fel – ezt ő és más sem tagadhatja.

Ha most a kelta fénykor óta eltelt kétezerötszáz évet keltáink nyelvében összevetjük Árpádi bevonulóink száz év leforgása alatti testi-lelki beolvadásával, vagy a római birodalom bukása utáni hátrahagyott nyelv nélküli mesterséges keveréknépeinek múltnélküliségben kifejeződő tragédiájával, csak a legnagyobb tisztelettel állhatunk meg mai keltáink ősanyanyelvüket megtartó heroikus küzdelme előtt. Nyelvet megtartó képességük egyben helybenlakó ősiségük bizonyítéka is. Azok a kelták - írek, skótok, bretonok, welshek - viszont, akik a Mayflowerrel Amerikába hajóztak, felolvadtak az angolszász tengerben és elvesztették őseik nyelvét.

Visszatérve a vastagon szedett fentebbi nyelvészeti gondolatokhoz folytatnom kell a felvetetteket, ha másért nem, talán néhány új kérdés felvetéséhez hozzásegít. Mielőtt ezt megtenném, le kell szögeznem, hogy az itt alább bemutatandó anyagra építve ésszerű magyarázatot kellene találjunk arra, hogy a mai európai nyelvekben fellelhető K-R gyök köré épült alapréteg honnét származik? Feltehető-e valamilyen fokú rokonsága a keltával és az etruszkkal, illetve ez utóbbi két nyelv rokonítható-e a magyarral. Úgy tűnik, hogy a keltából és az etruszkból vették át, mástól egyszerűen nem tehették. Azon lehet vitatkozni, hogy a keltában e szavak az európai benépesülés déli feláramlási időszakából (kb. Kr. e. 3000 - 500) vagy a szkíták kb. Kr. e. 750-500-tól kezdődő nyugatra vonulásával kerültek-e be a kelta nyelvkincsbe és onnan tovább. A Kincsestárban felhozottak alapján az előbbi lehetőséget kell komolyabban figyelembe venni, annál is inkább, mert a szkíták nyugat-európai elterjedése, felülrétegződése kísértetiesen hasonlít a magyar honfoglalás körülményeihez, vagyis az alapnépességhez viszonyított kis létszámuk nem biztosíthatott számukra nyelvi dominanciát a későbbiekben, feltéve, ha más nyelvet beszéltek volna. A nyelvi ügyekben most nem számít a szkíták fegyveres ereje, gyors mozgásukkal való felülkerekedése a helyhez kötött földművelőkhöz képest. Amikor beolvadásról kerül szó, semmi nem számít, csak a létszámarányok. Ezért külön kell választani a katonai tevékenység eredményét a valóságos arányoknak megfelelő nyelvi elkeveredéstől. Magyarul egyáltalán nem biztos, hogy akik katonailag győztek valahol, nyelvükkel is győznek majd. Hogy ez nem puszta okoskodás, nézzük meg, hogy végződtek a sztyeppei népeink kalandjai Indiában! Mind beolvadt az indiai “népkohóban”.

Mivel azonban mind a déli, mind a keleti eredetű európai felvándorlás végső soron szabir-sumér nyelvi alapokon nyugodott, Európa Kr. e. 500 táján rögzíthető kelta átalakulása végeredményét tekintve ugyanazokon az alapelveken lezajlott, azonos tőről származó népek egyesülését mutatja, mint a magyar honfoglalás idején. Másképpen megfogalmazva az európai, földrésznyi méretű kelta etnogenezis (kialakulás, népszületés) pontosan ugyanúgy történt, ugyanabból a “nyersanyagból” ahogy a magyar is másfélezer évvel később. Itt is szinte teljesen mindegy volt, hogy a szkíták milyen nyelvet beszéltek abból a szempontból, hogy létszámarányuk miatt rövid beolvadásra számíthattak volna csak. Mivel korábban tisztáztam a turániak általános nyelvi körülményeit, ezek nem engedik meg feltételezni azt, hogy a szkíták a sztyeppeiek turáni ugor alapnyelvétől lényegesen különböző nyelvet beszéltek volna, mint ahogy a honfoglaló magyarok sem. Most kell utaljak Badiny azon megállapítására, hogy a sztyeppeiek népnevei mind értelmesen magyarázhatóak a sumérból, megerősítendő az ősnyelvi rokonságot. Ezt a tényt kár lenne veszni hagyni, amikor fontos körülményeket vázolunk fel. Mint ahogy azt az ennél sokkalta keményebb tényt sem, hogy ha valaki fejtegetésekbe bocsátkozik a turániak és a kárpát-medenceiek nyelvét illetően - akár “ismeretlen” akár más elködösítési okból, - soha nem hagyhatja ki a gondolatmenetből azt, hogy Gosztonyi prof. 53 sumér nyelvtani jellemzőjéből 51 a mai magyarban is megvan, ezzel szemben az indoeurópaiak 5 körül azonosíthatók. Mindez azt mutatja egyben, hogy létezik egy nép legalább ötezer éve folyamatosan, amely bármi is történjen, megdöbbentően koherens, összetartó módon egyazonos nyelvét fenntartotta, szellemét megőrizte, azt szinte teljes mértékben eredeti rendszerében ma is gyakorolja. Ez a nép mi, magyarok lennénk. Bármennyire is nem vesznek erről tudomást az indoeurópaiak, ez nem vezethet eredményre tovább. Makkay fentebbi indoeurópai nyelvi fejtegetésére ez a magyar válasz: a mi nyelvünk nyelvtana 4-5000 év óta gyakorlatilag azonos, jól dokumentálható. Van ezenkívül egymillió magyar szavunk is.

Ha pedig ez így van, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy e tényt miért nem vette eddig senki észre, miért nem gondolt rá, ha eszébe jutott mivel tudta elhessegetni magától a kézenfekvő következtetéseket, és végül hogyan sikerülhetett ezt eddig nem tudomásul venni? A Kárpát-medence igen régi magyar nyelvűségét már korábban is megfogalmazták nagyrészt más érvekre támaszkodva. Dr. Nagy Sándor nyelvészeti - kihangsúlyozva a sumér nyelvvel való kapcsolat kézzelfogható tényét, - alapokon végzett munkásságának végeredménye ugyanez. (Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. Editorial Transsylvania, Buenos Aires, 1968.)

Amíg azonban Európa igen kiterjedt területei csak egy turáni hullámot fogadtak magukba a szkítákban, addig a Kárpát-medence még további legalább négyet a hunoktól a magyarokig, de ide vehetjük talán a szarmata, jász beköltözéseket is. E sztyeppei rokoni beköltözések később igen megerősítették az ország életképességét, harckészültségét és egységes jellegét, szemben Nyugat-Európával, amely az egy turáni szkíta hullámmal nem erősödött meg kellőképpen. Mint ahogy a valamikori Noricum és Rhaetia területén, továbbá a Fekete-erdőig és Svájcig kiterjedt hun letelepedés sem erősítette meg az ottaniak magyari jellegét eléggé, nyilván a már nem jelentős magyari alapnépessége okán, pontosabban szólva olyan mértékű elindosodással kerültek szembe, amelyet létszámarányaiknál fogva már nem fordíthattak vissza. Mindezen körülmények, amelyeket folyamatosan szembe kell állítsak a Kárpát-medencei etnogenezis történetével, világosan mutatják, hogy az összehasonlítás megalapozott és egyfolytában a Kárpát-medencei eseményeket igazolják az Árpádi honfoglalásig bezárólag a magyarság megerősödésében..."

(57. oldal)

"Európa nyugati részeinek benépesítését átvizsgálva, főbb megállapításainkat a következő pontokba foglalhatjuk össze. E nyugati táj története azokkal az állattenyésztő, kereskedő, iparos és földműves életformájú népekkel kezdődik, amelyek ide a Régi Keletről Kr. e. 3000 - 2500-tól kezdve egymás utáni hullámokban érkeztek folyamatos bevándorlással. Az első európaiak valamennyien magyar neveket viseltek és magyarul beszéltek, úgyhogy az ő idejükben Európa magyar nyelvi egységet alkotott. A régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása, erre éppen francia kutatók jöttek rá Dauzat professzor vezetésével, amikor Franciaország helyneveit vették igen kiterjedt és alapos vizsgálat alá. Ők ezt a keresett nyelvet pre-latinnak nevezték, eredményét is közzétették: Francia nyelvészek elemezték az ún. pre-latin földrajzi neveket. Kiválogatták a leggyakoribb gyökszavakat, ezek: APA, ABA a HAB, víz értelemmel, BOR, víz értelemmel, VIS, víz értelemmel, ÁR áradat értelemmel. Talajjal kapcsolatos: PALA, réteges kőzet, pala, TALA, talaj, CAMPUS, Hon-Fűs mező értelemmel, CARA kő értelemmel, CUCC, csúcs értelemmel, aztán Bál, Szem (Samo, Sama), és Úr, Falu (Plou), Pajta (Baita), Nem Ura, Namour és Szemúr, Saumur nevek. Az eredmény szédületes. A helynevekben szereplő magyar szavak: ÚR, LÓ, MÉN gyökök együttes előfordulása 2874, MAG, MAGAR 450, BÁL, BÉL 200, BOR 200, SZEM 200, FALU 75, BARÁT 50, egyéb 200. A Hab, Víz, Ár, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek a folyó- és hegynevekben.

(Dauzat, Albert: La toponymie francaise. Paris, 1946. 78, 89, 125-127, 144-148. o.)"


(67. oldaltól)

"Marácz László doktor hollandiai magyar nyelvész igen tekintélyes felkészültséggel rendelkező “szőnyeghúzó”, olyannyira, hogy kutatási programot jelöl ki. Fentebb már idézett tanulmányában azt írja: “Vissza Czuczor-Fogarasi-hoz! - majd így folytatja: 

Ehelyütt a magyar nyelv szókészleti elemeinek kutatására vonatkozó programot szeretném felvázolni, mely módszertani és nyelvészeti szempontból - a finnugrizmus alapelveivel ellentétben - valóban megalapozott. Abból indul ki, hogy a magyar nyelv saját szókészleti elemeit kell újraépíteni, s nem egy nem létező, feltételezett, adatolhatatlan nyelv alapelemeinek a segítségével.

1. A magyar szókincs egy szótagú gyökei az ún. CzFo. magyar nyelv szótárban megtalálhatók. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. 66-118. o.) Ez a szógyöklista képezi a magyar nyelv szókészleti kutatásának, a nyelvrokonsági és egyéb összehasonlító kutatások alapját. 

2. A szógyökök rokonai összegyűjtésével szóbokrokat tudunk felállítani, melyek hasonló alakú és jelentésbeli szógyökökből állnak. Ezt a munkát már részben Czuczor- Fogarasi elkezdte. E szótár a magyar nyelv erős belső összetartozását vázolja fel. Vezérlő elve, hogy a hasonló alakú és közös jelentésbeli mozzanattal rendelkező egyszerű szókészleti elemek egybetartoznak. Itt a szóbokor közös hangalakú gyökét teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez olyan gyök, amely elvont, s amelynek nincs lineáris preferenciája. Ezt igazolja pl. a csekély/kicsi, illetve a kigy-ó/gyík szógyök rokonsága. Emiatt a CS-K, K-GY elvont gyök, mely mind a két “megfordított”, irányban képezhetőek belőle szavak. A teremtő gyök módosulásait szilárd nyelvészeti szabályok határozzák meg.

Magánhangzók elvileg szabadon váltakozhatnak. Mássalhangzók csak ún. természetes hangtani kategóriák keretében függhetnek össze egymással, azaz a gyökök módosulásai csak hasonló jellegű mássalhangzók, illetve ugyanabban a helyzetben képzett mássalhangzók között lehetséges. Például a hasonló típusú mássalhangzók, k- és g- (rokon robbanó hangok) ker-ek és gör-be rokonságát engedik meg, illetve, z- és d-, ún. dentális hangok, víz és véd rokonságát engedik meg. CzFo. jelentésbeli korlátozást is alkalmaznak. A szógyökök nemcsak akkor rokonok, ha hasonló alakúak, hanem közös jelentésbeli mozzanatuk is van. A jelentésbeli mozzanatok náluk közvetlenül felismerhetők kell legyenek, például a K-R teremtő gyökkel kapcsolatos szóbokor elemei (lásd fentebb). Minden egyik szónak van egy kör-szerű jelentésmozzanata. Tekintettel arra, hogy a magyar gyökök nagyon régiek, és más műveltségi korokból valók, jelentésbeli ismérvet (kritériumot) nem alkalmazhatjuk túl szigorúan, mert nem látjuk a “kézenfekvő” jelentésbeli összefüggéseket. Erre Magyar Adorján kutatásai is felhívják a figyelmet.

Ezért a magyar szógyök, illetve teremtő gyök-kutatási vezérelv nulla-hipotézise a következő: Hasonló hangalakú szógyökök egy és ugyanazon elvont teremtő gyök változatai és e szógyökök jelentésbelileg össze kell, hogy függjenek. Ennek a lexikai kutató elvnek a következő következményei vannak:

1. A teremtő gyökök jegyzéke képezi a magyar szótár axiomatikus elemeit. 

2. A teremtő gyököknek teremtő erejük van. Új szavakat, illetve “szóbokrokat” tudnak előállítani. Messze kitöltetlenek az üres szógyökök. 

3. Magyar gyöknek számít, amelyik valamilyen szóbokornak tagja. Idegen, illetve jövevénygyök olyan gyök, amelyik rokontalan. 

4. A magyar szótárnak kohéziós ereje van. A szótár szóbokrokból áll, s nem elszigetelt szókészleti elemek halmaza. 

5. A magyar szótár jelentésbeli mezőkben is felosztható. A teremtő gyök egy jelentésbeli fogalommal is összefügg. Emiatt a magyar a “tudás” nyelve, mert az ősi tudás teremtő gyökökhöz van kapcsolva. Magyar Adorján ezt kultusz-szócsoportoknak nevezi, mint például: rúd, réz, ráz, rez-eg, resz-ket, rozs-da, rózs-a, rőt. Ez a szóbokor a réz hangzási, formabeliségi, egyéb tulajdonneveivel függ össze. 

5. (6.) A nyugati nyelvekben nem volt, illetve nem működik a teremtő gyök elve. Emiatt e nyelvek szótárai analitikusak. Minden egyes elem önmagára hagyatott. Minden jelentésnek külön-külön hangalak felel meg. 

6. (7.) Szótári, nyelvrokonsági, illetve összehasonlító kutatásokat csak akkor lehet végezni, ha a teremtő gyökök, illetve a szóbokrok feltérképezése megtörtént. Addig nem szabad hozzáfogni.

7. (8.) Ezután a magyart bármilyen nyelvvel össze lehet vetni. Rokonnyelvek lexikai szempontból azok a nyelvek, (a)melyek(nek) hasonló teremtő gyökei, illetve szóbokrai vannak. Itt az átadási-kölcsönzési irányt is meg lehet határozni. Ha van szópárhuzam magyar és nem-magyar szó között, és a magyar szó valamilyen szóbokor tagja, akkor a magyar az átadó nyelv.

A finnugrizmus nemcsak a magyar nyelv eredetét akarta tudatosan vakvágányra vinni, de egyben a magyar szótár összetartó erejét akarta szétszabdalni. Ha visszatérünk CzFo.-hoz és továbbvisszük, akkor újra beindulhat a magyar szókészleti kutatás, a magyar nyelv szókészleti összefüggéseinek más nyelvekkel való összevetése, a magyar nyelv eredetkutatása új lendületet kaphat. Azonkívül képesek leszünk a teremtő gyökök, szóbokrok elméletével régi összefüggéseket felderíteni, s megérthetjük Sir John Bowring angol nyelvész és diplomata 1830-ban tett megjegyzéseit a magyar nyelvről is.

A görög Herodotos nagy történeti műve egyik szkíta eredetmondája a következőképpen fest. Thargitaosz mondabeli szkíta király három fiának uralkodása kezdetén aranykincsek hulltak az égből. Mikor a legidősebb fiú odafutott, hogy a kincseket felragadja, a kincsekből tűz csapott ki. Ugyanígy járt a közbülső fiú. A harmadik, a legkisebb fiú azonban baj nélkül felvehette az aranykincseket, s így, ennek révén, ő lett a szkíták királya. A monda szerint négy aranyeszköz hullott le az égből: eke, járom, bárd (harci szekerce) és ivócsésze.68 Ha megnézzük a tárgyak magyar elnevezését, ti. ek-e, ig-a, f-ok-os, ak-ó, akkor meglepő felfedezést teszünk. Ezek a szók egy és ugyanazon szóbokor tagjai, ugyanazon szógyök alapján képződtek, ez a –K. Ehhez kapcsolódik ég szavunk. Így a szkíta eredetmonda leolvasható a magyar nyelvből, a magyar szótárban rögződött. Figyeljük meg, hogy e szavak része egy még nagyobb szóbokornak, amelyben olyanok szerepelnek, mint ig-e, j-og, ig-az, ig-ér, egy, ügy, agy, ok, ék, üd-v, id-ő, éd-es, stb. Ez önmagában is meglepő adat, mert ezen a teremtésre, tudásra, világrendre utalnak. Úgy látszik, hogy ezek mind az éggel függnek össze. Nemcsak az aranytárgyakat kapták a szkíták, és tegyük hozzá, a magyarok, az égből, hanem még többet is. Ez további kutatást igényel. (A szerző itt előadja Sir John Bowring sokat idézett véleményét a magyar nyelvről, amelyet magam is közreadtam korábban, sokadjára, ezért nem ismétlem meg. Ezután Marácz doktor folytatja:)

E sokat említett Bowring-idézettel kapcsolatosan néhány kérdés merül fel. Először is, miről beszél az idézetben Bowring? Másodszor, honnan vette Bowring a magyar nyelvről való tudását, annak bátorságát, hogy ezeket kijelentse a magyar nyelvről. Harmadszor, mi az az isteni titok, amiről szót ejt. Sorban próbáljuk ezeket a kérdéseket megválaszolni. Bowring - mikor a nyelvről beszél - a szókincsre gondol, az akkori nyelvészeti gyakorlatnak megfelelően. Tudja, hogy a magyar nyelvi szókészleti elemek nagyon régiek, önállóan bontakoztak ki saját belső rendszerük szerint. A szótári rendszer keletkezése a szellemi világban gyökerezik. Feltételezhetjük, hogy Bowring, aki maga is beszélt magyarul, először is mindenképpen ismerte ezt a titkot, hiszen nem fogalmazott volna ennyire sejtelmesen, de mégis határozottan. Maga azonban nem kutathatta fel a magyar nyelv titkát, hiszen erről akkoriban nem létezett írás, nem valószínű, hogy magától rájöhetett volna. Ezt csak olyan embertől tudhatta meg, aki magyar anyanyelvű volt, nyelvész volt, ismerte az indiai elméleti nyelvészet alapjait, Panini grammatikáját a szanszkritról, jártas volt az ősi kultusznyelvekben, sumér, szanszkrit, stb., melyeket összevetett a magyarral, s ismerte az ősi műveltségeket és ismerte a szellemi világbeli bölcsességeket. Ezek a képességek 1830 körül csak egy emberben lehettek meg, ti. Kőrösi Csoma Sándorban. Ezt a feltevésemet erősíti meg, hogy Bowring ismerte, sőt támogatója volt Kőrösi Csomának. (Bíró József: Kőrösi Csoma Sándor és a szabirok. Los Angeles, 1988. 57-58. o., és Budapest, 1998. 84. o.)

Így feltételezhetjük, hogy Bowring-ot csakis Kőrösi Csoma avathatta be a magyar nyelv isteni titkaiba. De mi is ez az isteni titok? Minden magyar gyök tagja valamilyen nagyobb egységnek, a szóbokornak, s így minden gyök képviseli a nagyobb egységet. Így a pars pro toto elv érvényesül. A kisebb egység képviseli egyben a nagyobb egységet is. Ha a világmindenség, a teremtés is erre az elvre épül, akkor megérthetjük, hogy miért boncolhatunk a magyar szótár kutatásakor isteni titkokat.” 

(Dr. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. 21-25. o. Jegyzetekkel.)

Fentiekből temérdek dolog következik. Legelsősorban az, hogy akinek nem ilyen a nyelve az nem tud minket “tanítani”, másodsorban pedig az, hogy miután az indoeurópai nyelvek nem ilyenek, nem is taníthattak bennünket, vagyis nem vehettünk át tőlük semmit, mert ez éppen fordítva történt. Van még egy igen jó érvem ennek alátámasztására, nevezetesen az, hogy Árpádi magyarjaink avar kincseket visszaszerző hadjáratain kívül a Kárpát-medenceiek soha nem jártak nyugaton, nem vezettek Európa ellen hódító háborúkat, de - és ez a legfontosabb - nem is telepedtek rá Nyugat-Európa indoeurópaiak által meghódított vidékeire, mivelhogy megelégedtek a Kárpát-medencében való életükkel. Mindebből az is következik, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett sztyeppeiektől Európa Róma bukása után nem szerezhette ősnépi eredetű szóátvételeit, mint ahogy mi sem szereztünk tőlük semmit. Vagyis az indoeurópaiak magyar (sumér, hurri, stb.) gyökszavaikat még azok fellépése előtt, az őslakos keltáktól, etruszkoktól kellett vegyék! Az Alpok környékén még találhatnánk kisebb avar csoportokat, de az egész Ibériai félsziget ősnyelvi gyökeinek nagy száma egyértelműen igazolja: a Kr. e. 500 és Kr. u. 500 között nincs más nép a színen, akitől ezt átvehették Európa népei. Ezt megelőző Kárpát-medencei népkivándorlásokról tudunk ugyan Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte c. könyve alapján, de erről később szólok. Igen fontos annak hangsúlyozása, hogy e kiáramlások még Róma szereplése előtt kellett megtörténjenek, ha pl. a latinban fellelhető ősnyelvi anyag magyarázatát akarjuk megadni. Az ősnyelvi népesség beáramlása Itáliába (Pó-menti vaskori műveltségek) és a földrész nyugati felébe ill. etnogenezise a földrész benépesülése során, majd a keltákkal (cimmeriek és szkíták) bezárólag adhat valódi magyarázatot mindazon ma rögzíthető nyelvi következményekre, amelyekre egyáltalán nem illik az “elintézett” kifejezés. A kelták földrésznyi elterjedése - hozzáértve most a szintén ősnépi elszármazású etruszkokat, ligúrokat, ibéreket, nem beszélve a székelyekről, szárdokról is, - és felszívódása Európa népességében így teszi érthetővé a mai európai nyelvekben hemzsegő sumér-kelta-magyar nyelvkincs azonosítását. A finnugorokkal és törökökkel vélhetően hasonló mértékű egyezéseket találunk majd, mint Gosztonyi prof. a nyelvtani elemek vizsgálatakor. Mindenesetre igen meglepő lenne, ha nem így lenne, legalábbis tanulmányaink alapján. A további következtetéseket az Olvasóra bízom, mindenesetre újabb “túloldali”, döntőnek szánt érvet hagyhatunk magunk mögött. Ne tévesszen meg senkit, hogy az eredeti kelta nyelvnek - és későbbi változatainak - alapos elemzése magyar nyelvészek feldolgozásában még nem készült el, hisz erre “épeszű” nyelvész eddig Magyarországon nem vállalkozhatott. Timaru- Kast Sándor eddigi munkássága feltehetően hatással lesz az itthoniakra.

A K - R magyar teremtő gyök Eurázsia nyelveiben 

Úgy gondolom, ha eddig eljutottunk, érdemes lépnünk még tovább. Marácz László fentebb előadott gondolatmenetét felvéve a szóbokor és a teremtő gyök újbóli alkalmazásáról a magyar nyelvelemzésben most rögzíthetjük, hogy Czuczor és Fogarasi elméleti munkássága kézzelfogható eredménnyel jár. Pusztán szemléltetési szándékkal összehasonlítottam 25 eurázsiai nyelvvel a magyar K-R gyök által képzett szóbokrot. Célom ezzel a figyelem felhívása olyan meglévő és általam is látott valóságra, amelynek feltárása és elemzése a továbbiakban lesz a nyelvészek dolga.

Ez a táblázat a K - R magyar teremtő gyökről azt bizonyítja, hogy négyezer évvel a sumérok fénykora után és jó kétezer évvel a kelták és etruszkok után ma egész Európa a ragozó ősnyelven alapuló gyököt illetve szókincset használ. Most igazán mondhatnám, hogy Európa ma szógyökeiben magyarul beszél(!), de nem mondom, mert “csak” a K - R gyökről beszélek - legyen az bármilyen néven nevezett nem-ragozó “indoeurópai”-nak tekintett nyelv. 

Maradjunk a K - R teremtő gyöknél, mint kiindulópontnál. A mostani helyzetet véve teljesen mindegy, hogy a K - R származékokat hogyan ejtik ki ma, jó kétezer évvel későbben - legyen az az olasz circolo-csirkolo, a német Kreis-krejsz, az angol circle-szörkl, a szláv kruh (kör) stb., - a lényegen nem változtat, egészen egyszerűen magyar gyökből képzett szavakat használnak saját kiejtésük szabályainak megfelelően a magyar nyelvtan nélkül. Marácz László fentebbi 7. (8.) szabályát megtoldva a nyelvtani feltétellel, immáron kétszeres érvem van az indoeurópai elgondolásokkal szemben, ez a szóbokor és nyelvtan együttes alkalmazása az átvételi irány meghatározására. A nyelvtani feltétel itt arra vonatkozik, hogy véleményem szerint nem elegendő a szavak egyeztetése nyelvek összehasonlítására, de igen fontos a ragozó nyelvek nyelvtani sajátosságainak elemzése is a rokonságok illetve leszármazások irányának megállapítására. Miután az ősnyelvi (magyar-mahgar-subar-sumér, de általában véve is az uralaltáji ragozó nyelveket) nyelvtan sehol sincs meg náluk, - legfeljebb romjaiban - Marácz kitételei ezért az indoeurópai nyelvek tekintetében bőségesen megfelelnek a szűrés elvégzésére. Az ősiség nem vitatható, hiszen a ragozók történelme és nyelve az időtlenségben gyökerezik, míg az indoeurópaiak létezése és nyelve a Kr. e. 2000-et megelőzően alig adatolható érdemben. A majdan elvégzendő uralaltáji nyelvek összevetésekor azonban már szükségünk lesz a nyelvtan alapos összevetésére is éppen saját érdekünkben, nyelveink összetartozásának kétséget kizáró igazolásában. A közreadott nyelvi KÖRkép, azaz a K-R szóbokor nem teljes, de ettől nem silány, hisz Marácz éppen azt mondja, ha az összehasonlított nyelvben akár csak egy szó is nem e gyöktől származik, az mind azt bizonyítja, hogy tőlünk vették át a szóbokor elemeit. Tekintsük át a mellékelt táblázatok alapján Európa és a világ sok-sok fontos nyelvén, miről is beszéltem eddig.

A K - R magyar teremtő gyök (itt most csak részlegesen tárgyalt) szóbokra alkotóelemeinek előfordulása a világ nyelveiben különösen gyakori. A gyök más nyelvben való - általam elvégzett - azonosítását a gyök vastagabbra szedésével jelzem. A felmérés körülményei teljesen sterilek, kéziszótárnál nagyobb forrást nem használtam, nem teszek etimológiai megjegyzéseket, nem használom a műveltségi elemeket is feltáró értelmezési módszert, és nem vizsgálom azt sem, lehettek-e az indoeurópai és egyéb nyelvek között további, esetlegesen másodlagosnak tekinthető átvételek. Kutakodásunk végeredményének szempontjából ugyanis mindegy, honnét vették a szavakat, nyilván azért vették át, mert szükségük volt rá, vagyis nyelveik annakelőtte nem alkottak fogalmakat a kérdéses tárgyról, cselekvésről, fogalomról. Ilyen értelemben a felvétel kommentár és következtetésmentes. Ajánlom azonban más kutatóknak nyersanyagként a gyűjteményt vagy leletet, mert az kísérőszöveg nélkül is beszél.

Néhány észrevételt mégis tennem kell az összképről. Mindenekelőtt megállapíthatónak tűnik, hogy Európa mai nyelveiben igen masszív és kiterjedt - mondhatjuk alapozó erejű – sumér-(magyar, kelta, etruszk) eredetű alapréteg van. Ezen nem is érdemes nagyon vitatkozni. Annak viszont érdemes utánanézni, mi módon kerülhetett ez a - maradjunk egyelőre a sumér elnevezésnél - rengeteg ősi alapszó a világ, de különösen Európa mai nyelveibe. Különösen kirívó a portugál és spanyol 75 % körüli, továbbá a latin, olasz, francia nyelvekben fellelt K - R gyökök aránya, amely 65-70 % körüli. Adódik a feltételezés, hogy az etruszk és a kelta nyelvek miatt, hisz mindkét esetben igen hosszú ideig, évszázadokig tartott az együttélés a latinokkal és germán-frankokkal. Igen ám, de akkor az etruszk és kelta igen hasonlónak kellett legyen, mondhatni: azonos, mert egyezéseik is közös gyökerűek. Igen, ez lehet a helyzet, és éppen a latin és olasz egyeztetések 70 % körüli eredménye támogatja a felvetést. Feltűnő a germán nyelveknél tapasztalt 50 % körüli meglehetősen állandó arány is - túl magas, főleg pl. a svédeknél, akik ugye nem jöttek át a szárazföldre, miután azonban a finnekénél magasabb arányt mutatnak, nem mondhatjuk, hogy körrel kapcsolatos fogalmaikat tőlük szerezték volna. Nyilván erre is van magyarázat. Nem véletlenül vontam be a vizsgálatba a korábbi német nyelvváltozatokat. Az ónémet nyelvekben meglevő gyökarány arra mutat, hogy a mai németben rögzítettek nem előzmény nélküliek és ugyanúgy hordozták az ősi magyar gyököt, ahogy a maiak is ezt teszik. Mindez arra is rávilágít, hogy igen régi szóátvételekkel van dolgunk, amelyek immáron ott is igen mélyen gyökereznek. Ezen időbeli hátrálásunkkal kétségtelenné tehetjük most az ókorban lezajlott átvételt. Feltűnő a “kert” és “körít” szavak makacsul állandó ragaszkodása is a nagyon erős ősi “gar” sumér gyökhöz. Ugyanígy találunk olyan szavakat is, amelyek - pl. kerget - úgyszintén makacsul nem jelennek meg gyökeikben, kivéve éppen a portugált és spanyolt, akik viszont ma is használják. Általában érzékelhető, hogy a magyar szóbokor néhány, esetleg egy-két alapváltozatát veszik csak át, és ezeket használják a szóbokorba tartozó többi szó megjelenítéséhez is, mint pl. cir-, Kreis- zir-, stb. Ugyanígy feltűnik a “korona”, “kurta” és “kürt” szavaink minden várakozással ellentétes makacs - szinte betűre látható - azonossága majd minden nyelvben. Feltűnik még az is, hogy az a bizonyos indoeurópai mássalhangzó-torlódás igen szerény, jellemzőnek általában nem tekinthető 10 % körüli arányával, inkább csak a germánokra és szlávokra igaz, főképp a “Kreis” szó kiterjedt rokonsága miatt. A finnek csak a középmezőnybe kerültek, ezzel szemben a törökkel felsültünk, 20 % körüli aránya világos üzenet a finnugor-török hívőknek, bár itt mindenképpen számításba kell venni Kemal atatürk nyelvújítását, amely a török nyelvet jónéhány ősi gyökétől szabadította meg, indoeurópaiakra cserélve azokat. Még a tibeti is jobb a töröknél 30 % körüli arányával. Ennyit a török rokonságról, már legalábbis abban az értelemben, hogy tőlük vettük volna át szókincsünk tetemes részét. Ha most a finnt és a törököt egymás mellé állítva azt látjuk, hogy nyelvtanukban a sumér-magyar nyelvtani elemek közel felét őrzik, azzal különös megállapításra juthatunk. Nevezetesen arra, hogy a Kr. e. III-II. évezred fordulója táján megvalósult sztyeppei együttélésünk idején bőven volt alkalmuk ezek átvételére. Műveltségbeli fejlettségüket mutatja, hogy erre képesek voltak távoli rokonaink lévén, szemben a görögökkel, latinokkal, germánokkal és szlávokkal, akik viszont erre nem voltak képesek, pedig legalább ugyanolyan sokáig éltek elkeveredve őseinkkel, mint az etruszkok Itáliában.

A szláv nyelvek általánosan 50-67 % körül szóródnak és ugyanaz tapasztalható, mint a germánoknál. Néhány, - a véletlent már kizáró számú - esetben megjelenik a “t” mássalhangzó a “k” helyén (pl. tromba, truba a cornet (kürt) mellett); vagy a horvát “traziti” (keres), a román “tarc” (karám), a portugál “torráo” (göröngy), - általában hangugratás kíséretében - ami arra mutathat, hogy a szokványos g-k, zöngés-zöngétlen párosnak lehet egy még előbbre, a felső fogakhoz tolt, hangsúlytalannak szánt változata is az indoeuropaizálódás folyamatában.

Magyar Adorján szerint nem feltétlenül erről lehet szó ez esetben: Igaz ugyan, hogy nyelvünk kürt szava a kőrös szócsoportba tartozik ugyanúgy, mint egyébként a latin-olasz cornus-corno (kornusz-korno) és a német Horn, amelyek egyaránt jelentenek úgy szarvat (tülköt, türköt), mint kürtöt is, de viszont az olasz tromba és a szerb-horvát truba = kürt szavak tisztán török szócsoportbeli (magyar) szavak, habár ezekből az árja nyelvérzék az első magánhangzót már ki is hagyta, de amelyek a kihagyás előtt kétségtelenül toromba, turomba, turuba alakúak voltak. Miután azonban népünk a kürtöl, kürtölni igénk helyett ma is szokta mondani hogy tülköl, türköl, tülkölni, türkölni, eszerint kétségtelen, hogy kellett létezzen tülök, türök avagy turuk szó úgy szarv, mint kürt jelentéssel is. Azt is meg kell még jegyeznem, hogy a szerb-horvát rog = szarv és kürt szó a latin-olasz cornu-corno = szarv és kürt szónak csak megfordított kiejtése; mivel azonban a szómegfordítás törvénye az árja nyelvekben nincsen meg, ebből az is következik, hogy ezen kőrös szócsoportbeli szavak ősnyelvünkből kerültek az árja nyelvekbe, vagyis hogy kőrös őstörzsünktől származtak oda.  (Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 600. o.)

Nem kevésbé izgalmas észrevételeket tehetünk a szlávokkal kapcsolatban. Az oroszban - kelta befolyás hiányában – sztyeppén maradt néprészeink beolvadása miatt találni nagyszámú átvételt, és tegyük hozzá, hogy a körrel kapcsolatos szóképzéseik igen jók, szabatosak, nem gépies ismétlések, szemben a többi, az oroszokhoz képest távolabbi szláv nyelvekkel. Ez természetesen nem az átvevőt dicséri, hanem a jelek szerint fölös számban beolvasztott magyar törzseket. E törzsek az orosz etnogenezis idején (is) éltek saját hazájukban, amikor a szlávság (és a normannok) nagy számarányának nem tudtak már ellenállni, és végül felszívódtak a szláv tengerben. Végezetül pedig feltűnően, szinte jelzésszerűen, “szignifikánsan” jelentkezik az indoeurópai nyelvekben a képzés szegényessége, ha szembeállítjuk a teljes magyar szókészlettel. Jó néhány látható összefüggést is felvázolhatnék a továbbiakban, de végül is az igazi kérdést kellene megválaszolni, hogyan került e sok azonos gyökű szó e nyelvekbe. E lelet nem kikerülhető, létezik, ezért magyarázatot követel.

A bemutatott nyelvi táblázatok jó néhány messzebbre mutató kérdést is felvetnek. A portugál (77%) és spanyol (74%) nyelvben tapasztaltak azt mutatják, hogy a Régi Keletről származó sumér, vagy azzal felülrétegzett nyelvet beszélő ibér alapnépesség + kelta betelepülés + ráadásul szintén ősnyelvi befolyás alatt kialakult rátelepedő latinok - ez a recept az eredményhez. Ha ezt a Kárpát-medencében tették volna, vagy Ibéria nem lett volna olyan átjáróház a történelem folyamán, mint amilyen, tökéletes magyarok lennének azzal a különbséggel, hogy nem felejtettek volna el ragozni. Ez tehát nem az az eset, mint a latinoké, sőt arra kell gondolni, hogy éppen a latinok közbelépésére felejtettek el ragozni a félszigeten, - hozzátehetem, - a sajátjukon, Itáliában is. Az már csak ráadás, hogy a portugál és spanyol jóval kevésbé gépiesen használja a K - R gyököt, mint a többiek, kitapintható a szavak értelmének erősebb megléte. Az Ibériai félszigeten is találtunk tehát valamit. A mai indoeurópaiak szerint ott nem jelentős kelta jelenlét volt, inkább csak elkeveredtek volna az ibérekkel és váltak együtt keltibérré. Ez rendben is lenne, csakhogy az ibérek jelenléte eszerint még rá is erősített a nyelv fennmaradására. Emiatt nem mondhatjuk, hogy az ibérek indoeurópai nyelvet beszéltek volna, hisz ebben az esetben a kelta már velük elvesztette volna ragozó jellegét. Elég okunk van így arra, hogy a félszigeten gondoljunk köztörténetet módosító eseményekre vagy helyzetekre. Annál is inkább, mert ott is a szokásos történet szerinti a római hódítás. Kr. e. 212-205. között a katonai győzelmük zajlik le. A szabadsághoz szokott keltibér nép ezt követően 181-174 között, 154-ben és 144-ben három szabadságharccal lázad fel a mindenen átgázoló római hatalom ellen. Pontosan ugyanazon koreográfia szerint, ahogy később Pannonia, majd Erdély ugyanolyan keleti keltái is fellázadnak ellenük. Ugyanaz a mentalitás látható Ibéria félszigetén is, amint máshol, a keleti kelták lakóhelyein is.

Igen tanulságos a román nyelv 67 %-os szereplése e körképben. Gyakran hangsúlyozott francia és latin műveltségük mellett a mélyben ott vannak a magyar gyökök csendben és szótlanul jelentős arányban. Talán mégis lehet, sőt van is valami hiba nyelvük hivatalosan kinyilatkoztatott elszármazási elméleteivel. A szárnyaló elméletek ugyanakkor képesek meríteni Kelet-Európa rájuk eső része és az Észak-Balkán 2500 évvel ezelőtti nyelveiről közkézen forgó, meglehetősen kevert ma elterjedt elgondolásaiból, amelyek az ottani alapnépesség származását illetik. Kelet-Európa előzményei keretében részletesen is visszatérek a kérdésre, most csak annyit jegyzek meg, hogy arrafelé is kelták, dákok, géták és basztarnák, sőt szkíták éltek. Nehéz, szinte lehetetlen ugyanakkor összeegyeztetni a rómaiak szereplésével a jó ezer évvel későbbi bizánci és szláv vezetésű román etnogenezist. Okkal tehetjük fel, hogy nyelvük ellatinosítása során közvetve is kaptak nem egy magyar gyököt, bár emiatt azokat nem annak tekintik.

Ahogy a latin nyelvekben tapasztalni a legnagyobb arányú szóátvételt, felmerül következtetés, hogy e jelenségnek esetleg köztörténeti vetületei is lehetnek. Ha ugyanis a latin - vegyük először ezt a nyelvet, - a táblázatban mutatott arányban szorult alapnyelvi szókincs átvételére, arra kell gondoljunk, hogy kis híján beolvadtak az etruszkokba - ha csak pusztán a K - R gyök vizsgálata alapján mondanék véleményt. Nyilván e beolvadást valami megakadályozta, amiről ma nem lehet olvasni sehol. Legfeljebb Meszlényi Róbert Imre (Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv. Bázel, 1997. Kézirat.) munkájára gondolhatunk, aki szerint “A kultúra legjellemzőbb ismérve a nyelv. Nyelvünk szerint tartozunk egy nemzethez vagy egy közösséghez, így a nyelv az identitás legfőbb mércéje. Egy régészeti lelet napvilágra kerültével a nagyközönséget leginkább az érdekli, hogy kik voltak a lelethátrahagyók és milyen nyelven beszéltek, - ami legtöbbször kideríthetetlen. Az ókori népek azonosítására az őstörténet-tudomány a nyelvészetet és az interdiszciplináris tudományágakat együttesen hívja segítségül. Az együttműködés szinergiai hatását viszont csökkenti az a tény, hogy a nyelv eredete csak ritkán azonos az etnikum eredetével. Az egymást támogató kutatások jobb hatásfoka érdekében (mielőtt bármihez is kezdenénk) ildomos megállapítani azt, hogy a fenn említett két társadalmi réteg közül melyik nyelve őrződött meg. (Meszlényi egy-egy népet hódítókból és meghódoltatottakból állónak tekint – megjegyzés tőlem. )

- Ha a hódítók nyelve maradt fenn, akkor a nyelvészet annak a sikeres etnikumnak a múltját segíti föltárni, amelyről az annalesek szólnak,
- de ha az elnyomottak nyelve maradt fenn, akkor a nyelvtudomány konfliktusba kerül a krónikákkal és a feljegyzésekkel, miáltal kontradikció keletkezik az együttműködésben.

Ezek után megérthetjük a “melyik népréteg nyelvét beszéljük?” kérdés fontosságát, melyre a válasz nem nyilvánvaló. A nyelvek küzdelmében, a rabszolgatartó társadalmaknál általában az uralkodó nyelve került ki győztesen, ellenben az autochtonokra rátelepedő elnyomók elvesztették nyelvüket.” 

A szerző itt kifejezetten az Árpád-kori magyar nyelvi fejleményeket vette célba, de úgy gondolom annál jóval általánosabb értelemben sikerült megragadnia a kérdést. A latin-etruszk, de különösen az ibériai ügyekben fellelt mai nyelvi állapot alapján azonban valami hiba máris van, ugyanis a hódítók nyelve nem győzött “eléggé”, szinte vereséggel felérő győzelmet arattak az etruszkokon - és most már vegyük oda az itáliai keletieket (keltákat) is, akik a Pó-völgye, a későbbi Gallia Cisalpina államalkotó népe volt. A nyelvüket - pontosabban szókincsüket - vették el a jelek szerint, a hozzátartozó nyelvtant mellőzve. Ha pedig nem győzött igazán a latin, tovább kell keresgélnünk a lehetséges kutakodások irányát. Egyfelől a nyelvészetben van sok feladat még a továbbhaladáshoz - ebbe az etruszk alapos tanulmányozását is beleértem, - mert nagy mennyiségű írott anyagra fentiek közül csak tőlük számíthatunk. Részint a megfejtetlen tábláikra, részint a még vélhetően mindig földben pihenő és ki nem ásott korszakos iratokra. Róma és a római szerzők tudósításait, kezdeti időszakának gyér anyagát már ismerjük, abból sokkal többet már nem tudunk meg. Másfelől a latin nyelv feltűnően kis arányú - majdnem vereségnyi - győzelme ellentmondást rejt a valósághoz képest, magyarul nem egészen úgy kellett történnie annak a bizonyos latin-etruszk összeolvadásnak, ahogy azt ma tudjuk. Sőt, a feltárt nyelvi körkép tanulságait tovább vezetve arra gondolhatunk, hogy a betelepülő latinok korábbi nyelvüket – szavaikat - elveszítve azonosultak volna az etruszk tömegekkel, de nyelvi sajátságaikat csak abban a vonatkozásban tudták érvényesíteni, hogy lefaragták annak ragozó jellegét. Erre már csak azért is gondolnunk kell, mert igen hosszú ideig éltek egymás mellett. Ez az eset kísértetiesen hasonlít az akkád nyelv kialakulásához is az egykori Sumerben, és egyben feltehetővé teszi az indoeurópai nyelvek ma újabban elterjedt felfogás szerinti spontán kifejlődésének lehetőségét, amennyiben elfogadjuk, hogy ezen indogermanizálódási folyamat bárhol bekövetkezhető nyelvtani kategóriaként értelmezhető, nem pedig szerves nyelvalakulásként. Akárhonnét is nézzük e bonyolult kérdés kialakulását és lehetséges elvi megoldását, mindenképpen valós nyelvi közegben modellezhető csak e ma még kissé ködösnek ható folyamat. Anélkül azonban, hogy túlságosan mélyre hatolnánk e kérdés filozofikus megközelítésébe, mindenképpen rögzítenünk kell, hogy véleményem szerint igenis valós és megfogható történelmi helyzethez köthetően kell a kifejtést is elindítani. A jelek szerint az etruszk nyelvi kérdés összességében nemcsak abban fejezhető ki, hogy származását illetően milyen tulajdonságokkal bírt korábban, hanem az éppen itt felvázolt egyedi nyelvalakítási szerepében lehetnek eddig fel nem tárt jellegzetességei. A korábbi elképzeléseken tehát mindenképpen túlléptünk abban az értelemben, hogy ragozó nyelvnek könyveltük el határozottan, ezt az etruszk nyelvi fejezetben be is mutatom. Fejtegetéseimben a részben abból későbben kialakult új nyelvre, a latinra okozott befolyásának körülményeit taglaltam.

A germán nyelvekben, de különösen a franciában fellelt gyökszavak más oldalról lesznek érdekesek. Gyökerük nem az etruszkban, hanem a keltában keresendőek elsősorban, de tagadhatatlan a későbbi latin felülrétegződés is, ahogy Ibériában is történt, csak nem olyan intenzíven, hisz mintegy 150 évvel későbbi volt náluk a római megszállás. Ezen felül Gallia jóval egységesebb volt nyelvében és szervezettebbnek is bizonyultak a hispániai keltibéreknél. Ha magunk elé idézzük a Turániak őstörténete c. fentebbi fejezetben elemzett Kelet-európai síkság népi és nyelvi viszonyait, láthatjuk, hogy a nagy folyóvölgyekből szétáradó ősnépi etnikum tette lakottá e hatalmas területet. Származása ugyanaz, mint a Brit szigetek és a földrész nyugati felén megtelepülteké, mint túlnyomó alaprétegé, jelentős részük azonban Kárpát-medencei megálló után vágott neki az északabbra vonulásnak, majd a cimmeri és szkíta nyugatra vonulással és felülrétegződéssel állt elő az a népesség, akiket keletiként (keltaként) ismerünk. Az ő esetükben nem kihangsúlyozott keltaságuk, pedig semmiben sem találunk más eredőket etnogenezisüket illetően. Skandinávia felől a Kr. e. II. században indul meg a germán betelepülés. Ma már nem beszélünk róla, de nyilvánvalóan háborúk árán kerültek be az öreg földrész belsejébe vikinges lendülettel. Háborúikat az ősnéptől származó földművesekkel folytatták végeláthatatlan sorban, míg nem sikerült első hídfőállásaikat megalapítani. A földműveseket legyőzve és a maradékkal együtt élve olyan szókincs birtokába kerültek, amelytől azóta sem tudtak megszabadulni, így az ma - jó kétezer évvel a csaták után - azonosítja az átvevőt. Azok a germán törzsek, amelyek később nyugat felé vonultak, újabb ősnépi részlegekkel kerültek kapcsolatba és keveredtek el - ezúttal már Gallia és Brithon földjén, - csak tovább szaporíthatták műveltségi elemeiket a további szóátvételeikkel.

E nyelvi körkép azt is mutatja, hogy a szóbokorban végzett egyeztetések száma arányosan csökken, ha távolodunk a kelta-etruszk törzsterületektől. E tény annál is inkább meglepő, mert sokat emlegetett finn és török rokonaink nyelveiben - akiktől az indoeurópaiak szerint sok mindent tanulnunk kellett volna, - az egyezések aránya nem azt adja, amire számíthattunk, de a nagy finnugor és török elméletek mai súlyánál elvárható nagyságrendekkel kisebb, a törökökre nézve pedig szinte a semmivel egyenlő. Hozzáteszem újra, továbbra is a K - R gyök körében végzett gyűjteményről van szó, nem pedig nyelvek közti teljes összehasonlításról. Eddigi fejtegetéseim - úgy látom - alaposan kimerítik a fentebb már újra idézett Meszlényi-féle ellentmondás feltételeit, vagyis ezek látványos ellentmondásban állnak a ma oktatott történelemmel, a nyelvészeti ügyeket már nem is említem. E kemény és makacs ellentmondások feloldását csak részben tudom megtenni az okok feltérképezésében a fenti logikai úton, az igazi választ igen alapos és szakszerű nyelvelemzések adhatnák meg. Mivelhogy azonban eddig e tárgyban tudomásom szerint a Czuczor - Fogarasi - Magyar A. - Badiny - Marácz kör alkotta kutatókon kívül más nem dolgozott, külföldi nyelvekkel történő összehasonlításra egyedül Magyar Adorján vállalkozott itthon Ősműveltség c. művében, ő is inkább szemléltetési szándékkal; nyugaton az ő kutatásaikról nem is hallottak, nemhogy kutattak volna - ezért a nyelvészet új feladata lesz komolyabban utánanézni az itt felvetett kérdéseknek. Egy vitázó kedvű indoeurópai nyelvész már mondaná is, hogy felfedeztem (újra) az indoeurópai ősnyelvet - amit ők már régen eltemettek, - és persze mi is tőlük vettük át körrel kapcsolatos szavainkat. A dolog valóban úgy áll, hogy újra felfedeztük a valódi indoeurópai ősnyelvi forrást, - amit ők kétszáz év alatt sem találtak meg sehol, - de ez nem az övék, hanem a ragozó nyelvűek ősnyelve, vagyis a miénk. Ennek a ragozó ősnyelvnek szavait használják ma Indoeurópiában széltében-hosszában nyelvtana nélkül.

Nem véletlenül vettem fel e nyelvi táblázatba a korábbi, több száz évvel ezelőtti germán-ónémet nyelveket, nem feledkezve meg a többszöri indoeurópai hatásokat kiszélesítő nyelvújításaikról sem, mint ahogy pl. Luther Márton bibliafordításával is tette ezt a némettel. Áttekintésük és az ott rögzíthető fellelt gyökök száma további eligazítást ad arra nézve, hogy hozzávetőleg mikor kerülhettek a mai nyelvekbe az ősi magyar gyökök. A fellelt arányok eszerint kisebbek a mai nyelvváltozatokban rögzített arányoknál. Adódik a következtetés, hogy az ősi ragozó gyökök áttelepülése és átvétele a mai nyelvekbe azóta is, most is folyamatosan zajlik! Ezúttal azonban már nem a magyar és a kelta az átadó közvetlenül, hanem a latin nyelvek és a latinnal igen erősen átszőtt angol nyelv. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy a mai Európában általános, a latinalapú és angol nyelvek által gerjesztett erőteljes, földrésznyi méretű nyelvi kiegyenlítődés folyik már teljes lendülettel, tovább terjesztve a 2500-2000 évvel ezelőtt a keltáktól, etruszkoktól, Kárpát-medenceiektől, a ragozóktól átvett ősnyelvi szókincset. Tárgyszerűen tekintve a kérdést, nincs más kiterjedt alapnépesség Európában, amely nem az átvett alapnyelvet beszélte volna, és nincs más alapnépesség, amelybe a hódítók beleolvadhattak. Amikor műveltségek és nyelvek átvételéről beszélünk semmi mást nem tekinthetünk, csakis a meglévő helyi valóságot. Ez a mindig kikerülhetetlen valóság pedig nem más, mint a helybenlakó földművesek nyelve. A beolvadók csak ezzel és semmi mással nem szembesülnek, ezt kell átvenniük, legyűrniük (vagy átformálniuk) arányszámuktól függően. Emiatt szűkül le drámai módon az indoeurópai nyelvészet mozgástere is.

A mai nyelvkiegyenlítődés elsőszámú katalizátora a tömegkommunikáció és az írott sajtó, amely rátelepszik a népekre, nyelveikre. Mindez egyben azt is mutatja, hogy már ma javában folyik a majdani Európa egységes nyelvének kialakulása ősnyelvi ragozó alapokon és indoeurópai mezbe bújtatva. Az európai egységesülési folyamat mindenesetre az egy nyelv használata felé mutat, amelynek előállta csak idő kérdése. Azt is lehet előre tudni, hogy takarékossági alapon kezdenek majd hozzá az egynyelvűség megvalósításának. Mi magyarok ebbe természetesen soha nem mehetünk bele, mert az népi személyazonosságunk felszámolását jelenti. A kelta-magyar újbóli elterjesztése viszont nemcsak saját nyelvünk megőrzését jelenti, hanem egy egész földrészt juttat egy nagyságrendekkel magasabb fejlettségű nyelvhez és ezáltal ősi alapokon nyugvó műveltséghez. Vannak talán, akiket e gondolat ma mosolyra visz, de ha majd a multik, a nemzetközi cégek boltjaiban külföldiül, valamilyen primitív szlengen beszélve kell majd vásárolnunk, arcukra fagy a mosoly. Aki felismeri e végeláthatatlan folyamatot, vérmérséklete és hagyományai szerint válaszol rá. Egy nem-ragozó (indoeurópai) nyelvű általában nem talál kivetni valót e latin-angol terjeszkedésben, mert úgy gondolhatja, még közelebb kerül az antik hagyományokhoz. Azért sem feltűnő e folyamat, mert e fiatal nem-ragozó nyelvek egyébként is folytonos alakulásban vannak. A franciák időről időre kampányszerűen védekeznének a rájuk zúduló idegen, leginkább angolszász elemektől, de ez csak házi perpatvar, ugyanazon családon belüli vélt sérelmek sorolása. A németek viszont alázatosan hajtják nyakukat a latin és angol nyelvözön guillotinja alá, a köznyelvük hemzseg a nem-germántól.

Mi ragozók gyökeresen másként élhetjük meg e folyamatot. Létünket és hagyományainkat fenyegető áradatnak tekinthetünk minden olyan jelenséget, amely nyelvünket és annak szerkezetét megbontani igyekszik. Az idegenség beáramlása bomlaszt és elsüllyeszt, rombolja az egyéni és népi azonosságot, mert tudásunk nyelvünkbe van beleírva. Magyarul a beígért nagy európai egyesülés számunkra életveszélyes kaland, tudatosan vállalt önfelszámolás veszélye, mert népünk létét teszi kockára némi támogatásért cserébe. Ha lenne olyan magyar kormány, ha mindegyik kormány olyan lenne, amely garantálja saját műveltségünk ápolását mindenáron, talán hihetnénk az európai jövőben. Ahol azonban sokan belülről bomlasztják szét a magyar műveltséget álságos jelszavak és okoskodások mögé bújva, ott sok jóra nem számíthatunk. Megfogalmazom érthetőbben is. Ha ma Magyarországon immáron állítólag szabad országban következmények nélkül bárki köznevetség tárgyává meri tenni a magyarok magyarságát, műveltségét, az nemcsak maga tehet saját udvariatlanságáról, de azok is, akik már az első próbálkozása után nem hajítják ki az országból. Az ilyen viselkedést boldogabb országokban szigorúan megtorolják. Nyelvében él a nemzet, mondjuk gyakorta igen helyesen. Ha e kincset felhígulni hagyjuk, magunknak ártunk vele. Az ártalom lehet fölöslegesen használt idegen szavak elterjesztése, lehet segédigés szerkezetek nyakló nélküli használata – el fogok menni, holott az elmegyek ugyanazt jelenti, - de ha pl. a gyanu (kapu, zsalu, áru) típusú szavainkban a rövid u-t hosszú úra cserélik a hivatalos nyelvtanászok, ugyanúgy a romlás irányába hatnak. Ezeknél van egy még fontosabb érvem is nyelvünk óvására, nevezetesen az, hogy ha a magyar szembekerül egy másik, nem-ragozó nyelvvel, akkor először nyelvtana kerül veszélybe, egyszerűen azért, mert az idegen azt megtanulni nem tudja és nem is akarja. Éppen ezért a magyar nyelvhelyesség felügyelőinek kellene a lehető legkonzervatívabb nézetek szerint kezelni a magyar helyesírást, sőt tovább megyek. Kellene tartsunk egy hivatalos, hatósági jellegű nyelvőri kart, amely a ránk zúduló idegen kifejezéseket nyelvünk hagyományainak szellemében elnevezni lenne képes. Nemcsak a vadul burjánzó idegen üzletnevek, de az élet minden területén beözönlő idegen fogalmak is “magyarításra” várnak. Pontosabban magyar megfelelőik rendeltetésszerű használatára, nem pedig a kényelmesen szajkózott átvett szavak nyakló nélküli alkalmazására. Az esetek többségében segítene a másokat majmolás mellőzése is.

A nyelvőri testületre célozva nem a hivatalosnak tekintett mai gyakorlat lesz a megoldás. A Czuczor-Fogarasi – féle szóbokrokban gondolkodni képes tudósokra van szükség, akik az újonnan elnevezendő fogalmakat az ősi szóalkotási szabályokkal képesek megalkotni. Ha a magyar nyelvet, mint a betűk (hangok) által szóbokrokban építkező, majd képzőkkel bővített variációs rendszerként tekintjük, akkor láthatjuk, hogy - Marácz szerint - távolról sincs kimerítve minden lehetőség benne. Vagyis ha nevet kellene adjunk egy új, pl. kör értelmű jelentésmozzanatot is tartalmazó fogalomnak, akkor meg kellene nézzük, mit nem használunk még a rendelkezésre álló változatok közül. Így – csak kifejezetten az elvi példánál maradva – egy olyan körpálya elnevezése, amely mondjuk egy mesterséges műhold Föld körüli pályáját vagy annak síkját akarná kifejezni, akkor azt éppen kurony-nak is elnevezhetnénk, mert e szót még eddig nem használtuk semmire sem. A magánhangzó választása is tükrözhet vagy hordozhat jellemző adatot, esetünkben talán a mély magánhangzó a távoliságra, nagy méretre utalhat. Úgy gondolom, hogy a magyar nyelv ehhez igen hasonló elveken jött létre. Ehhez azonban egy igen kemény feltételnek is fenn kellett állnia, nevezetesen az, hogy népünk minden tagja – feltételezhetően a mágusokkal, tanítókkal, a szellemi életet vezetőkkel egyetemben – öröklött tudásának birtokában maga is teljes joggal elnevezhetett bármit, bármilyen fogalmat. Vagyis a szerves műveltséget bírók saját személyükben is alkalmasak kellett legyenek egyenként is a műveltség alakítására. Ettől szerves ez a műveltség. Nem volt szüksége szavakat átvenni sehonnan sem, mert nyelvét maga állította elő. Nem volt szüksége szóátvételekre. Ettől szellemi nép a ragozók népe és a miénk is, és ősi szerves műveltségének magas szintű, mindenkire kiterjedő, általános és termékeny birtoklása a kulcs a nyelv folytonosan zajló felépítéséhez. Az országban ma nagy lendülettel folyó szerves műveltségi kutatásokat így most kiterjeszthetjük a nyelvre is. Mert erről van szó: voltaképpen a szerves nyelvészetet találta fel Czuczor és Fogarasi, csak tudatosan eddig nem neveztük meg lényege szerint. Ez a nyelvőri testület nem indogermanizált magyar akadémikusokból áll majd, hanem az újra feltámadó, a szerves műveltségben felnőtt mágusok alkotják meg. A magyar nyelv reneszánsza lesz e felismerés gyökeret verésének kezdete. Gyermekeinket nem más, idegen, selejtes elképzelések mentén átvett sületlenségekre kell megtanítsuk, hanem olyan általános tudás birtokába juttatni, amely önálló cselekvésre teszi őket alkalmassá. A magyar iskolarendszer erre nagy vonalakban még a közelmúltban is megfelelt. A mai külföldi lendülettel átalakított egyetemek és más iskolák félművelt, korlátozott cselekvőképességű rabszolgák kiképzésén túl másra nem tűnnek alkalmasnak, ezért ezekre nincs igazán szükségünk. Előbbire viszont nagyon is, jobban, mint máskor korábban. Sajnálatos módon Európára hivatkozva rombolják szét éppen ma is e nagy hagyományokkal rendelkező oktatási rendszerünket. A lebutítás eszerint feltétele lenne a reménybeli csatlakozásnak?

És akkor most, hogy az európai nyelvekben fellelhető K - R gyök azonosításairól tett észrevételek és a róluk folytatott fejtegetések végére értem, rátérhetek a lényegre. Van ugyanis a felsoroltak között két olyan nyelv, amelyben 100 %-os a megfelelés a magyar szóbokorral, ez a sumér és a kelta. Marácz feltételei szerint, ahol a megfelelés - pontosabban azonosság - ilyen arányú, ott egyazonos nyelvvel állunk szemben. A feltétel az ősi magyar teremtő K - R gyök esetében teljesült, ezért igen közel kerültünk ahhoz, hogy kimondhassuk a magyar - kelta - sumér nyelvek rokonságát. Az esetleges azonosság kimondásához ennél sokkal többre van szükség. De nem is emiatt bonyolódtam bele e kérdésbe. Hanem azért, mert azt viszont sikerült láthatóvá tenni, hogy a kelta nem indoeurópai nyelv.

A sumérban nem sikerült minden, a vizsgálatba vont szót megtalálni, egyeztetni, de ahol igen, ott jó a megfelelés. Nyilván későbbi szóképzésekről lehet szó, vagy szótáraink még nem teljesek. Az általunk ma használt korona szóra nem találtunk a k-r gyökhöz tartozó megfelelőt, - men, min, aga - itt valószínűleg más analógia szerinti szóhasználat lehetett a suméroknál, mint a fa vagy szarvas koronája. Ha a szarvas koronájára, kelta analógia szerint agancsára gondolunk, értelmileg egyeztethetőnek tűnik az aga szó is. Fentiek miatt most az egyeztetéstől eltekintettem. Amennyiben későbben, újabb kutatások alapján sem oldható fel ez a ma még megoldatlan kérdés, akkor a k-r gyök sumérban fellelhető teljessége nem lenne meg. Ha így alakulna, nemhogy kudarcként érne bennünket, hanem még nagyobb sikerként és igazi szenzációként. Ugyanis a bemutatott nyelvi körkép egyben azt is mutatná, sőt bizonyítaná egészen váratlan oldalról, hogy a sumér az átvevő nyelv, vagyis eszerint az Európában kialakult Kárpát-medencei magyar nyelv az egyetlen ragozó ősnyelv európai társával, a keltával egyetemben. Egyetlen szó hiányára, vagy nem betű szerinti egyezésére mégsem alapozhatjuk ilyen horderejű kérdés eldöntését két ennyire közeli ragozó nyelv közt felmerült kérdésben. Nem kellene ehhez hasonló fejtegetésekbe bocsátkozni egy nem-ragozó nyelvvel való egyeztetés során, ott a nyelvtan hiánya miatt nincs ilyen gond.

Édes nyelvtestvéreinket találtuk meg a keltákban és természetesen mai leszármazottaikban is, mint pl. az írekben. A nyelvi – továbbá nyelvtani - azonosság reménye ragozó nyelvű ősnépi azonosságot is tartalmazhat azon oknál fogva, hogy valóságosan megjelenő nép(ek) kellett e földrészen elterjessze(-ék) az ősnyelvet, illetve a vele közvetlen rokonságban lévő nyelveket. (Az azonosítás alatt most nem azt kell értenünk, hogy a sumér, a kelta és a magyar ember közvetlenül elbeszélgethetnének egymással abban a rokoni értelemben, ahogy a latin, germán vagy szláv nyelveket beszélők ma nagyjából megérthetik egymást, hanem a nyelvi genetikai rokonság tényére kell figyelemmel lennünk, az azonos elvek szerint építkező nyelvtan és az azonos szógyökök közös birtoklása jelenti az évezredeken át megfogható folyamatosságot). Sikerült nyelvészeti oldalról hidat találni a sumér és magyar között térben is és időben is, éppen félúton a kelta nyelv újonnan megkezdett vizsgálatával, emellett közvetett bizonyítékot sikerült szereznünk az etruszk ősnyelvi mivoltára nézve is. Annál is inkább, mert a latin nyelvekben észlelt igen magas gyökarány azt mutatja, hogy a keltára rátelepedő, - etruszk alapokon kialakult - latinok közreműködése révén érhették csak el a kimagasló százalékos arányt a K - R gyök kutatása közben. Nem véletlenül jegyeztem meg azon véleményemet a portugál-spanyol-olasz-(latin) nyelvekkel kapcsolatban, hogy ott érezhetően “értőbben” használják e körbe tartozó szavainkat, ellentétben a germánokkal, és az oroszokat kivéve a szlávokkal, ahol viszont a kissé gépies alkalmazás ténye fogható meg, amely persze nem nyelvészeti kategória, de a jellemzésre talán alkalmas. Európa nyelveinek áttekintése azt is mutatja, hogy a fellelt magyar gyökök aránya közelítően azokban a mai nyelvekben magasabb, ahol korábban összefüggő kelta-etruszk (lyd-hurrita)-magyar népesség élt. Ezzel rá kívánom irányítani a figyelmet arra az észrevételre is, hogy a Baltikum területén élő népek nyelvében, - bár e terület igen korán, a Kr. e. II. évezred elejétől kapott déli feláramlású, ősnyelvet bíró népességet több alkalommal is - erősen fogyóban vannak az ősnyelvi elemek, mint pl. az észtek esetében. Mindez egyben arra is figyelmeztet, hogy ott több erőteljes ellenhatással kell számolni az ősnyelv megmaradását illetően, de legfontosabb talán az lehet, hogy nem volt sűrűn lakott ősnépi népesség által.

A rögzített adatok önmagukban cáfolják az indoeurópai nyelvelméleteket - beleértve bármilyen indoeurópai nyelvcentrum létezését is, - és jól cáfolják a kelták indoeurópaiságát. Nem várom azt, hogy az indoeurópaiak magyarul tanulnak majd ezután (tovább), azt viszont kívánatosnak tartanám, hogy tévedésen alapuló nézeteiket egyszer s mindenkorra felszámolják, nem utolsósorban pedig igazítsák ki származástudatukat és nyelveik származásáról alkotott véleményüket. Úgy gondolom, nem szégyen az, hogy kialakulásuk során tanultak mástól nagyon fontos és alapvető dolgokat. Az igazi szégyen inkább az, hogy a tanító megsemmisítésével és eltagadásával igyekeznek még ma is valamiféle kizárólagosságra szert tenni, a legnagyobb szégyen pedig rájuk nézve az, hogy mindez ki is derült.

A kelta és sumér nyelveknek a magyarral való egyeztetése felé tett lépések egyben több más következtetésre adnak lehetőséget. Nem igaz az, hogy a subar-szabir leszármazású sumérok I. Sargon fellépése után megszűntek létezni, de késői leszármazottaik és közvetlen rokonaik Kr. e. kb. 50-ig Európa túlnyomó népességét adták, továbbá közvetlen rokonaik, a kelták és magyarok ma is élnek. Akárhány millió embert is öltek meg az akkádok, asszírok, perzsák, arabok, rómaiak, görögök és macedónok az évezredek során, majdnem az egész Európa és a sztyeppe az Altájig, Ujguriáig biztosan a ragozó ősnyelvet beszélte. Nem igaz az indoeurópai történetírók indoeurópai hódító diadalmenetektől hemzsegő történelme sem. Nem igaz az, hogy sztyeppei népeink primitív barbárok lettek volna, de ragozó ősnyelvüket és műveltségüket hozták a Kárpát-medencébe és Európába is. Nem igaz az, hogy a keletiek (kelták) indoeurópaiak lettek volna, és nem voltak azok az etruszkok sem, de az ősnép részei. Ennek fontos bizonyítéka a latin nyelvek minden képzeletet felülmúló ősnyelvi készlete, mástól szókincsüket nem vehették. Nem igaz az, hogy az ún. indoeurópaiak megjelenése előtt Európában nem volt egységes magas kultúra, az viszont igaz, hogy a mindenütt és mindent leromboló indoeurópaiak új Európát építettek - miután előtte mindent és mindenkit tönkretettek. Nem igaz az, hogy nem maradt fenn az ősnépi folyamatosság Európában, mert az írek, walesiek, bretonok, magyarok ma is élnek, őseik nyelvén beszélnek és éppen gyökereik újbóli felismerésével vannak elfoglalva. Gondolom most már teljesen nyilvánvaló az is, hogy akik a sumérral eddig foglalkoztak, azok nem valami különös betegségben szenvedtek - amint azt honi hivatalosaink oly nagy erőkkel próbálják bizonygatni, - de nem érvényes azokra sem, akik a keletiek (kelták) nyelvét kutatják most és ezután.

A sumér kapcsolat igen korai időre megy vissza. Talán eddig nem kapott kellő hangsúlyt az a feltevés, miszerint Jemdet Nasr népe Kr. e. 4000 táján a Kárpát-medencéből vándorolt a Folyamközbe az ottani Özönvíz után. A sumért kutatók eszerint nemhogy nem szenvednek különös betegségben, de egyenesen a magyar nyelv 6000 évvel ezelőtti Kárpátmedencei nyelvállapotára vonatkozóan (is) folytatnak kutatásokat!

A fenti európai nyelvi látlelet egyben azt is jelenti, hogy nemcsak a nyelvészet, de még a ma oktatott köztörténet is súlyos ellentmondásokba keveredett a valós eseményekhez képest, vagyis nemcsak Itália történelmét, de az egész földrész történelmét kell felülvizsgálni és helyreigazítani egészen addig, amíg nem kerül újra megfelelésbe a most rögzített nyelvállapotokkal. A kelta nyelv ragozó nyelvként való bemutatása igen nagy sérülést, az indoeurópai elméletek egyik tartóoszlopának kiesését okozza."

***

Ezzel a nyelvészkedés végére értünk, s bár lehetne még sokáig folytatni, ezután a továbbiakban a magyar nyelv képességeiről, gazdagságáról, ősiségéről  lesz szó.

< előző fejezet (nyelvészet - bevezető) - következő fejezet (nyelvészet - képességek) >