VI.1 Mítoszok - Az Aranykor



A MAGYARSÁG EREDETE

VI. FEJEZET

VI.1. Mítoszok világa - Az Aranykor




A mítoszok közül elsőnek az emberiség Aranykorával foglalkozó irodalommal célszerű kezdeni foglalkozni, tekintve, hogy a vonatkozó - különböző népeknél - fennmaradt kultúremlékek szinte kivétel nélkül innen indítják az emberiség útját. Tehát az egyes földi mítoszok nem a primitívtől haladva taglalják az ember történetét a fejlődés irányába, hanem éppen fordítva, az ember által elérhető legmagasabb szellemi szintről, az Aranykortól kezdve, fokozatos hanyatlással jutunk el a mai elanyagiasodott "vaskorig". 

Több ősi kultúra is úgy tartotta, hogy a világnak nincs kezdete, hanem végtelenül ismétlődő ciklusokból, körökből áll. A Kör kezdete mindig az aranykor, ezt követi az ezüstkor stb., egy-egy időszakon belül gyakran folyamatos hanyatlás figyelhető meg... majd minden kezdődik elölről. Ha létezett valaha az emberiségnek aranykora, akkor a jégkorszak és az azt követő özönvízek kora utáni felmelegedés időszakának első évezredei akár ki is érdemelhetik ezt a címet. E kor régészeti fejezetében már tárgyaltuk azt a hatalmas időtartamot átívelő békés korszakot, melyet a régészeti leletei - és az ezekből levont következtetések - alapján nyugodtan nevezhetünk "aranykornak", még akkor is ha a hívatalos régészet "újkőkor" majd "rézkor" néven ismerteti (sőt ennél sokkal tovább szeleteli, részekre bontja), és melyről a ma uralkodó történetírás legszívesebben hallgatna. Ebből a több évezrednyi időszakból háborúskodás, harci cselekmény, fegyver, vagyoni különbség, társadalmi hierarchia még nem nagyon észlelhető, a temetők és a fennmaradt kerámia leletek legalábbis békés, mellérendelő szemléletről tanúskodnak. 
Hamvas Béla szavaival, a SCIENTI A SACRA I. c. írásából: "A közvetlen kinyilatkoztatás, amit a különböző hagyományok őskori egység alakjában őriztek és továbbadtak, eredetileg nyílt volt. Ez volt az az idő, amit a hagyományok egyöntetűen aranykornak neveznek. A kinyilatkoztatásnak minden ember részese volt. Kasztokat, osztályokat, műveltségi különbségeket, tehetségbeli minőségeket nem ismertek. A kinyilatkoztatás közvetlen volt, és abban minden ember részesült. Ez volt az egyetemes vidja vagy csiszti vagy éberség ideje, amikor lét és élet között elválasztó határ nem volt. A hagyományban ez az idő az, amikor ég és föld egybeolvadt. ... Az aranykor az az idő, amikor az élet a lét felé nyílt, amikor az angyalok lejártak a földre, és a szellem az anyagi világba kilencszeresen áramlott. ...az aranykor a béke, a szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás. Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az aranykor jellege: a lét."

A régészet által megtalált tárgyak természetesen nem mondhatnak el mindent az aranykorról, hiszen a régészeti lelet csupán leképeződése, nyomlelete annak a szellemiségnek, ősműveltségnek ami akkor uralkodhatott. Az emberiség (egyik?) aranykorának közös kincseként, nyomleleteként szinte csak a művészi kerámia és később a fém tárgyaink, eszközeink maradtak fenn túlélve az idő vasfogát, de ezek és a rajtuk lévő szimbólumok, jelképrendszer áttekintése révén már igen komoly összefüggésekre lelhetünk az e korban élt elődeink világszemléletével kapcsolatban.
A régészet egyre inkább azt igazolja, hogy a kontinens a történelmi idők előtt Közép-Európában volt a legfejlettebb. Egyre többen bizonyítva látják a szakemberek között, hogy kb. "Kr. e. 6500-3500 között igazi civilizáció virágzott itt. Olyan városok voltak, amelyekben nagyszámú népesség lakott. Több emelet magasságú templomok álltak, négy-öt szobás tágas házakban laktak. Fejlett kézműiparuk volt, keramikusok, szövőmesterek, réz- és aranyművesek tevékenykedtek, obszidiánnal, kagylókkal, márvánnyal, rézzel, sóval stb. kereskedtek. Az őskori Közép-Kelet-Európa kulturálisan különálló, keleti hatásoktól független térség volt, saját jogú, önálló civilizációt képviselt. a jégkorszak utáni európai kultúra első nagy fellendülése mentes volt bármilyen külső hatástól. Önmagából született, a kései paleolitikum Duna menti kultúrájának rejtett energiáiból merítve. Ez a rendkívül fontos tény arra enged következtetni, hogy az őskori Európának nem kellett Közel-Keletről semmit sem átvennie, saját gyökerekből épült fel. Ahogy korábban láthattuk, a Kárpát-medence újkőkori népessége az őskőkori népességből származik. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan lakták a Kárpát-medencét.
A civilizáció legtöbb újítása a sumir kultúrát messze megelőző időkbe vezet vissza. Mégpedig az előzőkben körvonalazódott hatalmas vidékre: Kárpát-medence - Földközi-tenger keleti partvidékei - Mezopotámia- Fekete-tenger-Kaszpi-tenger. E vidékek lakói már majdnem "mindent" tudtak akkor, amikor a sumir civilizáció kezdetét vette: öntözőcsatornákat építettek, feltehetőleg hajóztak, amihez matematikai és csillagászati tudásra volt szükség, ismerték a "városrendezést", fejlett kézművességük volt. Az emberiség tudatában kitörölhetetlenül él egy ősi Aranykor képe, amikor még tökéletes boldogságban élt mindenki, béke és jólét jellemezte ezt az időszakot, és ez az Anyaistennő "birodalma" volt. Az említett vidékekről tízezrével kerültek elő istennő-szobrocskák, némelyek a paleolitikum, de elsősorban a neolitikum idejéből, sőt a szobrocskák arcvonásaikban hasonlítanak a Fekete-tengertől északra, a Kárpátok és Erdély térségében fellelt kisplasztikai alkotásokra. Mindez azért is fontos, mert erre a boldog Aranykorra vezetik vissza többen is a Grál-legendák eredetét. Az "aranykori" régészeti leletek megfelelő értelmezésével egy hatalmas,  történelmi idők előtt létező "birodalomra'' bukkanunk; amelynek lakóit az eddigiek ismeretében nevezhetjük a neolitikus kultúrkör, az Aranykor népének."
Ezek voltak tehát az emberiség békés, építkező, fejlődő évezredei, mely a neolitikus forradalom kezdetétől a sumérok elestéig, a Világháború kezdetéig tart. 
"Több kutató - Marija Gimbutas és Stone - szerint a férfiistenekkel jelentek meg a fegyverek, a harc és háború, az Anyaistennő szerepe pedig folyamatosan csökkent. A hímnemű isten hőssé, a föld és a menny teremtőjévé vált, míg az istennő maga volt a föld és a menny, így megszűnt az azonosság a teremtő és a teremtés között. Gimbutas szerint Európában a "boldog békeidőnek", a stabilitás és a civilizáció korszakának akkor lett vége, amikor egymást követő hullámokban, kb. Kr. e. 2400-tól proto-indoeurópai törzsek támadtak az itt élőkre, és kiszorították az istennőket. Mezopotámiában pedig a kb. Kr. e. 3000-től folyamatosan betörő sémi törzsek vetettek véget az Aranykornak, akik a Magna Mater alakját új, a korábbiaktól gyökeresen eltérő szereppel is felruházták, hiszen lstár már a harc és a háború istennője is egyben. Mindezekből látható, hogy már a történelem hajnalán éles határvonal volt húzható a ragozó nyelvűek, Kelet szkíta népei és a sémi népek hitvilága közé."
(Forrás: Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete)

Az Aranykor értelmét azonban nem önmagában, a civilizációs vívmányai, vagy a régészeti leletei alapján kell elsősorban értelmezni (ezek mind csupán lenyomatok, leképeződések), hanem célszerűbb tágabb szemlélettel, kozmikus összefüggésekben keresni. A következőkben ismét Bunyevácz Zsuzsa összeállítását idézzük, ezúttal a A Szent Grál keresése c. könyvéből:

"...nem lehetünk biztosak abban, hogy őseink valóban primitív barbárok lettek volna. Ez az érzésünk csak fokozódik, ha elolvassuk Peter Marshall könyvét, aki a megalit civilizációk nyomába eredt. Vitorlás hajójával Skóciától Máltáig végiglátogatta a megalitépítményeket. A különböző országokban végzett alapos kutatása eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a megalitokat építők valódi civilizációt hoztak létre. Minél inkább kutatta építményeiket, feltételezhető hitvilágukat, életmódjukat, arra a megállapításra jutott, hogy a béke és a kreativitás aranykorát hozták létre kb. Kr. e. 5000 és 2000 között, tehát háromezer éven át. Ha civilizáción letelepedett életmódot, kifinomult művészi ízlést, gazdag szimbolizmust, mély spirituális gondolkodást értünk - nos, ez esetben az említett népek valóban civilizációt hoztak létre. Ha a civilizációt úgy definiáljuk, hogy képesek hatalmas kőépítmények létrehozására, komplex szociális élet, alkalmazkodás a környezethez, előrelátó tervezés, kifinomult vallási rítusok és ceremóniák, fejlett csillagászat, matematika, mérnöki munka, művészet - agyagedények, sziklafestmények - jellemzik őket, akkor a kőkor kétségkívül magas civilizáció volt, írja. Tény, hogy másfajta gondolkodásuk és másfajta tudásuk volt, mint nekünk. Nekünk minden bizonnyal több információnk van, viszont elveszítettük azt bölcsességet, azt a világlátást, amely nekik megvolt. Holisztikus megközelítéssel élték életüket, nem tettek különbséget tudomány, művészet, filozófia és vallás között, szent tudományuk a szívükből jött. Nagy szerepe lehetett náluk az intuíciónak, ami azt jelenti, hogy egyaránt használhatták az agy jobb és bal féltekéjét. Figyelték a csillagokat, realizálták az összefüggést a mikrokozmosz és a makrokozmosz között, az ember és az univerzum között. Tisztában voltak a test energiavonalaival, ugyanígy a Földével is, volt idejük a különféle rítusokra. 
Mechanikus korunkban mi már elvesztettük mágikus gondolkodásunkat. De ökológiai szempontból is előttünk jártak. Tisztában voltak azzal, hogy az ember, a Föld és az univerzum egy és önálló egész, és élő! Mélyen tisztában voltak az ég és a föld kapcsolatának jelentőségével. Tudták, hogy részei egy komplex hálózatnak, nem pedig egyének véletlen gyülekezete, akik kívül állnak a teremtésen. Nem tekintették magukat a teremtés urainak, hanem átutazóknak életen és halálon. Nincs nyoma szervezett háborúknak a másik fél elpusztítására, írja Marshall (Lascaux barlangja láttán, nyugodtan mondhatnánk, semmi fejlődést nem mutattunk a művészetben, habár mi felfedeztük a háborút és az öldöklést.) Mások is úgy tartják, hogy a kőkörök építői számára a tudás sohasem volt szekuláris, a mai értelemben vett ,,iskolázott elmékről" nem helyénvaló beszélni. Számukra a teremtés egésze az istenek és istennők tulajdonságainak megnyilvánulása volt, az "ami fenn, az lenn". Az őskori kozmológia azt jelentette, hogy figyelmük az égitestek jelentése, mágikus erejük, az emberekre gyakorolt hatásuk iránt mutatkozott meg, és egyáltalán nem a nyugati analitikus modellt követte. 
Hamvas Béla azon a véleményen volt, hogy a tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, a vadat az archaikussal, azt hiszi, hogy a primitív ember volt a mai ember fiatalkora, egyszerűbb kora, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitről, hogy a dolgok lent erednek és alulról fölfelé mennek. Azt hiszik, a kultúra eleje az erdőben van. Nem látják be, hogy éppen fordítva van, az a legegyszerűbb, világosabb, elemibb, ami fenn van. Logikusan gondolkodni nem annyi, mint szárazon, elvontan, mesterkélten, természetellenesen, hanem a világ rendjével összhangban, azaz egyszerűen, következetesen, józanul és világosan. A primitív nem az ősember, a vad nem archaikus, és a kezdetleges nem az elementáris ember. Az ember ősállapota egészen biztosan nem primitív. Viszont a modern korban, a kollektív pszichébe süllyedt ember már tömeggé válik. Primitívvé lesz, vagyis elkezdődik a lelki visszafejlődés. Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az idők legelejéről származik, hanem az idők legvégéről.
...
A precesszió jelenségét a csillagászat tudomásul veszi, mint a többi kozmikus jelenséget. Az asztrológia azonban máshogy áll hozzá: összefüggést lát az egyes világhónapok és a nagy történeti korszakok között. A precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcsolatba, s aszerint, hogy a tavaszpont melyik csillagképben járt, a földi eszmélést, a vallást és a bölcseletet is összhangba hozták a precessziós Napnak az illető csillagképben kifejtett hatásaival. A vallások és a bölcseleti rendszerek is összefüggésbe hozhatók a precessziós Napnak a csillagképben kifejtett hatásaival. Az egyes világhónapok közti átmenet kritikus, az egyes korszakok között több évtizedes vagy egy-két évszázados átfedések lehetnek. Ahogy minden ősi műveltségű nép mítoszai tudnak az ,,aranykorról': úgy az asztrológia is. Ez az az időszak, amikor a földi élet még összhangban volt az égi törvényekkel, az ember még nem szakadt el a természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ez az aranykor arra az időszakra vonatkozik, amikor a precessziós Nap a maga égi házában, a természetének legjobban megfelelő oroszlán csillagképben vándorolt 2160 éven keresztül.
...
...több ősi műveltség is ciklusosan képzelte el az idő múlását. úgy tartották, kezdetben volt egy aranykor, amikor még harmóniában éltünk az univerzummal, majd fokozatosan mélyebbre süllyedt az emberiség, mígnem a sötét korba jutottunk, nevezzük akár kálijugának, vaskorszaknak vagy bármi másnak. Asztrológiai szempontból is a nagy Napév legsötétebb pontja körül járunk. Talán az ősi iratokban a világkorszakokkal kapcsolatban is lehet valami igazság. 
Láttuk, hogy a precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcsolatba. Az ősi mítoszok és kifürkészhetetlen eredetű hagyományok a történelem előtti korszakok emlékét is megőrizték. Valóban egy új korszak hajnalán járunk? A válaszhoz érdemes kissé részletesebben megnézni, mit mond az asztrológia a 2160 éves világkorszakokkal kapcsolatban. Tudni kell azonban, hogy a csillagképek határait nem lehet pontosan és félreérthetetlenül megállapítani, ezért bajos pontosan megjelölni egy-egy világéra kezdetét és végét, csak megközelítőleg határozhatjuk meg. 
Úgy tartják, az Oroszlán világkorszak 2160 éve valamikor Kr.e. 10 700 és Kr.e. 8 540 között lehetett. Ez lehetett az aranykor időszaka, szinte minden kultúrában él ennek emléke. Ez volt a tökéletes rend, jólét és társadalmi béke kora, amikor a földi élet még összhangban állt az "égivel", amikor az ember még nem szakadt el a természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ekkor virágozhattak azok a kultúrák - például Atlantisz -, amelyek az utolsó jégkorszak végén semmisülhettek meg. 
A Rák idején (kb. Kr. e. 8540-6480) az aranykor ősi tisztasága és egyensúlya már veszendőbe ment, helyét e csillagjegy jellemzői váltották fel: az embereket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás. Ebben a korszakban kezdett az ember lakóhelyet építeni magának, és ekkor vált hangsúlyossá az otthon és a családi élet. Ezekkel áll kapcsolatban a Rák, az anyasággal pedig uralkodó bolygója, a Hold. Ebből az időszakból számos termékenységvarázsló szobor maradt fenn. A matriarchátus valószínűleg ennek a kornak a jellemzője. 
Az Ikrek idején (Kr. e. 6480-4320) az emberi gondolkodás nagy fejlődésnek indult, szellemi-értelmi téren felvette az Ikrek hatásait. A szétszóródott embercsoportok tudatosan kapcsolatba léptek egymással, megindult a szellemi és az anyagi javak kicserélése. A vallási kultuszokban megjelent a kettősség elvének gondolata, a Kettő, amely egymást kiegészítve Egységet fejez ki. A mítoszok ikerelemei ebből az időből valók: iker volt Ozirisz és Ízisz, a görög mitológiában Kasztor és Pollux, Indiában a két isteni Asvin, Hunor és Magor stb. Az Ikrek az egymással való kapcsolatteremtést, érintkezést, kapcsolattartást képviseli, erőteljesen intellektuális jegy. Ekkor fejlődött ki az írás, kialakulóban volt a kereskedelem. Megindultak az első vándorlási hullámok, létrejöttek nagyobb települések, az első ősi városok is. 
A Bika (Kr. e. 4320-2160) hatására az élet sokat vesztett szellemiségéből, a földies, anyagias elemek kezdtek előtérbe lépni. Fejlődésnek indult a gazdaság, a kereskedelem, a pénzforgalom, a szellemiség pedig szintén anyagi formában kereste kifejezéseit: magasra lendült a művészi alkotás, mégpedig elsősorban mindenütt a Bika lényegének leginkább megfelelő anyagformálás, azaz a szobrászat, a plasztika. A kultuszok jelképei is megváltoztak, és a régebbiekhez a Bika szimbólumai járultak. E korszakban - amelynek kultúráját igen sok műemlék és alkotás őrzi - már egészen nyilvánvalóan elénk lépnek úgy a Bika, mint az ezt kiegészítő Skorpió jelképei. Mindennek nagy szerepe volt az egyiptomi, de más ősi műveltségű népek kultuszaiban is. Indiában például a hinduk szarvasmarha-tisztelete képében máig él ez a hagyomány. Bikaszimbólumok: napkorong Ápisz szarvai között, Íziszt szarvakkal ábrázolták, Siva bikán nyargalt stb. A civilizációnk megszilárdítását jelző szilárd kőépületek megjelenése és elterjedése erre a korszakra jellemző. A városok és a falvak számára a stabilitást az öntözéses gazdálkodás biztosította, ennek köszönhető a nagy folyók völgyeiben a növénytermesztés és az állattenyésztés fellendülése. 
A Kos korszak Kr. e. 2160 körül indulhatott és időszámításunk kezdetéig tartott. Kultikus értelme legvilágosabban az ószövetségi zsidóságban jutott kifejezésre: Ábrahám kost áldozott az Úrnak; a Kos jelképesen megváltotta az embert. A Kos poláris kiegészítője a Mérleg, a kiegyenlítő törvény eszméjével. A Kos-bárány jelképeihez a Törvény járul mint vallásuk lényege és alapja. Új, merész, úttörő szellemiség jelentkezik. Egyiptomban is kosszobrok jelennek meg. E korszak a görögség kora. A Kosra jellemző háborúskodás és önzés határozottan megnyilvánul a görög városállamok folytonos harcaiban. A poláris jegy, a Mérleg egyik alapvető jellemvonása a demokrácia tisztelete, s köztudott, hogy itt, ebben a korszakban teremtődtek meg a demokrácia alapjai. 
Az elmúlt kétezer év pedig a Halak jegyében telt, ez a kereszténység időszaka. Az első keresztények jelképe a hal volt, Jézus halakkal lakatta jól az igére éhezőket, első tanítványai halászok voltak. A Halak poláris kiegészítője a Szűz, ennek kultusza kapcsolódott e jegy érájához. A Halaknak tulajdonított erények, a könyörületesség, a kedvesség, a megbocsátás szinte leképezései Krisztus tanításának. Jézus teljes mértékben a Halak korszak embere. Az erőszakról való lemondást, az áldozatkészséget és az egyetemes szeretetet vallották követői. Emellett ebben a korban jelentkezett legélesebben a kiegyenlítődés elve, az átcsapás az ellenkező jegy irányába: a középkorban megjelent és egyre általánosabbá vált a Szűz jegy jellemzőjeként a racionalitás, a kritikus gondolkodás, az élet ésszerű megszervezésének igénye. Asztrológiai szempontból valahol ennek a világkorszaknak a vége felé járunk, pontosan nem tudjuk, hol. 
Nos, lehet, hogy van valami az asztrológusok állításaiban? Mindenesetre az asztrológusok szerint ezekben az évtizedekben kezdődik, vagy már el is kezdődött az új korszak, a Vízöntőé. Magunk is láthatjuk, ha egy pillantást vetünk a Nagy Napévet mutató ábrára: a Nap égi háza, az Oroszlán, a tetőponton van, az ég világos felének csúcsán, vele szemben az éjszakai félív mélypontján a Vízöntőt látjuk. Az Oroszlántól a Vízöntőig terjedő precessziós út a Nagy Napciklus alászálló félíve, a Vízöntőtől az Oroszlánig terjedő rész pedig a felemelkedő félív. Az Oroszlántól a Bika felé haladva misztikus értelemben hanyatlóra fordul, alászáll. A Bikában aztán jelképesen eléri a világéjszaka félívének határát, jelképesen sötétségbe merül, elbukik. A Bika anyagias erői leigázzák, elnyelik a Napot. De a Nap folytatja az útját, a Halak végén éri el mélypontját, de ez a felemelkedés, az újjászületés, a megújulás felé ívelő út kezdetét is jelenti."




...


- Bakos: Duna E. részlet
- Bakos: Kőtörő Fű részlet
- Hamvas Scientia Sacra I. I. fejezet