A magyarság eredete: III.6. Régészet

A MAGYARSÁG EREDETE

III. FEJEZET

III.6. Régészeti korok műveltségei - A Népvándorlások-kora - Vaskor és az ókor vége
(Kr.e. 800 - Kr.u. 100)

Az emberiség vaskora, szellemiség szempontjából nevéhez híven a létminőségek "legalját" képviseli. A békés aranykori emberiség fokozatos szellemi hanyatlással a vaskorra éri el a legalsó minőségi szintet, amikortól szinte teljesen megszűnik a mellérendeltségi világnézet, a béke, és felváltja az alárendeltség, uradalmak, hierarchiák és háborúskodás világa. Hiába találtak újabb elnevezéseket későbbi korokra, úgy mint pl. "középkor", "újkor", és hiába véljük úgy, hogy a technológiai fejlettség révén most élünk a legfejlettebb korban, bizonyos szempontból nézve tulajdonképpen még ma is a sötét vaskorban élünk, figyelembe véve a mai alárendelő, folyton forrongó világot magunk körül.
Az óind védikus tanítás az emberiség jelenlegi korszakát illeti e nem épp hízelgő titulussal: Kali Juga, azaz a sötét kor. A hagyomány szerint Krishna eltávozásának évével (i.e. 3102) vette kezdetét ez az időperiódus, hogy aztán a végső megtisztulással érjen majd véget akkor, amikor a bűn már szinte minden lelket hatalmába kerített ezen a megnyomorított Földbolygón. A prófécia szerint a Kali Juga idején az utolsó bölcseket, látókat (bhaktákat) kinevetik, elüldözik, az ősi tudás és az erkölcs pedig feledésbe merül, s csak a materialista ösztönélet marad hátra annak megannyi fonákságával egyetemben. Háborúk, természeti katasztrófák és betegségek fogják tizedelni a rossz útra tért embertömegeket, milliók jajszavát fogja visszhangozni az éter. A Kali Juga korszak vége maga lesz a szenvedéssel és kínokkal teli pokoljárás, végül azonban egy monumentális összecsapás után visszatér majd a hajdanvolt dicső aranykor, melyet a győzedelmes Kalki (Visnu 22. reinkarnációja) eljövetele fog reprezentálni. Az üzenet igencsak összecseng a Jelenések Könyvének mondanivalójával... Az antik források is - az óind eposzokhoz hasonlóan - korszakokra osztották fel az emberiség történetét. Hésziodosz "Az istenek születése" című művében beszéli el azt a nagyon régi hagyományt, mely szerint az aranykor az istenek első generációjának a kora, az ezüstkor és a bronzkor Zeusz uralmának ideje, melyet a héroszok kora követ, végül pedig a leghitványabb periódus, a vaskor (azaz a jelenkor) zárja le az idősík elképzelt vonulatát. Megtudjuk a fejtegetésből, hogy ebben a vaskorban micsoda hitvány alakká züllik le az emberiség, s miféle bűnöket követ majd el mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Az antik elképzelés bizony kristálytisztán egybecseng a Kali Juga-próféciával.

A bronzkorban elindult népvándorlások és világháborús helyzet a vaskorban, és az ókor végén is folytatódik, sőt fokozódik, a ragozó nyelvűek és a másik tábor egymást csépeli tovább, a mellérendelést már hírből sem ismerő birodalmak, hatalmi összpontosulások alakulnak, a népmozgások állandóak. És ennek a globális folyamatnak nyílvánvalóan van hatása a Kárpát-medencei magyar őslakosságra nézve is, ahol a vaskor két legjellemzőbb népe, a kelták és a szkíták is erősen képviseltetik magukat, ötvöződve a helyiekkel.
Először a hagyományos régészeti szemlélettel átnézzük a Kárpát-medencei vaskori műveltségeket, majd később rátérünk a nemzetközi összefüggésekre is Mesterházy Zsolt gondolatmenetének segítségével.

VASKOR (Kr. e 800- )

[ŐSR]

"A vaskor (Kr. e. 8. század–1. század közepe) kutatása

A vaskort – amelynek fogalmát ugyancsak Christian Thomsen vezetette be (1836) – ma már szintén korai, középső és késői szakaszra bontja a régészettudomány. A korai vaskort az ausztriai Hallstattról, a késői vaskor régészeti kultúráját a svájci La Tène-ről nevezték el. A korai vaskort Ha(llstatt) B3, C és D periódusokra tagolják. A vaskor népei már ismerték az írást, bár ennek emlékeit hazánk területén még nem találták meg. A Kárpát-medencei vaskor kezdetét Márton Lajos 1906-ban még 1000 körülre keltezte. Mai tudásunk szerint a Kr. e. 8. század második felében alakult ki, úgy, hogy a legkorábbi vastárgyak már a bronzkor záró szakaszában (Kr. e. 9. század) megjelentek. A vas ismerete feltételezhetően két úton kerülhetett a Kárpát-medence területére: 1. a kelet-európai síkságon át, az Al-Duna mentén, a balkáni kultúrák közvetítésével; 2. a balkáni és itáliai kultúrák közvetítésével (fáziskéséssel?) nyugat felől.

A keletről érkező, a Hallstatt B periódus végét és részben a C korszakot kitöltő – Borsod és Heves megyét, valamint a Közép-Tiszavidéket és az erdélyi Maros-völgyet megszálló – lovasnépet, a preszkítákat a hazai régészeti kutatás ma a mezőcsáti kultúra névvel illeti. Van olyan felfogás is (Patek Erzsébet, 1991), amely szerint ez az Alföldön a bronzkor zárószakasza (Kr. e. 9. század). A témát 1993-ban akadémiai doktori disszertációjában feldolgozó Kemenczei Tibor felfogása szerint a mezőcsáti típusú kincsek (pl. Prügy) és temetkezések a 8. század eleje–7. század közepe közötti évszázadra datálhatók. A kultúra névadó lelőhelye Mezőcsát-Hörcsögös, ahol csontvázas (korhasztásos) temetőt tárt fel Patek Erzsébet (1958–1962) és Fettich Nándor (1970–1971). A kultúrához tartozó további temetők zömét Szabó János Győző (1929–1986) ásta meg (pl. Maklár, 1959–1962; Füzesabony, 1960–1971; Sirok, 1969–1970); Szabó korai halála miatt eredményeit Patek Erzsébet publikálta (1991). Településeiket még nem sikerült megtalálni. Kutatástörténeti előzmény, hogy pl. a Gyoma határában 1903-ban előkerült fejedelmi halomtemetkezést a publikáló (1905) Márton Lajos feltételesen a szkítákhoz sorolta, Párducz Mihály viszont a mezőcsáti csoport és a szkíta kor kezdete közé keltezte, és kései kimmer bevándorlókhoz kötötte. A részletező hazai kutatást Paul Reinecke trák–kimmer kultúrkört felvető elmélete indította el a 19. század végén. Az ide sorolt Kárpát-medencei bronz és vas lószerszámleletekre (pl. Biharugra) a nemzetközi kutatás figyelmét Gallus Sándor és Horváth Tibor (1910–1972) hívta fel (Un peuple cavalier prescythique en Hongrie, 1939).

A szkíta kor (kb. Kr. e. 6–5/4. század) újabb, keletről (Erdélyből, a Kárpátok szomszédságából és Északkelet-Balkánról) érkező, kocsizó, pikkelypáncélos csoportok megjelenésével hozható összefüggésbe. A hazai régészetben használatos nevük a magyarországi Szentes határában feltárt vekerzugi temető alapján: vekerzugi {V-370.} kultúra vagy csoport. A beköltözők és a helyi lakosság keveredéséből idővel a Vekerzug-Hetény csoport alakult ki. Világhírű hazai emlékei: a tápiószentmártoni elektron (Bella Lajos és Hillebrand Jenő ásatása, 1923), a Mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (1928). A két pajzsdíszt először közlő Fettich Nándor mindkét ötvösremeket görög mestereknek tulajdonította (1927–1928, 1934), s a 4., illetve az 5. század közepére keltezte. Vele szemben Párducz Mihály a 6. század közepére datálta, és keleti eredetűnek tartotta (1965), ahogy akkoriban Kádár Zoltán (1915–) is. Vékony Gábor előbb kis-ázsiai jón mesterek munkájának feltételezte a 6–5. század fordulóján (1972), majd megkérdőjelezte, hogy kelet-európai szkíta behatolásra utalnának (1986), s felvetette a helyi gyártás lehetőségét, amire szerinte az ártándi aranygyöngyök szarvasábrázolása és a törökszentmiklósi csontból faragott példány utal. Legújabban (1999) Kemenczei Tibor az iráni-szkíta ötvösség remekeiként határozta meg az aranyszarvasokat, és földbekerülésüket a korai szkíta időszakra, a 6. századra vagy az elé helyezte. A vezérleletek eredete és datálása körüli viták szemléletesen jelzik a szkíta kor kutatási problémáit, s azok változását. A bronz tegezveretek teljes hazai felgyűjtését Kemenczei Tibor (1986), az égetett agyag testpecsételőket Kisfaludi Júlia publikálta (1997). Egy másik különleges leletcsoportot alkotnak a bronzcsörgők és a bronzcsengők. Elsőként a sümegi múzeumalapító Darnay Kálmán Zalamihályfáról származó szkíta csörgőket ismertetett (1900). A „zenélő” sámánbotvég-díszeknek tartott tárgyak monografikus feldolgozása Bakay Kornél érdeme (1971).

A tápiószentmártoni aranyszarvas

A szkíták magyarországi jelenlétének felismerése a 20. század elején történt meg. Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1893. évi egyik füzetében közölte az első tárgyakat. Supka Géza (1883–1956) e témában tartotta akadémiai székfoglalóját (A skyták, megjelenése: 1909). A szkítáknak tulajdonított emlékanyagot Bottyán Árpád (?–1943) rendszerezte először (Szkíták a magyar Alföldön, 1955). Párducz Mihály (1908–1974) az 1940-es években rendkívül nagy intenzitással kezdte meg a szkíta települések és temetők kutatását. A Szentes-vekerzugi temetőben (az ásató 1937-től Csallány Gábor) egy vasalt kocsi maradványait is megtalálta az eléfogott és leölt két lóval együtt. Az „in situ” kiemelt leletegyüttes a Nemzeti Múzeumba került. A Párducz által 1950-től megásott temető teljes közlése: Le cimetierie Hallstattien de Szentes-Vekerzug. 1–3. (Acta Archaeologica, 1953–1955). Világhírűvé vált tárgy az ártándi sírból 1953 őszén előkerült aranydiadém és a valószínűleg Spártában készült bronzhüdria (italkeverő) edény; Párducz 1965-ben angol, 1973-ban német nyelven tette közzé a két leletet. Ugyanő gyűjtötte össze újra (1958) – Téglás Gábor (1848–1916) erdélyi gyűjtését (1913) követően – a másik jellegzetes tárgytípust, a tükröket. Kardjaikkal Fodor István (1943–) foglalkozott egy tanulmányban (1969), a korai típusú nyílcsúcsokat pedig Kemenczei Tibor dolgozta fel (1994). A csanyteleki nagy (eddig 132 síros) temető kutatását Galántha Márta vezetésével végezték el (1979-től).

A korszak első, teljességre törekvő időrendjét Párducz Mihály dolgozta ki; eszerint a magyarországi szkíta kor 560 körül, az északkeleti-Kárpátok hágóin történő bevándorlással kezdődött. Kapcsolataik az 5. század első negyedének végén megszűntek volna Kelettel. E belső és önálló fejlődésre, több tárgytípus korábbi, helyi előzményére helyezi a hangsúlyt Vékony Gábor. Az utóbbi két évtizedben az is felmerült (pl. Vékony, 1983), hogy egyes csoportjaik a Dunántúl stratégiai pontjait is megszállták.

A Hallstatt kultúra elnevezése egy ausztriai helynévből (Salzburgtól 15 km), lelőhelyből ered. A Dunántúlon a Hallstatt C (7. század) és D (6. század) időszak a kora vaskort fedi. Anyagi kultúrájukban keleti {V-371.} és déli (balkáni és itáliai Villanova kultúra), valamint nyugati hatások mutathatók ki. Az elhunytakat hamvasztást követően temették el (a Somló, illetve a Ság hegy körüli, a Pécs-jakabhegyi és a soproni halmokba; Fehérvárcsurgó, Lovászpatona, Nagyberki, Süttő, Százhalombatta, Vaszar és Vaskeresztes vezető réteghez tartozóit is halomsírok – tumulus – alá). A halomsírmezők kutatása a 19. század utolsó évtizedeitől és a 20. század elejétől napjainkig folyik. Egyik első topográfiájukat Felvinczi Takács Zoltán készítette el (Archaeologiai Értesítő, 1914). A legjelentősebb ásatók: Bella Lajos, Darnay Kálmán, Fekete Mária, Holport Ágnes (1950–), Jerem Erzsébet (1942–), Lázár Jenő, Márton Lajos, Mithay Sándor, Nagy László (1904–1978), Patek Erzsébet, Petres Éva (1927–), Rhé Gyula (1871–1936) és Vékonyné Vadász Éva (1944–). A Sopron-várhelyi halmok egyikéből származik az a világhírű urna, amelyen – többek között – szövésábrázolás és valamilyen ünnepi „körmenet” látható. A halmok sírkamrái fából (pl. Csönge, Fehérvárcsurgó, Százhalombatta) vagy kőfallal, fa födémmel (pl. Mesteri, Süttő, Vaskeresztes), illetve kőből (pl. Kismező) készültek. A temetkezési szertartás részleteit Süttőn (Vadász Éva, 1983) és Vaskeresztesen (Fekete Mária, 1985) sikerült a legjobban megfigyelni és rekonstruálni. Néha előfordul a kocsival történő eltemetés (pl. Somlóvásárhely I. halom), gyakrabban a lószerszámok, különleges mellékletként a bikafejjel díszített agyagedény és bronz situla (italkeverő edény), valamint az agyagból készített napszimbólumok, holdidolok. Az ún. „köznépet” jóval szegényesebb, ún. lapossíros temetőkben találták meg (Halimba, Nagydém, Süttő).

Magaslati, több esetben erődített, kő vagy fa és föld felhasználásával épített sáncokkal épített településeik Sopron-Várhelyen, Süttő-Nagysáncon, Tihany-Óváron és a velemi Szent Viden kerültek elő. Legjobban a soproni Várhely kutatott (Patek Erzsébet, 1982). Ezek mellett ismertek folyóvíz melletti erődített telepeik (pl. a Duna melletti Süttő-Nagysánctető), illetve a köznép kis telepei (pl. Csönge, Pilismarót-Szobi rév). A településeken felszínre épített boronaházak és földbe mélyített építmények álltak.

A kultúra helyi időrendjének kidolgozására Miske Kálmán tett kísérletet (Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1910), amikor a korszak kapcsolótűit (fibuláit) tipológiai alapon rendszerezte. Munkásságát Fekete Mária folytatta (Archaeologiai Értesítő, 1985). Bronz kisplasztikáikkal Miske (1908), Darnay (1913) és Horváth László (1945–) foglalkozott (1972). A kérdést, összegző módon, Kemenczei Tibor tárgyalta, amikor a sarkadi bronzszobrocskát publikálta (1990). Festett, fényezett, grafitsávos (?), buccherós és fémfólia-rátétes díszkerámiájával szinte minden – a témában publikáló – kutató foglalkozott. Patek Erzsébet Westungarn in der Hallstattzeit (Weinheim, 1993) című könyve a Dunántúl Hallstatt-kori anyagának egy helyen történő újraközlése és összefoglalása, de tartalmazza a mezőcsáti kultúra emlékeit is. A korszak dél-dunántúli lakosságát az illyrekkel, pannonokkal és venétekkel szokás azonosítani.

Az 1853-tól létező keltológia tudományának része a régészetnek a keltákkal foglalkozó ága. Hazai emlékanyagukat elsőként Pulszky Ferenc közölte (1879). A német Paul Reinecke tanulmánya (Archaeologiai Értesítő, 1898) szerint a kelták (Franciaországban gallok, Kis-Ázsiában galaták) civilizációja az 5. század végén jelent meg a Kárpát-medencében. A római hódításig (1. század) tartó időszakot a kutatás nálunk is négy periódusra osztotta. A Dél-Dunántúlon élő venétek(?), a pannonok, az illyrek és a kelták képezték később a római kori Pannonia őslakosságának zömét. A Kárpát-medencei kelták északról és nyugatról érkeztek, és innen vezettek hadjáratokat délre, a Balkán felé. Ugyanakkor itáliai kapcsolataik is voltak {V-372.} (erre utal a Keszthely-dobogói bronzszobrocska). Az ide érkező kelták halottaikat először korhasztással (csontvázas rítus), majd – a helyi lakossággal történő keveredést követően – hamvasztással temették el. A sírok némelyikét körárok határolta (pl. Ménfőcsanak, Vác/Kosd), s néhány esetben a sírgödröt fával bélelték (pl. Nagymánya, Tótmegyer).

Kovács István (1880–1955) 1900-ban Erdélyben megásta az apahidai kelta temetőt, s 1911-ben mind a 22 sírt ismertette. E korszak kutatásában hazai szenzációnak számít az 1906-tól éveken át kutatott szalacskai pénzverő- és öntőműhely (feltárója és publikálója [1906–1911] Darnay Kálmán). A 20. század első felében Horváth Adolf János amatőr kutató által feltárt, kb. 100 síros szobi temető anyaga sajnos máig sincs részleteiben publikálva. A kosdi temetőből, amelyet az 1920-as évek második felétől amatőrök ástak, illetve 1926-ban Bella Lajos és Fettich Nándor kutatta, rengeteg tárgy került a Magyar Nemzeti Múzeumba – és külföldre.

Mintegy három évtizedes gyűjtőmunkát követően születtek meg azok a feldolgozások, amelyeket máig alapirodalomként használ minden, a Kárpát-medence kelta korával foglalkozó kutató. Márton Lajosnak A korai La Tène kultúra Magyarországon (1933) című műve és az akkor ismert teljes leletanyag közlése (1934) az információk első, teljességre törekvő összefoglalása. Újabb mérföldkövet jelentettek Hunyady Ilona Kelták a Kárpát-medencében. 1–2. (1942–1944) és Kelták a Kárpát-medencében. Leletanyag (1957) című kötetei.

Az 1950-es évek végétől az 1970-es évekig terjedő időszakban újabb nagy feltárások kezdődtek. Kaposvári Gyula (1916–1998) szolnoki múzeumigazgató leletmentése során került sor a jászberényi Cserőhalmon a kelta temető feltárására és publikálására (1969); itt találták meg a hazai anyagban egyedülálló, sárkánydíszű, bronz ivókürtöt. Nagy és fontos dunántúli temetőiket Ménfőcsanak, Magyarszerdahely és Rezi határában, továbbá Szomódon, Borsosgyőrött és Vácon (valójában Kosd határában) találtak meg. Észak-magyarországi emlékeiket (Csobaj, Vác/Kosd stb.) Hellebrandt Magdolna közölte és foglalta össze (1989, 1991, 1994). A kelet- és délkelet-magyarországi kelta emlékanyagot Maráz Borbála értékelte (1982).

Településeik két nagy típusba sorolhatók: magaslati erődített és síkvidéki telepek. Föld-fa vagy föld-kő-fa sáncú erődített telepeket nem csak hegyre (Balatonföldvár, Sopron, Velem, Gellérthegy), hanem folyóvíz mellé, sík területre is (Ostffyasszonyfa, Károlyi Mária, 1985; Gór, Ilon Gábor, 1998) építettek. Ezek egy részének (pl. Velem, Gellérthegy) kutatása már a 20. század elején megindult, de a sáncok alapos vizsgálatára csak az 1960-as évektől került sor, legújabban magyar–francia program (Szabó Miklós [1940–] vezetésével, 1990, 1994) és a góri leletmentés keretében. Góron 30 m hosszúságban sikerült dokumentálni a sánc szerkezetét. Kisebb-nagyobb telepkutatásokat Acsán (Patay Pál, 1959), Ivánban (Nováki Gyula, 1961), Lébényben (Pusztai Rezső, 1967), Balatongyörök és Keszthely (Horváth, 1987, 1972), valamint Sé határában végeztek. A késő kelta (LT D) telepek legteljesebb összegyűjtését B. Bónis Éva (1919–1999) végezte el (1971), ugyancsak az ő nevéhez köthető a legteljesebben feltárt és legjobban publikált (1969) telepük, a Gellérthegy–tabáni is. A környezetrekonstrukció nemzetközileg számon tartott, komplex példája a soproni Krautacker településéről készült (Jerem Erzsébet és mások, 1984–1985).

A nagy mennyiségű leletanyag közreadásának céljával indult az ún. kelta-corpus, amelynek azonban eddig mindössze egyetlen, a dunántúli leletek töredékét tartalmazó kötete jelent meg (Corpus of Celtic Finds in Hungary. Transdanubia. 1. 1987). Fejér megye kelta emlékeit Petres Éva adta közre (1971).

{V-373.} A vas feldolgozását a kelták tömegméretekben, iparszerűen végezték, és új tárgytípusokat (pl. juhnyíró olló, eke, kasza) honosítottak meg a Kárpát-medencében. Díszített kardjaikról (ún. „szép kard” vagy „magyar kard stílus”) Szabó Miklós és Petres Éva jelentetett meg monográfiát (1992). Az első kelta pajzsot, a ménfőcsanakit Uzsoki András (1925–) rekonstruálta (1970). A Badacsony-lábdihegyi kettősfej a kelta koponyakultusz egyetlen olyan hazai emléke, amely egyúttal helyi, fejlett kőszobrászatukra utal. Edényeiket zömmel korongon készítették, és gyakran bepecsételt díszítéssel (állatküzdelem, koncentrikus kör) látták el. A fazekasok égetőkemencéit az alábbi helyeken tárta fel a kutatás: Békásmegyer (Nagy Lajos [1897–1946], 1942), Sopron (Jerem Erzsébet, 1984), Esztergom (Kelemen Márta, 1987) és Gór (Ilon Gábor, 1998). Jellegzetes ékszerük volt a sokszor az övet díszítő, maszkos üveggyöngy; első példányát Lehóczky Tivadar 1906-ban Munkácsról közölte. Textilmaradványt Rezi 59. sírjából sikerült megmenteni.

A hazai kelta régészet emlékeit népszerűsítő kötetben (A kelták nyomában Magyarországon, 1971) Szabó Miklós foglalta össze."

A Kárpát-medence vaskorának időrendje

***

[RÉG]

Fontos megállapítások a régészeti anyagból:

"A vaskor elsõ felében a Dunától nyugatra és keletre fekvõ területek két különbözõ kultúrkör részeivé váltak. A Dunántúlon a közép-európai Hallstatt-kultúra keleti változata terjedt el, míg az Alföldön, az északi hegyvidéken a sztyeppei preszkíta, majd a szkíta kultúra lett az uralkodó. A Duna–Tisza térségét a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeitõl a kelta nép egyesítette ismét.'

Preszkíták (Tisza-térség):

'A régészeti kutatás már több évtizeddel ezelõtt felfedezte, hogy a Kárpát-medence és a sztyeppevidék kora vaskori lószerszámzat- és fegyverzetleletei rendkívül hasonlítanak egymásra. Gallus Sándor és Horváth Tibor 1939-ben megjelent, az összes Kárpát-medencei preszkíta zablaleletet közlõ könyvében arra az eredményre jutott, hogy ezek egy keleti lovas nép emlékeit alkotják. Ezt a véleményt több kutató osztotta, mások azonban úgy vélték, hogy a sztyeppékrõl a kora vaskori lószerszámzat kereskedelem, valamint az elit népesség közötti kapcsolatok útján jutott el a Kárpát-medencébe.

A kérdés eldöntéséhez fontos adatokat szolgáltattak az Alföldön feltárt kora vaskori sírok, amelyek olyan temetkezési rítust tükröznek, mint amilyen a preszkíta korban a sztyeppevidéken szokásos volt. Ezek alapján megalapozottan állítható, hogy a mezõcsáti kultúrába tartozó népcsoport nem a késõ bronzkori lakosság utóda, hanem új, keleti betelepülõ volt az Alföldön.

A ló irányítására a korábbi formáknál alkalmasabb, két, csuklósan illeszkedõ tagból álló szájrésszel rendelkezõ zablaformát a Kaukázustól északra, a Kubán folyó síkságán lévõ fémmûves mûhelyek alakították ki.

A korai vaskorból származó fegyverek, nyílhegyek (Kunszentmiklós), buzogányok (Biharugra, Prügy), vas pengéjû tõrök (Mátra vidéke, Pécs–Jakabhegy), vasfokosok (Doboz, Pécs–Jakabhegy), lándzsahegyek (Dunakömlõd, Pécs–Jakabhegy), bronz lándzsahüvely (Biharugra, Dunakömlõd, Kakasd) együttesen a lovasoknak megfelelõ fegyverzetet alkotnak. Formáját tekintve mindegyik fegyverfajtának megvan a keleti elõképe.

Az aranykincsek arról vallanak, hogy a Duna–Tisza térségében a korai vaskor folyamán az aranymûvesség újabb virágkorát élte. Az ötvösmunkák stílusa azonban teljesen más ízlésvilágot tükröz, mint a késõ bronzkori ékszereké.

Az Alföldön a korai vaskorban élt lakosság, annak ellenére, hogy viszonylag kis területet tartott a birtokában, igen jelentõs hatást gyakorolt más tájak népeinek a kézmûvességére. Ennek bizonyítékai a késõi urnamezõs, illetve a korai Hallstatt-kultúra dunántúli, ausztriai, cseh-, dél-németországi emlékanyagából, az észak-itáliai Villanova–Este- kultúra temetkezéseibõl származó lószerszámleletek. Az Alföld korai vaskori lakói olyan ismeretekkel rendelkeztek – lovas hadviselés, fejlett vasmûvesség –, amelyek akkor Közép-Európában újak voltak, s elterjedésük sokban hozzájárult az ottani gazdaság, kultúra fejlõdéséhez.'

Szkíták (Alföld, Erdély):

A Kr. e. 7. század közepe táján új korszak kezdõdött a Dunától keletre esõ alföldi és hegyvidéki tájon. Ekkortól vált ez a térség annak a nagy keleti kultúrkörnek a részévé, amelyet korábban a Fekete-tengertõl északra fekvõ sztyeppevidéken, Szkítia területén az iráni nyelvcsaládba tartozó szkíta nép hozott létre.

A szkíták történetérõl már írásos, fõleg görög források szólnak. A Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosok (például Histria, Tyras, Olbia) révén került Szkítia a görög világ érdekkörébe. Hérodotosz görög történetíró (Kr. e. 487–425) mûvébõl ismeretesek a sztyeppei térséget benépesítõ népek nevei, területük leírásából arra lehet következtetni, hogy Erdélyben az agathürszoszok, a Tisza-vidéken pedig a szigünnák laktak. A régészeti leletek igazolják azt, hogy ezekre a tájakra valóban betelepedtek szkíta kultúrájú népcsoportok.

Szkítia és a szkíták a magyar történeti hagyományokban, a magyarság származásáról alkotott elméletek, eszmék között is szereplõ fogalmak és nevek. Középkori krónikaírók (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczi János, Bonfini) fogalmazták meg elõször, hogy a szkíták, a hunok és a magyarok azonos népet alkottak. Munkáik alapforrása a 915-ben meghalt Regimo prümi apát krónikája volt, amely korábbi görög, bizánci történeti mûveken alapult. A szkíta elnevezést azonban ezek a munkák nem egy meghatározott, hanem minden keleti népre (például hunok, avarok, magyarok, kunok) alkalmazták. A középkori magyar nemesség származástudatát ezek a krónikák alapozták, mely szerint létezett a szkítiai õshaza, s hittek a hun eredetben. Ez a hit a 19. században, a nemzeti romantika idején széles körben elterjedt, sõt még ma is hat.

A régészeti kutatás a 19. század vége óta számos olyan magyarországi leletet közölt, amelyet a szkíták hagyatékának tartottak. Hampel József, Fettich Nándor, Bottyán Árpád, Roska Márton, Párducz Mihály munkásságának köszönhetõen ennek az emlékanyagnak keleti vonásaira, rokonságára derült fény.

A telepásatások eredményei után ítélve az Alföldön és az északi hegyvidéken a szkíta korban egy letelepült, földmûvelõ, állattartó gazdálkodást folytató lakosság élt.

A gazdaság a mezõgazdasági termelésen kívül a fejlett vasmûvességre és az alföldi lótartásra támaszkodott. Az Északi-középhegységben található vasércet kitermelve, az ottani kovácsmûhelyek látták el az egész Alföld lakosságát fegyverekkel és szerszámokkal.

A vastermékekkel és a lovakkal folytatott kereskedelem értékes import tárgyak megszerzését tette lehetõvé az Alföld lakói számára. Külön említést érdemel egy bronz bogrács is, amely a kelet-alpi Hallstatt-kultúra egyik mûhelyének a terméke és egyúttal a K–Ny-i kapcsolatok bizonyítéka. A sztyeppevidékrõl számos olyan tárgytípus származott, amelyet az alföldi–hegyvidéki mûhelyek is gyártottak.

A kereskedelem útvonala dél felé egyrészt a Balkánon, a Vardar–Morava folyók völgyén át, másrészt az Al-Duna mentén a görög Histria városáig vezetett. Másik irányban, a Felsõ-Tisza-vidéken, a Kárpátok hágóin át a Dnyesztert követve érték el a Fekete-tenger mellékét, Olbia városát. Nyugat felé az õsi kereskedelmi útvonal, a Duna mente volt az Alföldet Közép-Európával összekötõ kapocs.

A sztyeppei övezet mûvészetének jellegzetes motívumai voltak a különbözõ állatok: a szarvasok, a kosok, a párducok, az oroszlánok, a sasok, a griffek, a lovak és az állatküzdelmi jelenetek. Az Alföldön a szkíta állatstílusú ötvösmunkák legszebb emlékeit képviseli két, aranylemezbõl domborított szarvas. (Zöldhalompusztán és Tápiószentmárton határában). A két szarvasfigurához hasonlóak a sztyeppe vidéki szkíta fejedelmi kurgánok leletei között fordulnak elõ. A Kubán folyó síkságán, Kelermesznél kiásott, hasonló stílusú szkíta leletek a Kr. e. 7. század közepérõl, harmadik negyedébõl származnak, így az alföldi darabok sem lehetnek sokkal fiatalabb idõszak emlékei; azaz a 6. század folyamán kerülhettek a föld alá.

Az állatalakokkal díszített sokfajta, nagyszámú tárgy alapján joggal állapítható meg, hogy a szkítakorban az Alföldön és az északi hegyvidéken olyan népesség élt, amely az eurázsiai sztyeppei térségben született állatstílusnak nem csak néhány elemét vette át, hanem maga is olyan világképpel rendelkezett, amely ennek a látásmódnak az ihletõje volt. Ezek a leletek azt bizonyítják, hogy az alföldi mesterek értették az állatstílus jelképrendszerét, s annak felhasználásával mintázták meg a legkülönfélébb tárgyakat.

Az Alföld szkítakori emlékanyagának egy része a Kaukázustól északra fekvõ, a Kubán folyó síkságán feltárt, Kr. e. 7–6. századi halomsírok leleteivel mutat egyezéseket, a másik része pedig a Dnyeper– Dnyeszter menti, erdõs-sztyeppei övezet korai szkíta leleteivel árul el rokonságot. Az orosz kutatás újabb eredményei szerint a szkíta törzsek uralmukat a Dnyepertõl nyugatra már a Kr. e. 7. század közepe körül kiterjesztették. Ennek a hódításnak a hullámai elérték a Kárpátok, majd a Tisza–Duna térségét is. A helyi lakosság és a Szkítiából származó hódítók összeötvözõdésébõl formálódott ki az Alföld, az Északi-középhegység középsõ vaskori népessége. A Kr. e. 6. század folyamán ez a nép virágzó gazdaságot, kézmûipart teremtett meg. Önállóságát a Kr. e. 5. század végétõl a kelta hadjáratok számolták fel. A keltakor temetõinek, településeinek a leletei azonban azt mutatják, hogy az Alföld keleti eredetû népe helyben maradt, s anyagi, szellemi kultúrájának számos eleme még sokáig élt, hatott a kelta uralom idején is.

Hallstatt-korszak (Dunántúl):

Az 1970-es évektõl a korszak hazai és nemzetközi kutatása egyaránt fellendült. Ez a korábban feltárt temetõk anyagának közreadásában (Vaszar, Somlóvásárhely) és a már ismert, kulcsfontosságú lelõhelyek ismételt kutatásában (Pécs–Jakabhegy, Nagyberki–Szalacska, Regöly, Százhalombatta, Süttõ, Tihany–Óvár, Sopron–Várhely, Velem), valamint továbbiak (Fehérvárcsurgó, Vaskeresztes, Sopron– Krautacker, Szentlõrinc) feltárásában nyilvánult meg. Az eredményekrõl az 1984-es veszprémi, majd tíz évvel késõbb az 1994-es soproni nemzetközi konferenciákon számoltak be az ásatók. E két kollokvium elõadásait közlõ cikkgyûjtemény és Patek Erzsébet 1993-ban publikált monográfiája jelenti a Dunántúl Hallstatt-korára vonatkozó ismereteink legfontosabb forrását.

A közelmúltban pedig egy francia és egy német nyelven megjelent kiállítási katalógus mutatta be a Kr. e. utolsó évezred legszebb emlékanyagát. Az egyes csoportok elterjedése és kapcsolatai szempontjából fontos környezõ területeken, Szlovákiában, Ausztriában és Szlovéniában is összefoglaló jellegû munkák jelzik a vaskori kutatás megélénkülését. E. Studenikova, L. Nebelsick, O. H. Urban, M. Egg, C. Dobiat és B. Terzan részletesen is foglalkozik az Alpok elõterében, illetve a Kárpát-medence nyugati felében található leletekkel, az utóbbi kutató új regionális és idõrendi felosztást is javasol a pannoniai anyag elemzése alapján.

A kronológiai rendszer finomítása szempontjából is lényeges új eredmények születtek a korábban alig ismert vagy vitatott átmeneti korszakok kutatásában, mind a késõ bronzkor – korai vaskor, mind a Hallstatt–La Tène átmeneti idõszak vonatkozásában. Ezek területenként ugyan eltérõ, de a korábbi felfogással ellentétben töretlen fejlõdésre utalnak.

A földvárak egy csoportjára jellemzõ, hogy a hozzájuk vezetõ útvonalak mentén találhatók azok a tumulusokból, azaz halmokból álló, néha több száz síros temetõk, ahova az ott lakókat eltemették. ... A korai vaskor elsõ felében (Ha C és Ha D eleje) a halottat a máglyán való elhamvasztás után helyezték a sírba. Ezt a Ha D korszak végén fokozatosan felváltja a csontvázas temetkezési rítus, az égetés nélküli elföldelés szokása.

A halmos temetkezésekkel párhuzamosan síkvidéki urnatemetõkkel is találkozunk a Hallstatt-korban. ... A kerámia és a fémanyag jellege megegyezik a tumulus-temetkezésekével, de annál szegényesebb. A korábbi kutatás szerint ezek voltak a köznépi temetõk, a kétféle temetkezési szokás pedig társadalmi különbségeket tükröz. Újabban a késõ bronzkori õslakosság továbbélésének bizonyítékaként, azaz hagyományos temetkezési módjának megõrzéseként tekintjük ezeket a sírokat. A Kr. e. 6–5. századi vegyes rítusú temetõk – függetlenül attól, hogy hamvasztásos vagy csontvázas sírokról van-e szó – kiegyenlítettebb szociális viszonyokra utalnak.

A Kr. e. 5. századot – a leletanyag sokszínûségét is tükrözõ – élénk kulturális és kereskedelmi kapcsolatok jellemzik. Ez a helyi gyökerû, keleti kelta kultúra kialakulásának idõszaka, melyet a bajor Dunavidéktõl a Dunántúlig új telepek és temetõk megjelenése jelez.

AZ EDÉNYMÛVESSÉG REMEKEI, AZ ÁBRÁZOLÁSOK Nem esett még szó a mindkét nem sírjában egyaránt meglévõ, Hallstatt-kori leletanyagunk legjelentõsebb részét képezõ kerámiáról. A mennyiségében is számottevõ, de fõként változatos formáival és díszítésmódjával kitûnõ anyagcsoport részletesebb áttekintést igényel. ...

A sírokban található edények közül legfeljebb egy-kettõ – az sem feltétlenül – szolgált hamvakat tartalmazó urnaként. ... Az edények másik csoportja (tágas tálak, plasztikus állatfejekkel vagy stilizált állatalakokkal díszített urnák, fedõk, bekarcolt ember- és állatábrázolással díszített edények) és a tûzikutyák kifejezetten a halott túlvilági életével kapcsolatos vallási elképzelések miatt kerültek a sírba.

Ezek a Hallstatt-kor második felére (Ha C2/D1) jellemzõ ember- és állatábrázolások egyaránt tükrözik az élet mindennapjait, és bepillantást engednek a szellemi, a vallási szférába is. A nõ (istennõ?) alakok gyakori feltûnése különös, összetett hangsúlyt kap az élet-halál és termékenység jelképeként. Az orsóval, szövõszékkel és az ollóval vagy késsel ábrázolt nõalakok (Sopron–Várhely 27. sír) a klasszikus végzet istennõinek megtestesítõi, akik az élet fonalát fonják, szövik és elvágják.

Különösen fontos az a stilizált életfával összekapcsolt jelenet, amelyhez hasonló festett ábrázolás egy szlovákiai sírból került elõ, ami megerõsíti az istennõnek az élet-halál uraként és a termékenység szimbólumaként való megjelenítését."

Kelták (Kárpát-medence és Nyugat-Európa):
A második világháború után új lendületet vett keltakutatás mérföldkõnek számító állomása volt az 1974-ben Székesfehérváron rendezett nemzetközi kelta konferencia és kiállítás. Ekkor nemcsak a korszak kiemelkedõen fontos Kárpát-medencei leletei kerültek a neves szakemberek érdeklõdési körébe, hanem a magyar kelta kutatók új generációja is bekapcsolódott az európai kutatás vérkeringésébe, amelynek eredménye napjainkig érezteti hatását. A keleti kelta kultúrkör olyan jellegzetes leletcsoportjainak, mint a kardok, a pecsételt és a plasztikus díszítésû kerámia, a pszeudofiligrán ékszerek stb. stiláris, technológiai, majd késõbb modern természettudományos módszerekkel végzett vizsgálatai nagymértékben hozzájárultak korábbi ismereteink pontosításához. Fény derült a különbözõ irányú távolsági kapcsolatokra és a klasszikus területekrõl érkezõ hatások tér- és idõbeli differenciáltságára. Elõtérbe került a kora és a késõ vaskor átmeneti idõszakának, azaz a Kr. e. 6–5. századnak a kutatása, amelynek eredményei igazolták a legkorábbi, La Tène A korú leletanyag meglétét a Dunántúl északnyugati, valamint Duna menti régiójában. Nem kevésbé fontos megállapítások születtek Pannonia romanizációjával és a bennszülött kelta lakosság római kori továbbélésével kapcsolatban. A politikai és közigazgatási szempontból is elkülönülõ törzsek a Flavius-korig, a provincia belsõ területein néhol még azután is megõrizték önállóságukat. A településtörténeti kutatások a terepbejárásoknak, a nagyszabású leletmentéseknek és az autópályaásatásoknak köszönhetõen gyökeres fordulatot vettek. Míg a telepanyagot korábban csak néhány földbe mélyített, kisebb gödörház leletei alapján ítéltük meg, az utóbbi években az ország különbözõ, ebbõl a szempontból ismeretlen területein sikerült összefüggõ települési egységeket feltárni, megfigyelni a falusias vagy a tanyákhoz hasonló jellegû telepek környezeti viszonyait, egyszersmind gyarapítani gazdaságtörténeti ismereteinket.

Ausztria keleti részén, a Lajta hegység mindkét oldalán, a Fertõ medencéjében és Délnyugat-Szlovákiában már a Kr. e. 5. század elejétõl érzõdik a La Tène-kultúra hatása. A késõ Hallstatt-kori lakosság telepei és temetõi folyamatos megtelepedésre utalnak, és közülük néhány egészen a La Tène B2/C1 idõszakig, azaz a 3. századig használatban maradt. A „bevándorló” keltákkal, az ún. „síktemetõk” népességével azonban elõször a Kr. e. 4. sz. legelején számolhatunk. Erre az idõpontra egyaránt utalnak régészeti és történeti források. Pompeius Trogus (*) a Kr. e. 1. század második felében élt kelta származású történetíró mûvének Iustinus-féle kivonata szerint Itália és Pannonia elfoglalása egyszerre történt, s a hódító törekvések oka a kelták túlnépesedése lehetett.
A hazánkba érkezõ kelta törzseket név szerint nem ismerjük, a korai La Tène lelõhelyek elterjedése alapján azonban arra következtetünk, hogy a foglalás nyugat felõl történt, és kisebb csoportok hatoltak a folyóvölgyek, elsõsorban a Duna és mellékfolyói mentén Észak-Dunántúl területére egészen a Balaton vonaláig, ahol a tó északnyugati sarka, illetve a Zala folyó völgye körül is koncentrációt mutatnak. Valószínûleg még a 4. század elsõ felében a Duna észak–déli folyásának vonalát is elérték, majd rövidesen átlépték, mint azt néhány Duna-könyök környéki és északkelet- magyarországi La Tène B-korú temetõ bizonyítja. Nem sokkal ezután behatoltak Erdély területére: annak északnyugati peremén és az erdélyi medencében csoportosuló La Tène B korú temetkezések a rohamos terjeszkedés bizonyítékai.
Pompeius Trogus szerint a kelták éveken keresztül harcoltak az itt talált õslakossággal, amit az is bizonyít, hogy a Balatontól délre fekvõ terület népessége még csaknem egy évszázadig képes volt az ellenállásra és megõrizte függetlenségét. Ekkor még az Alföld szkítakori lakosságát sem fenyegette a hódítás veszélye. Újabb fordulat a Kr. e. 4. század végén, a 3. század elején következett be, amikor a középsõ Rajna-vidékrõl származó törzsek ismét hódító útra indultak dél felé. Elõször Trákia északi határán harcoltak, majd nagyszámú sereggel – Belgios és Brennos vezetésével – a Balkánon folytattak területszerzõ háborút, de a Kr. e. 279-ben, illetve 277-ben elszenvedett vereség után a sereg visszavonulásra kényszerült, és több részre szakadva új haza után nézett. A Kr. e. 3. század második harmadától azonban nemcsak Dél-Dunántúlon, hanem Északkelet-Magyarországon és az Alföldön is ugrásszerûen megnõ a lelõhelyek száma, tehát ettõl az idõtõl kezdve az egész Dunántúl kelta politikai fennhatóság alá kerülhetett. A század közepétõl az alföldi szkíta temetõkben megjelennek a kelta sírok, a telepeken pedig a jellegzetes kelta anyagot tartalmazó objektumok, amelyek a nagyobb ellenállás nélküli terjeszkedésre és az õslakossággal kialakított békés kapcsolatra utalnak.

...a politikai és katonai szempontból lazán szervezett kelta lakosság nem jelentett komoly akadályt Róma hódító törekvései számára. Pannonia elfoglalása után civitasokba szervezték a bennszülött kelta lakosságot, de meghagyták õket addigi szállásterületükön, s ha a romanizáció érintette is kultúrájukat, korábban kialakult életmódjukat, mûhelygyakorlatukat, vallási szokásaikat, névadásukat még több száz évig megõrizték. Sokkal keményebb ellenfélnek bizonyultak a pannonok, akik törzsi lázadások formájában juttatták kifejezésre nemtetszésüket az erõszakos terjeszkedés politikájával szemben.
...Vannak olyan temetõk is, amelyek használata a B periódus elsõ vagy második felében indul, és tart a teljes C idõszakban. Ezeken a lelõhelyeken 150-180 év alatt több generáció temetkezett, ami egy-egy kisebb népcsoport egy helyen való tartós megtelepedésére utal. A második típust azok a viszonylag rövidebb ideig használt, de nemegyszer 50-80 sírt is tartalmazó temetõk képviselik, amelyek a Kr. e. 3. századtól alakultak ki, s a kelták Kárpát- medencei uralmának fénykorára, s a jelentõsen megnövõ népsûrûségre utalnak.
A leletanyag közelebbi vizsgálata differenciált kapcsolatokat tükröz. Különösen a Kr. e. 5–4. századi együttesek leletei szolgálnak felvilágosítással az egyes tárgytípusok eredetére vonatkozóan. Késõbb a helyi mesterek által elõállított termékeken egyre inkább érzõdik az alaplakosság kultúrájának hatása. További befolyásoló tényezõként hatnak a különféle népmozgások következtében megismert, esetleg importált tárgyak. Ezeknek a kelta ízlés szerint átformált utánzatai nagy számban készültek Kárpát-medencei mûhelyekben. A kézmûves ipar igazi kibontakozása a Kr. e. 4. század végére és a 3. századra tehetõ. Ekkor születtek a legszebb vésett díszítésû kardok, a vérzománc-berakásos bronz övek, valamint a „szkíta” kultúra termékenyítõ hatására létrejött alkotások. A Kr. e. 2–1. századtól kezdve, a népesség erõdített telepeken való koncentrálódása idején, megteremtõdtek a tömegtermelés feltételei, s új iparágak virágoztak fel. Közülük meghatározó jelentõségû volt a fazekasság, a vasmûvesség és a pénzverés.

A Kárpát-medence kelta lakosságának települési viszonyairól az utóbbi évtizedekben meglehetõsen sokat gyarapodtak ismereteink. A környezõ országokban feltárt La Tènekorú telephelyek és a hazai terepbejárások és ásatások egybehangzó tapasztalata szerint a kelták nem kedvelték a magasan fekvõ vidéket. Ez annál is inkább érthetõ, mert megélhetésük forrása a földmûvelés és az állattenyésztés volt, ami szükségessé tette, hogy a termõföld és a víz közelében telepedjenek meg. Ez a magyarázata annak is, hogy falusias jellegû telepek mellett igen gyakoriak a tanya, illetve a vicus-szerû kis települések, ahol egy-két vagy néhány család lakhatott földje közvetlen szomszédságában.
A vasból készült mezõgazdasági eszközök (eke, ásó, sarló, kasza) minden korábbinál gazdaságosabb mûvelést tettek lehetõvé. A kelták ismerték a különbözõ gabona- (búza, árpa, rozs, köles) és zöldségfajtákat, sõt valószínûleg szõlõt is termesztettek. A föld megmunkálása mellett az állattartásnak is kiemelkedõ jelentõsége volt. A telepeken található igen gazdag állatcsontanyag a háziállatok tenyésztésének és egyúttal a tartós megtelepedésnek a bizonyítéka.
A Kárpát-medencei kelta mûvészetet egyébként – egyetlen monumentális kõemléktõl eltekintve (badacsony–lábdi kettõsfej) – az ötletgazdag, jó technikai színvonalon megformált, „kis tárgyak” képviselik. Az idõszámításunk elõtti évszázadokban földünkön élt kelta törzseknek nemcsak olyan fontos technikai vívmányokat köszönhetünk, mint a korongolt kerámia tömeges elõállítása és maradandó vas-eszközkészlet kialakítása, de õk vetették meg a római kortól állandóvá váló, távoli területeket is összekötõ útvonalak, valamint a városi civilizáció alapjait is.
Az antik írott források szerint a Kr. e. 1. század közepén Boirebistas, dák király leverte a Kritasiros vezette kelta seregeket, és a Kr. e. 60 körül a Dunántúlra bevándorló boiok területét pusztasággá tette (deserta Boiorum). Ennek ellenére a ménfõcsanaki település legkésõbbi – azaz római kor elõtti – fázisának kelta boi lakossága mégis töretlenül továbbélt a római foglalás után is."

(*) Vajon ki lehetett ez a Kr. e. 1. században élt római csengésű nevű Pompeius Trogus történetíró (!), aki a kelták kialakulását nézve több évszázaddal később ilyen biztosra vette, hogy hódítással és háborúval kezdődött? Szerinte a kelták éveken keresztül harcoltak az itt talált őslakossággal, miközben a régészet mai álláspontja szerint "A 3. század közepétõl az alföldi szkíta temetõkben megjelennek a kelta sírok, a telepeken pedig a jellegzetes kelta anyagot tartalmazó objektumok, amelyek a nagyobb ellenállás nélküli terjeszkedésre és az õslakossággal kialakított békés kapcsolatra utalnak" Itt akkor most ki nem mond igazat? Akik mindent csak hódítással tudnak megszerezni, azok mások esetében is csak hódítást tudnak elképzelni, ilyen a római történetírás, és a belőle táplálkozó mai nyugati "indoeurópai" történetírás is jórészt. Az antik írott források szerint tehát a kelták hódítással szerezték meg ezt a földet, majd a keltákat leverték, területüket pusztasággá tették... ennek ellenére a régészet szerint békés együttélést, ellenállás nélküli terjeszkedést látni a kelta kor elején, és több évszázaddal később a kelta lakosság töretlenül továbbélt a római foglalás után is... később látni fogjuk Mesterházy Zsolt levezetéséből, hogy mennyire nem tévednek...

A hallstatti kultúra és a La Tène kultúra elterjedése a hivatalos történetírás szerint. A fő Hallstatt terület (i. e. 800) narancssárga színű, a terjeszkedés (i. e. 500 körül) sárga színű. A La Tène kultúra (i.e. 450.) zöld színű, a végső La Tène elterjedés (i.e. 50.) világoszöld színű. A nagyobb kelta törzsek neve fekete felirattal

***

Egyéb érdekességek a vaskorszakról Cser Ferenc és Darai Lajos tollából (a 2009-es Őstörténeti Kerekasztal vitáról)

"A harmadik kurgán invázió most sem érintette az Észak-kelet Kárpátok környezetét. Sőt, az egységes sírokat, azaz a gazdagok sírjának a hiányát egészen a Kr. e. VII. századig megfigyelhetjük, elsősorban Erdélyben.73 Ekkorra pedig már a kimmerekkel is találkozhattunk, akiknek a vezértörzse erre a területre telepedett be, amikor a szkíták Kr. e. 700 körül elüldözték őket a sztyeppei területükről. Ebben az idő-szakban a Dunántúlon már az urnasíros műveltséggel találkozunk. Ez a műveltség hatott a későbbi et-ruszk területen lévő Villanova műveltségre, ahová ugyanakkor Erdélyből szállítanak rezet.74 Érdekes, hogy nem csak a fémet szállították, hanem vele együtt ment a mester és a családja is, ott dolgozta fel a fémet, majd visszament eredeti telephelyére. Nem olyan fajta kereskedelemmel találkozunk itt, mint ami-lyet a Folyamközben folytattak! Az erdélyi területeken ekkoriban terjedt el a temetkezéseknél a csónakos temetkezési mód két madárral a csónak két orrában. A madár pedig lélekszimbólum. A vaskorszak küszöbére érkeztünk. A Kárpát-medencében azonban nem ez az időszak, amikor legelő-ször vasat öntöttek. A Tátra térségében már a JE. 4. évezred elejéről ismert vaskohó.75 Ennél sokkal ko-rábbról ismert olyan kemence, amelyiknek a hőmérséklete már 1600 °C fölött lehetett, ami a vas olvasztá-sához kell. Korábban még a vas tárgyakat szivacsos vasból kalapálással készítették el, mert a fémfeldol-gozó, fémöntő műhelyek nem voltak képesek a vas olvadáspontjára fölmelegíteni a reakciós elegyet, és a vas szivacsos formában redukálódott az érceiből. A Kárpát-medencében mégsem terjedt el ekkor a vasol-vasztás, mert a vas eszközök önmagukban alkalmatlanok voltak, pl. fegyverként mindaddig, amíg az acélt föl nem találták. S a Kárpát-medence bronza pedig annyira jó minőségű volt, hogy egyszerűen nem volt még szükség a vasra. A szkíta időkben a Kárpátok észak-keleti környezetében nyugalmat találunk. Ugyan föltehető, hogy a szkíták ‗hatalma‘ átmenetileg kiterjedt erre a területre is, de a műveltséget illetően semmiféle drasztikus átalakulást nem lehet kimutatni. Hérodotosz maga is írta, hogy a szkíták nem egységesek, számtalan ve-lük együttműködő, esetleg nekik adózó törzs tartozik alájuk, akiket egyaránt szkítáknak neveznek, de ezek akár meg is tagadhatják a szkíták katonai támogatását — mint ahogy ez Dáriusz hadjáratakor meg is történt.76 A szkíták sztyeppei uralma a Kr. e. 3. században megroppant, és a szarmaták elől részben Iránba vonultak, ahol megalapították a médek birodalmát,77 míg másik részük a Kárpátokon belülre telepedett, ahol a helyi lakosságban feloldódtak.78"

73 László (1974), p.: 82. Taylor, Thimoty: „Thracians, Scythians, and Dacians.‖ Prehistoric Europe; An Illustrated History. Szerk.: B. Cunliffe. Oxford Univ. Press, Oxford, 1998. p.: 378
74 Bárczi (1999), p.: 11.
75 Taylor (1998), pp.: 377-378.
76 Herodotos: The Histories, Ford. Aubreay de Sélincourt. Penguin Books, London, 1954. 4:87, p.: 243, Taylor (1998), p.: 381.
77 Ascherson, Neal: Black Sea. Vintage, London, 1996. pp.: 223-224.
78 László (1974), p.: 103.

***

A hagyományos régészeti elképzelések után vizsgáljuk meg e korszakot nemzetközi összefüggések tükrében. Ahogy azt a régészeti bevezetőben is már megemlítettük, a régészet általában nagyon "visszafogottan" bánik a magyar elnevezésekkel, és szinte minden cserépdarabot különálló régészeti korszaknévvel lát el. Érdemes megfigyelni, hogy az uralkodó régészet, rendkívül megtévesztő módon a vaskor esetében is az egyértelmű Kárpát-medencéhez, és a magyarsághoz köthető műveltségeket ismét teljesen idegen szavakkal nevezi el, mint pl. La Téne, vagy Hallstatt, miközben a régészeti közlések maguk elismerik, hogy a leletek alapján új kronológia és térbeli váz szükséges, tekintve hogy ezen kultúrkörök legkorábbi leletei a Kárpát-medenceiek, azaz ezek a műveltségek mind-mind hazai, ősmagyar területen összpontosulnak, vagy innen erednek.

Másként gondolkodik Mesterházy Zsolt, aki jóval átfogóbban értelmezi a leletek összességét, illetve a kelta és szkíta leletek időbelisége és összefüggései alapján a hivatalos állásponttól eltérő, másik időrendet, tágulási irányt és történetet tár elénk Európa vaskoráról és ókoráról A magyar ókor c. könyvében , ebből következnek ismét részletek:

(29. oldaltól)

"A keletiek (kelták) kialakulása

Mielőtt bármit is mondanék Európa őstörténetéről, magát a kelta nevet kell helyére tennem, mert ennek azonosításán akadtak el eddig a nem magyar nyelvű kutatók próbálkozásai. Baráth Tibor foglalja össze a kérdést: “Európa őstörténészei ... szinte minden földrajzi probléma előtt megtorpannak, és azt írják, rejtéllyel állnak szemben. A keltákkal kapcsolatban is minden rejtélyes: a nép földrajzi eredete, faji hovatartozása, nevének jelentése és Európában való szétáradása. Egy dologban mégis minden kutató egyet ért, abban, hogy a kelták szerepe Európa történetében főbenjáró jelentőségű, mert a mai európai nemzetek népi állománya legnagyobb részben az így nevezett népek leszármazóiból alakult ki. Nagyon fontos tehát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kelta kérdést és közreadjuk magyar szempontú adalékunkat.

7. kép. Stilizált bagolyfej egy nagy üst fogójáról, amelynek maradványait egy tőzeglápban találták meg Braban (Jütland); Kr. e. III. század. Az üstöt szándékosan törték darabokra – talán fogadalmi ajándékként. Az üstök peremére gyakran erősítettek állatfejeket, hogy vigyázzanak az edény tartalmára. Ez a szokás keletről ered, innen vették át (hozták magukkal pontosabban, erről lesz még szó a későbbiekben – megjegyzés tőlem) a kelta kézművesek is, különösen Közép-Európában, ahol feltehetően ez az üst is készült. Forhistorisk Museum, Moesgaard, Dánia.

A Kelta néven szereplő népesség tudományunk mai álláspontja szerint Európában alakult ki a már régóta ott élő népekből. Ez nagyon lényeges és alapvető megállapítás. A közelebbi táj pedig, ahol a név első viselőit tömegesen észlelik, a Duna középső és felső völgye, tehát a történelmi Magyarország és Dél-Németország területe, hozzávéve Bohémia (Csehország) területét. Erről a meglehetősen terjedelmes közép-európai tájról áradt szét a név használata a Rajna völgyére s onnan tovább Franciaország területére. Egy másik irányban az Elba, Odera és Visztula mentén északnyugatra, végül egy harmadik irányban a Dráva és a Száva felső völgyén át a Pó vidékére, Itáliába. A nevet viselő népesség a Kr. e. 3. század végén érte el a legnagyobb földrajzi kiterjedését.”

A kelták európai kiinduló területét, jobban mondva: a Kelta név első viselőit egyes szakemberek a Rajna völgyében képzelik el, külön népnek tekintik és szétáradásukat onnan vezetik le, de nem tudják, hogy oda honnan érkeztek. Ennek ellenére a kelta régészeti anyag zöme mégsem a Rajna völgyében, hanem (a történelmi) Magyarország és Bohémia (Csehország) területén helyezkedik el, s a Kr. e. 3. és 1. század közti időből ered.

8. kép. A kelta vándorlások menete.4 1. A La Téne kultúra elterjedési területe, 2. A kelták által meghódított területek. Szabó Miklós a bemutatott térképen a nyugati, de nálunk is elfogadottnak tekintett felfogás szerinti helyzetet adja közre.

( Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 8. o.)

10. kép. A valódi kelta etnogenezis és elterjedés sematikus képe nézetem szerint. Lényege, hogy a már korábban, Kr. e. 3000 tájától keletről folyamatosan elszármazó ragozó nyelvű néprészek a szkíták nyugatra vándorlásával, felülrétegződésével forrtak össze kelta név alatt Kr. e. 750 és 500 között egységes műveltségű népességgé. Ezt követően voltak belső átrendeződést jelző népmozgások, de nem ezek adták a kelta tágulás, terjeszkedés lényegét. Itt nincs egy kitüntetett helyről induló hódítási tevékenység. Az indoeurópaiak számára leginkább ez okozza a megértés nehézségeit, hisz elképzelni sem tudják, hogy egy földrész egységes műveltsége véres háborúkon kívül más módon is kialakítható lehetne. Hogy mégis, azt most itt láthatjuk.

A keltákról a régibb kutatók úgy vélekedtek, hogy egy külön emberfajta voltak, az inkább magas termetű, világos bőrű, árja fajú népesség. Valószínűleg ama részükre vonatkozik e megállapítás, amely a Duna-medencében és egyebütt már a bronzkor óta otthonos volt, vagyis elsősorban a földműves úr törzsekre, amelyeket a kelta nevet hozó, illetve elterjesztő néphullám bekeretezett és rájuk is kiterjesztette saját nevét. Az embertan újabb kutatói ugyanis megállapították, hogy a Kelta nevet eredetileg viselők nem voltak … világos megjelenésű emberek, hanem inkább sötétes arcú, alacsonyabb termetű, kerek fejűek, bár ők is árja nyelven beszéltek. Az akkori viszonyok között e második csoportban csak turániakat láthatunk, akik a Kaspi-Oxus térségében alakultak ki árja és kus fajta elemek összeolvadásából és akik első nagyobb hulláma, a szkíták, éppen a Kelta-név elterjedése kezdetén, a Kr. e. 6. században érkeztek a Duna vidékére és a Kárpátok fölé, Dárius perzsa király Kr. e. 512-ben lezajló támadása idején. Az első kelták (szkíták) nyugatra vonulásakor nincs szó komoly háborúkról, súlyos fegyveres összetűzésekről, a megelőző lakosság kiirtásáról vagy elűzéséről, sem új politikai keretek felállításáról. Úgy látszik, minden csendben zajlott le s a szabály a meglévő keretekbe való beilleszkedés volt, összevegyülés a régibb, de azonos nyelvű lakossággal, akik valamennyien közös nyelvet beszéltek és mindnyájan a Régi Keletről eredtek. Talán nem is annyira a népesség áradt szét és keveredett, hanem lényegében inkább egy új, divatos név elterjedéséről volt szó. Ezt tükrözik az ilyen kettős nevek, amelyekben a Kelta szó, mint jelző és értelmező szerepel, pl. a kelto-ligúr, kelto-szkíta, kelt-ibéri.

Ilyen körülmények között döntő fontosságú a Kelta szó jelentésének tisztázása. A nyugati tudósok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a név eredeti értelmét, mert ők is úgy vélték, az adhat végeredményben választ a zavarosnak látszó kelta problémára. Bár a megoldáshoz minden szükséges adatot összegyűjtöttek és a lényeget is megállapították, mégis eldöntetlenül kellett hagyniok a kérdést, mert eltévedtek a látszólag sokfelé vezető úton. Megállapították a név legrégibb írásbeli alakjait: Kelti, Keltai, Keltoi, Caleti, Caledi, Caledoni (KeletHoni) és Galati, Galli. Minden nép nyelvében keresték aztán értelmét, csak éppen a magyarban nem. Mégis, a magyar ismerete nélkül eljutottak oda, hogy első és legvalószínűbb magyarázatként azt a nézetet fogadják el, amely szerint a Kelta név, mint szó, a “Kel” gyökérből származik s a “kelni, felemelkedni” jelentést foglalja magában (une racine QUEL, impliquant l’idée de lever) A magyarul tudók megértik, hogy a teljes név, a Kaleti vagy Keltoi azonos a magyar keleti szóval, amely Kelet alakjában azt a tájat jelenti, ahol a nap fölkel, s ami a Régi Kelet (Orient) szokványos neve.

A kelta nép nem emberfajta, hanem e név alatt foglalták össze azokat, akik valamennyien ugyanarról a földrajzi tájról, a Régi Keletről - a Termékeny Félhold tájairól és Kisázsiából - eredtek és Európában egymással újra összefonódtak. A Kelta név egyébként nem Európában keletkezett, ismert volt az a magyari népek által lakott őshazában is a Régi Keleten, a Habúr folyótól keletre elterülő vidéket, egész Mezopotámiát jelentette, az odavaló lakosokat hívták Caleti, Khalti, Káldi embereknek. A Habúrtól nyugatra lakókat viszont Esti, Esthoni azaz nyugati népeknek is nevezték. A Keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött, forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek (kusok) idejétől - Kr. e. 3200-tól - szakadatlanul, csakhogy inkább mint alkalmi elnevezés szerepelt.

Nézzük meg, mit találni a kel szó ural-altáji rokonságáról Marácz Lászlónál:

magyar   kel
sumér     I. gal - hochbringen, heben, /felemelni, erheben, aufziehen /megemel, felhúz
          II. gal - fest sein / szilárd
              III. gal - bestimmen, festsetzen / u.a.
magyar kel, felkel, kel a tészta, el-kel, keltez, kelet, napkelte, útra kel
mongol kel-ki - eine Sippe bilden / egybe kel
ótörök käl - kommen, ankommen / jönni
ozmán gel - ua. vö.: g
ujgur käl - ua.
középtörök käl - ua.
vogul-oszják kal, kul - aufstehen, aufsteigen / feláll, fellép
(Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 9. o.)

Eszerint a szógyök kiterjedt ural-altáji kapcsolatokkal rendelkezik, ősi eredete jól kimutatható. Miután a magyar nyelv használja a legkiterjedtebb értelemben a szót, joggal tekinthetjük származását is magyarnak.

Ezeket a Keletieket a Káldeus (Magyar) Biblia tanításai vezették életükben. Tisztelték és félték az egy Istent - IZ-TEN-t. Jelképéül a napot választották, nevét soha szájukon ki nem ejtették, ábrázolni meg sem kísérelték, legfeljebb jelölték, hiszen akkor emberivé vált volna. Az IZ-TEN-t jelképező napot megtisztelték a Szemúr, Kerekúr, Ra, Úr, Karika, Kerékúr, Estúr, Kelőúr stb. nevekkel, amelyek mind a nap tulajdonságain alapultak. Egyetlen istenüket mindenütt jelenvalónak képzelték, különösen nagy előszeretettel képzelték el nagy hegyek, folyók, ligetek, erdők, de kövek és bármilyen tárgyak lakójaként, amelyeket azután istenük jelképes nevével illettek valamilyen formában. Így lettek szent helyek a Kerekerdők is népmeséinkben máig megőrizve az ősi hitet. Később a napot is jelképekkel ábrázolták, mint a szkíták az aranyszarvassal, így kettős áttétel mögé rejtették istenüket. Azok a hódítók, akik népeinket legyőzve uralkodni kezdtek rajtuk, ezt nem értették meg, azok istenektől hemzsegő égi világot láttak maguknak örökségül vehetni, ebből nyakatekert és bonyolult mitológiákat alakítottak ki maguknak. Pontosan olyanok lettek e mitológiák, mint az őket létrehozók, hisz saját magukat örökítették meg benne. Itt azután már mindenről szó volt, csak az Emberről meg az Istenről nem, hiszen a kirívó szabadosság helyenként vérfertőzéssel, családirtással, véres erőszakkal, ármánykodással is - és természetesen mesékkel is - gazdagon fűszerezve kente rá a földiek bűneit az égiekre. Ezekért a félresikerült mesékért csak magukat okolhatják az ősi gondolatot meg nem értő átvevői és kisajátítói. Nem is lenne nagy baj, ha megtartották volna maguknak újraértelmezett örökségüket. Sajnos nem ezt tették, hanem a görög és római történelemmel együtt közkinccsé lett. Nem is számít ma művelt embernek az, aki e temérdek mitologikus varázslatot nem tudja kívülről. E mitológiák tulajdonosait mindannyian ismerjük, ők a görögök és a rómaiak, vagyis a mai indoeurópai közös műveltség európai alapítóiként számon tartott népek. Magyar istent vettek maguknak mindannyian. Az indoeurópai történetírás tragikus tévedéseivel való szembenézésnek első lépése tehát az kell legyen, hogy rámutatok ezen mitológiák létrejöttének körülményeire. Annál is inkább fontos ez, mert a mai napig él az a tudat, - sőt sok helyen a máig ható mindent taroló birodalmi eszme is, - hogy ezek az alkotások az emberi teljesítőképesség határát ostromolták szellemiekben. Az etruszkok, krétaiak, egyiptomiak, kisázsiaiak és sumérok szellemi és anyagi kultúrában már évszázadokkal és évezredekkel előbb képesek voltak annak sokszorosára, amire ők. Ne tévesszen meg senkit a ma oktatott történelem, a görögök haszonelvű kereskedőnép, a rómaiak pedig könyörtelen katonanép voltak. Mint ilyenek, mint újgazdagok megvásárolhatónak tartottak mindent, még a gondolatot is. Igen nagy kár, hogy ez csak most kerül terítékre, sok szenvedéstől menekülhetett volna meg az emberiség, ha másként alakul a dolog.

Igen jellemző az, hogy az indoeurópaiak által elvitatott ősnépi származású népek - kelták, etruszkok, hettiták, szkíták - közül az első kettőnél igen kiterjedt mitológiáról szólnak a könyvek megtetézve a sumérokkal is, mint sokistenhívő népekkel. Nyilvánvaló, ha sikerül őket sokistenhívőként feltüntetni, jelentősen javul indoeurópaizálási esélyük. Ami a keltákat illeti, elsősorban Cézár galliai beszámolóinak alapján, fölös számban talált római isteneket ott, leginkább Mercurius, a kereskedők istene ábrázolásai terjedtek el. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy Gallia nem vele ismerkedett meg a rómaiakkal, azok már jó ideje kereskedtek ott. Vagyis nem tudatja velünk senki, hogy római kereskedők a szoborállítók, egyszerűen közli, hogy Gallia tele van Mercurius-szal, mintha a sajátjuk lett volna. De nem ez a perdöntő a kelták esetében. Ha valaki elolvassa MacCana Kelta mitológiáját, az az érzése támad, hogy a hagyományos kelta mesék és mondák szereplőit az indoeurópaiak kéretlenül is isteneknek tekintették, holott a régi történetek éppen valós emberek valódi küzdelmeit és vívódásait írják meg, ahogy elődeik e történeteket rájuk hagyományozták. A később kiszínezett történetek később már olyannyira fantasztikusnak hatottak, hogy emberin kívüli okokkal vélték megmagyarázhatóaknak. Ilyenkor az istenek mindig kézre estek. Hogy ez mennyire így van, arra éppen a Mitrász - kultusz elterjedésével és hatalmas sikerével mutathatok rá annak idején. Az etruszkok isteneiről lesz még szó a megfelelő helyen, a félreértés ott is nyilvánvaló. A szkítákról az előbbi kettőnél sokkal kevesebbet tudunk (tudnak), ezért az ő indoeurópaiságuk története máshol kezdődik. De ha egy gépezet beindul, nem lehet megállítani. A sumérok, akik a valaha lehetséges utolsóként indoeurópaizálható népe lesz a világtörténelemnek, hát ők is sokistenhívőként végzik a mai történetírás lapjain. Egyetlen indoeurópai sem olvasta volna el Badiny trilógiáját a sumér valóságról? Egyetlen egy sem értette meg a teokrácia hitét, valóságát és lényegét? Valóban olyan nehéz felfogni “Az” egyetlen teremtő és a Szent Háromság eszméjét? És ha ők, a sumérok ezt az egyetlent beleképzelték életük minden tárgyába, kövekbe, hegyeibe, folyókba, al- és felvilágba, miért nem lehet felismerni a mindenütt jelenvaló IZ-TEN-t? Talán a sokistenhit lendülete viszi az indo-kat ma is tovább, ez a fentebb említett lényeg meg nem értéséből adódik. Talán valóban nem tudják felfogni azt, hogy a ragozó ősnyelv népei az egyistenhitben egyesülve lakták be a Földet, hangsúlyozom lakták és nem hódították, mint afféle világhódításra szakosodott népcsoport.

Most újra utalnom kell korábbi felvetésemre a Nagy Ókori Világháború gondolatát illetően. Hogy ez létrejött és évszázadokon keresztül zajlott, azt mutatja, már akkor voltak, akik rájöttek ugyanarra, amit fentebb feszegettem. Az a hatalmas küzdelem, amit a kelta(szkíta)-pártos-(szarmata-jazig-(jász-alán)-hun népeink vezettek a rabszolgatartó társadalmak felszámolására, szinte emberfeletti vállalkozás volt. Mai hasonlattal élve talán a II. világháború nyomasztó amerikai anyagi fölényéhez hasonló túlerőt ellensúlyozva kellett a kelta népeknek megállítaniuk a világot rabságba döntő Rómát, vagyis a sokmilliónyi rabszolga teljesítményét is ellensúlyozniuk kellett a győzelemhez. Atilla, a győztes hadúr végrehajtotta a Gonosz felszámolását és ez újabb nagy fejezete lesz Európa újjászületésének.

A görög és római uralmak megszilárdulásáig folyamatosan érkeztek a bevándorlók a fent említett kibocsátó területekről. Akik nem találtak maguknak alkalmas letelepedési helyet, azok tovább vándoroltak északra, nyugatra. A Kr. e. 6. és 3. századra tehető a kelta uralom virágzása Európában. A kelták neve helyesen keleti, így nevezték magukat, miután a hosszú évezredek óta Európába érkezettek egymásba olvadtak és közös népi öntudatuk kialakult. Ezek az eddig felsorolt néprészek a Kárpát-medencében lakók kivételével a germánok beözönlése okán meggyengültek, majd a rómaiak fellépésének köszönhetően elpusztultak, beolvadtak, felmorzsolódtak, leszámítva belőlük az ír szigeteken megmaradt keltákat. Műveltségük sok eleme bekerült a későbbi uralkodó népek szókincsébe és műveltségébe, de ha nem innét szerezték azokat, akkor a latinból vették át, amely viszont az etruszkból vette ősnyelvi elemeit. Végeredményben bármelyiktől is vették át, keletről származó kultúrkincs birtokába kerültek.

Kr. e. 500 tájától a szkítákkal kezdődően a turániak keletről több hullámban érkeztek és népesítették be tovább az öreg kontinenst, de ugyanők laktak a Régi Keleten, a Kaukázusban és a Kelet-európai síkságon is nagy számban, Pártosországban, Közép-Ázsiában hun, szabir, pártos, avar, fehér-hun, később onogur, szavárd, úz, besenyő, kun, magyar stb. nevek alatt. Ez utóbbiak ősei a Kr. e. 6. évezredtől kezdve folyamatosan töltötték fel népességgel Sumerből és a Folyamközből először Perzsia, majd Türkmenisztán, Khorezm, Kubán, Szkítia és Dél-Szibéria területét magyari népeinkkel. I. Sargon Sumerben bekövetkezett hatalomátvétele után Kr. e. 2450 tájától az északra menekülés tömeges méreteket ölt, amely a későbbi asszír és perzsa népirtások idején is megmarad. Ezek alkotják meg először a kubán-majkopi, majd a Kr.e. 1800 tájától a hatalmas és egységes andronovói kultúra területét a Volgától a Pamírig. Ők tehát a turániak.

Eszerint a Kr. e. 500 táján Európát túlnyomó mértékben délkeleti és Kárpátmedencei elszármazású néprészeink lakták, és az ősnyelvet birtokolták. A keletiek (kelták) laknak Európa majd minden szegletében. A Keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött; forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek idejétől szakadatlanul, csakhogy inkább, mint alkalmi elnevezés szerepelt. Így érthető, hogy azok a kutatók, akik a kelta név első európai előfordulásai után nyomoztak, már a pikteket is keltáknak, “korai keltáknak” nevezik. Hasonlóképpen keltának minősültek a később érkezett népelemek.11 Nincs tehát semmi logikátlanság vagy zavar a név használata tekintetében, ha tudjuk a lényeget, hogy a név egyszerűen földrajzi eredetre utal s ilyen értelemben szolgált a Régi Keletről érkezett népek közös megjelölésére. A kelta név jelentésének meg nem értése sok bosszankodásra adott alkalmat Waddellnek.12 Végül úgy döntött: That the early Celts or Kelts were presumably the early Picts calling themselves Khaldis or Khaltis… or Galli or Gel.13 Magyarul: .. hogy a korai kelták feltételezhetően a piktek voltak, akik magukat káldeusoknak, gallnak, vagy gélnek (gael) nevezték. Ugyane Khaldis névből eredt a Caled- Oni (KeletHoni) név is14 - mondja Waddell, bár az is igaz, hogy a káldeus elnevezést jobbára a babiloniakra értik ma. Azt is jól megfigyelte, hogy ahol a Pikt nevet elhagyták, helyette azonnal megjelent a Keleti név.15 Hawkes ugyanezen az úton járva a harang alakú edények készítőit is “őskeltáknak” nevezi. Hubert szerint a kelták már az újabb kőkor végén (!) a Britszigeteken vannak. A halomsírok népe is kelta.16 A Közép-Európából a Loire mentére költözött Turoni (Turáni) nép is kelta.17 Nevük után népünk törökös törzséből származókkal van dolgunk. A Duna menti Sicambriából Franciaországba vándorolt Sequani, Sicani nép szintén az.18 Ez utóbbiak székely törzsbelieknek tűnnek fel.

A fenti eredményekkel teljesen összhangban áll az a tény, hogy a szakemberek külön kelta nyelvnek sehol semmi nyomát nem találtak, nem is találhatták, hiszen a kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek. A Szajna felett lakó belgák például jól megértették a tőlük délre lakó és Garonneig terjedő gallokat, és mindketten értették a brithonik nyelvét.19 A kisázsiai galaták (keletiek) Kr. u. 4. században még mindig úgy beszéltek, mint a Rajna vidékiek, akiktől hétszáz évvel korábban elváltak, amint ezt Szent Jeromos tanuságtételéből tudjuk.20 Ezt látva, a nem-magyar tudósok maguk is megállapították, hogy az ókori Európában, a kelta időkben egymás megértésének komoly akadálya nem volt. Az “európai nyelvi egység” így a kelta irodalom egyik alapvető tétele. Camille Julien francia ókori történész szerint ezt az egységes nyelvet százmillió ember beszélte. Kétségtelenül túlzás ennyi embert feltételezni az akkori Európában, de a lényeg helytálló: a kelta időkben, Kr. e. 6-1. században, Európában még ragozó nyelven beszéltek az emberek – és nem indoeurópaiul.21 Európa temérdek magyarul érthető helyneve mindenesetre ebbe az irányba mutat. Mindezt a magyarokon kívül nemigen tudják Európa és más földrészek történészei, ezért a nép megnevezése sehol sem pontos a történelemkönyvekben. Amit tőlük fentebb idéztem, az ott is politikai alapokon működő indoeurópai szempontok szerint éppen úgy félresöpörték, ahogy Magyarországon is a finnugorokkal ellenkező eredményeket. A Kelta elnevezést, mint meg nem értett népnevet természetesen átvette mindenki és a saját nyelve szerint bánt el vele. Egy gond van csupán így, hogy az átvett és tovább formált szó a világon semmit sem jelent nekik. Ezért, ha a Keleti szót alkalmazni akarják más népek, úgy javasolhatom, az eredeti Keleti szót fordítsák le és használják úgy tovább könyveikben. Ha tehát egy angol az átvett, de számára egyébként értelmetlen Celts szót Easties vagy Easterners - keletiek többes számban, - egy német a Kelten szót Ostiern, Östlichern szóra cseréli, a többiek pedig ehhez hasonlóan cselekednek, akkor a saját nyelvükön is érthető népnévhez jutnak, nem pedig olyan szóhoz, amely csak egy magyar szó külföldire csavart kiejtése. A szócsere több haszonnal is jár egyúttal, bárki számára könnyen megérthető név kerül így a történelmet befogadók elé, világosan kifejezi honnan is kerültek e népek a helyükre, Európába, továbbá nem utolsósorban azért, mert ha valakinek saját maga által szerkesztett magyar neve van, az magyar is. Lehet, hogy ma még sokan vannak olyanok, akiknek ez a gondolatmenet talán túl gyors, de ha ezen a kezdő kérdésen nem rágjuk át magunkat rögtön az elején, később sem hangolódhatunk rá e nép elképesztően sodró lendületű történelmére.

Korábban közreadott dolgozatommal, A magyar őstörténet kincsestára c. munkámmal bizonyos értelemben átfedések lesznek a most kifejtendő történetben. Ez nem is csoda, hiszen ott tízezer évnyi időtávolságot kellett átfogni a magyar történelem vázlatának újrarajzolásához - amelyben szinte csak érintőlegesen tudtam a Keletiek, Kelták történetének néhány fontosabb mozzanatát rögzíteni - ezúttal csak egy célt, egy szűkebb időszak részletesebb feldolgozását tűztem ki magam elé. A Keletiek (Kelták) története kis részlete csupán korábbi munkámnak, most azonban a középpontba helyezve a velük kezdődő világégés egészen más értelmet kap. Olyan döbbenetes erővel mutatja meg az igazi Európa mára eltakart arcait, hogy igen sok téveszme és tévtanítás marad mellette hátra. Európa számára ugyanis a Keletiek fellépése adja a kézzelfogható kezdeteket. Velük lépnek ki az ásató régészek névhasználatában ilyen-olyan kultúrának nevezett leletek képviselői a ma embere számára is “fogyasztható” eleven, azonosítható emberekként, megfogható és emberközelbe hozható elődökként. Magyarul: az egységes Európa új történelmének ők azok a pontos néven nevezett, már követhető ősei, akikben mindenki közös ősöket találhat, a Keletiek mindenki számára könnyen érthető emberek lesznek és mindenki számára elegendő összekötő kapcsot is biztosítanak az eddig elhanyagolt valódi, kézzelfogható alapokon nyugvó európai tudat kialakításában. Szükség, igen nagy szükség lesz olyan gondolatokra, amelyek gyökeret tudnak verni mindenütt. Szükség lesz azokra is, akik úgy tudják e gondolatokat megfogalmazni, hogy történelmi mélységekből feltörve hitelesek lehessenek, képviseljék a múltnak a jövő felé mutató szellemi ívét is. Befogadható, általánosan igaz eszmék kell legyenek.

Mindezt a királyi szkíta típusú történetírás szellemében igyekszem előadni. Itt abban nyilvánul majd meg ez új típusú szemlélet, hogy nem hátrafelé haladva keresek igazolást mai helyzetek érdekéhez igazítva a köztörténetet, hanem az idő múlásával rögzíthető valóság kap főszerepet. Ennek a történelemnek nagy vesztesei lesznek, éppen azok, akik az idealisztikussá emelt Szent Grál keresésében kerültek tévútra, saját mitológiák felállításával kizárólagosságra törekedtek a történelemkönyvekben, történelmet másítottak meg, és olyan eszméket terjesztettek, amelyek Európa lelkeit egyirányú utcába terelték. Rá kell mutassak az indoeurópai történetírás igen sok, célzatosan terjesztett téveszméjére, a római és a görög érdekű történetírás tarthatatlan tételeire.

A keleti (kelta) Európa

Európa, amely Kr. e. 500 táján közös gyökerű keleti elszármazású műveltségében, népeinek egységesülésében, vallásában megjelenik előttünk kelta (keleti) név alatt, igen nagy figyelmet érdemel az utókortól. Nemcsak a közös gyökerek kimutathatósága mutat rá e földrésznyi keleti eredetű varázslat létrejöttére, - elsőként a belső címoldalon látható, - de születése körülményei is különlegesek. A mai ember el sem tudja képzelni, hogy valami, akár népek saját belső alakulási rendjének utat engedve nyerje el új formáját, ne pedig valamilyen elszánt erőszakkal összetákolt birodalom létrehozása lenne az indítóok. A mai ember ott tart, hogy kézzelfogható műveltségeket szinte már csak birodalmi keretek között tud elképzelni. Sőt, ahol nem keletkezett valamirevaló birodalom, ott nyilván műveltség sem létezhetett. A keletiek Európája sohasem volt birodalom. Közös ország volt. Aminthogy a ragozók sohasem nevezték birodalomnak egyetlen országukat sem, e neveket az indoeurópaiak aggatták rá sajátjaikra, majd a hun, a pártos, a hétita, a szkíta országokra jóval később. Magyarországot sem nevezték birodalomnak. A közös elszármazású ragozó nyelvű népek természetes módon terjedtek el e földrészen, alakítottak mindenütt hagyományaiknak megfelelő társadalmakat és közös név alatt voltak képesek magukat megnevezni. Soha nem volt semmilyen birodalmi központjuk, nem volt mindent elsöprő hadseregük, nem is találtak fel mindent megsemmisítő fegyvereket. Nem hódítottak mindent pusztítva maguk előtt más népeket, és nem alapítottak különféle címekkel ellátott világbirodalmat. Ez természetesen nem érdeme a kelta népnek, alkatuknál fogva nem is gondoltak, nem gondolhattak erre. Meg sem fordult a fejükben. Ebből is látszik, nem hasonlíthatóak az olyan népekhez, amelyeknek életelemük volt a hódítás. Hiányzott belőlük a birtoklás olyan fokú vágya, amely más népek szabadságának jelentős mértékű korlátozása árán lett volna elérhető. E nagy indulatok híján mégis valódi közös Európát hoztak létre a kelták. A magukkal hozott eszmék elegendőnek bizonyultak műveltségük kiteljesítésében.

E paradicsomi állapot ki is tartott addig, amíg nem találták magukat szemben olyan elszánt népekkel, amelyek nem ismerték az ősiség tekintélyét. E népek nem ismertek más mércét, csak a sajátjukat, és azt akarták rákényszeríteni a többi népre is. Európa kálváriája itt kezdődött el kétezerötszáz évvel ezelőtt.

Az Olvasó már nyilván sejti, nem talál e könyvben szépen megírt, kerek kelta és más történeteket, mert bár róluk lesz szó, mégis általános értelemben feldolgozott ismeretekkel terhelem meg. Most földrésznyi elterjedésű népek hovatartozósága felett folyik a vita, még nincs itt az ideje valamelyik törzs ügyeivel mélyrehatóan foglalkozni. Attól izgalmas ez a munka, mert a tét igen nagy.

Általában több jelentős indoeurópai népet látnak Európában a kelta korban. Görögöt, latint, germánt, keltát, szkítát és külön a többi, összevontan sztyeppeinek nevezett népet. Az indoeurópainak nevezhető nép közülük a görög, latin és germánok, bár egyik sem “tiszta” a szó korábbi indoeurópai értelmében, mert igen jelentős, többségi részben olvadtak közéjük kelta és őslakó ragozó nyelvű törzsek, mint pl. a pelazg, etruszk, magyari törzsek. Skandináviából történt szárazföldre szállásuk után a germánok elkeveredtek a helyben talált ragozókkal, és ennek emlékét nyelvükbe zárva máig őrzik. A többi mind ragozó nyelvű nép. De nemcsak nyelvük köti őket össze, hanem műveltségük, szokásaik, hitük, Napistenük, temetőik.

A korábban megismert európai benépesedés folyamatát magunk elé idézve igen elcsodálkozhatunk a keletiek általánosan ismert elterjedését illetően. Elgondolásuk szerint egy La Téne központú, Alpoktól északra eső terület ontja a keltákat milliószámra igen rövid idő leforgása alatt. Eszerint igen rövid idő alatt képesek voltak jelzett törzsterületük legalább nyolcszorosát benépesíteni, és közben folyamatosan háborúzni, emberveszteségeiket is folyamatosan pótolni, hisz az indoeurópaiak elképzelése szerint fegyveres hódítások történtek. Ha ezt a bőven termő, évente háromszor arató Mezopotámiában gondolták volna el, talán hihetőbb lett volna. A gyors népszaporulathoz akkor, - az öntözéses földművelés feltalálása idején - korlátlan élelmiszerellátás is kellett. Olyan helyen viszont, ahol már az alma is lassan érik be mindig, a búza pedig augusztusban valamikor esetleg, ez kissé furcsának, hogy ne mondjam, gyermetegnek tűnik. A La Téne-központúság eredménye a szkíták keleti irányú mozgásának feltételezése is, de ezt látni több, mint meglepő. Gondoljuk csak végig, egy letelepedett népet visszaküldeni a sztyeppére felér egy halálos ítélettel. Általános jellemzőjük ezen elgondolásoknak, hogy a kelták nyugat-európai központokból hódították meg a földrészt indoeurópai szkíta testvéreik segítségével. Hogy e széles körben terjesztett elképzeléseket régészetileg, antropológiailag, - továbbá a főszereplő nép, a kelták műveltségének teljes mellőzésével, - egyáltalán nem igazolható alapokon végzik, arról eddig kevés szó esett.

16. kép Az indoeurópaiak kelta etnogenezise.

(Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 236-237. o., 9. Fig.)

Az indoeurópaiak szerinti kelta etnogenezis a szkíták nyugatra vonulásával és a La Téne környékén Itália irányából megjelenő ún. klasszikus népek találkozásával valósult meg. A szkítákkal itt nincs is gond, már ami vándorlási irányukat mutatja, a kelták másik összetevői azonban nem az évezredek óta itt élő keleti elszármazású ragozó nyelvűek, hanem a klasszikus, classical néven szereplő itáliaiak (?) és a Fekete-tenger nyugati partjain élő görögök (?) Kr. e. 500-ban (!) vonulnak La Téne irányába, hogy ott egymást gazdagítsák műveltségükkel, és létrehozzák az újat, ami elterjedt Európában kelta név alatt. Mindebből annyi igaz, hogy Marseille, Massilia környékén voltak görög kereskedő telepek, de Itáliából ekkor még csak etruszkok áramolhattak volna észak felé, mert olyan klasszikus római, akikre a felsőbbrendűek gondolhatnának, még ki sem alakultak ekkor. A görög gyarmatok, mint pl. Massilia (Marseille) valóban kereskedtek a tőlük északabbra lakó keletiekkel (keltákkal), de ez nem etnogenezis még ettől. Lehet, hogy Hannibál és Cézár edzett seregeikkel átkeltek az Alpok hágóin, de spontán népvándorlást éppen ide elgondolni elég nehéz. Nem lehetetlen, de ha valakinek van választási lehetősége, ezt választja legutoljára, mert magával kell vinnie a gyereket, csecsemőt, nagymamát, nagypapát, felszerelést, és az állatokat is. Az Alpok hágói ma is csak két-három hónapig járhatók évente. Miért kellene gondoljuk, hogy az amúgy távolról sem túlnépesedett Itália népei éppen a legmagasabb hágókon vonulnak ki az országból? Az indoeurópaiak számára ma még egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mai országaik közepén valaha más is megfordulhatott, mint ők és elődeik.

Miközben a nyugati kelta leleteket Hallstatt és La Téne meglehetősen jól feldolgozott tárgyi műveltségeiből eredeztetik Kr. e. 800 körültől indítva - egyébként részben helyesen, ugyanis legalább Kr. e. 3000-ig kellett volna visszanyúlni a teljes megértéshez, - addig a magyarországi kelta anyagot eddig még senki sem egyeztette a magyar bronz és vaskor anyagával, és véletlenül sem eredeztetik saját fejlődésének tényeiből. E magatartással döntően besegítettünk a nyugatiaknak saját, nyugatról keletre nyomuló elméletük életben tartásába. Ha Szabó Miklós Kr. e. 400 táján korai vaskorról beszél a Kárpát-medencében, majd a nyugatiakra hivatkozva közli itteni adatait, maga adja a nyugatiak kezébe ajándék bizonyítékát. Ha az egyeztetést magunk is megtettük volna, - vagyis a magyar régészet időben felismerte volna a magyarországi kelták régóta tartó folyamatos életét, - könnyedén bebizonyíthattuk volna a magyarországi kelták igen régi, folyamatos helyben lakását, és nem szolgáltattunk volna ingyen érvet a nyugatiak elképzeléseihez. Annál is inkább, mert a kelta vonulások elgondolása csak egyetlen nagyobb, háromszázezresre becsült kirajzás története köré épülnek fel, ez a Kr. e. 400 táján történt. Egészen más lesz a helyzet, ha a magyarországi kelta anyagot kézbe véve végre kimutatjuk a magyar bronzba és még korábbi időkbe vezető gyökereit és azonosságait, töretlen létét. Ez nemcsak keltáink itthoni szerepének átértékelését jelenti majd, de más oldalról is igazolja a Kárpát-medencei népi folyamatosságot és azonosságot. Talán nem kell külön rámutatnom, hogy ez jelentősen módosítja a csak Hallstatt és La Téne anyagára épített történelmi elképzeléseket. A nyugati elgondolások kidolgozásakor túlságosan is a régészetre hagyatkoztak az elgondolások kifejtésekor, továbbá csakis indoeurópai népeket láttak mindenfelé, ezért tévútra kerültek. A nyugatiak a kelták valódi szelleméből semmit sem értettek meg, elsősorban azért, mert saját magukat szerették volna a keltákban felismerni. Megelégedtek Massilia görög gyarmatának létezésével, és e gyarmatokat túlontúl jelentős, mondhatni hatalmas szereppel ruházták fel. Az tény, hogy a görögök hatása tetten érhető a tárgyi műveltség gazdagabb díszítésű megjelenésében pl. a Kárpát-medencei leletekhez képest. Arra azonban messze nem elég, hogy a keletiek (kelták) etnogenezisébe bele lehessen őket vonni, hisz a tengerpartoktól a görögök sehol sem hatoltak be a szárazföld belsejébe. Erre éppen a szellemiek megértésének teljes hiánya mutat. Most kissé előreszaladtam, de a kelta ügyek tárgyalásának végén az Olvasó láthatja a kelta-magyar nyelv, szellem, műveltség egyeztetésének eredményét. Ebbe sem a görögök, latinok, és a fentebb classical néven említettek nem férnek bele. A téma részletes kifejtését a Kárpát-medencei keletiek (kelták) ügyeinek tárgyalására hagyom. Ennek előzetese e kötetben egy villanás erejéig a belső címlapon is látható két egymástól igen távoli, de azonos szellemű tőrés kardmarkolat bemutatásával, és az etruszk nyelvi fejezetben a dunántúli lábvértek és a hajdúböszörményi bronzleletek felemlítésekor olvasható. A figyelmes olvasó láthatta a markolatok megtekintésekor, hogy a dinnyési 200 évvel korábbi az írországinál, ezért itt sem állíthatjuk, hogy csak nyugatról keletre terjedt volna a keleti (kelta) műveltség."

(57. oldal)

"Európa nyugati részeinek benépesítését átvizsgálva, főbb megállapításainkat a következő pontokba foglalhatjuk össze. E nyugati táj története azokkal az állattenyésztő, kereskedő, iparos és földműves életformájú népekkel kezdődik, amelyek ide a Régi Keletről Kr. e. 3000 - 2500-tól kezdve egymás utáni hullámokban érkeztek folyamatos bevándorlással. Az első európaiak valamennyien magyar neveket viseltek és magyarul beszéltek, úgyhogy az ő idejükben Európa magyar nyelvi egységet alkotott. A régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása, erre éppen francia kutatók jöttek rá Dauzat professzor vezetésével, amikor Franciaország helyneveit vették igen kiterjedt és alapos vizsgálat alá. Ők ezt a keresett nyelvet pre-latinnak nevezték, eredményét is közzétették: Francia nyelvészek elemezték az ún. pre-latin földrajzi neveket. Kiválogatták a leggyakoribb gyökszavakat, ezek: APA, ABA a HAB, víz értelemmel, BOR, víz értelemmel, VIS, víz értelemmel, ÁR áradat értelemmel. Talajjal kapcsolatos: PALA, réteges kőzet, pala, TALA, talaj, CAMPUS, Hon-Fűs mező értelemmel, CARA kő értelemmel, CUCC, csúcs értelemmel, aztán Bál, Szem (Samo, Sama), és Úr, Falu (Plou), Pajta (Baita), Nem Ura, Namour és Szemúr, Saumur nevek. Az eredmény szédületes. A helynevekben szereplő magyar szavak: ÚR, LÓ, MÉN gyökök együttes előfordulása 2874, MAG, MAGAR 450, BÁL, BÉL 200, BOR 200, SZEM 200, FALU 75, BARÁT 50, egyéb 200. A Hab, Víz, Ár, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek a folyó- és hegynevekben.

(Dauzat, Albert: La toponymie francaise. Paris, 1946. 78, 89, 125-127, 144-148. o.)"

...

(754. oldaltól)

"Nem tudok arról, hogy a későbronz-, koravas- és vaskori magyar régészeti anyagot bárki is összevetette volna, mert ha megtette volna, nem kelhettek volna lábra a keletiekkel (keltákkal) kapcsolatban olyan téveszmék, amelyek sajnos éppen a támogatott tudósok által is tovább terjesztettek voltak. Ha egymás mellé állítjuk a magyar anyagot e korokból, csak a vak nem látja, hogy annak tárgyi műveltsége szinte ugyanaz. Ha pedig összehasonlítjuk az elszármazási helynek tekintett vidékek anyagával, ugyanezt láthatjuk. Most megkérdezem: mi az oka annak, hogy bizonyos időszakonként ki kell takarítani ezt a hatalmas és folyamatos műveltséget bíró Kárpát-medencét valamilyen ismeretlen érdektől vezetve?

A spirálon kívül van más, hosszabb időszakon keresztül használt motívum is. Ilyen a bronzkori kard és markolatának szegecselési eljárása és díszítéseinek folyamatossága, és ilyen a több ezer éven át nyomon követhető bütykös (vagy kicsípett) agyagurnák, edények használata, és az arcábrázolásos kerámia alkalmazása is. Ha kilépünk a megszokott, névvel ellátott régészeti kultúrák időhatárai közül, azt láthatjuk, hogy találhatunk olyan ábrázolásokat, eljárásokat, évezredeken át megmaradó szokásokat, amelyek nem vesznek tudomást a mai eszünkkel felosztott korszakokról. Elsőre vegyük a látható anyagot, a kardokat és az edényeket.

148 Bronzkard a magyarpécskai bronzleletből.

149 kép A magyarpécskai bronzlelet urnája. Jellegzetesen vonaldíszes szellemiségű munka a spirálos bütykökkel, amelyek pontosabban kúposan formált spirálok. Ugyanilyeneket ástak ki a magyar réz és az újkőkor idejéből is Polgáron, Zengővárkonyban, stb. is. A forma és a tartalom évezredes folyamatosságot mutat a rézkortól kezdve.

A magyar régészek 1939-ig nyolcvanöt nagyobb szkíta temetkezési helyet ismertek fel az országban, ami bőséges szkíta népesség jelenlétéről tanúskodik. Az egész szkíta világ legkimagaslóbb kincsei éppen Magyarország területén kerültek elő s ezek között a tápiószentmártoni és zöldhalompusztai két pompás aranyszarvas foglalja el a főhelyet; mindkettő fejedelmi sírból került elő. E leletek arra mutatnak, hogy a szkíták királyi törzse is Magyarországon szállt meg, vagyis a Kr. e. 6-5. század fordulóján ide tevődött át az egész szkíta társadalom kormányzati központja. Nagy tömegük elmúlhatatlan bizonyítéka, hogy a mai magyar nép egy meglehetősen zárt csoportja, a székelyek, megőrizte szkíta származási tudatát, székely nevét és geometrikus jelekből álló írását. Tehát nem “egynéhány” szkíta érkezett a történelmi Magyarország területére, mint egyes külföldi munkákban olvashatjuk, hanem “sok”: a kelet-európai szkíták többsége, az uralkodó törzzsel egyetemben, úgyhogy Kr. e. 500 és Kr. e. 300 között már a szkíták alkották az ország harmadik leghatalmasabb népcsoportját, a Dunántúl szervezkedő Estiek és az Erdélyi-medencében csoportosuló Keletiek mellett.

150 Az európai szkíták elterjedése Kr. e. 400 táján Ó-Magyarországon a Pontuszban.

(Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 137. o.)

René Grousset, az eurázsiai sztyeppevilág történetének francia kutatója terjedelmes munkájában ama nézetének ad kifejezést, hogy az európai szkíták tulajdonképpen csak egy vékony társadalmi réteg lehettek, akik a többséget alkotó, árja fajú cimmerek (Szemurak) felett uralkodtak, akiket még Cimmeriában igáztak le. Grousset észrevételének talán nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani, mint egy odavetett megjegyzésnek, mert ezáltal válik érthetővé az a lényeges mozzanat, hogy a szkíta néven Magyarországra jött népességben a kus emberfajta, vagyis a turániak sötét arcú összetevő eleme csak kis szerepet játszott. Szóval, hogy a szkíta hullám valójában inkább árja jellegű volt, semmint kus (Az idézett szerző, Baráth Tibor e kifejezés alatt ragozó nyelvűt ért, nem pedig az indoeurópaiak árjáit.). Ezen a módon érthető meg az is, hogy azok a magyarországi folyónevek, amelyek szkíta települési területre esnek, szerkezetükben és szókincsükben cimmeri típusúak, vagyis a Dana-Bor, Tana-Is, Danu-Bis mintájára készültek. Ilyen a Tisza Ti-Bis (Hon Vize) neve, a Tala-Bor, a Bor-Sava és tőlük eredhet az Alföld neve is: Puszta, azaz Fűs-Ta (Pus-Ta). A szkíta lakóövezetben a turániak kus neve is szerepel, de éppen a mondott ok miatt sokkal kevesebb alkalommal. Ilyen eredetű fontos helynevünk tulajdonképpen csak egy van: Kassa.

Azzal, hogy a cimmer-szkíták betelepedtek Erdélybe és a Nagyalföldre, majd utóbb a Felvidékre és a Dráva-Száva mentére, ők lettek az első turáni nép, amely a korábbi időkben érkezett úri (árja) népelemekkel minden oldalról bensőséges érintkezésbe került. Központi elhelyezkedésük, tömegük, gyors közlekedési eszközeik (ló, szekér) és fegyverük (íj, nyíl) révén a kissé nehézkesen mozgó földműves lakosság fölé kerekedtek és politikai befolyásukat az egész medencében érvényesíteni tudták. Az ország régibb magyar lakosságával létrejött szoros kapcsolataik révén megindult a sokféle magyar nyelvű törzs egy nemzetté való összeolvadása. Ezt a tényt megfigyelték a régészek is, akik szerint: “A szkíták egyáltalán nem irtották ki az őslakosságot, hanem a pusztai népek gazdasági és társadalmi rendjének megfelelően, azokat uralmuk alá vetették és velük előbb-utóbb összeolvadtak, ami természetesen kultúrájuk részbeni megváltozását vonta maga után.” A szkíták uralma alatt tehát nemcsak nem fogyott a Duna-medence lakossága, hanem éppen gyarapodott és először bontakozott ki e tájon főbb körvonalaiban a magyarul beszélő törzsek nemzeti egysége és a mindnyájukat összefogó árja-turáni magyar állam képe. Herodotos történelemkönyvének ötödik részében említést tesz a Duna-medencében lakó népességről. Tizedik fejezetét így kezdi: “A thrákiai emberek elbeszélése szerint az Ister (Duna) felett lévő országot méhek (!) birtokolják és azok miatt nem lehet odamenni.

151 Cikáda kép

(Garam Éva – Kiss Attila: Népvándorláskori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban. Electa/Helikon, Budapest, 1992. 22. o.)

Ezt a valószínűtlen mesét én nem hiszem el, mert a méhek a hideget nem viselik. Inkább azt gondolom, hogy az embereket akadályozza a hideg abban, hogy a Nagymedve (Mega Ouros) alatt éljenek.” Ezúttal Herodotos szövegét Aubrey de Selincourt fordításából idézzük. E zavaros leírás csak úgy érthető, ha a méhek embereket jelentenek, azaz a Duna medencében Méh-arok, Magyarok laknak. S az idegeneket nem a hideg, hanem más “hitük” akadályozhatta meg abban, hogy a “Magyar Úrős” (Mega Ouros) alatt éljenek. Herodotos még azt is jelzi, hogy a Duna-medence akkori lakossága “méda módra” öltözik, tehát nadrágot visel és lovas életformájú. - Herodotos híradása a Kr. e. 5. századból ered, amikor a szkíták már a Duna-medencében laktak; az adat minden bizonnyal rájuk vonatkozik. Sőt, azt is bizonyítja megjegyzésével, hogy a 2000 táján bejövő sumériai bevándorlók utódai az ő korában is élnek, sokan vannak. Ezek a méhek Atilla idején is itt laknak, a fenti cikádának nevezett kincs is az ő korából származik, így ezer évig biztosan itt laktak tulajdonosaik.

Körülbelül ugyanakkor, amikor megszűnt az árja fajú magyar törzsek beáramlása a Duna-medencébe a Balkán-folyosón át, elkezdődött a turáni népek bevándorlása a Kárpátok keleti hágóin és szorosain keresztül. Az első nagyobb turáni hullám a szkítákat sodorta az országba, akiket a szarmaták szorítottak ki az Al-Duna és a Don közötti megelőző hazájukból. Az elöl haladó szkíta ékek, a Herodotos említette Agathyrsi, már Kr. e. 550 táján a Maros felső vizeinél vannak, magas hegyek között és főleg arany ércek után érdeklődnek; nevük magyar értelmű: Hegyet Őrző. Röviddel utóbb a szkíták az ország beljebb eső részeiben is megjelentek, a Küküllő és az Olt völgyében, valamint a Mezőségen. Ötven évvel első felbukkanásuk után birtokukban van már a Nagyalföld Baja és Szeged felett elterülő nagyobbik része is. Ezek a területek, különösen az Alföld és a Székelyföld az ő bejövetelükig csak gyér lakossággal rendelkeztek és csak ekkor jutottak sűrűbb népességhez. Kisebb szkíta rajok eljutottak a Vág, Nyitra és a Garam vidékére. A kilőtt nyílhegyek tanúsága szerint pedig megszállták a Dráva mentét és a Száva felső völgyét is. Mint főleg állattenyésztő és kézműves nép, nem zavarták sem az Erdélyi-medencében, sem a Dunántúl a földműves magyarok telepeit, bejövetelük tehát nem járt együtt a régibb idő óta itt élő lakosság elűzésével.

Amidőn a kelet-európai cimmer-szkíták odahagyták Dnyeper-menti szép hazájukat, nem mindnyájan vonultak át a Duna-medencébe és telepedtek le az ott élő magyar törzsek közé. Jelentős részük a Kárpátok északi íve felett haladt el, azután bekanyarodott a Visztula, Odera és Elba völgyeibe s így eljutott a Mazúri, Tóthoni és Esthoni magyar törzsek közé. Egy másik részük viszont, amely eredetileg a Duna-medencében szállt meg, a keletről jövő újabb népektől való félelmében elköltözött a Rajna, Szajna és Loire folyók lapályaira, ahol szintén a korábban letelepedett úr törzsek tömbjeibe ütközött és velük keveredett. Úgy látszik tehát, mindenütt ugyanaz a történet ismétlődött meg. Mivel az egymással keveredő európai úr törzsek és turániak egyformán keletről származtak és magyarul beszéltek, valamennyiük közös neve a Keleti név lett, ami nyugati forrásokban Kelti, Kelta alakot öltött. E fordulattal egyidejűleg a korábban használt Szkíta és Úr nevek háttérbe szorultak, majd eltűntek. Ha a szkíták eltűntek mintha “valamilyen mély kút elnyelte volna őket”, - mondják a történetírók - és helyettük “mintha Égből pottyantak volna le” hirtelenül megjelentek a Keleti nevet viselők, akkor a kelták nem lehettek új nép Európában (eredetüket nem is tudták megállapítani), hanem mindössze az történt, hogy a régi lakosság elkeveredve az újjal, olyan nevet vett fel, amely mindnyájukra illett. A Kr.e. V. és IV. szd.-ban már egész Európában mindenütt Keletinek, Keltának nevezik magukat a magyar ajkú népek.

Mindezen kissé hosszadalmasnak tűnő régészeti ismertetések és fejtegetések végén hangot adhatok megszokott történelmi korszakfelosztásunk szemmel látható elöregedésének. Ma már egyre inkább korábban nem kezelt korai időszakokról is olyan értesüléseink vannak, amelyek éppen csak technológiai alapon különítik el pl. az újkőkor vagy az azt megelőző korok történéseit. Tiszapolgár Kr. e. 5500-ra keltezett mezőgazdasági települése szép házaival mennyivel alávalóbb egy múlt századi magyar falunál? Semennyivel, legfeljebb ekéik nem vasból voltak. Emiatt le kellene őket minősítenünk, netán történelem előttinek neveznünk? Emiatt semmiképpen sem, sejtelmem szerint e korai magas műveltségű földműves nép hátránya csak az lehetne, hogy keveset tudunk róluk? De hát e tudatlanságunk nem őket minősíti! Ezért a történelmi fémkorok túlzottan anyagelvű alkalmazása helyett célszerűnek látszik a művelődés színvonalához kötni az egyes korok meghatározását, ezen túl pedig álljanak ott a valós évszámok. Eszerint az utolsó Kárpát-medencei jégkor végétől a római birodalom bukásáig egységesen magyar ókornak kell tekintsük e bő 8-10000 évet.

Áttekintve jó nyolcezer év régészeti anyagát egy Ó-Magyarország központú Európában kézenfekvő következtetésre juthatunk. A vonaldíszes kerámia szétterjedése, majd a rézkori műveltség előbbire való rátelepedése és továbbterjedése, ennek többszöri megismétlődése a magyar bronz műszaki műveltségétől vezetve, a vas szkíták általi elterjesztése szintén ugyanazon a területen, amelyek összességükben az egységes kelta műveltség kialakulásában érték el kiteljesedésüket, egy ó-magyarországi központú művelődés köré fűződnek fel. Írországtól Bulgáriáig, Ukrajnáig ugyanazt látni szinte mindenhol nyolcezer éven át. Népességét, műveltségét, hitét, napvallását, makacsul és következetesen ismétlődő jelképeit, találmányait évezredekre visszamenően bizonyíthatóan egy központból szerezte, a központból szétáramló népfelesleg tartotta életben. Ne gondoljuk, hogy a Kárpát-medencébe vagy Kelet-Európába helyezett indoeurópai származáselméletek a véletlen agyszüleményei lennének. Aki e terület művelődését, hátrahagyott leleteit összegzi, ugyanarra az eredményre jut, amire magam is: ehelyütt egész Eurázsia sorsát eldöntő fejlődés zajlott a gravettiek kialakulása óta. A magukat ősinek vélő indoeurópaiak a legkisebb nehézség nélkül magukénak tudták a hagyatékot, amire későbben ősiségük vélt bizonyítékait felépítették. Mivel azonban a Kárpát-medencében beszélt magyar nyelven semmi sem látszik, ami indoeurópai lenne, ezért az erőltetett próbálkozásokat hátra kell hagyniuk. Ha ezt valóban indoeurópaiak alkották volna, és a legcsekélyebb mértékben bizonyítható lett volna, ma ezt Kárpát Birodalomnak neveznék, és innen vezetnék le Eurázsia történelmét. Ez azonban a magyar nyelvű földművesek birodalma volt, helyesebben országa, nem a hódítóké. Magam nem szenvedek birodalmi betegségben, ezért szinte közömbös, hogyan nevezzük ezt az országot, de az alapító földművesek jogán legjobb egyszerűen Ó-Magyarországnak hívni. Kiterjedését megismétlem még egyszer: Írországtól és a spanyol Galíciától Ukrajnáig, Bulgáriáig, sőt Görögországig egységes, azonos, fejlett műveltséggel bírt. Ez az ország folytatódott kelet felé is Kínáig. Ebben az országban magyarul beszéltek. Ez az oka annak, hogy a K-R gyököt és magát az egész magyar nyelvet az ezzel a területtel valamiképpen kapcsolatba került hódító indoeurópaiak mind átvették és ma is fölös számban használják. Ez az oka annak, hogy Európa magyar találmány. Összes hagyománya és kincse ide köti hozzánk. Emiatt állnak tízezrével az ősi magyar földrajzi nevek ma is Európában. Emiatt kell népműveltségünket eredeti kincsként kezelni, amelyhez fogható mélységű összefüggő és egységes elvek szerint készült tudás nincs is sehol a földrészen, de talán a világon sem. Ahol van valami hasonló, az a magyarsággal szomszédos területeken átvétellel alakult ki.

Bizonyára igaz lehet az ellenvetés, hogy nem itt ásták ki sem a legnagyobbakat, sem a legszebbeket valamiből. Ez igaz lehetne, de gondoljunk arra is, hogy a magban csend van. Ó- Magyarország nem hivalkodó külsőségein ismerszik meg, hanem a mag csendjével. Itt bőven elég, ha létrejön egy gondolat, ennek nincsen zaja. Korábban úgy fogalmaztam: keressük meg a hírtelen vidékeket, ott van a mag, amely csak sugároz. Most lehet az átvételek útján sormintává romlott anyagokat elválasztani az eredetitől. És végül emiatt kell a magyar ókort az utolsó jég elvonulásától számítani és egységes korként tárgyalni a továbbiakban. Ennek az Európának volt még egy másik rokon szellemi központja is a Földközi-tenger vidékén. Forrása végső soron ugyanaz, mint az Ó-Magyarország központú világnak, de délies megjelenése, lazább, bővérűbb változatát képviseli az északabbinak. Ez a Kréta-Mükéné- Ciprus-(Kisázsia-Egyiptom) vonulat. Közvetlen kapcsolata akár a Kárpát-medencével, de Etrúriával is többször fölmerül, kézzelfogható és valódi. Megjelenése látványosabb, életérzésében déliesen szabadosabb, ami tudást és tapasztalatot birtokol, azt fölényes biztonsággal jeleníti meg. Gondolkodásuk, életvitelük, hitük, ecsetjük, szimbólumaik azonossága és rokonsága azonban elárulja őket, ők is a rokonaink."

(777. oldaltól)

"A keleti (kelta) Magyarország

Magyarország területén eddig 590 “kelta” telephelyet fedeztek fel, amivel ez az ország Közép-Európa legsűrűbben lakott területének tűnik fel. Különösen sokan éltek a Kisalföldön, Pest megyében, Tolnában és a Dráva mentén. Sikerült azt is megállapítani, miként hívták egyik-másik törzsüket. A Kisalföldön megszállt törzsük pl. az AN-AR-TES, Hon úr Őse (talán inkább Törzse) nevet viselte, melynek tagjai a név értelme szerint egy helyi fejedelem (Honúr) alattvalói voltak. Fejér megye területén az OS-ERIA-TES, egy másik Ős árja törzs lakott, Tolnában a HER-CUNIA-TES, Úr honi törzs, a mai Budapest táján viszont, a Duna vize mellett az ERA-VIS-KI nevűek, akiknek nevében ismét megtaláljuk az Árja részleget, Víz szavunkat és a lakóterület értelmű Kő szavunkat, mintegy Víz mentén lévő föld urai értelemben. Ezek a vízmentiek Kr. e. 70 körül a Duna-kanyarból felkerekedtek és Fejér megyébe mentek lakni.”102. Így válik megfoghatóvá egy kaukázusi - kelet-európai - ómagyarországi irányú, szemúriként induló, cimmeri-szkítaként folytatódó és keltaként záruló folyamat alig 800 év leforgása alatt. Baráth Tibornak igaza van akkor, amikor azt mondja: népek nem vesznek el a semmibe, és nem lépnek elő a semmiből. Herodotos nem beszélt badarságokat, ha tudjuk, hogy akkoriban Ó-Magyarország lakói valóban méheknek képzelték magukat - ezt bizonyítja a sok méh alakú fémtárgy, cikáda is, - és egyúttal azt is tetten érhetjük, Herodotos szó szerinti - ráadásul magyar elnevezéseket írt le! - tett hűségre törekvő igyekezete miként terhelte meg a későbbi forrásokat értelmezhetetlennek tűnő megállapításokkal. Herodotos ma is komoly forrás – erre újólag Kiss Irén is felhívta a figyelmet, - mert azt is lejegyezte, amivel nem értett egyet, vagy ahogy többször is említi: én ezt el nem hiszem, de … azt mondják…Így hámozhatjuk ki a szkíta történet fontos pillanatait is műveiből.

Áttekintve most már az egész Európa - Nyugat és Kelet, - majd benne Magyarország újkőkori, majd a több fémkori történelmét, bízvást szögezhetjük le, hogy e nagy egységnek 102 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 136-139. o. tekinthető történelem egyetlen szelete sem írható meg a kezdetek elhagyásával. Egyetlen szelete sem fogalmazható meg elsősorban Ó-Magyarország, majd Mezopotámia, Anatólia és a Kaukázus történetének felvázolása, összefüggéseinek felismerése és egységes egészként tekintése nélkül, de saját előzményei nélkül sem. Azok az igen markáns vonulatok, amelyeket akár az egyik, vagy a másik művelődési góc máig követhető és kimutatható hatásait tartalmazzák, perdöntő érveket szolgáltatnak fontos folyamatok leírásában. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk e fontos adatokat, mindenképpen Ó-Magyarország és környéke az a hely, ahol a jövőben keresnünk kell még a múltat, hogy jövőnk is világosabb legyen. Amikor az indoeurópai szellemű történetírást bírálom, a kezdetek történelmét kérem rajtuk számon. A miénket, amelyet általában elvitatni szándékoznak a maguk javára. Ők - a nyugatiak - ugyanis igen nagy áldozatokat vállalva ma is sokan dolgoznak a korai történelem tisztázásán. A keleti indoeurópaiak, saját ortodoxaink - amint az újabb elrémisztő példát fentebb olvashattuk Bartha e tájat érintő előtörténeti elképzeléseiről, - csak az észak felé irányító elterelésben hisznek ma is, amint a Götz-i cáfolat is mutatta. A nyugatiakról viszont, ahol a pl. Müller- Karpe személyében is fellépő felvilágosultak is dolgoznak, nem gondolom azt, - hogy csak attól, mert kiderült, nem a sajátjuk az, amit ott fellelni lehet, - abbahagynák az emberiség szempontjából is fontos kutatásokat; azt azonban gondolom, hogy immár velünk, magyarokkal is együtt sokkal többre juthatunk, mint eddig bármikor az eddigiek folyamán. Meglehet, nagy-nagy csodálkozással veszik majd kereknek hitt történelmük szögletesítését, ami nem is csoda, mert igen kevés ellenvetésben volt részük korábban.

Az európai kelta történelem ma még nagyrészt feltáratlan. Részben amiatt, mert korábban csak a La Téne és Hallstatt néven jegyzett leletekre figyeltek, mint az európai kelta kor kezdetére. Nézetem szerint az európai kelta kort Kr. e. 2000 tájától kell tekintenünk, a bronz nagyipari feldolgozásának beindulásától és a kaukázusi szkíta-sumérok ómagyarországi és európai megjelenésétől. Az írásos római és görög feljegyzések létrejötte előtti kor népmozgásait jószerével csak a régészet anyagaiból, vagy a hátramaradt mondákból hámozhatjuk ki. Stuart Piggott éppen egy ilyen európai belső népmozgást igyekszik nyomon követni az ún. harangedényeket használó kelta néptörzsek mozgásairól készült térképével a régészet segítségével.

162 A Harangedényes kelták vándorlásai

Stuart Piggott: : Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974.

Ha elvonatkoztatunk korábbi álságos bronzkorral kapcsolatos kimerevített képekben gondolkodásunktól, hirtelen új helyzetben találjuk magunkat. Európa most feléled, belső átrendeződési vonalakat látunk, a kisebb-nagyobb kelta-magyar törzsek folyamatos helyezkedéseiről szerzünk tudomást. Egy mozgalmas földrész életébe nyerünk bepillantást. Nézzük csak végig, mit is látni itt. A harangedényesek Ó-Magyarország közepén jelennek meg, majd rövidesen a hagyományos őskárpáti-újkőkori-rézkori útvonalakon megjelennek a Felvidéken, Morvaországban, Csehországban, Krakkó környékén és Szászországban, Lausitzban, valamint a Duna mentén végigkövethetően. Eljutnak a Rajna felső folyásához is. Innét kezdve önálló életre kelnek, egyes részlegeik a Rhone völgyén át Szardínia szigetét útba ejtve Szicíliában kötnek ki. Más részlegeik Spanyolország központi és Pireneusok-menti területeire vándorolnak, majd ezután Portugália érintésével Bretagne, majd a Brit sziget vonzza őket. A Rajnától északabbra vonulók közül szintén nem kevesen újra Bretagne-t választják, majd ezek egy része is Britanniába megy. Piggott szerint az ómagyarországi népmozgalom végül is nagyobbrészt Britanniában ért célba. Európa igen jelentős területei kerültek szóba most. A felvonulás kiterjedése figyelemre méltó, már csak amiatt is, mert itt is hús-vér emberek viszik nyelvüket és műveltségüket, hozzáadva ezzel is nem keveset a későbbi egységesülő kelta Európa felépüléséhez. Az Olvasó most jogosan kérheti számon a megjelölt helyeken a régészet munkáját: mutassák ki a korabeli leletekről, hogy miben fogható meg a vándorlás hagyatéka. Az indulási pont leletei és jelképei hogyan alakultak a vándorlás folyamán, átalakultak-e, vagy fennmaradtak-e? Ha elkeveredtek volna más csoportokkal, mi maradt meg a vonulók és honosok kifejezésmódjából az újonnan kialakuló közösben? Most kérjük az európai és magyar régészettől azt, amit eddig még nem kértek korábban. Menjünk végig a harangedényesek és a többiek feltárható útvonalain, elemezzük az összeolvadások utáni helyzeteket és egyesülés előttivel, mert most válhat kézzelfoghatóvá az európai bronzkor lendületes élete. Hátrahagyva a korábbi műveltségi elsőbbségi (kultúrprioritási) téves elveket a valóságra összpontosítsunk.

Ó-Magyarország történelmének felvázolása az őskárpáti gravettiektől kezdve, de különösen a magyar újkőkortól tekintve Kr. e. 500-ra elképesztő eredményt mutat. Ez nem más, mint egy egynyelvű, egyazonos műveltséggel bíró földrész. Camille Julien francia nyelvész meglepetten kiáltott fel e tény felismerése után, mégis van még árnyalnivaló itt. A K-R magyar teremtő gyök európai elterjedésének vizsgálata azt mutatja, hogy az európai kelta nyelvjárásaiban hordozott eltéréseket az általános nyelvi alapoktól. Ennek két oka lehetett. Egyrészt az európai kelta törzsekre rátelepedő germán, szláv, stb. népek különbözősége, amelyekkel az összeolvadás nyelvben is megfogható különbségeket idézett elő. Másrészt viszont erősen gyanítom, hogy Tímár Sándornak nagyon is igaz lehet akkor, amikor a ragozók nyelveinek teljesen szabad fejlődéséről beszél. Az alapgyökök és a nyelvtan elvi alapjai minden szerves műveltségben felnőtt körében azonos maradtak – lásd kelta-magyar nyelvösszehasonlítás, - a hétköznapi nyelvalakulás viszont szabadon zajlik, emiatt nem biztos, hogy az addig ki nem használt ún. üres helyekre minden ragozónál ugyanaz az elnevezés kerül majd. Eszerint semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy rokonainkat ma is megértsük. Minél régebben váltunk el egymástól, annál kevésbé. Ezzel újra beletaláltunk a kérdés közepébe. Ha 800-1000 éves magyar szövegeinket értjük ma, akkor a már meg nem értett rokonoktól való elválásunk ezer években mérhető! Más vonatkozásban, ha pl. a germán vagy szláv nyelvek nagyfokú hasonlóságát tekintjük – akik többé-kevésbé képesek ma egymást megérteni, - vélhetjük az általuk beolvasztott kelták közti nyelvjárásnyi eltéréseket mai nyelvállapotaikra kivetítve észlelni."

***

Mesterházy Zsolt kitűnő zárógondolataival fejezzük be vaskori fejezetünket, a következő oldalon igyekszünk eljutni az Árpád-korig. Az ókorban kezdődő nagy egymásnak feszülést a kelták és a rómaiak közt a világháború kezdete fejezetben tárgyaljuk.

Összefoglalva az eddigieket azt látni, hogy a vaskor elején új, keleti betelepülőkkel gazdagodik a Kárpát-medence Alföldje, a "preszkítákkal", akik a Kaukázustól északra, a Kubán folyó síkságán lévő fémműves műhelyekben készült lószerszámokkal jelennek meg. Ez azért fontos, mert - ahogy a bronzkori fejezetben olvashattuk - a Kubán-Majkop műveltség a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, a folyamközből több irányba kivándorló sumérok egyik új élőhelye, így szerepük óriási a sztyeppei szkíta népek hagyatékában. A bronzkor Kr.e. második évezredének folytatásaként a korai vaskorban ez a mezopotámiai gyökerű keleti kapcsolat és begyűrűzés tehát tovább folytatódik, erről tanúskodik, hogy mindegyik Alföldi preszkíta fegyvernek megvan a keleti, többnyire Kubán környéki előképe. Az aranyművesség új virágkorát élte ekkor, s az Alföld korai-vaskori, helyiekkel ötvöződött preszkíta lakossága jelentős hatást gyakorolt a későbbi korokra, Közép-Európa fémművességére, gazdasági és kulturális fejlődésére.
A középső vaskorban ez folytatódik, és a Kárpát-medence teljesen részévé válik annak a nagy keleti szkíta kultúrkörnek, mely a Fekete-tenger északi sztyeppevidékéig tart. Ekkor Erdélybe és a Tisza vidékére újabb szkíta népcsoportok telepednek, akik a helyi őslakossággal ötvöződve letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytattak, fejlett vasműveltséggel, lótartással. A vastermékekkel és lovakkal folytatott kereskedelem ékes bizonyítéka a Kelet-Nyugati kapcsolatoknak, így a Dunántúlon ekkor virágzó "Hallstatt-kultúrával" is létező szoros viszonynak, azaz bár a régészet különálló műveltségeknek tart mindent (ennek okát lásd a bevezetőben), ettől függetlenül a Kárpát-medencében a vaskorban is ismét egy egymással jól megférő, békésen összefonódott népességet látunk, szoros keleti sztyeppei kapcsolatokkal, hitvilággal.

Az egész szkíta világ legkimagaslóbb kincsei éppen Magyarország területén kerültek elő s ezek között a tápiószentmártoni és zöldhalompusztai két pompás aranyszarvas foglalja el a főhelyet; mindkettő fejedelmi sírból került elő. E leletek arra mutatnak, hogy a szkíták királyi törzse is Magyarországon szállt meg, vagyis a Kr. e. 6-5. század fordulóján ide tevődött át az egész szkíta társadalom kormányzati központja. Nagy tömegük elmúlhatatlan bizonyítéka, hogy a mai magyar nép egy meglehetősen zárt csoportja, a székelyek, megőrizte szkíta származási tudatát, székely nevét és geometrikus jelekből álló írását. Tehát nem “egynéhány” szkíta érkezett a történelmi Magyarország területére, mint egyes külföldi munkákban olvashatjuk, hanem “sok”: a kelet-európai szkíták többsége, az uralkodó törzzsel egyetemben, úgyhogy Kr. e. 500 és Kr. e. 300 között már a szkíták alkották az ország harmadik leghatalmasabb népcsoportját, a Dunántúl szervezkedő "Estiek" (Esthoniak, Nyugathoniak) és az Erdélyi-medencében csoportosuló Keletiek mellett.
Azzal, hogy a szkíták betelepedtek Erdélybe és a Nagyalföldre, majd utóbb a Felvidékre és a Dráva-Száva mentére, ők lettek az első turáni nép, amely a korábbi időkben érkezett úri (árja) népelemekkel minden oldalról bensőséges érintkezésbe került. Központi elhelyezkedésük, tömegük, gyors közlekedési eszközeik (ló, szekér) és fegyverük (íj, nyíl) révén a kissé nehézkesen mozgó földműves lakosság fölé kerekedtek és politikai befolyásukat az egész medencében érvényesíteni tudták. Az ország régibb magyar lakosságával létrejött szoros kapcsolataik révén megindult a sokféle magyar nyelvű törzs egy nemzetté való összeolvadása. A szkíták tehát egyáltalán nem irtották ki az őslakosságot, hanem a pusztai népek gazdasági és társadalmi rendjének megfelelően, azokat uralmuk alá vetették és velük előbb-utóbb összeolvadtak, ami természetesen kultúrájuk részbeni megváltozását vonta maga után. A szkíták uralma alatt tehát nemcsak nem fogyott a Duna-medence lakossága, hanem éppen gyarapodott és először bontakozott ki e tájon főbb körvonalaiban a magyarul beszélő törzsek nemzeti egysége és a mindnyájukat összefogó magyar állam képe.

A Dunántúl vaskoráról pedig megállapítható, hogy mind a késő bronzkor – korai vaskor, mind a Hallstatt – La Tène átmeneti időszak vonatkozásában az új kronológiai eredmények területenként ugyan eltérő, de a korábbi felfogással ellentétben töretlen fejlődésre utalnak. Fontos látni, hogy itt már az egyébként minden kort és műveltséget agyonszeletelő régészet is folytonosságot ismer el, például a köznépi urnatemetők anyagai alapján a késő bronzkori őslakosság továbbélésének bizonyítékát. A Kr. e. 5. századot élénk, sokszínű kulturális és kereskedelmi kapcsolatok jellemzik, ez a helyi gyökerű, keleti kelta kultúra kialakulásának időszaka, amikor a Duna-Tisza térsége ismét egységbe forr.
A jellemző emberábrázolások tükrözik, hogy a vaskori népeknek a korábbi, újkőkori hagyományokhoz hűen továbbra is anyajogú és termékenység-tiszteletű szellemi és vallási világképük van, az ábrázolt nőalakok az Istennő (=Boldogasszony), a termékenység jelképei.

A keltakutatás új eredményei, a kelta korszak kiemelkedõen fontos Kárpát-medencei leletei alapján a korábbi felfogásoktól eltérő, új térbeli és időbeli váz körvonalazódik a kelta entnogenezissel kapcsolatban. A Kr. e. 6–5. század kutatásának eredményei igazolták a legkorábbi, La Tène A korú leletanyag meglétét a Dunántúl északnyugati, valamint Duna menti régiójában. Ezzel kimondatlanul is elismeri a mai régészet (bár nagyon virágnyelven fogalmaz: "Fény derült a különbözõ irányú távolsági kapcsolatokra és a klasszikus területekrõl érkezõ hatások tér- és idõbeli differenciáltságára"), hogy a korábbi felfogás, miszerint a kelták Nyugat-Európából hódítással érkeztek meg a Kárpát-medencébe nem teljesen állja meg a helyét, tekintve, hogy a - egy svájci községről elnevezett (!) - La Téne korszak leletanyaga jóval korábban és gazdagabban a Kárpát-medencében mutatható ki először.
Az utóbbi időkben sikerült korábbi korszakokból átnyúlő, összefüggõ települési, falusias vagy a tanyákhoz hasonló jellegû egységeket feltárni, melyek évszázadokik fennmaradtak, temetõik folyamatos megtelepedésre utalnak.
Az antik/római történetírás szellemisége, mely mindent csak hódítással tud elképzelni megbukott, a régészet az alföldi szkíta temetõk kelta leletanyagából kimutatta, hogy a hódítássel ellentétben inkább ellenállás nélküli terjeszkedés és az õslakossággal kialakított békés kapcsolat lehetett a jellemző e kor társadalmára.
Egyes lelőhelyek több évszázados egy helyen való tartós megtelepedésére, valamint a kelták Kárpát- medencei uralmának fénykorában jelentősen megnövő népsűrűségre utalnak, melyeken az őslakosság a később "romanizáció" érintette területeken is megtartotta életmódját, műhelygyakorlatát, vallási szokásait, névadásait. A kézmûves ipar igazi kibontakozása a Kr. e. 4. század végére és a 3. századra tehetõ. Ekkor születtek a legszebb vésett díszítésû kardok, a vérzománc-berakásos bronz övek, valamint a „szkíta” kultúra termékenyítõ hatására létrejött alkotások. Az ötletgazdag, jó technikai színvonalon megformált fontos technikai vívmányok, mint a korongolt kerámia és a maradandó vas-eszközkészlet tömeges elõállítása az utókor számára is jelentőséggel bírtak.
A kézművesség mellett fontos látni, hogy a kelta kori népesség élőhelyére - a korábbi újkőkori és bronzkori hagyományok továbbviteleként - inkább a falusias, tanya jellegű telepek a jellemzőek. A gabona-, zöldség-, és gyümölcstermesztés mellett az állattartás is fontos tényező, akárcsak egy mai magyar faluban. A párhuzam nem csoda: a kelta, vagyis Kárpát-medencei őslakosság kimutathatóan túlélte a római hódoltságot is, töretlenül tovább élt.

Ezek után ha kilépünk a megszokott, névvel ellátott régészeti kultúrák időhatárai közül, azt láthatjuk, hogy találhatunk olyan ábrázolásokat, eljárásokat, évezredeken át megmaradó szokásokat, amelyek nem vesznek tudomást a mai eszünkkel felosztott korszakokról. A magyarországi kelta anyagot eddig még senki sem egyeztette a magyar bronz és vaskor anyagával, és véletlenül sem eredeztetik saját fejlődésének tényeiből. Ha az egyeztetést megtették volna, - vagyis a magyar régészet időben felismerte volna a magyarországi kelták régóta tartó folyamatos életét, - könnyedén bebizonyíthattuk volna a magyarországi kelták igen régi, folyamatos helyben lakását, valamint a magyar bronzba és még korábbi időkbe vezető gyökereit és azonosságait, töretlen létét. Ez nemcsak keltáink itthoni szerepének átértékelését jelenti majd, de más oldalról is igazolja a Kárpát-medencei népi folyamatosságot és azonosságot, egyúttal jelentősen módosítja a csak Hallstatt és La Téne anyagára épített történelmi elképzeléseket. A nyugati elgondolások kidolgozásakor túlságosan is a régészetre hagyatkoztak az elgondolások kifejtésekor, továbbá csakis indoeurópai népeket láttak mindenfelé, ezért tévútra kerültek. A nyugatiak a kelták valódi szelleméből semmit sem értettek meg, elsősorban azért, mert saját magukat szerették volna a keltákban felismerni. A ragozó népek sohasem nevezték birodalomnak egyetlen országukat sem, e neveket az indoeurópaiak aggatták rá sajátjaikra, majd a hun, a pártos, a hétita, a szkíta országokra jóval később. Magyarországot sem nevezték birodalomnak. A közös elszármazású ragozó nyelvű népek természetes módon terjedtek el e földrészen, alakítottak mindenütt hagyományaiknak megfelelő társadalmakat és közös név alatt voltak képesek magukat megnevezni. Soha nem volt semmilyen birodalmi központjuk, nem volt mindent elsöprő hadseregük, nem is találtak fel mindent megsemmisítő fegyvereket. Nem hódítottak mindent pusztítva maguk előtt más népeket, és nem alapítottak különféle címekkel ellátott világbirodalmat. A hódítás természetesen nem jellemvonása a kelta népnek. Ebből is látszik, nem hasonlíthatóak az olyan népekhez, amelyeknek életelemük volt a hódítás, mint pl. az indoeurópai görögök, latinok, germánok. A keltákból hiányzott a birtoklás olyan fokú vágya, amely más népek szabadságának jelentős mértékű korlátozása árán lett volna elérhető. E nagy indulatok híján mégis valódi közös Európát hoztak létre a kelták. A magukkal hozott eszmék elegendőnek bizonyultak műveltségük kiteljesítésében.

Akárcsak az újkőkorban és a bronzkorban, a keletről érkező mezopotámiai-sumér és sztyeppei-szkíta eredetű néprészeket és vívmányokat, a hatalmas és folyamatos műveltséget bíró Kárpát-medencei ősnép a vaskorban is magába olvassza, majd az itt ötvöződött műveltséget továbblöki Nyugat-Európa felé, létrehozva a vaskori Kelta-Európát. Ez a beolvasztás majd kisugárzás korszakonként ismétlődő kulturális jellemvonása a Kárpát-medencének, a népek és műveltségek olvasztótégelyének.

A régészeti és nyelvészeti adatok megfelelő értelmezéséből láthatóvá vált, hogy a vaskor két legjellemzőbb népe a szkíták és a kelták milyen összefüggésben vannak a Mezopotámiából kiáramló sumér tágulással, valamint a Kárpát-medencei ősnép műveltségével, amely - a korábbi korokhoz hasonlóan - ismét felülrétegződött, ötvöződött a részben sumér gyökerű szkíta kultúrával, létrehozva a kelta (keleti) művelődési kört, és ezáltal - a jégkorszak végi "gravettiek", az újkőkori vonaldíszesek, valamint a bronzkori műveltséghez hasonlóan - újfent egy földrésznyi méretű, egységes európai kultúra motorja lett. Ennek a földrésznyi méretű Kelta-Magyar-Szkíta műveltségnek a nyomai mai napig megtalálhatók mind a nyelvek alaprétegeiben, mind a még létező - indoeuropanizálódás előtti - kultúrák esetében, mint pl. az ír-kelta, a skót-gael, a franciaországi-gall, (a spanyolországi-baszk?) és így tovább egész Európa szerte egész Kis-Ázsiáig. (érdemes megfigyelni a nyelvi alaprétegekben tetten érhető hasonlóságokat: KeLeti, KeLta, KeLtoi, CeLt, KáLd, KáLdeus, GaeL, GaLL, stb.) A kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek, a nem-magyar tudósok maguk is megállapították, hogy az ókori Európában, a kelta időkben, Kr. e. 6-1. században egymás megértésének komoly akadálya nem volt, még ragozó nyelven beszéltek az emberek – és nem indoeurópaiul. Európa temérdek magyarul érthető helynevének leggyakoribb gyökszavai mindenesetre ebbe az irányba mutat.

Ennek a ragozó nyelvű, azonos művelődésű békés Kelta-Európának vetett véget a vaskor végi Római Birodalom hódító terjeszkedése.

<< előző fejezet (bronzkor) - következő (Árpád-korig) >>

III.6. Régészet - Vaskor