A MAGYARSÁG EREDETE
VI. FEJEZET
VI.1. Mítoszok világa - Az Aranykor
A mítoszok közül elsőnek az emberiség Aranykorával foglalkozó irodalommal célszerű kezdeni foglalkozni, tekintve, hogy a vonatkozó - különböző népeknél - fennmaradt kultúremlékek szinte kivétel nélkül innen indítják az emberiség útját. Tehát az egyes földi mítoszok nem a primitívtől haladva taglalják az ember történetét a fejlődés irányába, hanem éppen fordítva, az ember által elérhető legmagasabb szellemi szintről, az Aranykortól kezdve, fokozatos hanyatlással jutunk el a mai elanyagiasodott "vaskorig".
Több ősi kultúra is úgy tartotta, hogy a világnak nincs kezdete,
hanem végtelenül ismétlődő ciklusokból, körökből áll. A Kör kezdete mindig az aranykor, ezt
követi az ezüstkor stb., egy-egy időszakon belül gyakran folyamatos
hanyatlás figyelhető meg... majd minden kezdődik elölről. Ha létezett
valaha az emberiségnek aranykora, akkor a jégkorszak és az azt követő
özönvízek kora utáni felmelegedés időszakának első évezredei
akár ki is érdemelhetik ezt a címet. E kor régészeti fejezetében már tárgyaltuk azt a
hatalmas időtartamot átívelő békés korszakot, melyet a régészeti leletei
- és az ezekből levont
következtetések - alapján nyugodtan nevezhetünk "aranykornak", még akkor is ha a hívatalos régészet "újkőkor" majd "rézkor" néven ismerteti (sőt ennél sokkal tovább szeleteli, részekre bontja), és
melyről a ma uralkodó történetírás legszívesebben hallgatna.
Ebből a több évezrednyi időszakból háborúskodás, harci cselekmény,
fegyver, vagyoni különbség, társadalmi hierarchia még nem nagyon
észlelhető, a temetők és a fennmaradt kerámia leletek legalábbis békés,
mellérendelő szemléletről tanúskodnak.
Hamvas Béla szavaival, a SCIENTI A
SACRA I. c. írásából: "A
közvetlen kinyilatkoztatás, amit a különböző hagyományok őskori egység
alakjában őriztek és továbbadtak, eredetileg nyílt volt. Ez volt az az
idő, amit a hagyományok egyöntetűen aranykornak neveznek. A
kinyilatkoztatásnak minden ember részese volt. Kasztokat, osztályokat,
műveltségi különbségeket, tehetségbeli minőségeket nem ismertek. A
kinyilatkoztatás közvetlen volt, és abban minden ember részesült. Ez
volt az egyetemes vidja vagy csiszti vagy éberség ideje, amikor lét és
élet között elválasztó határ nem volt. A hagyományban ez az idő az,
amikor ég és föld egybeolvadt. ... Az aranykor az az idő, amikor az élet
a lét felé nyílt, amikor az angyalok lejártak a földre, és a szellem az
anyagi világba kilencszeresen áramlott. ...az aranykor a béke, a
szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges
realitás. Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség
életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak,
mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé
tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal.
Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az
aranykor jellege: a lét."
A régészet által megtalált tárgyak természetesen nem mondhatnak el mindent az aranykorról, hiszen a régészeti lelet csupán leképeződése, nyomlelete annak a szellemiségnek, ősműveltségnek ami akkor uralkodhatott.
Az emberiség (egyik?) aranykorának közös kincseként, nyomleleteként
szinte csak a művészi kerámia és később a fém tárgyaink, eszközeink
maradtak fenn túlélve az idő vasfogát, de ezek és a rajtuk lévő
szimbólumok, jelképrendszer áttekintése révén már igen
komoly összefüggésekre lelhetünk az e korban élt elődeink
világszemléletével kapcsolatban.
A régészet egyre inkább azt
igazolja, hogy a kontinens a történelmi idők előtt Közép-Európában volt a
legfejlettebb. Egyre többen bizonyítva látják a szakemberek között,
hogy kb. "Kr. e. 6500-3500 között igazi civilizáció virágzott itt.
Olyan városok voltak, amelyekben nagyszámú népesség lakott. Több emelet
magasságú templomok álltak, négy-öt szobás tágas házakban laktak.
Fejlett kézműiparuk volt, keramikusok, szövőmesterek, réz- és
aranyművesek tevékenykedtek, obszidiánnal, kagylókkal, márvánnyal,
rézzel, sóval stb. kereskedtek. Az őskori Közép-Kelet-Európa
kulturálisan különálló, keleti hatásoktól független térség volt, saját
jogú, önálló civilizációt képviselt. a jégkorszak utáni európai kultúra
első nagy fellendülése mentes volt bármilyen külső hatástól. Önmagából
született, a kései paleolitikum Duna menti kultúrájának rejtett
energiáiból merítve. Ez a rendkívül fontos tény arra enged
következtetni, hogy az őskori Európának nem kellett Közel-Keletről
semmit sem átvennie, saját gyökerekből épült fel. Ahogy korábban
láthattuk, a Kárpát-medence újkőkori népessége az őskőkori népességből
származik. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan lakták a Kárpát-medencét.
A
civilizáció legtöbb újítása a sumir kultúrát messze megelőző időkbe
vezet vissza. Mégpedig az előzőkben körvonalazódott hatalmas vidékre:
Kárpát-medence - Földközi-tenger keleti partvidékei - Mezopotámia-
Fekete-tenger-Kaszpi-tenger. E vidékek lakói már majdnem "mindent"
tudtak akkor, amikor a sumir civilizáció kezdetét vette:
öntözőcsatornákat építettek, feltehetőleg hajóztak, amihez matematikai
és csillagászati tudásra volt szükség, ismerték a "városrendezést",
fejlett kézművességük volt. Az emberiség tudatában kitörölhetetlenül
él egy ősi Aranykor képe, amikor még tökéletes boldogságban élt
mindenki, béke és jólét jellemezte ezt az időszakot, és ez az
Anyaistennő "birodalma" volt. Az említett vidékekről tízezrével
kerültek elő istennő-szobrocskák, némelyek a paleolitikum, de elsősorban
a neolitikum idejéből, sőt a szobrocskák arcvonásaikban hasonlítanak a
Fekete-tengertől északra, a Kárpátok és Erdély térségében fellelt
kisplasztikai alkotásokra. Mindez azért is fontos, mert erre a boldog
Aranykorra vezetik vissza többen is a Grál-legendák eredetét. Az
"aranykori" régészeti leletek megfelelő értelmezésével egy hatalmas,
történelmi idők előtt létező "birodalomra'' bukkanunk; amelynek lakóit
az eddigiek ismeretében nevezhetjük a neolitikus kultúrkör, az Aranykor
népének."
Ezek voltak tehát az emberiség békés, építkező, fejlődő
évezredei, mely a neolitikus forradalom kezdetétől a sumérok elestéig, a
Világháború kezdetéig tart.
"Több kutató - Marija Gimbutas és Stone - szerint a férfiistenekkel
jelentek meg a fegyverek, a harc és háború, az Anyaistennő
szerepe pedig folyamatosan csökkent. A hímnemű isten hőssé,
a föld és a menny teremtőjévé vált, míg az istennő maga volt a
föld és a menny, így megszűnt az azonosság a teremtő és a teremtés
között. Gimbutas szerint Európában a "boldog békeidőnek",
a stabilitás és a civilizáció korszakának akkor lett vége, amikor
egymást követő hullámokban, kb. Kr. e. 2400-tól proto-indoeurópai
törzsek támadtak az itt élőkre, és kiszorították az istennőket.
Mezopotámiában pedig a kb. Kr. e. 3000-től folyamatosan
betörő sémi törzsek vetettek véget az Aranykornak, akik a Magna
Mater alakját új, a korábbiaktól gyökeresen eltérő szereppel is
felruházták, hiszen lstár már a harc és a háború istennője is egyben. Mindezekből látható, hogy már a történelem hajnalán éles
határvonal volt húzható a ragozó nyelvűek, Kelet szkíta népei és
a sémi népek hitvilága közé."
(Forrás: Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete)
Az Aranykor értelmét azonban nem önmagában, a civilizációs vívmányai, vagy
a régészeti leletei alapján kell elsősorban értelmezni (ezek mind
csupán lenyomatok, leképeződések), hanem célszerűbb tágabb szemlélettel,
kozmikus összefüggésekben keresni. A következőkben ismét Bunyevácz Zsuzsa összeállítását idézzük, ezúttal a A Szent Grál keresése c. könyvéből:
"...nem lehetünk biztosak abban, hogy
őseink valóban primitív barbárok lettek volna. Ez az érzésünk csak
fokozódik, ha elolvassuk Peter Marshall könyvét, aki a megalit
civilizációk nyomába eredt. Vitorlás hajójával Skóciától Máltáig végiglátogatta
a megalitépítményeket. A különböző országokban végzett
alapos kutatása eredményeként arra a következtetésre jutott,
hogy a megalitokat építők valódi civilizációt hoztak létre. Minél inkább
kutatta építményeiket, feltételezhető hitvilágukat, életmódjukat,
arra a megállapításra jutott, hogy a béke és a kreativitás aranykorát
hozták létre kb. Kr. e. 5000 és 2000 között, tehát háromezer éven át.
Ha civilizáción letelepedett életmódot, kifinomult művészi ízlést,
gazdag szimbolizmust, mély spirituális gondolkodást értünk - nos,
ez esetben az említett népek valóban civilizációt hoztak létre. Ha a
civilizációt úgy definiáljuk, hogy képesek hatalmas kőépítmények
létrehozására, komplex szociális élet, alkalmazkodás a környezethez,
előrelátó tervezés, kifinomult vallási rítusok és ceremóniák, fejlett
csillagászat, matematika, mérnöki munka, művészet - agyagedények,
sziklafestmények - jellemzik őket, akkor a kőkor kétségkívül magas
civilizáció volt, írja. Tény, hogy másfajta gondolkodásuk és másfajta
tudásuk volt, mint nekünk. Nekünk minden bizonnyal több információnk
van, viszont elveszítettük azt bölcsességet, azt a világlátást,
amely nekik megvolt. Holisztikus megközelítéssel élték életüket, nem
tettek különbséget tudomány, művészet, filozófia és vallás között,
szent tudományuk a szívükből jött. Nagy szerepe lehetett náluk az
intuíciónak, ami azt jelenti, hogy egyaránt használhatták az agy jobb
és bal féltekéjét. Figyelték a csillagokat, realizálták az összefüggést a
mikrokozmosz és a makrokozmosz között, az ember és az univerzum
között. Tisztában voltak a test energiavonalaival, ugyanígy a Földével
is, volt idejük a különféle rítusokra.
Mechanikus korunkban mi már elvesztettük mágikus gondolkodásunkat.
De ökológiai szempontból is előttünk jártak. Tisztában voltak
azzal, hogy az ember, a Föld és az univerzum egy és önálló egész, és
élő! Mélyen tisztában voltak az ég és a föld kapcsolatának jelentőségével.
Tudták, hogy részei egy komplex hálózatnak, nem pedig egyének
véletlen gyülekezete, akik kívül állnak a teremtésen. Nem tekintették
magukat a teremtés urainak, hanem átutazóknak életen és halálon.
Nincs nyoma szervezett háborúknak a másik fél elpusztítására, írja
Marshall (Lascaux barlangja láttán, nyugodtan mondhatnánk, semmi
fejlődést nem mutattunk a művészetben, habár mi felfedeztük a
háborút és az öldöklést.) Mások is úgy tartják, hogy a kőkörök építői
számára a tudás sohasem volt szekuláris, a mai értelemben vett
,,iskolázott elmékről" nem helyénvaló beszélni. Számukra a teremtés
egésze az istenek és istennők tulajdonságainak megnyilvánulása volt,
az "ami fenn, az lenn". Az őskori kozmológia azt jelentette, hogy
figyelmük az égitestek jelentése, mágikus erejük, az emberekre gyakorolt
hatásuk iránt mutatkozott meg, és egyáltalán nem a nyugati
analitikus modellt követte.
Hamvas Béla azon a véleményen volt, hogy a tudomány összetéveszti
a primitívet a primerrel, a vadat az archaikussal, azt hiszi, hogy
a primitív ember volt a mai ember fiatalkora, egyszerűbb kora, éretlenebb
és kezdetlegesebb ideje. A tudomány nem képes lemondani
arról a tévhitről, hogy a dolgok lent erednek és alulról fölfelé mennek.
Azt hiszik, a kultúra eleje az erdőben van. Nem látják be, hogy éppen
fordítva van, az a legegyszerűbb, világosabb, elemibb, ami fenn van.
Logikusan gondolkodni nem annyi, mint szárazon, elvontan, mesterkélten,
természetellenesen, hanem a világ rendjével összhangban,
azaz egyszerűen, következetesen, józanul és világosan. A primitív
nem az ősember, a vad nem archaikus, és a kezdetleges nem az elementáris
ember. Az ember ősállapota egészen biztosan nem primitív.
Viszont a modern korban, a kollektív pszichébe süllyedt ember már
tömeggé válik. Primitívvé lesz, vagyis elkezdődik a lelki visszafejlődés.
Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az idők legelejéről származik,
hanem az idők legvégéről.
...
A precesszió jelenségét a csillagászat tudomásul veszi, mint a többi
kozmikus jelenséget. Az asztrológia azonban máshogy áll hozzá:
összefüggést lát az egyes világhónapok és a nagy történeti korszakok
között. A precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták
kapcsolatba, s aszerint, hogy a tavaszpont melyik csillagképben
járt, a földi eszmélést, a vallást és a bölcseletet is összhangba hozták
a precessziós Napnak az illető csillagképben kifejtett hatásaival.
A vallások és a bölcseleti rendszerek is összefüggésbe hozhatók a
precessziós Napnak a csillagképben kifejtett hatásaival. Az egyes
világhónapok közti átmenet kritikus, az egyes korszakok között több
évtizedes vagy egy-két évszázados átfedések lehetnek. Ahogy minden
ősi műveltségű nép mítoszai tudnak az ,,aranykorról': úgy az asztrológia
is. Ez az az időszak, amikor a földi élet még összhangban volt az
égi törvényekkel, az ember még nem szakadt el a természet egyszerű,
de tévedhetetlen útjának követésétől. Ez az aranykor arra az időszakra
vonatkozik, amikor a precessziós Nap a maga égi házában, a természetének
legjobban megfelelő oroszlán csillagképben vándorolt 2160
éven keresztül.
...
...több ősi műveltség is ciklusosan
képzelte el az idő múlását. úgy tartották, kezdetben volt egy aranykor,
amikor még harmóniában éltünk az univerzummal, majd fokozatosan
mélyebbre süllyedt az emberiség, mígnem a sötét korba jutottunk,
nevezzük akár kálijugának, vaskorszaknak vagy bármi másnak.
Asztrológiai szempontból is a nagy Napév legsötétebb pontja körül
járunk. Talán az ősi iratokban a világkorszakokkal kapcsolatban is lehet
valami igazság.
Láttuk, hogy a precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal
hozták kapcsolatba. Az ősi mítoszok és kifürkészhetetlen eredetű
hagyományok a történelem előtti korszakok emlékét is megőrizték.
Valóban egy új korszak hajnalán járunk? A válaszhoz érdemes kissé
részletesebben megnézni, mit mond az asztrológia a 2160 éves világkorszakokkal
kapcsolatban. Tudni kell azonban, hogy a csillagképek
határait nem lehet pontosan és félreérthetetlenül megállapítani, ezért
bajos pontosan megjelölni egy-egy világéra kezdetét és végét, csak
megközelítőleg határozhatjuk meg.
Úgy tartják, az Oroszlán világkorszak 2160 éve valamikor Kr.e. 10 700 és Kr.e. 8 540 között lehetett. Ez lehetett az aranykor időszaka,
szinte minden kultúrában él ennek emléke. Ez volt a tökéletes
rend, jólét és társadalmi béke kora, amikor a földi élet még
összhangban állt az "égivel", amikor az ember még nem szakadt el a
természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ekkor virágozhattak
azok a kultúrák - például Atlantisz -, amelyek az utolsó
jégkorszak végén semmisülhettek meg.
A
Rák idején (kb. Kr. e. 8540-6480) az aranykor ősi tisztasága és
egyensúlya már veszendőbe ment, helyét e csillagjegy jellemzői váltották
fel: az embereket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás. Ebben
a korszakban kezdett az ember lakóhelyet építeni magának, és ekkor
vált hangsúlyossá az otthon és a családi élet. Ezekkel áll kapcsolatban
a Rák, az anyasággal pedig uralkodó bolygója, a Hold. Ebből az
időszakból számos termékenységvarázsló szobor maradt fenn. A
matriarchátus
valószínűleg ennek a kornak a jellemzője.
Az Ikrek idején (Kr. e. 6480-4320) az emberi gondolkodás nagy
fejlődésnek indult, szellemi-értelmi téren felvette az Ikrek hatásait.
A szétszóródott embercsoportok tudatosan kapcsolatba léptek egymással,
megindult a szellemi és az anyagi javak kicserélése. A vallási
kultuszokban megjelent a kettősség elvének gondolata, a Kettő, amely
egymást kiegészítve Egységet fejez ki. A mítoszok ikerelemei ebből az
időből valók: iker volt Ozirisz és Ízisz, a görög mitológiában Kasztor
és Pollux, Indiában a két isteni Asvin, Hunor és Magor stb. Az Ikrek
az egymással való kapcsolatteremtést, érintkezést, kapcsolattartást
képviseli, erőteljesen intellektuális jegy. Ekkor fejlődött ki az írás, kialakulóban
volt a kereskedelem. Megindultak az első vándorlási hullámok,
létrejöttek nagyobb települések, az első ősi városok is.
A Bika (Kr. e. 4320-2160) hatására az élet sokat vesztett szellemiségéből,
a földies, anyagias elemek kezdtek előtérbe lépni. Fejlődésnek
indult a gazdaság, a kereskedelem, a pénzforgalom, a szellemiség pedig
szintén anyagi formában kereste kifejezéseit: magasra lendült a
művészi alkotás, mégpedig elsősorban mindenütt a Bika lényegének
leginkább megfelelő anyagformálás, azaz a szobrászat, a plasztika.
A kultuszok jelképei is megváltoztak, és a régebbiekhez a Bika szimbólumai
járultak. E korszakban - amelynek kultúráját igen sok műemlék
és alkotás őrzi - már egészen nyilvánvalóan elénk lépnek úgy
a Bika, mint az ezt kiegészítő Skorpió jelképei. Mindennek nagy szerepe
volt az egyiptomi, de más ősi műveltségű népek kultuszaiban is.
Indiában például a hinduk szarvasmarha-tisztelete képében máig él
ez a hagyomány. Bikaszimbólumok: napkorong Ápisz szarvai között,
Íziszt szarvakkal ábrázolták, Siva bikán nyargalt stb. A civilizációnk
megszilárdítását jelző szilárd kőépületek megjelenése és elterjedése
erre a korszakra jellemző. A városok és a falvak számára a stabilitást
az öntözéses gazdálkodás biztosította, ennek köszönhető a nagy folyók
völgyeiben a növénytermesztés és az állattenyésztés fellendülése.
A Kos korszak Kr. e. 2160 körül indulhatott és időszámításunk
kezdetéig tartott. Kultikus értelme legvilágosabban az ószövetségi
zsidóságban jutott kifejezésre: Ábrahám kost áldozott az Úrnak; a
Kos jelképesen megváltotta az embert. A Kos poláris kiegészítője a
Mérleg, a kiegyenlítő törvény eszméjével. A Kos-bárány jelképeihez
a Törvény járul mint vallásuk lényege és alapja. Új, merész, úttörő
szellemiség jelentkezik. Egyiptomban is kosszobrok jelennek meg.
E korszak a görögség kora. A Kosra jellemző háborúskodás és önzés
határozottan megnyilvánul a görög városállamok folytonos harcaiban.
A poláris jegy, a Mérleg egyik alapvető jellemvonása a demokrácia
tisztelete, s köztudott, hogy itt, ebben a korszakban teremtődtek
meg a demokrácia alapjai.
Az elmúlt kétezer év pedig a Halak jegyében telt, ez a kereszténység
időszaka. Az első keresztények jelképe a hal volt, Jézus halakkal lakatta
jól az igére éhezőket, első tanítványai halászok voltak. A Halak poláris
kiegészítője a Szűz, ennek kultusza kapcsolódott e jegy érájához.
A Halaknak tulajdonított erények, a könyörületesség, a kedvesség, a
megbocsátás szinte leképezései Krisztus tanításának. Jézus teljes mértékben
a Halak korszak embere. Az erőszakról való lemondást, az áldozatkészséget
és az egyetemes szeretetet vallották követői. Emellett
ebben a korban jelentkezett legélesebben a kiegyenlítődés elve, az átcsapás
az ellenkező jegy irányába: a középkorban megjelent és egyre
általánosabbá vált a Szűz jegy jellemzőjeként a racionalitás, a kritikus
gondolkodás, az élet ésszerű megszervezésének igénye. Asztrológiai
szempontból valahol ennek a világkorszaknak a vége felé járunk,
pontosan nem tudjuk, hol.
Nos, lehet, hogy van valami az asztrológusok állításaiban? Mindenesetre
az asztrológusok szerint ezekben az évtizedekben kezdődik,
vagy már el is kezdődött az új korszak, a Vízöntőé. Magunk is láthatjuk,
ha egy pillantást vetünk a Nagy Napévet mutató ábrára: a Nap
égi háza, az Oroszlán, a tetőponton van, az ég világos felének csúcsán,
vele szemben az éjszakai félív mélypontján a Vízöntőt látjuk. Az
Oroszlántól a Vízöntőig terjedő precessziós út a Nagy Napciklus alászálló
félíve, a Vízöntőtől az Oroszlánig terjedő rész pedig a felemelkedő
félív. Az Oroszlántól a Bika felé haladva misztikus értelemben
hanyatlóra fordul, alászáll. A Bikában aztán jelképesen eléri a világéjszaka
félívének határát, jelképesen sötétségbe merül, elbukik. A Bika
anyagias erői leigázzák, elnyelik a Napot. De a Nap folytatja az útját,
a Halak végén éri el mélypontját, de ez a felemelkedés, az újjászületés,
a megújulás felé ívelő út kezdetét is jelenti."
...
- Bakos: Duna E. részlet
- Bakos: Kőtörő Fű részlet
- Hamvas Scientia Sacra I. I. fejezet
- Bakos: Kőtörő Fű részlet
- Hamvas Scientia Sacra I. I. fejezet