(bevezető oldal, tartalomjegyzék)
A MAGYARSÁG EREDETE
III. FEJEZET
III. FEJEZET
III.7. Régészeti korok műveltségei - A Népvándorlások-kora - A keltáktól az Árpád-korig
(Kr.u. 1000-ig)
***
Ezek után - de már a fent vázolt szemlélettel vizsgálva az események mozgatórugóit és a különböző népnevek mögötti valódi hovatartozást - nézzük meg e kor régészeti ismeretanyagát, ismét a Magyar Régész Szövetség tanulmányai segítségével:
Pannónia (Dunántúl) a Római korban
Figyelemre méltó fent idézett szerzőnk, Fitz Jenő "Róma-orientáltsága", hogy mennyire Róma-párti és mennyire az őslakosság ellen hangol írásában. Csak figyeljük meg az elfogult jelzőket egyik és másik irányban:
"Az õskori formák a helyi lakosság településein még hosszú ideig tovább éltek, de a beköltözõ új népesség és különösen az állam a technikának korábban ismeretlen szintjén hozta létre alkotásait. A cement használata alapjaiban megváltoztatta az építkezés jellegét és méreteit. A földbe ásott, primitív kunyhók helyett kezdetben vályogtéglából, késõbb kõbõl emelt lakóházak épültek, szilárd padozattal, fûtéssel."
...
"A hódítással Pannonia egy világbirodalom része lett. A helyi igényeket szolgáló szerény ipar (fazekasok, kovácsok, bronzmûvesek) a bennszülött környezetben még hosszabb ideig fennmaradt a helyi lakosság ellátására."
...
"A római császárkor évszázadai a birodalom belsõ provinciáinak lakói számára – egy-egy polgárháború kivételével – az emberiség leghosszabb békés idõszakát jelentették.
Ez nem vonatkozott a határ menti tartományokra, így Pannoniára sem. A Duna bal partján élõ germán és szarmata népek lényegesen kedvezõtlenebb körülmények között éltek, mint a folyó túlsó oldalán élõk. Helyzetük – és a túloldali jólét – békés idõszakokban is betörésekre, rablásokra ingerelték õket. A provincia hadserege elsõ alkalommal az 1–2. század fordulóján, 86–106 között viselt háborút szomszédaival és a feltámadó dák hatalommal. A Kárpát-medencében mindkét fronton Traianus császár gyõzelme hozott tartós békét. A következõ, még nehezebb háborút 167 és 180 között, Marcus Aurelius alatt vívta Róma az úgynevezett marcomann-háborúban, amelyben a Duna-vidék szinte valamennyi népe összefogott a birodalom ellen. A háború súlyosságára jellemzõ, hogy a békekötéskor a szarmatáknak százezer elhurcolt foglyot kellett hazaengedniük. A következõ megpróbáltatás a 3. század második harmadától még ennél is nehezebb helyzet elé állította a Duna-vidéki római hadsereget. Az Ukrajnáig elvándorolt gótok a 230-as években a keletrõl érkezõ, egyre erõsödõ nyomás hatására megindultak a Duna deltája felé, a helyükrõl elûzött népek egész népvándorlást idéztek elõ. A váltakozó sikerrel folytatott küzdelem, amely 270-ben Rómát Dácia feladására kényszerítette, a gótok kimerüléséig folytatódott. Ezek a háborúk, amíg Dácia fennállott, csak egy-egy alkalommal értek el Pannoniáig. A provincia legsúlyosabb katasztrófáját mégis ebben az idõszakban szenvedte el, amikor 260-ban a Duna–Tisza közére betelepedett szarmata roxolánok megsemmisítették a Duna-vidéket hatalmában tartó Regalianus ellencsászár hadseregét. A védtelenné vált provinciában számtalan éremlelet és a régészeti ásatások nagy pusztulási rétegei alapján Pannonia nagy részét feldúlták, városait, katonai táborainak egy részét megsemmisítették."
Érdekes módon szerzőnk nem ejtett krokodilkönnyeket a helyi lakosság leigázása miatt, s akiknek bemutatásánál is mintha megfeledkezett volna a tárgyilagosságról, mintha a Róma hódítása előtti korok igen magas műveltsége és ipara nem is létezett volna. Pedig létezett, lásd az előző fejezeteket: újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor. Bizonyára az ellentábor szekerét tolhatja az, aki nem számol be róla, hogy a Római Birodalom az etruszk műveltségre alapozta meg kultúráját, az etruszkok műveltsége és etnogenezise pedig jórészt a Kárpát-medence kisugárzása révén jött létre. Ha ezt valaki elhallgatja és csak Róma felsőbbrendűségét terjeszti, az egyértelműen a lényegről nem beszél.
Pannónia világbirodalom részeként leélt tartományi életének bemutatása akkor lehet teljes, ha nem csak a Róma-elfogultság felől vizsgáljuk ezt az időszakot, hanem az őslakosság nézőpontját is megismerjük. Ebbe enged némi betekintést ugyanezen tanulmány másik fejezete, a leigázottként mégis önellátásra berendezkedni képes falusi jellegű települések életének bemutatásával:
A fentiekből jól érzékelhető, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban megkezdett, majd a bronz és vaskorban is folytatódó rendkívül fejlett ipar és műveltség egyáltalán nem római találmány, és a római hódoltság alatt is tudott működni, eredményeket felmutatni, és mindez bizonyítja a helyi őslakos hagyományok és népesség továbbélését, folyamatosságát.
A Magyarország a XX. században kiadvány A római kor (1–5. század) kutatása fejezetében is megemlítik, hogy:
"A legnagyobb hazai bronzműves műhely részletét (19 olvasztókemencével) Intercisában B. Vágó Eszter és Visy Zsolt tárta fel. A bronzedényekről Radnóti Aladár készített összefoglalást (1938). Újabban Szabó Klára feldolgozásaira (1980, 1981, 1987, 1990) figyel külföldön is a kutatás."
(Intercisa = Dunaújváros)
Összegzésként megállapítható, hogy a Kárpát-medence őslakosságának folyamatossága - a korábbi korokhoz hasonlóan - a Római hódoltság alatt sem szakadt meg, tovább élt.
***
Ezek után nézzük meg mi történt a Dunától keletre a régészek szerint, ahol nem volt római uralom - ismét a Magyar Régész Szövetség tanulmányából idézve. A Róma-elfogultság itt is tetten érhető sajnos, pl. mindenki barbár aki nem római... már maga a terület neve - Barbaricum - is erre utal:
Barbaricum (Duna-Tisza-köze, Tiszántúl) a Római korban
Egy figyelemreméltó részlet a fenti tanulmányból:
"A római régészeti kutatás felismerte a római hódítás elõtt Pannoniában élt népek római kori továbbélésének fontosságát, az őslakosság szellemi és anyagi kultúrájának jelentõségét. A Dunától keletre esõ vidékeken a legmostohább sorsra a császárkorban továbbélõ kelta lakosság kutatása jutott. Ebben nemcsak az ásatások hiánya játszott szerepet, hanem az is, hogy míg a Dunántúlon a helyi kelta anyag császárkori élete jól nyomon követhetõ, addig a Barbarikumban egyrészt a kelta lakosság elkeveredett az itt élõ õslakossággal, s kevert anyagi kultúrájuk gyakorlatilag nem ismert, másrészt az elõkerült leletek csak tágabb idõhatáron belül keltezhetõk. Éppen ezért ma még nem rajzolható meg jellegzetes római kori kelta lelethorizont.
A római és a görög nyelvû írott forrásokból tudjuk, hogy kelta törzsek éltek részben a Duna–Tisza közén, részben a Tiszántúl északi területein. A beköltözõ szarmaták és az õslakosnak számító kelták kapcsolatairól azonban hallgatnak. A geográfus Ptolemaiosz a Kr. u. 2. században megnevezte a szarmaták alföldi városait. Ezek egy részének a neve kelta eredetű, utalva arra, hogy a bevándorló jazigok elfoglalták és magukénak fogadták el e településeket, ahol feltehetõen a kelták tovább éltek a jazig uralom alatt is. A két népesség, a letelepedett kelták és a félnomád szarmaták eltérõ életmódja megkönnyítette a feltételezhetõ együttélést. A kelta alaplakosság igen sokban hozzájárult a keleti gyökerétõl elszakadt Kárpát-medencei szarmata anyagi kultúra képének kialakításához."
Jól érzékelhető, hogy itt már nem a történészi megfogalmazásokban szokásos "területfoglalós" játék zajlik, nem a "jön az erősebb és lenyomja a másikat" elv szerint történnek az események, hanem csendes együttélés, békés keveredés folyik. Ez pedig mégis csak arra utal, hogy a többszöri népötvöződésen átesett őslakos Kárpát-medenceiek, a kelták, a dákok, a beköltöző szarmaták és jászok olyannyira nem voltak ellenségek, hogy közös gyökereket és kulturális (akár nyelvi!) összetartozást kell feltételeznünk. A Duna medencéjébe beköltöző valóban germán törzseket (pl. vandálok, gótok) pedig vélhetően Róma stratégiai játszmájának érdekében csoportosították át ide gyengíteni Róma ellenségeit (oszd meg és uralkodj!).
Itt egy térkép László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig c. könyvéből, ami szépen érzékelteti a stratégiai fontosságú Kárpát-medence irányába történő folyamatos hatalmi összpontosulásokat:
***
Jól látható, hogy a történészeket és a régészetet általában ámulattal tölti el a Római Birodalom Kárpát-medencei szereplése, viszont sajnos nem hangsúlyozzák ki kellőképpen annak jelentőségét, hogy itt valójában egy hódítás zajlott, a világtörténelem egyik legkiforrottabb hódítás-orientált birodalmi prototípusa - Róma - által, és egyúttal a támogatott történetírók/régészek az ezzel az erővel szemben fellépő hazai oldal tetteinek jelentőségét sem hangsúlyozzák ki eléggé. Mert mi is történt pontosan az ókori világháború Kárpát-medencei helyszínén? "Csupán" annyi, hogy itt sikerült megállítani a helyi "barbároknak" az évszázadokig mások leigázásán munkálkodó hódító, kelet felé is terjeszkedni próbáló birodalmi hadigépezetet azzal, hogy az őslakos "kelta" - tehát magyar - erők évszázadokon át keményen védekeztek, és a keleti háttérországokból - Pártos országból - folyamatosan jövő támogatásokkal felvértezve idővel felőrölték a rómaiakat, akik a Duna vonalát nem tudták így érdemben átlépni, később pedig fel kellett adniuk "Pannónia" területét is. Ha Róma megállítása és visszaszorítása nem sikerült volna mind a Kárpát-medencei, mind a keleti, Pártus fronton, akkor a kulturális sokszínűséget felszámolni kívánó globalizmus kora hamarabb jött volna el a Földre...
Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvében részletesen beszámol erről az ókori világháborús időszakról, a Kárpát-medencei vonatkozásait a 790. oldaltól olvashatjuk, több forrásból idézve - pl. Baráth Tibor, Badiny Jós Ferenc, Ferenczy Endre, Fitz Jenő stb.. Nincs értelme a régészeti fejezetben az egész folyamatot ábrázolni, így csak néhány részlet következik ebből a könyvből, hogy összefüggéseiben lássuk ezt a korszakot, valamint az ezzel kapcsolatos történetírási szándékokat:
(791. oldal)
Külön egységet képez Ó-Magyarország és körülvevő tájai (Noricum, Illyria, Moesia) elleni háború. Kr. e. 35-ben Róma a Száva vonaláig tolja előre határait és katonai tábort állít fel a Kulpa- Száva összefolyásánál lévő Sziszeken. (1) Róma haditervet változtatott, és elfoglalta Moesiát, és onnan támadja Pannoniát és Transsylvániát (Erdélyt). A baktriai és Krím-i pártos központok irányítják az ellentámadást, megerősítve az Erdélyben települt “DÁK” (daha) hadakat. Pannoniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia viszont csaknem 100 évig ellenáll. (2)
Az árja és turáni elemek Duna-medencében való teljes összeolvadását és egy magyar nyelvű egységes nemzet kialakulását a Római Birodalom akadályozta meg. A rómaiak ugyanis az itáliai és galliai (etruszk és kelta) keretek szétzúzása és népi öntudatuk megsemmisítése után betörtek a Dunamedencébe is, birtokba vették a Dunántúlt és az Erdélyi-medencét, három részre tagolva ekként az összefonódni készülő magyar társadalmat.(3)
A római győzelmek igen keservesek voltak és kimerítették a támadókat, ugyanakkor itt nem alkalmazták a Cézár féle pusztítás taktikáját. Pannonia csendesen belesimult a birodalomba, a helybéliek megőrizték népi azonosságukat, és fokozatosan beépültek a közigazgatásba. 54-ben a Dunántúl tényleges birtokbavétele befejeződik. A rómaiak ekkor elérték a Duna vonalát északon és keleten és Dunántúl egész területe felett megszerezték a katonai és politikai uralmat. A rómaiak dunántúli védőbástyájukat mintegy négyszáz évig birtokolták s csak a hunok közeledtére adták fel 409 és 433 között.(4) 101-105 között a rómaiak Pannonián kívül a Duna-medence keleti harmadát is uralmuk alá vetették. E terület felett a hispániai származású Traján császár (98-117) szerezte meg az uralmat, személyesen vezetett két hadjárata során (101 és 105), igen nehéz harcok árán. A római uralom itt észak és nyugat felé a Szamos illetve a Tisza folyók mocsárvilágáig ért, keletre a nagy hegyek lábáig. A tartomány neve Dácia lett.(5) 109-ben csaknem 100 évi ellenállás után Róma bekebelezi Dáciát. A pártos hadvezetés a sarmata-jazig (jász) népünket és seregeit ékeli be Pannonia és Dácia római provinciák közé, a Duna-Tisza közére, és ezzel elvágja a két tartomány közvetlen összeköttetését és kapcsolatát, Dácia elfoglalásának évében - Kr.u. 109-ben. A Kárpátok hegyeiből szinte folytonosan le-lecsapó dák seregek 60 év alatt felőrlik a római csapatokat és Marcus Aurelius “áttelepíti” Dáciát a Duna jobb partján és Erdélytől délre eső Moesiába, mely ettől fogva “Dacia Aureliana” nevet kap a Római Birodalomban. Erdély tehát felszabadul és a Pártos Birodalom kiváló hadvezetése visszaszerezte kincseket ontó bányáit népünk javára. A dák-daha néven ismert népeink a Pártos Birodalom egyazonos népéhez tartozik, hiszen - miként Strabót idézem - ő mondja a pártos dahákat a birodalom megalapítóinak.
Arra vonatkozólag, hogy az erdélyi dákok a Pártos Birodalom hadvezetésébe tartoztak és Decebál dák király is a központi hadvezetés intézkedései szerint vezette hadait, egy érdekes idézetet közlök George Rawlinson: A hatodik keleti monarchia c. könyvéből: “A dákok, akik Domitian uralkodásának első évében betörtek Moesiába, egy Callidrimus nevű görög foglyot ejtettek, aki rabszolgálója volt egy Liberius Maximus nevű római tisztnek. Ezt a foglyot Decebal elküldte Pacor pártos királynak, akinek szolgálatában állt Decebál hosszú időn át.”(6) A Pártos Birodalom tanult, művelt és bölcs királyai nemcsak egy legyőzhetetlen hadsereggel védték országukat, hanem egy intelligensen megszervezett kémszervezetük is volt, mely minden római szándékot és hadititkot felderített és titkosan beépített ügynökei által Róma legmagasabb köreit is befolyásolni tudta. Ennek a Pártiát szolgáló szervezetnek munkahelye és könnyen elérhető központja Pannonia volt, és így nem véletlen az a közismert történelmi tény, hogy Pannoniából indultak ki a császárbuktatások. E sorok írójának kutatásai azt mutatják, hogy a Pártos Birodalmat kormányzó szerveknek közvetlen kapcsolatuk volt a nekik dolgozó “pannoniai zsoldosokkal” akik lassan kézbe vették Pannonia fejlesztését. Településeket, városokat építettek római pénzzel, és a pártos uralomnak kedvére való volt az országépítés, mert karizmatikus tudattal hittek Pannonia visszaszerzésében. Ezért sohasem támadták Pannoniát, hanem minden erejüket az erdélyi, dáciai bányák visszaszerzésére fordították, ami 60 év alatt sikerült is.(9)"
(1) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(2) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 372. o. (3) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(4) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 141. o.
(5) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(6) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 372. o.
(7) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 375. o.
(808. oldal)
"Az ókori Magyarország területéből a rómaiak sohasem tudták uralmuk alá vetni a Kárpátok északi hegykoszorújába ágyazott folyóvölgyeket, sem az azok előterében lévő sík vidéket, a Nagyalföldet. Marcus Aurelius császár (161-180) ugyan foglalkozott e tájak meghódításának gondolatával, de ilyen kockázatos vállalkozásokra a birodalomnak akkoriban már nem volt elegendő ereje. A magyar törzsek tehát a Dunántúl és az Erdélyi-medence között tölcsérszerűen felnyúló területeken az egész római uralom alatt függetlenségben éltek, a népi és kulturális folytonosság ezen a területen sem szakadt meg. Mindent összevetve, a rómaiak uralma a Duna-medencében nagyobb kár nélkül múlt el. Mindössze azt a fájdalmas negatívumot hagyta maga után, hogy az ókori magyar népességet ezen a tájon három részre tagolta és megakadályozta a szkíta idők óta folyamatban lévő nemzetté alakulást, illetőleg félezer évvel késleltette, nehezebb időkbe helyezve át megvalósítását. Az ország területi egyesítése és a nemzetépítő munka folytatása így lett a következő magyar néphullám világhírű vezérének, Attila királynak feladata.(73) Ezzel szemben a magyar történetírás mind a mai napig a gyümölcsöző és teljes romanizálás bűvkörében él, amikor összefoglal és címekben tudósít Pannónia római időszakáról. Éppen emiatt különös, hogy amikor szakmai alapon tárgyalja e kort, mégiscsak hasonló eredményre jut, mint fentebbi szerzőnk, akit a támogatottak nagyon nem szeretnek… Ferenczy Endre úgy foglalja össze e kort, hogy:
Bár a római műveltség elég mély gyökereket eresztett Pannóniában, a bennszülött kelta lakosság a római hódítás idején sem veszítette el régi kultúráját. A kelták ősi műveltsége a rómaiakkal való találkozás nyomán jelentős átalakuláson ment keresztül, de nemzeti jellegének alapvető vonásait a római uralom alatt sokáig megőrizte. A sírkövek domborműveinek tanúsága szerint a nők megőrizték régi viseletüket, míg a férfiak, akik hosszú katonai szolgálatuk alatt szorosabb kapcsolatba kerültek a római élettel, gyorsabban vették át az új kultúra külsőségeit. A keltáknál virágzó kocsitemetkezés szokására hívják fel a figyelmet a kelta sírkövek domborművei is, melyeken gyakran találjuk meg a kocsi ábrázolását, mint a kocsitemetkezésre vonatkozó utalást. A kelta ipar, különösen a fémművesség a rómaiak alatt is virágzott, sőt a kelták díszítő művészete a birodalom egész iparművészetére hatást gyakorolt. A római kori kelta fémművesség gazdag emlékanyagából kiemelkednek az áttört művű csatok (fibulák), valamint az ugyancsak áttört művű lemezekkel készült
páncéldíszek. A fémből készült domborművek közül főként a kisplasztika virágzott, de nagyobb bronzszoborművek maradványai is kerültek elő az ásatások nyomán. A borostyánkő faragású dísztárgyak (gyűrűk, karperecek) sűrű előfordulása Nyugat-Pannóniában azzal magyarázható, hogy Sopron és Szombathely környékén borostyánkő-faragó műhelyek állottak fenn, melyekben helyi mesterek dolgozták fel az ideszállított anyagot.
Hasonlóan a fémművességhez, az illír-kelta agyagművesség is folytatta termelését a rómaiak uralma alatt. A helyi kerámiaműhelyek korongon készített tetszetős formájú edényeikkel ezentúl inkább a szerényebb igényű lakosság szükségleteit látták el, míg a finomabb edénytípusokat külföldről hozták be. A Kr. u. I. és II. században számos adatunk van két eraviszk mester, Resat és Respect működéséről. A belföldi fazekasok idővel utánozni kezdték a terra sigillata edények formáját és díszítését is. A Kr. u. II. században már nagy helyi terra sigillata üzemek működéséről tudunk (így a Pacat-féle Aquincumban), melyek exportra is dolgoztak (Pacat telepének Mursában, a mai Eszéken fiókja is volt).(74)
Idézett szerzőnk tárgyszerű elemzését a római alapítású városokról írt beszámolója között rejtette el. Azt ugyan nem hangsúlyozza ki ő sem, hogy az áttört kelta fémtárgyak eredete elsősorban urartui, szkíta, ahogy később is a hun és avar régészeti anyag legszebb darabjait adja majd, de ennek felemlegetését mégsem kérhetjük rajta számon. A lényeg a helyben előállított fémtárgyakon van, amely jelentősen gyengíti a későbbi magyarságról festett általános tudatlanság képét. Nem véletlen, hogy a későbbi X. századi somogyi kohóleletek olyan heves indulatokat váltottak ki a támogatottak körében, hisz ők fel sem tételezik, hogy a magyar és velük rokon népek bármilyen alkotó munkára alkalmasak lettek volna. Viszont a folyamatosság e téren mindenképpen elgondolkodtató. Ferenczy megállapításai semmiben sem hatottak a régészből sajnálatos módon történésszé előlépett romanizátor Fitz Jenő munkásságára, aki a tudatlanok nemes egyszerűségével tekint Pannonia kelta népére: A műveletlen, nyers, a katonai élethez szokott pannóniaiak közül nem egy számára hoztak kitüntetést, elismerést a polgárháború elkeseredett csatái.(75) Az ő számára csak római lehet művelt, mindenki mást le kell nézni és lehetőleg osztályozni is az ortodox indoeurópaizmus szellemében. Mivel az indoeurópaizmus időközben megszűnt, szerzőnknek talán új kapaszkodók után kellene néznie."
(73) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III/140. o.
(74) Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig. Gondolat, Budapest, 1958. 72-73. o.
(75) Fitz Jenő: Pannonok évszázada. (193-284). Hereditas. Corvina, Budapest, 1982. 46. o.
(817. oldal)
"A dákokról szólva fontos figyelembe venni, hogy “a dák társadalomra vonatkozó szűkszavú forrásadatok két élesen, szinte kasztszerűen elkülönülő rétegről tudósítanak: a “tarabosztész” vagy “sapkások” és a “hosszú hajúak” rétegéről. A dák előkelőségek a későbbi ábrázolásokon csakugyan szőrme- vagy inkább nemezsapkát hordanak, amely hasonlít a fríg sapkához. A kasztszerűen elkülönülő kisszámú előkelők, és a nagyszámú kizsákmányolt nép kettőssége jó magyarázatot ad a dákok régészeti hagyatékának kettősségére, amely a Duna-vidék késő vaskori régészeti hagyatékában nem található meg: görög finomkerámia, görög tükrök, fejlett hazai ezüstművesség és festéssel díszített, finom korongolt kerámiák a dák várak jellemző leletanyaga; míg a nyílt telepek leleteinek túlnyomó többségét mégis a kora vaskori hagyományokat őrző, rendkívül egyszerű, sőt durva kézzel formált kerámia és a nagyon szegényes fémtárgyak alkotják.”81
Régóta tudjuk, hogy a fríg sapkához hasonlót a szkíták viseltek, de gyakran feltűnik ugyanez a pártosoknál is, akik daha-szkíták (mások szerint heftalita hunok). Akárhogy is van, ragozó nyelvű testvéreink ők. Ahogyan királyaikat turullal vagy sólyommal a fejükön ábrázolták, sapka képében ugyanez megillette a köznépet is. A mennyei és földi háromság ez, a köznép is mennyei származással bír. Az uralkodóknak kijár a turul, a köznép ugyanezt a madarat a sapkájában jelképezve mutatja meg. E társadalmi kettősség ügye viszont az Árpádi honfoglalás korából is jól ismert eset: a harcos, művelt, erős nagyállattenyésztő sztyeppei nép rátelepszik az őslakosokra, beléjük olvad, de növeli erejét. Görög munka sok került elő a szkíták Fekete-tengeri törzsterületéről is, ezek szkíta megrendelésre készült, de a megrendelő ízlését tükröző aranytárgyak voltak. Mitrász is éppen egy erdélyi szobron ugyanezt a sapkát hordja. Erdélyben ezen túlmenően rengeteg Mitrász emléket találtak. A dákokkal tehát eggyel csökkenthetjük a nem magyari népek létszámát a fentiekre alapozva. Kelták, szkíták voltak ők is, csakúgy, mint a basztarna (82) törzs népe is. Ennyivel azonban nem elégedhetünk meg, amint Burebista sem tette. Valószínűen a készülő római fenyegetésre való válaszként igen gyorsan egyesítette Ó-Magyarország és attól keletre, délre és délkeletre élő kelta törzseket. Ilyen teljesítményre kevesen voltak akkoriban képesek, nyilvánvalónak látszik, a szkíták voltak a népegyesítők, ahogy Nyugat-Európában is ők hozták létre a kelta (keleti) törzseket Árpád módjára rátelepülvén korábbi keletről elszármazott földművelő rokonaikra. Bár közvetlen és lehetőleg jó név alatt jegyzett forrásunk nincsen Burebista és a pártos királyok közvetlen együttműködéséről ez esetben, mégis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy honnan e lendület a dák vezetésű Erdélyben és környékén? A kelta Európa más részein a Burebista által véghezvitt villámgyors hatalomkoncentráció nem ismert, talán csak Vercingetorix késői nyugati kísérletei hasonlíthatóak hozzá méretében, eljárásában azonban semmiképp. Vercingetorix szövetséget ajánlott népének, de nem hódította meg őket emiatt. Az erdélyi kísérlet arra mutathat, hogy nagyon is tudatos egyesítési művelettel állunk szemben, - mégha a kívülálló számára indokolatlan hódítás lenne is látható a közvetlen események elemzése során, - ez éppen a várható nagyerejű támadások kivédését szolgáló anyagi és szellemi erőkoncentráció. Akinek megfelelő katonai ereje volt az egyesítésre ebben az időben népeink közül, - nem kell találgatni, - ezek a szkíták voltak. Akinek viszont a stratégián kellett gondolkodnia, azon még töprenghetünk: vagy a Kaukázusból jött-e a parancs, vagy Pártosországból magából - magam ez utóbbit tartom megalapozottabbnak éppen az együttműködések több jele miatt. Annál is inkább egészséges okfejtésnek látom az elmondottakat, mert Burebista végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt követően léptek színre a jászok és szarmaták, amint az ő történetüket is megismerhetjük az eseménylánc során. Magam tehát Krisztus születését követő század nagy erdélyi kísérletének tartom a kelta-dák Burebista félbemaradt előkészületeit a várható nagy támadás kivédésére. Nem volt hiábavaló e próbálkozás, de győzelmi esélyhez nem jutott. Voltaképpen ugyanez a felőrlődési szerep jutott a jászok és szarmaták népének is osztályrészül, bár ők Pannonia felé tekintettek elsősorban. Erdély felszabadítása 270-271-ben sikerült ugyan, de átütő erőt ezután már nem tudott felmutatni a környék népe. Nagyrészt felmorzsolódtak a folyamatos, gyilkos háborúban. Visszaszerezték, amit megkövetelt tőlük népük vezetése, de kivéreztek a győzelemben. Erejük elegendő volt az életük és a status quo fenntartásához, de tűrniük kellett a germán előrenyomulást Erdélyben.
80 Fitz Jenő: Pannonok évszázada (193-284). Hereditas. Corvina, Budapest, 1982. 53-58. o.
81 Erdély története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 34. o.
82 Erdély története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 32. o.
(846. oldal)
"Bármilyen különös, de valaki kiverte a rómaiakat Erdélyből. A csend körülöttük azonban vetekszik a Pártosországot, Perzsiát befedő csönddel. A Kincsestárban már utaltam arra a nagyon is valószínű tényre, miszerint e hadszínterek szoros kapcsolatban állottak egymással, és nemcsak a dákpártos oldalon, de Róma is kénytelen volt az ellenség hadvezetéséhez igazodni. Nem egy légióját éppen Erdélyből dobta át a pártos frontra, éppen annak beismeréseként, hogy itt már nincs értelme ellenállni, valamint annak is, hogy már nem ők határozzák meg az események menetét. Még különösebb az, hogy a győztesek kilétét minden lehetséges módszerrel titkolják mind a mai napig, hiszen amíg Róma hétköznapjairól szinte napról napra, óráról órára készíthetnénk beszámolókat, - azt is tudni, hogy melyik híres ember melyik napon és melyik Forumnál kanyarodott szolgáival balra vagy jobbra, - Dacia győzőit olyan köd rejti, amilyen talán nem is létezik. Ha a rómaiaktól nem is várhatjuk el, hogy legyőzőiket névvel és címmel ellátva nevezzék meg, talán az ún. pártatlan, objektív történetírók pótolhatták volna e hiányt. Miután ők sem pótolták, bár meglehet, hogy azok sem voltak pártatlanok, akik annak mondták magukat, az indoeurópai történeti munkák elszólásaiból kell valahogyan előbbre jutnunk. Fitz Jenő bőséges anyaggal ajándékozott meg bennünket, ezeket idéztem bőséggel. Fentebb már részleteztem Ó-Magyarország kelta törzseinek névsorát, de szó esett a germánnak tekintett törzsekről is. Amíg a valóban germánok, gótok és vandálok később Európa más részeibe vonultak, addig a Kárpát-medencén belül a nyugatiak által germánnak nevezettek sohasem mentek sehova, mert itthon voltak kelta-magyarként. Sem a kárpok, sem a markomanok, sem a kvádok, sem a gepidák, osik, osonok, kosztobokok, beszkidek, a szabad dákok és a többiek nem mentek innen sehova, mert itthon voltak. Ők furcsamód kimaradtak az indoeurópaiak nagy népvándorlásából, ez is eggyel több érv őslakos mivoltuk támogatására. Arról nem is beszélve, ha ez a rengeteg ómagyarországi kelta-magyar törzs germán lett volna, akkor e ténynek a magyar nyelven látszania kellene. Árpád népe akkor bizony germánul kellett volna megtanuljon beolvadása során, és mi is germánul beszélnénk ma. Mivel ők magyarul tanultak meg itt, és a magyar nyelven ma sem látni germánok okozta kártételeket, ezért a Kárpát-medencei germán meséket most nyugodtan hátrahagyhatjuk mindörökre. Ennél sokkal fontosabb az a végeredmény, hogy 270-271-ben az őslakosok verték ki a rómaiakat Erdélyből az ősi jog nevében. Írhatnak a régi és mai római történészek bármit, elláthatják e föld őslakosait alantas és sértő barbár jelzőkkel, akkor is a hazát védő őslakosok takarították el innét őket. Nevezhetik tervszerű visszavonulásnak, átszervezésnek, netán erőátcsoportosításnak is éppen Dácia - Erdély feladását, valójában csúfos vereséget szenvedtek."
(852. oldal)
"Ferenczy anyagához (129) néhány megjegyzést fűznék. Először is figyelemre méltó, hogy a szarmatákat és jazigokat együvé tartozónak írja le. Ennek a későbbiekben még jelentős szerepe lesz. Forrai Zoltán a jazigokkal kapcsolatban azt írja: Október elején a kezembe került … egy 1780-as évben írt angol geográfiai enciklopédia (A New and Complete System of Geography). Ebben a magyarságról sok fontos dolog derül ki, ahogyan az akkori világ ismert bennünket. Íme pl. Hungary a nevét a hunoktól kapta, egy szkíta nemzettől, akik a 9. század óta birtokolják. … A világ még csak úgy ismert bennünket, hogy a szkítákból származó hun nép! Sőt, a jászkunokról is így ír: Erlau, a considerable city … to this County (Heves) is united that of Jashi of Philisti with great Cumania … Eger jelentékeny város és ehhez a megyéhez van csatolva a jász vagy filiszteus a Nagykunsággal… Itt még az 1780-as években is a jászokat filiszteusoknak hívják. A megyét szó szerint Jasi-nak. Ilyen városunk van még Moldovában, amit Jászvásárnak, azaz oláhul Iaşi-nak hívnak ma is.
A jász egyenlő az íjas-íjazik vagy jazig fogalmunkkal, amely latinul filiszteus. A ballista vagy ballistae latin szó, amely a görög balló v. dob, repít, vet, lő szóból származik. Ballistárius mint lövő így latin átvétel a görögből. A latin-görög kifejezés a ballisztikus vagy ballisztika, amely mai nyelven lőpálya vagy lőív szavunkban van meg legmegfelelőbben. A ballisti vagy pilisti szavak voltaképpen ugyanazt az értelmet takarják. Az íjász vagy íjazik mint jász, ugyanazt. (130)
Másodjára érdemes megállapítani a szarmatákról, hogy Kárpát-medencei, alföldi leletanyagukban dél-orosz, dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit. Ez azért figyelemre méltó, mert történészeink ebben az időben már nagyszámú germánt látnak Ó-Magyarország területén, ennek ellenére a szarmaták velük nem ismerkednek, tőlük semmit nem rejtenek a temetők. Ugyanakkor halálos ellenségeiktől, a rómaiaktól van lelet, miközben szinte folyamatosan háborúznak egymással. Emiatt csakis arra gondolhatunk, hogy az itteni germán jelenlét bemutatása jobbára csak a római (érdekű) történetírók által elkövetett tévedés, amelyet hazai kutatóink készpénznek vettek anélkül, hogy utána néztek volna komolyabban. Annál is inkább, mert a dunai limes felől nézve a felvidéki, szabolcsi kelták, dákok római szemmel már bárminek is látszhatnak. Ezek után kérdés, hogy szarmata eredetű anyagot sikerült-e egyáltalán azonosítani a szarmata-jazig temetőkben, mert erről nem esett szó. Csak remélhetjük, hogy igen. Ha viszont a szarmata anyagban nem találni germán eredetű tárgyakat, az csak egyetlen dolgot bizonyít: Ó-Magyarországon nem voltak germánok, akikkel kereskedhettek volna!
Harmadjára lényeges esetnek számít a szarmata lázadás is, ahol a csekélyszámú ún. szabad szarmaták felfegyverzik a nagyszámú szolga-szarmatát – limigantes néven ismerjük őket, - abban a reményben, hogy azok majd a germánokra támadnak. Ehelyett ők a rájuk telepedő szabad szarmatákat támadják meg és küllebbítik lakóhelyükről a hódítókat, hogy elnyerhessék szabadságukat. Az őshonosok elkeseredését és lendületét vélem felfedezni e szolga-szarmatáknak nevezettek háborújában. Ugyanazzal az elszántsággal szálltak harcba a rómaiak ellen, mint a pannoniai és hispániai kelták is korábban, és később semmivel sem bizonyultak gyengébbnek az eltávolított szabad-szarmaták nélkül. Itt a történettudomány erősen adósunk olyan adatokkal, amelyekre még ezek szerint várnunk kell. A késői időszak kulturális változásait – pl. temetkezési szokásaik megváltozását - magam beolvadásuk előrehaladásával tudnám magyarázni. Összességében tekintve érthető a germán lelethiány a szarmata temetőkben: nem voltak germánok Ó-Magyarországon, sőt a szolga szarmaták nem is hajlandóak megtámadni az eszerint nem germánokat, hanem keltákat, inkább uraikat verik le. De amint már említettem - ha annyi ideig és olyan sok germán élt itt volna Ó-Magyarországon, amelyről a támogatottak történetei mesélnek, annak látszania kellene a magyar nyelven. Miután a magyar nyelven semmilyen indoeurópai eredetű kártétel nem látszik, ezért ezen állításokat legjobb lesz hátrahagynunk és elfelejteni.
A Kárpát-medencei keltákkal foglalkozó nagyobb lélegzetű fejezetünk végén az itt élő különféle kelta-magyar törzsek felleltározása után rámutathatok nemcsak azok jelenlétére, hanem az országot teljes egészében birtokló népességre. Szemben az eddig terjesztett téves eszmékkel az ország teljes területét az őslakosok birtokolják hiba nélkül. Ők nem mások, mint a 10.000 éves Kárpátmedencei földműves paraszti nép és leszármazottaik. Sehol nem látni idegeneket, akik a támogatott történetírók szerint fölös számban lettek volna találhatóak e tájon. Emiatt Atilla és Árpád népe mind hazajöttek Magyarországra. Dr. Szöllősy Zoltán adatainak alapján szinte teljes a törzsek névsora ismert. A törzsnevek mögött megbújó hétköznapi emberek nem vesztek el, ismerjük őket az avar kor 60.000 köznépi sírjából és tudjuk neveiket is. Ezeket a Kincsestárban egyszer már újólag közreadtam, megismételtem 2002-ben is: Az 1848-ig szolgasorban tartott magyar földműves népnek nyelvünk fennmaradásáért köszönetet mondhatunk. Ez a földműves nép lakik az avarok temetőiben szlávnak bélyegezve, akiknek nevei: Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola (Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története). Senki más, egyedül az évezredek óta földet művelő magyarok azok, akik feltalálják és őrzik itt a szerves magyar műveltséget, magukba olvasztják a beérkezőket és tovább adják Európa sok szegletébe azt kivándorlóik hozományaként. A végtelen füves pusztákról érkező testvéreik azok, akik a lakhatásért és ellátásért cserében megvédik őket ellenségeiktől.131 A puszták népe meg is érkezik Atilla vezérletével."
(129) Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig. Gondolat, Budapest, 1958. 84-89. o.
(130) Forrai Zoltán: A turáni átok. Táltos, 2000. november-december, 22-23. o.
(131) Mesterházy Zsolt: Útjelzők a magyar ókor történetének kutatásához. Turán, 2002. február. 40. o.
***
2. HUNOK
Ezzel el is érkeztünk a hunokhoz. Igen sok vita zajlott és zajlik még ma is a tekintetben, hogy a hunok őseink, rokonaink, vagy van-e közünk egyáltalán hozzájuk? Vannak akik szerint semmi közünk ezen ázsiai hódítókhoz. Vannak, akik szentül meg vannak győződve a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságról, egyeneságú leszármazásról. Vannak akik arra a nézetre hajlanak, hogy a kettő között van az igazság, azaz csak részben őseink a hunok. A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzszsövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hunok és a magyarok közös származásának elmélete a hun-magyar rokonság egyik lehetséges és talán legelterjedtebb értelmezése. A közös származásnak a közvélemény egy részében ma is elterjedt tudata a középkorra visszanyúló hagyomány, ami különösen elterjedt a magyar társadalmi tudatban és az irodalomban a 19. században. Seregnyi külföldi forrás egy népnek tekinti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, s a középkori magyar krónikák szintén a hunoktól származtatják népünket, habár számos történész szerint a hagyomány csak a 12. század körül, külföldről jutott el Magyarországra. (forrás)
A genetikai fejezetben, több genetikai kutatási eredményeiből láthattuk, hogy a mai magyarságban elenyésző kelet-ázsiai genetikai jelzők találhatók (~4%), ezek is a honfoglalókkal kerülhettek a Kárpát-medencébe, akik (maguk is sztyeppei keverék-népként) összesen mindössze ~10%-ban járultak hozzá a magyarság genetikai állományához, ezt mutatták ki korabeli sírok leletanyagának génszekvenálása alapján. A Honfoglaláskor beköltöző "maradék" pedig a szomszédból érkezhetett, a genetikailag Kárpát-medenceiekkel szinte azonos, egy tőből származó Kukutyini népességből. Eszerint kijelenthető, hogy genetikailag kis részben őseink a hunok is, akiknek eredetét Belső-Ázsiában kell keresnünk, Ordosz környékén.
A hunok eredetével kapcsolatos távol-keleti, mongol vagy kínai elgondolások azonban tévedésnek tűnnek, ahogy arra a genetika is rávilágított - miszerint pl. az Árpád-házi vérvonal - amelynek egyik kiemelkedő alakja pont Atilla a "hun nagykirály" - az R1a haplocsoportba tartozik, melynek elterjedési területe hasonlatos a hunokéhoz.
Az Ordoszi hun központ és az ott kialakult hun társadalom eredetileg tehát valószínűleg nem távolkeleti, mongoloid gyökerekkel rendelkezik, hanem sokkal inkább köthető a még régebbi gyökerekhez, az őseurópai népességhez, ahogy erre Mesterházy Zsolt is rávilágít A magyar ókor c. könyve 660 oldalán:
"Az ősi gyökerű Kína szempontunkból csak annyiban különbözik Indiától, hogy jóval kevesebb ragozó nyelvű nép vonult be oda, jószerével csak a hunok – de ők igen sok hullámban - és leszakadó törzsei olvadtak ott be és hagytak mély nyomokat korábbi jelenlétükkel a hatalmas birodalom életében, műveltségében. Nem tévesztendő össze a birodalmi Kína belső alakulása az onnét nézve külső, periférikus elhelyezkedésű nyugati területek hun művelődésének maradványa, az Ordos és környéki hun államok fennállásával. Számomra az indiai és kínai műveltség 7000 éves történetéből a magyarokra nézve fontos tanulság körvonalazódik ki, amely szerint e két jelentős hely körül nem gondolhatunk el magyar vagy magyarral rokon őshazát, más néven ősi műveltségi területet, mert a tények ezt nem engedik meg feltenni. Ordos és a keleti hun jelenlét eszerint nyugati, pontosabban európai eredetű, mégha a sztyeppét kutatók szerint ez nem is fogadható el fenntartások nélkül. Ordos történetének gyökereit abban az eurázsiai újkőkorban, rézkorban, majd végül abban a bronzkorban kell keressük, amely egységes arculatot mutatott az Atlanti-óceántól Kínáig úgy négyezer évvel ezelőtt."
Most nem célunk teljeskörűen feltárni a hunok eredetét, inkább nézzük meg mit mond a hunok Magyarországi szerepléséről a régészet, amely szakma ezt az időt a "Népvándorlások korának" nevezi?
Nézzük először a Magyar Régész Szövetség gyűjtését:
***
A Magyarország a XX. században c. kiadvány A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete c. fejezetéből sajnos nem sok érdemlegeset tudunk meg, de akit bővebben érdekel, annak elég sok útjelzővel szolgálnak a témával foglalkozó szerzők felsorolásával:
"A hunok Kárpát-medencei uralma 380–454 közöttre datálható. A 20. század első hun fegyveres áldozati lelete 1900-ban Pécs-Nagykozáron („Pécsüszög”), szőlőforgatáskor került napvilágra; Hampel József 1905-ben még a 7–8. századra keltezte és avarnak tartotta, tévedését 1926-ban Alföldi András korrigálta. A hun régészet európai alapjait rakta le az ázsiai és európai (benne a magyar) anyag ismertetésével Pósta Béla nagy könyve (1905). A hun régészeti hagyaték legfontosabb elemének felismerése Takács Zoltán érdeme, aki egy 1913-ban megjelent tanulmányában – Hampel szkíta meghatározásával (1905) szemben – kimutatta, hogy a bronz üstök a hunok hagyatékának részei. Supka Géza Európában elsőként (1914) és helyesen a hun emlékek körébe vonta a már közel öt évtizede gótnak interpretált wolsheimi (Mainz közelében) leleteket és gyűjtötte össze a hunok magyarországi éremleleteit (1915). Az első egységes, elemző és összefoglaló, az addig ismert leletek egészét közlő munka Alföldi Andrásé (Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk, 1932)."
1912-ben, 1926-ban (Móra Ferenc [1879–1934]) és 1934-ben került elő a Szeged-nagyszéksósi hun főméltóság halotti áldozatához tartozó, közel 200 – részben arany – darabból álló kincslelet. A 20. század első fele kutatási eredményeit összegezte több fontos munkájában – a hunok ázsiai eredetét tagadó – Fettich Nándor (A hunok régészeti emlékei című tanulmány az Attila és hunjai [1940] című kötetben; Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez, 1951; A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet, 1953). László Gyula cikkei (1951) az aranyíj kapcsán {V-383.} helyesen mutattak rá a hun társadalom valódi szerkezetére. Ugyanő a hun fegyverzetről készített összefoglalást (1973). Párducz Mihály Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn (1963) című, Alföldi András nyomdokain haladó munkája a szarmata, keleti germán és alán stb. elemeket vizsgálta. Kovrig Ilona alapvető tanulmányt írt a 19. század végén előkerült csornai diadémáról (1985). A hunok hagyatékának legújabb monografikus feldolgozása Bóna István nevéhez fűződik: A hunok és nagykirályaik (1993; németül is, 1994)."
***
Ennyit a hívatalos régészetről, nem várhatjuk el, hogy tágabb összefüggéseiben is ismertetni tudják "nem beszélő" leleteiket. Az átfogóbb értelmezéshez más írók, szakemberek gondolatfüzéreire van szükség, így pl. érdemes elolvasni László Gyula régészprofesszor gondolatait a hunokkal kapcsolatban (Vértesszőlőstől Pusztaszerig 181. oldaltól), aki már árnyaltabban fogalmazott, nem olyan "fehér-fekete" módon:
"Isten ostora
A hunok - 433-453
A hunokról elég sok görög, latin, szír, örmény, iráni és kínai forrás szól, de ha szóba kerül a nevük, a magyarok rendszerint felteszik a kérdést: Igaz-e, hogy a székelyek Attila népének utódai, s igaz-e, hogy Árpád pedig Attila leszármazottja volt ? A kérdés felvetésében, abban, hogy ,igaz-e'', már benne rejlik, hogy a kérdező tud arról: a múlt század vége óta történelemtudományunk alaptalannak, tudálékos kitalálásnak minősítette a hun származást. Száz, kétszáz évvel ezelőtt nem kérdeztek volna ilyet, hiszen Árpád-kori krónikáinkból mindenki bizonyosra vette, hogy a székelyek Attila népe, s az Árpádok pedig Attila egyenesági leszármazottai.
Volt-e valamilyen, nyugati forrásból származó adat, amelyből a magyar krónikások arra következtethettek, hogy a székelyek-magyarok a hunok leszármazottai ? A nyugatiak a székelyekről semmit sem tudnak, ellenben úgy vélték, hogy a magyarok hun utódok. Meggyőződésünk szerint krónikáink mégsem ebből merítettek, hanem a nemzeti hagyományból. Mire alapozzák ezt a feltevésünket? Arra, hogy a nyugati keresztény krónikákban a hunok mint Isten büntetése pusztítják végig Európát, és a sátán fajzatjai, félelmetes' pokolravaló népként említtetnek. Ezzel szemben a magyar krónikák dicső ősként írnak a hunok tetteiről. Tegyük fel, hogy a mi krónikáink a hunokról csak a nyugati forrásokból merítettek, de akkor vajon mi az oka, hogy nem pokolfajzatokról írnak, hanem dicső elődökről? Nyilván kellett hogy legyen hun hagyományunk, amely átszínezte azt, amiről tudós szerzetes-történészeink a nyugati krónikákban olvastak.
Ámde - faggassuk tovább a múltat - lehetett-e a magyarságnak hun hagyománya ? Bizonyos, hogy volt. A magyar nyelv az Árpádok korában olyan zárt, gazdag egész, hogy sok-sok ezer éves múltja kellett hogy legyen. Ez annyit is jelent, hogy a magyar nép elődei is sok ezer éven át szoros népi egységben éltek, nyilván saját hazájukban. Most ne firtassuk egyelőre, hogy hol volt ez az őshaza, és azt se vessük fel, hogy hol volt a finnugor magyarság s hol a török magyarság ősi szállásterülete. Elégedjünk meg azzal a felelettel, hogy mindkét őshaza csak olyan helyen lehetett, amely beletartozott a hun világbirodalomba. Ez azonban annyit is jelent - ismervén a nomád taktikát, amely a legyőzött népek seregeit küldi a harcban előre -, hogy bár egyetlen sor írás sem szól róla, bizonyos, hogy magyar és turk csapattestek is részt vettek-a hunok hódító hadjárataiban. Nagyon is feltehető, hogy ennek emléke élt a magyar köztudatban, s ekként hazánk "hun örökségének'' hite nem is lehetett olyan alaptalan, mint ahogyan azt a csak az írott betűnek hívő kutatók vélték. De még tovább is mehetünk. Alább megismer|ük egy, bizonyosan nem hun népi területnek, a lengyel területnek egyik vezérét, akit a hunok neveztek ki oda, aki viselete szerint hun úrnak látszott; méltóságjelvénye (arany íja s aranyveretes hun kardja) olyan, mint a hun vezéreké. Ennek ellenére - lószerszámja mutatja - nem volt hun, hanem valamilyen szarmata-gót népből származhatott. Bizonyos, hogy a hun uralom a többi meghódolt, meghódított nép élére is saját népéből való vagy legalábbis odaküldött vezető fejedelmet tett. A keletiek szemében a hunok nem pokolfajzat voltak, hanem a világ urai, Attila pedig a királyok királya. Tudjuk azt is, hiszen gyakori szokás volt, hogy a legyőzött népek élére a kagán családjának valamelyik tagja került, de ha nem is volt az, akkor is a méltóságba iktatás előtt "vérint való testvérré'' fogadták. Ne kerülgessük a forró kását: nyilvánvaló, hogy a hun uralom alá került magyar nép fejedelme vagy Attila családjából (illetőleg a hun fejedelmi családból) származott, vagy pedig méltóságába iktatásakor jelképesen családtaggá lett.
Sok mindent meg kell azonban még gondolnunk, mielőtt "szabadon hagyjuk az utat" a hunok felé. Például: egyre inkább nyilvánvaló, hogy Árpád magyarjainak zöme törökös, ázsiai magyar, tehát a hunokkal egyazon területről való volt, s talán egyazon népből származott; az ismert hun személynevek: törökök! Ismeretes, hogy éppen az a nép, amellyel török szavaink egyeznek - a bolgár -, hun utódnak tartotta magát' és fejedelmeik családfáját - akárcsak mi - Attiláig vezette vissza. De még tovább is mehetünk: az avar fejedelmek is "hun módra'' öltözködtek, ami a történelem nyelvére fordítva annyit jelent, hogy magukat hun utódnak tartották. Ez azért is lényeges, mert a késői avarkor népeinek jelentős része - amint ezt a továbbiakban felvetjük - magyar volt. Igaz: a külföldi írott források nem erősítik meg ezt az állítást (bár tudnak a hun-avar-magyar azonosságról!), de viszont a magyar krónikák nagyon is ennek szellemében íródtak.
Nos, ezek után mit feleljünk a kezdet kezdetén feltett kérdésre ? A szerző megint csak azt felelhetné: bizonyos vagyok benne, hogy mind a magyar-székely népben, mind pedig Árpád családjában élt az a hit, hogy ők a hunok, illetőleg Attila leszármazottjai. Láttuk, hogy talán még a szkítákra való emlékezés is élt. Úgy véljük, hogy a magyarság egy része Árpád honfoglalása előtt már hazánk területére érkezett, s hinnünk kell Anonymusnak, hogy e magyarok egyik törzsét székelynek hívták. A pusztai népeknél az emlékezet őrzi a múltat, nem a betűk, s a nemzedékről nemzedékre megőrzött történelemben néhány száz év nem jelentékeny idő.
Megerősít minket e felfogásunkban, hogy például a germán népeknek is van Attila hagyományuk, a Niebelungenlied.
Sok még a kérdőjel a hun-magyar vonatkozásokban. Ugyanilyen sok kérdőjel sorakozik a hunok származásának kérdéseiben és régészeti hagyatékuk meghatározásában is. Lássunk ezekből is szemelvényeket. Amikor a XVIII. század közepén Európában ismertté váltak a régi kínai évkönyvek, ismertetőjük - H. Deguignes - meglepetéssel tapasztalta, hogy az európai népvándorlás kor hunjairól (ott: hiung-nu, hun-nu néven) és avarjairól (ott: zsuan-zsuanok) igen sok történeti adat áll a krónikákban. A régi szövegekből szinte megelevenedik mindennapi életük, mert pompás néprajzi leírások őrizték meg szokásaikat, haderejüket, viseletüket. A hunok - mármint az ázsiai hunok - időszámításunk előtt 71-ben döntő vereséget szenvedtek a kínai hadseregtől, és Nyugatra vonultak; a római történetírók leírásaiból is általában mongolos jellegük bontakozik ki. Nyugaton viszont csak 375-ben tűntek fel, amikor átlépték a Volgát, bár az antik földrajzi írók már a II. században - a Kaukázusban - említést tesznek hun népességről. Akárhogyan is van, jó néhány száz esztendő telt el az ázsiai hunok letűnése és az európai hunok megjelenése között. A történelemtudomány még a mai napig sem tudta meggyőzően áthidalni ezt az időbeli és távolságbeli szakadékot. Kíséreljük meg ezt mi, régészek, s ezzel egyúttal mutassuk is be a hazai hun leletek legérdekesebbjeit.
Kezdjük a hatalmas méretű (80 cm magas !) hun áldozati bronzüsttel. Formáját egészen Belső-Ázsiáig tudjuk követni. A bronzüstök alakja itt Európában meggazdagodott: leletünk peremére egyszerűsített királyi koronát mintáztak, mint ahogyan az őskortól kezdve szokásban volt, hogy a halotti urnákat megkoszorúzzák, megkoronázzák. A bronz üstökben tehát ázsiai forma ötvöződik európai hagyománnyal.
A másik, Ázsiába vezető szál a hun régészeti anyagban az arany-lemezzel borított íj. Először egy lengyelországi (Jakuszovice) leletben határozta meg ezt e könyv szerzője (ez volt az a sír, amelyet az előbb említettünk, az idegenbe "kinevezett'' hun fejedelmekről beszélve). Ragadjuk meg az alkalmat, hogy néhány szót szóljunk a pusztai népek íjáról. Ez volt az akkori világ ,,modern'' fegyvere, ereje és hatótávolsága többszöröse volt az egyszerű íjnak. Szarulemezből, rugalmas fából és rápréselt állati rostokból készült. Pihenő állapotban két",,karja'' az ellentétes oldalra csapódott vissza, felajzás közben nagy erővel kellett mindkettőt visszahúzni s felhúrozni. Már a szkíták is ilyen íjat használtak, aztán a szarmaták kezén látjuk (ezért vonultattak fel ellenük szír íjászokat, akik ugyanilyen íjat használtak), maid a hunok, avarok, magyarok, kunok fegyverzetében jelenik meg. Európa templomaiban így szállt a könyörgés az ég felé: ,,A magyarok nyilaitól ments meg minket.'' Ennek a visszacsapó íjnak közvetlen előzményeit Belső Ázsiából ismerjük, s nyilván a hunok is onnan hozták magukkal.
A harmadik, Belső-Ázsiáig vezető régészeti jelenség: a cikáda
fibula. A cikáda szöcskeszerű rovar, amelynek valamilyen okból nagy
szerepe volt a hun társadalomban: az ázsiai hunoknál a fémből készült,
süvegen hordott cikádák száma mutatta az illető rangját. Ezt onnan
tudjuk, hogy a kínaiak, akik nemcsak a Nagy Fal megépítésével, hanem a
hun lovas harcmodor, fegyverzet és ruházat átvételével is védekeztek a
hiung-nu támadások ellen, ugyanilyen szerepben vették át a cikádát is.
Ezt a formát a hun kori - és későbbi - germán népek fibulává alakították
s mint ilyen terjedt el a hun kor után Nyugaton is. Egészen
Koreáig megtalálhatók a hunokra is jellemző ,,pikkelydíszek''.
Vannak még jelenségek, amelyek nem is annyira a hun néphez' mint
az általa megindított nagy népmozgáshoz kapcsolhatók. Ilyen például
a koponyatorzítás és a fém kerektükör elterjedése, amelyet már a késő
szarmata korban megismertünk, de amely ugyancsak a Távol-Keletig
követhető.
A származás szempontjából döntő fontosságú forrást, a csontvázakat
nem vonhatjuk vizsgálatunk körébe, mert a hunok elhamvasztották
halottaikat. Azonban az egyik római történetíró - Ammianus Marcellinus
- erősen mongolos megjelenésűeknek jellemzi őket.
Ennyi megállapítás után úgy tűnhetnék, hogy jól ismerjük a hunok
régészeti leleteit, ám ez bizony nem így van. Csak arannyal ékes
,,fejedelmi'' sírokat találtunk (ilyen például a szeged-nagyszéksósi
hamvasztásos sír, amelyből - mielőtt a múzeum tudomást vett volna
róla - Móra Ferenc szerint talicskával vitték el az aranyat), de nem ismerjük a hun köznép hagyatékát. Ennek több oka lehet. Az egyik az,
hogy hazánk jó ideig - úgyszólván Attila uralmáig - csak előretolt hadviselési
támaszpontja volt a hunoknak, ahová nem a nép, hanem csak a
hadsereg települt. De talán még fontosabb ok, hogy éppen mert ez a
hadsereg elöl állt, többségben kellett legyenek benne a csatlakozott
vagy legyőzött népek (közöttük magyarjaink is ?), akiknek régészeti
hagyatéka más volt, mint a hunoké.
Ezek a fejedelmi leletek alapjában véve azonban nem mutatnak túl Iránon, nem is vezetnek egészen Belső-Ázsiáig. Kérdés, hogy ennek vajon mi a magyarázata? Hiszen az üst, az aranyíj, a cikáda, a kerektükör, a koponyatorzítás messze Ázsiába vezet. Nem tudjuk magyarázatát adni a fejedelmi leletek e tulajdonságának, de szeretnők felhívni a figyelmet, hogy van még egy régészeti leletcsoport, amely Kína északi határától a Don-vidékig terjed. Ez az úgynevezett "szibériai aranyak'' csoportja, amelyekből a Leningrádi Ermitázsban páncéltermek teltek meg. Képzeletbeli állatok élethalálharcát ábrázolják ezek, meg lendületes vadászatokat. A tenyérnél nagyobb színarany lemezpárokat a széles övek csatolására használták. Ezek az állatküzdelmek feltehetőleg nemzetségi ősök állat alakban vívott harcait ábrázolják. Mármost: ilyen állatküzdelem-leleteket találtak az ázsiai hunok hagyatékában - például az észak-mongóliai Noin-Ulában - és a szintén ázsiai hun hagyatéknak számító észak-kínai, úgynevezett ,ordosi bronzok'' közt. A szerző ezeket az állat alakos ábrázolásokat, illetőleg Európa felé való elterjedésüket is a hun mozgalommal kapcsolja össze, és az ábrázolásokban a hun fejedelmi családok eredetmondáit látja (erre már mások is gondoltak!). Az elmondottak szempontjából nem lehet közömbös, hogy a marakodó állatok csoportjaiban feltűnik a csodaszarvas és a turulmonda őse is. A régészet néha tehát közelebb tud férkőzni a valósághoz, mint ahogyan a szórványos feljegyzések lehetővé tennék!
Feleletre vár még: mi történt Attila halála után (453) a hunokkal? Azt hisszük, megint csak a mondának van igaza, java részük visszahúzódott a mai Dél-Oroszország területére (az ottani bolgár birodalom egyik megalapítói), más részük pedig felszívódhatott a Kárpát-medencét kitöltő új s újabb népekbe."
***
Ezután nézzük hogyan vélekedik a hun-kérdésről sokat idézett szerzőnk, Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvében (853. oldaltól)
Ha eljutottunk addig a felismerésig, hogy az eddig tárgyalt három korábban szerepelt hadszíntér valóban összefüggéseiben tárandó fel, akkor már csak egy következő lépés a hunok szereplésének átértékelése. Karaton Al-Duna-i megjelenése nem tekinthető véletlennek több okból sem. Tudniuk kellett a ó-magyarországi fejleményekről, ez vitán felül áll. Ha a jászok és szarmaták beékelésével földrészek közötti hadvezénylési gyakorlatot ismerünk el, természetes folyományként kell értékelni a közép-ázsiai hunok - mint főnép és abban a helyzetben megoldásra képes haderő - áthelyezését Európába, - kiegészülve a pontusi-kaukázusi hunok nyugatra húzódásával Róma közelébe. Az átcsoportosítás valóban kolosszális méretű, nemcsak a fekete-hunok, de a közép-ázsiai fehér hunok is jelentős tömegekkel képviseltetik magukat. Nem felejthető az a hatalmas véráldozat, amelyet az erdélyi, havasalföldi és al-dunai dák kelták, basztarna kelták hoztak szkíta vezetőrétegük irányításával a felszabadítás érdekében. Ugyanakkor Pannonián kívül a Dunától délre, a mai Bulgária területén komoly veszélybe kerültek az ott lakó kelta-dák maradványok. Nemcsak a rómaiak szorongatták őket, de délről is erősödött a görög-bizánci nyomás, veszélyeztetve a régi kelta népesség fennmaradását. Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a hunok akkor feltétlenül Ó-Magyarország összes védelmi képességével tisztában lettek volna, hiszen kezdetben a hegykoszorú ívén kívüli központokból vezették háborúikat, bár meglehet, hogy a germánokat akarták előbb megrendszabályozni, majd szövetségessé tenni. Később Pannonia visszavételével (409 és 433) Ruga már Ozora környékén telepszik meg, Atilla viszont újra délebbre húzódik a Délvidéken, Margusban berendezett táborával. Valószínű az is, hogy Atilla ott közelebb érezte magát mindkét megregulázandó római birodalomhoz
Végül a hunok és Atilla győztes szereplése fejezi be a világháborút a Kárpát-medencéből vezetve. Atilla működését e szempontból is át kell értékelnünk, nem feledkezve meg pontuszi és közép-ázsiai hátországáról sem.
A hunok bejövetele idején Nyugat- és Közép-Európa új néprajzi helyzete nagy körvonalakban már kialakult, a germán törzsek pedig már-már a Fekete-tengerbe ömlő Don-ig kezdtek terjeszkedni. Amíg nyugat felől a latin-germán nyomás nehezedett a dunai magyar törzsekre, ugyanakkor megjelent a keleti veszély is, amelyet a turk néven összefoglalt népek testesítettek meg, akik viszont a turáni magyarok ázsiai lakóhelyét fenyegették. A hun vezetőség ezt a magyar népekre veszélyes új világpolitikai helyzetet csírájában felismerte és meghozta a keserű elhatározást: feladta a katasztrófa előtt álló turáni hazáját és a nép jelentős részével nyugat felé útra kelt. Tervük az lehetett, hogy a kisebbnek vélt latin-germán erőket Kelet-Európából visszaszorítják és egyesülnek a Duna-medencébe már korábban betelepült magyar törzsekkel, egy erős, független dunai hun-magyar államot alkotva. A hunok elgondolása egész Európa politikai felépítését érintette és kivitelezésében három ütem észlelhető. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. ... A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. (341-től a juhászokkal (jazigok) kötött fegyverbarátság, majd az erdélyi szkíták maradványaival, később a Karpodárokkal (Kárpát-urakkal) kötnek fegyverbarátságot, majd 409-ben Valériát, 433-ban Pannoniát a rómaiaktól szerződéssel veszik. Úgy látszik, az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése most lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének. Olyan politikai gondolat ez, amely azóta is irányítója a magyar nemzet politikai magatartásának. Éppen ezért Attila királyban az európai magyar történet egyik legragyogóbb alakját tiszteljük.
Attila politikai elgondolásában harmadik lépésnek szánta a Kelet- Közép- és Nyugat- Európában élő összes magyar származású törzsek felszabadítását a germán és római iga alól. Miként befejezte Magyarország megalkotását az egész földrajzi táj politikai egyesítésével, akként remélte, befejezheti Európa-I.- et is (a magyar Európát), az egész földrész politikai egyesítésével. Uralmát keletre a Don-ig, északra a Balti-tengerig sikeresen kiterjesztette s errefelé mindazt a területet egybefogta, amelyen a magyar nyelvű népek a korábbi évezredek idején szétterültek. E helyzetnek megfelelően magát a “Pontiak, Ister-vidékiek, Uráliak és Tót urak urának” címezte. Nyugat- Európában azonban az ő idejében eléggé megszilárdult a latin-germán-frank világ, megváltozott öntudatú népekkel. Ilyen körülmények között az egyesítés nem volt úgy megoldható, mint a Duna medencében. Nyugati vonatkozásban fegyveres fellépésre, harcokra volt szükség. Attila fegyverei el is jutottak az Atlanti-óceánig, gondolatokat ébresztett mindenfelé, de az egyesült római-germán hadak felett a franciaországi Trója (Troyes) mellett Mauriacumnál nem tudott döntő győzelmet aratni. (Badiny prof. tagadja a catalaunumi csata megtörténtét.) Ezért Attila király Európa politikai egyesítését feladta. Gondolata azonban - az egységes Európa - mind a mai napig fennmaradt és minden igazán messze néző európai államférfinek ideálja lett. Mi büszkén mutathatunk rá, hogy az európai egység gondolata is egy magyar ember agyában született meg és az tett megvalósítására legelőször lépéseket. Attila tehát nemcsak nagy magyar király volt, hanem egyúttal a legnagyobb európai királyok közt foglal helyet. Emlékének gyalázása a nyugat-európai történettudomány legnagyobb szégyene, amely e messzetekintő államférfiből, kiváló katonai géniuszból szörnyeteget faragott és ma is a barbár prototípusaként mutogatja.133
133 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 144. o.
Ahelyett, hogy könyvünk hátralévő oldalait a dicsőséges hun hadivállalkozások részletes leírásával tölteném meg, rámutathatok arra az igen valószínű tényre, hogy mindazt, amiről e könyvben szó került, Atilla és az őt követő sztyeppeiek mind igen jól tudhattak. Ha az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása volt, az éppen ezt az igyekezetet mutatja. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé. Ebben látom a hun kérdés lényegét. Ha pedig ők a történelmi folytonosság igényével léptek fel a Kárpát-medencében és Európában, annak komoly oka volt. Volt ilyen, nem is egy. Először is az, hogy Atilla idején a szláv és germán terjeszkedés mégsem volt olyan túlnyomó, hogy köztük az őshonos magyar-kelta földműveseket ne látta volna meg. Másodszor az, hogy Odoaker is ugyanezért vállalt szerepet Itáliában. Majd 568-ban Baján avar seregeivel újra a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. De a kezdetekhez visszakanyarodva a gravettiek rénszarvasokat követő népének leszármazottai nem felejtették el őseik hazáját, ahová bármikor hazajöhettek. A Folyamközben műveltséget alapító sumérok szétáramlása a másik általános összekötő kapocs Eurázsia ragozó népeinek közös tudatában. Nyelvük, műveltségük mindenhol felismerhető. Az ide tartozó népek okkal feltehetően sohasem felejtették el őshazájukat, bárhová is kerültek később. Ezért, ha bajba kerültek életük során, jól tudták, hová vezet az út haza. Úgy gondolom, hogy legalább ennyit fel kell tételezzünk egy őseit tisztelő ősnép részeiről.
Vitán felül áll e hosszadalmas ókori világháború végéhez közeledve, hogy - elszakadva a hétköznapi történésektől – más, eddig kevéssé alkalmazott síkon közelítsük meg ne csak a hunokat, de még inkább Atillát magát. A hun nagykirályt a nyugatiak indulattal gyűlölik, még ma is rettegnek tőle tehetetlen dühvel. Ami rosszat róla elmondani lehetett, megtették, ki is nyomtatták sokszor. Hadakat előtte is, utána is vezettek nem kevesen végig Európán, pusztítottak is, romboltak is, öltek is eleget, tán még a sokszorosát is, mint Atilla. Mégis, ezek mind megbecsült helyre kerültek a történelemben, bátorságukat, dicső tetteiket zengi egy földrész. Atilla felé áradó gyűlöletük azonban nem szűnik. Személyében lennie kell valaminek, ami idegen számukra, netán felfoghatatlan ügyek húzódnak meg a háttérben. Atilla nem csak király, nagykirály, hanem szakrális (szent) nagykirály. Ő más mércék szerint él és uralkodik, ő nem téveszthető össze a ripacsokkal, törtetőkkel, erővel uralkodókkal, akik hatalmukat vérgőzös rettenettel igyekeznek fenntartani. Érzik is a különbséget, de talán nem tudják megnevezni szabatosan mibenlétét. Dühük valószínűleg a meg nem értés képességének dühe. Az érdekből történelmet írók számára valahogy így fest a dolog. Az etruszk műveltségen felnövő itáliaiak híres reneszánsz művészei közül ezer évvel későbben néhánynak azonban van érzékeny antennája a különleges személy észlelésére és jelképek mögé rejtve meg is mutatják. Dante talán éppen a szakralitást megérezve kerekíti úgy az Isteni színjátékot, ahogy az ránk maradt. A szakrális nagykirályt láthatjuk az égiekkel való kapcsolatában, hisz szentsége, szakralitása tőlük származik, ezért őt megértenünk is velük, az égiekkel kialakult viszonyában sikerülhet csak.
...
Az első három hadszíntér eredményei önmagukban nem döntöttek el mindent a Nagy Ókori Világháború során. Azok eredménye a római terjeszkedés megállítása volt. Arra kényszerítették Rómát, hogy a birodalmat saját gazdasága tartsa el. A korábbi féktelen növekedéshez és az elhalványult nagy zsákmányokhoz képest nagy visszalépés volt ez. A rabszolgatartó gazdaság termelékenysége azonban nem úgy nőtt, ahogy az igények kívánták. Ezt a nem növekvő erejű birodalmat felmorzsolták a barbárok, - szokták mondani, - meg a belső nehézségei természetesen. Igen, Atilla saját hunjaival végezte el e munkát, sőt még a germánokkal is szövetkezett, hogy győzhessen. És mégis, a Rómát fosztogató germánok művelt, garantált pedigrés indoeurópaivá nemesülve sütkéreznek ma a dicsőségben, és lelkesülten tanítják a világnak a saját véres történelmüket, míg a Rómát kímélő, földrészek ügyeiben vaskézzel, de mély emberi humánummal eljáró hun-magyar nagykirály szőrős barbárként végezte az indoeurópai történetírás jóvoltából. Hogy ez a nem várt csavar a történetírás lapjain miért így alakult, azt a Róma szindróma c. fejezetben kifejtettem. Atillát - elődeivel és utódaival egyetemben Nimródtól Árpádig - most a történelmi igazság nevében visszahelyezem az őt megillető helyre, a szent magyar királyok sorába.
A szakrális – szent – magyar király nemcsak fegyvereivel segítette az ősi és megátalkodott ellenség, Róma bukását. A vasasok számára nem érthető szellem világában törte meg az Ó- Magyarországot, népét és rokon népeit elért gyalázatot. E diadal csak egy ilyen szent királynak juthatott osztályrészül. Neki köszönhetjük, hogy a Kárpát-medencében nem latinul és germánul beszélünk ma. Nekünk ez a legnagyobb győzelem, mert Atilla ennél nagyobb jelentőségű hagyatékot nem hagyhatott hátra. Köszöntsük ezért méltón a nagykirályt:
Idvezlégy hát kegyelmes Szent Atilla kerály, népednek segedelme, Magyarországnak édes oltalma!"
***
Akit bővebben érdekel a hunok eredete és története, annak érdemes elmerülni Obrusánszky Borbála életművében. Vagy pl. Szász Béla: A hunok története - Attila nagykirály könyve is iránymutató e témában.
***
3. AVAROK
László Gyula régészprofesszornak - az utólagosan bebizonyosodott tévedései, és a jól érzékelhető politikailag befolyásolt nézetei (melyekből megemlítünk néhányat a hamis rétegek fejezetben) ellenére - rengeteg adatot és szellemi muníciót köszönhetünk. Bámulatosan közel jutott a megoldáshoz, döbbenet, hogy ez a szellemi óriás nem jött rá arra (vagy nem mondhatta ki?), amit a könyvében is pontosan levezet, miszerint a Kárpát-medence a kőkorszaktól napjainkig folyamatosan lakott ember által. Már maga a könyvének címe is erre utal: Vértesszőlőstől Pusztaszerig, vagyis a közel félmillió éves Vértesszőlősi embertől a Pusztaszeri vérszerződésig vezeti végig a Kárpát-medence őstörténelem folyamatát, az itt kialakult őslakosok és az időnként rárakódó hatalmi ágak történetét. Ez a megállapítás ugyancsak vonatkozik a másik régész óriása, Gábori Miklósra, aki szintén ugyanezt a Kárpát-medencei folyamatosságot vezeti le a Magyarország története I. Akadémiai Kiadó, 1984-es kiadványban, csupán "nem mondja ki" nyíltan.
László Gyula rájött arra is, hogy a "finnugorok" az un. szvidéri műveltségből erednek, amelynek területe a Kárpátok (!) karéjától északra helyezkedett el. Innen már csak egy lépés lett volna, hogy rájöjjön: a szvidéri műveltség pedig a Kárpát-medencei gravetti műveltség kisugárzása (ez jól látszik a csonteszközök használatából, bár időben a szvidéri későbbi - ez is a korábbi medencei eredetet erősíti). Magyarán a professzor egy hajszálnyira volt attól, hogy megfejtse a "finnugor származáselmélet" valódi és helyes irányát. Mesterházy Zsolt - Meszlényi Róbert Imre svájci kutató segítségével - a rénszarvasok vándorlásából, valamint a magyar-"finnugor" közös szavak tundrai jellemzőjéből (ami a jégkorszak végén, - amikor feltételezhetően szétvált a magyar és a finn ág - csak a Kárpát-medence környezetére volt jellemző) kimutatta a "finnugor" népek Kárpát-medencéből történő kiáramlását a gravetti kor végén. Bunyevácz Zsuzsa szintén ezt vezeti le, az amerikai Grover Krantz antropológus - Az európai nyelvek földrajzi kialakulása c. könyvének - segítségével, melyben kimutatja, hogy a magyarországi magyar nyelv mezolitikus (átmeneti kőkori) nyelv, ami megelőzi a neolitikus, anatóliai bevándorlást. Azaz ebben az esetben itt megfordul a népesség vándorlásának általánosan elfogadott iránya, amit úgy tanítanak, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Kr. u. a 9. században Magyarországra - finnugor elmélet - ezzel szemben Krantz szerint sokkal korábbi időben az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról. (Mesterházy szintén feldolgozta Krantz könyvét A magyar ókor c. művében).
Vissza László Gyulára. Ő volt az első, aki felvetette azt is, hogy jó lenne ha az antropológusok, nyelvészek és régészek összefognának, és közösen dolgoznák ki a magyarság őstörténetét. Szintén ő vetette fel elsőként, hogy jó lenne már nem csak a fejedelmi sírokban kutakodni, hanem a köztemetőkben is, ha meg akarjuk fejteni a magyarság eredetét. Az un. "kettős honfoglalás" elmélete is Lászlóhoz köthető - levezetését célszerű magától a régészprofesszortól megismernünk, illetve előtte még az avarkor bemutatását, a Vértesszőlőstől Pusztaszerig c. könyvének 190. oldalától:
"XII. Baján avarjai
Avarok, magyarok, szlávok - 568-896
Csallány Dezső feltételezi, hogy avarok nem is léteztek, hanem akiket avar néven ismerünk, voltaképpen magyarok. Ebben nem tudunk vele egyezni, mert a korai avar leletek nem fedik az Árpád-kori magyar nyelvterületet, és a nyugati s bizánci források is állandóan emlegetik az avarokat. Van azonban az ilyenfajta vélekedésnek bizonyos alapja, hiszen maguk a bizánci források is mondják, hogy az avarok nem is igazi avarok, hanem csak ijesztésül vették fel ezt a nevet, ők ugyanis két törzs szövetségét alkották, a két törzs neve a "var'' és a "chunni'', azaz ők voltaképpen nem avarok, hanem varkoniták. Ezt a nevet magyarították a múlt században "várkun"-ra azok, akik úgy vélték, hogy 568-ban nem az avarok, hanem a magyarok foglalták el hazánkat; sokkal valószínűbb azonban, hogy ennek az emlékét a "Várkony" helynevek őrzik. Az imént arról is említést tettünk, hogy a kínai évkönyvek zsuan-zsuanjaival azonosították az avarokat, egy bizánci történetíró pedig germánnak nevezi őket, úgyhogy a sok feltevés közül igen nehéz eldönteni, melyik az igaz. A szerzőnek az a véleménye, hogy mindegyik értesülésben rejlik igazság, mert az avar kor népessége hazánkban igencsak kevert volt.
Czeglédy Károlyé az érdem, hogy a bizánci források emlegette két törzs nyomait megtalálta, méghozzá Észak-Irán határán (nyilván Firdauszi gyönyörű eposza, a Sahnahme - Királyok könyve -, amelyben Irán és Turán harcait írja le, nagyrészt az avar ősökkel foglalkozik). A két törzs közli az egyik valóban ázsiai hun ivadék, a másik talán zsuan-zsuan leszármazott. Nos, ez a két nép áramlott hazánkba 568-ban, de közben Dél-Oroszországból magával szakította az ottani hun utód bolgárok (kutrigurok) egy részét is. Nyilván magyar töredékek is kerültek az avar áradattal hazánkba. Később, a VI. század végén újabb három nép csatlakozásáról tudunk.
Az első nagy avar korszak - amelyet kettéoszt a 630-as évek válsága - 670 tájáig tartott, és nagy történelmi alakja Baján kagán (a kagán jelentése annyit tesz, mint: királyok királya, kánok kánja), aki egyenrangú félként tárgyalt a bizánci császárokkal, akik elképzelhetetlenül nagy összeggel (például évi 120 000 arany!) vásárolták meg évente a békét. Baján nevét feltehetőleg mind a mai napig őrzik a horvátok a ,,bán'' fejedelmi méltóságnévben. Az előbb említettük a 630-as évek válságát, ekkor - részben a balkáni katonai vereségek hatása alatt - az avarok által leigázott népek fellázadtak, s az avar kagánok alig tudtak úrrá lenni a minden irányból reájuk támadókon. Ekkor zsugorodott össze az eredetileg a Donig kiterjedő avar hatalom a Kárpátok medencéjére, s ekkor alakított Nyugaton három évtizedig tartó szláv államot egy Samo nevű frank kereskedő. Ennek az államnak a lakói a keverék avar-szláv népesség utódaiból álltak. Ekkor lázadnak fel a hazai bolgárok is, a maguk soraiból akarván kagánt állítani. A bolgár lázadást leverték az avarok, s a bolgárokat Nyugatra űzték. Ezek előbb Bajorországba menekültek, ahol java részüket álnokul megölték, maradékuk pedig Ítáliában telepedett le.
670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. Ezt nem magyarázhatja a "divat" módosulása, mint ahogy azt néhány magyar kutató gondolja, mert a nemzetségi társadalmakban sem a temetkezés, sem a fegyverzet, sem a viselet nem divat kérdése. Nem úgy volt ez itt, mint a rómaiaknál, vagy a maguk társadalmában, ahol egyik évről a másikra változik a divat. Itt a viselet egyúttal mintegy az illető nemzetség "névjegye'', a hozzáértő egy szempillantás alatt leolvasta róla az illető korát, nemzetségét, rangját, származását stb. Ez nem változhatott meg egyik napról a másikra, de még egyik évtizedről a másikra sem; addig élt, ameddig az illető nemzetség ki nem halt!
A temetkezési szokásokon meg a halottól való félelem, a megszentelt szertartások miatt nem szabadott változtatni. Lehetetlenség, hogy míg azelőtt napkelte irányában fektették a sírba a halottakat, most egyszerre észak-dél irányba fektessék! Ez elképzelhetetlen, s minden olyan feltevés, mely szerint a "divat megváltozott'', íróasztal mellett, szobatudósok agyvelejében született, nem a valóságból táplálkozik. Ha pedig nem a divat változott meg, akkor a nagy megújulást csakis egy új nép megjelenésével magyarázhatjuk. A szerző vetette fel először azt a gondolatot, hogy az úgynevezett "kései avarság'' voltaképpen új nép a Kárpát-medencében, s később még jobban elmélyítve elméletét, feltette, hogy ezek a "kései avarok'' voltaképpen a magyar honfoglalás első nagy hullámát jelentették. (Minderről később többet !).
Ezzel megmagyaráztuk e fejezet alcímének két népét: az avarokat és a magyarokat. Hátra vannak még a szlávok. A különböző szláv törzsek az avarokkal nagyjából egyidejűleg jelentek meg a Kárpát-medence körül és belső peremvidékén. A történészek egynéhánya akként vélekedik, hogy ez az egyidejűség nem véletlen, hanem két hatóerő eredménye. Egyrészt az avarok - a pusztai nomád népek gyakorlata szerint - a legyőzött népeket ,,ember-gyepű''-ként maguk köré telepítették, másrészt pedig Bizánc is szeretett volna segédnépekből - régi római mintára - védővonalat építeni az avar hatalom és maga köré. Így jött volna létre az az elhelyeződés, amely mind a mai napig megvan: a Kárpát-medencét ószláv népek gyűrűje veszi körül (az ausztriai szlávság felszívódott a IX-X. században előretörő bajor-osztrák telepesek népébe). Az avar hatalom megszűnte után (800 körül, Nagy Károly hadjáratai) kezdtek a Kárpát-medence belsejében is szláv szigetek keletkezni. Mindenképpen helytelen volna azt hinni, hogy Árpád magyarjai sűrű szláv népességet találtak az egész Kárpát-medencében. Bizonyítható - s erre a továbbiakban bővebben rátérünk -, hogy a "kései avarok'' néven ismert korai magyarok tömegei megérték a "második honfoglalást", azaz Árpád magyarjainak bejövetelét.
E történeti vázlat után térjünk a régészeti leletek tallózó bemutatására. Kezdjük a korai avar időkkel:
A korai avar társadalom a fejedelmi leletek és a temetők tükrében
Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt. Ezt most elsősorban a hazánk földjén feltárt régészeti leletek megvilágításában figyeljük. Ha a fejedelmi leletek elhelyezkedését és természetét nézzük, akkor a következő kép rajzolódik ki előttünk: Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek (hazánkban több avar ötvös sírját találták meg, amelyekben ilyen övveretekhez szolgáló verőtövek voltak). A másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok (az igazi csatok formáinak utánzatai) jellemzők. Ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak. Az előzők lovukkal, néha családjukkal temetkeznek, az utóbbiak mindig magányosan és lovuk nélkül. Az előzők embertani megjelenését nem ismerjük ugyan, de viseletük a Fekete-tenger partjai felé vezet minket, az utóbbiak embertani képe belső-ázsiai.
Nyilvánvaló ezek alapján, hogy az előbbi csoport a bolgár fejedelmi családok hagyatéka lehet, az utóbbi a belső-ázsiai származású avar uralkodóké, akiknek népe hosszabb ideig élt Irán peremén. De még másra is tanítanak ezek a fejedelmi leletek. Valamennyi korai avar fejedelmi lelet közt a legteljesebb s a legrangosabb - legalábbis ez ideig - a bócsai: 6 arany álcsatos övén arany ivókürt és arany tegez csüngött. A tegezben 25 nyíl volt. A fejedelemnek színarany fülbevalója és arany kelyhe volt. Egy másik öve is volt a halottnak: egy nemzetségi öve, a nemzetségjellel (tamgávat), amelynek állat alakos díszén germán "fogazást'' látunk, azt a kis mintát tehát, ami már eddig is annyi fejtörést okozott.
Azért soroltuk fel, hogy, mi mindene volt a fejedelemnek, mert a nomádoknál az öv, a tegez, a nyilak száma, az ivókürt, a nemzetségi öv, a kard mind, mind rangjelző és származásjelző jelkép. Éppen ez ad lehetőséget arra, hogy felvázolhassuk az avar nomád birodalom szerkezetét. A birodalom élén a kagán állott, akinek a legdíszesebb - és feltehetően 12 arany álcsatos öv és tömött aranytegez (40-50 nyíl), arany ivókürt, arany kard, arany kupa stb. - volt a jelvénye (ilyen kagáni sír maradványa lehet a tépei - csonkán reánk maradt - lelet, és a legújabban talált, de még nyilvánosságra nem hozott kunbábonyi). Rangban a kagán alatt állottak a kisebb álcsatos, hatveretes övű fejedelmek, akiknek arany tegez (25 nyíllal), arany ivókürt, arany serleg stb. jelezte a hatalmát. Ilyen a bócsai fejedelmi sír. E fejedelmek alatt álltak a vezérek, akiknek hatalmát arany kard és 11 nyíl jelezte (ilyenfajta aranykardos leletünk több is van az avar korból, pl. a keceli, csepeli stb). Ezek után következtek az ezüstveretes kardú vezérek, őket azonban már nem magányosan temették el, hanem temetőben. A másvilágon való magányosság (tehát a magányosan, elrejtve való temetés) nyilván a társadalomtól elkülönült, afölé nőtt hatalomnak a tükrözése.
Mit tanulhatunk az avar közösségek, falvak, nemzetségek temetőinek elemző vizsgálatából ? Jó ideig csak a temetőkben talált egyes tárgyakat hasonlítgatták össze a régészek, a temetők térképének elemzésére a szerző tett kísérletet, s azt találta, hogy a temetők egésze, annak beosztása, rendje az élet rendjét tükrözi. A halott közösség megőrizte az élő társadalom képét.
Az avar temetőkben általában nem találunk egy-egy sírban 7-8 nyílnál többet, de rendszerint csak néhányat, éppenséggel egyet-kettőt. A magyarokkal kapcsolatban még szó esik majd róla, hogy a nyíl jelképes értelemben a hatalomban való részesedést jelentette. Ezt tudván, igen értékes következtetést vonhatunk le abból a megfigyelésből, hogy 200 az egy-egy avar temetőben található összes nyilak száma átlagosan az egytizede a temetőben található szabad (felövezett) férfiak számának. Ebből ugyanis azt olvashatjuk ki, hogy az avar népnél 1 nyílnyi jog 10 szabad férfi feletti irányítás rangját jelölte (,,tizedes''). Ennek igazi jelentőségét az adja meg, hogy István király ezt a meglevő tízes rendszert elfogadva építette fel a magyar államot. István 10 püspökséget alapított; második törvénykönyvében arról intézkedik, hogy l0 falu építsen egy templomot. László király törvényeiben a lakosság kisebb egységei a századosok és tizedesek vezetése alatt álltak, a tüzesvas-próbáknál is tizes csoportokra osztják a falut stb. Természetesen elképzelhető - adatunk azonban alig van rá -, hogy ez a tizes rendszer Árpád magyarjainál is megvolt.
De maradjunk egyenlőre az avaroknál: a kagán, fejedelem, vezér és a lennebb álló tizedes rangúak közötti szervezeti forma nagyjából olyan lehetett, mint amilyent később Dzsingisz kán mongoljainál ismerünk meg. Ez a rendszer sajátos keveréke a még nemzetségi hagyományokat őrző kis egységeknek (nagycsaládoknak) és a már területi szervezést megvalósított államhatalomnak. A régészeti anyag megfigyelése azt mutatja, hogy a nemzetségi szervezet az avaroknál is erősen meggyengült. Például a bócsai fejedelem - mint szegényesebb nemzetségi öve mutatja - nem a kagán családjából származott, hanem eleinte az aranykardos vezérek közé tartozott, s onnan emelkedett fejedelmi rangra.
Mi lehetett ebben a rendszerben a Fekete-tenger mellékéről magukkal ragadott bolgárok szerepe? Fejedelmi leleteikből nyilvánvaló (nem arany, hanem ezüst ivókürt, ezüst lószerszám stb.), hogy saját népük felett uralkodtak ugyan, de nem voltak egyenrangúak az avar kagánok által megbízott mongol uralkodókkal. Nyilván ezt a helyzetet akarták megváltoztatni 630 körüli lázadásukkal.
A kései avar (magyar) társadalom a temetők tükrében
A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. Úgy látszik, ez sem volt egységes nép, hanem a két jelkép egyúttal kétfajta származást jelölt: a griffesek Belső-Ázsiából, az indások a Volga partjáról származhattak. Hogy mikor s hol keveredtek össze, egyelőre aligha dönthető el. Lehet hogy a Volga mentén, de lehet az is, hogy már hazánk területén. Ábrazolásaikban megtaláljuk a mi Hunor és Magyar mondáink megfelelőjét is: a leroskadó szarvast marcangoló két griff alakjában (hasonló a szkíta aranyszarvasokhoz). A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Ha ezt a tényt a történelem nyelvén fogalmazzuk meg, akkor azt kell mondanunk, hogy a belső-ázsiai elem feloldódik a volgaiakban. A dolog ott kezd nagy fontosságúvá válni, hogy a volgaiak éppen arról a területről jöttek, ahol a magyar nép kialakult. Idejövetelük egy kaukázusi vezető réteg vezérlete alatt történt (szablyás vezérsírok !); erről az eseményről történeti források is szólnak.
A bizánciak megemlékeznek arról, hogy amikor az Attila-utód Kovrat bolgár kagán öt fia között felosztja népét, akkor a negyedik fiú népével együtt Pannóniába jön. Az orosz őskrónikák pedig említést tesznek a "fehér ugorokról''' akik az avarok idejében jöttek hazánk területére. Mindezeket tudván kap igazi jelentőséget a két nagy, avar kori tömb között elhelyezkedő vezérréteg, amely közvetlenül a Kaukázushoz kapcsolható. Ezekkel együtt jelenik meg például a szablya, és aranyöveik pontosan példázzák a kaukázusi mintákat (pl. ozorai, igari fejedelmi temetkezés). Ennek a vezető rétegnek a hagyománya lehet a későbbi magyar köztudatban a Meotiszhoz fűződő eredetmonda, illetőleg a szarvasmondának ehhez a területhez való kapcsolása. Ez a vezető réteg viseletében - tehát öntudatában -bolgár-hun ivadék volt.
A griffes-indás nép temetőit jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és a temetők elterjedése pontosan fedi a XI. századi magyar nyelvhatárt. Már akkor felmerülhetett bennünk a gyanú, hogy a griffes-indások voltaképpen magyarok, amikor szóba került, hogy az indások népe Volga menti lehetett, ott volt tehát honos, ahol a magyarság néppé alakulása megtörtént. Ám a hazai magyar nyelvhatárral egybeeső temetők újabb bizonyságot hoztak feltevéseink helyessége mellett, s ennek alapján támadt az a gyanúnk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket, hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek - "székelyek'' néven - eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. (Erről a fontos kérdésről még a továbbiakban is szó esik.)
Ezeket tudván még nagyobb érdeklődéssel fordultunk temetőik felé. A nagy létszámú temetők falura vallanak, a nomádoknak pedig nincsenek falvaik, csak téli és nyári szállásaik. Ebből következőleg az első honfoglalás magyar népe földműves-állattenyésztő-katona nép volt, amelyben az állattenyésztők főként az ázsiaiak voltak. Az itt talált avarokkal jól megfértek, sok helyen egy temetőben (de külön csoportban) temetkeztek. Éppen a temetőkből sejthető, hogy az újonnan jöttek az avarokat fegyveres szolgálatra is fogták. Az összeházasodás - legalábbis kezdetben - eléggé ritka volt közöttük. A griffes-indások erős nemzetségi kötelékekben éltek, de a tízes rendszer náluk is megvolt (a székelyek úgyszólván napjainkig megőrizték e rendszer hagyományát).
A helyi őslakosság és a szlávok az avar korban
Figyeljük meg most az avar kort abból a szempontból, hogy milyen népei voltak, kik voltak azok, akiket Árpád magyarjai itt találtak. Éppen ezért érdeklődésünket Nagy Károly hadjáratai utánra is kiterjesztjük, hiszen azok korántsem irtották ki az avar népet. Azt is figyelembe vesszük, hogy a Dunától keletre eső rész 800 után bolgár uralom alá került. A római vagy elrómaiasodott lakosság fennmaradásával még a Dunántúlon sem számolhatunk, ahol négyszáz évig tartott a római uralom, még kevésbé Dáciában. Ha túl is élhették kisebb csoportok a provinciák feladását, beleolvadtak a területet elfoglaló germán, avar, bolgár, szláv népekbe. Legfőbb bizonyság eltűnésükre, hogy a Kárpát-medencében egyetlen római városnév sem élt tovább (nem is beszélve arról, hogy a városok is romba dőltek). Más lehetett a helyzet az alföldi keverék szkíta-kelta-dák-szarmata népességgel: bizonyára megérték az avar kort, talán a gepidákkal keveredve. Vannak olyan avar temetőink, amelyekben szarmata jellegű sírokat is találtunk az avarok közé temetve. Más régészeti jelenségek - ezekről már szó esett - ugyancsak arra mutatnak, hogy a szarmata népesség egy része életben maradt. A germán II. állatstílus VII. századi virágzása azt mutatja, hogy a gepidák tömegei, a langobárdok töredékei mellett más germán népelemek is léteztek itt. Tudunk arról is, hogy Itáliából - s talán bajor földről is telepesek jöttek Avarországba. Némelyik itteni germán fejedelem rangját az avarok is elismerték (például a madarasi germán fejedelem arannyal szerszámozott lovat kapott a kagántól méltóságának elismeréséül).
Sokkal nehezebb a hazai, avar kori szlávok emlékanyagának meghatározása. A XI. századi nyelvi térkép szerint főként a Kárpát-medence erdős peremterületein laktak, és a IX. században íródott és a bajorok és katalánok megtérését tárgyaló nagy fontosságú okmányban (Salzburg, 87I táján, címe; Conversio Bagvarioum et Carantanorum, melyben a salzburgi érsekségnek pannóniai jogait tárgyalják) is az olvasható, hogy csak az avar hatalom bukása után kezdődött meg a Dunántúl egyes részeinek szláv betelepülése. A keleti, nyugati és déli szláv törzsek jelentős tömegei elsősorban eredeti szállásterületeiken, tehát a peremeken találhatók. Régészeti hagyatékuk kutatása igen nehéz, mert az avar korban a szlávok még általában hamvasztással temetkeztek, ám hamvasztásos sírt hazánk területéről aránylag keveset ismerünk (Pókaszepetken és Felgyőn tártak fel néhányat). Régebben arra gondolt a szerző, hogy talán azok a sírok tartoznának a szlávsághoz, amelyekben kis háziállatok, baromfiak szolgáltak utolsó útravalóként, mivelhogy a szlávok falulakó földmívesek voltak. Igen ám, de a magyarság egy része (értvén a griffes-indások népét) is falulakó, földmíves volt. Ez a meggondolás sem vezet tehát a megoldáshoz. Talán-talán annak a szokásnak vizsgálata oldja majd meg a kérdést, amit koponyavarázslatnak nevezünk. Egykorú forrás szól arról, hogy a szláv férfit felesége követi a halálba, de fejét veszik. Nos, avar kori temetőinkben sok effajta jelenséget látunk.
Az egyetlen, amit megnyugtatóan bele tudunk illeszteni a IX. századi szlávság életébe: Fehér Géza (majd Sós Ágnes) zalavári ásatása. Éppen a Conaersióból tudjuk, hogy Zalavár volt a Nyitráról elűzött Pribina szláv fejedelem székhelye, ahol is hatalmát a Karoling császár nevében és érdekében gyakorolta, Zalavárott IX. századi templomot, korai fagerendás várfalakat, korai temetkezéseket tártak fel, s ezzel ez a hely a hazai szláv kutatás jelentős gócpontjává fejlődött.
Sajnos, úgyszólván semmit sem tudunk a Kárpát-medence többi részének szlávjairól. (*) Nem tudjuk például még azt sem, hogy a IX. századi bolgár hódítás bolgár-szláv vagy bolgár-török megszállást jelentett-e? Bizonyos jelek mégis inkább szláv térhódításra utalnak. Egyrészt Erdélyben elég sűrű a szláv helynév hálózat, másrészt pedig a magyar kereszténység szláv szókincse elsősorban délszláv (szlovén, horvát, bolgár), s amint legutóbb a szerző felvetette, ezt az egyházi szókincset nem a Szent István alatti bajor, cseh, olasz, francia szerzetesek terjesztették el, hanem még első honfoglalóinknál terjedt el nagyjából Cirill és Methód alatt, s tőlük került Árpád magyarjaihoz. Eszerint a Dunántúlra és a Tiszántúlra telepedett délszlávok kereszténységével ismerkedett meg - jóval az István-féle térítése lőtt - a magyar nép.
De nemcsak embereket talált itt Árpád népe, hanem - úgy látszik - hol avar urak alatt, hol frank-szláv mezben, hol bolgár kézen továbbélő, tízes rendszerű területi beosztást, s ezt vették volna át első királyaink, amikor a tizes rendszerre építették fel a magyar államot. Látható tehát, hogy a magyar állam megalapítása nem olyan egyszerűen ment végbe, hogy Árpád magyarjai elfogtalták a hont, majd a feiedelmi hatalom megerősödése nyomán megalakult a királyság. Ez a folyamat sokkal bonyolultabb, többrétűbb volt, s csak akkor kezdhetjük érteni, ha megismerjük a ,,honfoglalás előtti Magyarországot'' is.. Ezzel kapcsolatban tértem s térek ki arra a feltevésemre, amelyet köztudatunk az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődéssel kísér, s amely "kettős honfoglalás'' néven vált ismeretessé. Nemrégiben egy kis könyvet írtam a honfoglalókról a magyar történelemtanárok számára, s kisebb alakításokkal ennek egy részletét közlöm a következő fejezetben."
(*) - Kissé érthetetlen a professzor ilyen mértékű sajnálkozása a szláv Kárpát-medencei jelenlét hiányával, tetten nem érhetőségével kapcsolatban, ahelyett, hogy örülne, mert ez is csak azt igazolja, hogy hazánk területét többnyire földművelő ősmagyarok lakták már akkor is, legfeljebb felülrétegződtek némi szláv befolyással helyenként (lásd a saját térképét fent, ahol csak a Kárpátok karéja érintett a szlávok által). Nézzük azonban tovább a régészprofesszor gondolatmenetét, hiszen elérkeztünk a "kettős honfoglalás" levezetéséhez, amiben sajnos elég erőteljesen érződik a kor politikai elvárása, a finnugor elmélet hatása, azonban értékes adalékokkal szolgál a valódi őstörténetünk megfejtéséhez:
Kis, de annál fontosabb kitérőként, itt érdemes kiemelni László Gyula azon értekezését, amelyben a "finnugor" népek eredetét kutatja:
"Lássuk, mit tudunk a finnugor ág történetéről. Ez visszanyúlik a jégkor utolsó szakaszába. Eddig csak mintegy időszámításunk előtt 4000-ig követték visszafelé a nyelvtudósok, a szerző kísérelte meg először mintegy 12 000-13 000 év távoláig nyomozni a finnugor ág őstörténetét. Ehhez több úton is el lehet jutni. Az egyik út: időszámításunk előtt 3-2000 óta a mai finnugor területeken nagyobb népmozgás nem mutatható ki (ezt a régészeti leletek ,,nyugalmi állapotából'' következtetünk.) Ebben az időben a Urál hegységben és attól nyugatra három nagyobb műveltségi tömböt lehet megkülönböztetni, méghozzá az edényművesség eltérő mintakincse alapján. E három tömb területén ma is finnugor népek élnek, s mivel ide bevándorlás az újkőkor óta nem történt, nyilván az újkőkorban is finnugorok laktak ezeken a területeken. A kérdés - a régészet oldaláról - így hangzik: Honnan kerültek ide ezek a népek? Vagy egészen egyszerűen fogalmazva: hol laktak azelőtt? Ez a kutatás sem látszik reménytelennek, mert mindhárom tömbben (az uráli, Oka menti és nyugati tömbben) a kőeszközök közös forrásra vallanak, méghozzá az időszámításunk előtti 11 000 és 5000 közt kialakult úgynevezett szvidéri műveltségre (e névvel már találkoztunk az őskőkor keleti-gravetti népének bemutatásakor, nevét egy közép-lengyelországi patakocskától kölcsönözte). Ennek a műveltségnek a területe pedig Közép-Lengyelország és az Oka folyó vidéke, tehát a mai finnugor területtől közvetlenül délre esik, innen történt az északabbra húzódás. Ez kellett legyen tehát az egykori uráli népnek (a szamojédokkal még együtt élő finnugoroknak) az őshazája. A másik út, amin elindulhatunk őshaza-keresésünkben, ugyanide vezet, mert az uráli nyelvek legősibb fáinak (fenyő, nyír és éger) s azok elnevezésének őskőkor végi elterjedési területe pontosan fedi a szvidéri műveltség területét."
Ez a felvetés tökéletes összhangban van Cser Ferenc - Darai Lajos, Mesterházy Zsolt, Meszlényi Róbert Imre, Bunyevácz Zsuzsa, Grover Krantz stb. által felállított modellel, mely szerint a jégkorszakot követően, a jég visszahúzódásának következményeként a Kárpát-medencében és attól keletre kiforrott "gravetti" műveltség kitágulása, kiterjedése hozza létre észak, észak-kelet felé az egyes halász-vadász kultúrákat, így pl. az un. "finnugor" népeket is. Ennek a tágulásnak a jég elvonulása utáni egyik első "állomása" lehet az a Kárpátoktól észak-keleti irányban, a mai Lengyelország-Oroszország erdős területén kialakult "szvidéri" műveltség, melyet László Gyula a finnugor műveltség eredetének ismert fel, csak sajnos nem kapcsolta össze az általa is bemutatott Kárpát-medencei gravetti-korral, ami vélhetően a szvidérinek volt az eredete. Érdemes itt felidézni Krantz, illetve Mesterházy térképét a tágulás irányáról (igaz Krantz a neolitikus korra teszi mindezt, míg Mesterházy már korábbra feltételezi):
A szvidéri műveltségből levezetett finnugor eredet egyébként a finnugoristák műhelyeiben is már egy elfogadott tény, csak "valamiért" ők sem kapcsolják össze a szvidérit a Kárpát-medencei gravettivel, pedig a kőeszközök egyértelmű kapcsolatra, a szvidériek Kárpát-medencei eredetére utalnak:
Ezzel tehát nagy valószínűséggel megfordul a "finnugor származáselmélet" iránya, azaz nem a magyarok ősei jöttek az Urál mellől, hanem a helyes irány a Kárpát-medencéből észak- észak-keletre kiterjedő művelődést mutat, amely mozgásban nem feltétlenül népek vándorlása és terjeszkedése az elsődleges "modell", hanem sok esetben csak nyelv- és kulturális átadás zajlik. Ezt támasztják alá a genetikai és antropológiai, de akár a népművészeti összevetések is, melyek kimutatják, hogy a tágulás szempontjából már igen messze lévő uráli népek és a magyar nép között csupán nyelvi alaprétegekben van rokonság, egyebekben nincs (mint pl. hogy az ázsiai M9 genetikai főágból származó N1c mutáció a mongoloid finnugor népek jellemző haplotípusa, ami viszont a magyarokban csak elenyésző mértékű: ez tehát arra utal, hogy a finnugorok a kárpát-medencei eredetű gravettitől inkább csak műveltséget/nyelvet kaptak, genetikailag viszont inkább belső-ázsiai eredetűek), valamint, hogy a magyar (a jóval gazdagabb) nyelv lehetett az átadó, az ős, a másik (a jóval szegényesebb) az átvevő, ahogy erről László Gyula is beszélt élete vége felé.
A professzornak tehát sokat köszönhetünk az őstörténet kutatásunk tisztázásában, többek közt a szvidéri műveltség bemutatását is, kár hogy ennyire átitatta a munkásságát a kor politikai befolyása. Az ilyen jellegű "tévedéseit" a Történelem - hamis rétegek c. fejezetben részletezzük, Badiny Jós Ferenc jóvoltából.
Térjünk vissza még egy kicsit az avarkorra, bővebb magyarázatért forduljunk ismét Cser Ferenc és Darai Lajos gyűjtéséhez és gondolatmenetéhez:
"Az avarok
463 táján a pontuszi sztyeppe északi részén megjelentek az ogurok.325 Ez az időpont meglehetősen megegyezik Attila utódainak keletre távozásával, merthogy Attila kisebbik fia, Irnik a testvérháborút követően visszavonult a Kaukázus vidékére (Meotisz, Krím-félsziget környezete) és ott alapította meg 453-ban a Bolgár Birodalmat.326 Testvére, Busán pedig az Al- Dunánál alapított birodalmat. Dengezik (a középső fiú) pedig ugyancsak keletre szorulva 469ig tartotta magát. Irnik a bolgár királylista szerint 453 körül kezdett el uralkodni.327 Őt Mundo követte, majd annak fia, Gorda. Testvérével, Mogerrel a bizánci irodalomban Gordasz, ill. Muagerisz néven jelentek meg. Moravcsik Gyula szerint az utóbbinak a neve lett azután a megyer/magyar törzs névadója. Ez a testvérpár ugyanúgy élt, ahogy a krónikák Hunorról és Magorról állították. Ezek szerint Hunor azonos Gordával. Padányi Muageriszt nem tekinti a magyarok névadó ősének.
321 Cunliffe (1998b): p. 452.
322 Todd (1998), p.: 452.
323 Todd (1998), pp.: 478-479.
324 Kiszely (1976), p.: 203.
325 Czeglédy (1977), p.: 59.
326 Dümmerth (1977), pp.: 37-38.
327 Dümmerth (1977), pp.: 54, 56.
Meotiszban Gorda lett a ‘király’. Fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Testvére ezért megölette őt, majd alattvalóival együtt eltűnt a Birodalom határterületeiről. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt – ismét egy testvérpár áldatlan harca miatt, – akiket Utigur, ill. Kotrigur néven jegyez a bizánci krónika.328 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt.329 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán330 avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is.331 Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet,332 azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
Kínai források három belső ázsiai türk népcsoportot ismernek: t’ie-löket, valamint a keleti (északi), ill. a nyugati türköket.333 A legkeletibb t’ie-lök közül való az oguz-ujgur. A kazárok föltehetően a tielö törzsszövetség tagjai voltak. A tokuz-oguzok 6. törzse a kaszar, és ők lehetnek azonosak az Európában később kazár néven megjelenőkkel.334 448-ban Attila alattvalói voltak az aka-tzirok, (azaz fehér kazárok),335 550 és 650 között pedig a török (turkut) királyságé. 336 A kazárok a türk királyság alattvalóiként is már erőszakos terjeszkedést folytattak. Először kiszorították az avarokat, és átvették kelet európai uralmi területeiket, miközben az avar kagánság a Kárpát-medencébe költözött. Ezt követően az Azovi-tengerhez jutottak ki, miután Boszporosz városát 596-ban ostrommal bevették.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben.337 627-ben Hérakleiosz császár megsemmisítő vereséget mér Perzsiára kazár segédlettel.338 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták.339 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult.340
A hun utódokkal foglalkozó munka ugyanezeket kissé más beállításban közli. Eszerint Irnik késői utóda Kovrát 605-ben született és 665-ig élt. Gyerekkorát túszként Bizáncban töltötte, ahol 619-ben megkeresztelkedett. Legfőbb érdeme az, hogy 635-ben felszabadította népét az avar kagán uralma alól.341 Nála látszott megvalósulni az Attilának tett jóslat: a legkisebbik fia fogja újra felvirágoztatni a birodalmat.342 Bolgáriában Kovrát 635-665 között uralkodott. Öt fia volt, közülük Bat-Baján343 és Kotrag, a két legidősebb. Ők örökölték az ‘apai birodalmat’, azt felosztották egymás között, de közülük Bat-Baján hamarosan elismerte a kazár kagán uralmát, behódolt. Kovrát halála után 3 évig Bezmert uralkodott,344 aki föltehetően Kovrát testvére volt (ugyancsak a Dulo nemzetségből való). A birodalom felosztása ezért 668ban következik be. Kotrag országa azután a XIII. századig virágzott és akkor a tatárok pusztították el.
328 Dümmerth (1977), pp.: 38-39.
329 Más vélemény szerint amikor a zsüan-zsüanok birodalmát a türkök 552-ben megdöntik, akkor azok egy része nyugatra menekül és szorítja ki a régi lakóhelyükről a szabirokat, akik viszont a bolgár türköket szorítják tovább. A szabirok ekkor az Irtisz és az Urál közé kerülnek, és róluk kapja Szibéria a nevét. Lásd: Baráthosi Balogh (1976), p.: 30. A szabirok eszerint északon és nem délen vannak.
330 Czeglédy (1977), p.: 59.
331 Dümmerth (1977), pp.: 52-53.
332 Czeglédy (1977), p.: 59.
333 Czeglédy (1977), p.: 59.
334 Kiszely (1996), p.: 28.
335 Koestler (1990), p.: 16.
336 Koestler (1990), p.: 17.
337 Czeglédy (1977), p.: 62.
338 Koestler (1990), p.: 19.
339 Kiszely (1996), p.: 238.
340 Czeglédy (1977), p.: 63.
341 Dümmerth (1977), p.: 53.
342 Dümmerth (1977), p.: 53.
Mindezen időkben a Kárpátok északi és a keleti peremén nem tapasztalható népesség változás, műveltségváltás. A bükki műveltség lakosságát még mindig itt érezhetjük, ezért a nyelvének erre az időre még itt föllelhetőnek kell lennie.345 Az egyetlen komolyabb mértékű változást az jelenti, amikor 670 körül az ú.n. griffes–indás nép áramlik be a Kárpát-medencén belülre, és telepszik le a földművelésre alkalmas területeken.346 Eredetüket László Gyula a Volgához teszi, ám megjegyzésre méltó, hogy a griffes–indás műveltség népére semmi olyasmi nem jellemző, ami a korabeli Volgai népességet meghatározta.347 Így pl. nem találjuk meg náluk azokat az edényeket sem, ami a Volga mellett települőket a környezetüktől megkülönböztette. A griffes–indás jelzőt a sírmellékleteken talált hímzés alapján kapták. Ez azt jelenti, hogy a műveltség felfogása nagymértékben egyezett a későbbi magyarságéval: nem azokat a jelképeket hímezték az eszközeikre, ruháikra, amik a sztyeppei nagyállattenyésztőket jellemezte, hanem olyanokat, amiket a letelepedett, a földműves ember használt. László Gyula bennük látja a magyarság első hullámát. Ez el is fogadható, csak azzal a megszorítással, hogy nem a Volga mellől, hanem esetleg éppen csak a Kárpátok szomszédságából indultak és telepedtek a Kárpát-medencén belülre, de a korábban már itt élő magyarok mellé.
A hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet tehát avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Ezek a hunokat követték, azaz eredetük is időszámításunk kezdetére helyezhető. Priszkosz említi az avarokat 463 körüli időkből, és biztosnak látszik, hogy az általa említett és az 557-ben megjelenő avarok azonosak. Így nem lehetnek azonosak a zsüan-zsüanokkal, akiket a türkök 552ben vertek le.348 Nyelvüket ‘j-ző’ töröknek tartják, szemben a bolgárok ‘r-ző’ törökjével.349 Mindenesetre a Bizáncba 576-ban látogató avar küldöttséggel való tárgyaláshoz ugyanazokat a tolmácsokat vették igénybe, mint a hunokkal valóhoz.350 Minthogy azonban a török nyelven beszélők még ma is megértik egymást, ez a fajta ‘nyelvazonosság’ csak annyit bizonyít, hogy mindkét törzsszövetség vezetése türk volt.
Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak,351 és ezért a hunok utódainak is tartják őket. Ennek azonban ellene szól az a hír, hogy Attila unokája, Kovrát 635-ben felszabadítja népét az avar kagán uralma alól.352 Azért tartják hun utódoknak, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Kovács szerint ál-avarok,353 mert az igaziak, a zsüan-zsüanok, éppen az ő uraik voltak. Azok bukása után kerültek csak a Volga északi területére és onnan érkeztek a Kárpát medencébe 568-ban.354
343 Batbaján valójában nem név, hanem tisztség. A baján jelentése gazdag, és a legtehetősebb törzs vezetőjének lehetett így a tiszte. Lásd: Sebestyén (2004), p.: 66.
344 Dümmerth (1977), p.: 54.
345 Cser (2000), p.: 161.
346 László (1974), p.: 207, László (1967), p.: 51.
347 László (1974), p.: 219.
348 Kiszely (1996), p.: 232.
349 Baráthosi Balogh (1976), p.: 28. A szerző szerint egyébként azonosak a zsüan-zsüanokkal, azok nyugatra menekülő részét képezték.
350 Baráthosi Balogh (1976), p.: 30.
351 Padányi (1989), p.: 264., Badinyi-Jós (1996), p.: 372-377.
352 Dümmerth (1977), p.: 53. 353 Kovács (1997), pp.: 82-83.
Az ál-avarok egyébként azonosak a vár-kunokkal.355 Padányi így ír az avarokról: „Az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.”356
Innen eléggé meggyőzően látszik, hogy maga Padányi az avarokat, a hunokat egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinti, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert.357 Szerinte a második avar birodalom Tuman kagán vezetésével képződött Kr. u. az V. század vége felé. A Kárpát-medencét megszálló avarokat maga sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).”358 László Gyula szerint „avarok, akiket onogurnak hívnak”.359 Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. 360 Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”.361 Mindenesetre, pl. a 711 síros alattyányi temetőben 24% a kelet-balti, crô-magnonid és 18% az észak-európai nordikus, de 3% az uráli típus csontja.362
Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán.363 De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe, amint a 40. ábra mutatja. Itt a Duna nyugati medencéjétől alkottak birodalmat. Mintegy emberöltőnyire követték a gepidákat, akik akkor eltűntek, merthogy az avaroknak meghódoltak és beléjük olvadtak.364 Mert az avarkor népessége igen csak kevert volt,365 egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Az avarok a Kárpát-medencében ugyanúgy hatalmi bázist teremtettek, és innen próbálkoztak újabb területek felé kiterjeszkedni. Bizánccal keverednek folyamatosan háborús konfliktusba. 622-ben az avarok szlávokat is bevonnak a hadviselésbe, akiket ekkor északról a Duna déli partjaira telepítenek át puffer népként. A dunai háborút elveszítik Bizánccal szemben. Az avar kenukat szlávok irányították. Ekkor Hérakleiosz területet ad a szlávoknak azzal a föltétellel, hogy azok fölveszik a kereszténységet. Ettől kezdve jelennek meg a Balkánon a horvátok és a szerbek állandó telepesként.366 Nevük szarmata-alán eredetű.367
354 Kovács (1997), p.: 308.
355 Kovács (1997), pp.: 82-83., Baráthosi Balogh (1931), p.: 27., Kiszely (1996), p.: 235.
356 Padányi (1989), pp.: 264-265.
357 Padányi (1989), p.: 265. 358 Padányi (1989), p.: 265.
359 László (1995), p.: 14.
360 Kiszely (1976), p.: 204.
361 Kiszely (1976), p.: 204.
362 Kiszely (1976), p.: 205. 363 Dümmerth (1977), p.: 47.
364 Baráthosi Balogh (1976), p.: 33.
365 László (1974), p.: 190.
Iszperik, Kovrát harmadik fia, aki valamikor 630-631 között születhetett. Apja halála után, 679-ben a Dnyeper és a Dnyeszter közötti területet szállta meg, majd a mai Bulgáriába költözött, és ott alapította meg a bolgárok később kereszténnyé váló országát, a korábban oda telepített szláv törzsek fölött uralkodván. Az uralkodó elit azonban hamarosan átvette az alájuk tartozók nyelvét, a bolgár birodalom nyelve hamarosan a szláv lesz.368 Ezért nyitott a kérdés: hogyan vezethető át Attila családja az Árpád-házig? Dümmerth is fölteszi a kérdést: „Ha a krónikákban fennmaradt ősnévsort Álmostól Attiláig visszavetítjük, a legkedvezőbb számítás mellett is azt találjuk, hogy ha az Álmos ősének megnevezett Attila valóban Csaba apja lett volna, nem élhetett korábban, mint a VII. században.”369 „‘A magyarok második bejövetelének’ vagyis Árpád honfoglalásának az évszáma a krónika szerint 677.”370 Ez látszólag jól egybeesik a hun-utódok történetével, ugyanis 679 körül „a negyedik és az ötödik (fiú) átkelt az Iszter folyón, mely a Danubiusszal azonos, az egyik övéivel az avar Pannóniába ment, az avar kagánnak meghódolva, a másik pedig Pentapoliszba, Ravenna mellé, ahol keresztény császárság alattvalója maradt.”371
366 Encyclopaedia Britannica, CD 98. International version. Konstantinosz: De administrando imperio munkájában is megemlíti, hogy a ‘megkeresztelt’ szerbek és horvátok (akik a ‘turkoktól’ délre laknak) a ‘megkereszteletlenektől’, azaz északról származnak. Bethlen (1996) Honfoglalás CD, Források, Konsztantinosz. 31. és 32.
367 Ascherson (1996), p.: 242.
368 Dümmerth (1977), p.: 58.
369 Dümmerth (1977), p.: 56.
370 Dümmerth (1977), p.: 55.
371 Theophanész írását idézi: Dümmerth (1977), p.: 58.
Dümmert így folytatja: „Az is részben kiderült, hogy az első honfoglalás hunjainak története krónikáinkban inkább az avarok, semmint a hunok története. Krónikáink egyrészt erdős területről, a Volga vidékéről származtatják a honfoglalókat (Anonymus!), másrészt pedig a meotiszi hagyományt őrzik.”372 Ás „a krónikás hun története egy része valóban a pannóniai avar-korszakhoz rögzíthető, s eléggé pontosan a VII. század hetvenes éveire.”373 Míg „a magyar hagyomány Attila emlékét feltehetően Kovrát személyével olvasztotta össze.”374 Ám Csaba, Kovrát középső fia. Csaba és Iszperik tehát föltehetően azonosak. Hagyomány szerint Csaba is hun királyként Görögországba távozott és onnan nem tért vissza. A tárnokvölgyi csata, Keveháza emléke – késő avar, és nem hun kori.375 Ekkor viszont Csaba Zuard vezérként jelenik meg a krónikákban376 – Soba-Saba-Csaba. Testvére Kadosa. Zuard, Csaba, Kadosa: törökben ugyanazt jelentik, mégpedig: ‘útról letérő’, ‘bolyongó’. ‘kóborló’.377 Demeter legendájából378 értesülhetünk a további eseményről: „’Mintegy hatvan évvel később’ - írja a szöveg, és ez az időpont megfelel Kovrát fiai vándorlási éveinek is – ’az avar kagán új helytartót rendelt az országban lakó idegen, közöttük görög eredetű népek fölé. Ezt a helytartót Kubernek nevezték’. Amikor Kuber látta a parancsnoksága alá tartozó keresztény hitű görögök vágyakozását hazájuk után, elhatározta, hogy bizánci földre vezeti őket, mint ‘Mózes Izraelt’. Csatlakoztak hozzájuk saját népei és más pogányok is, akikkel együtt fellázadt az avar kagán ellen.”379 Kovrát fiával, Kuberrel az avar kagán öt csatában ütközött meg. Ebből kétszer Kuber győzött. Temesnél azután átkeltek a hun utódok a Dunán, majd délnek elhagyták a Kárpát-medencét és az avar birodalom fönnhatóságát. Iszperik fia, Tervel, a bolgár fejedelem a 8. század első éveiben arról beszélt, hogy nagybátyja családja – és itt Kuberre utalt – Thesszaloniké környékén él. Az onogur-bolgár törzsek közül tehát egy az Appenninfélszigeten, és kettő immár a bizánci területen élt.
670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép.380 A fentiek alapján látható, hogy ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal. Ugyan ők is ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak.381 László Gyula bennük látja az első magyar nyelvű betelepedőket: „E nép utódai, tehát már a magyar nép, az Okától keletebbre, a Volga jobb partján húzódott, s itt érhette valamikor az Kr. u. VII. században a kangarok támadása. Ez – feltehetően – három részre szakította a magyarokat: egy részük ott maradt (ezeket találta meg később, a XIII. században Julianus barát), más részük nyugatnak vette útját (ezek lettek az úgynevezett ’késői avarok’), míg a harmadik részük a Kaukázus déli lejtőjén telepedett meg, s ott idők folyamán elörményesedett.”382 A Julianus barát felfedezése azonban eléggé laza logikai kapcsolatban állhat a származási kérdésekkel. Ugyanis önmagában az, hogy Julianus barát vele azonos nyelven beszélő népeket talált a Volga mentén, csakis azt jelenti, hogy azok Julianus nyelvén beszéltek, és nem föltétlenül azt, hogy magyarul. Ugyanis Julianus maga az uralkodó réteg része volt, és előbb azt kellene bebizonyítani, hogy ő magyarul beszélt. A nevek, az életforma, a hun örökség sokkal inkább arra utal, hogy maga Julianus is a türk nyelvek valamelyikén beszélhetett, azaz az onogur-hun közösségből származhatott. Magáról az ekkor betelepedett népről ezt tudhatjuk: „A griffes-indás nép temetőit jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és a temetők elterjedése pontosan fedi a XI. századi magyar nyelvhatárt.”383
372 László (1974), p.: 221.
373 Dümmerth (1977), p.: 59.
374 Dümmerth (1977), p.: 57.
375 Dümmerth (1977), pp.: 59-63.
376 Dümmerth (1977), p.: 62.
377 Dümmerth (1977), p.: 64.
378 Dümmerth (1977), p.: 66.
379 Dümmerth (1977), pp.: 66-67.
380 László (1974), pp : 193, 204,
381 Dümmerth (1977), pp.: 68.
382 László (1967), p.: 90.
383 László (1974), p.: 206.
Továbbá „a nagy létszámú temetők falvakra vallanak, a nomádoknak pedig nincsenek falvaik.”384 Föntebb azonban azt láthattuk, hogy ez a fajta három részre szakadás a hun örökséget jelentő onogurokkal (bolgárok) történt meg, akik pedig sztyeppei lovas- pásztor műveltségűek voltak. A kangar nevet meg a sokkal későbbi besenyőkre használják, így talán inkább a kazárok lehettek. Ezért hát a Kárpát-medencében ekkoriban letelepedett indás nép nem lehetett az ő örökségük, nem jöhetett a Volga partjáról. Akik pedig onnan jöttek, azokról láthattuk, hogy hamarosan a Balkán, ill. az Appenninek felé távoztak is, nem maradtak avar fennhatóság alatt.
Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. László Gyula szerint „a griffes-indások erős nemzetségi kötelékekben éltek, de a tízes rendszer náluk is megvolt (a székelyek úgyszólván napjainkig őrizték e rendszer hagyományát).”385 Az óbolgár krónika szerint: „Ez a nemzetség uralkodott a Dunán túl 515 évet, borotvált fejjel. És ezután jött a Dunának erre az oldalára Isperich fejedelem, aki itt a mai napig uralkodik.”386 Minthogy a bolgár krónika a mai Bulgáriában készült, a ’Dunának erre az oldalára’ minden bizonnyal a Duna déli, jobb partját jelentette. És Kr. u. 153 és 668 között valóban 515 év telt el. Lényeges elem itt az, hogy ’uralkodott’, mert ez elsősorban az elitet és nem egy népet jelent. Később Anonymusnál is találkozunk a ’borotvált fejű’ jelzővel, és ez talán segít azonosítani azokat, akikre kunokként387 hivatkozik: vár-kunok, azaz ál-avarok, vagy bolgárok, azaz onogurok.
Mindezekből az a lényeges számunkra, hogy a hun vezér utódai bolgár – másoknál onogur – néven birodalmat alapítottak a Kaukázustól északra – azaz Szkítiában. Ez a birodalom a későbbi keletről eredő türk törzsek nyomásának engedve több részre szakad, és azok egy része a mai Bulgária területére, másik része a mai Olaszországba távozott, azaz nem élt tovább az eredeti helyszínen. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Közben a Földközi-tenger keleti medencéjében drámai módon megváltozott a hatalmi szerkezet. Mohamed próféta működésének a kezdetét, 612-t követően a hedzsra (szent háború) első 20 esztendejében a mozlimok meghódították Perzsiát, Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot és körülvették a bizánci hátországot.388 Bizánc Perzsia fölötti ’győzelme’ 627-ben pirrhuszi volt: ezután sokkal komolyabb ’viharral’ kellett szembesülnie. Az arabok a Darband hegyszoroson át 642 és 652 között ismételten be-betörtek a Kaukázus mögé.389 Ezt követte az az időszak, amikor a kazárok a szomszédos bolgár birodalmat szétszaggatták, és egy részét meghódoltatták. Ez után az arabok ismételten Bizánc ellen támadtak: 669, 673-678, 717-718ban. 723-737 újra kazár-arab háborúkat jelent. A 730-i ardabili csatában a kazárok győztek, de az újabban felállított arab haderő megállította őket (Moszul, Diarbakir), és ekkor visszamenekültek a Kaukázus mögé.390 De az arabok 737-ben váratlanul meglepték a kazár erőt, és akkor azok most már a Volgáig menekültek. Békét kötött a két hatalom, de az arabok nem hódoltatták meg a kazárokat. Bizonyára komoly katonai erőt kötött volna le, ha ehhez ragaszkodtak volna, így a békekötés után az arabok elvonultak. 740-ben a kazárok valami váratlant tettek: fölvették a júdaizmust, mint államvallást.391 Martell Károly meg ugyanekkor tartóztatja fel az arabokat a Pireneusoknál (Poitier).
383 László (1974), p.: 206.
384 László (1974), p.: 207.
385 László (1974), p.: 207.
386 Idézi Dümmerth (1977), p.: 54.
387 Anonymus 8, 10. pp.: 86, 87-88. A latin eredetiben cumany szerepel, amit Pais az egyik kabar törzs nevével próbál azonosítani (p.: 154), de megjegyzi: “holott a cumanus a XI. század második felében feltűnő fehér vagy palóc-kunok kuman nevének a latinosítása.” Nem meggyőző a magyarázat!
388 Koestler (1990), p.: 19.
389 Koestler (1990), p.: 20.
390 Koestler (1990), p.: 21.
Európának ekkor figyelemre méltóan alakult a vallási képe. Délkeleti sarkában a judaizmus jelent meg, közvetlen szomszédságban a ‘mozlim fergeteggel’ (mohamedanizmus) és az ortodox kereszténységgel. Nyugat Európában a római típusú kereszténység, a katolicizmus terjeszkedett, miközben Ibériában tartósan megvetette lábát a mohamedanizmus. A mohamedanizmus születését megelőzően történt meg a kereszténységnek a két részre válása, ami valójában a Római birodalom két részre szakadásaként jelent meg. A pártus birodalom élete végén a zoroasztrizmus világképét ott Mani kísérelte meg a kereszténységgel ötvözni és onnan indul el a pontuszi sztyeppére a manicheizmus. Bizánc számára ez eretnekvallás volt, és maga is föllépett ellene. Hatalmát azonban arra a területre nem volt képes kiterjeszteni. A pártusok azonban Manit elfogták (Kr. u. 226), majd kivégezték. Maradt a zoroasztroizmus, és terjedt a manicheizmus a türk területeken, keletre. A Fekete-tenger medencéjének a keleti fele ezért rendkívül heterogén képletet jelentett. Maga a kereszténység itt lett először államvallássá (Örményországban 302-ben,392 Grúziában 337-ben – az országot ekkor Kartlinak hívták).393 A VII. század közepén azután megjelent a mohamedanizmus, és erőszakosan terjeszkedett. A Káspi-tenger partjáról eddig már csak a judaizmus hiányzott, hogy teljes legyen a vallási kavalkád. 740-től azonban már az is jelen volt.
Bizánc és Róma között a rivalizáció akkor vált élessé, amikor Róma püspökének sikerült a kereszténység részére megnyernie Konstantin császárt 312-ben.394 Róma nem sokkal ezután már keresztény országnak nyilvánította magát, és amilyen hevességgel addig a kereszténységet üldözte, ugyanilyennel kezdte meg a nem-keresztény hit üldözését. 324-ben a niceai zsinaton elfogadták Jézus Isten voltát és a Szentháromság tételét, és ezzel Árián püspök és hívei eretnekké, ősellenséggé váltak. A catalanaumi csatát követően azonban a római birodalom hamarosan összeomlott. Ekkor kerültek a frankok Európa nyugati felén hatalmi helyzetbe. A Merowing család nemsokára már egész Nyugat-Európát birtokolta. Róma figyelme feléjük fordult. Klodvidot (Clovist) sikerült 496-ban Szent Rémy reimsi érseknek megkeresztelnie.395 Ettől kezdve Nyugat Európában a római katolicizmus mint államvallás is megjelent, és a megkoronázott fő ’Új Konstantinná’ válik, a hatalom pedig fokozatosan újra a Szent Római Birodalommá érik. A Merowingokkal kötött egyházi szerződés 679-ben II. Dagobert váratlan (előre kiszámítható) halálos ‘balesetét’396 követően elvész, érvénytelenné válik, és ez az a helyzet, amely lehetővé tette Rómának, hogy ezután ne csak fölkenjen, hanem maga teremtsen királyt: Kis Pipin királlyá fölkenésével 745-ben (II. István pápa)397 megkezdődik a Caroling uralom. Ezzel a Német-Római Császárság alapjai is létrejöttek. A Kárpát-medencében ekkor már vannak keresztény közösségek, templomok. A katolikus hittérítés a Merowingok eltávolítása után, a VIII. század elején most már teljes katonai támogatás mellett folytatódott. Az avarok áttérítése is hamarosan megkezdődött, jóllehet nem tartoztak a frankok birodalmi körzetéhez, ezért velük szemben a katonai erő nem volt felhasználható. Később az avarok között belháború tört ki, és 795-ben az egyik tudun segítségül hívta Nagy Károlyt, aki azért már 791 óta támadta az avarokat.398 Amikor végül 796-ban a tudun meg is hódolt Nagy Károlynak és Aachenben megkeresztelkedett, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is. Ez 799 szeptemberében lázadást váltott ki, amit a frankok kegyetlenül megtoroltak.
391 Koestler (1990), pp.: 44-63.
392 Chadwick (1987), p.: 24, Gábori (1978), p.: 311. Kiszely (1996), p.: 771. szerint is az első keresztény állam Örményország volt – Edessza után.
393 Gábori (1978), p.: 292.
394 Chadwick (1987), p.: 26, Gardner (1996), p.: 156.
395 Gardner (1996), pp.: 172-173, Dümmerth (1977), p.: 134.
396 Gardner (1996), p.: 223.
397 Dümmerth (1977), p.: 148.
398 Glatz (1995), pp.: 32-33, Bethlen (1996) Honfoglalás CD (1996).
A frankok krónikái megemlékeznek arról, hogy a frank seregek mekkora mennyiségben szállították el az avarok legendásan nagy mennyiségű kincseit.399 Ezek forrása bizonyára nem a frankok országa, hanem részben a bizánci adók, de sokkal nagyobb valószínűséggel maga a Kárpát-medence. Ugyanis Erdély aranybányái, a Duna homokjának aranya felbecsülhetetlen mennyiségű volt. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön.400 Nagy Károlyt pedig, az avar birodalom megsemmisítését követően, a pápa 800-ban császárrá koronázta.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége.401 A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát.402 Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia403 néven jelennek meg Európa térképén.404 A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok,405 a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
399 Pap (1997), p.: 35, idézi Beöthy Mihály kutatásait. Vö.: Fehér (1972), p. 55 szerint azonban a „nyugatra szállított ‘hadizsákmány’, alaposabb vizsgálat után mindössze legfeljebb két önálló avar törzs vagyonát jelentette, nem pedig az össz avarságét”. Valójában Einhard (Annales regni) szerint Erik foroiuliai herceg szervezte meg, hogy „Pannóniában az avarok népének földvárát kirabolják” (pp.: 58-59, „in Pannonias hringum gentis Avarorum … spoliavit”). Amihez a lorchi kolostor korabeli évkönyve szerint a jugur kagán orgyilkossága kellett („Chagan Seu Iugurro intestine clade addictis… 2. II. 98), amit Vonomyr tudun árulása segített (Aventinus német krónikája szerint, 321/a. 277). „A Pippin által a következő évben megindított avar ellenes hadjárat így már valójában csak arra volt jó, hogy a korabeli közfelfogást a gyilkossággal vegyített rablásról elterelje, sőt az akkori theocentrikus vallási felfogásnak is eleget tegyen” (p.: 60). A zsákmány „oly súlyosan megterhelt 15 társzekér, hogy csak ökörnégyessel tudták elvontatni” (p.: 60). A kincsekről Eginhard, aki ötvösművész is, írja, hogy „a nyugatiak előtt ismeretlen művészremekek … az arany és ezüst tömege mellett a selyembrokát textíliák”
(p.: 60).
400 Kiszely (1996), pp.: 768-769.
401 Kiszely (1996), p.: 232.
402 Kiszely (1996), p.: 235.
403 Ami tehát itt sem jelent mást, mint hatalomnak alávetettet.
404 Glatz (1996), p.: 35.
405 Dümmerth (1977), p.: 510.
(Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink 90-97.o.)
4. RÖVID BOLGÁR ÉS FRANK FENNHATÓSÁG
"A hunok bukása (460–480) után újabb germán törzsek tűntek fel, és telepedtek be átmenetileg a Kárpát medencébe: 500 körül a longobárdok költöztek Pannóniába, de onnét az avarok feltűntekor a pannonok, szarmaták és gepidák maradékaival együtt 558-ban Itáliába távoztak. A hunokhoz hasonlóan keletről érkezett avarok 568 körül meghódították a bolgár birodalmat, és annak örökösödési jogán, a hunok után mintegy száz évvel, betelepedtek a Kárpát-medencébe, s itteni birodalmuk a IX. század elejéig fennállt.
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban. Őt követően Mundo lett a király, majd fia, Gorda. Őt azonban, amikor behódolt Bizáncnak, és felvette a kereszténységet, Moger nevű testvére, a magyarok esetleges névadója, megölette, s a birodalmat – bizánci elnevezés szerint utrigurokra és kutigurokra – szétszakítva, elköltözött népével. 576-ban Bizáncban az avaroknak ugyanazok tolmácsoltak, akik korábban a hunoknak, tehát mindketten türk nyelvet beszéltek, ám a bolgárok "r-ező", az avarok "j-ző" törököt. Az avar uralom a Kárpát-medence nyugati felében rendezkedett be, s a keleti részben a meghódolt gepidák beléjük olvadtak. Hatalmuk – a kazárok pontuszi megjelenéséig – keleten a Volgáig terjedt. Kevert népességük nem alkotott homogén fajt vagy nyelvet. Egyébként is maroknyi uralkodó elitet képeztek csupán. Bizáncot hatalmas adók megfizetésére kényszerítették. Bizánccal hadakozva aztán az északi szláv horvátokat és szerbeket segédcsapatoknak a Dunától délre telepítették. A háború elvesztése után Hérakleiosz görög császár a kereszténység felvétele fejében ugyanott területet adott nekik.
A VIII. század elején a Kárpát-medencében már vannak keresztény közösségek, templomok. Az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. Az egyik tudun hívására nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Mivel ezt később Nagy Károly az általa alapított kolostorai között szétosztotta, később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba. Az Avar Birodalom 803-ban szűnt meg, amikor a kagán megkeresztelkedett, és a Dunántúlra vonult avar vezető elit vazallus államként csatlakozott a Frank Birodalomhoz. A Kárpát-medence keleti felét az elszlávosodott balkáni bolgárok hajtják ekkor uralmuk alá, míg az északi rész a hatalmi osztozkodás szféráján kívül maradt.
Az avarok idején a katonai elit és az őslakosságot jelentő letelepedettek nem kerültek konfliktusba. Gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység bekerült az avar elithez, és ezzel lehetőség nyílott a frankok számára, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a Kárpát-medencét, és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas mennyiségű arany, ezüst kincset hordtak el innen, és Nagy Károly azokat – mintegy eredeti tőkefelhalmozásként – az általa alapított kolostoroknak adományozta. Az arany és ezüst forrása ekkoriban kétségtelenül a Kárpát-medence, és annak is elsősorban a keleti, északkeleti része volt. A frank, és az északról megjelenő szláv hatalmat azután a magyarok, Árpád katonai elitje fékezte meg és váltotta fel. Az avarokat nyomban a Volga–Don és Kaukázus közötti területen a belső-ázsiai nyugati türk kazárok uralma követte, akik meghódították az oda a Kaukázuson túlról 508 körül költözött szintén türk szabirokat és az onogurokat. A kazárok 596-ban az Azovi-tenger partját is elfoglalták. 607-ben az onogurok visszaállították önállóságukat velük szemben. Bizánc, velük szövetségben, 627-ben megveri a perzsákat. Majd a kazárok a függetlenné vált bolgár birodalmat kettészakítják, s a Donyeck vidékére és a Volga könyök felé szorítják. Utóbbiak egy része 680-ban az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. Batbaján a Volga északi részén élve, népével együtt meghódolt a kazár kagánnak. Kotrag országa a Meotiszban volt, s viszonylag sokáig fennmaradt, csak a tatárok pusztítják majd el a XIII. században. A harmadik Kovrat-fiú, a 630-ban született Iszperik 679-ben megszállja a Dnyeper és a Dnyeszter közötti területet, majd népével a mai Bulgáriába költözött. A korábban odatelepített szláv törzseken uralkodva, vezéreivel együtt felvette azok nyelvét. 679 körül népével együtt Kovrat negyedik és ötödik fia is elköltözött. Előbbi Ravenna mellé, császári alattvalónak, utóbbi, Kuber – a székelyek Csaba vezére ő, akiben Attila legkisebb fiát látják – Pannóniába jött, ahol két győztes és három vesztes csatát vívott az avar kagánnal, majd Thesszaloniki mellé telepedett le. A magyar hagyomány és a krónikák szerint a népével együtt Görögországba költözött Csaba tizenhárom év után visszatért Szkítiába. A hagyomány szerinti Csaba szabír volt, 720-ban született, s az ő fia, a 768-ban született Edemen lett a kazárokkal szembehelyezkedő szabírok első kagánja."
(Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében 72.o.)
"A Kárpát-medencében ekkor már vannak keresztény közösségek, templomok. A katolikus hittérítés a Merowingok eltávolítása után, a VIII. század elején most már teljes katonai támogatás mellett folytatódott. Az avarok áttérítése is hamarosan megkezdődött, jóllehet nem tartoztak a frankok birodalmi körzetéhez, ezért velük szemben a katonai erő nem volt felhasználható. Később az avarok között belháború tört ki, és 795-ben az egyik tudun segítségül hívta Nagy Károlyt, aki azért már 791 óta támadta az avarokat. Amikor végül 796-ban a tudun meg is hódolt Nagy Károlynak és Aachenben megkeresztelkedett, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is. Ez 799 szeptemberében lázadást váltott ki, amit a frankok kegyetlenül megtoroltak. A frankok krónikái megemlékeznek arról, hogy a frank seregek mekkora mennyiségben szállították el az avarok legendásan nagy mennyiségű kincseit. Ezek forrása bizonyára nem a frankok országa, hanem részben a bizánci adók, de sokkal nagyobb valószínűséggel maga a Kárpát-medence. Ugyanis Erdély aranybányái, a Duna homokjának aranya felbecsülhetetlen mennyiségű volt. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Nagy Károlyt pedig, az avar birodalom megsemmisítését követően, a pápa 800-ban császárrá koronázta.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén. A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét."
(Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink 97.o.)
5. ÁRPÁD MAGYARJAI
Végül elérkeztünk a régészeti korok műveltségéi bemutatásának utolsó fejezetéhez, az Árpád-féle honfoglalásig. Folytassuk is rögtön László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig könyvének bemutatásával, hogy megmaradjon a fent elindított gondolati ív:
Ismét emeljünk ki néhány nagyon fontos megállapítást a fenti munkából:
"Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Ha nem tudnók, hogy 896-ben a magyarok foglalták el honunkat, mint régészek azt mondhatnók: ezek bizony valamilyen török nép voltak (igaz: a bizánci források nem is emlegetnek másként minket, mint "türkök"-et !).
Való igaz: Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
...és, folytathatnánk: amelyik itt élt a vaskori kelta-korban, és előtte a bronzkorban, újkőkorban, stb. visszafelé egészen az első jégkorszaki gyökerekig. A magyarság helybéli kialakulására - mint láttuk - a genetika ad megfelelő bizonyítékot azzal, hogy a jelenkorban élő magyarság nagyszámú őseurópai génekkel rendelkezik, vagyis ez genetikai kapcsolat, összeköttetés a hatalmas időtávlat ellenére bizonyítja, hogy a Kárpát-medencei magyarság Európa őslakosa, amely ugyan sokszorosan felülrétegződött, ötvöződött a beáramló népekkel, de alapjaiban még máig őrzi ezen ősi, helyi "mag" eredetét.
***
Cser Ferenc és Darai Lajos, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvének egy részletével zárjuk régészeti fejezetünket:
***
További részletek a régészeti szakma munkáiról pl. a Magyarország a XX. században _ A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete oldalon találhatók, valamint a Magyar Régész Szövetség: A NÉPVÁNDORLÁS KORA és A HONFOGLALÁS KORA c. tanulmányában.
A honfoglalással és az azt körülvevő kérdőjelekkel részletesebben a "Történelem - honfoglalások" c. fejezetben fogunk foglalkozni.
***
Összefoglalva a Kr.u. I. évezredi "Népvándorlás korát", láthatjuk, hogy a vaskori kelták (keletiek) utáni időkben sincs vákuum, ekkor is folyamatosan lakott a Kárpát-medence (ellentétben egyes történészek állításaival, kik szerint ezidőben üres a Kárpát-medence), és igen fontos történelmi ütközőzónává válik:
Pannónia - Barbaricum (Kr.u. I. - IV. sz.)
Pannóniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia (Erdély) viszont csaknem 100 évig ellenáll. A Dunántúli terület tehát "Pannonia" néven a Római Birodalom szerves részévé vált ugyan, de a vidéki földműves és kézműves őslakosság - a régészeti leletek tanúbizonysága szerint - e területen is mindvégig jelen volt, nem mutatható ki számottevő népességpusztulás az eltelt századok során. A Dunától keletre eső területek - a "Barbaricum" - különösen az Alföld, folyamatosan töltődtek fel többnyire kelet felől érkező rokon katonanépekkel, úgy mint jászok, szarmaták, dákok, stb.. akik a helyi őslakosságban felolvadtak az évszázadok alatt - tehát nem tűntek el, ahogy a történészek állítják, hanem idővel ők is a részeinkké váltak, csendes együttélés, békés keveredés folyt. Az évezredek óta helyben élő, földet művelő ősmagyar népesség a római és "barbaricum-i" időkben is meg tudta őrizni szerves magyar műveltségét, és képes volt magába olvasztani az ideérkezőket. Ideiglenesen kimutatható germán törzsek jelenléte is ebben az időben, de számottevő hatása nincs, alföldi leletanyagukban többnyire keleti eredetű, vagy dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit, akik a hunok idejére el is tűnnek a Kárpát-medencéből, akárcsak Róma esetében, a keletiekkel szövetségben a helyi őslakosok verik ki idővel őket.
Hunok (Kr.u. IV - V. sz.)
Az Atilla nagykirály vezette hunok nagyszabású vállalkozása, hogy ismét egyesítse a magyar és rokon népeket egy közös szövetté majdnem egész Eurázsiában, egy rövid ideig sikeresnek bizonyult. A hun korból származó Kárpát-medencei régészeti leletek egy része egész Belső Ázsiáig tartó kapcsolatra utal, mint pl. a bronz üst, az aranylemezes íj, vagy a cikáda fibula. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. Az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése ekkor lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének.
Az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása lehetett. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé.
Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel az óta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják: mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny Jós Ferenc ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád – értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták-hunok-avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták-szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. (forrás)
Avarok (Kr.u. VI-VII. sz.)
Kora avarkor: a hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak, és ezért a hunok utódainak is tartják őket, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Annyi bizonyos, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum sumér fajta népeinek őskohójából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak. (Padányi)
Az avarok és a hunok egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinthetők, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert. A Kárpát-medencét megszálló avarokat Padányi sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).” Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”. Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán. De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe.
568-ban Baján avar seregeivel a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt, a bolgárok is szerves részei voltak. Az avarkorban már kimutatható a tízes rendszerű társadalom-szerveződés. Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek. a másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok jellemzők, ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak.
Az avarkor népessége igen csak kevert volt, egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Késő avarkor, "korai magyarok": 670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. 670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép. Ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal, akik szintén ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak. Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. S miként e jazig-szarmaták, a griffes–indások is magyar nyelven beszélhettek. Erős nemzetségi rendszerben éltek, és a tízes rendszert is követték, mint a székelyek. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Azaz a belső-ázsiai elem feloldódik a "volgaiakban", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a harcias állatábrázolás helyét ismét átveszi a békés növényi minőség, azaz a helyi őslakosság mellérendelő műveltsége.
Rövid bolgár és frank fennhatóság (Kr.u. VIII-IX. sz.)
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban 453-ban. Unokája, Gorda lett a ‘király’ Meotiszban, aki fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt. 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt. 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is. Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet, azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben. 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták. 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Eközben a Kárpát-medencében az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. 795-ben az egyik tudun hívására Nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Ezek forrása maga a Kárpát-medence, Erdély és a Duna homokjának felbecsülhetetlen mennyiségű aranya. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Az elrabolt aranyat később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén.
A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
Az avarokat követően és még Árpádék előtt tehát egy rövid ideig tartó idegen fennhatóság létezett a Kárpát-medencében, a Dunántúlon a frankok, keleten a bolgár katonai elit révén, akik felosztották a Kárpát-medencét, és rátelepedtek az itt élőkre. Ez nem jelenti azt, hogy a helyi lakosság kicserélődött volna frank és bolgár népekre, hanem csupán új uraik alatt kényszerültek tovább élni néhány évtízedig, Árpádék megérkeztéig.
Árpád magyarjai (IX-X. század)
Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
Ügyek 810–815 között szabír kagánként ellenőrzése alá vonta a Dnyeper parti magyar nevű városokat és a folyami hajózást. Fia, Álmos (819–893) Kijevet erős várrá tette, ahol nagy kardkovács műhely működött. Az ő fia Árpád (840–907), akivel együtt a magyar honfoglalást előkészítette. Árpád 860-tól szövetségesként több hadjáratban vesz részt, amely során megismeri a Kárpát-medencét. Álmos hatalmi köre 884-ben Kijevben Olegot teszi meg ispánnak, aki később a szövetséges kijevi russz dinasztia alapítója lett. Mivel az igen erős besenyők 870-ben átlépték a Volgát, a legkeletibb bolgár törzs, a Nyék elhagyta a kazár szövetséget, és Álmos fennhatósága alá költözött. 888-ban, a Kijevben járt ‘avar’ vezetők megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről, és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. Ugyanebben az évben a másik két bolgár törzs is átköltözik a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára. A szabírok délebben lévő része viszont a besenyőktől félve a Kaukázusba költözik. Amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítik erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép. Gondot okoz azonban az, hogy itt valóban törzsekről és törzsek vezéreiről van-e szó, hiszen a törzsnevek megegyeznek a hadi szerepek, a hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveivel, amelyeket később törzsneveknek hittek, míg egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek néztek. Mindazonáltal a a honfoglaló magyar nép zömét a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpát-medence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet Álmos katonanépe utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a föltételezések szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítettek. A honfoglaló katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott.
A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.
Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen.
***
Ezzel végére értünk a régészeti korok műveltségei bemutatásának, a következőkben megpróbáljuk az eddigieket összefoglalni.
(Kr.u. 1000-ig)
A kelta kor utáni időszakban még sűrűbb népmozgások és hatalmi összpontosulások zajlanak Európa szerte, ennek egyik egyértelmű kiváltó oka: a Római Birodalom térhódítása és az erre adott válasz az őshonos kelta, pártus, hun stb. népek részéről. Ezen világháborúban kibontakozó geopolitikai helyzet egyik fontos hadszíntere a Kárpát-medence, ami ebben az időszakban két világerő ütközőzónájaként, temérdek csata helyszíneként, de továbbra is népek s kultúrák olvasztótégelyeként működik. Ebben a fejezetben megpróbáljuk összefoglalni a kelták utáni időszakot egészen az Árpád-korig.
1. KÉSŐ VASKOR, RÓMA HÓDÍTÁSA
A Kárpát-medence új lakói: "dákok", "germán törzsek", "vandálok", "jazigok", "szarmaták" kérdésköre
A népnevekkel kapcsolatos szándékos összezavarásra a bevezetőben is utaltunk, de álljon itt néhány gondolat Badiny Jós Ferenc tollából - az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig c. könyvének 363. oldaláról:
(377. oldal)
K.: Léteztek-e még ezek a - pártos hadvezetés által - áttelepített népek Atilla idejében...?
Badiny egy térképet is közöl említett könyvében, sajnos elég rossz minőségű kép, és a forrása is ismeretlen:
E szerint a Kárpát-medencében e korban nevesített népek, úgy mint jazigok, szarmaták, dákok, a Pártus Birodalom területéről lettek átcsoportosítva.
Az ókorban kibontakozó nagy világháború részleteit, mely a magyari népek - kelta, szkíta, pártus, szarmata, hun stb. és a hódító Róma között zajlott a történelem - világháború kezdete fejezetben tárgyaljuk. Itt most elég annyit látni, hogy ezek a különbözően elnevezett népek, mint pl. dákok, szarmaták, jazigok (= ijazig = íjászik = íjász = jászok), stb. mind-mind ugyanannak a nagy nemzettségnek voltak a részei, akik küzdöttek a római hódítás ellen, és egy részük pont e célból jelent meg, lettek átcsoportosítva a Kárpát-medencébe a vaskor végén, az itteni őshonos kultúrát védendő. Az ókor ezen időszakának népmozgásai részben tehát úgy tűnik a Kárpát-medence és a Régi Kelet védelmének érdekében történtek, hogy megakadályozzák a további római hódítást/terjeszkedést.
1. KÉSŐ VASKOR, RÓMA HÓDÍTÁSA
A Kárpát-medence új lakói: "dákok", "germán törzsek", "vandálok", "jazigok", "szarmaták" kérdésköre
E fejezetünk első szakaszában megpróbáljuk tisztázni, hogy
a történészeink által folyamatosan különböző népneveken futtatott
Kárpát-medencei népesség jelenléte a vaskor végén hogyan is néz ki. Ez
is egy olyan időszak, amely őstörténeti epizódra mások is szemet
vetettek, lásd pl. a teljesen alaptalan dák - román (dákoromán) "őstörténetet". Mint oly sokszor, ennél
az ügynél is azt látjuk, hogy hozzánk köthető múlt-részletet próbálnak
mások saját magukénak feltüntetni, ezzel levezetve saját kitalált
őstörténetüket, vagy olyan idegen népeket "telepítenek" Ó-Magyarország
területére, akik nem is voltak ott. A Kárpát-medence összetétele ebben az időszakban látszólag sokrétű, de három jól elkülöníthető földrajzi területre oszlik, a Duna és a Tisza természetes (és stratégiai szempontokból védhető) határvonalát követve.
Ó-Magyarország Kr. e. 400 és 9 között
(Albisi
Barthos Indár és dr. Kurucz György: Történelmi Atlasz Magyarország
történelmének tanításához. Magyar Királyi Állami Térképészet, Budapest,
1926. 1. tábla.)
Ó-Magyarország a Római uralom alatt
Albisi Barthos Indár és dr. Kurucz György: Történelmi Atlasz Magyarország történelmének tanításához. Magyar Királyi Állami Térképészet, Budapest, 1926. 2. tábla.
A népnevekkel kapcsolatos szándékos összezavarásra a bevezetőben is utaltunk, de álljon itt néhány gondolat Badiny Jós Ferenc tollából - az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig c. könyvének 363. oldaláról:
"A szkítákat általában a "füves puszták" népének minősítik
azok, akik a magyarságot ki akarják zárni ebből az örökségből.
De láthatjuk a lelőhelyek bizonysága szerint, hogy ez az évezredes
múltra tekintő hatalmas műveltség fogta össze a "magyári"
népeinket, és egyesítette őket a Kárpát-medencétől -
Kínáig, és Kaukázuson is át - Mezopotámiáig, beleértve az
Iránnak nevezett területet is.
Sokat időzhetnénk a szkíta kincsek jelképei által közölt hitvilág
megismerésében, hiszen az ábrázolások mindegyike rejti
ennek egy titkát, amit a "más-hit" követői nem értettek meg a
múltban sem és ma sem. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy
a földrajzi hely szerint más és más neveket adtak hatalmas
népünknek, de sokszor ugyanazt a néprészt is több névvel
látták el. Nagyszerű példa erre az a "szkíta" nép, akik ellen a
nagy CYRUS (Kúrás) háborút vezet. Ezeket a "perzsa ellenségeket"
Herodotos "massagétának" nevezi. Ugyanezeket Strabo
"saca" névvel illeti, és Justinus egyszerűen csak "szkítának"
hívja őket. Aztán ha tovább kutatjuk a régiek írásait, látjuk,
hogy ezek a massagéta, saca, szkíták az Oxus mellett,
BAKTRIA nevezetű országukban élnek, de az örmény írók ezt
a Baktriát a "KUSOK" földjének nevezik, és "BAHL" nevű
fővárosukra azt mondják: "Bahl a hunoknak a fővárosa, mert
a massagéták vagy hunok mind kusok." - De aztán azonosítják
őket a dákokkal és a sarmatákkal is. A "dák" név "daha"-
ként van feltüntetve, és a pártosokra azt írják, hogy "azért
lettek »pártosok«, mert elszakadtak ezektől a baktriai
kusoktól".
Ha a kutató minden felsorolt nevet külön népnek tart, akkor
egyszerűen belezavarodik a kutatásba, mert ahol tegnap
"massagéta" volt, ott ma már "dahát", vagy "szakát", vagy
"kust", vagy "sarmatát" talál. De ha egyazonos népnek
vesszük őket - a valóság szerint - akkor semmi problémánk
nincs a történelemírásban. Ugyanis minden nevük az ősi sumírmahgar
nyelv szavaiból adódik. így: "daha" = "jóságos, gondoskodó".
"Sar-mata" = "királyi föld", melynek lakóit nevezték
a kései történészek "királyi szkítáknak". Talán alkalmas itt
azt megjegyezni, hogy V. Orbán és IX. Gergely római pápák
bulláikban a magyarokat nevezik királyi szkítáknak."
(377. oldal)
"..."magyar" népeink - a nyugatiak történetírásában és térképein - sehova se tartozó és "ismeretlen eredetű" ázsiai népeknek
vannak feltüntetve, és mégis "két birodalom" küzd egymás
ellen.
Mind a kettőben különböző elnevezéseik vannak a birodalomhoz
tartozó népi területeknek. A különbség mégis az, hogy míg a
Római Birodalom "leigázta" és meghódította az "idegen" népeket
és nemzeteket - melyeknek semmi közük nem volt származásilag
a rómaiakhoz -, addig a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA "azonos
fajtájú" és - csak nyelvjárásokban egymástól különböző - "azonos
nyelvű" néptörzsek és nemzetségek együttese volt.
K.: Hogyan lehet az, hogy ezeknek az ázsiai népeknek a
birodalma különböző nevek alatt ismeretes...?
F.: Ez azért van, mert a mai történelemszemlélet kizárólag
csak a nyugati forrásokra és a régi, de szintén nyugati, történészek
írásaira támaszkodik. Csakis ezekből veszi az adatokat.
Ezek az írások pedig a Nagy Nemzetségbe tartozó törzseket
mindig más és más népségnek vélik. Ezért van az, hogy a
sarmaták, a dákok, a jazigok, hunok, avarok, pártusok, kusok
stb. mind-mind különböző népeknek vannak feltüntetve annak
ellenére, hogy egy azonos Hatalmas Nemzetség fiai voltak.
K.: Hogyan magyarázható az. hogy pl. a dákok és a jazigok
meg a sarmaták olyan hirtelen tűnnek fel a Duna-medencében...?
F.: Ha időrendi vizsgálatot tartunk e népek duna-medencei és
erdélyi megjelenésére vonatkozóan, azt kell megállapítanunk,
hogy a néptörzsek a Pártos Birodalom idejében jelennek meg a
megnevezett helyeken. Annak ellenére, hogy a Pártos Birodalom,
a nyugati történészek által is, a Római Birodalom egyetlen
és nagy erejű ellenfelének van elismerve, annyi intelligenciát
mégsem tulajdonítanak ezeknek a művelt, nagytudású pártos
királyoknak, hogy hadműveleti intézkedéseiket elismerjék, és a
római légiók feletti pártos győzelmeket a nagyszerű és a római
hadvezérek taktikáját teljesen megsemmisítő hadvezetésnek
tudják be. Így pl. a "nyugati" történelemírás ékes szavakkal
dicséri a gyalogos római légióknak Szíriából Británíába történő
átcsoportosítását, de eszébe sem jut megemlíteni azt, hogy a
Pártos Birodalom nagyszerű vezérkara úgy védekezett a
Mezopotámia felé irányuló római támadás ellen, hogy a rómaiak
hátába, a Duna-medencébe és Erdélybe dobta át a sarmata
dana és jazig lovas népeket, akik csaknem két évszázadon át
tehermentesítették a Pártos Birodalmat a római támadástól, és
erejét - így e kényszerű átcsoportosítással - lekötötték a Duna
mentén és Erdély - magas bércekkel teli és harcászatilag igen
nehéz terepű - fellegvárában.
K.: Eredményesek voltak-e ezek a népáttelepítések...?
F.: A központi hadvezetés szempontjából nézve - igen eredményesek
voltak, mert iszonyú nagy római haderőt kötöttek le.
Nem kell mást említenünk, csak pl. a Rómában ma is létező
Trajánus Oszlopot, melyen a "jazig lovas harcosok" felvonulása
látható. Vagy azt a történelmi adatot, hogy az i. sz. 160. évben
Marcus Aurelius római császár hadjáratot vezet Dácia ellen, és
bár a római történészek azt írják, hogy "elpusztította" a dákokat,
a rómaiaknak mégis ki kellett üríteni ezt a területet, és áttelepültek
Moesiába, ahol megalakították - a Duna jobb partján -
DÁCIA AUREL1ANA provinciát.
Szarmata páncélosok a Trajanus-oszlop domborművéről
K.: Léteztek-e még ezek a - pártos hadvezetés által - áttelepített népek Atilla idejében...?
F.: Hogyne léteztek volna... Hiszen Atilla egyik címe "a dákok
és massagéták királya" volt. Különösen a "dák" néven ismert
"magyari" népségnek a régi írók oly hatalmas erőt és létszámot
tulajdonítottak, hogy pl. Strabo így ír róluk:
"A Káspi-tenger környéki dákok, akik Párthíát is elözönlötték,
a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Pártos
Birodalmat".
(Ez az idézet megtalálható: KEPHART Calvin: "Races of
Mankind" [N. Y. 1960.] c. könyvének 264. oldalán.)
Vagyis a "dákok is pártosok" és a "pártosok médek és dákok".
K.: Tehát e nevek alatt szerepelő népek mind egy és azonos
nemzetséget alkotnak... ?
F.: Ahogy az előbb már mondtam. Mind a Hatalmas Tudós
Nemzetség - a "HUN-MAH-GAR-RI-ES" tagjai voltak. De az
összetartozásukat és azonosságukat már a "nagy"-nak nevezett
Macedón Sándor is felfedezte i. e. 330-ban, aki a következő
szavakkal figyelmezteti hadait:
"Sogdiani, Dahae Sacae, Massagetae sui juris sünt, omnes hi
simul si terga nostra viderint sequentur, üli, enim ejusdem
nationis sünt." (Curtius: Historianum - História Alexandri
MagniI.VI.3.)
Vagyis magyar fordításban így:
Sogdianik, dahák, szakák, maszagéták saját joghatóságuk
alatt vannak együtt, ha a mi hátunkat látják, akkor üldöznek
minket, azok ugyanis egy nemzethez tartoznak (egyazonos
nemzetiségűek)."
K.: Megvolt-e még e népi azonosság Atilla idejében...?
F.: Kétségtelen, hogy megvolt, hiszen éppen ez a népi azonosság
biztosította Atilla hatalmas Hun Birodalmának az erejét."
Badiny egy térképet is közöl említett könyvében, sajnos elég rossz minőségű kép, és a forrása is ismeretlen:
E szerint a Kárpát-medencében e korban nevesített népek, úgy mint jazigok, szarmaták, dákok, a Pártus Birodalom területéről lettek átcsoportosítva.
Az ókorban kibontakozó nagy világháború részleteit, mely a magyari népek - kelta, szkíta, pártus, szarmata, hun stb. és a hódító Róma között zajlott a történelem - világháború kezdete fejezetben tárgyaljuk. Itt most elég annyit látni, hogy ezek a különbözően elnevezett népek, mint pl. dákok, szarmaták, jazigok (= ijazig = íjászik = íjász = jászok), stb. mind-mind ugyanannak a nagy nemzettségnek voltak a részei, akik küzdöttek a római hódítás ellen, és egy részük pont e célból jelent meg, lettek átcsoportosítva a Kárpát-medencébe a vaskor végén, az itteni őshonos kultúrát védendő. Az ókor ezen időszakának népmozgásai részben tehát úgy tűnik a Kárpát-medence és a Régi Kelet védelmének érdekében történtek, hogy megakadályozzák a további római hódítást/terjeszkedést.
A Kárpát-medence időrendje az I. évezredben
***
Ezek után - de már a fent vázolt szemlélettel vizsgálva az események mozgatórugóit és a különböző népnevek mögötti valódi hovatartozást - nézzük meg e kor régészeti ismeretanyagát, ismét a Magyar Régész Szövetség tanulmányai segítségével:
Pannónia (Dunántúl) a Római korban
Figyelemre méltó fent idézett szerzőnk, Fitz Jenő "Róma-orientáltsága", hogy mennyire Róma-párti és mennyire az őslakosság ellen hangol írásában. Csak figyeljük meg az elfogult jelzőket egyik és másik irányban:
"Az õskori formák a helyi lakosság településein még hosszú ideig tovább éltek, de a beköltözõ új népesség és különösen az állam a technikának korábban ismeretlen szintjén hozta létre alkotásait. A cement használata alapjaiban megváltoztatta az építkezés jellegét és méreteit. A földbe ásott, primitív kunyhók helyett kezdetben vályogtéglából, késõbb kõbõl emelt lakóházak épültek, szilárd padozattal, fûtéssel."
...
"A hódítással Pannonia egy világbirodalom része lett. A helyi igényeket szolgáló szerény ipar (fazekasok, kovácsok, bronzmûvesek) a bennszülött környezetben még hosszabb ideig fennmaradt a helyi lakosság ellátására."
...
"A római császárkor évszázadai a birodalom belsõ provinciáinak lakói számára – egy-egy polgárháború kivételével – az emberiség leghosszabb békés idõszakát jelentették.
Ez nem vonatkozott a határ menti tartományokra, így Pannoniára sem. A Duna bal partján élõ germán és szarmata népek lényegesen kedvezõtlenebb körülmények között éltek, mint a folyó túlsó oldalán élõk. Helyzetük – és a túloldali jólét – békés idõszakokban is betörésekre, rablásokra ingerelték õket. A provincia hadserege elsõ alkalommal az 1–2. század fordulóján, 86–106 között viselt háborút szomszédaival és a feltámadó dák hatalommal. A Kárpát-medencében mindkét fronton Traianus császár gyõzelme hozott tartós békét. A következõ, még nehezebb háborút 167 és 180 között, Marcus Aurelius alatt vívta Róma az úgynevezett marcomann-háborúban, amelyben a Duna-vidék szinte valamennyi népe összefogott a birodalom ellen. A háború súlyosságára jellemzõ, hogy a békekötéskor a szarmatáknak százezer elhurcolt foglyot kellett hazaengedniük. A következõ megpróbáltatás a 3. század második harmadától még ennél is nehezebb helyzet elé állította a Duna-vidéki római hadsereget. Az Ukrajnáig elvándorolt gótok a 230-as években a keletrõl érkezõ, egyre erõsödõ nyomás hatására megindultak a Duna deltája felé, a helyükrõl elûzött népek egész népvándorlást idéztek elõ. A váltakozó sikerrel folytatott küzdelem, amely 270-ben Rómát Dácia feladására kényszerítette, a gótok kimerüléséig folytatódott. Ezek a háborúk, amíg Dácia fennállott, csak egy-egy alkalommal értek el Pannoniáig. A provincia legsúlyosabb katasztrófáját mégis ebben az idõszakban szenvedte el, amikor 260-ban a Duna–Tisza közére betelepedett szarmata roxolánok megsemmisítették a Duna-vidéket hatalmában tartó Regalianus ellencsászár hadseregét. A védtelenné vált provinciában számtalan éremlelet és a régészeti ásatások nagy pusztulási rétegei alapján Pannonia nagy részét feldúlták, városait, katonai táborainak egy részét megsemmisítették."
Érdekes módon szerzőnk nem ejtett krokodilkönnyeket a helyi lakosság leigázása miatt, s akiknek bemutatásánál is mintha megfeledkezett volna a tárgyilagosságról, mintha a Róma hódítása előtti korok igen magas műveltsége és ipara nem is létezett volna. Pedig létezett, lásd az előző fejezeteket: újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor. Bizonyára az ellentábor szekerét tolhatja az, aki nem számol be róla, hogy a Római Birodalom az etruszk műveltségre alapozta meg kultúráját, az etruszkok műveltsége és etnogenezise pedig jórészt a Kárpát-medence kisugárzása révén jött létre. Ha ezt valaki elhallgatja és csak Róma felsőbbrendűségét terjeszti, az egyértelműen a lényegről nem beszél.
Pannónia világbirodalom részeként leélt tartományi életének bemutatása akkor lehet teljes, ha nem csak a Róma-elfogultság felől vizsgáljuk ezt az időszakot, hanem az őslakosság nézőpontját is megismerjük. Ebbe enged némi betekintést ugyanezen tanulmány másik fejezete, a leigázottként mégis önellátásra berendezkedni képes falusi jellegű települések életének bemutatásával:
A fentiekből jól érzékelhető, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban megkezdett, majd a bronz és vaskorban is folytatódó rendkívül fejlett ipar és műveltség egyáltalán nem római találmány, és a római hódoltság alatt is tudott működni, eredményeket felmutatni, és mindez bizonyítja a helyi őslakos hagyományok és népesség továbbélését, folyamatosságát.
A Magyarország a XX. században kiadvány A római kor (1–5. század) kutatása fejezetében is megemlítik, hogy:
"A legnagyobb hazai bronzműves műhely részletét (19 olvasztókemencével) Intercisában B. Vágó Eszter és Visy Zsolt tárta fel. A bronzedényekről Radnóti Aladár készített összefoglalást (1938). Újabban Szabó Klára feldolgozásaira (1980, 1981, 1987, 1990) figyel külföldön is a kutatás."
(Intercisa = Dunaújváros)
Összegzésként megállapítható, hogy a Kárpát-medence őslakosságának folyamatossága - a korábbi korokhoz hasonlóan - a Római hódoltság alatt sem szakadt meg, tovább élt.
***
Ezek után nézzük meg mi történt a Dunától keletre a régészek szerint, ahol nem volt római uralom - ismét a Magyar Régész Szövetség tanulmányából idézve. A Róma-elfogultság itt is tetten érhető sajnos, pl. mindenki barbár aki nem római... már maga a terület neve - Barbaricum - is erre utal:
Barbaricum (Duna-Tisza-köze, Tiszántúl) a Római korban
Egy figyelemreméltó részlet a fenti tanulmányból:
"A római régészeti kutatás felismerte a római hódítás elõtt Pannoniában élt népek római kori továbbélésének fontosságát, az őslakosság szellemi és anyagi kultúrájának jelentõségét. A Dunától keletre esõ vidékeken a legmostohább sorsra a császárkorban továbbélõ kelta lakosság kutatása jutott. Ebben nemcsak az ásatások hiánya játszott szerepet, hanem az is, hogy míg a Dunántúlon a helyi kelta anyag császárkori élete jól nyomon követhetõ, addig a Barbarikumban egyrészt a kelta lakosság elkeveredett az itt élõ õslakossággal, s kevert anyagi kultúrájuk gyakorlatilag nem ismert, másrészt az elõkerült leletek csak tágabb idõhatáron belül keltezhetõk. Éppen ezért ma még nem rajzolható meg jellegzetes római kori kelta lelethorizont.
A római és a görög nyelvû írott forrásokból tudjuk, hogy kelta törzsek éltek részben a Duna–Tisza közén, részben a Tiszántúl északi területein. A beköltözõ szarmaták és az õslakosnak számító kelták kapcsolatairól azonban hallgatnak. A geográfus Ptolemaiosz a Kr. u. 2. században megnevezte a szarmaták alföldi városait. Ezek egy részének a neve kelta eredetű, utalva arra, hogy a bevándorló jazigok elfoglalták és magukénak fogadták el e településeket, ahol feltehetõen a kelták tovább éltek a jazig uralom alatt is. A két népesség, a letelepedett kelták és a félnomád szarmaták eltérõ életmódja megkönnyítette a feltételezhetõ együttélést. A kelta alaplakosság igen sokban hozzájárult a keleti gyökerétõl elszakadt Kárpát-medencei szarmata anyagi kultúra képének kialakításához."
Jól érzékelhető, hogy itt már nem a történészi megfogalmazásokban szokásos "területfoglalós" játék zajlik, nem a "jön az erősebb és lenyomja a másikat" elv szerint történnek az események, hanem csendes együttélés, békés keveredés folyik. Ez pedig mégis csak arra utal, hogy a többszöri népötvöződésen átesett őslakos Kárpát-medenceiek, a kelták, a dákok, a beköltöző szarmaták és jászok olyannyira nem voltak ellenségek, hogy közös gyökereket és kulturális (akár nyelvi!) összetartozást kell feltételeznünk. A Duna medencéjébe beköltöző valóban germán törzseket (pl. vandálok, gótok) pedig vélhetően Róma stratégiai játszmájának érdekében csoportosították át ide gyengíteni Róma ellenségeit (oszd meg és uralkodj!).
Itt egy térkép László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig c. könyvéből, ami szépen érzékelteti a stratégiai fontosságú Kárpát-medence irányába történő folyamatos hatalmi összpontosulásokat:
***
Jól látható, hogy a történészeket és a régészetet általában ámulattal tölti el a Római Birodalom Kárpát-medencei szereplése, viszont sajnos nem hangsúlyozzák ki kellőképpen annak jelentőségét, hogy itt valójában egy hódítás zajlott, a világtörténelem egyik legkiforrottabb hódítás-orientált birodalmi prototípusa - Róma - által, és egyúttal a támogatott történetírók/régészek az ezzel az erővel szemben fellépő hazai oldal tetteinek jelentőségét sem hangsúlyozzák ki eléggé. Mert mi is történt pontosan az ókori világháború Kárpát-medencei helyszínén? "Csupán" annyi, hogy itt sikerült megállítani a helyi "barbároknak" az évszázadokig mások leigázásán munkálkodó hódító, kelet felé is terjeszkedni próbáló birodalmi hadigépezetet azzal, hogy az őslakos "kelta" - tehát magyar - erők évszázadokon át keményen védekeztek, és a keleti háttérországokból - Pártos országból - folyamatosan jövő támogatásokkal felvértezve idővel felőrölték a rómaiakat, akik a Duna vonalát nem tudták így érdemben átlépni, később pedig fel kellett adniuk "Pannónia" területét is. Ha Róma megállítása és visszaszorítása nem sikerült volna mind a Kárpát-medencei, mind a keleti, Pártus fronton, akkor a kulturális sokszínűséget felszámolni kívánó globalizmus kora hamarabb jött volna el a Földre...
Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvében részletesen beszámol erről az ókori világháborús időszakról, a Kárpát-medencei vonatkozásait a 790. oldaltól olvashatjuk, több forrásból idézve - pl. Baráth Tibor, Badiny Jós Ferenc, Ferenczy Endre, Fitz Jenő stb.. Nincs értelme a régészeti fejezetben az egész folyamatot ábrázolni, így csak néhány részlet következik ebből a könyvből, hogy összefüggéseiben lássuk ezt a korszakot, valamint az ezzel kapcsolatos történetírási szándékokat:
(791. oldal)
Külön egységet képez Ó-Magyarország és körülvevő tájai (Noricum, Illyria, Moesia) elleni háború. Kr. e. 35-ben Róma a Száva vonaláig tolja előre határait és katonai tábort állít fel a Kulpa- Száva összefolyásánál lévő Sziszeken. (1) Róma haditervet változtatott, és elfoglalta Moesiát, és onnan támadja Pannoniát és Transsylvániát (Erdélyt). A baktriai és Krím-i pártos központok irányítják az ellentámadást, megerősítve az Erdélyben települt “DÁK” (daha) hadakat. Pannoniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia viszont csaknem 100 évig ellenáll. (2)
Az árja és turáni elemek Duna-medencében való teljes összeolvadását és egy magyar nyelvű egységes nemzet kialakulását a Római Birodalom akadályozta meg. A rómaiak ugyanis az itáliai és galliai (etruszk és kelta) keretek szétzúzása és népi öntudatuk megsemmisítése után betörtek a Dunamedencébe is, birtokba vették a Dunántúlt és az Erdélyi-medencét, három részre tagolva ekként az összefonódni készülő magyar társadalmat.(3)
A római győzelmek igen keservesek voltak és kimerítették a támadókat, ugyanakkor itt nem alkalmazták a Cézár féle pusztítás taktikáját. Pannonia csendesen belesimult a birodalomba, a helybéliek megőrizték népi azonosságukat, és fokozatosan beépültek a közigazgatásba. 54-ben a Dunántúl tényleges birtokbavétele befejeződik. A rómaiak ekkor elérték a Duna vonalát északon és keleten és Dunántúl egész területe felett megszerezték a katonai és politikai uralmat. A rómaiak dunántúli védőbástyájukat mintegy négyszáz évig birtokolták s csak a hunok közeledtére adták fel 409 és 433 között.(4) 101-105 között a rómaiak Pannonián kívül a Duna-medence keleti harmadát is uralmuk alá vetették. E terület felett a hispániai származású Traján császár (98-117) szerezte meg az uralmat, személyesen vezetett két hadjárata során (101 és 105), igen nehéz harcok árán. A római uralom itt észak és nyugat felé a Szamos illetve a Tisza folyók mocsárvilágáig ért, keletre a nagy hegyek lábáig. A tartomány neve Dácia lett.(5) 109-ben csaknem 100 évi ellenállás után Róma bekebelezi Dáciát. A pártos hadvezetés a sarmata-jazig (jász) népünket és seregeit ékeli be Pannonia és Dácia római provinciák közé, a Duna-Tisza közére, és ezzel elvágja a két tartomány közvetlen összeköttetését és kapcsolatát, Dácia elfoglalásának évében - Kr.u. 109-ben. A Kárpátok hegyeiből szinte folytonosan le-lecsapó dák seregek 60 év alatt felőrlik a római csapatokat és Marcus Aurelius “áttelepíti” Dáciát a Duna jobb partján és Erdélytől délre eső Moesiába, mely ettől fogva “Dacia Aureliana” nevet kap a Római Birodalomban. Erdély tehát felszabadul és a Pártos Birodalom kiváló hadvezetése visszaszerezte kincseket ontó bányáit népünk javára. A dák-daha néven ismert népeink a Pártos Birodalom egyazonos népéhez tartozik, hiszen - miként Strabót idézem - ő mondja a pártos dahákat a birodalom megalapítóinak.
Arra vonatkozólag, hogy az erdélyi dákok a Pártos Birodalom hadvezetésébe tartoztak és Decebál dák király is a központi hadvezetés intézkedései szerint vezette hadait, egy érdekes idézetet közlök George Rawlinson: A hatodik keleti monarchia c. könyvéből: “A dákok, akik Domitian uralkodásának első évében betörtek Moesiába, egy Callidrimus nevű görög foglyot ejtettek, aki rabszolgálója volt egy Liberius Maximus nevű római tisztnek. Ezt a foglyot Decebal elküldte Pacor pártos királynak, akinek szolgálatában állt Decebál hosszú időn át.”(6) A Pártos Birodalom tanult, művelt és bölcs királyai nemcsak egy legyőzhetetlen hadsereggel védték országukat, hanem egy intelligensen megszervezett kémszervezetük is volt, mely minden római szándékot és hadititkot felderített és titkosan beépített ügynökei által Róma legmagasabb köreit is befolyásolni tudta. Ennek a Pártiát szolgáló szervezetnek munkahelye és könnyen elérhető központja Pannonia volt, és így nem véletlen az a közismert történelmi tény, hogy Pannoniából indultak ki a császárbuktatások. E sorok írójának kutatásai azt mutatják, hogy a Pártos Birodalmat kormányzó szerveknek közvetlen kapcsolatuk volt a nekik dolgozó “pannoniai zsoldosokkal” akik lassan kézbe vették Pannonia fejlesztését. Településeket, városokat építettek római pénzzel, és a pártos uralomnak kedvére való volt az országépítés, mert karizmatikus tudattal hittek Pannonia visszaszerzésében. Ezért sohasem támadták Pannoniát, hanem minden erejüket az erdélyi, dáciai bányák visszaszerzésére fordították, ami 60 év alatt sikerült is.(9)"
(1) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(2) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 372. o. (3) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(4) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 141. o.
(5) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 140. o.
(6) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 372. o.
(7) Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 375. o.
(808. oldal)
"Az ókori Magyarország területéből a rómaiak sohasem tudták uralmuk alá vetni a Kárpátok északi hegykoszorújába ágyazott folyóvölgyeket, sem az azok előterében lévő sík vidéket, a Nagyalföldet. Marcus Aurelius császár (161-180) ugyan foglalkozott e tájak meghódításának gondolatával, de ilyen kockázatos vállalkozásokra a birodalomnak akkoriban már nem volt elegendő ereje. A magyar törzsek tehát a Dunántúl és az Erdélyi-medence között tölcsérszerűen felnyúló területeken az egész római uralom alatt függetlenségben éltek, a népi és kulturális folytonosság ezen a területen sem szakadt meg. Mindent összevetve, a rómaiak uralma a Duna-medencében nagyobb kár nélkül múlt el. Mindössze azt a fájdalmas negatívumot hagyta maga után, hogy az ókori magyar népességet ezen a tájon három részre tagolta és megakadályozta a szkíta idők óta folyamatban lévő nemzetté alakulást, illetőleg félezer évvel késleltette, nehezebb időkbe helyezve át megvalósítását. Az ország területi egyesítése és a nemzetépítő munka folytatása így lett a következő magyar néphullám világhírű vezérének, Attila királynak feladata.(73) Ezzel szemben a magyar történetírás mind a mai napig a gyümölcsöző és teljes romanizálás bűvkörében él, amikor összefoglal és címekben tudósít Pannónia római időszakáról. Éppen emiatt különös, hogy amikor szakmai alapon tárgyalja e kort, mégiscsak hasonló eredményre jut, mint fentebbi szerzőnk, akit a támogatottak nagyon nem szeretnek… Ferenczy Endre úgy foglalja össze e kort, hogy:
Bár a római műveltség elég mély gyökereket eresztett Pannóniában, a bennszülött kelta lakosság a római hódítás idején sem veszítette el régi kultúráját. A kelták ősi műveltsége a rómaiakkal való találkozás nyomán jelentős átalakuláson ment keresztül, de nemzeti jellegének alapvető vonásait a római uralom alatt sokáig megőrizte. A sírkövek domborműveinek tanúsága szerint a nők megőrizték régi viseletüket, míg a férfiak, akik hosszú katonai szolgálatuk alatt szorosabb kapcsolatba kerültek a római élettel, gyorsabban vették át az új kultúra külsőségeit. A keltáknál virágzó kocsitemetkezés szokására hívják fel a figyelmet a kelta sírkövek domborművei is, melyeken gyakran találjuk meg a kocsi ábrázolását, mint a kocsitemetkezésre vonatkozó utalást. A kelta ipar, különösen a fémművesség a rómaiak alatt is virágzott, sőt a kelták díszítő művészete a birodalom egész iparművészetére hatást gyakorolt. A római kori kelta fémművesség gazdag emlékanyagából kiemelkednek az áttört művű csatok (fibulák), valamint az ugyancsak áttört művű lemezekkel készült
páncéldíszek. A fémből készült domborművek közül főként a kisplasztika virágzott, de nagyobb bronzszoborművek maradványai is kerültek elő az ásatások nyomán. A borostyánkő faragású dísztárgyak (gyűrűk, karperecek) sűrű előfordulása Nyugat-Pannóniában azzal magyarázható, hogy Sopron és Szombathely környékén borostyánkő-faragó műhelyek állottak fenn, melyekben helyi mesterek dolgozták fel az ideszállított anyagot.
Hasonlóan a fémművességhez, az illír-kelta agyagművesség is folytatta termelését a rómaiak uralma alatt. A helyi kerámiaműhelyek korongon készített tetszetős formájú edényeikkel ezentúl inkább a szerényebb igényű lakosság szükségleteit látták el, míg a finomabb edénytípusokat külföldről hozták be. A Kr. u. I. és II. században számos adatunk van két eraviszk mester, Resat és Respect működéséről. A belföldi fazekasok idővel utánozni kezdték a terra sigillata edények formáját és díszítését is. A Kr. u. II. században már nagy helyi terra sigillata üzemek működéséről tudunk (így a Pacat-féle Aquincumban), melyek exportra is dolgoztak (Pacat telepének Mursában, a mai Eszéken fiókja is volt).(74)
Idézett szerzőnk tárgyszerű elemzését a római alapítású városokról írt beszámolója között rejtette el. Azt ugyan nem hangsúlyozza ki ő sem, hogy az áttört kelta fémtárgyak eredete elsősorban urartui, szkíta, ahogy később is a hun és avar régészeti anyag legszebb darabjait adja majd, de ennek felemlegetését mégsem kérhetjük rajta számon. A lényeg a helyben előállított fémtárgyakon van, amely jelentősen gyengíti a későbbi magyarságról festett általános tudatlanság képét. Nem véletlen, hogy a későbbi X. századi somogyi kohóleletek olyan heves indulatokat váltottak ki a támogatottak körében, hisz ők fel sem tételezik, hogy a magyar és velük rokon népek bármilyen alkotó munkára alkalmasak lettek volna. Viszont a folyamatosság e téren mindenképpen elgondolkodtató. Ferenczy megállapításai semmiben sem hatottak a régészből sajnálatos módon történésszé előlépett romanizátor Fitz Jenő munkásságára, aki a tudatlanok nemes egyszerűségével tekint Pannonia kelta népére: A műveletlen, nyers, a katonai élethez szokott pannóniaiak közül nem egy számára hoztak kitüntetést, elismerést a polgárháború elkeseredett csatái.(75) Az ő számára csak római lehet művelt, mindenki mást le kell nézni és lehetőleg osztályozni is az ortodox indoeurópaizmus szellemében. Mivel az indoeurópaizmus időközben megszűnt, szerzőnknek talán új kapaszkodók után kellene néznie."
(73) Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III/140. o.
(74) Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig. Gondolat, Budapest, 1958. 72-73. o.
(75) Fitz Jenő: Pannonok évszázada. (193-284). Hereditas. Corvina, Budapest, 1982. 46. o.
(817. oldal)
"A dákokról szólva fontos figyelembe venni, hogy “a dák társadalomra vonatkozó szűkszavú forrásadatok két élesen, szinte kasztszerűen elkülönülő rétegről tudósítanak: a “tarabosztész” vagy “sapkások” és a “hosszú hajúak” rétegéről. A dák előkelőségek a későbbi ábrázolásokon csakugyan szőrme- vagy inkább nemezsapkát hordanak, amely hasonlít a fríg sapkához. A kasztszerűen elkülönülő kisszámú előkelők, és a nagyszámú kizsákmányolt nép kettőssége jó magyarázatot ad a dákok régészeti hagyatékának kettősségére, amely a Duna-vidék késő vaskori régészeti hagyatékában nem található meg: görög finomkerámia, görög tükrök, fejlett hazai ezüstművesség és festéssel díszített, finom korongolt kerámiák a dák várak jellemző leletanyaga; míg a nyílt telepek leleteinek túlnyomó többségét mégis a kora vaskori hagyományokat őrző, rendkívül egyszerű, sőt durva kézzel formált kerámia és a nagyon szegényes fémtárgyak alkotják.”81
Régóta tudjuk, hogy a fríg sapkához hasonlót a szkíták viseltek, de gyakran feltűnik ugyanez a pártosoknál is, akik daha-szkíták (mások szerint heftalita hunok). Akárhogy is van, ragozó nyelvű testvéreink ők. Ahogyan királyaikat turullal vagy sólyommal a fejükön ábrázolták, sapka képében ugyanez megillette a köznépet is. A mennyei és földi háromság ez, a köznép is mennyei származással bír. Az uralkodóknak kijár a turul, a köznép ugyanezt a madarat a sapkájában jelképezve mutatja meg. E társadalmi kettősség ügye viszont az Árpádi honfoglalás korából is jól ismert eset: a harcos, művelt, erős nagyállattenyésztő sztyeppei nép rátelepszik az őslakosokra, beléjük olvad, de növeli erejét. Görög munka sok került elő a szkíták Fekete-tengeri törzsterületéről is, ezek szkíta megrendelésre készült, de a megrendelő ízlését tükröző aranytárgyak voltak. Mitrász is éppen egy erdélyi szobron ugyanezt a sapkát hordja. Erdélyben ezen túlmenően rengeteg Mitrász emléket találtak. A dákokkal tehát eggyel csökkenthetjük a nem magyari népek létszámát a fentiekre alapozva. Kelták, szkíták voltak ők is, csakúgy, mint a basztarna (82) törzs népe is. Ennyivel azonban nem elégedhetünk meg, amint Burebista sem tette. Valószínűen a készülő római fenyegetésre való válaszként igen gyorsan egyesítette Ó-Magyarország és attól keletre, délre és délkeletre élő kelta törzseket. Ilyen teljesítményre kevesen voltak akkoriban képesek, nyilvánvalónak látszik, a szkíták voltak a népegyesítők, ahogy Nyugat-Európában is ők hozták létre a kelta (keleti) törzseket Árpád módjára rátelepülvén korábbi keletről elszármazott földművelő rokonaikra. Bár közvetlen és lehetőleg jó név alatt jegyzett forrásunk nincsen Burebista és a pártos királyok közvetlen együttműködéséről ez esetben, mégis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy honnan e lendület a dák vezetésű Erdélyben és környékén? A kelta Európa más részein a Burebista által véghezvitt villámgyors hatalomkoncentráció nem ismert, talán csak Vercingetorix késői nyugati kísérletei hasonlíthatóak hozzá méretében, eljárásában azonban semmiképp. Vercingetorix szövetséget ajánlott népének, de nem hódította meg őket emiatt. Az erdélyi kísérlet arra mutathat, hogy nagyon is tudatos egyesítési művelettel állunk szemben, - mégha a kívülálló számára indokolatlan hódítás lenne is látható a közvetlen események elemzése során, - ez éppen a várható nagyerejű támadások kivédését szolgáló anyagi és szellemi erőkoncentráció. Akinek megfelelő katonai ereje volt az egyesítésre ebben az időben népeink közül, - nem kell találgatni, - ezek a szkíták voltak. Akinek viszont a stratégián kellett gondolkodnia, azon még töprenghetünk: vagy a Kaukázusból jött-e a parancs, vagy Pártosországból magából - magam ez utóbbit tartom megalapozottabbnak éppen az együttműködések több jele miatt. Annál is inkább egészséges okfejtésnek látom az elmondottakat, mert Burebista végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt követően léptek színre a jászok és szarmaták, amint az ő történetüket is megismerhetjük az eseménylánc során. Magam tehát Krisztus születését követő század nagy erdélyi kísérletének tartom a kelta-dák Burebista félbemaradt előkészületeit a várható nagy támadás kivédésére. Nem volt hiábavaló e próbálkozás, de győzelmi esélyhez nem jutott. Voltaképpen ugyanez a felőrlődési szerep jutott a jászok és szarmaták népének is osztályrészül, bár ők Pannonia felé tekintettek elsősorban. Erdély felszabadítása 270-271-ben sikerült ugyan, de átütő erőt ezután már nem tudott felmutatni a környék népe. Nagyrészt felmorzsolódtak a folyamatos, gyilkos háborúban. Visszaszerezték, amit megkövetelt tőlük népük vezetése, de kivéreztek a győzelemben. Erejük elegendő volt az életük és a status quo fenntartásához, de tűrniük kellett a germán előrenyomulást Erdélyben.
80 Fitz Jenő: Pannonok évszázada (193-284). Hereditas. Corvina, Budapest, 1982. 53-58. o.
81 Erdély története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 34. o.
82 Erdély története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 32. o.
(846. oldal)
"Bármilyen különös, de valaki kiverte a rómaiakat Erdélyből. A csend körülöttük azonban vetekszik a Pártosországot, Perzsiát befedő csönddel. A Kincsestárban már utaltam arra a nagyon is valószínű tényre, miszerint e hadszínterek szoros kapcsolatban állottak egymással, és nemcsak a dákpártos oldalon, de Róma is kénytelen volt az ellenség hadvezetéséhez igazodni. Nem egy légióját éppen Erdélyből dobta át a pártos frontra, éppen annak beismeréseként, hogy itt már nincs értelme ellenállni, valamint annak is, hogy már nem ők határozzák meg az események menetét. Még különösebb az, hogy a győztesek kilétét minden lehetséges módszerrel titkolják mind a mai napig, hiszen amíg Róma hétköznapjairól szinte napról napra, óráról órára készíthetnénk beszámolókat, - azt is tudni, hogy melyik híres ember melyik napon és melyik Forumnál kanyarodott szolgáival balra vagy jobbra, - Dacia győzőit olyan köd rejti, amilyen talán nem is létezik. Ha a rómaiaktól nem is várhatjuk el, hogy legyőzőiket névvel és címmel ellátva nevezzék meg, talán az ún. pártatlan, objektív történetírók pótolhatták volna e hiányt. Miután ők sem pótolták, bár meglehet, hogy azok sem voltak pártatlanok, akik annak mondták magukat, az indoeurópai történeti munkák elszólásaiból kell valahogyan előbbre jutnunk. Fitz Jenő bőséges anyaggal ajándékozott meg bennünket, ezeket idéztem bőséggel. Fentebb már részleteztem Ó-Magyarország kelta törzseinek névsorát, de szó esett a germánnak tekintett törzsekről is. Amíg a valóban germánok, gótok és vandálok később Európa más részeibe vonultak, addig a Kárpát-medencén belül a nyugatiak által germánnak nevezettek sohasem mentek sehova, mert itthon voltak kelta-magyarként. Sem a kárpok, sem a markomanok, sem a kvádok, sem a gepidák, osik, osonok, kosztobokok, beszkidek, a szabad dákok és a többiek nem mentek innen sehova, mert itthon voltak. Ők furcsamód kimaradtak az indoeurópaiak nagy népvándorlásából, ez is eggyel több érv őslakos mivoltuk támogatására. Arról nem is beszélve, ha ez a rengeteg ómagyarországi kelta-magyar törzs germán lett volna, akkor e ténynek a magyar nyelven látszania kellene. Árpád népe akkor bizony germánul kellett volna megtanuljon beolvadása során, és mi is germánul beszélnénk ma. Mivel ők magyarul tanultak meg itt, és a magyar nyelven ma sem látni germánok okozta kártételeket, ezért a Kárpát-medencei germán meséket most nyugodtan hátrahagyhatjuk mindörökre. Ennél sokkal fontosabb az a végeredmény, hogy 270-271-ben az őslakosok verték ki a rómaiakat Erdélyből az ősi jog nevében. Írhatnak a régi és mai római történészek bármit, elláthatják e föld őslakosait alantas és sértő barbár jelzőkkel, akkor is a hazát védő őslakosok takarították el innét őket. Nevezhetik tervszerű visszavonulásnak, átszervezésnek, netán erőátcsoportosításnak is éppen Dácia - Erdély feladását, valójában csúfos vereséget szenvedtek."
(852. oldal)
"Ferenczy anyagához (129) néhány megjegyzést fűznék. Először is figyelemre méltó, hogy a szarmatákat és jazigokat együvé tartozónak írja le. Ennek a későbbiekben még jelentős szerepe lesz. Forrai Zoltán a jazigokkal kapcsolatban azt írja: Október elején a kezembe került … egy 1780-as évben írt angol geográfiai enciklopédia (A New and Complete System of Geography). Ebben a magyarságról sok fontos dolog derül ki, ahogyan az akkori világ ismert bennünket. Íme pl. Hungary a nevét a hunoktól kapta, egy szkíta nemzettől, akik a 9. század óta birtokolják. … A világ még csak úgy ismert bennünket, hogy a szkítákból származó hun nép! Sőt, a jászkunokról is így ír: Erlau, a considerable city … to this County (Heves) is united that of Jashi of Philisti with great Cumania … Eger jelentékeny város és ehhez a megyéhez van csatolva a jász vagy filiszteus a Nagykunsággal… Itt még az 1780-as években is a jászokat filiszteusoknak hívják. A megyét szó szerint Jasi-nak. Ilyen városunk van még Moldovában, amit Jászvásárnak, azaz oláhul Iaşi-nak hívnak ma is.
A jász egyenlő az íjas-íjazik vagy jazig fogalmunkkal, amely latinul filiszteus. A ballista vagy ballistae latin szó, amely a görög balló v. dob, repít, vet, lő szóból származik. Ballistárius mint lövő így latin átvétel a görögből. A latin-görög kifejezés a ballisztikus vagy ballisztika, amely mai nyelven lőpálya vagy lőív szavunkban van meg legmegfelelőbben. A ballisti vagy pilisti szavak voltaképpen ugyanazt az értelmet takarják. Az íjász vagy íjazik mint jász, ugyanazt. (130)
Másodjára érdemes megállapítani a szarmatákról, hogy Kárpát-medencei, alföldi leletanyagukban dél-orosz, dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit. Ez azért figyelemre méltó, mert történészeink ebben az időben már nagyszámú germánt látnak Ó-Magyarország területén, ennek ellenére a szarmaták velük nem ismerkednek, tőlük semmit nem rejtenek a temetők. Ugyanakkor halálos ellenségeiktől, a rómaiaktól van lelet, miközben szinte folyamatosan háborúznak egymással. Emiatt csakis arra gondolhatunk, hogy az itteni germán jelenlét bemutatása jobbára csak a római (érdekű) történetírók által elkövetett tévedés, amelyet hazai kutatóink készpénznek vettek anélkül, hogy utána néztek volna komolyabban. Annál is inkább, mert a dunai limes felől nézve a felvidéki, szabolcsi kelták, dákok római szemmel már bárminek is látszhatnak. Ezek után kérdés, hogy szarmata eredetű anyagot sikerült-e egyáltalán azonosítani a szarmata-jazig temetőkben, mert erről nem esett szó. Csak remélhetjük, hogy igen. Ha viszont a szarmata anyagban nem találni germán eredetű tárgyakat, az csak egyetlen dolgot bizonyít: Ó-Magyarországon nem voltak germánok, akikkel kereskedhettek volna!
Harmadjára lényeges esetnek számít a szarmata lázadás is, ahol a csekélyszámú ún. szabad szarmaták felfegyverzik a nagyszámú szolga-szarmatát – limigantes néven ismerjük őket, - abban a reményben, hogy azok majd a germánokra támadnak. Ehelyett ők a rájuk telepedő szabad szarmatákat támadják meg és küllebbítik lakóhelyükről a hódítókat, hogy elnyerhessék szabadságukat. Az őshonosok elkeseredését és lendületét vélem felfedezni e szolga-szarmatáknak nevezettek háborújában. Ugyanazzal az elszántsággal szálltak harcba a rómaiak ellen, mint a pannoniai és hispániai kelták is korábban, és később semmivel sem bizonyultak gyengébbnek az eltávolított szabad-szarmaták nélkül. Itt a történettudomány erősen adósunk olyan adatokkal, amelyekre még ezek szerint várnunk kell. A késői időszak kulturális változásait – pl. temetkezési szokásaik megváltozását - magam beolvadásuk előrehaladásával tudnám magyarázni. Összességében tekintve érthető a germán lelethiány a szarmata temetőkben: nem voltak germánok Ó-Magyarországon, sőt a szolga szarmaták nem is hajlandóak megtámadni az eszerint nem germánokat, hanem keltákat, inkább uraikat verik le. De amint már említettem - ha annyi ideig és olyan sok germán élt itt volna Ó-Magyarországon, amelyről a támogatottak történetei mesélnek, annak látszania kellene a magyar nyelven. Miután a magyar nyelven semmilyen indoeurópai eredetű kártétel nem látszik, ezért ezen állításokat legjobb lesz hátrahagynunk és elfelejteni.
A Kárpát-medencei keltákkal foglalkozó nagyobb lélegzetű fejezetünk végén az itt élő különféle kelta-magyar törzsek felleltározása után rámutathatok nemcsak azok jelenlétére, hanem az országot teljes egészében birtokló népességre. Szemben az eddig terjesztett téves eszmékkel az ország teljes területét az őslakosok birtokolják hiba nélkül. Ők nem mások, mint a 10.000 éves Kárpátmedencei földműves paraszti nép és leszármazottaik. Sehol nem látni idegeneket, akik a támogatott történetírók szerint fölös számban lettek volna találhatóak e tájon. Emiatt Atilla és Árpád népe mind hazajöttek Magyarországra. Dr. Szöllősy Zoltán adatainak alapján szinte teljes a törzsek névsora ismert. A törzsnevek mögött megbújó hétköznapi emberek nem vesztek el, ismerjük őket az avar kor 60.000 köznépi sírjából és tudjuk neveiket is. Ezeket a Kincsestárban egyszer már újólag közreadtam, megismételtem 2002-ben is: Az 1848-ig szolgasorban tartott magyar földműves népnek nyelvünk fennmaradásáért köszönetet mondhatunk. Ez a földműves nép lakik az avarok temetőiben szlávnak bélyegezve, akiknek nevei: Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola (Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története). Senki más, egyedül az évezredek óta földet művelő magyarok azok, akik feltalálják és őrzik itt a szerves magyar műveltséget, magukba olvasztják a beérkezőket és tovább adják Európa sok szegletébe azt kivándorlóik hozományaként. A végtelen füves pusztákról érkező testvéreik azok, akik a lakhatásért és ellátásért cserében megvédik őket ellenségeiktől.131 A puszták népe meg is érkezik Atilla vezérletével."
(129) Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig. Gondolat, Budapest, 1958. 84-89. o.
(130) Forrai Zoltán: A turáni átok. Táltos, 2000. november-december, 22-23. o.
(131) Mesterházy Zsolt: Útjelzők a magyar ókor történetének kutatásához. Turán, 2002. február. 40. o.
***
2. HUNOK
Ezzel el is érkeztünk a hunokhoz. Igen sok vita zajlott és zajlik még ma is a tekintetben, hogy a hunok őseink, rokonaink, vagy van-e közünk egyáltalán hozzájuk? Vannak akik szerint semmi közünk ezen ázsiai hódítókhoz. Vannak, akik szentül meg vannak győződve a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságról, egyeneságú leszármazásról. Vannak akik arra a nézetre hajlanak, hogy a kettő között van az igazság, azaz csak részben őseink a hunok. A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzszsövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hunok és a magyarok közös származásának elmélete a hun-magyar rokonság egyik lehetséges és talán legelterjedtebb értelmezése. A közös származásnak a közvélemény egy részében ma is elterjedt tudata a középkorra visszanyúló hagyomány, ami különösen elterjedt a magyar társadalmi tudatban és az irodalomban a 19. században. Seregnyi külföldi forrás egy népnek tekinti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, s a középkori magyar krónikák szintén a hunoktól származtatják népünket, habár számos történész szerint a hagyomány csak a 12. század körül, külföldről jutott el Magyarországra. (forrás)
A genetikai fejezetben, több genetikai kutatási eredményeiből láthattuk, hogy a mai magyarságban elenyésző kelet-ázsiai genetikai jelzők találhatók (~4%), ezek is a honfoglalókkal kerülhettek a Kárpát-medencébe, akik (maguk is sztyeppei keverék-népként) összesen mindössze ~10%-ban járultak hozzá a magyarság genetikai állományához, ezt mutatták ki korabeli sírok leletanyagának génszekvenálása alapján. A Honfoglaláskor beköltöző "maradék" pedig a szomszédból érkezhetett, a genetikailag Kárpát-medenceiekkel szinte azonos, egy tőből származó Kukutyini népességből. Eszerint kijelenthető, hogy genetikailag kis részben őseink a hunok is, akiknek eredetét Belső-Ázsiában kell keresnünk, Ordosz környékén.
A hunok eredetével kapcsolatos távol-keleti, mongol vagy kínai elgondolások azonban tévedésnek tűnnek, ahogy arra a genetika is rávilágított - miszerint pl. az Árpád-házi vérvonal - amelynek egyik kiemelkedő alakja pont Atilla a "hun nagykirály" - az R1a haplocsoportba tartozik, melynek elterjedési területe hasonlatos a hunokéhoz.
Az Ordoszi hun központ és az ott kialakult hun társadalom eredetileg tehát valószínűleg nem távolkeleti, mongoloid gyökerekkel rendelkezik, hanem sokkal inkább köthető a még régebbi gyökerekhez, az őseurópai népességhez, ahogy erre Mesterházy Zsolt is rávilágít A magyar ókor c. könyve 660 oldalán:
"Az ősi gyökerű Kína szempontunkból csak annyiban különbözik Indiától, hogy jóval kevesebb ragozó nyelvű nép vonult be oda, jószerével csak a hunok – de ők igen sok hullámban - és leszakadó törzsei olvadtak ott be és hagytak mély nyomokat korábbi jelenlétükkel a hatalmas birodalom életében, műveltségében. Nem tévesztendő össze a birodalmi Kína belső alakulása az onnét nézve külső, periférikus elhelyezkedésű nyugati területek hun művelődésének maradványa, az Ordos és környéki hun államok fennállásával. Számomra az indiai és kínai műveltség 7000 éves történetéből a magyarokra nézve fontos tanulság körvonalazódik ki, amely szerint e két jelentős hely körül nem gondolhatunk el magyar vagy magyarral rokon őshazát, más néven ősi műveltségi területet, mert a tények ezt nem engedik meg feltenni. Ordos és a keleti hun jelenlét eszerint nyugati, pontosabban európai eredetű, mégha a sztyeppét kutatók szerint ez nem is fogadható el fenntartások nélkül. Ordos történetének gyökereit abban az eurázsiai újkőkorban, rézkorban, majd végül abban a bronzkorban kell keressük, amely egységes arculatot mutatott az Atlanti-óceántól Kínáig úgy négyezer évvel ezelőtt."
Most nem célunk teljeskörűen feltárni a hunok eredetét, inkább nézzük meg mit mond a hunok Magyarországi szerepléséről a régészet, amely szakma ezt az időt a "Népvándorlások korának" nevezi?
Nézzük először a Magyar Régész Szövetség gyűjtését:
A Magyarország a XX. században c. kiadvány A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete c. fejezetéből sajnos nem sok érdemlegeset tudunk meg, de akit bővebben érdekel, annak elég sok útjelzővel szolgálnak a témával foglalkozó szerzők felsorolásával:
"A hunok Kárpát-medencei uralma 380–454 közöttre datálható. A 20. század első hun fegyveres áldozati lelete 1900-ban Pécs-Nagykozáron („Pécsüszög”), szőlőforgatáskor került napvilágra; Hampel József 1905-ben még a 7–8. századra keltezte és avarnak tartotta, tévedését 1926-ban Alföldi András korrigálta. A hun régészet európai alapjait rakta le az ázsiai és európai (benne a magyar) anyag ismertetésével Pósta Béla nagy könyve (1905). A hun régészeti hagyaték legfontosabb elemének felismerése Takács Zoltán érdeme, aki egy 1913-ban megjelent tanulmányában – Hampel szkíta meghatározásával (1905) szemben – kimutatta, hogy a bronz üstök a hunok hagyatékának részei. Supka Géza Európában elsőként (1914) és helyesen a hun emlékek körébe vonta a már közel öt évtizede gótnak interpretált wolsheimi (Mainz közelében) leleteket és gyűjtötte össze a hunok magyarországi éremleleteit (1915). Az első egységes, elemző és összefoglaló, az addig ismert leletek egészét közlő munka Alföldi Andrásé (Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk, 1932)."
1912-ben, 1926-ban (Móra Ferenc [1879–1934]) és 1934-ben került elő a Szeged-nagyszéksósi hun főméltóság halotti áldozatához tartozó, közel 200 – részben arany – darabból álló kincslelet. A 20. század első fele kutatási eredményeit összegezte több fontos munkájában – a hunok ázsiai eredetét tagadó – Fettich Nándor (A hunok régészeti emlékei című tanulmány az Attila és hunjai [1940] című kötetben; Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez, 1951; A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet, 1953). László Gyula cikkei (1951) az aranyíj kapcsán {V-383.} helyesen mutattak rá a hun társadalom valódi szerkezetére. Ugyanő a hun fegyverzetről készített összefoglalást (1973). Párducz Mihály Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn (1963) című, Alföldi András nyomdokain haladó munkája a szarmata, keleti germán és alán stb. elemeket vizsgálta. Kovrig Ilona alapvető tanulmányt írt a 19. század végén előkerült csornai diadémáról (1985). A hunok hagyatékának legújabb monografikus feldolgozása Bóna István nevéhez fűződik: A hunok és nagykirályaik (1993; németül is, 1994)."
A szilágysomlyói II. kincs állatfejes fibulája
(forrás: László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig)
***
Ennyit a hívatalos régészetről, nem várhatjuk el, hogy tágabb összefüggéseiben is ismertetni tudják "nem beszélő" leleteiket. Az átfogóbb értelmezéshez más írók, szakemberek gondolatfüzéreire van szükség, így pl. érdemes elolvasni László Gyula régészprofesszor gondolatait a hunokkal kapcsolatban (Vértesszőlőstől Pusztaszerig 181. oldaltól), aki már árnyaltabban fogalmazott, nem olyan "fehér-fekete" módon:
"Isten ostora
A hunok - 433-453
A hunokról elég sok görög, latin, szír, örmény, iráni és kínai forrás szól, de ha szóba kerül a nevük, a magyarok rendszerint felteszik a kérdést: Igaz-e, hogy a székelyek Attila népének utódai, s igaz-e, hogy Árpád pedig Attila leszármazottja volt ? A kérdés felvetésében, abban, hogy ,igaz-e'', már benne rejlik, hogy a kérdező tud arról: a múlt század vége óta történelemtudományunk alaptalannak, tudálékos kitalálásnak minősítette a hun származást. Száz, kétszáz évvel ezelőtt nem kérdeztek volna ilyet, hiszen Árpád-kori krónikáinkból mindenki bizonyosra vette, hogy a székelyek Attila népe, s az Árpádok pedig Attila egyenesági leszármazottai.
Volt-e valamilyen, nyugati forrásból származó adat, amelyből a magyar krónikások arra következtethettek, hogy a székelyek-magyarok a hunok leszármazottai ? A nyugatiak a székelyekről semmit sem tudnak, ellenben úgy vélték, hogy a magyarok hun utódok. Meggyőződésünk szerint krónikáink mégsem ebből merítettek, hanem a nemzeti hagyományból. Mire alapozzák ezt a feltevésünket? Arra, hogy a nyugati keresztény krónikákban a hunok mint Isten büntetése pusztítják végig Európát, és a sátán fajzatjai, félelmetes' pokolravaló népként említtetnek. Ezzel szemben a magyar krónikák dicső ősként írnak a hunok tetteiről. Tegyük fel, hogy a mi krónikáink a hunokról csak a nyugati forrásokból merítettek, de akkor vajon mi az oka, hogy nem pokolfajzatokról írnak, hanem dicső elődökről? Nyilván kellett hogy legyen hun hagyományunk, amely átszínezte azt, amiről tudós szerzetes-történészeink a nyugati krónikákban olvastak.
Ámde - faggassuk tovább a múltat - lehetett-e a magyarságnak hun hagyománya ? Bizonyos, hogy volt. A magyar nyelv az Árpádok korában olyan zárt, gazdag egész, hogy sok-sok ezer éves múltja kellett hogy legyen. Ez annyit is jelent, hogy a magyar nép elődei is sok ezer éven át szoros népi egységben éltek, nyilván saját hazájukban. Most ne firtassuk egyelőre, hogy hol volt ez az őshaza, és azt se vessük fel, hogy hol volt a finnugor magyarság s hol a török magyarság ősi szállásterülete. Elégedjünk meg azzal a felelettel, hogy mindkét őshaza csak olyan helyen lehetett, amely beletartozott a hun világbirodalomba. Ez azonban annyit is jelent - ismervén a nomád taktikát, amely a legyőzött népek seregeit küldi a harcban előre -, hogy bár egyetlen sor írás sem szól róla, bizonyos, hogy magyar és turk csapattestek is részt vettek-a hunok hódító hadjárataiban. Nagyon is feltehető, hogy ennek emléke élt a magyar köztudatban, s ekként hazánk "hun örökségének'' hite nem is lehetett olyan alaptalan, mint ahogyan azt a csak az írott betűnek hívő kutatók vélték. De még tovább is mehetünk. Alább megismer|ük egy, bizonyosan nem hun népi területnek, a lengyel területnek egyik vezérét, akit a hunok neveztek ki oda, aki viselete szerint hun úrnak látszott; méltóságjelvénye (arany íja s aranyveretes hun kardja) olyan, mint a hun vezéreké. Ennek ellenére - lószerszámja mutatja - nem volt hun, hanem valamilyen szarmata-gót népből származhatott. Bizonyos, hogy a hun uralom a többi meghódolt, meghódított nép élére is saját népéből való vagy legalábbis odaküldött vezető fejedelmet tett. A keletiek szemében a hunok nem pokolfajzat voltak, hanem a világ urai, Attila pedig a királyok királya. Tudjuk azt is, hiszen gyakori szokás volt, hogy a legyőzött népek élére a kagán családjának valamelyik tagja került, de ha nem is volt az, akkor is a méltóságba iktatás előtt "vérint való testvérré'' fogadták. Ne kerülgessük a forró kását: nyilvánvaló, hogy a hun uralom alá került magyar nép fejedelme vagy Attila családjából (illetőleg a hun fejedelmi családból) származott, vagy pedig méltóságába iktatásakor jelképesen családtaggá lett.
Sok mindent meg kell azonban még gondolnunk, mielőtt "szabadon hagyjuk az utat" a hunok felé. Például: egyre inkább nyilvánvaló, hogy Árpád magyarjainak zöme törökös, ázsiai magyar, tehát a hunokkal egyazon területről való volt, s talán egyazon népből származott; az ismert hun személynevek: törökök! Ismeretes, hogy éppen az a nép, amellyel török szavaink egyeznek - a bolgár -, hun utódnak tartotta magát' és fejedelmeik családfáját - akárcsak mi - Attiláig vezette vissza. De még tovább is mehetünk: az avar fejedelmek is "hun módra'' öltözködtek, ami a történelem nyelvére fordítva annyit jelent, hogy magukat hun utódnak tartották. Ez azért is lényeges, mert a késői avarkor népeinek jelentős része - amint ezt a továbbiakban felvetjük - magyar volt. Igaz: a külföldi írott források nem erősítik meg ezt az állítást (bár tudnak a hun-avar-magyar azonosságról!), de viszont a magyar krónikák nagyon is ennek szellemében íródtak.
Nos, ezek után mit feleljünk a kezdet kezdetén feltett kérdésre ? A szerző megint csak azt felelhetné: bizonyos vagyok benne, hogy mind a magyar-székely népben, mind pedig Árpád családjában élt az a hit, hogy ők a hunok, illetőleg Attila leszármazottjai. Láttuk, hogy talán még a szkítákra való emlékezés is élt. Úgy véljük, hogy a magyarság egy része Árpád honfoglalása előtt már hazánk területére érkezett, s hinnünk kell Anonymusnak, hogy e magyarok egyik törzsét székelynek hívták. A pusztai népeknél az emlékezet őrzi a múltat, nem a betűk, s a nemzedékről nemzedékre megőrzött történelemben néhány száz év nem jelentékeny idő.
Megerősít minket e felfogásunkban, hogy például a germán népeknek is van Attila hagyományuk, a Niebelungenlied.
Sok még a kérdőjel a hun-magyar vonatkozásokban. Ugyanilyen sok kérdőjel sorakozik a hunok származásának kérdéseiben és régészeti hagyatékuk meghatározásában is. Lássunk ezekből is szemelvényeket. Amikor a XVIII. század közepén Európában ismertté váltak a régi kínai évkönyvek, ismertetőjük - H. Deguignes - meglepetéssel tapasztalta, hogy az európai népvándorlás kor hunjairól (ott: hiung-nu, hun-nu néven) és avarjairól (ott: zsuan-zsuanok) igen sok történeti adat áll a krónikákban. A régi szövegekből szinte megelevenedik mindennapi életük, mert pompás néprajzi leírások őrizték meg szokásaikat, haderejüket, viseletüket. A hunok - mármint az ázsiai hunok - időszámításunk előtt 71-ben döntő vereséget szenvedtek a kínai hadseregtől, és Nyugatra vonultak; a római történetírók leírásaiból is általában mongolos jellegük bontakozik ki. Nyugaton viszont csak 375-ben tűntek fel, amikor átlépték a Volgát, bár az antik földrajzi írók már a II. században - a Kaukázusban - említést tesznek hun népességről. Akárhogyan is van, jó néhány száz esztendő telt el az ázsiai hunok letűnése és az európai hunok megjelenése között. A történelemtudomány még a mai napig sem tudta meggyőzően áthidalni ezt az időbeli és távolságbeli szakadékot. Kíséreljük meg ezt mi, régészek, s ezzel egyúttal mutassuk is be a hazai hun leletek legérdekesebbjeit.
Kezdjük a hatalmas méretű (80 cm magas !) hun áldozati bronzüsttel. Formáját egészen Belső-Ázsiáig tudjuk követni. A bronzüstök alakja itt Európában meggazdagodott: leletünk peremére egyszerűsített királyi koronát mintáztak, mint ahogyan az őskortól kezdve szokásban volt, hogy a halotti urnákat megkoszorúzzák, megkoronázzák. A bronz üstökben tehát ázsiai forma ötvöződik európai hagyománnyal.
A másik, Ázsiába vezető szál a hun régészeti anyagban az arany-lemezzel borított íj. Először egy lengyelországi (Jakuszovice) leletben határozta meg ezt e könyv szerzője (ez volt az a sír, amelyet az előbb említettünk, az idegenbe "kinevezett'' hun fejedelmekről beszélve). Ragadjuk meg az alkalmat, hogy néhány szót szóljunk a pusztai népek íjáról. Ez volt az akkori világ ,,modern'' fegyvere, ereje és hatótávolsága többszöröse volt az egyszerű íjnak. Szarulemezből, rugalmas fából és rápréselt állati rostokból készült. Pihenő állapotban két",,karja'' az ellentétes oldalra csapódott vissza, felajzás közben nagy erővel kellett mindkettőt visszahúzni s felhúrozni. Már a szkíták is ilyen íjat használtak, aztán a szarmaták kezén látjuk (ezért vonultattak fel ellenük szír íjászokat, akik ugyanilyen íjat használtak), maid a hunok, avarok, magyarok, kunok fegyverzetében jelenik meg. Európa templomaiban így szállt a könyörgés az ég felé: ,,A magyarok nyilaitól ments meg minket.'' Ennek a visszacsapó íjnak közvetlen előzményeit Belső Ázsiából ismerjük, s nyilván a hunok is onnan hozták magukkal.
A harmadik, Belső-Ázsiáig vezető régészeti jelenség: a cikáda
fibula. A cikáda szöcskeszerű rovar, amelynek valamilyen okból nagy
szerepe volt a hun társadalomban: az ázsiai hunoknál a fémből készült,
süvegen hordott cikádák száma mutatta az illető rangját. Ezt onnan
tudjuk, hogy a kínaiak, akik nemcsak a Nagy Fal megépítésével, hanem a
hun lovas harcmodor, fegyverzet és ruházat átvételével is védekeztek a
hiung-nu támadások ellen, ugyanilyen szerepben vették át a cikádát is.
Ezt a formát a hun kori - és későbbi - germán népek fibulává alakították
s mint ilyen terjedt el a hun kor után Nyugaton is. Egészen
Koreáig megtalálhatók a hunokra is jellemző ,,pikkelydíszek''.
Vannak még jelenségek, amelyek nem is annyira a hun néphez' mint
az általa megindított nagy népmozgáshoz kapcsolhatók. Ilyen például
a koponyatorzítás és a fém kerektükör elterjedése, amelyet már a késő
szarmata korban megismertünk, de amely ugyancsak a Távol-Keletig
követhető. 
Ezek a fejedelmi leletek alapjában véve azonban nem mutatnak túl Iránon, nem is vezetnek egészen Belső-Ázsiáig. Kérdés, hogy ennek vajon mi a magyarázata? Hiszen az üst, az aranyíj, a cikáda, a kerektükör, a koponyatorzítás messze Ázsiába vezet. Nem tudjuk magyarázatát adni a fejedelmi leletek e tulajdonságának, de szeretnők felhívni a figyelmet, hogy van még egy régészeti leletcsoport, amely Kína északi határától a Don-vidékig terjed. Ez az úgynevezett "szibériai aranyak'' csoportja, amelyekből a Leningrádi Ermitázsban páncéltermek teltek meg. Képzeletbeli állatok élethalálharcát ábrázolják ezek, meg lendületes vadászatokat. A tenyérnél nagyobb színarany lemezpárokat a széles övek csatolására használták. Ezek az állatküzdelmek feltehetőleg nemzetségi ősök állat alakban vívott harcait ábrázolják. Mármost: ilyen állatküzdelem-leleteket találtak az ázsiai hunok hagyatékában - például az észak-mongóliai Noin-Ulában - és a szintén ázsiai hun hagyatéknak számító észak-kínai, úgynevezett ,ordosi bronzok'' közt. A szerző ezeket az állat alakos ábrázolásokat, illetőleg Európa felé való elterjedésüket is a hun mozgalommal kapcsolja össze, és az ábrázolásokban a hun fejedelmi családok eredetmondáit látja (erre már mások is gondoltak!). Az elmondottak szempontjából nem lehet közömbös, hogy a marakodó állatok csoportjaiban feltűnik a csodaszarvas és a turulmonda őse is. A régészet néha tehát közelebb tud férkőzni a valósághoz, mint ahogyan a szórványos feljegyzések lehetővé tennék!
Feleletre vár még: mi történt Attila halála után (453) a hunokkal? Azt hisszük, megint csak a mondának van igaza, java részük visszahúzódott a mai Dél-Oroszország területére (az ottani bolgár birodalom egyik megalapítói), más részük pedig felszívódhatott a Kárpát-medencét kitöltő új s újabb népekbe."
***
Ezután nézzük hogyan vélekedik a hun-kérdésről sokat idézett szerzőnk, Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvében (853. oldaltól)
"A világháború utolsó fejezete
Győzelem és a Római birodalom bukása
A hunok és Atilla győzelme
Ha eljutottunk addig a felismerésig, hogy az eddig tárgyalt három korábban szerepelt hadszíntér valóban összefüggéseiben tárandó fel, akkor már csak egy következő lépés a hunok szereplésének átértékelése. Karaton Al-Duna-i megjelenése nem tekinthető véletlennek több okból sem. Tudniuk kellett a ó-magyarországi fejleményekről, ez vitán felül áll. Ha a jászok és szarmaták beékelésével földrészek közötti hadvezénylési gyakorlatot ismerünk el, természetes folyományként kell értékelni a közép-ázsiai hunok - mint főnép és abban a helyzetben megoldásra képes haderő - áthelyezését Európába, - kiegészülve a pontusi-kaukázusi hunok nyugatra húzódásával Róma közelébe. Az átcsoportosítás valóban kolosszális méretű, nemcsak a fekete-hunok, de a közép-ázsiai fehér hunok is jelentős tömegekkel képviseltetik magukat. Nem felejthető az a hatalmas véráldozat, amelyet az erdélyi, havasalföldi és al-dunai dák kelták, basztarna kelták hoztak szkíta vezetőrétegük irányításával a felszabadítás érdekében. Ugyanakkor Pannonián kívül a Dunától délre, a mai Bulgária területén komoly veszélybe kerültek az ott lakó kelta-dák maradványok. Nemcsak a rómaiak szorongatták őket, de délről is erősödött a görög-bizánci nyomás, veszélyeztetve a régi kelta népesség fennmaradását. Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a hunok akkor feltétlenül Ó-Magyarország összes védelmi képességével tisztában lettek volna, hiszen kezdetben a hegykoszorú ívén kívüli központokból vezették háborúikat, bár meglehet, hogy a germánokat akarták előbb megrendszabályozni, majd szövetségessé tenni. Később Pannonia visszavételével (409 és 433) Ruga már Ozora környékén telepszik meg, Atilla viszont újra délebbre húzódik a Délvidéken, Margusban berendezett táborával. Valószínű az is, hogy Atilla ott közelebb érezte magát mindkét megregulázandó római birodalomhoz
Végül a hunok és Atilla győztes szereplése fejezi be a világháborút a Kárpát-medencéből vezetve. Atilla működését e szempontból is át kell értékelnünk, nem feledkezve meg pontuszi és közép-ázsiai hátországáról sem.
A hunok bejövetele idején Nyugat- és Közép-Európa új néprajzi helyzete nagy körvonalakban már kialakult, a germán törzsek pedig már-már a Fekete-tengerbe ömlő Don-ig kezdtek terjeszkedni. Amíg nyugat felől a latin-germán nyomás nehezedett a dunai magyar törzsekre, ugyanakkor megjelent a keleti veszély is, amelyet a turk néven összefoglalt népek testesítettek meg, akik viszont a turáni magyarok ázsiai lakóhelyét fenyegették. A hun vezetőség ezt a magyar népekre veszélyes új világpolitikai helyzetet csírájában felismerte és meghozta a keserű elhatározást: feladta a katasztrófa előtt álló turáni hazáját és a nép jelentős részével nyugat felé útra kelt. Tervük az lehetett, hogy a kisebbnek vélt latin-germán erőket Kelet-Európából visszaszorítják és egyesülnek a Duna-medencébe már korábban betelepült magyar törzsekkel, egy erős, független dunai hun-magyar államot alkotva. A hunok elgondolása egész Európa politikai felépítését érintette és kivitelezésében három ütem észlelhető. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. ... A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. (341-től a juhászokkal (jazigok) kötött fegyverbarátság, majd az erdélyi szkíták maradványaival, később a Karpodárokkal (Kárpát-urakkal) kötnek fegyverbarátságot, majd 409-ben Valériát, 433-ban Pannoniát a rómaiaktól szerződéssel veszik. Úgy látszik, az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése most lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének. Olyan politikai gondolat ez, amely azóta is irányítója a magyar nemzet politikai magatartásának. Éppen ezért Attila királyban az európai magyar történet egyik legragyogóbb alakját tiszteljük.
Hunnia
Albisi Barthos Indár – dr. Kurucz György: Történelmi atlasz. Magyar Királyi Állami Térképészet, Budapest, 1926. 2. o.
Attila politikai elgondolásában harmadik lépésnek szánta a Kelet- Közép- és Nyugat- Európában élő összes magyar származású törzsek felszabadítását a germán és római iga alól. Miként befejezte Magyarország megalkotását az egész földrajzi táj politikai egyesítésével, akként remélte, befejezheti Európa-I.- et is (a magyar Európát), az egész földrész politikai egyesítésével. Uralmát keletre a Don-ig, északra a Balti-tengerig sikeresen kiterjesztette s errefelé mindazt a területet egybefogta, amelyen a magyar nyelvű népek a korábbi évezredek idején szétterültek. E helyzetnek megfelelően magát a “Pontiak, Ister-vidékiek, Uráliak és Tót urak urának” címezte. Nyugat- Európában azonban az ő idejében eléggé megszilárdult a latin-germán-frank világ, megváltozott öntudatú népekkel. Ilyen körülmények között az egyesítés nem volt úgy megoldható, mint a Duna medencében. Nyugati vonatkozásban fegyveres fellépésre, harcokra volt szükség. Attila fegyverei el is jutottak az Atlanti-óceánig, gondolatokat ébresztett mindenfelé, de az egyesült római-germán hadak felett a franciaországi Trója (Troyes) mellett Mauriacumnál nem tudott döntő győzelmet aratni. (Badiny prof. tagadja a catalaunumi csata megtörténtét.) Ezért Attila király Európa politikai egyesítését feladta. Gondolata azonban - az egységes Európa - mind a mai napig fennmaradt és minden igazán messze néző európai államférfinek ideálja lett. Mi büszkén mutathatunk rá, hogy az európai egység gondolata is egy magyar ember agyában született meg és az tett megvalósítására legelőször lépéseket. Attila tehát nemcsak nagy magyar király volt, hanem egyúttal a legnagyobb európai királyok közt foglal helyet. Emlékének gyalázása a nyugat-európai történettudomány legnagyobb szégyene, amely e messzetekintő államférfiből, kiváló katonai géniuszból szörnyeteget faragott és ma is a barbár prototípusaként mutogatja.133
133 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 144. o.
Hun spirálok
Ahelyett, hogy könyvünk hátralévő oldalait a dicsőséges hun hadivállalkozások részletes leírásával tölteném meg, rámutathatok arra az igen valószínű tényre, hogy mindazt, amiről e könyvben szó került, Atilla és az őt követő sztyeppeiek mind igen jól tudhattak. Ha az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása volt, az éppen ezt az igyekezetet mutatja. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé. Ebben látom a hun kérdés lényegét. Ha pedig ők a történelmi folytonosság igényével léptek fel a Kárpát-medencében és Európában, annak komoly oka volt. Volt ilyen, nem is egy. Először is az, hogy Atilla idején a szláv és germán terjeszkedés mégsem volt olyan túlnyomó, hogy köztük az őshonos magyar-kelta földműveseket ne látta volna meg. Másodszor az, hogy Odoaker is ugyanezért vállalt szerepet Itáliában. Majd 568-ban Baján avar seregeivel újra a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. De a kezdetekhez visszakanyarodva a gravettiek rénszarvasokat követő népének leszármazottai nem felejtették el őseik hazáját, ahová bármikor hazajöhettek. A Folyamközben műveltséget alapító sumérok szétáramlása a másik általános összekötő kapocs Eurázsia ragozó népeinek közös tudatában. Nyelvük, műveltségük mindenhol felismerhető. Az ide tartozó népek okkal feltehetően sohasem felejtették el őshazájukat, bárhová is kerültek később. Ezért, ha bajba kerültek életük során, jól tudták, hová vezet az út haza. Úgy gondolom, hogy legalább ennyit fel kell tételezzünk egy őseit tisztelő ősnép részeiről.
Vitán felül áll e hosszadalmas ókori világháború végéhez közeledve, hogy - elszakadva a hétköznapi történésektől – más, eddig kevéssé alkalmazott síkon közelítsük meg ne csak a hunokat, de még inkább Atillát magát. A hun nagykirályt a nyugatiak indulattal gyűlölik, még ma is rettegnek tőle tehetetlen dühvel. Ami rosszat róla elmondani lehetett, megtették, ki is nyomtatták sokszor. Hadakat előtte is, utána is vezettek nem kevesen végig Európán, pusztítottak is, romboltak is, öltek is eleget, tán még a sokszorosát is, mint Atilla. Mégis, ezek mind megbecsült helyre kerültek a történelemben, bátorságukat, dicső tetteiket zengi egy földrész. Atilla felé áradó gyűlöletük azonban nem szűnik. Személyében lennie kell valaminek, ami idegen számukra, netán felfoghatatlan ügyek húzódnak meg a háttérben. Atilla nem csak király, nagykirály, hanem szakrális (szent) nagykirály. Ő más mércék szerint él és uralkodik, ő nem téveszthető össze a ripacsokkal, törtetőkkel, erővel uralkodókkal, akik hatalmukat vérgőzös rettenettel igyekeznek fenntartani. Érzik is a különbséget, de talán nem tudják megnevezni szabatosan mibenlétét. Dühük valószínűleg a meg nem értés képességének dühe. Az érdekből történelmet írók számára valahogy így fest a dolog. Az etruszk műveltségen felnövő itáliaiak híres reneszánsz művészei közül ezer évvel későbben néhánynak azonban van érzékeny antennája a különleges személy észlelésére és jelképek mögé rejtve meg is mutatják. Dante talán éppen a szakralitást megérezve kerekíti úgy az Isteni színjátékot, ahogy az ránk maradt. A szakrális nagykirályt láthatjuk az égiekkel való kapcsolatában, hisz szentsége, szakralitása tőlük származik, ezért őt megértenünk is velük, az égiekkel kialakult viszonyában sikerülhet csak.
...
Az első három hadszíntér eredményei önmagukban nem döntöttek el mindent a Nagy Ókori Világháború során. Azok eredménye a római terjeszkedés megállítása volt. Arra kényszerítették Rómát, hogy a birodalmat saját gazdasága tartsa el. A korábbi féktelen növekedéshez és az elhalványult nagy zsákmányokhoz képest nagy visszalépés volt ez. A rabszolgatartó gazdaság termelékenysége azonban nem úgy nőtt, ahogy az igények kívánták. Ezt a nem növekvő erejű birodalmat felmorzsolták a barbárok, - szokták mondani, - meg a belső nehézségei természetesen. Igen, Atilla saját hunjaival végezte el e munkát, sőt még a germánokkal is szövetkezett, hogy győzhessen. És mégis, a Rómát fosztogató germánok művelt, garantált pedigrés indoeurópaivá nemesülve sütkéreznek ma a dicsőségben, és lelkesülten tanítják a világnak a saját véres történelmüket, míg a Rómát kímélő, földrészek ügyeiben vaskézzel, de mély emberi humánummal eljáró hun-magyar nagykirály szőrős barbárként végezte az indoeurópai történetírás jóvoltából. Hogy ez a nem várt csavar a történetírás lapjain miért így alakult, azt a Róma szindróma c. fejezetben kifejtettem. Atillát - elődeivel és utódaival egyetemben Nimródtól Árpádig - most a történelmi igazság nevében visszahelyezem az őt megillető helyre, a szent magyar királyok sorába.
A szakrális – szent – magyar király nemcsak fegyvereivel segítette az ősi és megátalkodott ellenség, Róma bukását. A vasasok számára nem érthető szellem világában törte meg az Ó- Magyarországot, népét és rokon népeit elért gyalázatot. E diadal csak egy ilyen szent királynak juthatott osztályrészül. Neki köszönhetjük, hogy a Kárpát-medencében nem latinul és germánul beszélünk ma. Nekünk ez a legnagyobb győzelem, mert Atilla ennél nagyobb jelentőségű hagyatékot nem hagyhatott hátra. Köszöntsük ezért méltón a nagykirályt:
Idvezlégy hát kegyelmes Szent Atilla kerály, népednek segedelme, Magyarországnak édes oltalma!"
***
Akit bővebben érdekel a hunok eredete és története, annak érdemes elmerülni Obrusánszky Borbála életművében. Vagy pl. Szász Béla: A hunok története - Attila nagykirály könyve is iránymutató e témában.
***
3. AVAROK
László Gyula régészprofesszornak - az utólagosan bebizonyosodott tévedései, és a jól érzékelhető politikailag befolyásolt nézetei (melyekből megemlítünk néhányat a hamis rétegek fejezetben) ellenére - rengeteg adatot és szellemi muníciót köszönhetünk. Bámulatosan közel jutott a megoldáshoz, döbbenet, hogy ez a szellemi óriás nem jött rá arra (vagy nem mondhatta ki?), amit a könyvében is pontosan levezet, miszerint a Kárpát-medence a kőkorszaktól napjainkig folyamatosan lakott ember által. Már maga a könyvének címe is erre utal: Vértesszőlőstől Pusztaszerig, vagyis a közel félmillió éves Vértesszőlősi embertől a Pusztaszeri vérszerződésig vezeti végig a Kárpát-medence őstörténelem folyamatát, az itt kialakult őslakosok és az időnként rárakódó hatalmi ágak történetét. Ez a megállapítás ugyancsak vonatkozik a másik régész óriása, Gábori Miklósra, aki szintén ugyanezt a Kárpát-medencei folyamatosságot vezeti le a Magyarország története I. Akadémiai Kiadó, 1984-es kiadványban, csupán "nem mondja ki" nyíltan.
László Gyula rájött arra is, hogy a "finnugorok" az un. szvidéri műveltségből erednek, amelynek területe a Kárpátok (!) karéjától északra helyezkedett el. Innen már csak egy lépés lett volna, hogy rájöjjön: a szvidéri műveltség pedig a Kárpát-medencei gravetti műveltség kisugárzása (ez jól látszik a csonteszközök használatából, bár időben a szvidéri későbbi - ez is a korábbi medencei eredetet erősíti). Magyarán a professzor egy hajszálnyira volt attól, hogy megfejtse a "finnugor származáselmélet" valódi és helyes irányát. Mesterházy Zsolt - Meszlényi Róbert Imre svájci kutató segítségével - a rénszarvasok vándorlásából, valamint a magyar-"finnugor" közös szavak tundrai jellemzőjéből (ami a jégkorszak végén, - amikor feltételezhetően szétvált a magyar és a finn ág - csak a Kárpát-medence környezetére volt jellemző) kimutatta a "finnugor" népek Kárpát-medencéből történő kiáramlását a gravetti kor végén. Bunyevácz Zsuzsa szintén ezt vezeti le, az amerikai Grover Krantz antropológus - Az európai nyelvek földrajzi kialakulása c. könyvének - segítségével, melyben kimutatja, hogy a magyarországi magyar nyelv mezolitikus (átmeneti kőkori) nyelv, ami megelőzi a neolitikus, anatóliai bevándorlást. Azaz ebben az esetben itt megfordul a népesség vándorlásának általánosan elfogadott iránya, amit úgy tanítanak, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Kr. u. a 9. században Magyarországra - finnugor elmélet - ezzel szemben Krantz szerint sokkal korábbi időben az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról. (Mesterházy szintén feldolgozta Krantz könyvét A magyar ókor c. művében).
Vissza László Gyulára. Ő volt az első, aki felvetette azt is, hogy jó lenne ha az antropológusok, nyelvészek és régészek összefognának, és közösen dolgoznák ki a magyarság őstörténetét. Szintén ő vetette fel elsőként, hogy jó lenne már nem csak a fejedelmi sírokban kutakodni, hanem a köztemetőkben is, ha meg akarjuk fejteni a magyarság eredetét. Az un. "kettős honfoglalás" elmélete is Lászlóhoz köthető - levezetését célszerű magától a régészprofesszortól megismernünk, illetve előtte még az avarkor bemutatását, a Vértesszőlőstől Pusztaszerig c. könyvének 190. oldalától:
"XII. Baján avarjai
Avarok, magyarok, szlávok - 568-896
Csallány Dezső feltételezi, hogy avarok nem is léteztek, hanem akiket avar néven ismerünk, voltaképpen magyarok. Ebben nem tudunk vele egyezni, mert a korai avar leletek nem fedik az Árpád-kori magyar nyelvterületet, és a nyugati s bizánci források is állandóan emlegetik az avarokat. Van azonban az ilyenfajta vélekedésnek bizonyos alapja, hiszen maguk a bizánci források is mondják, hogy az avarok nem is igazi avarok, hanem csak ijesztésül vették fel ezt a nevet, ők ugyanis két törzs szövetségét alkották, a két törzs neve a "var'' és a "chunni'', azaz ők voltaképpen nem avarok, hanem varkoniták. Ezt a nevet magyarították a múlt században "várkun"-ra azok, akik úgy vélték, hogy 568-ban nem az avarok, hanem a magyarok foglalták el hazánkat; sokkal valószínűbb azonban, hogy ennek az emlékét a "Várkony" helynevek őrzik. Az imént arról is említést tettünk, hogy a kínai évkönyvek zsuan-zsuanjaival azonosították az avarokat, egy bizánci történetíró pedig germánnak nevezi őket, úgyhogy a sok feltevés közül igen nehéz eldönteni, melyik az igaz. A szerzőnek az a véleménye, hogy mindegyik értesülésben rejlik igazság, mert az avar kor népessége hazánkban igencsak kevert volt.
Czeglédy Károlyé az érdem, hogy a bizánci források emlegette két törzs nyomait megtalálta, méghozzá Észak-Irán határán (nyilván Firdauszi gyönyörű eposza, a Sahnahme - Királyok könyve -, amelyben Irán és Turán harcait írja le, nagyrészt az avar ősökkel foglalkozik). A két törzs közli az egyik valóban ázsiai hun ivadék, a másik talán zsuan-zsuan leszármazott. Nos, ez a két nép áramlott hazánkba 568-ban, de közben Dél-Oroszországból magával szakította az ottani hun utód bolgárok (kutrigurok) egy részét is. Nyilván magyar töredékek is kerültek az avar áradattal hazánkba. Később, a VI. század végén újabb három nép csatlakozásáról tudunk.
A népvándorláskor térképe
Az első nagy avar korszak - amelyet kettéoszt a 630-as évek válsága - 670 tájáig tartott, és nagy történelmi alakja Baján kagán (a kagán jelentése annyit tesz, mint: királyok királya, kánok kánja), aki egyenrangú félként tárgyalt a bizánci császárokkal, akik elképzelhetetlenül nagy összeggel (például évi 120 000 arany!) vásárolták meg évente a békét. Baján nevét feltehetőleg mind a mai napig őrzik a horvátok a ,,bán'' fejedelmi méltóságnévben. Az előbb említettük a 630-as évek válságát, ekkor - részben a balkáni katonai vereségek hatása alatt - az avarok által leigázott népek fellázadtak, s az avar kagánok alig tudtak úrrá lenni a minden irányból reájuk támadókon. Ekkor zsugorodott össze az eredetileg a Donig kiterjedő avar hatalom a Kárpátok medencéjére, s ekkor alakított Nyugaton három évtizedig tartó szláv államot egy Samo nevű frank kereskedő. Ennek az államnak a lakói a keverék avar-szláv népesség utódaiból álltak. Ekkor lázadnak fel a hazai bolgárok is, a maguk soraiból akarván kagánt állítani. A bolgár lázadást leverték az avarok, s a bolgárokat Nyugatra űzték. Ezek előbb Bajorországba menekültek, ahol java részüket álnokul megölték, maradékuk pedig Ítáliában telepedett le.
670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. Ezt nem magyarázhatja a "divat" módosulása, mint ahogy azt néhány magyar kutató gondolja, mert a nemzetségi társadalmakban sem a temetkezés, sem a fegyverzet, sem a viselet nem divat kérdése. Nem úgy volt ez itt, mint a rómaiaknál, vagy a maguk társadalmában, ahol egyik évről a másikra változik a divat. Itt a viselet egyúttal mintegy az illető nemzetség "névjegye'', a hozzáértő egy szempillantás alatt leolvasta róla az illető korát, nemzetségét, rangját, származását stb. Ez nem változhatott meg egyik napról a másikra, de még egyik évtizedről a másikra sem; addig élt, ameddig az illető nemzetség ki nem halt!
A temetkezési szokásokon meg a halottól való félelem, a megszentelt szertartások miatt nem szabadott változtatni. Lehetetlenség, hogy míg azelőtt napkelte irányában fektették a sírba a halottakat, most egyszerre észak-dél irányba fektessék! Ez elképzelhetetlen, s minden olyan feltevés, mely szerint a "divat megváltozott'', íróasztal mellett, szobatudósok agyvelejében született, nem a valóságból táplálkozik. Ha pedig nem a divat változott meg, akkor a nagy megújulást csakis egy új nép megjelenésével magyarázhatjuk. A szerző vetette fel először azt a gondolatot, hogy az úgynevezett "kései avarság'' voltaképpen új nép a Kárpát-medencében, s később még jobban elmélyítve elméletét, feltette, hogy ezek a "kései avarok'' voltaképpen a magyar honfoglalás első nagy hullámát jelentették. (Minderről később többet !).
Ezzel megmagyaráztuk e fejezet alcímének két népét: az avarokat és a magyarokat. Hátra vannak még a szlávok. A különböző szláv törzsek az avarokkal nagyjából egyidejűleg jelentek meg a Kárpát-medence körül és belső peremvidékén. A történészek egynéhánya akként vélekedik, hogy ez az egyidejűség nem véletlen, hanem két hatóerő eredménye. Egyrészt az avarok - a pusztai nomád népek gyakorlata szerint - a legyőzött népeket ,,ember-gyepű''-ként maguk köré telepítették, másrészt pedig Bizánc is szeretett volna segédnépekből - régi római mintára - védővonalat építeni az avar hatalom és maga köré. Így jött volna létre az az elhelyeződés, amely mind a mai napig megvan: a Kárpát-medencét ószláv népek gyűrűje veszi körül (az ausztriai szlávság felszívódott a IX-X. században előretörő bajor-osztrák telepesek népébe). Az avar hatalom megszűnte után (800 körül, Nagy Károly hadjáratai) kezdtek a Kárpát-medence belsejében is szláv szigetek keletkezni. Mindenképpen helytelen volna azt hinni, hogy Árpád magyarjai sűrű szláv népességet találtak az egész Kárpát-medencében. Bizonyítható - s erre a továbbiakban bővebben rátérünk -, hogy a "kései avarok'' néven ismert korai magyarok tömegei megérték a "második honfoglalást", azaz Árpád magyarjainak bejövetelét.
E történeti vázlat után térjünk a régészeti leletek tallózó bemutatására. Kezdjük a korai avar időkkel:
A korai avar társadalom a fejedelmi leletek és a temetők tükrében
Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt. Ezt most elsősorban a hazánk földjén feltárt régészeti leletek megvilágításában figyeljük. Ha a fejedelmi leletek elhelyezkedését és természetét nézzük, akkor a következő kép rajzolódik ki előttünk: Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek (hazánkban több avar ötvös sírját találták meg, amelyekben ilyen övveretekhez szolgáló verőtövek voltak). A másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok (az igazi csatok formáinak utánzatai) jellemzők. Ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak. Az előzők lovukkal, néha családjukkal temetkeznek, az utóbbiak mindig magányosan és lovuk nélkül. Az előzők embertani megjelenését nem ismerjük ugyan, de viseletük a Fekete-tenger partjai felé vezet minket, az utóbbiak embertani képe belső-ázsiai.
Nyilvánvaló ezek alapján, hogy az előbbi csoport a bolgár fejedelmi családok hagyatéka lehet, az utóbbi a belső-ázsiai származású avar uralkodóké, akiknek népe hosszabb ideig élt Irán peremén. De még másra is tanítanak ezek a fejedelmi leletek. Valamennyi korai avar fejedelmi lelet közt a legteljesebb s a legrangosabb - legalábbis ez ideig - a bócsai: 6 arany álcsatos övén arany ivókürt és arany tegez csüngött. A tegezben 25 nyíl volt. A fejedelemnek színarany fülbevalója és arany kelyhe volt. Egy másik öve is volt a halottnak: egy nemzetségi öve, a nemzetségjellel (tamgávat), amelynek állat alakos díszén germán "fogazást'' látunk, azt a kis mintát tehát, ami már eddig is annyi fejtörést okozott.
Azért soroltuk fel, hogy, mi mindene volt a fejedelemnek, mert a nomádoknál az öv, a tegez, a nyilak száma, az ivókürt, a nemzetségi öv, a kard mind, mind rangjelző és származásjelző jelkép. Éppen ez ad lehetőséget arra, hogy felvázolhassuk az avar nomád birodalom szerkezetét. A birodalom élén a kagán állott, akinek a legdíszesebb - és feltehetően 12 arany álcsatos öv és tömött aranytegez (40-50 nyíl), arany ivókürt, arany kard, arany kupa stb. - volt a jelvénye (ilyen kagáni sír maradványa lehet a tépei - csonkán reánk maradt - lelet, és a legújabban talált, de még nyilvánosságra nem hozott kunbábonyi). Rangban a kagán alatt állottak a kisebb álcsatos, hatveretes övű fejedelmek, akiknek arany tegez (25 nyíllal), arany ivókürt, arany serleg stb. jelezte a hatalmát. Ilyen a bócsai fejedelmi sír. E fejedelmek alatt álltak a vezérek, akiknek hatalmát arany kard és 11 nyíl jelezte (ilyenfajta aranykardos leletünk több is van az avar korból, pl. a keceli, csepeli stb). Ezek után következtek az ezüstveretes kardú vezérek, őket azonban már nem magányosan temették el, hanem temetőben. A másvilágon való magányosság (tehát a magányosan, elrejtve való temetés) nyilván a társadalomtól elkülönült, afölé nőtt hatalomnak a tükrözése.
Mit tanulhatunk az avar közösségek, falvak, nemzetségek temetőinek elemző vizsgálatából ? Jó ideig csak a temetőkben talált egyes tárgyakat hasonlítgatták össze a régészek, a temetők térképének elemzésére a szerző tett kísérletet, s azt találta, hogy a temetők egésze, annak beosztása, rendje az élet rendjét tükrözi. A halott közösség megőrizte az élő társadalom képét.
Az avar temetőkben általában nem találunk egy-egy sírban 7-8 nyílnál többet, de rendszerint csak néhányat, éppenséggel egyet-kettőt. A magyarokkal kapcsolatban még szó esik majd róla, hogy a nyíl jelképes értelemben a hatalomban való részesedést jelentette. Ezt tudván, igen értékes következtetést vonhatunk le abból a megfigyelésből, hogy 200 az egy-egy avar temetőben található összes nyilak száma átlagosan az egytizede a temetőben található szabad (felövezett) férfiak számának. Ebből ugyanis azt olvashatjuk ki, hogy az avar népnél 1 nyílnyi jog 10 szabad férfi feletti irányítás rangját jelölte (,,tizedes''). Ennek igazi jelentőségét az adja meg, hogy István király ezt a meglevő tízes rendszert elfogadva építette fel a magyar államot. István 10 püspökséget alapított; második törvénykönyvében arról intézkedik, hogy l0 falu építsen egy templomot. László király törvényeiben a lakosság kisebb egységei a századosok és tizedesek vezetése alatt álltak, a tüzesvas-próbáknál is tizes csoportokra osztják a falut stb. Természetesen elképzelhető - adatunk azonban alig van rá -, hogy ez a tizes rendszer Árpád magyarjainál is megvolt.
De maradjunk egyenlőre az avaroknál: a kagán, fejedelem, vezér és a lennebb álló tizedes rangúak közötti szervezeti forma nagyjából olyan lehetett, mint amilyent később Dzsingisz kán mongoljainál ismerünk meg. Ez a rendszer sajátos keveréke a még nemzetségi hagyományokat őrző kis egységeknek (nagycsaládoknak) és a már területi szervezést megvalósított államhatalomnak. A régészeti anyag megfigyelése azt mutatja, hogy a nemzetségi szervezet az avaroknál is erősen meggyengült. Például a bócsai fejedelem - mint szegényesebb nemzetségi öve mutatja - nem a kagán családjából származott, hanem eleinte az aranykardos vezérek közé tartozott, s onnan emelkedett fejedelmi rangra.
Mi lehetett ebben a rendszerben a Fekete-tenger mellékéről magukkal ragadott bolgárok szerepe? Fejedelmi leleteikből nyilvánvaló (nem arany, hanem ezüst ivókürt, ezüst lószerszám stb.), hogy saját népük felett uralkodtak ugyan, de nem voltak egyenrangúak az avar kagánok által megbízott mongol uralkodókkal. Nyilván ezt a helyzetet akarták megváltoztatni 630 körüli lázadásukkal.
A kései avar (magyar) társadalom a temetők tükrében
A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. Úgy látszik, ez sem volt egységes nép, hanem a két jelkép egyúttal kétfajta származást jelölt: a griffesek Belső-Ázsiából, az indások a Volga partjáról származhattak. Hogy mikor s hol keveredtek össze, egyelőre aligha dönthető el. Lehet hogy a Volga mentén, de lehet az is, hogy már hazánk területén. Ábrazolásaikban megtaláljuk a mi Hunor és Magyar mondáink megfelelőjét is: a leroskadó szarvast marcangoló két griff alakjában (hasonló a szkíta aranyszarvasokhoz). A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Ha ezt a tényt a történelem nyelvén fogalmazzuk meg, akkor azt kell mondanunk, hogy a belső-ázsiai elem feloldódik a volgaiakban. A dolog ott kezd nagy fontosságúvá válni, hogy a volgaiak éppen arról a területről jöttek, ahol a magyar nép kialakult. Idejövetelük egy kaukázusi vezető réteg vezérlete alatt történt (szablyás vezérsírok !); erről az eseményről történeti források is szólnak.
A bizánciak megemlékeznek arról, hogy amikor az Attila-utód Kovrat bolgár kagán öt fia között felosztja népét, akkor a negyedik fiú népével együtt Pannóniába jön. Az orosz őskrónikák pedig említést tesznek a "fehér ugorokról''' akik az avarok idejében jöttek hazánk területére. Mindezeket tudván kap igazi jelentőséget a két nagy, avar kori tömb között elhelyezkedő vezérréteg, amely közvetlenül a Kaukázushoz kapcsolható. Ezekkel együtt jelenik meg például a szablya, és aranyöveik pontosan példázzák a kaukázusi mintákat (pl. ozorai, igari fejedelmi temetkezés). Ennek a vezető rétegnek a hagyománya lehet a későbbi magyar köztudatban a Meotiszhoz fűződő eredetmonda, illetőleg a szarvasmondának ehhez a területhez való kapcsolása. Ez a vezető réteg viseletében - tehát öntudatában -bolgár-hun ivadék volt.
A griffes-indás nép temetőit jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és a temetők elterjedése pontosan fedi a XI. századi magyar nyelvhatárt. Már akkor felmerülhetett bennünk a gyanú, hogy a griffes-indások voltaképpen magyarok, amikor szóba került, hogy az indások népe Volga menti lehetett, ott volt tehát honos, ahol a magyarság néppé alakulása megtörtént. Ám a hazai magyar nyelvhatárral egybeeső temetők újabb bizonyságot hoztak feltevéseink helyessége mellett, s ennek alapján támadt az a gyanúnk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket, hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek - "székelyek'' néven - eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. (Erről a fontos kérdésről még a továbbiakban is szó esik.)
Ezeket tudván még nagyobb érdeklődéssel fordultunk temetőik felé. A nagy létszámú temetők falura vallanak, a nomádoknak pedig nincsenek falvaik, csak téli és nyári szállásaik. Ebből következőleg az első honfoglalás magyar népe földműves-állattenyésztő-katona nép volt, amelyben az állattenyésztők főként az ázsiaiak voltak. Az itt talált avarokkal jól megfértek, sok helyen egy temetőben (de külön csoportban) temetkeztek. Éppen a temetőkből sejthető, hogy az újonnan jöttek az avarokat fegyveres szolgálatra is fogták. Az összeházasodás - legalábbis kezdetben - eléggé ritka volt közöttük. A griffes-indások erős nemzetségi kötelékekben éltek, de a tízes rendszer náluk is megvolt (a székelyek úgyszólván napjainkig megőrizték e rendszer hagyományát).
A helyi őslakosság és a szlávok az avar korban
Figyeljük meg most az avar kort abból a szempontból, hogy milyen népei voltak, kik voltak azok, akiket Árpád magyarjai itt találtak. Éppen ezért érdeklődésünket Nagy Károly hadjáratai utánra is kiterjesztjük, hiszen azok korántsem irtották ki az avar népet. Azt is figyelembe vesszük, hogy a Dunától keletre eső rész 800 után bolgár uralom alá került. A római vagy elrómaiasodott lakosság fennmaradásával még a Dunántúlon sem számolhatunk, ahol négyszáz évig tartott a római uralom, még kevésbé Dáciában. Ha túl is élhették kisebb csoportok a provinciák feladását, beleolvadtak a területet elfoglaló germán, avar, bolgár, szláv népekbe. Legfőbb bizonyság eltűnésükre, hogy a Kárpát-medencében egyetlen római városnév sem élt tovább (nem is beszélve arról, hogy a városok is romba dőltek). Más lehetett a helyzet az alföldi keverék szkíta-kelta-dák-szarmata népességgel: bizonyára megérték az avar kort, talán a gepidákkal keveredve. Vannak olyan avar temetőink, amelyekben szarmata jellegű sírokat is találtunk az avarok közé temetve. Más régészeti jelenségek - ezekről már szó esett - ugyancsak arra mutatnak, hogy a szarmata népesség egy része életben maradt. A germán II. állatstílus VII. századi virágzása azt mutatja, hogy a gepidák tömegei, a langobárdok töredékei mellett más germán népelemek is léteztek itt. Tudunk arról is, hogy Itáliából - s talán bajor földről is telepesek jöttek Avarországba. Némelyik itteni germán fejedelem rangját az avarok is elismerték (például a madarasi germán fejedelem arannyal szerszámozott lovat kapott a kagántól méltóságának elismeréséül).
Sokkal nehezebb a hazai, avar kori szlávok emlékanyagának meghatározása. A XI. századi nyelvi térkép szerint főként a Kárpát-medence erdős peremterületein laktak, és a IX. században íródott és a bajorok és katalánok megtérését tárgyaló nagy fontosságú okmányban (Salzburg, 87I táján, címe; Conversio Bagvarioum et Carantanorum, melyben a salzburgi érsekségnek pannóniai jogait tárgyalják) is az olvasható, hogy csak az avar hatalom bukása után kezdődött meg a Dunántúl egyes részeinek szláv betelepülése. A keleti, nyugati és déli szláv törzsek jelentős tömegei elsősorban eredeti szállásterületeiken, tehát a peremeken találhatók. Régészeti hagyatékuk kutatása igen nehéz, mert az avar korban a szlávok még általában hamvasztással temetkeztek, ám hamvasztásos sírt hazánk területéről aránylag keveset ismerünk (Pókaszepetken és Felgyőn tártak fel néhányat). Régebben arra gondolt a szerző, hogy talán azok a sírok tartoznának a szlávsághoz, amelyekben kis háziállatok, baromfiak szolgáltak utolsó útravalóként, mivelhogy a szlávok falulakó földmívesek voltak. Igen ám, de a magyarság egy része (értvén a griffes-indások népét) is falulakó, földmíves volt. Ez a meggondolás sem vezet tehát a megoldáshoz. Talán-talán annak a szokásnak vizsgálata oldja majd meg a kérdést, amit koponyavarázslatnak nevezünk. Egykorú forrás szól arról, hogy a szláv férfit felesége követi a halálba, de fejét veszik. Nos, avar kori temetőinkben sok effajta jelenséget látunk.
Az egyetlen, amit megnyugtatóan bele tudunk illeszteni a IX. századi szlávság életébe: Fehér Géza (majd Sós Ágnes) zalavári ásatása. Éppen a Conaersióból tudjuk, hogy Zalavár volt a Nyitráról elűzött Pribina szláv fejedelem székhelye, ahol is hatalmát a Karoling császár nevében és érdekében gyakorolta, Zalavárott IX. századi templomot, korai fagerendás várfalakat, korai temetkezéseket tártak fel, s ezzel ez a hely a hazai szláv kutatás jelentős gócpontjává fejlődött.
Sajnos, úgyszólván semmit sem tudunk a Kárpát-medence többi részének szlávjairól. (*) Nem tudjuk például még azt sem, hogy a IX. századi bolgár hódítás bolgár-szláv vagy bolgár-török megszállást jelentett-e? Bizonyos jelek mégis inkább szláv térhódításra utalnak. Egyrészt Erdélyben elég sűrű a szláv helynév hálózat, másrészt pedig a magyar kereszténység szláv szókincse elsősorban délszláv (szlovén, horvát, bolgár), s amint legutóbb a szerző felvetette, ezt az egyházi szókincset nem a Szent István alatti bajor, cseh, olasz, francia szerzetesek terjesztették el, hanem még első honfoglalóinknál terjedt el nagyjából Cirill és Methód alatt, s tőlük került Árpád magyarjaihoz. Eszerint a Dunántúlra és a Tiszántúlra telepedett délszlávok kereszténységével ismerkedett meg - jóval az István-féle térítése lőtt - a magyar nép.
De nemcsak embereket talált itt Árpád népe, hanem - úgy látszik - hol avar urak alatt, hol frank-szláv mezben, hol bolgár kézen továbbélő, tízes rendszerű területi beosztást, s ezt vették volna át első királyaink, amikor a tizes rendszerre építették fel a magyar államot. Látható tehát, hogy a magyar állam megalapítása nem olyan egyszerűen ment végbe, hogy Árpád magyarjai elfogtalták a hont, majd a feiedelmi hatalom megerősödése nyomán megalakult a királyság. Ez a folyamat sokkal bonyolultabb, többrétűbb volt, s csak akkor kezdhetjük érteni, ha megismerjük a ,,honfoglalás előtti Magyarországot'' is.. Ezzel kapcsolatban tértem s térek ki arra a feltevésemre, amelyet köztudatunk az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődéssel kísér, s amely "kettős honfoglalás'' néven vált ismeretessé. Nemrégiben egy kis könyvet írtam a honfoglalókról a magyar történelemtanárok számára, s kisebb alakításokkal ennek egy részletét közlöm a következő fejezetben."
(*) - Kissé érthetetlen a professzor ilyen mértékű sajnálkozása a szláv Kárpát-medencei jelenlét hiányával, tetten nem érhetőségével kapcsolatban, ahelyett, hogy örülne, mert ez is csak azt igazolja, hogy hazánk területét többnyire földművelő ősmagyarok lakták már akkor is, legfeljebb felülrétegződtek némi szláv befolyással helyenként (lásd a saját térképét fent, ahol csak a Kárpátok karéja érintett a szlávok által). Nézzük azonban tovább a régészprofesszor gondolatmenetét, hiszen elérkeztünk a "kettős honfoglalás" levezetéséhez, amiben sajnos elég erőteljesen érződik a kor politikai elvárása, a finnugor elmélet hatása, azonban értékes adalékokkal szolgál a valódi őstörténetünk megfejtéséhez:
Kis, de annál fontosabb kitérőként, itt érdemes kiemelni László Gyula azon értekezését, amelyben a "finnugor" népek eredetét kutatja:
"Lássuk, mit tudunk a finnugor ág történetéről. Ez visszanyúlik a jégkor utolsó szakaszába. Eddig csak mintegy időszámításunk előtt 4000-ig követték visszafelé a nyelvtudósok, a szerző kísérelte meg először mintegy 12 000-13 000 év távoláig nyomozni a finnugor ág őstörténetét. Ehhez több úton is el lehet jutni. Az egyik út: időszámításunk előtt 3-2000 óta a mai finnugor területeken nagyobb népmozgás nem mutatható ki (ezt a régészeti leletek ,,nyugalmi állapotából'' következtetünk.) Ebben az időben a Urál hegységben és attól nyugatra három nagyobb műveltségi tömböt lehet megkülönböztetni, méghozzá az edényművesség eltérő mintakincse alapján. E három tömb területén ma is finnugor népek élnek, s mivel ide bevándorlás az újkőkor óta nem történt, nyilván az újkőkorban is finnugorok laktak ezeken a területeken. A kérdés - a régészet oldaláról - így hangzik: Honnan kerültek ide ezek a népek? Vagy egészen egyszerűen fogalmazva: hol laktak azelőtt? Ez a kutatás sem látszik reménytelennek, mert mindhárom tömbben (az uráli, Oka menti és nyugati tömbben) a kőeszközök közös forrásra vallanak, méghozzá az időszámításunk előtti 11 000 és 5000 közt kialakult úgynevezett szvidéri műveltségre (e névvel már találkoztunk az őskőkor keleti-gravetti népének bemutatásakor, nevét egy közép-lengyelországi patakocskától kölcsönözte). Ennek a műveltségnek a területe pedig Közép-Lengyelország és az Oka folyó vidéke, tehát a mai finnugor területtől közvetlenül délre esik, innen történt az északabbra húzódás. Ez kellett legyen tehát az egykori uráli népnek (a szamojédokkal még együtt élő finnugoroknak) az őshazája. A másik út, amin elindulhatunk őshaza-keresésünkben, ugyanide vezet, mert az uráli nyelvek legősibb fáinak (fenyő, nyír és éger) s azok elnevezésének őskőkor végi elterjedési területe pontosan fedi a szvidéri műveltség területét."
Ez a felvetés tökéletes összhangban van Cser Ferenc - Darai Lajos, Mesterházy Zsolt, Meszlényi Róbert Imre, Bunyevácz Zsuzsa, Grover Krantz stb. által felállított modellel, mely szerint a jégkorszakot követően, a jég visszahúzódásának következményeként a Kárpát-medencében és attól keletre kiforrott "gravetti" műveltség kitágulása, kiterjedése hozza létre észak, észak-kelet felé az egyes halász-vadász kultúrákat, így pl. az un. "finnugor" népeket is. Ennek a tágulásnak a jég elvonulása utáni egyik első "állomása" lehet az a Kárpátoktól észak-keleti irányban, a mai Lengyelország-Oroszország erdős területén kialakult "szvidéri" műveltség, melyet László Gyula a finnugor műveltség eredetének ismert fel, csak sajnos nem kapcsolta össze az általa is bemutatott Kárpát-medencei gravetti-korral, ami vélhetően a szvidérinek volt az eredete. Érdemes itt felidézni Krantz, illetve Mesterházy térképét a tágulás irányáról (igaz Krantz a neolitikus korra teszi mindezt, míg Mesterházy már korábbra feltételezi):
A szvidéri műveltségből levezetett finnugor eredet egyébként a finnugoristák műhelyeiben is már egy elfogadott tény, csak "valamiért" ők sem kapcsolják össze a szvidérit a Kárpát-medencei gravettivel, pedig a kőeszközök egyértelmű kapcsolatra, a szvidériek Kárpát-medencei eredetére utalnak:
(forrás: Finnugor Tanszék http://finnugor.elte.hu)
Ezzel tehát nagy valószínűséggel megfordul a "finnugor származáselmélet" iránya, azaz nem a magyarok ősei jöttek az Urál mellől, hanem a helyes irány a Kárpát-medencéből észak- észak-keletre kiterjedő művelődést mutat, amely mozgásban nem feltétlenül népek vándorlása és terjeszkedése az elsődleges "modell", hanem sok esetben csak nyelv- és kulturális átadás zajlik. Ezt támasztják alá a genetikai és antropológiai, de akár a népművészeti összevetések is, melyek kimutatják, hogy a tágulás szempontjából már igen messze lévő uráli népek és a magyar nép között csupán nyelvi alaprétegekben van rokonság, egyebekben nincs (mint pl. hogy az ázsiai M9 genetikai főágból származó N1c mutáció a mongoloid finnugor népek jellemző haplotípusa, ami viszont a magyarokban csak elenyésző mértékű: ez tehát arra utal, hogy a finnugorok a kárpát-medencei eredetű gravettitől inkább csak műveltséget/nyelvet kaptak, genetikailag viszont inkább belső-ázsiai eredetűek), valamint, hogy a magyar (a jóval gazdagabb) nyelv lehetett az átadó, az ős, a másik (a jóval szegényesebb) az átvevő, ahogy erről László Gyula is beszélt élete vége felé.
A professzornak tehát sokat köszönhetünk az őstörténet kutatásunk tisztázásában, többek közt a szvidéri műveltség bemutatását is, kár hogy ennyire átitatta a munkásságát a kor politikai befolyása. Az ilyen jellegű "tévedéseit" a Történelem - hamis rétegek c. fejezetben részletezzük, Badiny Jós Ferenc jóvoltából.
Térjünk vissza még egy kicsit az avarkorra, bővebb magyarázatért forduljunk ismét Cser Ferenc és Darai Lajos gyűjtéséhez és gondolatmenetéhez:
"Az avarok
463 táján a pontuszi sztyeppe északi részén megjelentek az ogurok.325 Ez az időpont meglehetősen megegyezik Attila utódainak keletre távozásával, merthogy Attila kisebbik fia, Irnik a testvérháborút követően visszavonult a Kaukázus vidékére (Meotisz, Krím-félsziget környezete) és ott alapította meg 453-ban a Bolgár Birodalmat.326 Testvére, Busán pedig az Al- Dunánál alapított birodalmat. Dengezik (a középső fiú) pedig ugyancsak keletre szorulva 469ig tartotta magát. Irnik a bolgár királylista szerint 453 körül kezdett el uralkodni.327 Őt Mundo követte, majd annak fia, Gorda. Testvérével, Mogerrel a bizánci irodalomban Gordasz, ill. Muagerisz néven jelentek meg. Moravcsik Gyula szerint az utóbbinak a neve lett azután a megyer/magyar törzs névadója. Ez a testvérpár ugyanúgy élt, ahogy a krónikák Hunorról és Magorról állították. Ezek szerint Hunor azonos Gordával. Padányi Muageriszt nem tekinti a magyarok névadó ősének.
321 Cunliffe (1998b): p. 452.
322 Todd (1998), p.: 452.
323 Todd (1998), pp.: 478-479.
324 Kiszely (1976), p.: 203.
325 Czeglédy (1977), p.: 59.
326 Dümmerth (1977), pp.: 37-38.
327 Dümmerth (1977), pp.: 54, 56.
Meotiszban Gorda lett a ‘király’. Fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Testvére ezért megölette őt, majd alattvalóival együtt eltűnt a Birodalom határterületeiről. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt – ismét egy testvérpár áldatlan harca miatt, – akiket Utigur, ill. Kotrigur néven jegyez a bizánci krónika.328 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt.329 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán330 avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is.331 Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet,332 azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
Kínai források három belső ázsiai türk népcsoportot ismernek: t’ie-löket, valamint a keleti (északi), ill. a nyugati türköket.333 A legkeletibb t’ie-lök közül való az oguz-ujgur. A kazárok föltehetően a tielö törzsszövetség tagjai voltak. A tokuz-oguzok 6. törzse a kaszar, és ők lehetnek azonosak az Európában később kazár néven megjelenőkkel.334 448-ban Attila alattvalói voltak az aka-tzirok, (azaz fehér kazárok),335 550 és 650 között pedig a török (turkut) királyságé. 336 A kazárok a türk királyság alattvalóiként is már erőszakos terjeszkedést folytattak. Először kiszorították az avarokat, és átvették kelet európai uralmi területeiket, miközben az avar kagánság a Kárpát-medencébe költözött. Ezt követően az Azovi-tengerhez jutottak ki, miután Boszporosz városát 596-ban ostrommal bevették.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben.337 627-ben Hérakleiosz császár megsemmisítő vereséget mér Perzsiára kazár segédlettel.338 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták.339 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult.340
A hun utódokkal foglalkozó munka ugyanezeket kissé más beállításban közli. Eszerint Irnik késői utóda Kovrát 605-ben született és 665-ig élt. Gyerekkorát túszként Bizáncban töltötte, ahol 619-ben megkeresztelkedett. Legfőbb érdeme az, hogy 635-ben felszabadította népét az avar kagán uralma alól.341 Nála látszott megvalósulni az Attilának tett jóslat: a legkisebbik fia fogja újra felvirágoztatni a birodalmat.342 Bolgáriában Kovrát 635-665 között uralkodott. Öt fia volt, közülük Bat-Baján343 és Kotrag, a két legidősebb. Ők örökölték az ‘apai birodalmat’, azt felosztották egymás között, de közülük Bat-Baján hamarosan elismerte a kazár kagán uralmát, behódolt. Kovrát halála után 3 évig Bezmert uralkodott,344 aki föltehetően Kovrát testvére volt (ugyancsak a Dulo nemzetségből való). A birodalom felosztása ezért 668ban következik be. Kotrag országa azután a XIII. századig virágzott és akkor a tatárok pusztították el.
328 Dümmerth (1977), pp.: 38-39.
329 Más vélemény szerint amikor a zsüan-zsüanok birodalmát a türkök 552-ben megdöntik, akkor azok egy része nyugatra menekül és szorítja ki a régi lakóhelyükről a szabirokat, akik viszont a bolgár türköket szorítják tovább. A szabirok ekkor az Irtisz és az Urál közé kerülnek, és róluk kapja Szibéria a nevét. Lásd: Baráthosi Balogh (1976), p.: 30. A szabirok eszerint északon és nem délen vannak.
330 Czeglédy (1977), p.: 59.
331 Dümmerth (1977), pp.: 52-53.
332 Czeglédy (1977), p.: 59.
333 Czeglédy (1977), p.: 59.
334 Kiszely (1996), p.: 28.
335 Koestler (1990), p.: 16.
336 Koestler (1990), p.: 17.
337 Czeglédy (1977), p.: 62.
338 Koestler (1990), p.: 19.
339 Kiszely (1996), p.: 238.
340 Czeglédy (1977), p.: 63.
341 Dümmerth (1977), p.: 53.
342 Dümmerth (1977), p.: 53.
Mindezen időkben a Kárpátok északi és a keleti peremén nem tapasztalható népesség változás, műveltségváltás. A bükki műveltség lakosságát még mindig itt érezhetjük, ezért a nyelvének erre az időre még itt föllelhetőnek kell lennie.345 Az egyetlen komolyabb mértékű változást az jelenti, amikor 670 körül az ú.n. griffes–indás nép áramlik be a Kárpát-medencén belülre, és telepszik le a földművelésre alkalmas területeken.346 Eredetüket László Gyula a Volgához teszi, ám megjegyzésre méltó, hogy a griffes–indás műveltség népére semmi olyasmi nem jellemző, ami a korabeli Volgai népességet meghatározta.347 Így pl. nem találjuk meg náluk azokat az edényeket sem, ami a Volga mellett települőket a környezetüktől megkülönböztette. A griffes–indás jelzőt a sírmellékleteken talált hímzés alapján kapták. Ez azt jelenti, hogy a műveltség felfogása nagymértékben egyezett a későbbi magyarságéval: nem azokat a jelképeket hímezték az eszközeikre, ruháikra, amik a sztyeppei nagyállattenyésztőket jellemezte, hanem olyanokat, amiket a letelepedett, a földműves ember használt. László Gyula bennük látja a magyarság első hullámát. Ez el is fogadható, csak azzal a megszorítással, hogy nem a Volga mellől, hanem esetleg éppen csak a Kárpátok szomszédságából indultak és telepedtek a Kárpát-medencén belülre, de a korábban már itt élő magyarok mellé.
A hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet tehát avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Ezek a hunokat követték, azaz eredetük is időszámításunk kezdetére helyezhető. Priszkosz említi az avarokat 463 körüli időkből, és biztosnak látszik, hogy az általa említett és az 557-ben megjelenő avarok azonosak. Így nem lehetnek azonosak a zsüan-zsüanokkal, akiket a türkök 552ben vertek le.348 Nyelvüket ‘j-ző’ töröknek tartják, szemben a bolgárok ‘r-ző’ törökjével.349 Mindenesetre a Bizáncba 576-ban látogató avar küldöttséggel való tárgyaláshoz ugyanazokat a tolmácsokat vették igénybe, mint a hunokkal valóhoz.350 Minthogy azonban a török nyelven beszélők még ma is megértik egymást, ez a fajta ‘nyelvazonosság’ csak annyit bizonyít, hogy mindkét törzsszövetség vezetése türk volt.
Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak,351 és ezért a hunok utódainak is tartják őket. Ennek azonban ellene szól az a hír, hogy Attila unokája, Kovrát 635-ben felszabadítja népét az avar kagán uralma alól.352 Azért tartják hun utódoknak, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Kovács szerint ál-avarok,353 mert az igaziak, a zsüan-zsüanok, éppen az ő uraik voltak. Azok bukása után kerültek csak a Volga északi területére és onnan érkeztek a Kárpát medencébe 568-ban.354
343 Batbaján valójában nem név, hanem tisztség. A baján jelentése gazdag, és a legtehetősebb törzs vezetőjének lehetett így a tiszte. Lásd: Sebestyén (2004), p.: 66.
344 Dümmerth (1977), p.: 54.
345 Cser (2000), p.: 161.
346 László (1974), p.: 207, László (1967), p.: 51.
347 László (1974), p.: 219.
348 Kiszely (1996), p.: 232.
349 Baráthosi Balogh (1976), p.: 28. A szerző szerint egyébként azonosak a zsüan-zsüanokkal, azok nyugatra menekülő részét képezték.
350 Baráthosi Balogh (1976), p.: 30.
351 Padányi (1989), p.: 264., Badinyi-Jós (1996), p.: 372-377.
352 Dümmerth (1977), p.: 53. 353 Kovács (1997), pp.: 82-83.
Az ál-avarok egyébként azonosak a vár-kunokkal.355 Padányi így ír az avarokról: „Az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.”356
Innen eléggé meggyőzően látszik, hogy maga Padányi az avarokat, a hunokat egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinti, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert.357 Szerinte a második avar birodalom Tuman kagán vezetésével képződött Kr. u. az V. század vége felé. A Kárpát-medencét megszálló avarokat maga sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).”358 László Gyula szerint „avarok, akiket onogurnak hívnak”.359 Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. 360 Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”.361 Mindenesetre, pl. a 711 síros alattyányi temetőben 24% a kelet-balti, crô-magnonid és 18% az észak-európai nordikus, de 3% az uráli típus csontja.362
Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán.363 De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe, amint a 40. ábra mutatja. Itt a Duna nyugati medencéjétől alkottak birodalmat. Mintegy emberöltőnyire követték a gepidákat, akik akkor eltűntek, merthogy az avaroknak meghódoltak és beléjük olvadtak.364 Mert az avarkor népessége igen csak kevert volt,365 egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Az avarok a Kárpát-medencében ugyanúgy hatalmi bázist teremtettek, és innen próbálkoztak újabb területek felé kiterjeszkedni. Bizánccal keverednek folyamatosan háborús konfliktusba. 622-ben az avarok szlávokat is bevonnak a hadviselésbe, akiket ekkor északról a Duna déli partjaira telepítenek át puffer népként. A dunai háborút elveszítik Bizánccal szemben. Az avar kenukat szlávok irányították. Ekkor Hérakleiosz területet ad a szlávoknak azzal a föltétellel, hogy azok fölveszik a kereszténységet. Ettől kezdve jelennek meg a Balkánon a horvátok és a szerbek állandó telepesként.366 Nevük szarmata-alán eredetű.367
354 Kovács (1997), p.: 308.
355 Kovács (1997), pp.: 82-83., Baráthosi Balogh (1931), p.: 27., Kiszely (1996), p.: 235.
356 Padányi (1989), pp.: 264-265.
357 Padányi (1989), p.: 265. 358 Padányi (1989), p.: 265.
359 László (1995), p.: 14.
360 Kiszely (1976), p.: 204.
361 Kiszely (1976), p.: 204.
362 Kiszely (1976), p.: 205. 363 Dümmerth (1977), p.: 47.
364 Baráthosi Balogh (1976), p.: 33.
365 László (1974), p.: 190.
Iszperik, Kovrát harmadik fia, aki valamikor 630-631 között születhetett. Apja halála után, 679-ben a Dnyeper és a Dnyeszter közötti területet szállta meg, majd a mai Bulgáriába költözött, és ott alapította meg a bolgárok később kereszténnyé váló országát, a korábban oda telepített szláv törzsek fölött uralkodván. Az uralkodó elit azonban hamarosan átvette az alájuk tartozók nyelvét, a bolgár birodalom nyelve hamarosan a szláv lesz.368 Ezért nyitott a kérdés: hogyan vezethető át Attila családja az Árpád-házig? Dümmerth is fölteszi a kérdést: „Ha a krónikákban fennmaradt ősnévsort Álmostól Attiláig visszavetítjük, a legkedvezőbb számítás mellett is azt találjuk, hogy ha az Álmos ősének megnevezett Attila valóban Csaba apja lett volna, nem élhetett korábban, mint a VII. században.”369 „‘A magyarok második bejövetelének’ vagyis Árpád honfoglalásának az évszáma a krónika szerint 677.”370 Ez látszólag jól egybeesik a hun-utódok történetével, ugyanis 679 körül „a negyedik és az ötödik (fiú) átkelt az Iszter folyón, mely a Danubiusszal azonos, az egyik övéivel az avar Pannóniába ment, az avar kagánnak meghódolva, a másik pedig Pentapoliszba, Ravenna mellé, ahol keresztény császárság alattvalója maradt.”371
366 Encyclopaedia Britannica, CD 98. International version. Konstantinosz: De administrando imperio munkájában is megemlíti, hogy a ‘megkeresztelt’ szerbek és horvátok (akik a ‘turkoktól’ délre laknak) a ‘megkereszteletlenektől’, azaz északról származnak. Bethlen (1996) Honfoglalás CD, Források, Konsztantinosz. 31. és 32.
367 Ascherson (1996), p.: 242.
368 Dümmerth (1977), p.: 58.
369 Dümmerth (1977), p.: 56.
370 Dümmerth (1977), p.: 55.
371 Theophanész írását idézi: Dümmerth (1977), p.: 58.
Dümmert így folytatja: „Az is részben kiderült, hogy az első honfoglalás hunjainak története krónikáinkban inkább az avarok, semmint a hunok története. Krónikáink egyrészt erdős területről, a Volga vidékéről származtatják a honfoglalókat (Anonymus!), másrészt pedig a meotiszi hagyományt őrzik.”372 Ás „a krónikás hun története egy része valóban a pannóniai avar-korszakhoz rögzíthető, s eléggé pontosan a VII. század hetvenes éveire.”373 Míg „a magyar hagyomány Attila emlékét feltehetően Kovrát személyével olvasztotta össze.”374 Ám Csaba, Kovrát középső fia. Csaba és Iszperik tehát föltehetően azonosak. Hagyomány szerint Csaba is hun királyként Görögországba távozott és onnan nem tért vissza. A tárnokvölgyi csata, Keveháza emléke – késő avar, és nem hun kori.375 Ekkor viszont Csaba Zuard vezérként jelenik meg a krónikákban376 – Soba-Saba-Csaba. Testvére Kadosa. Zuard, Csaba, Kadosa: törökben ugyanazt jelentik, mégpedig: ‘útról letérő’, ‘bolyongó’. ‘kóborló’.377 Demeter legendájából378 értesülhetünk a további eseményről: „’Mintegy hatvan évvel később’ - írja a szöveg, és ez az időpont megfelel Kovrát fiai vándorlási éveinek is – ’az avar kagán új helytartót rendelt az országban lakó idegen, közöttük görög eredetű népek fölé. Ezt a helytartót Kubernek nevezték’. Amikor Kuber látta a parancsnoksága alá tartozó keresztény hitű görögök vágyakozását hazájuk után, elhatározta, hogy bizánci földre vezeti őket, mint ‘Mózes Izraelt’. Csatlakoztak hozzájuk saját népei és más pogányok is, akikkel együtt fellázadt az avar kagán ellen.”379 Kovrát fiával, Kuberrel az avar kagán öt csatában ütközött meg. Ebből kétszer Kuber győzött. Temesnél azután átkeltek a hun utódok a Dunán, majd délnek elhagyták a Kárpát-medencét és az avar birodalom fönnhatóságát. Iszperik fia, Tervel, a bolgár fejedelem a 8. század első éveiben arról beszélt, hogy nagybátyja családja – és itt Kuberre utalt – Thesszaloniké környékén él. Az onogur-bolgár törzsek közül tehát egy az Appenninfélszigeten, és kettő immár a bizánci területen élt.
670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép.380 A fentiek alapján látható, hogy ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal. Ugyan ők is ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak.381 László Gyula bennük látja az első magyar nyelvű betelepedőket: „E nép utódai, tehát már a magyar nép, az Okától keletebbre, a Volga jobb partján húzódott, s itt érhette valamikor az Kr. u. VII. században a kangarok támadása. Ez – feltehetően – három részre szakította a magyarokat: egy részük ott maradt (ezeket találta meg később, a XIII. században Julianus barát), más részük nyugatnak vette útját (ezek lettek az úgynevezett ’késői avarok’), míg a harmadik részük a Kaukázus déli lejtőjén telepedett meg, s ott idők folyamán elörményesedett.”382 A Julianus barát felfedezése azonban eléggé laza logikai kapcsolatban állhat a származási kérdésekkel. Ugyanis önmagában az, hogy Julianus barát vele azonos nyelven beszélő népeket talált a Volga mentén, csakis azt jelenti, hogy azok Julianus nyelvén beszéltek, és nem föltétlenül azt, hogy magyarul. Ugyanis Julianus maga az uralkodó réteg része volt, és előbb azt kellene bebizonyítani, hogy ő magyarul beszélt. A nevek, az életforma, a hun örökség sokkal inkább arra utal, hogy maga Julianus is a türk nyelvek valamelyikén beszélhetett, azaz az onogur-hun közösségből származhatott. Magáról az ekkor betelepedett népről ezt tudhatjuk: „A griffes-indás nép temetőit jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és a temetők elterjedése pontosan fedi a XI. századi magyar nyelvhatárt.”383
372 László (1974), p.: 221.
373 Dümmerth (1977), p.: 59.
374 Dümmerth (1977), p.: 57.
375 Dümmerth (1977), pp.: 59-63.
376 Dümmerth (1977), p.: 62.
377 Dümmerth (1977), p.: 64.
378 Dümmerth (1977), p.: 66.
379 Dümmerth (1977), pp.: 66-67.
380 László (1974), pp : 193, 204,
381 Dümmerth (1977), pp.: 68.
382 László (1967), p.: 90.
383 László (1974), p.: 206.
Továbbá „a nagy létszámú temetők falvakra vallanak, a nomádoknak pedig nincsenek falvaik.”384 Föntebb azonban azt láthattuk, hogy ez a fajta három részre szakadás a hun örökséget jelentő onogurokkal (bolgárok) történt meg, akik pedig sztyeppei lovas- pásztor műveltségűek voltak. A kangar nevet meg a sokkal későbbi besenyőkre használják, így talán inkább a kazárok lehettek. Ezért hát a Kárpát-medencében ekkoriban letelepedett indás nép nem lehetett az ő örökségük, nem jöhetett a Volga partjáról. Akik pedig onnan jöttek, azokról láthattuk, hogy hamarosan a Balkán, ill. az Appenninek felé távoztak is, nem maradtak avar fennhatóság alatt.
Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. László Gyula szerint „a griffes-indások erős nemzetségi kötelékekben éltek, de a tízes rendszer náluk is megvolt (a székelyek úgyszólván napjainkig őrizték e rendszer hagyományát).”385 Az óbolgár krónika szerint: „Ez a nemzetség uralkodott a Dunán túl 515 évet, borotvált fejjel. És ezután jött a Dunának erre az oldalára Isperich fejedelem, aki itt a mai napig uralkodik.”386 Minthogy a bolgár krónika a mai Bulgáriában készült, a ’Dunának erre az oldalára’ minden bizonnyal a Duna déli, jobb partját jelentette. És Kr. u. 153 és 668 között valóban 515 év telt el. Lényeges elem itt az, hogy ’uralkodott’, mert ez elsősorban az elitet és nem egy népet jelent. Később Anonymusnál is találkozunk a ’borotvált fejű’ jelzővel, és ez talán segít azonosítani azokat, akikre kunokként387 hivatkozik: vár-kunok, azaz ál-avarok, vagy bolgárok, azaz onogurok.
Mindezekből az a lényeges számunkra, hogy a hun vezér utódai bolgár – másoknál onogur – néven birodalmat alapítottak a Kaukázustól északra – azaz Szkítiában. Ez a birodalom a későbbi keletről eredő türk törzsek nyomásának engedve több részre szakad, és azok egy része a mai Bulgária területére, másik része a mai Olaszországba távozott, azaz nem élt tovább az eredeti helyszínen. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Közben a Földközi-tenger keleti medencéjében drámai módon megváltozott a hatalmi szerkezet. Mohamed próféta működésének a kezdetét, 612-t követően a hedzsra (szent háború) első 20 esztendejében a mozlimok meghódították Perzsiát, Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot és körülvették a bizánci hátországot.388 Bizánc Perzsia fölötti ’győzelme’ 627-ben pirrhuszi volt: ezután sokkal komolyabb ’viharral’ kellett szembesülnie. Az arabok a Darband hegyszoroson át 642 és 652 között ismételten be-betörtek a Kaukázus mögé.389 Ezt követte az az időszak, amikor a kazárok a szomszédos bolgár birodalmat szétszaggatták, és egy részét meghódoltatták. Ez után az arabok ismételten Bizánc ellen támadtak: 669, 673-678, 717-718ban. 723-737 újra kazár-arab háborúkat jelent. A 730-i ardabili csatában a kazárok győztek, de az újabban felállított arab haderő megállította őket (Moszul, Diarbakir), és ekkor visszamenekültek a Kaukázus mögé.390 De az arabok 737-ben váratlanul meglepték a kazár erőt, és akkor azok most már a Volgáig menekültek. Békét kötött a két hatalom, de az arabok nem hódoltatták meg a kazárokat. Bizonyára komoly katonai erőt kötött volna le, ha ehhez ragaszkodtak volna, így a békekötés után az arabok elvonultak. 740-ben a kazárok valami váratlant tettek: fölvették a júdaizmust, mint államvallást.391 Martell Károly meg ugyanekkor tartóztatja fel az arabokat a Pireneusoknál (Poitier).
383 László (1974), p.: 206.
384 László (1974), p.: 207.
385 László (1974), p.: 207.
386 Idézi Dümmerth (1977), p.: 54.
387 Anonymus 8, 10. pp.: 86, 87-88. A latin eredetiben cumany szerepel, amit Pais az egyik kabar törzs nevével próbál azonosítani (p.: 154), de megjegyzi: “holott a cumanus a XI. század második felében feltűnő fehér vagy palóc-kunok kuman nevének a latinosítása.” Nem meggyőző a magyarázat!
388 Koestler (1990), p.: 19.
389 Koestler (1990), p.: 20.
390 Koestler (1990), p.: 21.
Európának ekkor figyelemre méltóan alakult a vallási képe. Délkeleti sarkában a judaizmus jelent meg, közvetlen szomszédságban a ‘mozlim fergeteggel’ (mohamedanizmus) és az ortodox kereszténységgel. Nyugat Európában a római típusú kereszténység, a katolicizmus terjeszkedett, miközben Ibériában tartósan megvetette lábát a mohamedanizmus. A mohamedanizmus születését megelőzően történt meg a kereszténységnek a két részre válása, ami valójában a Római birodalom két részre szakadásaként jelent meg. A pártus birodalom élete végén a zoroasztrizmus világképét ott Mani kísérelte meg a kereszténységgel ötvözni és onnan indul el a pontuszi sztyeppére a manicheizmus. Bizánc számára ez eretnekvallás volt, és maga is föllépett ellene. Hatalmát azonban arra a területre nem volt képes kiterjeszteni. A pártusok azonban Manit elfogták (Kr. u. 226), majd kivégezték. Maradt a zoroasztroizmus, és terjedt a manicheizmus a türk területeken, keletre. A Fekete-tenger medencéjének a keleti fele ezért rendkívül heterogén képletet jelentett. Maga a kereszténység itt lett először államvallássá (Örményországban 302-ben,392 Grúziában 337-ben – az országot ekkor Kartlinak hívták).393 A VII. század közepén azután megjelent a mohamedanizmus, és erőszakosan terjeszkedett. A Káspi-tenger partjáról eddig már csak a judaizmus hiányzott, hogy teljes legyen a vallási kavalkád. 740-től azonban már az is jelen volt.
Bizánc és Róma között a rivalizáció akkor vált élessé, amikor Róma püspökének sikerült a kereszténység részére megnyernie Konstantin császárt 312-ben.394 Róma nem sokkal ezután már keresztény országnak nyilvánította magát, és amilyen hevességgel addig a kereszténységet üldözte, ugyanilyennel kezdte meg a nem-keresztény hit üldözését. 324-ben a niceai zsinaton elfogadták Jézus Isten voltát és a Szentháromság tételét, és ezzel Árián püspök és hívei eretnekké, ősellenséggé váltak. A catalanaumi csatát követően azonban a római birodalom hamarosan összeomlott. Ekkor kerültek a frankok Európa nyugati felén hatalmi helyzetbe. A Merowing család nemsokára már egész Nyugat-Európát birtokolta. Róma figyelme feléjük fordult. Klodvidot (Clovist) sikerült 496-ban Szent Rémy reimsi érseknek megkeresztelnie.395 Ettől kezdve Nyugat Európában a római katolicizmus mint államvallás is megjelent, és a megkoronázott fő ’Új Konstantinná’ válik, a hatalom pedig fokozatosan újra a Szent Római Birodalommá érik. A Merowingokkal kötött egyházi szerződés 679-ben II. Dagobert váratlan (előre kiszámítható) halálos ‘balesetét’396 követően elvész, érvénytelenné válik, és ez az a helyzet, amely lehetővé tette Rómának, hogy ezután ne csak fölkenjen, hanem maga teremtsen királyt: Kis Pipin királlyá fölkenésével 745-ben (II. István pápa)397 megkezdődik a Caroling uralom. Ezzel a Német-Római Császárság alapjai is létrejöttek. A Kárpát-medencében ekkor már vannak keresztény közösségek, templomok. A katolikus hittérítés a Merowingok eltávolítása után, a VIII. század elején most már teljes katonai támogatás mellett folytatódott. Az avarok áttérítése is hamarosan megkezdődött, jóllehet nem tartoztak a frankok birodalmi körzetéhez, ezért velük szemben a katonai erő nem volt felhasználható. Később az avarok között belháború tört ki, és 795-ben az egyik tudun segítségül hívta Nagy Károlyt, aki azért már 791 óta támadta az avarokat.398 Amikor végül 796-ban a tudun meg is hódolt Nagy Károlynak és Aachenben megkeresztelkedett, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is. Ez 799 szeptemberében lázadást váltott ki, amit a frankok kegyetlenül megtoroltak.
391 Koestler (1990), pp.: 44-63.
392 Chadwick (1987), p.: 24, Gábori (1978), p.: 311. Kiszely (1996), p.: 771. szerint is az első keresztény állam Örményország volt – Edessza után.
393 Gábori (1978), p.: 292.
394 Chadwick (1987), p.: 26, Gardner (1996), p.: 156.
395 Gardner (1996), pp.: 172-173, Dümmerth (1977), p.: 134.
396 Gardner (1996), p.: 223.
397 Dümmerth (1977), p.: 148.
398 Glatz (1995), pp.: 32-33, Bethlen (1996) Honfoglalás CD (1996).
A frankok krónikái megemlékeznek arról, hogy a frank seregek mekkora mennyiségben szállították el az avarok legendásan nagy mennyiségű kincseit.399 Ezek forrása bizonyára nem a frankok országa, hanem részben a bizánci adók, de sokkal nagyobb valószínűséggel maga a Kárpát-medence. Ugyanis Erdély aranybányái, a Duna homokjának aranya felbecsülhetetlen mennyiségű volt. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön.400 Nagy Károlyt pedig, az avar birodalom megsemmisítését követően, a pápa 800-ban császárrá koronázta.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége.401 A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát.402 Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia403 néven jelennek meg Európa térképén.404 A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok,405 a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
399 Pap (1997), p.: 35, idézi Beöthy Mihály kutatásait. Vö.: Fehér (1972), p. 55 szerint azonban a „nyugatra szállított ‘hadizsákmány’, alaposabb vizsgálat után mindössze legfeljebb két önálló avar törzs vagyonát jelentette, nem pedig az össz avarságét”. Valójában Einhard (Annales regni) szerint Erik foroiuliai herceg szervezte meg, hogy „Pannóniában az avarok népének földvárát kirabolják” (pp.: 58-59, „in Pannonias hringum gentis Avarorum … spoliavit”). Amihez a lorchi kolostor korabeli évkönyve szerint a jugur kagán orgyilkossága kellett („Chagan Seu Iugurro intestine clade addictis… 2. II. 98), amit Vonomyr tudun árulása segített (Aventinus német krónikája szerint, 321/a. 277). „A Pippin által a következő évben megindított avar ellenes hadjárat így már valójában csak arra volt jó, hogy a korabeli közfelfogást a gyilkossággal vegyített rablásról elterelje, sőt az akkori theocentrikus vallási felfogásnak is eleget tegyen” (p.: 60). A zsákmány „oly súlyosan megterhelt 15 társzekér, hogy csak ökörnégyessel tudták elvontatni” (p.: 60). A kincsekről Eginhard, aki ötvösművész is, írja, hogy „a nyugatiak előtt ismeretlen művészremekek … az arany és ezüst tömege mellett a selyembrokát textíliák”
(p.: 60).
400 Kiszely (1996), pp.: 768-769.
401 Kiszely (1996), p.: 232.
402 Kiszely (1996), p.: 235.
403 Ami tehát itt sem jelent mást, mint hatalomnak alávetettet.
404 Glatz (1996), p.: 35.
405 Dümmerth (1977), p.: 510.
(Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink 90-97.o.)
4. RÖVID BOLGÁR ÉS FRANK FENNHATÓSÁG
"A hunok bukása (460–480) után újabb germán törzsek tűntek fel, és telepedtek be átmenetileg a Kárpát medencébe: 500 körül a longobárdok költöztek Pannóniába, de onnét az avarok feltűntekor a pannonok, szarmaták és gepidák maradékaival együtt 558-ban Itáliába távoztak. A hunokhoz hasonlóan keletről érkezett avarok 568 körül meghódították a bolgár birodalmat, és annak örökösödési jogán, a hunok után mintegy száz évvel, betelepedtek a Kárpát-medencébe, s itteni birodalmuk a IX. század elejéig fennállt.
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban. Őt követően Mundo lett a király, majd fia, Gorda. Őt azonban, amikor behódolt Bizáncnak, és felvette a kereszténységet, Moger nevű testvére, a magyarok esetleges névadója, megölette, s a birodalmat – bizánci elnevezés szerint utrigurokra és kutigurokra – szétszakítva, elköltözött népével. 576-ban Bizáncban az avaroknak ugyanazok tolmácsoltak, akik korábban a hunoknak, tehát mindketten türk nyelvet beszéltek, ám a bolgárok "r-ező", az avarok "j-ző" törököt. Az avar uralom a Kárpát-medence nyugati felében rendezkedett be, s a keleti részben a meghódolt gepidák beléjük olvadtak. Hatalmuk – a kazárok pontuszi megjelenéséig – keleten a Volgáig terjedt. Kevert népességük nem alkotott homogén fajt vagy nyelvet. Egyébként is maroknyi uralkodó elitet képeztek csupán. Bizáncot hatalmas adók megfizetésére kényszerítették. Bizánccal hadakozva aztán az északi szláv horvátokat és szerbeket segédcsapatoknak a Dunától délre telepítették. A háború elvesztése után Hérakleiosz görög császár a kereszténység felvétele fejében ugyanott területet adott nekik.
A VIII. század elején a Kárpát-medencében már vannak keresztény közösségek, templomok. Az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. Az egyik tudun hívására nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Mivel ezt később Nagy Károly az általa alapított kolostorai között szétosztotta, később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba. Az Avar Birodalom 803-ban szűnt meg, amikor a kagán megkeresztelkedett, és a Dunántúlra vonult avar vezető elit vazallus államként csatlakozott a Frank Birodalomhoz. A Kárpát-medence keleti felét az elszlávosodott balkáni bolgárok hajtják ekkor uralmuk alá, míg az északi rész a hatalmi osztozkodás szféráján kívül maradt.
Az avarok idején a katonai elit és az őslakosságot jelentő letelepedettek nem kerültek konfliktusba. Gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység bekerült az avar elithez, és ezzel lehetőség nyílott a frankok számára, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a Kárpát-medencét, és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas mennyiségű arany, ezüst kincset hordtak el innen, és Nagy Károly azokat – mintegy eredeti tőkefelhalmozásként – az általa alapított kolostoroknak adományozta. Az arany és ezüst forrása ekkoriban kétségtelenül a Kárpát-medence, és annak is elsősorban a keleti, északkeleti része volt. A frank, és az északról megjelenő szláv hatalmat azután a magyarok, Árpád katonai elitje fékezte meg és váltotta fel. Az avarokat nyomban a Volga–Don és Kaukázus közötti területen a belső-ázsiai nyugati türk kazárok uralma követte, akik meghódították az oda a Kaukázuson túlról 508 körül költözött szintén türk szabirokat és az onogurokat. A kazárok 596-ban az Azovi-tenger partját is elfoglalták. 607-ben az onogurok visszaállították önállóságukat velük szemben. Bizánc, velük szövetségben, 627-ben megveri a perzsákat. Majd a kazárok a függetlenné vált bolgár birodalmat kettészakítják, s a Donyeck vidékére és a Volga könyök felé szorítják. Utóbbiak egy része 680-ban az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. Batbaján a Volga északi részén élve, népével együtt meghódolt a kazár kagánnak. Kotrag országa a Meotiszban volt, s viszonylag sokáig fennmaradt, csak a tatárok pusztítják majd el a XIII. században. A harmadik Kovrat-fiú, a 630-ban született Iszperik 679-ben megszállja a Dnyeper és a Dnyeszter közötti területet, majd népével a mai Bulgáriába költözött. A korábban odatelepített szláv törzseken uralkodva, vezéreivel együtt felvette azok nyelvét. 679 körül népével együtt Kovrat negyedik és ötödik fia is elköltözött. Előbbi Ravenna mellé, császári alattvalónak, utóbbi, Kuber – a székelyek Csaba vezére ő, akiben Attila legkisebb fiát látják – Pannóniába jött, ahol két győztes és három vesztes csatát vívott az avar kagánnal, majd Thesszaloniki mellé telepedett le. A magyar hagyomány és a krónikák szerint a népével együtt Görögországba költözött Csaba tizenhárom év után visszatért Szkítiába. A hagyomány szerinti Csaba szabír volt, 720-ban született, s az ő fia, a 768-ban született Edemen lett a kazárokkal szembehelyezkedő szabírok első kagánja."
(Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében 72.o.)
"A Kárpát-medencében ekkor már vannak keresztény közösségek, templomok. A katolikus hittérítés a Merowingok eltávolítása után, a VIII. század elején most már teljes katonai támogatás mellett folytatódott. Az avarok áttérítése is hamarosan megkezdődött, jóllehet nem tartoztak a frankok birodalmi körzetéhez, ezért velük szemben a katonai erő nem volt felhasználható. Később az avarok között belháború tört ki, és 795-ben az egyik tudun segítségül hívta Nagy Károlyt, aki azért már 791 óta támadta az avarokat. Amikor végül 796-ban a tudun meg is hódolt Nagy Károlynak és Aachenben megkeresztelkedett, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is. Ez 799 szeptemberében lázadást váltott ki, amit a frankok kegyetlenül megtoroltak. A frankok krónikái megemlékeznek arról, hogy a frank seregek mekkora mennyiségben szállították el az avarok legendásan nagy mennyiségű kincseit. Ezek forrása bizonyára nem a frankok országa, hanem részben a bizánci adók, de sokkal nagyobb valószínűséggel maga a Kárpát-medence. Ugyanis Erdély aranybányái, a Duna homokjának aranya felbecsülhetetlen mennyiségű volt. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Nagy Károlyt pedig, az avar birodalom megsemmisítését követően, a pápa 800-ban császárrá koronázta.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén. A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét."
(Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink 97.o.)
5. ÁRPÁD MAGYARJAI
Végül elérkeztünk a régészeti korok műveltségéi bemutatásának utolsó fejezetéhez, az Árpád-féle honfoglalásig. Folytassuk is rögtön László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig könyvének bemutatásával, hogy megmaradjon a fent elindított gondolati ív:
Ismét emeljünk ki néhány nagyon fontos megállapítást a fenti munkából:
"Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Ha nem tudnók, hogy 896-ben a magyarok foglalták el honunkat, mint régészek azt mondhatnók: ezek bizony valamilyen török nép voltak (igaz: a bizánci források nem is emlegetnek másként minket, mint "türkök"-et !).
Való igaz: Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
...és, folytathatnánk: amelyik itt élt a vaskori kelta-korban, és előtte a bronzkorban, újkőkorban, stb. visszafelé egészen az első jégkorszaki gyökerekig. A magyarság helybéli kialakulására - mint láttuk - a genetika ad megfelelő bizonyítékot azzal, hogy a jelenkorban élő magyarság nagyszámú őseurópai génekkel rendelkezik, vagyis ez genetikai kapcsolat, összeköttetés a hatalmas időtávlat ellenére bizonyítja, hogy a Kárpát-medencei magyarság Európa őslakosa, amely ugyan sokszorosan felülrétegződött, ötvöződött a beáramló népekkel, de alapjaiban még máig őrzi ezen ősi, helyi "mag" eredetét.
***
Cser Ferenc és Darai Lajos, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvének egy részletével zárjuk régészeti fejezetünket:
"...a honfoglaló magyar nép zömét a
Dnyepertől a
Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt,
mint a Kárpát-medence
észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a
nyelven
beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a
magyarnak
nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a
magyar katonaság
háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben.
Ugyanebben az évben
Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az
Alduna felől a
honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet
Álmos katonanépe
utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a
föltételezések
szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A
Kárpát-medencében a falvakban
ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is
segítettek. A honfoglaló
katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a
keresztény frank és a
morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges
betelepedése és a gyérebben
lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően
legalább egy évtizedig
tartott. Ha Árpád ‘honfoglalói’ a belső, letelepedettekhez képest
közép-, vagy kelet-ázsiai sejt
átörökítőkkel rendelkeztek volna, akkor érthetetlen lenne, hogy a magyar
népességben, s
általában a Kárpát-medencét övező területek népességében miért az ősi,
európai jelző az uralkodó. A Kárpát-medence lakói ezért nem jöhettek sem
távolról, sem nem lehettek a
közép-ázsiai turk népek ‘magyarul beszélő’ utódai, sem nem a kis-ázsiai
sumér népek utódai,
mert azt az elgondolást a sejti átörökítők jelzőinek eloszlása tagadja.
A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre
vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A
választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya
lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az
országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában
a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert.
Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején
született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes
terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal
Európa kulturális húzóereje lett.
A Kárpát-medencét feltöltő népesség kérdésében ismert, hogy a szlávok az Kr. u. V–VII.
században még nagyjából egységes tömbben, a Kárpátoktól északra éltek, pl. hun, majd avar
fennhatóság alatt. Hatalmi tényezőként egyáltalán nem számítottak ebben az időben. Nyelvük,
műveltségük a hun ‘uralom’ alatt nem változott meg, megmaradt. Alapszavaik 75%-a azonos
tőre vonatkoztatható, a glattokronológia adott esetben egyértelműen jelzi, hogy másfél
évezreddel ezelőtt a szlávok nyelve még egyetlen nyelv volt, bár föltehetően már akkor is
nyelvjárásokra szakadozottan, a szétválás csak ezt követően következett be. Az avarok
hatalommegosztó politikája és Bizánc védekező taktikája során kerültek azután a szláv
törzsek az Alduna mellé (mai Szerbia, Bulgária). Ennek köszönhetően jelent meg pl. két
Morávia a történelmi leírásokban. A leírások nem szólnak arról, hogy a Kárpát-medencébe
magába is betelepítettek volna szláv törzseket. Szláv törzsek először hatalmi tényezőként az
avarok Bizánccal szembeni, 622-es háborújában jelentek meg, de ekkor még egyedi néven
nevezik őket, nem vonják őket egyetlen nyelvcsalád alá. Később is csak az Alduna mentén,
majd fokozatos nyugatra nyomultukban a Dráva déli területein találkozunk velük. Anonymus
sclavi népét ezért nem szabad szlávnyelvűként értelmezni. A szó eredeti latin jelentése:
fogoly, hatalom alá rendelt. Így értelmezve, a Kárpát-medence Árpádék idején élt lakóit
kell bennük meglátnunk, akik nyelvéről maga a szó, a kifejezés semmit sem mond.
Az ‘őslakók’ műveltségéről ellenben árulkodnak a későbbi jelenségek. Kézai krónikája
Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A
Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar
Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király
is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során
ismeretlen.
Ezzel szemben a Magyar Királyság körül mindenütt a tripartitum uralkodott, a földet és
vele egyetemben az azon élő embereket is ember birtokolta. Ez a Magyar Királyságban nincs
így. Csakis a Werbőczi-féle törvények idején jelenik meg a jogrendben az ember birtoklása,
majd a Habsburgok idején sikerült a magyarságot megfosztani faluközösségeitől és
belekényszeríteni a hűbéri rendbe. Ez a ‘dicsőség’ Mária Terézia és fia, II. József ‘érdeme’.
A magyar társadalom ettől kezdve rendszeresen robbant, lett rebellis, és alig 70 évvel a hűbéri
rend véglegesítése után, 1848-ban azonnal el is törli ezt a rendszert, amint majd 1956-ban is
az orosz gyarmati rendet. Ezzel visszautalva Hérodotosznak a szkítákra vonatkozó leírására:
rabszolgaságban nem tartható, inkább az életét adja fel."
***
További részletek a régészeti szakma munkáiról pl. a Magyarország a XX. században _ A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete oldalon találhatók, valamint a Magyar Régész Szövetség: A NÉPVÁNDORLÁS KORA és A HONFOGLALÁS KORA c. tanulmányában.
A honfoglalással és az azt körülvevő kérdőjelekkel részletesebben a "Történelem - honfoglalások" c. fejezetben fogunk foglalkozni.
***
(forrás: http://magyarnemzetikartya.hu/atilla-a-felszabadito-a-rabszolgatarto-birodalmak-szetzuzoja/)
Összefoglalva a Kr.u. I. évezredi "Népvándorlás korát", láthatjuk, hogy a vaskori kelták (keletiek) utáni időkben sincs vákuum, ekkor is folyamatosan lakott a Kárpát-medence (ellentétben egyes történészek állításaival, kik szerint ezidőben üres a Kárpát-medence), és igen fontos történelmi ütközőzónává válik:
Pannónia - Barbaricum (Kr.u. I. - IV. sz.)
Pannóniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia (Erdély) viszont csaknem 100 évig ellenáll. A Dunántúli terület tehát "Pannonia" néven a Római Birodalom szerves részévé vált ugyan, de a vidéki földműves és kézműves őslakosság - a régészeti leletek tanúbizonysága szerint - e területen is mindvégig jelen volt, nem mutatható ki számottevő népességpusztulás az eltelt századok során. A Dunától keletre eső területek - a "Barbaricum" - különösen az Alföld, folyamatosan töltődtek fel többnyire kelet felől érkező rokon katonanépekkel, úgy mint jászok, szarmaták, dákok, stb.. akik a helyi őslakosságban felolvadtak az évszázadok alatt - tehát nem tűntek el, ahogy a történészek állítják, hanem idővel ők is a részeinkké váltak, csendes együttélés, békés keveredés folyt. Az évezredek óta helyben élő, földet művelő ősmagyar népesség a római és "barbaricum-i" időkben is meg tudta őrizni szerves magyar műveltségét, és képes volt magába olvasztani az ideérkezőket. Ideiglenesen kimutatható germán törzsek jelenléte is ebben az időben, de számottevő hatása nincs, alföldi leletanyagukban többnyire keleti eredetű, vagy dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit, akik a hunok idejére el is tűnnek a Kárpát-medencéből, akárcsak Róma esetében, a keletiekkel szövetségben a helyi őslakosok verik ki idővel őket.
Hunok (Kr.u. IV - V. sz.)
Az Atilla nagykirály vezette hunok nagyszabású vállalkozása, hogy ismét egyesítse a magyar és rokon népeket egy közös szövetté majdnem egész Eurázsiában, egy rövid ideig sikeresnek bizonyult. A hun korból származó Kárpát-medencei régészeti leletek egy része egész Belső Ázsiáig tartó kapcsolatra utal, mint pl. a bronz üst, az aranylemezes íj, vagy a cikáda fibula. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. Az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése ekkor lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének.
Az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása lehetett. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé.
Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel az óta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják: mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny Jós Ferenc ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád – értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták-hunok-avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták-szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. (forrás)
Avarok (Kr.u. VI-VII. sz.)
Kora avarkor: a hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak, és ezért a hunok utódainak is tartják őket, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Annyi bizonyos, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum sumér fajta népeinek őskohójából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak. (Padányi)
Az avarok és a hunok egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinthetők, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert. A Kárpát-medencét megszálló avarokat Padányi sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).” Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”. Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán. De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe.
568-ban Baján avar seregeivel a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt, a bolgárok is szerves részei voltak. Az avarkorban már kimutatható a tízes rendszerű társadalom-szerveződés. Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek. a másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok jellemzők, ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak.
Az avarkor népessége igen csak kevert volt, egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Késő avarkor, "korai magyarok": 670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. 670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép. Ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal, akik szintén ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak. Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. S miként e jazig-szarmaták, a griffes–indások is magyar nyelven beszélhettek. Erős nemzetségi rendszerben éltek, és a tízes rendszert is követték, mint a székelyek. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Azaz a belső-ázsiai elem feloldódik a "volgaiakban", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a harcias állatábrázolás helyét ismét átveszi a békés növényi minőség, azaz a helyi őslakosság mellérendelő műveltsége.
Rövid bolgár és frank fennhatóság (Kr.u. VIII-IX. sz.)
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban 453-ban. Unokája, Gorda lett a ‘király’ Meotiszban, aki fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt. 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt. 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is. Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet, azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben. 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták. 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Eközben a Kárpát-medencében az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. 795-ben az egyik tudun hívására Nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Ezek forrása maga a Kárpát-medence, Erdély és a Duna homokjának felbecsülhetetlen mennyiségű aranya. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Az elrabolt aranyat később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén.
A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
Az avarokat követően és még Árpádék előtt tehát egy rövid ideig tartó idegen fennhatóság létezett a Kárpát-medencében, a Dunántúlon a frankok, keleten a bolgár katonai elit révén, akik felosztották a Kárpát-medencét, és rátelepedtek az itt élőkre. Ez nem jelenti azt, hogy a helyi lakosság kicserélődött volna frank és bolgár népekre, hanem csupán új uraik alatt kényszerültek tovább élni néhány évtízedig, Árpádék megérkeztéig.
Árpád magyarjai (IX-X. század)
Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
Ügyek 810–815 között szabír kagánként ellenőrzése alá vonta a Dnyeper parti magyar nevű városokat és a folyami hajózást. Fia, Álmos (819–893) Kijevet erős várrá tette, ahol nagy kardkovács műhely működött. Az ő fia Árpád (840–907), akivel együtt a magyar honfoglalást előkészítette. Árpád 860-tól szövetségesként több hadjáratban vesz részt, amely során megismeri a Kárpát-medencét. Álmos hatalmi köre 884-ben Kijevben Olegot teszi meg ispánnak, aki később a szövetséges kijevi russz dinasztia alapítója lett. Mivel az igen erős besenyők 870-ben átlépték a Volgát, a legkeletibb bolgár törzs, a Nyék elhagyta a kazár szövetséget, és Álmos fennhatósága alá költözött. 888-ban, a Kijevben járt ‘avar’ vezetők megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről, és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. Ugyanebben az évben a másik két bolgár törzs is átköltözik a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára. A szabírok délebben lévő része viszont a besenyőktől félve a Kaukázusba költözik. Amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítik erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép. Gondot okoz azonban az, hogy itt valóban törzsekről és törzsek vezéreiről van-e szó, hiszen a törzsnevek megegyeznek a hadi szerepek, a hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveivel, amelyeket később törzsneveknek hittek, míg egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek néztek. Mindazonáltal a a honfoglaló magyar nép zömét a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpát-medence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet Álmos katonanépe utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a föltételezések szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítettek. A honfoglaló katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott.
A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.
Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen.
***
Ezzel végére értünk a régészeti korok műveltségei bemutatásának, a következőkben megpróbáljuk az eddigieket összefoglalni.
