A magyarság eredete: III.5. Régészet

A MAGYARSÁG EREDETE

III. FEJEZET

III.5. Régészeti korok műveltségei - A Népvándorlások-kora - Bronzkor
(Kr.e. 2800 - Kr.e. 800)

KÁRPÁT-MEDENCE BRONZKORA (Kr.e.2800-800)

A magyar bronzkor - bár igen kiemelkedő és gyönyörű fejezet a Kárpát-medence történetében - már nem sorolható az "aranykor" korszakához, tekintve, hogy ekkoriban már elkezdődnek a háborúk, és ezzel együtt a Közel-keleti háborús gócpont által vetett hullámok miatt jelentős népmozgások indulnak meg, melyeknek számos hatása alakítja a Kárpát-medence életét is. Hiba lenne persze az ekkor induló és évezredekig tartó népvándorlások okát csakis kizárólag a Közel-Keleti eseményekhez kötni, tekintve, hogy a nagyobb léptékű népmozgások szinte mindegyike keleti irányból indult nyugat felé - aminek természeti okai is vannak: paleoökológiai vizsgálatok szerint Eurázsia éghajlata jelentős változásokon ment keresztül kb. ötezer évvel ezelőtt. Az ún. El Niňo jelenség kialakulása miatt a hőmérsékleti és csapadékviszonyok szélsőségesebbé váltak, így számos területen elsivatagosodási folyamat indult meg, és mivel ez a folyamat Belső-Ázsiát is sújtotta, ezek az éghajlati változások jelentős mértékben hozzájárultak Ázsia középső területeinek elnéptelenedéséhez, az innen kiinduló népvándorlási hullámokhoz.
A Magyar Régész Szövetség bronzkori tanulmányában így fogalmazzák meg a kor változásait:

"VÁLTOZÁSOK A KR. E. 3. ÉVEZREDBEN: EGY ÚJ KORSZAK KEZDETE
Poroszlai Ildikó–Csányi Marietta– Tárnoki Judit
(részlet)

Szülõföldünk történetének aligha van olyan fejezete, amely ne hordozná magában földrajzi fekvésének következményeit. Távoli területek fejlettebb kultúráihoz, a magasabb civilizációkhoz való tartozás vágya – legyen az Nyugat, Kelet vagy Dél – és a közvetlen környezet, a szomszédok mindennapos erõs hatásának törvényszerû befogadása alakította folyton változó lakóinak életét mindenkor, így a bronzkorban is. Átmenetileg elõfordult, hogy az egyik vagy a másik hatás erõsebben érvényesült, és rövid idõre egységesítette a Kárpát-medence történeti, gazdasági, települési képét, de e kétféle befolyás általában – ma is érzékelhetõ – kettõsséget eredményezett.
A legújabb kutatások alapján az is nyilvánvalóvá vált, hogy a különbözõ kultúrák elterjedését a környezeti-éghajlati tényezõk is befolyásolták, a klimatikus változások nemcsak az ökológiai egyensúly megbomlásához vezethettek, hanem meghatározó szerepet játszottak egyes kultúrák keletkezésében, elmozdulásában vagy eltûnésében. A Krisztus elõtti 3. évezred második fele és a 2. évezred az a történeti korszak, amelyet bronzkornak nevezünk. A korszak nevét a réz és az ón, illetve a réz és az antimon, sõt az arzén ötvözetébõl elõállítható fémrõl kapta. A bronzmûvességgel azok a népcsoportok ismertették meg az itt lakókat, amelyek kelet-délkelet felõl érkezve hozták magukkal területünkre e technika ismeretét.
A bronzkor hagyományosan három fõ korszakra osztható: korai, középsõ és késõ bronzkorra. Néhány természettudományos módszer (radiokarbon-keltezés és dendrokronológia) segítségével a rézkor és a kora bronzkor fordulója a Kr. e. 3. évezred középsõ harmadára tehetõ, a bronzkor végét pedig Kr. e. 800 tájára keltezhetjük. E hosszú idõszakon belül a kora és a középsõ bronzkor idõszaka Földünk történetének az a közel ezer éve (kb. Kr. e. 2500–1400), mikor területünkön húzódott két eltérõ életformájú és kultúrájú világ határa. Míg a Dunántúl nagy része és Észak-Magyarország a közép- és a nyugat-európai kultúrkörök vonzáskörébe tartozott, addig a Mezõföldön és az Alföldön, az intenzív földmûvelésen alapuló, paraszti életformának leginkább megfelelõ földrajzi környezetben, talán egyes népcsoportok bevándorlása nyomán elterjedt az az elõázsiai–délkelet-európai gazdálkodási mód, amely ezt a vidéket hosszú ideig a mediterrán világhoz fûzte, s a többrétegû, ún. tell-telepek kialakulásához vezetett. Ilyen életmódú, a házaikat mindig a korábbiak romjain újjáépítõ népek már az újkõkorban is éltek a Tisza-vidéken. Emlékeiket az Alföld síkjából kiemelkedõ, a sok egymásra rétegzõdött településbõl létrejött dombok õrzik.

A közép-európai és a kelet-délkelet-európai területek kutatóival szemben a magyarországi õsrégészet a Kárpát-medence sajátosságai alapján a bronzkor kezdetét a késõ rézkori nagy kulturális egység, a Baden-kultúra megszûnését követõ kulturális változásokkal és az új kultúrák megjelenésével kapcsolja össze.
A Kr. e. 3. évezred elsõ századaiban a Balkán-félsziget északi területein és a Dél-Dunántúlon a Vucedol-kultúra központi, hosszabb ideig lakott településein figyelhetõ meg az új, már sajátosan bronzkori jellegû, de még csak rézre alapozott fémmûves technológia elsõ alkalmazása. A jellegzetes nyéllyukas baltákat, vésõket és tõröket készítõ mûhelyek mesterei azokat a technikai alapfogásokat használták, amelyek a Fekete- és az Égei-tenger vidékén is közel egyidõben alakultak ki és terjedtek el. Az újabb kutatási eredmények alapján a kiemelkedõ magaslati telepeken koncentrálódó vucedoli népesség legészakibb települése a Balatontól délre, a somogyi dombság egyik magaslatán, Somogyvár–Kupavárhegyen volt. Az új fémmûvesség mellett a mélyen vésett, fehér mészporral kiemelt, geometrikus mintákkal és ritkán vörös festéssel is díszített, sötétbarnára és feketére égetett, fényezett felületû vuèedoli kerámiatárgyak a korszak harmonikus ízlésvilágának méltó képviselõi. A jól szervezett gazdasági alapokon megerõsödõ kulturális egység életének végén azonban újabb változások kezdõdtek.
A Kárpát-medence déli részével ellentétben a Tiszántúl sík vidékein a kis-lengyelországi, az ukrajnai és az erdélyi területekkel kapcsolatba hozható közösségek jelenlétével számolhatunk, melyek halottaikat sírhalmokba, ún. kurgánokba temették. Legtöbb ismeretünk eddig a Sárrétudvari határában feltárt Õrhalom réz fegyverekkel, ékszerekkel és kerámiaedényekkel együtt eltemetett halottjairól van, akiket bizonyosan a bronzkor kezdetén helyeztek sírjaikba. A Tiszántúl számtalan kurgánjának többségét valószínûleg jóval korábban, a rézkor kései idõszakában, a Kr. e. 4. évezred második felében emelték azok a sztyeppei pásztortörzsek, melyek már ismerték a ló háziasításának fortélyait. A keleti, sztyeppei hagyományokat követõ közösségek kelet-magyarországi megtelepedésének pontosabb történetét rejtõ halmok azonban mind a mai napig õrzik titkukat.
A Kr. e. 3. évezred középsõ harmadában az egykori központi települések megszûntek és az élet kisebb, egyszerûbb szerkezetû falvakban és tanyákon folyt tovább. A Vuèedolkultúra helyét fokozatosan a Balkán-félsziget központi és déli területeirõl származó elemekbõl kialakuló Somogyvár– Vinkovci-kultúra foglalta el, melynek rokon csoportjai az Al-Duna és Olténia vidékén, valamint Erdélyben és a Körösök mentén is megjelentek (Glina III–Schneckenberg, Gyula–Roºia csoportok). A Kárpát-medence más területein a késõ vucedoli hagyományokat továbbõrzõ, de azokat különbözõ forrásokból merítve át is alakító kultúrák jelentek meg, köztük elsõként a Makó-kultúra, majd kissé késõbb a Nyírség-kultúra.
A régészeti leletanyag alapján a bronzkor elsõ idõszakát állandó változások kísérték, melyeknek egyik formáló ereje az új metallurgiai ismeretek széleskörû elterjedése volt. A hasonló típusú fémtárgyak mellett a kor nagy távolságokat átfogó kapcsolatrendszerének maradandó lenyomatát õrzik azok a kerámiaedények is (például a belsõ díszes talpas tálak), amelyek több kultúrában közel egyidõben és hasonló formában jelentek meg. (1. kép) Az ún. postvuèedoli korszak szétszórt hulladékgödrökbõl és tûzhelyekbõl álló településein házmaradványokat – két nagyobb cölöpszerkezetes építménytõl eltekintve – alig ismerünk. Csupán feltételezhetjük, hogy a korabeli házak fából készülhettek, és mivel alapjukat nem mélyítették a földbe, ezért a régészet mai eszközeivel sem fedezhetjük fel nyomaikat. Ezek alapján az életmód meghatározó tényezõje a gyakoribb helyváltoztatással járó állattartás lehetett, ami mellett kiegészítésként foglalkoztak földmûveléssel is. Ezzel magyarázható az is, hogy a korszakból nem ismerünk nagyobb temetõket: egy-egy helyen 1–3, de legfeljebb 10 sír feküdt egymás közelében. A szórványosan feltárt temetkezések között egyaránt találkozunk hamvasztásos és csontvázas sírokkal, s bár a rítusok szigorú követésérõl nem beszélhetünk, úgy tûnik, hogy az északabbi és a keleti területeken a hamvasztásos rítus, míg délebbre inkább a csontvázas rítus tradíciója volt meghatározó. A Somogyvár–Vinkovci- közösségek délkelet-európai hagyományait tükrözik a Fertõ-tó vidékén emelt halmok alatti temetkezések is."

A Kárpát-medence bronzkori időrendje

A természeti okokra vezethető változások mellett viszont valós a háborús ok is, az ókorban induló világháború nemzetközi eseményeit a Történelem - a világháború kezdete c. részben fogjuk részletesen tárgyalni. A bronzkor Kárpát-medencei régészeti vonatkozásait viszont itt vesszük, ugyanakkor ezt a korszakot már régészetileg sem lehet az akkori nemzetközi helyzettől függetlenül tárgyalni. Az aranykor régészeti fejezetét Mesterházy Zsolt írásával zártuk, éppen ezért folytassuk ismét az Ő gondolatmenetével, hogy megmaradjon a folytonosság, továbbra is A magyar ókor - c. könyvéből, ezen belül A (sumér-szabir-szkíta-kelta)-magyar Európa - A magyar bronzkor, Kr. e. 2800-800 c. fejezetével (690. o.). A szerző itt mutatja be a Mezopotámiát a szemita inváziók miatt elhagyni kényszerülő, onnan kiáramló "sumérok" további sorsát, ami elvezet a "kurgán", s később a "szkíta - kelta" népekhez, és ezen eseményláncolat szoros Kárpát-medencei magyar összefüggéseit is megismerhetjük:

"A péceliek által megindított nagyszabású változások megértéséhez most újabb telepesek megjelenésére mutathatunk rá. A Kr. e. 2000 körüli időkben vagyunk. Keleten már véget értek a legnagyobb arányú folyamközi kivándorlások, sőt a Kaukázuson túli Kubán-Majkop magas fémművességgel bíró népe is szétszéled. Egy részük északnak indul, hogy a folyóvölgyek mentén művelésre alkalmas könnyű földet keressen, más részük az Urál érceinek nyomában hagyja el a térséget, harmadik részük viszont nyugatra tart. Különös módon szétszéledésük idejéhez más következmények is kapcsolhatók, szereplésük nyomán Kisázsiában és Krétán is nagy technológiai változásokat láthatunk, sőt olyan szellemi hagyaték morzsái kerülnek elő, amelyek nekünk nagyon ismerősek. A Kárpát-medencébe érve rövid idő alatt nagy változásokat okoznak. A valamikor indoeurópai csatabárdosoknak nevezett folyamközi leszármazottak magukkal hozzák ragozó nyelvüket, az ittenivel rokon műveltségüket, a szeretve tisztelt Szűzanyát, fémművességüket, megszervezik Ó- Magyarország új arculatát. Nem volt ismeretlen előttük választott hazájuk, régóta vitték innét az aranyat, rezet a korábbi Mezopotámiai hazájukba. Most azonban nagyüzemi módszerekkel gyártják a bronzot, ami gyökeresen megváltoztatja itt az életet. Müller-Karpe a csatabárdosokkal kapcsolatban egyetlen dolgot felejtett el, nevezetesen azt, hogy nem mondta meg, kik is voltak valójában ezek a magas műveltséggel felszerelkezettek. Miután e kérdésre választ sem a nyugatiaktól, sem a magyar régészet anyagából, sem a támogatott magyar történetírástól – amely leginkább az ortodox indoeurópai szakirodalom koncepciózus indoeurópai anyagát kritika nélkül vette át, - sohasem kaptunk teljes értékű tájékoztatást, most újra Götz Lászlóhoz fordulok a magyarázatért.

Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi egység felbomlása, másrészt pedig a fémipar ugrásszerű fellendülése. Ez egy újabb, még az eddigieknél is masszívabb direkt mezopotámiai hatás eredménye, amely direkt impulzus egyidejűleg a Kaukázustól északra, a majkopi kurgánokban ugyanígy jelentkezik. A Kr. e. 2300-2200-ból származó majkopi fejedelmi sírokban minden átmenet nélkül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az Alaca Hüyükben talált bronz- és nemesfém leletek szintén mezopotámiai eredetű típusaival. … Ugyanakkor kétségtelen összefüggések állapíthatók meg a majkopi Kubánműveltség fémművessége, valamint a transzkaukáziai és az erdélyi fémművesség között is: a jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták pl. mindhárom helyen egyeznek. Ez a körülmény az erdélyi és a Duna-menti korai – 3. évezredbeli – fémfeldolgozó központok ismeretében már nem hat meglepetésként. …

Ez az egyöntetűség, amely a feltárt sírok leletanyagából egyértelműen kiviláglik, ismét Mezopotámiába vezet el bennünket, nevezetesen a Kr. e. 2700-2500 közötti Ur-i királysírokhoz. … A Majkopban talált szekeres temetkezések is az Ur-i királysírok temetési rendjének pontos másai. A Transzkaukáziában 2000 körül megtelepedett gödörsíros eredetű népesség kurgánjai – a 2. évezred derekától – ugyanezt a formakincset mutatják. … De hazánkban is megtaláljuk ezeket a párhuzamokat: a kb. 2000-ből származó budakalászi kocsimodell (ma már Kr. e. 4000! – megjegyzés MZS) és az Ur-i szekerek konstrukciója azonos, a bodrogkeresztúri műveltség szekeres temetkezései pedig szintén az Ur-i királysírok, valamint a majkopi kurgánok temetkezési rendjének analógiáját mutatják. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 39-43. o. A budakalászi kocsimodellt ma a magyar régészet Kr. e. 4000-re teszi.) A Folyamközt elhagyó sumér népesség vándorlásai csak egy szelete annak a sok népmozgásnak, ami e kort jellemzi. Hogy mekkora távolságokat tettek meg az új hazákat keresők, Makkay két érdekes adalékát ismertetem. Szerzőnk párhuzamokat keres korai indoeurópaiak jelenlétének igazolására Majkopban. Azt írja: Ritkaságnak számít a gödörsíros művelődéssel rokon Majkopkultúrában a kubáni Kladyban előkerült kőládás temetkezés, amelynek kőlapjait belül festett jelenetek díszítik, közöttük talán egy fára akasztott tegez is. (Makkay János: Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest, 1998. 266. o. A kérdéssel foglalkozott László Gyula is behatóan. A fára akasztott tegez már ismerős az altáji szkíta fémművesség hagyatékából és a Szent László legenda pihenési jelenetéből is háromezer évvel későbbről.) Ez a Szent-László legenda utolsó, ún. pihenőjelenetébe illő ábrázolás, amelynek szkíta eredete ismert. Ezt követően Makkay az áldozati csontok használatával kapcsolatban Hésiodost idézi, aki Prométheuszról írja:

,,… míg a fehér csontok kupacát fényes zsiradékkal

fedte le nagy ravaszul s jól elrendezve kínálta. …

Attól kezdve haláltalanoknak a földi halandók

oltár lángján áldozatul csak csontokat adnak.

Ez is szkíta hagyomány és Herodotosztól ismerjük: Minthogy azonban szkíta földön nagyon kevés a fa, a húst a következő ügyes módszerrel főzik meg. Amikor lenyúzták az állat bőrét, levagdossák a húst a csontokról, és bedobálják, már ha van kéznél, egy közönséges főzőüstbe, amely a leszboszi vegyítőedényekhez hasonlít, csak sokkal nagyobb. Ebbe teszik tehát az állat húsát, majd megfőzik, s tüzet a csontokkal raknak. Ha nincs üstjük, az állat gyomrába teszik bele a húst, némi vizet öntenek rá és azután gyújtanak alá a csontokkal. Ezt a szkíta eljárást Mongóliában ma is meg lehet tekinteni, a pásztorok most is így főzik a húst a pusztaságban, mert ott sincs fa. Természetesen hasonló párhuzamokat kereshetnénk még igen sokat, e két szinte csak jelzésszerű mozzanatot annak alátámasztására hoztam fel, hogy a Folyamközből minden irányba kivándorló sumérok nem tűntek el, de szkíta gyűjtőnév alatt új neveken jelennek meg Eurázsia sok pontján. Műveltségük fennmarad a rokon népekkel közösen, de vezetésükkel kialakított utódokban. Annyira nem tűntek el, és nem semmisültek meg, hogy földrészeket laktak be és műveltek meg, tettek termékennyé. Emiatt neveztem magam is korábban szkítának az indoeurópaiak csatabárdosait, miközben nem téveszthetjük szemünk elöl valódi eredetük kérdését. Erdély rézércének és aranyának felkutatására még meglehet, igazi sumérok járhattak Ó-Magyarországon. A 2200-2000 táján érkezőket a fentiek miatt már nem nevezhetjük e néven annak ellenére, hogy lényegében mégiscsak erről van szó. Ugyanakkor szem előtt tartva a sumér és szkíta szétvándorlást, nem eshetünk abba a hibába, hogy mindet Ó-Magyarországra akarnánk beköltöztetni, és így az indoeurópaiakéhoz hasonló magunk ásta verembe essünk bele. Ahogy a Kr. e. 750-el induló szkíta hullám egy része is elkerülte Ó-Magyarországot, úgy a 2000 körüliekről is feltehetjük ugyanezt. Annál is inkább, mert Götz László a mai nyugat-európai nyelvekről hozott összehasonlításaiban nem kevés közvetlen sumér megfelelésére is rámutat. Eddig e nyelvi lelet mellett épkézláb magyarázat híján csendben elmentünk. Vagyis, amikor Götz hosszasan elemzi a germán, latin és a többi európai nyelvekben fellelhető kétségtelenül meglévő sumér alapréteget, akkor kézenfekvőnek tűnik az észak felé vonult majkopi sumér-szkíták, de az Urartu-Kisázsia- Kánaán felé eltávozott népesség földrésznyi méretű bevándorlását felvetni. E nyelvi alapréteg természetesen nem közvetlenül érte a mai európai nyelveket, hanem a korábbi újkőkori és rézkori ragozó alapnépességgel való elkeveredés által terült szét. A mai nyelvekben fellelhető ősi nyelvi anyag ezek immáron kelta-etruszk-pelazg-magyar leszármazottjainak nyelveiből kerülhetett csak mai büszke tulajdonosaik birtokába, de sokkal később, a latinok, görögök, germánok és szlávok fellépésével egymás után. Ó-Magyarország kisugárzó műveltségének értékét ez nem csorbítja, sőt a bronzzal egységesülő kelta világ eddig elhanyagolt és másképpen magyarázott fejezetére irányíthatjuk rá a figyelmet.

Egy fontos leletünk mégiscsak van. Mindazon nyelvek, amelyekben Götz sumér alapréteget mutat ki, egyben jelzik azt a hatalmas területet is, ahová a sokmilliónyi sumér szétvándorló eljutott. (Héber – 100 szó, görög – 40 szó, latin – 50 szó, germán – 60 szó, sumér-indogermán-szemita közös megfelelések – 70 szó. Az esetek nagy többségében gyökökről van szó, vagyis további képzéseket tesznek lehetővé. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 162-172. o. Arra vonatkozóan, hogy mennyien élhettek Sumerben a szemita hatalomátvétel idején, ugyancsak Götz adatára támaszkodhatunk: Ismeretes, hogy a 18-19. század ipari és tudományos fejlődése előtti korokban a népesség száma átlagban 200 évenként kettőződött meg. Mivel a sumér műveltség gazdasági színvonala alig különbözött a 18-19. század előtti európai élelemtermelés és ipar nívójától, ezt a népszaporodási ütemet nyugodtan átvetíthetjük a sumér kor Mezopotámiájába is. Ha tehát Kr. e. 3800 körül mindössze csak 20.000 sumér bevándorlót számítunk is, akkor ezeknek Kr. e. 2100-ra minimálisan 5.000.000-nyira kellett felszaporodniuk. Ez a néptömeg sem el nem tűnhet, sem fel nem szívódhat 2-300 év leforgása alatt. Különösen akkor nem, ha kora legmagasabb fejlődési fokon álló, vezető kulturális etnikumát alkotja. Uo. 45-46. o.)

A Földközi-tenger keleti oldala (Kánaán – Galilea - Szíria), Görögország, Itália, Ó-Magyarország, és a Dunavölgyén keresztül megközelíthető mai lengyel-német-francia területek bizonyosan, de a közbeeső Kisázsia is ideértendő a hurrik miatt, legalábbis felvonulási területként. Ehhez hozzávehetjük a K-R gyök keresése közben előtérbe került országok területét is. Igen lényeges döntő körülmény az, hogy az átvett nyelvi anyagot mindegyik késői indoeurópai átvevő külön-külön, de helyben vette át, kielégítve azt az általam felállított szigorú feltételt, hogy birtokosaikra telepedve és velük elkeveredve helyben tettek szert új nyelvi kincseikre a hódítók. Az átvételekre – amint azt a K-R gyök átvételére első könyvünkben bemutattam - rendelkezésre álló időszakokon kívül az átvevők bizonyíthatóan nem változtattak helyet. Aki eddig Baráth Tibor könyvét (Baráth Tibor: A magyar nyelvű népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.) nem merte komolyan venni, netán elhinni nyelvészeti okfejtéseit, az most megnyugodhat. Ha újra kézbe véve megint végigolvassa, ezúttal lassabban, megláthatja, hogy mindezen népmozgások eredménye ugyanaz, amit nyelvészeti előadásaiban is rögzített. Ebben az új helyzetben már jóval kevésbé érthető, hogy miről szólnak az indoeurópai történetek a Kr. e. 2000-et követő korból? Indogermánt sehol sem látni, ezt éppen a csatabárdosok elméletének kimúlása felejteti el velünk. Fellelt régészeti anyagunk szerint sumér gyökerű tágulást láthatunk Eurázsiában, miközben egy szemita központosulással szembesülünk, amelynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.

Európa részben sumér eredetű szkíta népességének első nagy szétterülése Kr. e. 2400- 2000 táján

Az indoeurópaiak valamikori dicsőséges csatabárdosai, akik mostanra sumér-szkítává, végül keltává alakultak, mindenütt megjelentek korábban Eurázsia sok pontján, hogy egy földrészt új fejlődésre vigyenek, most valódi szerepükben láthatunk újra. Nem tagadhatjuk, hogy korábbi indoeurópai értelmezőik megint a legjobb időben ragadták meg a lehetőséget. Meglátták a Kr. e. 2000 táján Európát elérő műveltségi forradalom kézzelfogható jeleit a kiásott régészeti anyagban. Meglátták azt is, hogy megjelenésükkel gyökeres műveltségi változásokat okoztak a korábbiakhoz képest. Ha 3-4000 évvel korábban az újkőkorban a földművesek térfoglalása számított valamirevaló fejlődést mutató adatnak, most a fémek munkára fogása változtatja meg a folyamköziekkel is belakott tájakat. Az érintett területek szellemi életében mégsem következhetett be változás, hiszen ugyanazon alapelvek szerinti hitbéli felfogás tükröződik vissza a régészet leleteiben. Középpontban mindenütt az istenanya szerepel, mint állandó vezérlő eszme. Úgy gondolom, hogy a hit és eszme folyamatossága nevezheti meg a kort, mert ez vezeti a népek lelki és szellemi életét. Hogy mikor éppen melyik fémet részesítik előnyben hétköznapi életükben, az inkább másodlagos jelentőségű. Ezzel együtt a réz és a bronz nagyipari művelését megkezdő sumér-szkíta bevándorlás nemcsak szellemileg azonos alapokon álló népesség bevándorlását eredményezte, de nyelvében is jelentős arányú frissítést hajthatott végre az ó-magyarországi nyelvállapotokban.
... Fentebbi fejtegetésünk eredménye az, hogy a folyamközi sumér-szabirok nemhogy nem tűntek el, de alig 2-300 év leforgása alatt áttelepültek Ó-Magyarországra, a szinte teljes Európába és a Közel-Kelet tengerparti területeire. Ha I. Sargon és utódai tudták volna, hogy folyamközi háborúságaikkal a meghódítani és eltüntetni szándékozott sumérok és leszármazottaik földrésznyi kiterjedésű országainak létrejöttét és megerősítését segítik elő, talán inkább az Arab-sivatagban maradtak volna. Akárhogy is van, tevékenyen hozzájárultak a ragozó nyelvűek magas műveltségének további alapos elterjedéséhez…. Nem járok messze a valóságtól, ha feltételezem, hogy a sumér-szkíta elterjedés eurázsiai területén ósumér párhuzamok tömkelegébe botlunk, ha a régészeti leleteket kézbe vesszük. Makkay fentebb talált esetei éppen ilyenek, de bízvást kereshetünk hasonlókat még.
Ezek után szinte mindegy, hogy milyen néven tiszteljük keleti bevándorlóinkat a fejezetcímben felsorolt lehetőségek közül. Így véve sok homályos részletre irányuló kérdésünkre is választ kapunk. Az eddig elmondottakon kívül érthetővé válnak a nyugateurópai szekeres temetkezések is, ahol fejedelmi sírokat feltételezhetünk, és a folyamközi sumér királysírok utódjait láthatjuk bennük. A kultúraterjedésről elmondottak alapján nem feltétlenül kell a folyamközi sumér anyaggal azonos leleteket találnunk, hisz ők is elkeveredtek a helybéli magyar földművesekkel, ezután a tárgyi műveltség darabjai már közös, új megfogalmazásban jelennek meg. Ami igazán számít, az a szellemi élet kimutatható folyamatossága. Az első kötet szemekről készített gyűjteménye, vagy az itt bemutatott spirál kitartó ábrázolásai jelzik a folyamatosságot, az ősiség folyamatosságát. Most hozzátehetjük újra, hogy a spirál a ragozóknak volt fontos, a jelek szerint más nem használta ilyen következetesen. Van tehát európai földművelő magyar népességünk, amely jelentős rokoni, végső soron sumér-szkíta eredetű uralkodó réteggel összeolvadva folytatja életét. E népmozgás az utolsó, és a jelek szerint döntő láncszem az ó-magyarországi és a folyamközi azonos nyelvtan magyarázatában. Korábban az első kötetben azt írtam, hogy ha valaki fejtegetésekbe bocsátkozik a turániak és a kárpát-medenceiek nyelvét illetően - akár “ismeretlen” akár más elködösítési okból, - soha nem hagyhatja ki a gondolatmenetből azt, hogy Gosztonyi prof. 53 sumér nyelvtani jellemzőjéből 51 a mai magyarban is megvan, ezzel szemben az indoeurópaiak 5 körül azonosíthatók. Mindez azt mutatja egyben, hogy létezik egy nép legalább ötezer éve folyamatosan, amely bármi is történjen, megdöbbentően koherens, összetartó módon egyazonos nyelvét fenntartotta, szellemét megőrizte, azt szinte teljes mértékben eredeti rendszerében ma is gyakorolja. Ez a nép mi, magyarok lennénk. Ehhez most a keltákat is hozzávehetjük. Megértethetjük végre azt is, hogy az ősi ragozó nyelvűek elkülönülései a gyökszavak és a nyelvtani alapelvek fenntartása mellett, saját belső logikájuk szerint építi tovább a nyelvet. A ragozó nyelvűek egyéni szabadságra épített társadalmaiban különös dologra figyelhetünk fel. Népünk minden tagja – feltételezhetően a mágusokkal, tanítókkal, a szellemi életet vezetőkkel egyetemben – öröklött tudásának birtokában maga is teljes joggal elnevezhetett bármit, bármilyen fogalmat. Vagyis a szerves műveltséget bírók saját személyükben is alkalmasak kellett legyenek egyenként is a műveltség alakítására. Ettől szerves ez a műveltség. Nem volt szüksége szavakat átvenni sehonnan sem, mert nyelvét maga állította elő. Nem volt szüksége szóátvételekre. Ettől szellemi nép a ragozók népe és a miénk is, és ősi szerves műveltségének magas szintű, mindenkire kiterjedő, általános és termékeny birtoklása a kulcs a nyelv folytonosan zajló felépítéséhez.
Most megtaláltuk azt a kort és hozzá a népet is, amelyik az összekötő kapcsot személyes megjelenésével biztosította, egyúttal elegendően nagy számban is érkeztek ahhoz, hogy Ó-Magyarország teljes területét, de Európa jelentős területein élő rokonaikat is egységes műveltségbe szervezzék. Emiatt nem kell kereskedőkre testálni itt sem a műveltség elterjesztését. Meszlényi finn szógyűjteménye igazolta, - amint korábban magam is, - hogy itt enélkül is magyarul beszéltek már jóval korábban. Az elismerten törökös jellegű sumér-szkíta törzsek leírásával Magyar Adorján nagy szolgálatot tett a kutatásnak. Ők azok, akik nem félnek a helyváltoztatástól. Ők azok, akik Európa sok táján vezetik az első kisebb-nagyobb, kelta név alatt lezajló egyesüléseket, de így például az etruszk etnogenezis egyik motorját is bennük láthatjuk később. A legfontosabb mégis az, hogy a folyamközi kivándorlók és utódaik az első kelta összeolvadás (etnogenezis) kovásza Európában. Makkay meg is jegyzi, hogy szinte sehol sem látni Európában régészetileg kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül, pedig ő még mindig harcias indoeurópai csatabárdosokat lát e kor keleti bevonulóiban. Jellemző, és egyben drámai mozzanat, hogy indoeurópai elképzelés szerint az indoeurópai kultúrateremtés a felperzselt föld taktikájával és természetesen népirtással kezdődne.... Itt Európában eszerint nincs nyoma hatalmas népirtásoknak ebben az időben, csak a csendes összefonódás nesztelenségét látni, ahogy arra korábban Baráth is rámutatott már.

4500 éves sumér nehéz tárcsakerekű szekérábrázolás Ur királysírjaiból

A magyar bronz története bámulatos kavalkád a történelemben. Azt eddig is tudhattuk, hogy a magyar bronzkor jelentősen megelőzte Európa jórészének hasonló korát. Mérvadó kutatók régóta vitatkoznak azon, hogy vajon a Kaukázus vidéke, vagy éppen Ó-Magyarország volt-e a feltaláló. Az egyik legmarkánsabb véleményt Dayton alkotta meg az ómagyarországiak mellett szavazva, természetesen érvelve is. Dayton érvelése természetesen az indoeurópaiakra vonatkozott, ő még nem tudhatta, hogy elgondolása nem rájuk érvényes. A régészet anyagát azonban korrekt módon dolgozta fel és ez a fontos.
Régészeink érdekes életet élnek. Nem szeretik az évszámokat, ezért leginkább ilyenolyan korok és fémkorok elnevezéseivel illetik a fellelt tárgyakat korukat meghatározandó. Miután ez nem elég pontos, az egyes fémek korait még tovább szabdalják korai, érett, késői meg ehhez hasonló jelzőkkel. Nem is lenne baj, ha a világon mindenütt ugyanazon korokhoz lenne köthető ugyanaz a korai ilyen, vagy érett olyan fémkor. Miután azonban Eurázsia történelme úgy alakult, hogy voltak előlhaladók, majd voltak utánahaladók, ezért minden fém elterjedése sok-sok évezredet vett igénybe. Mást jelent Jerikó rézkora és mást Anatólia rézkora. Más a Kaukázus bronzkora és más Lurisztáné, ahogy Ó-Magyarországé és Nyugat- Európáé is erősen eltér. Mindig mást jelent minden országban, mert mindig szakaszosan terjedt el mindegyik. A laikusok számára ez a módszer nem közvetít pontos időrendet. A magam részéről bíztatnám régészeinket, legyen bátorságuk évszámokat is megállapítani vagy nemcsak a kort, de az időszakot is, amibe leletük belefér. Tiszteljék meg a történelmet fogyasztókat vele, mert számolgatnia itt nem az olvasónak kellene.
Az ó-magyarországi bronzkort a támogatottak általában Kr. e. 1900-1000(900) között szokták érteni, felosztva korai, érett és késői időszakra, mindezt a nyugati szakirodalom adatai alapján. A Kaukázus vidéke korábbi kezdeti keltezésekkel szokott szerepelni, ezért onnét származtatják a bronzot jónéhányan. Természetesen hatalmas kultúrharc folyik az egyes korok elsőségét illetően, mert akkor ugye ott volt az akkori világ élenjáró technológiájának központja. Az álmos évszámok mögött földrészek és a hátramaradt maiak kemény csatája dúl a fejlődés elsőségéért.

Eszerint a bronz európai használata ó-magyarországi találmány és nem hozták ide sehonnan, hanem innét vitték szerteszéjjel. Ha ez igaz, akkor Baráth Tibornak igaza lehet akkor, amikor országunkat az akkori európai csúcstechnológia feltalálójaként jellemzi. Götz az elfogadott nézeteket összegezve azt mondja: Európa első bronzkori civilizációi is ElőÁzsia hatására alakultak ki: a 3. évezred derekán Kréta szigetén és az Égei-tenger partvidékein. Nem sokkal ezután megjelenik a bronz a többi déli parti régióban is és innen a folyók mentén hatol tovább északra: 1900 körül elér a Kárpát-medencébe, majd 1700 táján Közép-Európa egyéb vidékeire is. Az elterjedés irányából nyilvánvalóan megállapítható, hogy itt is elő-ázsiaiak nyomultak a partokról a belső területek felé, mintegy a kereskedelmi utakat követve.
De nemcsak kereskedelmi kapcsolatokról tudunk. A 3-2. évezred fordulóján Kisázsiából – több szakember véleménye szerint Transzkaukáziából – újabb népcsoportok nyomultak a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe és a mai Románia területére. Ezek hozták a bronz ismeretét. Kevéssel azelőtt nyugatnak törtek a dél-oroszországi gödörsíros (kurgán) műveltség egyes népcsoportjai is és több hullámban behatoltak a Tisza vidékére. Itt elkeveredtek a péceli (bádeni) műveltség népével, amely utóbbi nép jelentős hányada viszont Trója környékéről érkezett a rézkor második felében.
A középső bronzkorban két fejlett fémfeldolgozó központ alakult ki Közép- Európában. Az ún. halomsíros műveltség területén az alpesi – nyugat-magyarországi, valamint keleten az erdélyi. A kettő közötti határ nagyjából a Duna-Tisza-köze volt. Az erdélyi bronzműves központ formakincsével, mesterségbeli színvonalával kimagasló helyet foglalt el az akkori Európában. Igen erős kapcsolatai voltak a Pontusz, a Kubán-vidék és a Kaukázus fémipari központjaival. Ezeknél a közép-európai bronzcentrumoknál is első pillantásra szembeötlik az a körülmény, hogy mindkét központ olyan területeken alakult ki, ahol a korábbi időkben ismételten nagymértékű elő-ázsiai településeket regisztrálhattunk.
Feltétlenül meg kell említenünk azonban, hogy az ősi Égei-tenger – menti és balkáni műveltségek egyik legkitűnőbb szakértője, Fritz Schachermeyr, 1976-ban megjelent művében alapvetően más következtetésre jut a fémművesség délkelet- és közép-európai kezdeteit illetően. Szerinte ugyanis már a korai Vinca-periódusban – tehát Kr. e. 3500 körül – megjelenik az északi Balkánon az egyszínű, fényezett kerámia, ami kétségtelenül az ún. “fémsokk” (“metallurgischer Schock”) jele a fazekasoknál: azaz hogy a “modern” fémedényeket igyekeztek utánozni. Ezt a “divatot” egy sor környező műveltségi csoport is hamarosan átvette. Schachermeyr megfigyeléseinek alaposságát (fémsokk-tézisét már az ötvenes években kifejtette) frappánsan bizonyítják a nemrégiben Belgrád közelében felfedezett, 4. évezredből származó rézbányák. E tények alapján Schachermeyr egy észak-balkáni – erdélyi fémműves központ létezését a 4. évezredben bizonyítottnak tartja. De még többet is mond. Kétségtelen észak-balkáni, Starcevo- és Vinca-hatásokat mutat ki az egykorú görögországi műveltségekben. Később pedig, 3000 és 2500 között, a bükki, tiszai és a tordosi műveltségek “egészen masszív hatását” állapítja meg a thesszáliai Arapi- és Dimini-kultúrákra.
Mindkét korszakból bő példákat sorol fel állítása bizonyítására. Igen valószínűnek tarthatjuk tehát, hogy a 4. évezred végén Ó-Magyarország magasabb fejlődési fokon állt, mint a Dél-Balkán, a mai Görögország területét is beleértve.
...
A magyar bronzkor előzményeinek jobb megértéséhez újra magunk elé kell képzeljük a vonaldíszes kerámia szétáramlásának jóval korábbi, VII-VI. évezredben induló korát. Jó okunk van ezt tennünk, mert az évezredek múlásával sem szűkül a leletmennyiség, időről időre olyan műveltségeket láthatunk a Kárpát-medencében, amelyek nemcsak azon belül képviselnek egységes és általános elterjedtséget, hanem azon kívül is hatnak. A végkifejlet pazar képe éppen a bronzkor végén vetül elénk, amikor a Kárpát-medencén és körülvevő tájain kívül Lengyelország, Csehország, Ausztria, Morvaország, Németország, Franciaország, Írország és a Brit szigetek, a Balkán, Horvátország, Bulgária, Románia, Ukrajna is ugyanannak az egységes műveltségnek része. A most felsorolt országok mind részei voltak a vonaldíszes kerámia által uralt területnek, újonnan Bulgária, - sőt Görögországban is kimutatták masszív művelődési hatásait - jött hozzá, amely korábban közvetlenebb anatóliai hatás alatt állt festett kerámiájával. Bulgária esete különösen figyelemre méltó, hiszen a főcsapás anatóliai műveltségi hatással szemben haladva látjuk most e földet ó-magyarországi műveltséggel. Mivel mindez egyenes következményként tekinthető a korábbi ómagyarországi műveltség anyagára épülve, nem mondhatjuk azt, hogy behozott kultúrákkal lenne dolgunk. Annál is inkább sem, mert központként áll a technológiai haladás élén. Vagyis a fenti teljes területet egységes műveltsége, ebből kifolyólag egységes népessége miatt kell a bronzkori Ó-Magyarország részének tekintsük. Ez legalább a teljes Kr. e. II. évezredben végig fennállt. Az ezután következő időre a későbbiekben még visszatérek.
Most azonban gondoljuk végig újra a fentebb felvázolt helyzetet. A Balkán északi végén 4. évezredi rézbányát találnak, a fazekasok követik keleti kollégáikat a fémsokk alkalmazásával, sőt a magyarországi műveltségek masszív hatásai Görögországban erőteljesen kimutathatóak. Azzal tehát, hogy Ó-Magyarország újkőkorban gyökerező műveltségi kisugárzásait a szárazföldi Európa területein bemutatjuk, nem végeztünk az itteniek hagyatékával. Ugyanezek megjelennek délen is, ahol az ő eredményeikkel szembesülünk Görögország területén is. Schachermeyr felismeréseinek következménye korszakos: az eddig minden szempontból a legfejlettebb művelődést magával hozó elő-ázsiai terjeszkedéssel szemben haladó hatásokat szűrt ki a régészet nyers adataiból. Ez azt jelenti, hogy az ó-magyarországi műveltség – ahogy korábban is jeleztem, saját önálló őshonos fejlődésének köszönhetően nemcsak befogadta, de átdolgozva újra kilökte magából új területekre az elő-ázsiai tudással ötvözött helyiek tudását. Ezt a mutatványt csak felkészült, megfelelő alapokkal rendelkező műveltség képes véghezvinni. Schachermeyr jelentése éppen azt igazolja, hogy e tudással felszerelkezett Ó-Magyarország műveltsége olyannyira megerősödött, hogy az azt délről is tápláló népességgel szemben haladva éppen dél felé is érezteti erejét, mégpedig masszívan. Most láthatjuk először a korábbi elképzelésekkel ellentétben a megvalósuló műveltségi szembeforgalmat. Schachermeyr valós időrendjét új leletek teszi kérdésessé, amennyiben jelentős mértékben hátrébb kellene keltezzük a bronzot megelőző anyagot. Ezek Petrivente, Polgár, Szajol, Ecsegfalva Kr. e. 7500-5500 közé tehető újkőkori leleteinek kora, a réz és a bronz itteni megjelenése, amelyek egyúttal a korábban elgondolt 3000-2500 tájára tett történéseket egy ma még bizonytalan messzeségbe sodorják korábbra, hátrafelé, egészen addig, amíg az abszolút időrend kérdésein nem rágjuk át magunkat. A bronzkor felé lendülő Kárpát-medencéről most nagyon fontos dolgokat tudtunk meg. Kréta és Mükéné Kr. e. 2500-ra tett bronzának elszármazása így már nemcsak keletről képzelhető el, de észak felől is…. Annál is inkább, mert a vörösalakos görög ábrázolások világos előképeit a Kukutyin-Tripolje-Erősd által jelzett műveltségben célszerű keresnünk. Mindenképpen új helyzetben érezhetjük magunkat, hisz ezek hatásait eddig csak tőlük felénk tartó irányban tudtuk elképzelni. Most már meglehet, pl. Bodrogkeresztúr hatásait kellene áttekintsük az Égei világban… Mindenesetre az első kötet címlapborítóján látható kelta tőrmarkolatok példája nyomán – ahol az időben első egyszerűbb kidolgozású darab kétszáz évvel később Angliában mívesebb alakot ölt, - nem biztos, hogy az egyszerűbb kivitel fejletlenebb vagy primitívebb lenne. A legnagyobb tett a feltaláló nevéhez fűződik: létrehoz valami újat. Ezt azután már lehet cifrázni később. A semmit viszont nem lehet cifrázni, ha még nem testesült meg. Folytassuk Götz összefoglalását:

Schachermeyr egyáltalán nem áll egyedül e nézeteivel. Hasonlóan vélekedett a közelmúlt világhírű angol régész-kultúrtörténésze Gordon Childe is. “Vorgeschichte der europäischen Kultur” c. művében a balkáni és Ó-Magyarországi újkőkori műveltségeken kívül a szalagdíszes kerámia körét is elő-ázsiai telepeseknek tulajdonítja, a moldvai – nyugatukrajnai Cucuteni-Tripolje műveltséggel együtt, amelyet szerinte az ó-magyarországi és a balkáni műveltségek elő-ázsiai eredetű népességeinek továbbterjeszkedése alakított ki. A Tripolje-kultúra leletei teljesen megfelelnek a korábbi észak-balkáni és erdélyi műveltségek emlékanyagának – írja (anyaistennő, termékenységi kultusz, pecsétnyomók, stb.). A bodrogkeresztúri és a péceli kultúra tárgyalásánál nyomatékosan rámutat arra, hogy az itteni ökrösszekérrel való temetkezések pontos másait a 2600 körüli Ur-i királysírokban és a kb. 2300-2200-ból származó majkopi kurgánokban találhatjuk meg. A sokrétű párhuzamok feltétlenül szerves mezopotámiai kapcsolatokat bizonyítanak. Erdélyben ebben az időben már valódi fémiparról beszélhetünk. A fémtárgyak kifejezetten anatóliai típusúak, ami szintén egyértelműen Elő-Ázsia direkt hatásainak a jele.
Childe-dal szinte mindenben azonos felfogást vall Franz Hancar is “Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit” c. hatalmas monográfiájában. Megállapítja, hogy a Tripolje-műveltség nem más, mint a balkáni és az ó-magyarországi (“dunai”) műveltségek keleti terjeszkedése és nagyon fontos összefüggéseket mutat Elő-Ázsiával is. A házi tűzhely alatt eltemetett bikafej például az elő-ázsiai bikakultusz meglétét bizonyítja. Magyarországon pedig a 2000-ből származó budakalászi kocsimodell konstrukciója teljes mértékben megegyezik az Ur-i kocsileletekével.

Csakhogy a budakalászi és szigetszentmártoni kocsileletekkel megint bajban vagyunk. Korábban Kr. e 2000 tájára időzítették őket, ma azonban más a helyzet. Mint a péceli művelődés leletét Kr. e. 4000 körül keltezik. A Götz által korábban is említett egységes péceli művelődés nem négy, hanem, hatezer éves! E lelet jelentőségét növeli a már ismertetett körülmény, hogy a Kárpát-medence, vagyis Ó-Magyarország első kézzelfogható egységesülése ebben az időben következett be. Talán nem szükséges tovább elemezni a felfedezés fontosságát, hisz kétezer év hátrafelé egy más korba visz, mégpedig a magyar rézkorba. Ennél még sokkal jelentősebb az, hogy a sumér kocsileletek királysírjai egycsapásra 1300 évvel későbbiekké válnak a hazai leletekhez képest.
Rövid áttekintésünket Schachermeyr egyik korábbi munkájával fejezzük be, ahol a régebbi, újkőkori időkről szólva kifejti, hogy az egész sesklói formakincs megtalálható az újkőkori és kőrézkori észak-mezopotámiai (Hassuna, Samarra), szíriai (Tell Halaf), kilikiai (Mersin) és közép-anatóliai (Alisar) kultúrkörök leleteiben, tehát nem csupán szimpla egyezésekről, hanem teljes azonosságról kell beszélnünk. Észak felé tovább tekintve pedig Starcevo és Körös műveltségei nem mások, mint Sesklo filiálkultúrái. Azaz az elő-ázsiai műveltségek már a Kr. e. 5. évezredben, közvetlen úton terjeszkedve elérték a Kárpát-medencét.
Mindezen körülmények ismeretében nagyon is kézenfekvő tehát, hogy nem tekinthetjük puszta véletlennek az alsótatárlakai sumér piktografikus táblák felbukkanását sem – éppen Erdélyben és éppen abban a korban, amikor az ó-magyarországi és Duna menti műveltségek a jelek szerint az európai fejlődés élén jártak. Sokkal többről van itt szó, mint csupán kereskedelmi vagy más úton-módon odavetődött szórványleletekről. E véleményünkben csak megerősíthet bennünket az időközben Kolozsváron talált kykládi típusú vitorlás hajó rajza ugyanebből a korszakból. De azt se felejtsük el mérlegeléseinkbe bevonni, hogy az ó-magyarországi – erdélyi és észak-balkáni műveltségek terjeszkedése által kialakult Tripolje-kultúra is pontosan ebben az időben – Kr. e. 3000 táján – jelenik meg a moldvai-ukrajnai térségben.

...

A hosszadalmas bronzkori előzményeket leíró folyamat ilyen képe a magyar szakirodalomból nem feltétlenül olvasható ki. Nézzük az első tájékoztatást: A mai bronzkort régebben Tompa Ferenc négy szakaszra osztotta fel. A legutolsó tószegi ásatások eredményei alapján azonban – Csalog József és Mozsolics Amália után – csak háromra tudjuk tagolni. Az egyes szakaszokon belül is több kultúra különböztethető meg. Kora bronzkoriak a nagyrévi és kisapostagi kultúrák. A bronzkor közepét északon a hatvani, az Alföld déli részén a perjámosi, a Fertő-tó mellékén a gátai, a Duna-Tisza közén a vatyai, a Dunántúlon a mészbetétes kerámia két kultúrája képviseli. Az utóbbi három, saját területén, egyben a bronzkor végső szakaszát is jelentette. Mellettük az Alföld déli részét a perjámosi kultúra fiatalabb szakaszai, a keletit az ottományi, az északit a füzesabonyi, míg az Alföldtől északra eső dombvidéket a pilinyi kultúra lakossága népesítette be. Nyugaton, mint új bevándorló, a lausitzi (luzicei), valamint a halomsíros kultúra népe is megjelent a bronzkor végén. … Ennek, illetve a hatása alatt álló kultúráknak a medence belseje felé irányuló terjeszkedése vetett véget az addig hosszú időn át itt virult őshonos bronzkori kultúráknak. (Magyarország régészeti leletei. Szerk.: B. Thomas Edit. Corvina, Budapest, 1957.)

Erősen hiányoljuk magyar szerzőinktől, hogy a korai idők régészeti leírásaiból mellőzik a mai Magyarország területén kívül eső országrészek leleteinek tárgyalását. Pedig Trianonnal a bronzkori Ó-Magyarország nem ment össze. Így e forrásokból nemhogy nem juthatunk teljes értékű tájékoztatáshoz, de szembe kell nézzenek a tudatos hamisítás tényével is, hiszen egy kerek egésznek csak törtrészét mutatják, azt is alaposan megszűrve.

“A temető a halottak lakhelye”

Az egyiptomiak a halottak birodalmát termékeny mezőnek képzelték el… az etruszk sírkamrák falát díszítő freskók táncot, játékot, lakomát idéző életszerű jelenetei vidámságot tükröznek… és folytathatnánk a felsorolást annak illusztrálására, hogy az őskor és az ókor népei egymástól mennyire különböző módon képzelték el a halál utáni életet. A temetkezési szokások jellege mindenütt a túlvilági hit függvényeként alakult ki, de a társadalmi viszonyok, a szellemi élet helyi vagy külső hatással ötvöződött hagyományai ugyanúgy meghatározói voltak, mint a kor technikai fejlettségének szintje és földrajzi környezet. A magyarországi bronzkori népek hitelesen feltárt temetkezései mindezen ismérveket magukban foglalják, sok esetben mégsem elegendőek arra, hogy – írásos források hiányában – ezekből egy-egy nép túlvilághitének milyenségére az általánosításokon túlmenően is következtethessünk. … Más oldalról nézve viszont minden temető egy adott nép életének szerves része volt, s ennélfogva az “élő társadalom” viszonyainak, azon belül az egyén helyének meghatározására alkalmas régészeti forrás. … A Kárpát-medence bronzkori népei halottaikat a falvaktól elkülönülő, többnyire a környezetből kiemelkedő temetkezési helyeken földelték el. A temetőket általában valamilyen “választóvonal”, pl. patak, folyó, láp, völgy, esetleg erdő határolta el a településektől. A bronzkori Európa számos népénél megfigyelhető az élők és holtak “lakhelyének” hasonló elkülönülése. A temetkezési hely kiválasztásánál döntő szerepet játszottak a falu környékének földrajzi adottságai. Olyan temetők esetében pedig, amelyeket több egymást követő nép is használt, a helyhez kapcsolódó tisztelet kialakulására is gondolhatunk.

Bronzkori népeinknél kétféle temetőtípussal találkozunk: kurgánokból (mesterséges halmok), illetve földbe mélyített sírokból álló temetőkkel. A késő bronzkor néha százat is meghaladó – sajnos alig átkutatott – dunántúli kurgán csoportjai (pl. Zirc-Alsómajor, Farkasgyepü) ugyanúgy egy-egy temetőnek foghatók fel, mint az urnasíros kultúra több száz sírból álló “síktemetői”. A két változat egy temetőn belüli egyidejű előfordulása viszont már etnikai-társadalmi különbségekre utalhat. A temetkezési forma csak a legritkább esetben tekinthető egyértelmű etnikumjelzőnek, azonban bizonyos szokások “általában” jellemzőek egy adott területről származó, s többnyire azonos gazdasági-társadalmi viszonyok közt élt népre. A különböző korú magyarországi kurgán temetkezések mindig azt követően tűntek fel, amikor vagy sztyeppei eredetű nép (késő rézkor, szkíta kor), vagy sztyeppei etnikumot is magába foglaló nép (pl. halomsíros kultúra, berkesz-demecseri csoport) telepedett le a Kárpát-medencében. …

A bronzkori népek temetkezési szokása szinte minden vonatkozásban a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálta. Ebben az elképzelésben a temető a “halottak városa”, a sír pedig a “halottak háza”. Utóbbit szépen példázzák a ház alakú urnák (Észak-Lengyelország, Itália), vagy Európa első álboltozatos építményei, a monumentális mükénéi kupolasírok. Hasonló gondolat kifejezői – többnyire szerény kifejezői – a magyarországi bronzkor különböző szerkezetű sírjai is: az akna- és kamrasírok, illetve kőborításos vagy halommal fedett változataik. (Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 51-53. o) A halottak városa Etrúriában egészen magas szintű művészi alkotásokat őrzött meg műveltségükből. Az elhunytak általános tisztelete is késztette az élőket a túlvilági kényelem, gondtalan lét biztosítására. Ahogy azonban a Kárpát-medencében is sokféle temetkezési szokás él egyszerre, úgy Etrúriában is. Egy-két temetkezési módtól eltekintve ma nem tudjuk minden kétséget kizáróan valamely nép kizárólagos sajátjának tekinteni valamely temetkezési módot. Az etruszk etnogenezis alkotó népeit tekintve, akik túlnyomóan ragozó nyelvűek lehettek, az ott fellelt temetkezési módokat is ezek sajátjaként láthatjuk, nem pedig indoeurópaiként. A halomsírosokról biztosan tudjuk, hogy a kelta és szkíta műveltség részei, illetve azok elődeié. Ugyanakkor van bőven urnasír is, sőt kerámia- és bronzurnáink is vannak szép számmal, de szórthamvas is, magam is hoztam az előbbiekről ábrákat első könyvben nem egyet. E két fő temetkezési típus szerepel a ragozók Etrúriájában. De ha Etrúriában nem indoeurópaiaké a bronzurna és a kerámiából készült canopus, a buchero, vagy éppen a szórthamvas temetkezés szokása, akkor másutt miért állítják ezt? Kovács Tibor ugyanis ezt írja összefoglalásában:

Az i. e. II. évezredben a Kárpát-medencét indoeurópai nyelvet beszélő népek lakták. Etnikai hovatartozásuk olyannyira vitatott, hogy még a késő bronzkorra vonatkozóan is csak nagy vonalakban lehet meghatározni, mely területen élhettek az i. e. I. évezred már írásos forrásokban is említett népeinek, az illíreknek és trákoknak az elődei. Az első források szerint a Balkán félsziget nyugati részére elhelyezett illírek egyik etnikai összetevőjének a halomsíros kultúra Közép- Európa felől odavándorolt törzseit követi a kutatás. Északi irányú expanziójukat követően, illír lakosság viszont csak a korai vaskortól (i. e. VIII-V. szd.) élt a Dunántúlon. A Balkán délkeleti részét birtokló trákok – többek szerint a bronzkor kezdetéig visszanyúló – előtörténetéről nem alakult ki egységes vélemény. Amennyiben az illírek és a trákok törzsterülete között a feltételezett határvonal a Vardar-Morava völgye volt, abban az esetben legfeljebb a Dél-Tisza-vidéktől a Duna-torkolatig élt Dubovac-Cîrna-kultúra hozható genetikus kapcsolatba a trákokkal.

Ha tehát a kelták – rokonaink és ragozó nyelvű testvéreink - halomsírba temetkeznek, az urnasírosok ragozó nyelvűek, ugyanakkor olyannyira vitatott a – szerinte egyébként indoeurópai - etnikai hovatartozásuk, akkor vajon milyen alapon jelenti ki Kovács Tibor indoeurópainak a bronzkori Kárpát-medencét? Hiszen nem bizonyított semmit, nem láttunk valamirevaló összefüggő érvelést sem. Semmit, csak egy kijelentést tett. Eszerint az indoeurópaiak az illírek és trákok népét tekintik most a bizonyítás hordozójának, ebből azonban semmi sem látszik rajtuk. Az illírek állítólag a sziléziai lausitzi kultúra kivándoroltjai, természetesen ott is indoeurópainak tekintve. De Lausitz ugyanúgy a Kárpátokból származó bronz országa, mint Európa északabbi területei, ugyanaz a magyarországi elszármazású műveltség látható náluk is, mint itt. Mitől lesz hát indoeurópaivá a lausitzi kultúra? Ha Kr. e. 1000 táján az etruszk etnogenezis idején alig kimutathatóan került volna oda indoeurópai elem, mivel bizonyítják, hogy a ragozó magyarok ősi fészke, Ó- Magyarország indoeurópai lett volna? Támogatott kutatóinknak nyilván sokkot okoz majd e kapitális ferdítések lehetetlenségeivel szembesülniük, de ez legyen az ő gondjuk. Ezzel szemben a magyar nyelven semmilyen indoeurópai hatást sem lehet felismerni évezredek távlatában sem. Erről már korábban szóltam. Még tovább a fentiek szerint az illírek valószínűleg kelták voltak, magyarországi megjelenésüket a Kr. e. 420-400 táján is lefolyt kelta vonuláshoz hasonlóan kellene elképzeljük. A 390 táján bekövetkezett római kelta kalandot még talán hozzávehetjük e népmozgalomhoz, de gondolhatja-e valaki komolyan, hogy a 279-es Delphiben történt kelta látogatás is e mozgalom része lehetett volna? Ehhez hasonló belső átrendeződést megvalósító mozgás több is végbement Európában. Éppen ezek a régészet által is megfogható változások adtak lehetőséget az indoeurópaiaknak a leírt zűrzavarban való megjelenésükhöz. De az még önmagában semmit sem bizonyít, ha valahol zűrzavar van. Mivel azonban Európa a bronz idején alapjaiban és valójában is ragozó nyelvű műveltséget mutat, számomra teljességgel megfoghatatlan az indoeurópaiak jelenlétének kategorikus kijelentése. Kovács Tibor Fitz Jenőhöz hasonlóan a Dunántúl összefüggő, magyar helynevektől hemzsegő területére költözteti be az illíreket.

Arról már nem is szólok, hogy a Vardar-Morava folyók völgye évezredeken át szolgált a Magyarország felé igyekvő déli, anatóliai, kisázsiai elszármazású népek, népcsoportok megszokott útvonalaként, sőt visszafelé is. Miután azonban korábban már szintén kizártam Kisázsia indoeurópai jellegét, onnét sem érkezhettek indoeurópaiak. A dórok európai megjelenéséig biztosan nem. Ne felejtsük el, Kovács a Körös-Starcevo területén rendezi be az indoeurópainak kijelentett illíreket és trákokat, amely pedig a folyamközi műveltség rokona, leszármazottja. Természetesen más egyéb oknál fogva sem jelenthető ki a Balkán indoeurópaisága a bronzkori időkben. Maguk az indoeurópaiak húzták meg a Kr. e. 2000-es időhatárt megjelenésükre, feladva korábbi nézeteiket Európa indogermánságáról, sőt a Müller-Karpe által a csodák birodalmába utalt csatabárdosok népének indoeurópaiságát feladó beismerése révén. Valójában ezeket az indoeurópaiakat Etrúriában – amely pedig az egész Meriterránum területéről szívta fel népességét – még 1000 körül sem látni. Pedig ekkorra már Trója is régen elesett, menekülő is akadhatott elég a térségben. Sőt, éppen az általam éppen korábban – Baráth Tibor nyelvi adataira építve - bizonyítottan magyar nyelvű Cimmeria területén kellene a trákoknak is megjelenniük indoeurópaiként. Ott voltak, de nem ebben a minőségükben. A helyzet tehát e kérdésben legalábbis nem egyértelmű, sőt zavarosnak tűnik. Kategorikus kijelentéssel intézni el az illír és trák kérdést nem szerencsés. Mi lehet az oka annak az elképesztő történelmi mazochizmusnak, amellyel támogatott szerzőink az indoeurópaiak közelébe érve elveszítik józan ítélőképességüket, és olyan megalapozatlan kijelentésekre ragadtatják magukat, amit még soha senki nem bizonyított be?

Most utalhatok az újkőkori eseményekkel kapcsolatban az itt tettenérhető szemlélet eredetére. Makkay, mint ismeretes a Kárpát-medencében szeretné berendezni a nagy indoeurópai őshazát még ma is. Ebbéli igyekezetét fentebb elemeztem. Sőt, ennek érdekében még a folyamközi kapcsolatokat is feltárja – ez azonban már sok a támogatottaknak, - mégha valós, akkor is. Makkay vakvágányra kerül, a támogatottak kivetik maguk közül és magányos farkassá alakul. Ő lehet az itthoni indoeurópai elméletek egyik máig ható szerzője, hisz együtt ásott még a nagy öregekkel, tekintélye a szakmában óriási. Amit leírt a régészetben, nehezen támadható, történetírói tevékenysége azonban súlyos tévedéseken alapul.

Ha nem az előbbi drámaivá kerekedő, politikai alapokon működő kérdések körül járunk, hanem kiásott leleteinket faggathatjuk, megint teret kap a valódi történelem maga. Itt nincs drámai vita, mert éppen Kovács Tibor fentebb idézett könyvében is figyelemre méltó anyagot dolgozott fel a magyar bronzkor belső és külső összefüggéseiről. Tekintélyes számú esetben rögzíti a magyar leletek rokonságát, párhuzamait a más területeken előkerültekkel. Elemzéseivel mindenben támogat, tárgyszerű, de ha indogermánok közelébe ér ő is elveszti normális egyensúlyát. Tekintsünk át ezekből néhányat.

A középső bronzkor művészetében megfigyelt stílusváltozásnak és a korábbihoz viszonyítva differenciáltabb ábrázolási tematikájának “külső” és “belső” okai vannak. A külső ok a szomszédos területek közvetett-közvetlen hatása. Továbbra is elsősorban Délkelet- Európára kell gondolnunk, hiszen ilyen vonatkozásban Európa más területei felé ekkor nem mutatható ki kapcsolat.

110. kép Térkép. Mükénéi leletek Európában.26 Jelmagyarázat: (1) Kerámia (2) fémműves lelet (3) díszített csontlelet (4) fajanszgyöngyök

(Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 149. o.)

A cófalvi aranykorongok formai előzménye az Égeikum felé mutat; az Erdélyből származó, bikafejekben végződő karperec korai előformája a Kaukázus vidékén is megtalálható, a bikaábrázolás egyidejű – bár más jellegű – párhuzamai a kréta-mükénéi kultúra területén gyakoriak; a magyarországiakhoz hasonló, egyidejű plasztikus arc-, illetve kézábrázolást edényeken eddig csak Kisázsia területéről ismerünk (Trója VI. város késői rétege, Boğazköy, Alaca Hüyük). A korántsem teljes felsorolás is sejteti azt a hatást, amely a Kárpát-medence művészetét dél-kelet felől érhette. Lehet, hogy ez csak stiláris jegyek átvételére szorítkozott, de egyáltalán nem zárhatjuk ki a hiedelemvilágot érintő szellemi befolyás lehetőségét sem. A helyi művészet (és vallás) alakulása szempontjából döntőbb volt a belső tényező: a középső bronzkorban megindult társadalmi átrétegződés a kereskedő-iparos réteg létrejötte és összefonódása a harcos arisztokráciával. Ez önmagában is magyarázhatja a hiedelemvilág jelképrendszerének differenciáltabbá válását. Talán nem állunk messze az igazságtól, ha a férfiábrázolások megjelenését a férfi szerepének, a nemzetségi társadalmon belül elfoglalt helyének megváltozásával hozzuk kapcsolatba.

Nehéz helyzetben vagyunk, ha a bemutatott emlékek gyakorlati szerepét akarjuk meghatározni. Alig ismerjük a bronzkori vallás jelképrendszerének tartalmi oldalát, így még ahhoz is, hogy néhány feloldási lehetőségre utaljunk, más, jobban kutatott területek idevonatkozó eredményeit kell felhasználni. Jelen vonatkozásban az egyetlen távoli “vezérfonal” a kréta-mükénéi vallás néhány, általunk önkényesen kiemelt vonása. Távol áll tőlünk, hogy a korai görög vallás és a Kárpát-medence bronzkori népeinek hiedelemvilága között bármiféle azonosítási lehetőségre gondoljunk. Két tényező azonban mégis indokolttá teszi figyelembe vételét. 1. A mükénéi kultúra első írásos emlékein (ún. lieáris B táblák) szereplő istennevek arra utalnak, hogy a görögök istenképzetei ekkorra már kialakultak. Egy hosszú folyamat eredményeként, amely egyik szálon abban a délkelet-európai hiedelemvilágban és szimbolikában gyökerezik, amelynek a magyarországi korai bronzkor népeinek jelképrendszere is része volt.27 2. A Kárpát-medence középső bronzkorának művészetében a korai görög művészet stílusjegye is felfedezhető.28 Kovács mindegyik felsorolt helye olyan, amelyről a ragozók történetét szolgáló leletek kerültek elő. Párhuzamai valósak, egymás után említi a folyamközi, kisázsiai indítású néphullámok jeles lelőhelyeit. Korábbi okfejtéseink alapján meg is nevezhetjük őket: sumér-szabir gyökerű szkíta műveltségek birtokosairól van szó, bár lehet, hogy hettita, hurri, urartui vagy más neveken kerülnek elénk.

111 A bronzkori díszítőművészet kedvelt mintái

(Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 67. o.)

E kis gyűjteményből már ismerjük a bütykös ásólúd ábrázolásait. Nem idegenek a spirál különféle feldolgozásai sem. Most csak egyetlen további párhuzamra hívnám fel a figyelmet. A 11. számú motívumhoz nagyon hasonlót évezredekkel korábbról 29 Zengővárkonyban ástak ki a dunántúli vonaldíszesek hagyatékaként. Van tehát visszamutató kapcsolatunk e korban is.

112 A zengővárkonyi 76. sír csövestalpú edénye mintájának kiterített rajza.

(Dombay János: A zengővárkonyi őskori telep és temető. Archeologia Hungarica, Budapest, 1939. 42. o.)

A késő bronzkor technikai forradalma, a tömeggyártásra berendezkedett bronzipar fejlődésének hatása a kor művészetében is tükröződik. A Kr. e. XII. századtól kezdve megszaporodnak a bronzból öntött állatszobrocskák (lásd a vaddisznó-ábrázolásokat a keltáknál ezer évvel későbben – megjegyzés tőlem), a bronzedények felületét díszítő ábrázolások. Bár az agyagból készített figurális tárgyak nem vesztették el jelentőségüket, a Kr. e. II. évezred utolsó századaiban az általunk ismert művészeti emlékek többsége a kor nagy bronzgyártó műhelyeiben készült. A bronzból öntött ember és állat alakú szobrocskák már nem egyedi tárgyak voltak, hanem megismételhető – egyazon mintában újraönthető, - sok esetben sorozatban előállított ipari termékek. A bronz anyaga, a készítés technológiája hatással volt a hiedelemvilággal kapcsolatos ábrázolások stílusának alakulására is, és talán egyik – ha nem is döntő – oka volt annak, hogy a kor művészetében az uralkodó kifejezésforma a dolgok szkematikus megjelenítése lett. A kereskedelem útján nagy távolságra eljutó bronztárgyak alkalmasak voltak a kor uralkodó szellemi irányzatainak nagyobb területeket érintő gyorsabb elterjesztésére. Ez is közrejátszott abban, hogy a Kr. e. XII. századtól kezdve a mai Észak-Olaszország, Dél-Németország, Ausztria és Nyugat- Magyarország etnikailag nem teljesen egységes késő bronzkori népeinek művészetét (urnamezős kultúra) hasonló szimbolika és szinte azonos formamegoldásokkal kísérletező stílus jellemzi.31 Stuart Piggott éppen ezt a helyzetet rögzíti térképén. (Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 73. o.)

Költő László – Vándor László: Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996. M. Virág Zsuzsanna: Újkőkor és korai rézkor, 17. o.

Érdemes viszont egy ellenvetés mentén átgondolnunk a magyar bronz elterjedésének kérdését. Arról van szó, hogy más elképzelések szerint kár a bronzban bármilyen szétsugárzó népesedési vagy műveltségi eredőt keresni, mert akkoriban már nagyméretű kereskedelem zajlott Európában – megint a szokásos kifogás, - és ahol a leletek szerint bronzot látni, az csak délibáb, - nem önálló műveltség helye - mert kereskedelem által került oda, ahova. Így ugyebár eleve elképzelhetetlen bármilyen művelődéssel kapcsolatos folyamat felvázolása, hisz a bronzot mindenki a boltban veszi… Igen ám, de a bronzkorból nem ismerünk sem pénz, sem éremleletet. Ebben a korban nincs pénz, létezése teljességgel kizárt, hisz azt a lidek (lűdök) találták fel jóval később Kisázsiában. Eszerint bármekkora kereskedelmet feltételezve nem tudtak fizetni semmivel sem. A pénz jelenlétéhez ugye szükség lenne kibocsátóra, vagyis megfelelő gazdasági alapokkal rendelkező központi irányításra, általánosan rendszerbe fogott értékteremtő gazdálkodásra, ebből kifolyólag hatalmi központokra és így tovább. Aki tehát kereskedelemre építve gondolja a bronz elterjedését, annak legalább ennyit feltételeznie kellene. Hát hol vannak ezek a fejlett bronzkori államok Európában, ha a régészet csak erre utaló jeleket sem talál? Mégis mi lehetett e hatalmas méretű kereskedelem alapja? Ha nem pénz, akkor nyilván valami más. De mi? Netán az arany, amiről Kovács Tibor külön említést tesz? Csakhogy az aranyból is Ó-Magyarország bányái látták el Európa jelentős részét! A saját aranyunkért exportáltuk volna a bronzot másoknak? Ezt azért mégsem gondolhatjuk komolyan. Cserekereskedelem? Mire volt szüksége a bronzkori Ó-Magyarországnak? Só, réz, antimon, bronz, arany, ezüst, fa, élelem, állat, technológiai tudás, ami fontos lehet, volt itt rogyásig. Amire még gondolhatnánk, az a luxuscikk lehetne. Ebben az esetben régészetileg ki kellett volna tudnunk mutatni ezek megjelenését. Csakhogy a régészet itt sem mutat ki semmit sem. Mégis mit cseréltek mire? Ezek után: van fejlett bronziparunk, tegyük fel, hogy ellátja egész Európát megismételhető előállítású tömegáruval, de ellentétel mégsincs, nyomokban sem. Néhány egyiptomi és más déli szórványleletünk van ugyan, de ezek nem Európából származnak, pedig a magyar bronz java oda utazott volna a kereskedelemben hívők szerint. Mai eszünkkel nyilván nem érthető meg, hogy önzetlenségből el lehet látni egy földrészt valamilyen áruval. De akkor miért beszél az ún. közmegegyezés kiterjedt kereskedelemről? Nem is teheti, mert a jelek szerint itt nem kereskedelem zajlott, hanem a kárpáti magyar nép természetes továbbterjedése, ha nagy léptékben tekintjük. A Kárpát-medencén belül nyilván volt árucsere, legalább síkvidéki-hegyvidéki viszonylatban. Ez azonban csak helyi munkamegosztást mutat. A bronzkori túrót nem lehet innét egy csehországi valamire elcserélni, mert a túró nem bírja ki az utat. El lehet viszont hajtani a bronzkori tenyésztett őstulkot máshová a saját lábán, ezt az exporttípust ismerjük a Bocskaiak későbbi Magyarországáról. Már ha van rá vevő, másként bajos az üzletet nyélbe ütni. Ezek után nincs más javaslatom, csak az, aki azt állítja, hogy itt a bronzkorban nagyméretű kereskedelem zajlott, az bizonyítsa be. Nevezze meg a kivitel, de leginkább a behozatal tárgyait, és végül a fizetőeszközt is. Ha mindez sikerül, akkor itt piacképes országok és államok sorjáznának fejlett gazdaságokkal. Ha nem tudja, akkor Ó-Magyarország nemcsak Európa vezető bronzművese és aranybányásza, gazdasági központja, esze, művelője, hanem leginkább műveltség- és népességexportőre volt, vagyis Európa népességet adó közepe. Amint már korábban is említettem, mindez nemcsak a helyiek dicsősége, hanem a hozzánk az újkőkortól kezdve szinte folyamatosan a Régi Keletről érkezők közös dicsősége is. E képtelenül felnagyított bronzkori kereskedelmünk vitatott helyzetével szemben a népesség valóban erősen növekedni látszik, nem is akárhogyan.

114 Térkép. Az urnamezős kultúra kiterjedése. Jelmagyarázat: (1) Kr. e. 13. század, (2) 12-10. század, (3) 10-8.század.

Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 184. o.

Stuart Piggott szerint az urnamezős temetkezési módot a Kárpát-medencében találták fel, két évszázad leforgása alatt kiterjedt hídfőállásokat teremtett három térségben, a Kárpátokon túl északra (Lengyelország, Morvaország és Lausitz területén), az Alpokban, attól nyugatra és északra és a teljes Olasz-félszigeten. További két évszázad leforgása alatt a teljes terület egységes műveltséget mutat. Az urnamezős temetkezést folytatók 500 év alatt birtokba vették Európa központi területeit. Piggott alaposan megtámogatja az etrúriai magyar kivándorlásokról felállított elgondolásomat, - éppen erről az időszakról van most is szó, - az Alpok tájairól Etrúriába vonuló rasenna néven ismertek elődei is ekkor vándorolhatnak ki, de végeredményben ennél sokkalta többről van szó. Az etruszk etnogenezis éppen e folyamat egyik, itáliai fejezetét tárja fel. Azt is igazolja ugyanakkor, hogy az urnások nem indoeurópaiak, hanem magyarok. Emiatt a lausitziek és az alpokiak sem azok. Ennél még fontosabb az, hogy ez az alapja a Müller-Karpe segítségével alant bemutatott bronzkori leletelterjedés kimutathatóságának, amely eszerint egy magyar Közép-Európát tár a szemlélő elé. Mindezek birtokában újra át kell gondoljuk Itália és teljes Európa indogermánságának érveit is, de természetesen az egész kérdéses európai és környező területre is kell értsük ezt. Ha ugyanis a magyar Ó-Magyarországról olyan ütemben áramlott ki magyar népesség, hogy 500 év alatt törzsterülete hatszorosát népesítse be, akkor itt olyan fejlett technológiájú, és hatalmas méretű élelmiszertermelésnek kellett folynia, amely hatékonyságában vetekedett a Mezopotámiai öntözéses művelésen alapuló mezőgazdaság népességet eltartó képességével. Ép ésszel nem feltételezhetjük, hogy ennyi sok ember éhínségek miatt szaporodott volna fel.
Az itt vázolt urnamezős temetkezési szokású magyar nép elterjedésébe igen jól beleillik az első könyvben kifejtett etruszk összeolvadás (etnogenezis) folyamata. Piggott szerint a teljes itáliai félsziget az ó-magyarországi kivándorlók hatása alatt állt, elköltözésük egyik célpontja volt. A véletlen segített hozzá, hogy a néprajz oldaláról is megerősíthessem Piggott és a magam vélekedését. Piggott természetesen indogermánok után kutat akkor, amikor az urnamezők népét kutatja. Ettől eltekintve viszont nemcsak mi látjuk így az urnások helyzetét, de a régészeti összkép is ebbe az irányba segíti a többi kutatót is.

A spirálok gyűjteményében bemutattam a wieselburgi forgórózsa képét, amelyet Alsó- Ausztriában találtam meg egy mai családi házban a mestergerendán. A faragvány képeit elküldtem Molnár V. Józsefnek, aki arról értesített, hogy a mestergerendába faragott ausztriai jelek valóban magyari eredetűek. Ezek Bajorországban és a hajdan Etrúriához tartozó szigeteken is föllelhetők: mai használatukban. A bajor használat már nem számíthat meglepőnek a hun-avar letelepedés miatt, gondolhatnánk. Wieselburg viszont nevezetes osztrák bronzkori lelőhely – a nyugat-magyarországi Fertő-környéki gátai kultúrával is szokták együtt említeni, - vagyis szellemi kapcsolatai Magyarországgal úgy négyezer évesre tehetők. A Tirrén-tenger etruszk szigetei – így a vasbányáiról ismert, valójában a Napóleonról elhíresült Elba és kisebb társszigetei - viszont a világtól való elzártságukkal, kisközösségekké alakult társadalmuk makacsságát igazolják abban, hogy őseik hagyatékába kapaszkodva őrzik az ősi hagyománykincset. Most érthetjük meg, hogy az ausztriai és bajorországi jelképhasználat közös pontja nem a hun és avar eredet elsődlegesen, hanem legalább a Kr. e. 1200-tól 400-ig tartó Kárpát-medencei urnamezős szétáramlás magyar népének hagyatéka. Ezúttal biztosak lehetünk a dolgunkban, mert az olasz félszigetet feldúlhatta annyi nép és annyi ezer év, amennyi azóta eltelt, de a félreeső, világtól elzártabb szigeteken fennmaradt jelképek mindennél szebben beszélnek. Elba és a többi kis sziget természetes elzártsága ezredévek mélységébe enged meg behatolni. E jelenséget bízvást hasonlíthatjuk az 1848-ig szolgaságban tartott magyar földműves nép bezártságához, bár jellegében különbözik attól. Az eredmény azonban ugyanaz, műveltségük fennmaradt ott, ha nyelvünk nem is. Most magunk elé idézhetjük azokat az olasz és francia filmeket is az elmúlt évtizedekből, amelyekben Korzika, Szardínia és általában az olasz és korzikai, szardiniai zárt népi hagyományok időnként talán túl szigorúnak tetsző történeteit dolgozták fel. Szinte bizonyos, hogy e népek keménysége, kérlelhetetlen szigorúsága a kitörni vágyó filmbeli hősökkel szemben ugyanazokba a fennmaradást szolgáló gyökerekbe kapaszkodik, amely a magyar parasztság fennmaradását is biztosították. Az így megfogalmazott emberi drámák legalább háromezer évesek. Szereplői a keveset beszélő férfi, a feketébe öltözött okos asszony, a nagycsalád, mind e művelődési kör részei. A kitörni szándékozó lázadók többnyire elbuknak, ez ilyenkor az ő drámájuk, a nép viszont fennmarad. Ezért van igazuk a szigorú apáknak és a szerető, de kérlelhetetlen anyáknak, mert ők képviselik a folyamatosságot. A jelek szerint – évezredes léptékben számolva - nekik van igazuk, mégha sajnáljuk is az elbukó bátrakat. Piggotthoz visszakanyarodva még egyszer az urnamezősök miatt, választ várnánk arra is az indoeurópaiaktól, miért látnak még mindig annyi sok indoeurópai népet Itália félszigetén? Ideje lenne bizonyítani, amíg nem késő. Szeretnénk megtudni, kik voltak a szamniszok, venétek és a többiek, de még a latinokról sem ártana kézzelfogható magyarázat, hogy tisztábban láthassunk. Piggott szerint egész Itália az urnamezősök befolyása alá került az etruszk összeolvadás derekán, 7-600 tájára a Kárpát-medencei kiáramlókkal. Ha az etruszk összeolvadásban nem látni indoeurópai elemet, csak elenyésző mértékben, akkor kik voltak Itália többi népei valójában? Ennél még sokkal fontosabb megemlítenem, hogy ha Ó- Magyarországról nem tudunk perdöntő bizonyítékokhoz jutni saját történelmünk mozaikját összeállítandó, talán az akkori peremterületek hagyományait visszavetítve mégiscsak összeáll a kép. Ha a bronzkorra kapunk támaszkodókat, annak örülhetünk, ha másikra, annak. Úgy tűnik, hogy feketébe öltözött, családot vezérlő régi és mai magyar és szárd, korzikai, olasz asszonyainkban ugyanaz az erkölcsi és hitbéli tántoríthatatlanság munkál. Emiatt ők mind mi vagyunk, sőt ezredévekkel korábbi kiadásban is egyek vagyunk, végtére azonosak önmagunkkal, függetlenül attól, hogy az ottaniak ma már nem magyarul álmodnak. Hagyományaik, szokásaik, de legfőképpen gyökereik a jelek szerint erősebbek még a nyelvnél is, hisz nyelvvesztés után is ugyanazt az életet élik, amelyet korábbról örököltek őseiktől.

Nézzük meg a bronz végét és a vas elejét közelebbről a Kárpát-medencében és az érintett területeken. Ugyanazt láthatjuk-e, mint amit el kellene higgyünk a magyarázóknak? Kalicz Nándor könyve a magyar bronzkorról készült tanulmány. Összefoglalásnak szánt könyve szinte csak kerámiák ábráit tartalmazza. Ha valaki ebből szeretné megismerni e kort, valószínűen egyoldalú tájékoztatást kaphat csak. Ma már nem tudhatjuk meg e különös helyzet okát, mindenesetre neves régészünk kétségek közt, de legalábbis egyoldalú tájékozottságban hagyta az e kor után érdeklődőket. Talán sejtette, hogy a fentebb idézett régészeti összefoglalás végén úgyis eltüntetik a teljes bronzkori népességet írói a helyszínről… Sajnos kevéssé érthető ez az igyekezet régészeink részéről, mert az újonnan érkezők ugyanabból a bronzon felnövekedett kultúrkörből érkeztek, amelyben éppen egy későbronzkori egységes műveltséget mutató hatalmas területet láthattunk. Ebben a helyzetben még kevéssé érthető a magyar régészeti munkákban rémdrámákkal felvezetni e – hangsúlyozottan nem idegen - terület más részéről ideérkező új népesség beköltözését a Kárpát-medencébe. E drámai felkonferálás nem idegen a magyar régészek történeti felvezetéseiben. Ugyanígy a Kr. e. 1400-1300-as években is leírnak egy teljes pusztulást eredményező nyugati bevonulást, sőt kettőt is. Fentebb az illír kérdéssel már érintettem az esetet. Az olvasó már csak a tatárjárásra emlékeztető rémképeket lát, amikor a végén mégiscsak kiderül, hogy a támadók beolvadtak az egyébként már többször megsemmisítettnek kijelentett őslakosságba. E valóságtól elrugaszkodó elméletek nem használnak a kor megértésében, csak zűrzavart keltenek romantikus ihletésű helyzetelemzéseikkel. Ezek az elképzelések tipikus indoeurópai történetek, hiszen ők mindig valamilyen nagy bevonulással tudnak megjelenni, és műveltséget hozni a meghódított területekre. Az urnamezősként megjelenített illírek köré kanyarított elképzelések egyáltalán nem véletlenek, ezt a lausitzillír- urnamezős népről kialakuló elméletek is igazolják. Richard Pittioni, a bécsi egyetemi tanár már egyenesen balkáni központú indogermán illíreket lát később Hallstattban is, akik Horvátországból szétterjedve hódítanak, (Propyläen Weltgeschichte. Propyläen Verlag, Berlin-Frankfurt am Main, 1986. 1. Band, 280-281. Szerző: Richard Pittioni) sőt már a bronzkor kezdetéig is visszavezették eredetüket. Pittioni elkövette azt a hibát, hogy a Kárpát-medence mellőzésével akar bronzkori alapot adni illírjei szétterjedésének. Majd közli a végeredményt is: … eine geschlossene illyrische Kulturzone von Süddeutschland bis auf den Balkan reichte. Magyarul: egy zárt illír kultúrterület Dél-Németországtól a Balkánig terjedt. Hogy ezt el is higgyük, ehhez kellene az illír szótár és nyelvtan. Csakhogy – amint korábban már utaltam rá, - valamirevaló műveltséget Európában csak az újkőkori Kárpát-medencéből lehet levezetni, máshonnét nem, mert a vonaldíszes alföldiek lakták be a szárazföld nagyobbik részét. Közvetlenül a Balkánról a dolog nem kivitelezhető a bronzkorban, csak ha bebizonyította volna, hogy az anatóliai művelődés a Kárpát-medencét kikerülve önálló támaszpontokat teremtett volna Európában, feltéve persze, hogy Anatólia felől indogermánok érkeztek volna. Erről azonban szó sincs. Miután ez nem járható út a régészeti anyag szerint, Pittioni érvei légüres térbe kerültek, és az illíreket hátrahagyhatjuk e szempontból. Döntő hatású európai művelődési központot elképzelni a Dinári-hegység terméketlen területén sajátos egyoldalúságra utal. Mégsem csak erről van itt szó. Ha a csatabárdosokról készített korábbi indogermán elmélet alól elszállt a történelem, akkor máshol kell egy másikat fabrikálni. Figyelmes olvasóin nyilván észrevették, hogy megint a vonaldíszesek és körösiek közvetlen közelében helyezik el újabb elméletük kiinduló pontját. Miután erről is kiderült, hogy nem valós elképzelés, a következő megint itt a környéken készül majd – gondolhatnánk, ha időközben nem érte volna megrendítő erejű cáfolat az indoeurópai elképzeléseket. Az első kötet anyagát szem előtt tartva ettől már nem kell tartanunk. Pittioni kutatói tévedése abban fogható meg talán legjobban, hogy az ómagyarországi kisugárzásként, ha úgy tetszik gyarmatosításként fellendülő lausitzi, vagy korábban a csehországi aunjetitzi bronzközpontokat önállónak tekinti kiszakítva az általános bronzkori magyar (kelta) terjeszkedésből.
Az indoeurópaiak utolsó nagy kísérlete volt az illír mese átköltése, hogy valamiképpen átmentsék korábbi lendületes történelmüket a későbbi időkre. Ma, amikor e sorokat írom, már túl vagyunk ezen is. Az illír ügy nemcsak a fenti cáfolatban hunyt el, maguk a szerzők sem bizonyultak elég kitartónak. Az 1999-ben először angolul, majd 2000-ben németül is közreadott nagyszabású Dumont Történelmi Világatlaszban már nem szerepel az indoeurópai illetve az indogermán kifejezés! (Atlas of World History. Dorling Kindersley Limited, London, 1999. Dumont Atlas der Weltgeschichte. Dumont Buchverlag, Köln, 2000. Jeremy Black, University of Exeter, Egyesült Királyság. Történeti térképész: Bereznay András) Senki sem vonul már sehová, elfogytak a diadalmas bevonulások is. Az indogermanizmus nyugaton is csendesen kimúlt és ugyanúgy elfelejtik, ahogyan az indoeurópai nyelvészet rettenetétől is ők maguk szabadították meg a világot. Itt lényegi változásról beszélhetünk annak ellenére, hogy részletkérdésekben nem követi minden esetben az új helyzetet. Éppen emiatt kritikai észrevételek közlése nélkül nem is szabadna kiadni Magyarországon. Az atlasz szerzőinek nincsen tudomásuk az utolsó jég levonulása előtti időkről, az újkőkort magától értetődően egész Nyugat-Európára érti, bár megemlíti, hogy Bandkeramiken finden sich von Ungarn bis an die Nordsee, azaz vonaldíszes kerámiákat Magyarországtól az Északi-tengerig találni; nem tud Erdély rézbányáiról sem, a bronzkort 2300-1500-ig veszi Európában indoklás nélkül, stb. Közelebbről nézve a mű tehát ezer sebből vérzik, ezzel együtt nem lehetünk kicsinyesek, végtére is az indogermán elméletek temetésén vehettünk részt mellesleg. Ez a döntő fordulat.
Mindezek alapján úgy gondolom, van mit átgondolniuk a magyar régészet művelőinek is a későbbiekre nézve. Pontosabban talán támogatott történészeinkre vár e feladat, hisz az ő műveiken nevelik fel a fiatal régésznemzedékeket. Az oktatottaknak talán meg sem fordul a fejükben, hogy egyoldalú tájékoztatásban részesültek, talán csak pályájuk közepén, a maguk által kiásott leletekből összerakott kép döbbenti rá őket, hogy csapdába kerültek. Addigra már majdnem késő új tudományos meggyőződést kialakítaniuk magukban. Hazai ortodoxainkat emiatt óriási felelősség terheli. Vegyünk először néhány szemmel látható példát Müller-Karpe hatalmas európai bronzkori gyűjteményéből. Müller-Karpe-nak minden magyar régész tisztelete kijár elképesztő méretű tudományos rendszerező vállalkozásáért. Nemcsak az elvégzett munkája miatt, de legfőképpen annak, hogy a valamikor indogermán csatabárdosoknak gondolt nép hagyatékát a korábbi tévedések ellenére ilyen pazar tálalásban volt képes közreadni.

(a képek forrása: Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986.)

115 Bronzkori leletek Krétáról Festett kőszarkofágok. Erdélyben ma is ilyeneket látni Torockón ládafiaként fából készítve és festve.

116 Bronzkori leletek Mükénéből. A hétköznapi élet fémeszközei: halotti maszk, fegyver, spirálékszerek és csanakok.

117 Bronzkori leletek Mükénéből. Fegyverek, korsók, fémkancsók, mécsesek.

118 Bronzkori leletek Mükénéből. Spirálok, veretek, bronzedények. A 6-os jelzésű edényt ma Magyarországon halászlé főzésére használják. Az ilyen szélesaljú bogrács a rövid idő alatti erős hőbehatást képes felvenni nagy felületével. Ismeretes, hogy a bajai halászlét gyorsan főzik…

119 Bronzkori leletek Mükénéből. Spirálok minden mennyiségben.

120 Ó-Magyarországi javabronzkori leletek az ún. Koszider-fokozatból, amely a Dunaújváros melletti Kosziderpadlásról kapta nevét. Sárbogárd, Zajta, Uzd és Alsónémedi leletek.

121 Ó-Magyarországi bronzleletek. Spirálok, remekművű fokosok és öntőformák. Utóbbiak a tömegtermelés bizonyítékai.

122 Ó-Magyarországi bronzleletek. Koszider-fokozatú leletek.

123 Ó-Magyarországi bronzleletek az érett bronz korai szakaszából

124 Ó-Magyarországi bronzleletek

125 Ó-Magyarországi sír- és kincsleletek

126 Ó-Magyarországi bronzleletek. A rimaszombati díszes függő (A-6) későbbi nyugati kelta ékszerekben köszön vissza majd.

127 Ó-Magyarországi és bulgáriai bronzleletek

128 Lengyelországi és szászországi (Sachsen) bronzleletek

129 Lengyelországi, szászországi (Sachsen) és brandenburgi bronzleletek

130 Lengyelországi, szászországi (Sachsen) és brandenburgi bronzleletek

131 Csehországi és ausztriai bronzleletek

132 Ausztriai és morvaországi bronzleletek

134 Ó-Magyarországi késői bronzleletek

135 A magyarpécskai bronzkincs

136 Ó-Magyarországi késői bronzleletek

137 Ó-Magyarországi késői bronzleletek, köztük a nevezetes rinyaszentkirályi lábvért a bütykös ásólúd poncolt ábráival.

138 A zsujtai kései bronzfegyverkincs

139 Ó-Magyarországi késői bronzleletek

140 Késői urnamezős bronzleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország)

141 Dél-Németországi késői urnamezős bronzleletek.

142 Az andronovói bronzleletek

143 Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország).

144 Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország)

145 Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország)

146 Dél-Németországi késői urnamezős bronzleletek.

Az Olvasó saját szemével láthatja e táblákon, hogy amiről eddig beszéltem, azt meg is lehet nézni. Itt és most biztosan. Nézzék is meg alaposan. A valóságban azonban mégsem láthatják, annak ellenére, hogy a fenti ó-magyarországi anyag java a magyar múzeumok birtokában van, mert a leletek nagy része raktárakban pihen. A spirálok, a kardok, a kardmarkolatok díszei, az edények formavilága, díszítésmódja a rajtuk látható elemek megjelenítése mind állandóan ismétlődnek bárhová is tekintünk földrészünk nagy területein. Ezek az egységes műveltségű bronzkori magyar ó-magyarországi központú Európa létezésének és kisugárzó képességű műveltségének bizonyítékai. A péceliek után másodszor is azonos elvek, hit és azonos formavilág bizonyítja a teljes Ó-Magyarország egységes műveltségének mivoltát. Ha olyan semmi és vegyes népek laktak itt volna, mitől egyforma a majdnem teljes földrész bronzkori régészeti anyaga? Azt is lehet e táblákon látni, hogy a fentebb említett hatalmas európai területen a bronzkorban ugyanazon kifejezésmód szerint készültek a fém- és kerámiaeszközök. Ehhez ugyanazon elvekre, hitre, vallásra, műveltségre is van szükség. Vagyis értelmetlen e hatalmas anyagból egyet-kettőt kiragadni csak azért, hogy később diadalmas hódítókként ábrázolva őket azt állítsuk, hogy tőlük terjedt volna el az eszme, amely ezeket létrehozta. Annál is inkább sem, mert az még hagyján, hogy Európa egységes, ó-magyarországi központból elterjedt műveltsége azonos elveken épül fel, de ötezer kilométerre keletre az andronovói műveltség hatalmas területén Kazahsztánban is ugyanezeket a bronzokat ásták ki! Európa még magyarázható lenne az ó-magyarországi kiáramlás elméletével, de így, a távoli andronovóiakkal, afanaszjevóiakkal együtt már csak egyetlen helyre mehetünk válaszért, ez pedig a sumér Folyamköz és a Kaukázus vidéke. Vegyük észre végre, hogy ez itt egyetlen földrésznyi ország egyazonos eredetű népességének lelettengere! Ebben a végtelen országban mindenütt egymás rokonai élnek. Ezzel úgy gondolom bezárult egy újabb kör, amelyen minden indoeurópai fikció kívül maradt. Több okból sem nyúlhatunk bele véletlenszerűen ebbe az anyagba. Az első az, hogy elterjedése időpontokhoz kötött. Európa forrása a keltezések szerint is Ó-Magyarország s jelentősen megelőzi a többi területet.

E pazar bronzkori anyag láttán a szkeptikus nézőpont képviselői mondhatnák, hogy ezek a tárgyak is kereskedők által jutottak oda, ahová, hiszen a Kárpát-medencéből nagy mennyiségű bronzáru áramlott ki. Ez az érv azonban veszélyes fegyver, mert akkor viszont minden olyan hely, ahol ilyet azonosítani lehet, rá volt szorulva a fejlett technológiával előállított itteni árukra, így visszakanyarodva is csak ugyanazt állapíthatjuk meg, amit korábban, hogy Ó-Magyarország a bronzkor vezető tudású európai országa. Emiatt települnek be újra a korábban szétszéledtek a régebbi hazába, mert a nagy gazdasági fejlődés húzza vissza és be a népeket ugyanúgy, ahogy Etrúria is a vasiparnak köszönhette népességének összegyülekezését. Ha Európa más tájairól is bevándoroltakkal valósult meg a magyar bronz nagyiparrá emelkedése ugyanolyan szívóhatást mutatva, mint Etrúriában is, talán jó úton járunk elgondolásunkkal. Itt azonban semmilyen nyomát sem látni indoeurópaiaknak sem a rézkorban, de a bronzkorban sem, akkor mégis miről beszél a támogatottak történetírása? Hogy e bevándorlásokat a magyar régészek indoeurópaiak borzalmas támadásaiként írják le, azt gondolják végig még egyszer maguk, hogy vajon jól fogták-e meg a kérdés tárgyalását. Van-e szótáruk az indoeurópainak mondott behatolók nyelvéről, vagy valami egyéb bizonyítékuk? És akkor most gondoljuk végig újra az elmúlt 10000 év során beköltözők lehetséges indítékait. Tekintsük végre értelmes embereknek a régi korok emberét, mert eddig csak céltalan, ok nélküli költözködők tömkelegét látni. Nézzük ki belőlük, hogy tudatosan cselekedtek, egyéni, csoport, törzsi, netán népi érdekeiket felismerve voltak képesek döntéseket hozni és aszerint cselekedni. Le kellene szokni végre arról, hogy a múlt korok szereplőit ólomkatonaként állítgassuk egy hatalmas terepasztalon. Másképpen megfogalmazva józan ésszel nem tételezhetjük fel senkiről sem, hogy olyan helyre menne életét leélni, ahol semmi jóra sem számíthat. Gondolatmenetünk nem lehet teljes, ha Európát csak kivont karddal felszerelt hódítók közlekedési területeként látjuk. Vissza kell mennünk a legalapvetőbb létfeltételek kérdéséhez. A népesség jelentős számbeli növekedése közvetlenül egyetlen fontos dologtól függ, ez pedig az élelemtermelés színvonala. Ahol van kiterjedt földművelés, ott gond nélkül szaporodhat a népesség, ezt Mezopotámiában is láttuk korábban az öntözés feltalálása utáni évezredekben. A Kárpát-medencében viszont az öntözés nélküli – de folyóvízhez települt - földművelés feltalálásával szaporodott fel a népesség az újkőkortól kezdve. A helyben kialakult tudást nyilván nem felejtették el menetközben földműveseink, ezért a réz és a bronz idején sem tételezhetjük fel, hogy őshonos földműveseink elbutultak volna. Bizonyosan nem, hiszen a maradék Magyarország ma is Európa éléskamrája (lehetne, ha Európának ez érdeke lenne), megnyomorítva is képes lenne 40-60 millió ember élelmezésére. Ha valaki a magyar régészeti beszámolókat olvassa, észre veheti azt a folytonosan előkerülő kérdést, hogy ide, a Kárpát-medencébe állandóan jöttek az idegenek, valakik, akikre azután a műveltségbeli változások okait rátestálják. Már a legkorábbi időktől mindig jönnek valakik, akik ezt a tudatlannak hirdetett vidéket szellemükkel élővé varázsolják. Mi lehet az oka annak, hogy az évezredeken keresztül népességet, műveltséget, technológiai tudást magából kibocsátani képes országunkat sivatagként írják le? Kézbe vehető leleteink ezrei ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.

Ha pedig ez így van, akkor miért az igyekezet, hogy az ó-magyarországiak jelentőségét szétkenve provinciális jellegűnek mutassák be mondjuk egy egyiptomi, vagy netán asszír összehasonlításban? Most jutottunk közel a valódi kérdéshez: miért van az, hogy találhatunk bármit a Kárpát-medencében, ami valóban fontos és jelentős lelet, mindig csak az itteni műveltség eredményeinek eljelentéktelenítését, szétaprítását és ledöngölését észlelhetjük? Most kell megkérdezzük azt is, hogy a finnugorista történészek miért nem elégedtek meg az Árpádiak eredetének elkenésével és zanzásításával. Nos úgy tűnik, tudhatták, hogy ez nem elég, és Ó-Magyarország történelmének utolsó 10000 évét is össze kellett maszatolják. Ez viszont csakis úgy lehetséges, ha az indoeurópai történetírók maguk is ugyanarra az eredményre jutottak már vagy száz éve, mint magam is e könyvben! Rá kellett jöjjenek, hogy Magyarország mindig magyar volt, az európai fejlődés szellemi motorja. Ha ezt sikerült volna átmagyarázni, felszabdalni, nagy és látványos indoeurópai bevonulásokat szerkeszteni, sikerülhetett volna a nagy mutatvány. Érdeklődésükre a legfényesebb bizonyíték, hogy tucatnyi elméletük helyezi ide a soha meg nem talált indoeurópai őshazát. Ez viszont közvetett bizonyíték szülőföldünk korábban elképzelhetetlen történelmi és művelődési jelentőségére, hiszen az indoeurópaiak mindig a legfejlettebb területeket nézték ki maguknak megjelenendő. Tudjuk már azt is, hogy az itteni folytonosságot a magyarul beszélő földműves paraszti nép létezése biztosította.

A most megsejtett felfedezés, vagy inkább a tárgyalható kérdések szintjére hozható új megközelítés komoly következményekkel jár általános történelmi elképzeléseinkre nézve. A fentebb felvázolt bronzkori népességrobbanásban kereshetjük az európai kelta egységesülés egyik első indokát. Az összes később felfedezett szárazföldi kelta központ – Hallstatt és La Téne, - és a teljes Etrúria része az ó-magyarországiak által belakott tájnak, amely mozgalom nyilván nem állt meg a síkságokon sem, és elérte a nyugati és északi tengereket. Elterjedésük a gravettiek, vonaldíszesek és rézkoriak kiáramlásai után újra és tovább egységesítette Európa központi területeit a bronz által újra lendületre kapó műveltségben. Ott is kocsikon vagy kocsikkal temetik el fontosabb halottaikat, ugyanúgy, ahogy Ur-ban, Majkopban, Budakalászon is látható. Itt tehát végső soron magyar-sumér-szkíta vezetésű munkára fogott földrészt látni valójában, és az ó-magyarországiakon kívül a kubán-majkopiak látszanak a nyelvi kérdések kulcsát vinni. Ők lehetnek a magyar és a sumér nyelvtan azonosságának viselői és birtokosai, a folyamatosság biztosítói. Ezzel együtt nem gondolhatunk bronzkori nyelvcserére, hisz a korábban kivándorló finnek magukkal vitt nyelve ma is megvan a finn alapszókincsben, a nyelvtan kb. fele is, nyilván az elváláskor élt nyelvállapotoknak megfelelően. A péceli Ó-Magyarországra betelepültek szkíta származású törökös magyar nyelve inkább csak a szókészletet gazdagíthatta, a nyelv alapjait már nem, mert annak készen kellett állnia akkor.

Ha mindez a műveltségi kisugárzás, népességkivándorlás csak egyszer történt volna meg a történelemben, talán könnyebb lett volna elfelejtetni mindenkivel. Miután azonban évezredek során makacsul ismétlődően mindig Ó-Magyarország az a hely, ahonnét Európa koronként új és újabb utánpótlást és lendületet kap, ezért nem magyarázható át jelentéktelenné. A Kárpátok hegyláncain át érkezők itt beolvadva magas műveltségre tettek szert, majd később ezzel felszerelkezve mehettek tovább Európa más tájait belakni. Korábban láthattuk, hogy az ideérkezők legfeljebb négy nemzedék alatt beolvadnak és új műveltséget szerezve bárhová is mennek, már magyarként teszik ezt. Ismerjük fel végre, hogy amikor Pap Gábor egy szál Eurázsia-térkép elé állva azt mondja: a Kárpát-medence elegendően nagy ahhoz, hogy benne egy nép teljes életet élhessen, akkor a magyar történelem sűrített lényegét mondja ki. Igaz is nagyon, de sajnos csak Mátyásig, vagy Mohácsig. Ameddig Magyarország vezetése még egészségesnek volt tekinthető, jöhetett ide bármennyi bevándorló, menekült, az ország képes volt felszívni minden idegen elemet magába, és utódaikban magyarrá válva éltek tovább. A Habsburg uralom és a török megszállás időszaka nem ilyen volt.

Bronzkori férfi képe

(Költő László – Vándor László: Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén)

Úgy tűnik tehát, hogy itthon nem tudunk arányos és tárgyszerű tájékoztatáshoz jutni, ha a bronzkor ügyeit firtatjuk. Akkor menjünk el külföldre, talán ott több szerencsénk lesz. Első utunk a fentebb idézett Hermann Müller-Karpe 1980-ban megjelent hatkötetes régészeti összefoglaló művéhez vezet. (Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986.) Müller-Karpe a német új-hullám jeles képviselője, nem egy elkorhadt indoeurópai téveszmét segített eltűnni. Könyvében a magyar bronz olyan tálalásban és terjedelemben jelenik meg, amelyet sajátjainktól sohasem kaptunk meg. Összefoglaló tábláiból fentebb nem egyet újra bemutattam. Most – ezek láttán - jövünk rá, hogy a fentebb idézett Magyarország régészeti leletei c. kiadvány, de Kalicz Nándor és a teljes magyar történettudomány is elhallgat, selejtez és emiatt bármilyen díszes, nem tárgyszerű. Rájövünk lassan arra is, hogy Magyarország Európa közepe és kezdete, csak ezt eddig senki sem mondta meg nekünk, nehogy megtudjuk. Az indoeurópaiak heves érdeklődése természetesen saját történelmi elgondolásaik miatt létezik. Tény viszont, hogy lakóhelyünk részvétele Európa történetének alakulásában valóban nem mellőzhető. Nem mindegy azonban, hogy miképpen.

Most látni csak, hogy az első kötetben leírt keleti (kelta) ügyek tárgyalása során érintőlegesen vett La Téne központú nyugati kelta kialakulás indoeurópai gyökerűnek hirdetett téveszméjének védelmében kellett a magyar bronz végétől vagy 700 év ómagyarországi kelta régészeti kincseit kihajítani az ablakon, hisz itthoni leleteink nem bizonyították a hallstatti és la téni kelta szétterjedést! Szabó Miklós, a kelta ügyek hazai apostola emiatt kapott nyugati egyetemi kitüntetéseket, mert az ő kelta elterjedési elméleteik kiszolgálója lett. Mellesleg az itthoni korábbi bronzkorok (korai, közép) teljesítményeit is jelentéktelenné tenni, elfelejteni, csak a köcsögöket ábrázolni. Emiatt azután természetesen nem is kereshet párhuzamokat sem korábban, sem más műveltségekben. Pedig éppen az újkőkor ügyeit tárgyalva láthattuk újra, hogy legalább három meghatározó ó-magyarországi műveltségünk rokon a Folyamközzel, a Kaukázus-Korezm-Sumer területekkel folyamatosan és évezredeken keresztül. Erről sem magyar régészektől tudunk, hanem külföldiektől. Makkay ugyan foglalkozik a folyamközi kapcsolatokkal, de csak azért hozza e tényeket, hogy indoeurópainak jelenthesse ki őket. A szintén jelentéktelennek beállított péceli kultúra, amelynek térképét is hozom fentebb, ugyanolyan teljes Kárpát-medencét kitöltő egységes műveltség, mint a korábbiak. Erről sem olvasni sehol, legfeljebb a külföldit majmoló badeni cím alatt. A mai péceliek pontosan tudják, hogy hova menjenek, ha régi cserepeket akarnak gyűjteni a városszélen. Annyi van belőlük, mint égen a csillag és maguktól jöttek ki a földből. Ha az indoeurópaiaknak akárcsak egy ilyen lelőhelyük lenne, ott minden darab fényesre csiszolva állna a külön erre a célra épített múzeumban. Nálunk ez nem így van. Ami nem illik a képbe, az csak szemét lehet. Eddig. E sok képbe nem illő adat most összeállt egyetlen folyamatos történetté. Ebből egyedül az indoeurópaiak által készített és támogatott történet lóg ki bizonyítékok hiányában.

Az etruszk fejezetben már bemutattam a bütykös ásólúd pazar ábrázolásait későbronzkori magyarországi lelőhelyekről. Különösen a mécses megformálása rejt magában nagyszerű művészi minőséget letisztult formavilágával és lendületes vonalvezetésével, nem utolsósorban pedig az alkotó által belélehelt élethűségével. A mécses ábrázolta madár kultusza nem a bronz emberének sajátja csupán, hanem ez is jóval korábbi eredetű. Kezdetei az újkőkori időktől ismertek a lengyeliektől, ezzel újabb, több évezreden át munkáló elemet találtunk itt is. A madár kiterjedt ábrázolási szokása megtalálható Krétán és Etrúriában későbben is. A Pest megyei múzeumok kiállításán Kővári Klára így ír: Az újkőkor kései szakaszában a lengyeli kultúra népe élt megyénk dunántúli, valamint a Dunától keletre eső részén. A népesség Európa-hírű lelőhelyét Aszód - Papi földeken tárták fel. Az aszódi falu lakói a föld felszínére épített paticsfalú házakban laktak, földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Változatos formájú kézzel formált agyagedényeiket karcolással és festéssel díszítették. Halottaikat a településen belül, de annak akkor éppen nem használt részében temették el. Hitviláguk emléke az egyik sírban talált madártestű, emberlábú festett edény. (Milleneumi Tárlatok, Kincseink. Szentendrei Képtár 2000-2001. Kővári Klára: Őskori emlékek. 7. o. Kiállítási útmutató.) E madár – amelyet a szakemberek akszosz néven kultikus szerepű madárként ismernek, - egyetlen bűne talán csak, hogy nem aranyból készült, nyilván akkor több ember képzeletét ragadná magával. Nekünk így is megfelel, és újabb újkőkori-bronzkori folyamatosságot mutat a hitvilágban. E csodálatos bronz népe ugyanis a miénk. Ők azok, akik művelődésükkel egyenesen viszik a mai embert a keltákhoz. Sőt, már ők maguk is azok, mert minden őket körülvevő hátrahagyott lelet pontosan úgy néz ki, mint az évszázadokkal későbbi kelták hagyatéka. Emiatt a kelta összeolvadás (etnogenezis) egyik jelentős állomásaként tekinthetünk a kubániak európai megjelenésére, hisz ők is – ahogy másfélezer évvel későbben a szkíták is – keletről jöttek, műveltségük erejével egységesítették a korábban Keletről érkezetteket. Európában ettől kezdve, a bronz nagybani használóiként ismertek elterjedésétől kell határozottan használnunk a kelta nevet és nem Hallstatt és La Téne nevéhez kötve, amelyek csak késői megjelenésűek. Emiatt a kelták szereplése Ó-Magyarországon egységes szkíta fellépéssel kezdődik, Európába innét terjed széjjel a népességgel egyetemben. Emiatt felesleges Lausitz, Aunjetitz és más ó-magyarországi eredetű gyarmatközpontok köré indogermánokat álmodni, és velük átrendeztetni a földrész valódi történelmét. E műveltségek, és a többi utódműveltség Európában ó-magyarországi eredetű, magyar-sumér gyökerű kelta alapítás. A szkítákkal valóban újabb felülrétegződés következik be Kr. e. 750-től, ők ezúttal a vasat hozzák magukkal, amely szintén nagyüzemi művelésben jelenik meg, éppen úgy, ahogy korábban a bronz is. Magyar és hun (szkíta) egy nép két ága. Az egyik a földet bírja szóra, a másik a fémeket, fegyvereket és állatokat tart. Műveltségük azonossága, nyelvük azonos alapelvei tartja őket egyben. Ettől elpusztíthatatlanok így együtt.

***

[BZS]

"A bronzkor kezdeténél (Kr. e. 2600 körül) fejezzük be a műveltségek fel sorolását. Nézzünk néhány - talán kevéssé ismert - " előrefutást"! Forray bizonyítja (Forray Zoltán Tamás: A kerék ősmagyar eredete. Toronto, 1997.), hogy a kocsi a Kárpát- medencéből terjedt el az egész világon. Az ősember szerszámának az alapanyaga az obszidián volt. A Kárpát-medencében több obszidiánlelőhely is van, például Tarcal, Tokaj környékén. Az úgynevezett obszidiánút a Kárpát- medencéből indult a sóúttal együtt. A borostyánút, a kagylóút és a selyemút is ezen át vagy ide vezetett. A fémbányászat, illetve a fémmegmunkálás is közép-európai eredetű. Ki gondolná, hogy nekünk is olyan ősi arany kincseink vannak, amelyek ámulatba ejtik a világot? A jobbára a Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő több száz páratlan lelet elkápráztatta mindazokat, akik a nyugat-európai vándorkiállításon megtekintették. Maradjunk még a fémeknél! Kiderült például, hogy a réz- és aranyművesség első virágzó időszaka nem úgy történt, ahogy korábban gondolták. A fémfeldolgozás nem Anatóliából, Kis-Ázsiából jutott át Európába, a fémanalízis ugyanis kimutatta, hogy a híres várnai aranytemető anyaga, ahol egy-egy sírban akár több kiló aranytárgy is előbukkant, nem keleti eredetű arany, hanem az erdélyi aranybányákból származik. "

***

Bronzkori kiáramlás a Kárpát-medencéből

Grandpierre Atillához, Mesterházy Zsolthoz, és más kutatókhoz hasonlóan Michelangelo Naddeo is a Kárpát-medencei kulturális kiáramlásról beszél nagyívű kutatási anyagában, aki forradalmian új módszert vezetett be a történelemkutatás szempontjából, és aki szintén a műveltségek közötti folytonosságot, kapcsolatot keresi a hagyományos régészeti "szeletelő" felfogással szemben.

Michelangelo Naddeo szerint a magyar Európa legősibb népe. Az olasz kutató, aki származása ellenére évtizedeket foglalkozott a magyar történelemmel, azt vallotta, hogy Európa első kultúrateremtő nemzete már a neolitikumban megjelent, a Kárpát-medence őslakos népe, a magyar volt. Naddeo így összegzi a kutatásait:

"Ugyanezeket a motívumokat és szakrális szimbólumokat találták meg az Altáj hegységi Pazyrikben, melyek időszámításunk előtti első évezred elejéről származnak. Később a Tarim-medencébe „vándoroltak”, végül pedig a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe. Más szóval a Kárpát-medencében talált bronzkori régészeti leletek azonosak, vagy nagyon hasonlóak a Tarim-medencében Stein Aurél által talált leletekkel, illetve a Kárpát-medencében feltárt későbbi, honfoglalás kori leletetekkel.

Még a Szent Koronán is található tizennyolc olyan, pogánynak tartott szimbólum, melyek a bronzkori Pannóniából a Tarim medencén át a honfoglalás kori Magyarországig nyomon követhetők. A honfoglalás idején a magyarok ugyanazzal a szimbolikus művészettel, és ugyanazzal az anyaistennővel tértek vissza a Kárpát-medencébe, mint amilyet korábban, a bronzkori Európában használtak, az anyaistennőt szülés közben ábrázolva. Ezek azok az úgynevezett híres magyar „tulipánok”, melyek Magyarországon mindenhol megtalálhatók. Egy olyan bronzkori mintából alakultak ki, amely a várandós anyaistennő szimbolikus ábrázolása volt. Az etruszk művészet már jóval azelőtt ezeket a tulipánmotívumokat használta, hogy a tulipán virág megjelent volna Európában. Noha nem tudatosan, de az etruszkok, a magyarok és az ainuk leszármazottjai is, illetve Közép-Ázsia legtöbb népcsoportja a mai napig ugyanabban a formában ábrázolják az anyaistennőt díszítőmotívumként. Ennek alapján pedig ki lehet jelenteni, hogy a magyarok „kulturális DNS-e” öt évezreden át változatlan maradt."

"A régészek az ókori világot több ezer különböző kultúrára osztják fel. Gondolkodásuk szerint egy kultúra különbözik a másiktól, ha azonos ugyan a két kultúra, de az egyik kultúrájához tartozó néhány cserépdarab színben, méretben, alakban, vagy egyéb jellemzőben eltér a másik kultúra cseréptöredékeitől. Gyakran akkor is különbözőnek tartanak kultúrákat, ha teljesen azonosak a cseréptöredékeik, de azok egy politikai határ eltérő oldalain helyezkednek el. A kutatásaimban pont ezzel ellentétes módszert alkalmazok – különböző kultúrákat csoportosítok egyetlen civilizációba, amennyiben elegendő közös vonásuk volt. Például az ukránok nagyon jól gondolkoztak, amikor azt állították, hogy a Tripolje civilizáció Nyugat-Ukrajnától Kelet-Olaszországig terjedt, azaz az „arany bálvány civilizáció” területén volt jelen. Ugyanakkor helytelenül jártak el, amikor kitalálták a „Stanovó kultúrát”. A térképen képtelen voltam megtalálni ezt a Stanovót, de rájöttem, hogy csak pár kilométerre van Magyarország mai keleti határától. Ennek a kultúrának a leghíresebb leletei azonosak a Kárpát-medencében feltárt bizonyos leletekkel. Ezért úgy vélem, a Stanovó kultúra a bronzkori Pannonico civilizáció része volt. Ha az én megközelítésem szerint haladunk, akkor kiderül, hogy az indoeurópaiak előtti európai kultúra Közép-Európából származik, az „arany bálvány civilizáció” területéről, majd az agglutiniai civilizációvá fejlődött, fennmaradt Pannóniában, elterjedt Magna Pannonia területén. Végül pedig az időszámításunk előtti első évezred közepén, és ennél nem korábban az új érkezők, azaz az indoeurópaiak kultúrája lépett a helyébe."

"Az indoeurópaiak egy "szellemnép". Ha egy genetikust kérdezünk, ismer-e olyan gént, ami az indoeurópaiakkal társítható, azt mondaná, nem tud erre érdemi választ adni. Ha egy nyelvészt kérünk meg az indoeurópaiak meghatározására, azt mondaná, indoeurópai az, aki az indoeurópai nyelvjárást beszéli. Más szavakkal élve, egy Hongkongban élő kínai is lehet indoeurópai. Ha egy történészt kérdezünk meg arról, honnan jöttek az indoeurópaiak, felsorolna néhány tucat eurázsiai helységnevet, amit az indoeurópaiak származási helyeként, őshazájaként jelöltek meg. A legjobb meghatározás, amit az indoeurópaiakra használtak, Francisco Villar definíciója, mely szerint nomád, hadviselő pásztorok voltak. Az indoeurópaiaknak nem volt civilizációjuk, nem volt művészetük, nem volt vallásuk vagy bármiféle technológiájuk. Ha lett volna, akkor könnyen fel tudták volna deríteni az eredetüket. (...) Az indoeurópaiakat arról lehet tehát felismerni Európában, hogy ők honosították meg a hamvasztást, az ő hatásukra váltottak az európai társadalmak matriarchátusról patriarchátusra, béke helyett hadviselésre, továbbá az ő hatásukra váltotta fel a demokráciát a tirannizmus, az egyenjogúságot a rabszolgaság, a szolidaritást az agresszív versenyszellem, illetve a védelmező anyaistennőket az apai vezetők.

Sajnos Európa történelmét az indoeurópaiak írták, mialatt a finnek és a magyarok a finnugor elméleten vitatkoztak, és képtelenek voltak rekonstruálni a múltukat. Gimbutas már mondott valami hozzám hasonlót, de a halála után az indoeurópaiak megpróbálták a felfedezéseit a saját érdekük szerint elferdíteni. Sajnos Európának még nincs meg a saját és közös régészeti tudatossága. Minden, amit Németországban találnak, az a germánoktól származik. Amit Oroszországban találnak, az orosz. Amire semmiképpen nem tudják ráhúzni az indoeurópai jelzőt, azt elfelejtik. És minden, ami feledésbe merült, az indoeurópaiak előtti európai civilizációhoz tartozik. Az európai nemzetek sovinizmusa az oka, hogy ugyanazt az ősi, európai arany bálvány civilizációt Ukrajnában Tripolje kultúrának, Romániában Cucuteni kultúrának, Magyarországon tiszai kultúrának, Jugoszlávia területén pedig Vinca kultúrának hívják. Az Égei-tenger partján még nevet sem adnak neki, mert az indoeurópaiak kitartóan azt állítják, hogy ők már ott voltak, ezért bármit találnak ott, az egyszerűen görög, protogörög, vagy pregörög, de mindenképpen görög! Mi több, a románok erdéliy ásatásaik során tonnányi bronzleletet találtak, amik teljes mértékben megegyeznek a Tisza völgyében talált leletekkel. Ezeket a leleteket a románok az „északi trákoknak” tulajdonítják. Így jön létre egy újabb szellemnép, amit ráadásul csak a román tudósok ismernek. A Tisza völgyében találtaknak viszont nem tulajdonítanak nagy jelentőséget Magyarországon, ezek a tárgyak nem tartoznak a magyarokhoz…

A Pannonico népvándorlók és kereskedők által elterjesztett kulturális jegyek Pannoniaból Arsiaig és vissza Magyarországig

A Pannonicok Ázsiába, majd vissza Európába történő vándorlásai rekonstruálhatók az általuk bejárt helyeken hagyott kulturális leletek alapján.

• Kúp alakú fejdíszeket Európában a csiszolatlan őskőkor óta viseltek. Később Föníciában is viselték (az i.e. V. évezredtől – terrakotta Anya Isten, Bejrúti Nemzeti Múzeum, Libanon – a mai napig: csúcsos Lebbadé kalap), Sumériában (i.e. XXIV. század) és Trójában (ahol a vörös hajú Párisz viselte, Aphaia templom, Ægina, Görögország). Ez a nagy elterjedtség hozzávetőleg megfelel a neandervölgyi spektrumnak és annak a területnek, ahol az indoeurópaiak és a sémik érkezése előtt agglutináló nyelveket beszéltek. Az i.e. II. évezred végén a csúcsos fejfedők és a Pannonico kultúra a Kárpátmedencéből Németország és Pomeránia (i.e. 1500), Kimméria (i.e. 1300), Maeotia és Kaukázia (Kubán-völgy és Urartu) felé terjedtek; majd Itáliába (Messapia: i.e. IX. század), Etruriába (Haruspex fejfedők); a dél-uráli területekre (Filippovka, Pokrovka, i.e. VIII-VI. század); Pazirikbe és Esikbe; a Tarim-medencébe és a Tien–san nyugati részére (Oxania és Saka, i.e. VI-IV. század) és Kusániába (Tillia Tepe és Kaniska király, i.e. II. – i.sz. II.).

• A kúp alakú fejdíszek általánosan elterjedtté váltak az északi selyemútvonal mentén élő összes népnél (szkíták, parthusok, arsik, alánok, kusánok, karakalpaksztániak, tanaisiak…). Az 1500 évvel korábban eltűnt csúcsos fejfedők és a Pannonico kultúra végül elérték Csuvas-földet és Magyarországot. A matyó, palóc és mari fejdíszek sokkal inkább hasonlítanak a legősibb európai és közép-ázsiai fejfedőkhöz, mint a honfoglaláskori magyar fejfedőhöz: lehetséges, hogy fennmaradtak az 1500 év során, amíg a Pannonicok nem voltak otthon. A csúdok (finnségi nép, melynek otthona Nordiában, Pribaltikában és a mai európai Oroszországnak nevezett területeken volt, és akik a Rus hajat русый-nak nevezik) i.sz. 1539-ben, amikor Olearius megrajzolta a Charta Marinát, még csúcsos fejfedőt viseltek. III. Mihályt (Moszkovia Romanov hercegét) a XVII. század végén csúcsos fejdísszel ábrázolták.

A csúcsos fejdíszek néhány helyen még a XX. század népművészetének is részei, nevezetesen az alábbi területeken: Finnország, a Volga/Káma területe, Dél-Szibéria (Néprajzi Múzeum, Szentpétervár, Oroszország), Hokkaido (Ajnu Néprajzi Múzeum, Budapest, neprajz.hu; Habarovszki Múzeum, Oroszország), Karakalpaksztán és Üzbegisztán (www.karakalpakstan.com és Ermitázs, Szentpétervár), Kalash-völgy (ahol egy elszigetelt szőke népcsoport talált refugiumot Pakisztán és Afganisztán északi határain egy távoli völgyben), Kazahsztán (menyasszonyi kalapok, Rudenko; www.china.com>minorities), Tuva, Burjátföld, Xin Jiang, Gan Su, Yunnan (www.china.com>minorities), valamint Thaiföld, Mianmar és a Dekkán-fennsík, ahová a Hill törzsek érkeztek Yunnanból.

Ugyanazok a népek, akik csúcsos süvegeket használtak Észak-Eurázsiában, nadrágot is viseltek (férfiak és nők egyaránt), valamint inget, kabátot, alsóneműt, övet, lábszárvédőt és puha csizmát. Amikor a germánok megjelentek Közép-Európában, szintén nadrágot és kabátot viseltek, mely egy olyan nem indoeurópai szokás, amit Skandináviában tanultak.

A Pannonicok i.e. 5000 óta viseltek csúcsos fejfedőt, puha csizmát, nadrágot és kabátot (Gimbuteniė által közzétett szobrocskák), még akkor is, amikor visszatértek Európába.

• Anya Isten kultusz: az európai őskőkorszak és a neolitikus Kárpát-medence női szobrocskáitól (Willendorfi Vénusz) a galaták kelta Cibele-jéig, Yunnan istennőiig, annak magyar megfelelőjéig, Babba Máriáig.

• Matriarchizmus: a willendorfi és kárpát-medencei anya istenektől az amazonokig, a szkíta Tomyris Hercegnőig (aki annak seregnek az élén állt, amely megölte Cyrus perzsa királyt), Közép-Ázsia hercegnőiig, Korea Silla királyságának 3 három királynőjéig, Yamatai (Japán) fél tucat japán császárnőjéig, a mai Yunnan nem Han népekig, akik bámulatos módon emlékeztetetnek az amazonok társadalmi szerkezetére (pl. Yunnan Mosuo-i; Orie Endo, Bankui Egyetem, Japán).

• Temetkezési szertartások: földbe temetés nyomait (neandervölgyi szertartás, az indoeurópai halotthamvasztással ellentétben), lovakat és halotti maszkokat tartalmazó kurgánokat, sírhalmokat, sírdombokat és kőhalmokat találtak Írországtól (Irna), Finnországtól (Sammallahdenmäki, Unesco világörökség) Franciaországon át (Vix, Burgundia, ahol egy szőke hercegnőt temettek el a szekerében) Közép-Ázsiáig, Altajig, Burjátiáig, Shandongig, Koreáig (Silla kultúra) és Japánig (Kofun=tumulus kultúra). A honfoglaláskori temetkezési helyek halotti maszkokat, lovakat, kocsikat és hámokat tartalmaztak, éppúgy, mint 1500 évvel korábban a közép-európai sírok.

• Kereskedelmi kultúra, és ebből adódóan tengeri és lovaskultúra. Vinča volt az újkőkori kereskedelmi kapcsolatok európai központja. Pannonia pedig a bronzkori kereskedelem gócpontja. Az „idegen” hosszúfejű, hosszú szakállú kereskedők, akik tevén és lovon ültek, csúcsos fejfedőt és nadrágot viseltek, Pannonicok voltak, akik a Selyemút mentén kereskedtek Tanais-tól Koreáig. Japán és az Amur-völgy közötti kereskedelmet ajnu kereskedők irányították. A „rajtaütés” és a „színlelt megfutamodás” elterjedt volt a kimmereknél, az amazonoknál, a parthusoknál, a szibériaiaknál, a silla koreaiaknál, az emishi ajnuknál és a magyaroknál Európába történő érkezésükkor.

• Békeszerető kultúra. Sem a Kárpát-medence ősi sírmlékei (Tomory Zsuzsa), sem a „szkíta” kurgánok nem tartalmaztak fegyvereket, leszámítva a tőröket, melyek védelmi eszközök voltak. Arsiában sem találtak fegyvereket. A Dunától északra élő „szkíták”, a linzik és a novgorodiak elkerülték az összetűzést mind Dáriusszal és Chin császárral, mind pedig a mongolokkal. Lehetséges, hogy a Tarim-medencében élő arsik is így tettek, amikor az ujgurok elözönlötték a medencét. Számos közép-ázsiai és yunnan nép a harc és a halál helyett a vándorlást és a refugiumot nyújtó hegyvidéki területeket választotta a túlélés érdekében (kalashok, Hill törzsek, stb.)"

"Életem jó néhány évét a kutatásnak szenteltem, de azért, mert élveztem azt és arra gondoltam, hogy érdemben hozzá tudok járulni az európai civilizáció eredetének történelmi kutatásaihoz. Éppen ezért nem is vártam hozzá támogatást. Sok magyartól kaptam segítséget, könyveket küldtek, hozzájárultak a munkámhoz a magyar kultúra területén szerzett tudásukkal, Isten áldását kérték rám. De csak a civilek. A magyar intézményeket nem érdekli a magyarok múltja.

Egyesek, úgy tűnik nem akarják tudomásul venni, hogy az országban többé nem a kommunizmus uralkodik. Mások meg úgy vélik, hogy nem európaiak. Pedig az igazság az, hogy a magyarok Európa őskövületei, a kontinens legősibb népe."

Forrás: http://michelangelonaddeo.com

***

További hazai régészeti érdekességek a bronzkorból a Magyar Régész Szövetség gyűjteményéből:

"A KÉSÕ BRONZKORI BRONZIPAR

A szép, de többnyire egyedi, különleges fegyvereket, ékszereket készítõ bronzmûvesség korát a Kr. e. 13. században a tömegtermelés idõszaka váltotta fel a Tisza-vidéken. A bronzipar nagy számban gyártotta a legkülönfélébb tárgyakat, közöttük már az eszközöket is. A fellendülés több helyi és külsõ tényezõre vezethetõ vissza. Ezekhez tartozik az a mélyreható változás, amely a Kr. e. 14. században, a Duna–Tisza térségben kezdõdött meg. Ekkor a helyi bronzkori kultúrák településein megszûnt az élet, a temetõket nem használták tovább. A Dunántúlon s a Duna– Tisza közén az a halomsíros kultúra vált általánossá, amely a Duna vidékén egész Közép-Európában meghatározó volt. Errõl vallanak a Dunántúlon, a Duna–Tisza közén feltárt, Kr. e. 13–12. századi temetõkbõl (például Keszthely, Bakonyszûcs, Farkasgyepû, Mezõcsát, Tápé, Rákóczifalva, Tiszafüred) napvilágra került bronzékszerek, kardok, tõrök, balták, amelyek Közép-Európa-szerte elterjedt formákat és díszítõmotívumokat mutatnak. Átalakult az Északi-középhegységben, a Tiszántúlon élt lakosság kultúrája, gazdálkodási módja is, de ott a helyi kézmûvesség, hitvilág számos elemének a továbbélését tükrözi a temetõkbõl feltárt emlékanyag (Piliny, Zagyvapálfalva, Nagybátony, Hajdúbagos, Berkesz, Csorva). Ennek a jelentõs változásnak idejétõl számítja a magyar régészeti kutatás a késõ bronzkor kezdetét.

A Tisza vidéki bronzipar fejlõdésének egyik tényezõje az volt, hogy átvette az északnyugat-alpi bronzmûvesség több tárgytípusának – fõleg fegyvereknek, eszközöknek – gyártását. A fellendülés másik fontos eleme az erdélyi érc kitermelésének növekedése lehetett. A két tájegység, a Tisza- vidék és Erdély népessége közötti szoros gazdasági szálak szövõdését jelzi az, hogy a Kr. e. 12. századtól szinte azonossá vált kerámiamûvességük, bronziparuk, kultúrájuk (Gáva, Reci–Medias-kultúrkör). Emellett a bronzmûvesek nemzedékrõl-nemzedékre öröklõdõ tapasztalata, a technológiai ismeretek gyarapodása lényeges tényezõje, feltétele volt a bronztárgyak tömeges gyártásának.

A késõ bronzkor idõszakából, a Kr. e. 14–9. századokból a Felvidékrõl és a NagyMagyar Alföldrõl 261 bronz- és 23 arany-kincslelet ismert, illetve került be valamelyik múzeumba. Ezek legrégebbi tárgyait középsõ bronzkori elõképek után formálták meg. Az egyik ilyen jellemzõ Tisza vidéki tárgytípust a bronzfokosok alkotják. Néhány bronzkincsben több ilyen fegyver is van, így például Ajakon 34 darabra bukkantak, az Ópályin elõkerült leletben 14 fokos társul különbözõ tárgyakhoz. (37. kép) Ennek a fegyverfajtának különleges jelentõségét mutatja a Tisza vidéki harcosok fegyverzetében, hogy a Rozsályon talált arany ékszerek köré három bronzfokos volt a földbe szúrva. Gyártási helyüktõl távolra, Alsó-Ausztria, Csehország, Észak-Németország területére kerülve értékes presztízstárgyként, hatalmi jelvényként szolgáltak az ilyen fegyverek. A Duna–Tisza vidéki bronzmûvességnek a termékein olyan díszítõelemek is vannak, mint amilyeneket Közép- és Észak-Európa bronzmûves mesterei is gyakran alkalmaztak. Ilyenek a fokosokon, a csüngõkön, öveken és az edényeken látható madár, nap, kerék, csillag, csónak alakú motívumok, amelyek együttesen az akkori hitvilág jelképrendszerét alkotják. (38. kép) Ezek a tárgyak arról tanúskodnak tehát, hogy Közép-Európában a késõ bronzkori népesség világképét tükrözõ ábrázolásoknak a Duna–Tisza-térség volt az egyik forrása. A több száz, rendkívül változatos formájú, típusú tárgy közül, amelyek az Északi-középhegységbõl, a Kyjatice-kultúra területérõl és az Alföldrõl, a Gáva-kultúra területérõl származó bronzleletekben maradtak fent, a fegyver- és az edénymûvesek termékei emelhetõk ki. A Kr. e. 11. század a Krasznokvajdán, a Recsken, a Zsujtán elõkerült kardleletek kora. (39. kép) Az elsõ helyen 16, a másik kettõn 7, illetve 8 kardot ástak el a föld alá. Ezek a kardok az egész Közép-Európában használatos fegyverek közé tartoztak. Ennek ellenére nem másutt gyártották õket, hanem a felvidéki mûhelyek termékei voltak. A Kr. e. 10. században alakította ki az alföldi bronzipar azokat a fegyver- és edénytípusokat, amelyeket olyan messze területekre is szállítottak, mint Skandinávia, a mai Észak- és Dél-Németország, Kelet-Franciaország. A legtöbb ilyen mestermunkát az 1858- ban Hajdúböszörmény–Szentgyörgypusztán gödörásáskor lelt bronzkincs tartalmazza. A találók elmondása szerint itt két sisak, hat edény és 20-30 kard feküdt a földben. Sajnos ezeknek csak egy része jutott múzeumi gyûjteménybe. Közülük a kétfülû bronzvödör a Tisza vidéki mesterek egyik legszebb alkotása. Az edény vállát díszítõ, pont- és bütyöksorokból megszerkesztett madárfej alakok és a napot jelképezõ körök bizonyosan az akkori hitvilág jelképei közé tartoztak. (40. kép)

A Dunától nyugatra fekvõ területeken a Kr. e. 12. században ért el a bronzipar olyan fejlettségi fokot, amikor már nagy számban tudott gyártani különbözõ típusú tárgyakat. Ebben a században az ottani halomsíros kultúra helyére már az urnamezõs kultúra lépett, amely az egész felsõ- és a középdunai térségben elterjedt. A Dunántúlon több helyen, így például Neszmélyen, Szentendrén, Budapest–Békásmegyeren, Tökölön, Válon tárták fel nagy hamvasztásos temetõit. A temetkezésekbõl azonban viszonylag kevés bronz ékszer került elõ. A késõ bronzkorból származó bronztárgyak nagy többsége így kincsleletekben maradt fent. A bronzfeldolgozó központok hegytetõkön lévõ telepeken létesültek, amelyeket teraszokkal, kõ- és földsáncokkal erõdítették meg. Az elõkerült öntõminták, bronzleletek után ítélve Pécs–Jakabhegyen, Lengyel–Földváron, Regöly–Földváron, Celldömölk–Sághegyen, Várvölgy– Kis-Lázhegyen, Velem–Szentvid-hegyen folyt bronzfeldolgozás. A két legnagyobb, közép-európai jelentõségû mûhely a Sághegyen és Velemszentviden mûködött. Az elsõ helyen a két világháború közötti idõszakban kõbányászás során találtak nagyszámú késõ bronzkori telepleletet, kõ-öntõmintát, bronzeszközt, ékszert és öt kincsleletet.

A KÉSÕ BRONZKORI ARANYMÛVESSÉG

A bronzmûvesség nagyszámú emlékéhez képest a Dunántúlról kevés aranylelet ismeretes. Közöttük a kétségtelenül legjelentõsebb darab egy lemez diadém és négy díszkorong, amely a velem–szentvidi telepen került elõ 1929- ben. Díszítõ motívumaik fõ eleme koncentrikus körökbõl áll, amelyek a napkorongot ábrázolják. Ilyen ornamentikával ékesített aranyedények, -korongok a Dunántúlról nyugatra és Észak-Európában a Kr. e. 12–10. századi emlékanyagban fordulnak elõ, arról tanúskodva, hogy a kölcsönös kapcsolatok, a kommunikáció révén az európai bronzkori ötvösök az akkori hitvilág, a napkultusz jelképeit azonos módon ábrázolták. Az európai ötvösség stílusában díszített diadémok, korongok (Velem–Szentvid, Celldömölk–Sághegy, Budapest– Óbuda) mellett a dunántúli aranymûvesek saját formakészletet is megteremtettek. (42. kép)

Ennek a stíluskörnek jellegzetes képviselõi a Várvölgy–Felsõzsiden, a Kis-Lázhegyen lévõ, késõ bronzkori földvár területén 1926-ban talált aranykincsben lévõ, kettõs huzalból megformált 14 nyakperec és 6 lemezkorong. A földvárban, illetve mellette összesen öt bronzkincs került elõ. Feltehetõ tehát, hogy a Kis- Lázhegyen lévõ, még kutatásra váró földváron egy aranymûves és egy bronzfeldolgozó mûhely lehetett. A Tisza vidéki ötvösmesterek egészen más stílusú ékszereket készítettek a Kr. e. 13–9. században, mint a dunántúli ötvösmûhelyek. Ezek többsége kettõs spirálkorongban végzõdõ karperec és díszítetlen, különbözõ nagyságú karika, csónak alakú hajkarika, ovális csüngõ. Az ilyen tárgyakat tartalmazó kincsek (például Bodrogkeresztúr, Derecske, Hajdúszoboszló, Nyíracsád, Ófehértó, Tarpa, Sárazsadány) jellegzetes képviselõje a Biharkeresztesen 1932-ben napvilágra került lelet, amelyben egy spirálkorongos végû karperec s öt karika van. (43. kép)

A jelentõs számú aranyleletet hátrahagyó Tisza vidéki késõ bronzkori ötvösségnek erõs gazdasági háttere volt, amelyet a virágzó bronzipar teremtett meg. Az aranymûves mûhelyek évszázadokon át alig módosított formában készítették a különbözõ ékszereket. Egészen más stílusú ötvösmunkák megformálása csak a korai vaskortól, a Kr. e. 8. századtól kezdõdött meg. Azoknak a bronzkori leletegyütteseknek a többsége, amelyeket egykori és mai értékük szerint kincseknek nevezhetünk, a 19. század végén, a 20. század elsõ felében mélyszántáskor, folyók szabályozásánál, földmunkák során került elõ. A korábban érintetlen föld mélyébõl ezek hozták a felszínre az egykor elrejtett tárgyakat.

A bronzkori településeken, azok feltárása során viszonylag kevés kincsleletet találtak meg. Ezek részben az egykori öntõmûhelyekhez tartoztak (például Celldömölk– Sághegy, Velem–Szentvid), részben a telep lakóinak valamilyen veszély miatt elrejtett értékei (például Dunaújváros– Kosziderpadlás, Jászdózsa–Kápolnahalom, Százhalombatta– Földvár, Várvölgy–Kis-Lázhegy, Velem–Szentvid) voltak. Az ismert kincsleletek túlnyomó részét az egykori településektõl távol esõ helyen rejtették el. Az elrejtés, a földbe, a mocsárba helyezés oka az esetek túlnyomó többségében a bronzkori ember hitvilágában gyökeredzett. A közösségek, az egyének a túlvilági erõknek, hatalmaknak szertartás keretében, szent helyeken ajánlottak fel áldozatként, ajándékként értékes tárgyakat. Ezek nemcsak ép, hanem törött ékszerek, fegyverek, eszközök, edények, illetve öntési nyersanyagok is lehettek. A Kr. e. 8. századtól az értékes tárgyak feláldozásának a szokása lassan elhalt, a vaskorból fennmaradt néhány kincslelet elrejtésének mindig más és más, helyi oka volt."

***

<< előző fejezet (régészet - rézkor) - következő (régészet - vaskor) >>

III.5. Régészet - Bronzkor