III.2. Régészet - Átmeneti kőkor

(bevezető oldal, tartalomjegyzék)

A MAGYARSÁG EREDETE 

III.  FEJEZET

III.2. Régészet - Átmeneti kőkor - az özönvízek kora
(~Kr.e. 15 000 - 7000)

A Kárpát-medence átmeneti kora, a jégkorszakot követően (Kr.e 15.000-7000)


Globális környezeti / éghajlati áttekintés

A legutóbbi Würm elnevezésű jégkorszak 20-22 ezer évvel ezelőtt hidegmaximumát lassú felmelegedés követte, majd kisebb lehűlések (legidősebb (oldest) dryas kor) után 15 évezreddel ezelőtt egy hirtelen fölmelegedés következett a gleccserek drasztikus gyorsaságú olvadását okozva. Egy évezred múlva ismét lehűlés következett, ezt nevezik Idősebb (older) Dryas-nak a szakemberek. Ezután a jelenkortól számított 13–11,5 évezredek közötti időszakban egy újabb kis jégkorszak következett, az Ifjabb Dryas. Ezek a kis-jégkorszakok nem csak hideg, de meglehetősen száraz időszakok is voltak, mivel a lehűlés (eljegesedés) megkötötte a Föld állandó áramló csapadékmennyiségének (körforgásának) jó részét. Az ifjabb dryast ismét egy gyors felmelegedés követte újabb hírtelen jégolvadással, aztán újabb – két és félezer évig tartó – lassú fölmelegedés jött, ami a jelen előtti 9. évezredig tartott. Ekkor ismét hűlni kezdett és 8200 évvel ezelőtt megint egy gyors felmelegedési esemény zajlott. A jelen kortól számított ~7,5 ezer éve van a Földön a mainak megfelelő hőmérséklet, és nagyjából ekkor érték el a világóceánok is a mai vízszintjüket.

(magyarázat: vízszintesen - jobbról balra évezredek 22 ezertől 8 évezredig, függőlegesen - hőmérséklet (Grönlandi adatok alapján), szürke mezők: kis-jégkorszakok, szárazságok (dry =száraz, angol))

Ahogy az alábbi ábrán is látszik, a kis jégkorszakok végét mindig hírtelen felmelegedés követte - 15000 (1), 11500 (7) és 8200 (8) évvel ezelőtt, ami a gleccserek gyors elolvadását eredményezte, globális özönvízeket okozva a bolygónkon, jelentősen átformálva a Föld arculatát. A 11500 évvel ezelőtti globális kataklizma emléke őrződhetett meg talán a legtöbb vízözön mítoszban - ez a Nagy Vízözön. A 8200 évvel ezelőtti olvadás meg a Kis Vízözön, ami a Fekete-tengeri Boszporusz-gát átszakadásához vezetett idővel, mivel a világóceánok kb. 7500 évvel ezelőtt érték el a mai vízszintjüket. 

Az alábbi ábra (mely Cser-Darai szerzőpáros "Kárpát-medencei magyar ősiség" c. előadásanyagából van), kiválóan mutatja a hírtelen felmelegedések által okozott tengerszint emelkedéseket, három ilyen jelentős esemény zajlott, globális özönvízeket okozva:

Bár eddig pusztán mítosznak tűntek azok az elméletek, melyek szerint a civilizációkat időnként a Föld színéről eltörlő vízözönök különböző holdak becsapódásához köthetők, azonban az ifjabb dryas (younger dryas), azaz a ~13000 évvel ezelőtt beköszöntött "kis jégkorszak" kiváltó okát úgy tűnik megtalálta a tudomány. Az ok kozmikus eredetű: a Föld pályáját rendszeresen keresztező Taurid meteor-rajból becsapódó meteorok lehetnek a felelősek a katasztrófáért, és okozhatták a mini-jégkorszakot.

"Egy mini jégkorszakot kiváltó, pusztító üstökösbecsapódás okozott katasztrófát 13 ezer évvel ezelőtt – erről árulkodik egy Törökországban felfedezett, ősi kővéset. A rejtélyes szimbólumokat mostanában sikerült megfejteniük a tudósoknak. A Kr. e. 11 000-ben készített szimbólumok a „Keselyűkő" néven ismert oszlopra vannak vésve, és azt ábrázolják, hogy egy széttöredezett üstökös darabjai eltalálják a Földet. A képek között van egy fej nélküli ember is, ez arra utal, hogy a katasztrófában emberek is életüket vesztették – olvasható a New Scientist cikkében. Az oszlopra a törökországi Göbekli Tepe régészeti lelőhely területén találtak rá a szakemberek. Sokáig kérdéses volt az itt elhelyezkedő létesítmény pontos funkciója, ám egyre több bizonyíték utal arra, hogy valószínűleg részben ősi obszervatóriumként funkcionálhatott. 

Göbekli Tepe

Számítógépes szoftver segítette a tudósokat Az oszlopon szereplő ábrákat számítógépes szoftver segítségével sikerült megfejteni. A program az állatképeket – amelyek valójában asztronómiai szimbólumok – hozzárendelte a megfelelő csillagképekhez, emellett meghatározta az esemény pontos időpontját is, amely Kr. e. 10 950-re tehető. Az ősi becsapódás tényét egy grönlandi jégmag is alátámasztja. 

 Együttállás a Skorpió körül,  Kr.e. 10950-ben

A kataklizma a Földön egy kisebb jégkorszakot váltott ki, ami nagyjából ezer évig tartott (ifjabb dryas). A lehűlést valószínűleg egy széttöredező óriásüstökös becsapódó darabjai idézték elő – áll a felfedezést ismertető tanulmányban. 
Mély nyomot hagyott az emberekben. Úgy tűnik, Göbekli Tepe részben az éjszakai eget kutató csillagvizsgálóként működött – mondta a kutatás vezetője, Martin Sweatman, az Edinburgh-i Egyetem munkatársa. – Az ásatási helyszínen talált egyik oszlop ennek (az üstökös által okozott) katasztrófának állít emléket – valószínűleg ez volt a legrosszabb nap a történelemben a jégkorszak vége óta" – tette hozzá a szakember. Sweatman szerint a katasztrófa mély nyomot hagyhatott az emberekben, mivel a vésetek sokáig fontos szerepet töltöttek be az itt élők mindennapjaiban. A felfedezés azt a teóriát is alátámasztani látszik, hogy bizonyos időszakokban nagyobb volt az üstökösbecsapódások valószínűsége, mivel bolygónk pályája keresztezte az űrben száguldó üstökösdarabok pályáját. A kutatás eredményeit a Mediterranean Archaeology and Archaeometry című régészeti szakfolyóiratban közölték."
(forrás)

***

A fenti tanulmány szerint a Föld keresztezi időnként a Taurid-meteorrajt, ahonnan a kisebb meteorok elégnek a légkörben, de időnként súlyos darabok is becsapódnak. Ilyen nagy (egy vagy több) "üstökös" lehetett a 13000 évvel ezelőtti is, amikor a becsapódás következtében óriási pormennyiség juthatott a légkörbe, ami szétterjedve a bolygón azt eredményezte, hogy a kevesebb napsugár érte el a földfelszínt, ezáltal lehűlést okozva a talajmentén. A becsapódás valószínűleg okozott „némi” földkéreg lemezmozgást is, ez meg vulkáni tevékenységhez is vezethetett, ami tovább növelte a port a légkörben, tovább fokozva a lehűlést. Ez tehát az ifjabb dryas nevű kis-jégkorszak kiváltó eseménye. A légkörbe belépő meteor ezen kívül lehet hogy egy komolyabb árhullámot is elindított, de ez még valószínűleg nem a vízözön.
A jégkorszakban viszont nem csak hideg volt, hanem komoly szárazság is, mivel az eljegesedés lekötötte a Föld áramló, mozgásban lévő vízmennyiségének jó részét, így a körfolyamat (esőzés – folyók – tenger – párolgás – esőzés..) lelassult vagy teljesen megállt.
Így telt el több mint ezer év, majd hirtelen véget ért a jégkorszak (ennek oka?), és egy gyors felmelegedés indult. Ez a 11500 évvel ezelőtti esemény, lásd az ifjabb dryas végén jelzett brutálisan gyors hőemelkedést. Na ez a hírtelen felmelegedés viszont már okozhatott hírtelen árvízeket. (ha a vízbe csapódott volna a meteor, akkor az is okozott volna árhullámot - globális vízözönt, de mivel jégkorszak következett be ezután, így vélhetően szárazföldbe csapódott).
Ugyanakkor az is önmagában nagyon érdekes, hogy Anatóliában, Göbekli Tepe "templomában", vagyis mostanában már inkább csillagvizsgálónak tartott építményben már ekkor is komoly csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, hiszen figyelték az eget, és a 13000 évvel ezelőtt bekövetkezett eseményt kőbe vésték..
Az ifjabb dryas utáni vízözön kérdése valószínűleg továbbra is az olvadó jéghez köthető. És a későbbiekben is, például a kb. 7560 évvel ezelőtti 5 méteres vízszintemelkedést egy nagy olvadéktó vizének a világtengerbe ömlése okozta, amikor leszakadt a Laurentid-jégtömb vagy jéghegy, és ettől szakadt át a Boszporusz gátja, pedig gránitból volt, de már 150 méterrel magasabban volt a tenger szintje, mint a tóé. Ez okozta a Fekete-tó tengerré válását néhány nap (óra?) alatt -> innen ered talán a legerősebb vízözön mítosz.
A becsapódó meteorok könnyen összefüggésbe hozhatók tehát a jégkorszak(ok)kal, hiszen a becsapódás(ok) rengeteg port juttat(nak) a levegőbe, mely által a földfelszínt érő napsugárzás csökken, így a talajmenti hőmérséklet is. Az ifjabb dryas kis-jégkorszak kiváltó oka tehát a fenti tanulmány alapján úgy tűnik érthető ma már.
De nem csak egy ilyen esemény volt... Lássuk mit gyűjtött össze Bunyevácz Zsuzsa a témában: 

"A jégkorszakok, illetve az azt követő időszakok jelentősen átformálták a Föld arculatát. A legutóbbi hidegmaximum (...) évezredeiben Észak-Amerikát és Észak-Európát jégpajzsok fedték, a hatalmas földterületeken a három kilométer vastag jégréteg sem volt ritka. A legutóbbi jégkorszak maximuma után kb. kétezer évig tartó olvadás következett, ami Észak-Amerikát és – Európát több millió km2-en elterülő jégtől szabadította meg. Több millió köbkilométerre teszik az északi féltekét borító jég mennyiségét. A szakértők szerint az olvadást nem okozhatta valami fokozatosan tért nyerő éghajlati tényező, hanem valami rendkívülinek kellett történnie, ami kb. 16 500 évvel ezelőtt kezdte éreztetni hatását. A drámai események kevesebb, mint egy évezred alatt mentek végbe, a glaciális periódus kb. 10-12 ezer évvel ezelőtt ért véget. 

Az említett évezredek mindennek mondhatók, csak nyugodtnak nem: a különféle éghajlati, szeizmikus vagy geológiai események hatására szökőárak, földrengések, gigantikus viharok, vulkáni tevékenység, hirtelen jegesedés, majd a jégpáncél visszahúzódása nehezítették az életet.

A geológusok szerint Kr. e. 8000-re a nagy jégsapkák visszahúzódtak. Az ezt megelőző évezredekben szinte elképzelhetetlen méretű éghajlati és geológiai felfordulás helyszíne volt bolygónk. Az említett évezredeket globális méretű áradások jellemezték, az egyik katasztrófából a másikba vergődött embertörzsek nyilván félelemben tengették életüket. A jég által korábban lenyomott földterületek terhüktől megszabadulva ismét emelkedni kezdtek, földrengéseket okozva ezzel. Úgy tartják, három hatalmas globális árvíz lehetett a Kr. e. 15-14000, 12-11000 és 8-7000 között (*). A világ szinte minden pontjáról származó özönvízmítoszok azonos vonásokat tartalmaznak, ez lehetett a nagy áradások, a nagy hideg, a nagy katasztrófák kora, az árhullám által gyökerestül kiszakított fákról is szól a fáma. Sok kataklizmamítosz emlékezik meg egy szörnyű hidegről, amikor elsötétült az ég, és fekete, kátrányszerű eső hullott. A több milliárd tonnányi jég, ami megolvadt, jelentősen megemelte a tengerek szintjét, szigetek, földhidak tűntek el. A szakemberek szerint a globális tengerszintváltozás és a vulkáni tevékenység között összefüggés van, mindenesetre kiterjedt vulkáni tevékenység is jellemezte a kérdéses időszakot. Sok helyen a Földön ezek együttes hatása rendkívül fokozta a jegesedést, mivel a porfelhők elzárták a Nap fényét, így az amúgy is alacsony hőmérséklet tovább csökkent. A vulkánok hatalmas mennyiségű szén-dioxidot lövelltek a levegőbe, elképzelhető, hogy "üvegház" hatás alakult ki, s a leülepedő port globális felmelegedés kísérte. Úgy tűnik, ,,éghajlati forradalom" következett be tizenegyezer évvel ezelőtt." 

(Forrás: Bunyevácz Zsuzsa: Szent Grál keresése - a *-al jelölt résznél a "Kr.e" helyett a jelen előtt meghatározás a helyes)

A vízözönök kérdéskörével az emberré válás második fejezetében foglalkoztunk bővebben, itt most csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon a hagyományos régészeti elképzelés szerint tényleg kiürült-e a Kárpát-medence, vagy ezzel szemben voltak-e emberi műveltségek?

A régészet a jégkorszak végére teszi a Kárpát-medence kiürülését, amely alapján az itteni vadászoknak távozni kellett volna a jégvisszahúzódással, és a mamutok és szarvasok távozásával együtt észak-Európába. Ezzel szemben a geofizikai vizsgálatok azt mutatják, hogy ez nem ilyen egyszerű...

Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvét idézzük (B/V. fejezettől):

"A jég-visszahúzódás és az életfeltételek 

Mithen tanulmánya a jégkorszak felmelegedését követő növényi előnyomulásról azt mutatja, hogy a növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ennek alapján nem megengedhető a jégkorszakot közvetlenül követő északi nagy-népesség elgondolás, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak. A jégkorszak lehűlő szakaszában a korábban a folyók mellé települtek fokozatosan délre húzódtak, de előtte sem voltak valóban északon, még a Volga–könyök magasságában sem. Az Ural túloldalán a Tien– San mellől jelenhettek meg emberi telepek, de az Uráltól délre egészen a Káspi–tengerig áthatolhatatlan mocsarak voltak már a jégkorszak lehűlési szakaszát megelőzően is. Csakis évezredekkel a jégkorszak fölmelegedésének utolsó szakaszát követően tudott ember átmenni az Ural és a Káspi-tenger között, azaz a Kurgán mozgás idején, a jelen előtti 7. évezredben vagy az után. Ezért is baj van bármiféle uráli őshaza elmélettel. (...)

Egy északi nagyobb sűrűségű társadalom, amire pl. Szabó István Mihály az elgondolásában hivatkozik, tehát elvileg is lehetetlen volt, aminek tudományos alapjai Cunliffe könyvében meglehetősen pontosan meg is található. (...)
A Pecsora környéke is eléggé, mondhatnánk teljesen üres volt a Würm fölmelegedését követően még évezredekig. Ezt Götz László is erősen hangsúlyozta, mert az általa bírált finnugorizmus oda köt mindent, oda és az Ural két oldalára. És Mithennek a Cunliffe könyvében lévő komoly tanulmánya a jégkorszak fölmelegedését követő növényi előrenyomulásról nem is enged meg ilyesmit."

(a hívatkozott forrásmunka: Barry Cunliffe:  Prehistoric Europe, Oxford Univ. Press, Oxford. Ezen belül: Steven J. Mithen: The Mesolithic Age., 79-135. oldal)

A globális bolygószintű változások természetesen a Kárpát-medencét sem kímélték. Az átmenet időszakára a következő környezeti folyamat volt jellemző: a korszak elején a felmelegedés következményeként jelentős éghajlati és ökológiai változások következtek be: nagy tömegű jég vált vízzé, jelentős mozgó vízmennyiséget létrehozva. Mikor Európa, azon belül a Kárpát-medence éghajlata a hidegégöviből a mérsékeltégövbe ment át, a hegyekben felhalmozódott hatalmas mennyiségű hó és jég olvadását eredményezte, ami áradatként zúdult az alföldi részekre, amely elmocsarasodott, sőt a legalacsonyabb részeket az állóvíz boríthatta el. Ehhez még az is "hozzásegített", hogy a hó és jég olvadásából keletkezett bőséges vízmennyiség párolgása feldúsította a légrétegeket, és beálltak a hatalmas viharok, esőzések. A Kárpát-medence szinte újból egy beltengerré vált. Nem feltétlenül a felmelegedéshez kötődik a Kárpát-medence ideiglenes feltöltődése, hanem ténylegesen a vízözönhöz, ahogy az a Czimbalmas Tivadar A pallagkultúra c. filmjében az öregek szájából elhangzik. A Kárpát-medencének egyetlen szűk lefolyása a Vaskapu, ami vélhetően a Pannon-tenger megszűnésével jött létre, ha a medence megtelik vízzel, évtizedekbe telhet, amíg lefolyik belőle, ha a Vaskapu esetlegesen tovább szűkül a sok odatorlódott hordalék miatt, akkor még tovább.

(illusztráció - Czimbalmas Tivadar - A pallagkultúra c. filmjéből )

Az így kialakult kedvezőtlen viszonyok miatt csak a magaslati pontokon, a dombvidékeken létezett megfelelő élettér, ahol a lakosok a megélhetésüket biztosítani tudták, mint pl. a Bükki-Szeleta és néhány egyéb "gravetti" maradvány műveltség, mint pl. a Pilisi barlangi gravetti. Mivel a "gravetti" inkább síkvidéki vadászó és vélhetően élelemtermesztő műveltség, így erre az időszakra köthető az őskárpátiak kiáramlása a Kárpát-medencéből, létrehozva számos újkőkori telepet
Ugyan jelenleg nincs rá tudományos bizonyíték (?), de vélhetően ez időben, a környezeti változásokhoz alkalmazkodva alakíthatták ki a Bükki-Szeletai műveltségből dombvidékekre kiterjeszkedő őseink az Erdélyi pallagokat, a 400-1300 m tengerszint feletti magasságban megépített mesterséges termesztő teraszokat (bővebben lásd. az 1. fejezetben). Ezek a pallagok Kiskapus, Aranyos, Gyertyó, Csík, Udvarhely környékén jól kivehetők, a műholdképeken is látszódnak, bárki megnézheti a Google Earth térképén ráközelítve az adott településre. 

 

A pallag kultúrát Czimbalmas Tivadar 35.000 évvel ezelőttre tette, ám mégis jobban illeszkedik a csapadékosabb átmeneti kőkorhoz, tekintve, hogy a pallagokat valószínűleg nem legeltetésre használták, mert a fűféléknek és az állatoknak nincs szükségük pallagokra. Viszont ha növénytermesztésre használták (ami igen valószínű), akkor lényegesen korábbra kell tenni a növénytermesztést, mint ahová a régészek teszik. (Valószínűsíthetően ez a régészet újabb nagy tévedése) Az már csak hab a tortán, hogy mindezt az óriási megmozgatott földmennyiséget és tájátépítést pattintott kövekkel készítve (?), és  jó állapotban megmaradt sok ezer éve...
A pallagokat egészen magasra építették, ezért feltételezhető, hogy sokkal több vízről volt szó, mint amennyi többlet az esetleges felgyorsult olvadásból a medencébe került. Amennyiben igaz a kataklizma elmélet, akkor azt rengeteg felszálló por, és vulkánkitörésekből a légkörbe jutó hamu kellett kövesse, ami biztosan átmeneti lehűlést okozott. A Kárpátok karéja közben - ami víz fölött maradt - meg bárkaként működött. Belül átmeneti tenger, kívül meg a vízözön miatt mocsárvilág.

Az özönvízek korában (*) a Kárpát-medence alacsonyabban fekvő területeit, az Alföldet tehát víz borította, és így telhetett el jó két-háromezer év, miközben a lassú, de egyre gyorsuló felszáradás is folyamatban volt. "A 10 000 évvel ezelőtt kezdődött preboreális korszakban az éghajlat gyors, nagymértékű melegedése jellemző. Az ország területét fenyő- és nyírerdők borították. A szakasz végére az évi középhőmérséklet 8-9 °C lehetett. A 9000 évvel ezelőtt kezdődött boreális korszakban a felmelegedés még mindig tartott, de lelassult, és az éghajlat szárazabbá vált. Emiatt a lombos fák eltűntek, szárazsztyepp alakult ki. Előtérbe került a deflációs tevékenység, a Duna-Tisza közén futóhomok halmozódott fel. A 8000 évvel ezelőtt kezdődött atlanti korszak hosszú, meleg, nedves időszak volt. Az évi középhőmérséklet 2-3°C-kal meghaladta a jelenlegi 9-12 °C-ot. Az Alföld területét ismét tölgyesek hódították meg. A lápok és folyók mentén fűz-nyár ligeterdők alakultak ki." (Forrás: Magyarország földtana)
Az átmeneti kőkorban tehát kialakult a mérsékeltégövi növény- és állatvilág, és mintegy nyolc- kilencezer évvel ezelőtt a Kárpát-medence alkalmassá vált a földművelésre. A őskori műveltségek folyományaként régészetileg az észak-alföldi vadászok jelentek meg elsőként, vélhetően a Bükki barlangokból, melyről Jászberény környékén a 9000, míg Tarnaörs vidékén a 8000 évvel ezelőtti telephelyek tanúskodnak, akik ekkor már csak a mérsékeltégövi állatokra vadászhattak és – természetesen – halászhattak.
Ismét Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvét idézzük (47.o.): "az ú.n. átmeneti kőkorban, – de azt megelőzően is, pl. a Szeleta, pilisi, gerecsei ú. n. barlangi–gravetti műveltségnél – már megtalálhatók azok a finom, apró kőpengék, amiket a későbbi Zagrosz–hegységi műveltségek is görbe fába vagy csontba illesztettek és sarlónak használtak. (1) De más is hivatkozik a natufi műveltség Kr. e. 9000–8500 közötti idején használt görbe szarvas agancsba illesztett pengékből kialakított sarlóra, amivel a vad árpát aratták az Eufrátesz kanyarjában, Abu Hureyra mellett. (2) Megtalálható volt a föld puhítására, lazítására használatos kapa,(3) s megtalálhatók voltak mindazok az eszközök, amik egyébként az újkőkor kellékei, eszközei. Csak egy elhatározásra, vagy kényszerre volt szükség ahhoz, hogy ezeket általánosan felhasználva az ember áttérjen a földművelő gazdaságra, azaz a halászó/vadászó, élelmiszergyűjtögető gazdaságról az élelmiszertermelőre. Ez pedig az újkőkor legfőbb jellemzője. A Kárpát–medence kész volt ekkor újabb korszak műveltségét befogadni, amit ugyan többen újkőkori vagy mezőgazdasági forradalomnak neveznek,(4) jóllehet az újabban előkerült adatok cáfolják, hogy ez az átalakulás ‘forradalmi’ módon zajlott volna le."

(1) Gáboriné (1980) Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat, Budapest p.: 246
(2) Ryan (1998), William, Pitman Walter: Noah’s Flood. The New Scientific Discoveries about the Event that Changed History. Simon & Scuster, New York
(3) Gáboriné (1980) Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat, Budapest p.: 248
(4) Childe, Gordon V.: What Happened in History. Penguin books, Harmondsworth, 1954. p.: 54. 

(*) (Az özönvíz időszakával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a víz öntötte területeken sem feltétlenül kell teljes emberi lét hiányát feltételezni, nagyon is elképzelhető, hogy az alkalmazkodni képes őslakosság a víz öntötte területeken is megtanult élni. A Kárpát-medence alföldi területeire a folyószabályozásig jellemző árvízi "lüktetést" (elöntés - visszahúzódás) az ott élő "parasztság" igen jól ki tudta használni, ezt az árvízi élő, szerves tudást a nép megőrizte egészen a  XIX. századig, gondoljunk csak a folyamatosan működtetett árvízi-gazdálkodásra. A feladathoz mérten igazították, alakították ki eszközeiket, életmódjukat. Amikor elöntötte a területet a víz, akkor gazdag élővilág virágzott, így a halászat is, stb. Amikor a víz elvonult, akkor meg kiváló termőterületté vált a talaj. A folyószabályozások hírére a jobbágyság panaszai, kérelmei elözönlötték a hívatalokat, mert tudták, hogy ez jelentős változásokat fog okozni a szerves, vízrajzzal szoros összhangban gazdálkodó életmódjukra nézve, de persze akkor már nem magyar szellemiségű vezetőség ült a pozíciókban. Tehát elképzelhető, hogy a "mocsaras", vízzel elöntött területeken is volt élet, de ennek a szerves élővilágnak, gazdálkodásnak az eszközkészlete (egy kunyhó, egy ladik, néhány háló, stb.) nyílván nem tartós, így nem maradhatott fenn régészeti nyoma sem...)

Kertész Róbert régész kutató A vadászati kultúra kezdetei c. művében összegzi az Alföldön a Jászság területéről ismert, hitelesen feltárt mezolitikus (átmeneti kőkori) lelőhelyeket. A mezolitikus vadászok egyik jászsági táborhelye Jászberény mellett került elő, ahol 12–17 m átmérőjú lakófoltokat találtak. A Jásztelek I. lelőhelyen végzett ásatások során feltárták egy 5 m átmérőjű, megközelítőleg kör alakú, ágasfás, oszlopvázas kunyhó maradványait. A földbemélyített kunyhó közepén vastagon átégett tűzhelynyomot találtak. A jászsági ásatásokon előkerült állatcsontok tanúsága szerint a mezolit közösségek maximálisan kihasználták a környezeti adottságokat: a zárt/erdei és a nyitott/erdős sztyeppék állatai egyaránt szerepeltek étrendjükön.

A következőkben Kertész Róbert írását idézzük, Az őskőkor és az átmeneti kőkor c. tanulmányából  

"A paleolitikum után következõ mezolitikum vagy középsõ kõkor gyökeres változásokat hozott az emberiség történetében. Az átalakulás mind a környezetet, mind pedig az egyes vadászcsoportok életmódját érintette. A jégkorszak végén kezdõdõ felmelegedés hatására a hõmérséklet a maihoz hasonlóvá vált, és Magyarország területérõl a tajgaerdõk fokozatosan kiszorultak, helyüket a lombos erdõk vették át. A természeti viszonyokkal összhangban kicserélõdött az állatvilág: a részben kipusztult, részben pedig elvándorolt fajok helyét modern fauna foglalta el. Az új környezeti kihívások a korábbi zsákmányoló életmód kríziséhez vezettek, és a jégkor végi népcsoportok utódait válaszút elé állították. Egy részük nem tudott azonosulni a körülmények viszonylag gyors és átfogó megváltozásával, s inkább követte a jégtakarótól felszabadult észak-európai területekre átköltözõ rénszarvascsordákat. Más részük viszont helyben maradt, alkalmazkodott az új környezethez, és a korábbi rénszarvas-, mamut- és barlangimedve-vadászokból õstulok-, bölény- és gímszarvasvadászok lettek. 

A magyarországi mezolit eredmények számbavételekor különleges helyzettel állunk szemben. Áttekintve hazánk középsõ kõkorát, megállapíthatjuk, hogy csaknem kizárólag a Jászságban állnak rendelkezésre hitelesen feltárt lelõhelyek. A megtelepedésre utaló bizonyítékok korábbi hiánya miatt a kutatók egy része a „mezolit hiátus” teóriáját fogadta el. Eszerint a jégkorszak lezárulásának idõszakában bekövetkezett õskörnyezeti változások hatására a késõ õskõkori vadászközösségek elvándoroltak, s így a Kárpát-medence központi térsége hosszú évezredekre, a kora újkõkori élelemtermelõ népcsoportok feltûnéséig kiüresedett. A Jászságban kimutatott középsõ kõkori telepek azonban cáfolták ezt az elméletet. A feltárások eredményei alapján megismertük a mezolitikumba sorolható fejlett vadásznépek táborhelyét, jellegzetes tárgyi emlékanyagát, életmódját, rekonstruáltuk lakóépítménytípusát és kulturális- kronológiai kapcsolataikat, valamint a természeti környezetet. Az alábbiakban a mezolit népcsoportok mindennapjaiba pillantunk be a Jászságban alig egy évtizede elkezdõdött kutatások alapján. 

A megfigyelt alkalmi vadásztanyák kiterjedésére a 12-17 méter átmérõjû lakófoltok jellemzõk. Jászberény I és Jászberény II lelõhelyeken a régészeti forrásanyag egymás közelében 6, illetõleg 4 ilyen lakófoltban jelentkezett. Ritkábbak a viszonylag nagyobb kiterjedésû és intenzívebb felszíni leletanyaggal rendelkezõ telepek. Ilyen például Jásztelek I lelõhely, ahol a felszíni nyomok alapján a leletek egy 50×40 méteres, enyhén ívelt foltban, nagyobb mennyiségben voltak észlelhetõk. A régészeti ásatásokon azonosított kultúrréteg minden esetben a felszín közelében, közvetlenül a jelenkori talajszint alatt, 10-15 centiméter vastagságban helyezkedett el. A mezolit táborok kis méretû, vékonyabb települési rétegû lakófoltjai alacsony lélekszámú közösségek rövidebb idejû tartózkodására utalnak. Mobilis életmódjuknak megfelelõen évszakonként változtatták megtelepedési helyüket. A feltárt táborokban a leletanyag többnyire eltérõ intenzitással és forráscsoportonként elkülönülve jelentkezett. Ez alapján lehetõség nyílt az egyes tevékenységi területek – a kõeszközkészítõ mûhelyek és a vadászzsákmány-feldaraboló helyek – azonosítására. A Jásztelek I lelõhelyen végzett ásatásokon a vadászközösségek lakóépítményére vonatkozóan bõvültek ismereteink. A földbe mélyített alapban megõrzõdött szerkezeti elemek nyomai alapján az ágasfás, oszlopvázas, aszimmetrikus kúpos kunyhó hazánk legkorábbi, teljes egészében rekonstruálható lakóépítménye. (30. kép) 

Néhány gondosan megmunkált csonthegytöredéket leszámítva a telepeken talált régészeti leletek csaknem egészét a kõipar teszi ki. A változatos eszközkészletben eltérõ funkciójú szerszámok találhatók: az íjas vadászat tárgyi emlékei, a nyílhegyek mellett vakarók, vésõk, fúrók és különbözõ retusált pengék, szilánkok. Az eszközöket a korábbi hagyományoknak megfelelõen pattintással állították elõ, viszont a pengébõl vagy szilánkból retusálással kialakított szerszámok mérete és típusa, valamint számos esetben az elõállítás technikája eltér a jégkor végi vadászok által használtaktól. Így a mezolit leltárak egyik fontos csoportját a mikrolitok alkotják, melyek rendkívül kis méretû, gyakran kevesebb mint 2 centiméter hosszú vagy még ennél is kisebb eszközök. Egy részük nyílhegyként rekonst-ruálható, más részüket pedig valószínûleg nem önállóan használták, hanem betétként több darabot erõsítettek egymás mellé csont- vagy agancsfoglalatban. A mikrolitok legjellegzetesebb képviselõi a különféle geometrikus elemek: a félhold, a háromszög és a trapéz, amelyek a korszak egymást követõ idõrendi fázisainak jelzõi. (31. kép) A kõleltárt félkész eszközök, retus nélküli pengék egészítik még ki, melyek a megmunkálatlan szilánkokkal, gyártási hulladékkal, magkövekkel és nyersanyagrögökkel együtt a helybeni elõállítást tanúsítják. 

A telepek további leletei a mezolit közösségek összehangolt, a környezeti adottságok által nyújtott lehetõségek teljes körû kihasználására irányuló életmódját bizonyítják. A vadászzsákmányban – a Jászság mozaikos környezetének megfelelõen – a különbözõ ökológiai igényû zárt/erdei, valamint a nyitott/sztyeppei-erdõssztyeppei fajok egyaránt megtalálhatók. Az íjjal és a nyíllal (32. kép), valamint az ember legkorábban háziasított állatának, a kutyának a segítségével folytatott vadászat hatékonyságának köszönhetõen az elejtett állatok jelentõs része nagytestû növényevõ volt: õstulok, bölény, vadló, gímszarvas, vaddisznó és õz. (...) 

A rendelkezésre álló régészeti és õskörnyezeti adatok birtokában feltételezhetõ, hogy további mezolit lelõhelyek kimutatására elsõsorban az Alföld északi peremén, a jászságihoz hasonló ökológiai adottságú területeken, valamint az Északi-középhegység nyílt színi kovalelõhelyeinek térségében és a két eltérõ nagytájat összekötõ észak-alföldi hordalékkúp síkságon átvezetõ észak–déli irányú folyóvölgyek mentén van remény. 

A Jászberény I lelõhely települési rétegében feltárt szárazföldi csigák héjából kapott egyik radiokarbon dátum szerint a mezolit vadászok 8030±250 évvel ezelõtt telepedtek meg az Õs-Zagyva közelében. A jászsági mezolitikum kõleltárát, amelyet észak-alföldi mezolit ipar néven különítettünk el, egyedi sajátosságok jellemzik. Az ipar a Balkán északi és a Kárpát-medence északnyugati részén kimutatott kulturális egységek közötti átmenetként értelmezhetõ. Elsõsorban a Kárpát-medence északi részén található lelõhelyekkel, így a partiumi és a felvidéki telepekkel (például Csomaköz II, Bárca I, Szered I) hozható szorosabb összefüggésbe. 

Európában a késõ mezolitikum anyagi kultúrájában közvetlenül a neolitikum vagy újkõkor kialakulását megelõzõen mélyreható változások mentek végbe, melyek általános jellemzõikben egységesítették a régészeti forrásanyagot. A korszak kõiparában számos technológiai újítás (retusált csonkítás, völgyelt eszköz, trapéz stb.) tûnt fel, amely a földrajzi és kulturális határvonalaktól függetlenül, térben és idõben differenciáltan az egész kontinensen érvényre jutott. A kõleltárak fent említett módosulása az újkõkori eszközkészlet kialakulásának irányába mutat. Az észak-alföldi mezolitikum kései fázisába tartozó Jásztelek I lelõhely kõipara olyan jellegzetességekkel bír, amelyek alapján beilleszthetõ ebbe a globális folyamatba. A régészeti és paleoökológiai eredmények alapján bizonyítható, hogy hazánk a mezolitikumnak ebben az idõszakában is egyenrangú részese volt annak a tendenciának, amely a kontinensen körvonalazhatóvá vált. 

Európa jégkor végi kulturális és gazdasági fejlõdésétõl eltérõ módon a Közel-Keleten és Anatóliában már ezekben a korai évezredekben kialakult a neolit termelõgazdálkodás: a növénytermesztés és az állattartás. Az ezekbõl az elsõdleges civilizációs térségekbõl kiinduló északnyugati irányú kulturális és etnikai impulzusok eredményeképpen terjedt tovább a termelõgazdálkodás, valamint az újkõkori életforma és technológia (agyagedények készítése, szövésfonás, kõ csiszolása és fúrása) a Balkán, majd a Kárpát-medence központi részei felé. A legkorábbi balkáni földmûves civilizációhoz szorosan kötõdõ kora neolit Körös–Starcevo kultúra északi határa mintegy 8000 évvel ezelõtt a Kárpát-medence centrumában húzódott, így attól közvetlenül északra, a Jászságban élõ mezolit vadászcsoportok és a tõle délre letelepedett, már élelemtermelõ gazdálkodást folytató közösségek egymás közelébe kerültek. A Kárpát-medencét kettéosztó határvonal azonban csak idõlegesnek bizonyult: a két különbözõ népességû és gazdálkodású, valamint eltérõ technikai és társadalmi viszonyokkal jellemezhetõ kultúra hordozói között a minimális távolság miatt intenzív információáramlás alakulhatott ki. A jászsági középsõ kõkori telepek eszközkészletének elemzése alapján megállapítható, hogy az észak-alföldi mezolit ipar fiatalabb szakaszának népessége kész volt a délrõl érkezõ neolit vívmányok átvételére. Ennek következtében a neolitikum anyagi és szellemi kultúrája – módosult formában ugyan – fokozatosan érvényre jutott a Kárpát-medence északi felében, késõbb pedig Közép- és Nyugat-Európa távolabbi területein is."

***

Hasonlóan az jégkorszak és utána következő özönvíz időszakát túlélt Kárpát-medencei emberi jelenlétről számol be a Magyarország a XX. században kiadvány Ősrégészet fejezete:

"Az átmeneti kőkor vagy mezolitikum – a paleolitikum és a neolitikum közötti időszak – régészeti leletanyaga az 1950-es évek elejéig alig volt ismert, és jobbára csak szórvány (nem ásatásból származó, és a felszínről általában nem régész által gyűjtött) leletek álltak rendelkezésre. Ilyen bizonytalan jellegű, mára részben elkallódott leletek vagy azonosíthatatlanná vált lelőhelyek {V-360.} pl. Bakonytamási, Koroncó, Tarpa, Románd és Nagyvázsony környéke. Korábban Mészáros Gyula és Pusztai Rezső (1926–), utánuk Vértes László foglalkozott az emlékanyaggal. Ilyen bizonytalanságok miatt voltak rendkívül fontosak a Gábori Miklós által az 1950-es években végzett kutatások Sződliget (a dűne tardenoisien vezérlelőhelye) és Hont (levélhegyes kultúra) határában, valamint Szekszárd-Palánkon. Utóbbi e korszak idősebb fázisát képviseli, C-14 kora 10 350 ± 500 év. A kutatás lényegében a sötétben tapogatódzott. Az ismerteknél jóval több lelőhely lehetett, hiszen a paleolitikus embercsoportok nem tűnhettek el nyomtalanul a Kárpát-medencéből. Kalicz Nándor (1928–) és Makkay János – a neolitikum nemzetközi hírű kutatói – joggal helyeztek el összefoglaló munkáik időrendi táblázataiban az újkőkort megelőző népességre vonatkoztatott kérdőjeleket. Az 1980-as években Füzes Fres’h Miklós (1931–1997) archeobotanikus kiszámította, hogy a mezolitikumban 20–25 km2 szükségeltetett egy fő megélhetéséhez. Ez azt jelenti, hogy adott pillanatban maximum 14 647 fő, azaz 3661 család élhetett meg a Kárpát-medencében. A vadász–halász–gyűjtögető életmód miatt két szállásváltással számolva egyazon évben max. 7323 sátorhely keletkezhetett. A mezolitikum 2700–3000 éve alatt tehát néhány ezer településen összesen max. kb. 4 000 000 sátorhely sejthető. Ez meglehetősen nagy szám, különösen az ismert lelőhelyek alapján. Mára azonban – ha nem is ilyen mértékben –, a korábbi elképzelésekhez képest nagyságrendekkel több lelőhely vált ismertté. Az alig egy évtizede megismert lelőhelyek a mezolitikum középső és fiatalabb horizontját képviselik. Jászberény I. és IV. (középső fázis, C-14 kora 8030 ± 250 BP és 7350 ± 80 BP) lelőhely az ún. jászberényi fázis, vagyis a mezolitikum középső szakaszának névadója, Jásztelek I. pedig a mezolitikum késői fázisának vezérlelőhelye. Itt egy kerek alaprajzú sátor nyomait tárta fel Kertész Róbert (1964–); rekonstrukciója a szolnoki múzeum állandó kiállításán látható. A kutatás mai állása alapján bizonyosnak tűnik, hogy a késői mezolitikum Jásztelek-fázisa megérte az újkőkort, és részben egyidejű volt a Körös-kultúrával. A mezolitikus lelőhelyek a Jászságban, ezen a kb. 600 km2 nagyságú süllyedékterületen, pontosabban annak közepén, kb. 100 km2-en egymástól mindössze néhány km-re találhatók. Itt és ezzel az alföldi nagytájon is megszűnt az a feltételezett „etnikai vákuum”, amelyet korábban Gábori Miklós és Gáboriné Csánk Vera írtak le az alföldi mezolitikum vonatkozásában."

 

A Jászságban feltárt telephelyeken kívül tehát a Dunántúlon is fellelhetők mezolitikus, tehát átmeneti kőkori lelőhelyek. A fent említett Dunai-Tardenoisi kultúra mezolitikus kultúra i. e. 6000 körül létezett. A Sződliget és Vác határában a közvetlenül a Duna partján húzódó alacsony dombvonulaton létezett mezolitikus telepet Gábori Miklós tárta fel 1954-ben és 1967-ben. Leletek: rendkívüli kis méretű pengék, vakarók, az első sarlók, magas növények begyűjtéséhez használt kések, sátoralap és tűzhelyek. A műveltséget "posztgravettinek" is nevezik, mint a jégkorszak után továbbra is itt élők kultúráját.
(Kővári Klára: Régészeti leletek Vácon és környékén. Megjelent a Vác története I. kötetben.)

Egyáltalán nem zárható ki tehát, hogy a jégkorszak alatt kialakult műveltségek fejlődjenek tovább ebben az átmeneti időszakban a Kárpát-medencében, a Jászsági és a Vác környéki mezolitikus telepek a jégkorszakot helyben túlélt emberekről tanúskodnak, így tehát a folyamatos emberi jelenlét a mezolitikumban sem szakad meg. Az, hogy nem áll rendelkezésre minden egyes évből lelet, nem jelenti azt, hogy a régészetileg "üres" időszakokban ne éltek volna emberek ott, ahol egyébként a környezeti és éghajlati feltételek kedvezőek voltak, mint pl. a dombvidékeken, csak az özönvíz és a folyamatos esőzések elmosták a régészeti nyomokat.   

Az alábbi - még a folyószabályozások előtti földrajzi helyzetről készült - térkép jól szemlélteti, hogy a Kárpát-medencében az átmeneti kőkorszak alatt, a csapadékos és áradásokkal terhelt időszakban hol élhettek emberek:

A dél-alföldi, a Tisza menti mocsaras, víz alatti vidékek eleinte (Kr.e. 10-9. évezred) még lakhatatlanok, később a felszáradás után itt jelenik meg délről a Kőrös-Tisza műveltség, akik viszont "belefutnak" a jégkort túlélő Bükkiekbe, Jászságiakba, így nem terjeszkednek tovább észak felé (ez önmagában is bizonyítja a helyi mezolitikus lakosság jelenlétét).

Összegzésképpen ismét érdemes idézni Cser-Darai szerzőpárost, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvükben így írnak az átmeneti időszakról:  (a két alábbi című fejezetét időrendbe rakva):

27. A körös-tiszai, bükki I., dunántúli, lengyeli ember és műveltség

28. Körös-starčevoi, szalagdíszes kerámia, cucuteny, szvidéri ember és műveltség

 

"A Föld globális hőmérséklete a Würm jégkorszak mintegy 115 évezreddel a jelen előtt elkezdődő lehűlésével folyamatosan hűlt a mintegy 22 évezreddel a jelen előtti hideg tetőzéséig. Közben 55–65 évezreddel ezelőtt volt egy hideg tetőzés, amit egy rövid idejű felmelegedés (interstadiális) követett, ezáltal a Würm jégkorszakot két részre osztva. A jégkorszak végét jelentő fölmelegedés nem volt egyenletes és folyamatos. A fölmelegedés kezdetben lassú volt, majd felgyorsult és mintegy 15 évezreddel a jelen előtt hírtelen felmelegedést tapasztalhattunk. Ekkorra az észak-európai hatalmas jégtömb olvadék vizei elsősorban déli irányba, a Káspi- és a Fekete-tenger irányába távoztak, aminek következtében a dél-orosz síkság tökéletesen elmocsarasodott. A fölmelegedést kísérő csapadékosabb időjárás miatt ugyanígy a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl is elmocsarasodott, emberi településre alkalmatlanná vált. Tekintve, hogy ebben az időben még a Boszporusz is zárva volt, a Fekete-tenger a rajta átömlő hatalmas vízmennyiség és a világtengerek feletti beömlő víz magassága miatt édesvizű tóvá alakult. Mintegy 11 évezreddel a jelen előtt a fölmelegedés hirtelen lehűlésbe csapott át (idősebb Dryas), ami azután mintegy másfél évezredig tartó jégkorszaki klímaviszonyokat eredményezett. Ekkor a jég az északi területeken ismét hízni kezdett, de kiterjedése dél felé nem növekedett, aminek eredményeként megváltoztatta a földrész viszonylagos terhelését. A dél-orosz síkság pedig közben kiszáradt. Az újabb olvadáskor Európa észak-keleti területeiről az olvadékvizek ezért már nem a déli, hanem a nyugati irányba távoztak. Ezért, valamint a továbbra is száraz időjárás miatt a terület – és következésképpen a Fekete-tenger – kiszáradása folytatódott. 9 évezreddel a jelen előtt újabb lehűlés (ifjabb Dryas) (*), majd egy fél évezred múltán újabb fölmelegedés következett, ahogy ezt a 7. ábra szemlélteti aminek végére a Fekete-tó vízszintje a világtengerek szintjénél 130-150 méterrel mélyebbre került a kiszáradás miatt. 

Az ifjabb Dryast jelentő rövid idejű eljegesedést hirtelen olvadás váltotta fel, majd még egy rövid, mintegy öt évszázados lehűlést követően a fölmelegedés állandósult. Ennek során a kanadai, mintegy 150 ezer köbkilométernyi vizet felduzzasztó ú.n. Laurentid-jégtömb megrepedt, és annyi vizet engedett a világóceánokba, aminek hatására azok vízszintje hirtelen mintegy öt métert emelkedett. Ez a vízszintemelkedés azután számtalan gondot okozott világszerte. Víz alá kerültek az eleddig part menti és föltehetően emberekkel betelepült területek Eurázsiában több helyen. Így a mai Fülöp-szigetek, Indonézia hatalmas területeit öntötte el a víz, és válthatta ki az addig ott élőkben az özönvíz emlékképét. Számunkra azonban sokkal érdekesebb, hogy e hirtelen vízszintemelkedést megelőzően a Fekete-tenger medencéje még tovább száradt, és a tenger a mai vízszintje alatt mintegy 150 méteres mélységben lévő vízfelülettel a jelenlegi területének mintegy a felére zsugorodott. A partvidéknek a korábbi mini-jégkorszakok alatti klímája azonban alkalmas volt emberi településre, ugyanakkor a Fekete-tót övező környező területeké nem. A Fekete-tenger sósvizes feltöltődése az ezt követő időszakra esett, és a geológiai, rétegtani vizsgálatok szerint ez végzetes hirtelenséggel történt meg a Boszporusz hirtelen átszakadása miatt. 

A felmelegedéssel felolvadt, és a meglehetősen csapadékos időjárásból fakadó sok víz a Kárpát-medencében kimosta a továbbélő műveltségek nyomait, illetve korábbi leleteket rétegzett föléjük. A barlangi kutatásokat sem követte a jóval költségesebb intenzív feltárás a nyílt színtereken. Ezért a jégkorszak fölmelegedése alatt is helyben maradt műveltségeknek alig ismerjük a nyomait, mialatt az újkőkori műveltségeket majd a folyó melléki megművelhető területekre érkezett új népesség alakítja ki. A Kárpátok környékén és a Dunántúlon a népesség lecsökkent, különösen a síkvidéki területek ürültek ki, míg az egyedülálló és magányos bükki műveltség északi és délkeleti irányban is átnyúlt a Kárpátokon és hamarosan meglehetősen nagy számú újkőkori telepet hozott létre. Ez mindenképpen arra utal, hogy a korábbi lakossága megmaradt, csak a régészeti leletei tűntek el a fölmelegedés csapadékhozama miatt. A Dunántúl továbbra is a mediterrán térségből töltődött fel emberanyaggal. A Kárpát–medencének a Duna által elválasztott két részén élők meglehetősen eltérő mentalitást mutattak, eszközeik, kerámiájuk tekintetében ezekben az évszázadokban nem látszik nyoma a mélyebb egymásra hatásuknak. 

Mindkét Kárpát-medencei területen – embertípustól függetlenül – folytonosságot adva, egymásra telepedtek–épültek az egymást váltó műveltségek. Mivel a jégkorszak végén már használták a következő korszak, az újkőkor meghatározó földművelő eszközeit, bár még nem élelemtermelő tevékenységre, így hát amikorra ezen alkalmas eszközök földműves célokra való felhasználásának általánossá válása megtörtént, az élelmiszertermelésre való áttérés is – egyáltalán nem forradalmi hirtelenséggel, ám mégis mintegy évszázadon belül – megvalósult. A gabona 8300 éve érte el a Duna vonalát, s azelőtt félezer évvel jutott be a Vardar-folyó medencéjébe. Ennek a balkáni letelepedett műveltségnek az előzménye az anatóliai 10 ezer fős település, a többségében euro-afrikai hosszúfejű, valamint kisebb részben rövidfejű alpi és hosszúfejű protomediterrán népességű Çatal–Hüyük műveltsége, amely a későbbi Termékeny Félhold területéről tíz és félezer éve elszármazott protomediterrán natufi műveltség folytatása volt, s 8400 éve szűnt meg szétköltözés útján.

Európában az átmeneti kőkor idején már „minden készen állt ahhoz, hogy az ember áttérjen az élelmiszergyűjtögető életformáról az élelmiszertermelőre”, csak „az elhatározás hiányzott”. Megvoltak az aratáshoz szükséges sarló finom kőpengéi, ismert volt a föld megmunkálásához szükséges csontkapa, ismert volt a kerámia égetés technikája, hosszú távú kereskedelem bontakozott ki, ház formájú szálláshelyeken élt az ember, s iparokat is kialakított már. És ekkor a Würm leghidegebb szakasza hirtelen véget ért és alapvetően megváltoztak Eurázsia időjárási, és következésképpen az emberi lét földrajzi viszonyai. 

Az utolsó jégkorszak végeztével, elmúltával az emberősök egy része – a 18 ezer évvel ezelőtt kezdődött és a mai napig tartó felmelegedés hatására – a felmelegedett vidékeken idővel felhagyott az élelmiszergyűjtő halász–vadász életformával, és áttért az élelmiszertermelő életmódra. Az európai folyómellékek elmocsarasodván, az emberek kivonultak onnét, s ekkor elsősorban a dombvidéki kultúrák fejlődtek tovább. A fölmelegedéssel együtt a gravetti műveltség is eltűnik mind a Kárpát–medencéből, mind pedig Nyugat–Európából – mert népe követte az északra vonuló tundrát és az azon élő rénszarvasokat – s fokozatosan Észak–Európát népesíti be. 

A Kárpát–medence Würm utolsó lehűlő szakaszának népessége – társadalmi szervezettsége alapján – jól meghatározott nyelvvel rendelkezhetett, s emiatt mind a helyben maradók, mind az elmenők azonos tőszavakkal nevezhették meg a tundra és a lombos erdők határán lévő fákat, hiszen ez a határ ekkor éppen itt is megtalálható volt. Ha az akkori őslakók nyelvét ősmagyarnak avagy a magyar tudomány szóhasználatával élve finnugornak tekintjük, akkor ez az az idő, amikor a finn–ág távozott, a magyar meg helyben maradt. Ekkor jelenik meg a Kárpátok fölött a szvidéri műveltség, a későbbi ú.n. finnugor területekével harmonizáló kőszerszámokkal. (A finnugor elnevezésben a második szóösszetevő mesterségesen létrehozott szó. Régészeti és írott emlékek alapján ugor nép, ugor nyelv soha sem létezett. Ha hajdani nyelvcsaládról akarunk beszélni, akkor helyesebb magyar-finn nyelvcsaládnak nevezni, mert mind a népesség, mind a nyelvszerkezet alapján ez a kettő jellemezheti. A két nyelv távolsága azonban rendkívül nagy, glattokronológia alapján 6 évezredet meghaladó, a ‘nyelvrokonság’ több generációs távolságot jelent, semmiképpen sem közvetlen egymásból leszármazást.)

Az ifjabb Dryas idején Kis-Ázsia teljesen kiszáradt, az Eufrátesz északi szakaszain nem folyt víz, és az itt települt korábbi, már a gabonatermelő és állattartó mezőgazdaságot folytató műveltségek eltűntek. Ebben az időszakban jelent meg a Balkánon az élelmiszer termelés, és terjedt el rohamléptekben a Földközi-tenger medencéjében, ahogy ezt a 4. ábra szemlélteti. Ezek forrása mindenképpen a Földközi-tenger kiürült keleti medencéje, azaz a Közel-kelet, amely korábbi műveltségei még kapás földművelést folytattak, és az ott termelt gabona (búza, árpa) még nem volt nemesítve. A minket érdeklő területen ennek a műveltségnek az északra húzódásával jelenik meg az élelmiszertermelés, és alakult ki a JE 9. évezred közepén a Körös–Tisza-i (Starčevo) műveltség. Ez a műveltség hozhatta magával délről, azaz a közelkeletről a sejt örökítők Eu4 jellemzőjét, ami a magyarságnál közel 9%-os. A földművelő műveltség ugyanis eredetileg Anatóliától délre alakult ki, részben az euro-afrikai, részben a Kaukázus déli területeinek emberanyagából ötvöződve. 
 
Korábban azt olvashattuk, hogy a Kárpát-medence a Würm utolsó fölmelegedésekor kiürült, s a műveltségei észak felé költöztek el. Most pedig azt láthattuk, hogy maradtak bőven ‘túlélők’ akik néhány emberöltőn belül, azaz kevesebb mint egy évszázad alatt átvették a délről beérkezett mezőgazdasági technikát, sőt tovább is fejlesztették azt. Sokan maradhattak tehát, akik nem költöztek északra. Éles határvonal látszik ekkor a Kárpát-medencén belüli három műveltség között: a Körös–Tisza-i délről települt a Tisza mellé, ettől északra, keletre ott virágzik az újkőkori bükki műveltség, majd nyugatra az alföldi kerámia műveltsége, azaz a dunántúli műveltség, később a lengyel műveltség. Ez utóbbiak nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak fölmelegedésekor, s az élelmiszer termelés fölvételével párhuzamosan eléggé határozottan elváló műveltségeket mutattak. Érdekes módon a háromból kettő meg is felel a középső és a felső kőkorszak egymással nem érintkező műveltségeinek. A Duna völgye és a hozzá kapcsolódó Duna–Tisza-köze az ősműveltségeket tekintve lakatlan volt. A folyók mellé a gravetti műveltség érkezett, így a Tisza mellett is, Szegednél ismerünk gravetti telepet, ami ekkor ugyancsak betelepülőket jelentett. Mégis az újabb és újabb kerámia típusok ellenállás nélkül kerülnek – bár módosított formábban – az egyik műveltségből a másikba."

"Az átmeneti kőkorszak (mezozoikum), amely időszakról alig van hiteles lelőhely, 12 ezer éve kezdődött, de nem 7 ezer éve, mint a hagyományos kormeghatározás véli, amiből a C14 vizsgálati eredmények szerint 8–9 ezer éve, de inkább 9 ezer éve volt a váltás az újkőkorszakra (neolitikum). A Körös–Tisza műveltség jelen előtt 8500 körül jelent meg, egy évezred múlva pedig már a Vinča volt jelen ugyanazon a területen. S előttük ott van még a Lepenski-Mir műveltség j. e. 10000-ből a Duna alsó folyásánál, valamint ott van az egyik bükki barlang gyermek csontváza, amely 11 évezredes. Ezek olyan adatok, amik a Kárpát-medencében a Würm jégkorszakot túlélt emberről tanúskodnak."

A (*)-al jelölt szakasznál, a kis jégkorszakokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Cser-Darai modell az idősebb és ifjabb dryas kormeghatározását nem a nemzetközi szakirodalom szerinti időrend (lásd az oldal tetején) alapján közli. Ez utóbbi az idősebb dryas kort 14 ezer évvel ezelőttre - a Cser-Darai modell 11 ezer évvel ezelőttre teszi, a nemzetközi irodalom az ifjabb dryas kort 13-11,5 ezer évvel ezelőttre, a Cser-Darai pedig 9 ezer évvel ezelőttre számolja - nyílvánvalóan tévedésből. A Cser-Darai modell "ifjabb dryas" néven futó korszaka feltételezhetően a 8500 évvel ezelőtti - Kis Ázsiai szárazságot okozó - kis jégkorszakhoz köthető és így értelmezendő a szöveg.

***

Fentieket kiegészítjük a Cser-Darai szerzőpáros egy másik tanulmányukban az átmeneti időszakról, és a Kis Vízözön időszakáról leírtak egy részletével:

"A közbenső vagy átmeneti kőkorszakot követő időkben az itteni műveltségek jellemzőit kiegészítések érték, mert a Kaukázustól délre ki alakult, az anatóliainál sokkal régebbi euró­ afrikai eredetű rézkori alacsony protomediterrán embertípus jött a földművelőkkel Dél- Európába. Ez később Çatal-Hüyük szétvándorló népessége is, ez hozta mezőgazdaságot a Kárpát-medencébe, ahol az j. e. 8500-tól Körös-Sztarcsevo műveltségként jelenik meg. Így a Kárpát-medence sajátságos műveltséget teremtett az újkőkorszakban. Átvette a délről beáramló emberek mezőgazdasági kultúráját és azt a saját körülményeire alkalmazta (Duna I műveltség). Majd a Fekete-tó feltöltődését követően az onnan beáramló műveltségtől a rézöntés technikáját sajátította el és fejlesztette tovább. Ekkor terjed ki a földművelés a dombokra, és ez a kultúra a Kárpátokon jóval túlra, Tripolje, majd kukutyini (cucuteny-i) műveltségként (Mi tudjuk: ők a híres zabhegyezők). Ez a kultúra első sorban a löszös területeken élt, és a szarmaták után azért harcossá vált, azaz fegyverrel védte magát. De nem szláv! Pedig sokan szlávosítani szeretnék, de nem meggyőzők a szlávosítás érvei. Ez a Tiszától északra található bükki műveltségre, majd a dunántúli lengyeli műveltségre jellemző, és náluk alakult ki az ún. lineáris szalagdíszes kerámia ipara, és terjedt északra és észak-nyugatra, de innen terjedt Erdélybe és a Kárpátok keleti lejtőire is. A szalagdíszes kerámia népe vitte magával a mezőgazdaságot és népesítette be a würm fölmelegedése után megritkult műveltségeket, átadva azoknak a műveltségét és a technikát. 
A Boszporusz átszakadásakor a Fekete-tenger mentén egyszerre több műveltség is megjelent. Jellemzőjük, hogy már a háziasított búzát és az árpát ekés földműveléssel termelték, embert formáló edényeket készítettek, ismerték a rézöntés technikáját és alárendelő szemléletük volt: isteneket tiszteltek.  (...) A würm felmelegedésének és a Fekete-tenger feltöltődésének következménye volt tehát a háromirányú menekülés a part mellékéről, valamint annak kihatásai: 
1. A Kárpát-medencében a földművelés kiterjedt a dombvidékre, így aztán átterjedt a Kárpátokon túlra is, idővel a Dnyeperig (Etelköz). 
2. Anatóliai erődített városok jelentek meg, és a folyamok mellékén délre terjedő műveltség utóbb létrehozta a sumér civilizációt. 
3. Az északi sztyeppén kialakult a halomsíros vagy kurgán műveltség, amely aztán több európai háborút, inváziót indított: Az első invázió pusztításai a Balkán és Kárpát-medence nagy folyói mentén történtek. A második invázió célpontja az északkeletre, délre és északnyugatra menekült szalagdíszes földművesek. A harmadik invázió ugyan kifulladt a Kárpát-medencében, de egy innen indult harangedény változata Európa addig kimaradt többi részét is indoeuropizálta."

 A Kárpát-medence átmeneti kőkori időrendje:

***

...és ami a Cser-Darai modellből kimaradt:

A Kárpát-medence történetének teljes megértése érdekében komoly figyelmet kell szentelnünk a délről betelepült Körös-Tiszai műveltség eredetének, mely évezredekig szoros, szerves kulturális kapcsolatot közvetít a Kárpát-medence - Földközi-tenger keleti partvidék - Mezopotámia - Kaukázus - Fekete-tenger - Kaszpi-tenger térségén elterülő békés, nagy tudású, földművelő, ragozó nyelvet beszélő újkőkori civilizációval, mely hatalmas kiterjedésű kultúrkörről a jelenlegi történelemkönyvekben még nem esik szó, és melyet több kutató nyíltan szabír-nak, vagy subar-nak nevez. 

Kr.e. 10 000 táján Mezopotámiában a subarok valószínűleg a Kaukázusból érkezhettek oda, (eddig még nem tudta megállapítani a tudomány, hogy honnan érkeztek, de lehetne idézni Arthur Ungnad - Subartu c. művét,  aki már az 1900-as évek elején arra a messzemenõ következtetésre jutott, hogy a Palesztinától a Kaukázusig terjedõ nagy térkör őslakossága subar (szabir) volt.  Bizonyítható, hogy e népcsoport vívmánya az emberiség õstörténelmében hatalmas fordulatot hozó, nagy újkõkori forradalomnak nevezett civilizáció, amely a növények nemesítésével és az állatok megháziasításával kezdõdött. A Shanidar barlang és környékének feltárása Ralph Solecki régészprofesszor (Michigan Egyetem) nevéhez füzõdik. A barlangtól mintegy négy kilométerre tárta fel a kezdetleges õs-földmûvelõ falut (Zawi Chemi-nek nevezte el), ahonnan már régészeti leletekkel bizonyítható a subarok, szabirok õstörténete... Zawi Chemi lelõhely korát négy kiváló intézet i. e. 9217 +- 300-ra becsüli. A Shanidar Zawi Chemi periódus i. e. 8500-ig tart. A következõ jelenősebb subar földművelõ település Jarmó, úgy i. e. 7000-rel kezdödően. A subarok terjesztették el innen a földművelést, állattenyésztést, kézművességet, rézöntést, fémmegmunkálást, azokra a helyekre ahova szétszóródtak. De nemcsak a földművelés és állattenyésztés terén ért el kiváló eredményeket ez a műveltségi kör, hanem a hosszú évezredek alatt – mintegy ötezer évvel a „sumirok” megjelenése előtt – megalkotott és kifejlesztett iparágakat, kereskedelmet, kézművességet, építészetet, művészeteket, kultúrát és egy sajátos, matriarchális szemléletű vallást.

II. KIÁRAMLÁS A KÁRPÁT-MEDENCÉBŐL: SZABÍR-MAGYAROK
(Kr.e. 10 000 körüli időszaktól)


Avagy a Kőrös–Starčevo-i kultúra eredete és a rokoni és kulturális kapcsolatok az középső- átmeneti kőkori kultúrkörben.

A Kárpát-medence első nagy népesség kibocsájtása a jégkorszak végi özönvízhez köthető.

Ennek tisztázásához ki kell lépkünk a Kárpátok-öléből, hogy főbb vonalakban áttekintsük az innen dél-keletre eső területek történetét, hogyan kapcsolódik a magyarsághoz. Ehhez segítségül hívjuk először Szondi Miklós: Történelmünkhöz bővebben, magyarul c. kiadványát (2013-as változat), majd ezután Bíró Józsefet idézzük A szabír magyarok a sumírok tanítómesterei c. írásából::

Szondi Miklós:

"...elérkeztünk ahhoz a korhoz, amikor az Anatóliából érkezők már meg is tanították a Kárpát-medenceieknek a mezőgazdasági termelés tudományát. Ennek előzményét Cser-Darai szerzőpáros így írja le: Az ifjabb Dyras idején (9-8 ezer év közötti „kis jégkorszak”) Kis-Ázsia teljesen kiszáradt, az Eufrátesz északi szakaszain nem folyt víz, és az itt letelepült korábbi, már gabonatermelő és állattartó mezőgazdaságot folytató műveltségek eltűntek. Az 1. térképen lapított körrel jelölt az a terület, ahonnan ezeknek az „eltűnéseknek” a legjelentősebb kiindulása lehetett.

 
A 4. térképen láthatjuk, hogy ez a terület az esőzés déli vonala fölötti életterület „központjának” tekinthető. A dél-keleti irányba indulók mentek a még meglévő víz után, amit a folyó követésével értek el. A Tigris folyó mentén élők is kénytelenek voltak „átlépni” az esőzés déli vonalát, mentek ők is egészen a Perzsa-öbölig. Az ő folyamatos jelenlétüket mutatják a „termékeny félhold” térképen a piros kockák. A folyók alsó folyásánál és a torkolataiknál öntözéses földműveléssel tudták magukat fönntartani (innen a Mezopotámia elnevezés, mely Folyóköz-t jelent). Mezopotámiát ugyanis sok folyó keresztezi, így az egyébként csapadékban szegény földek is megművelhetővé váltak úgy, hogy a folyók áradását csatornarendszer kiépítésével használták ki, így ezek minden évben iszapot terítettek szét partjaik mentén, ami kiváló termőföldnek bizonyult [Wikipédia].


Az észak-keletre távozók a megalapítói annak a lovas nomád műveltségnek, aminek emlékét az Aral tavon túli Turáni-alföld az elnevezésében még ma is őrzi, s az ettől keletre lévő Tarim-medence egyik jelentős helye volt sokáig. Évezredeken keresztül élő kapcsolat volt a Kárpát- és a Tarim-medence között. Atilla hun birodalma is ezen a nagy területi egységen alapult. Dr. Máthé Lajos 2006-ban a Hotán-oázis mellett 20 km hosszú (!) és átlagosan 2 km széles szkíta temetőt talált. A Tarim medencében ma élő ujgurok is a hunok leszármazottainak vallják magukat. Ez a föld most kínai fennhatóság alatt áll, s ma a hatalmas, nagy számú piramisairól vagy éppen az egykori fehér emberek több ezer éves múmiáiról szól a világsajtó, s kevésbé ennek a 15 milliós népnek a szabadságharcáról. A közelmúltban ott kutatásokat végző Bárdi László is sokszor találkozott azzal a ténnyel, hogy mennyire élő a magyarsággal való rokonságtudat az ujgurokban. Ezek ismeretében már kézenfekvő, hogy az évezredek során innen érkezőket miért is tekinthetjük rokon népeknek.

A „központból” nyugat felé indulók, az Anatóliából menekülőkkel együtt érkeztek aztán a Balkánra, ahonnan rohamléptekben terjedt el az élelmiszer-termelés a Földközi-tenger medencéjében, és ennek északra húzódásával a Kárpát-medencében. Bunyevácz hozzáteszi: Egyre több kutató gondolja azt, hogy az első földművelés-kultúrák kialakításában nagyon is jelentős szerep jutott a Kárpát-medence őslakóinak, akik magukba olvasztották a délről jövő hatásokat. Ebből is nyilvánvaló, hogy az ideérkezettek nem üres Kárpát-medencét találtak, hanem azt a néhány tízezernyi embert (van aki legföljebb 25-30 ezerről beszél), akik Rudi és Samu örökösei voltak, akik már jó ideje szervezetten vadásztak, épített házakban laktak, szőtt ruhájuk is volt már, Hold-naptárt használtak, kapáltak, sarlóval arattak s már furulyán is játszottak.


A Kis-Ázsiát kényszerűségből elhagyó emberekről tudjuk, hogy gabonatermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, olyan eredményesen, hogy az jelentős népességnövekedést és városiasodást eredményezett. Köztük talán a legjelentősebb Catal Hüyük városa volt az 5–7 ezer fős lakosával. Épített házakban éltek, melyek elhelyezésében várostervezési szándék is látszott. A szobákat évente meszelték, tisztán tartották és még a hulladékelszállítást is megszervezték. Az itt élő emberek elsődleges istensége egy nagy hatalmú anyaistennő volt. Az 1960-as években ásatást végző Mellaart megállapította, hogy a közösség több mint ezer évig élt békésen ezen a remek, bőséges vízellátású helyen, azonban – a többi mezőgazdasági településsel együtt, az egyre hidegebb időjárás miatt – elhagyták a lakói.
Ryan és Pitman kutatásainak köszönhetően, ma már tudjuk, hogy a Fekete-tenger egykor egy édesvizű tó volt, amit a régészeti leletek tanúsítanak. Ez, a mérsékelt égövön található tó, ami több nagy folyó vizét is magába gyűjti, minden bizonnyal mágnesként vonzott magához állatot és embert egyaránt (a jégkorszak alatt a tó északi fele lakható sztyeppe). Az itteni emberek állandó településeken éltek, állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkoztak és meglepően magas mesterségbeli tudással rendelkeztek.
Az ifjabb Dryas (angol: száraz) kis jégkorszak idején a Fekete-tónál is tartós szárazság volt, minek következtében a part menti területeken öntözéses gazdálkodást folytattak. Ez nagyszámú ember szervezett együttműködését igényelte, mert pl. ha minél nagyobb területen kívánjuk elosztani a folyóvizet, annál több csatornát kell ásatni. Az öntözéssel több élelmiszer termett, ami lehetővé tette, hogy egyik ember a másik fölé telepedjen, annak termékéből éljen anélkül, hogy ebbe a másik belepusztulna.
A jégkorszak végét jelentő fölmelegedésnek köszönhetően jelentősen megemelkedett a világ tengereinek szintje, így a Földközi-tengeré is egyre magasabb lett, a Fekete-tó korábban is igencsak alacsony szintjéhez képest. 7600 évvel ezelőtt aztán a Földközi-tenger vize átszakította a Boszporusz gátját és bezúdult a 90-120 méterrel alacsonyabban fekvő Fekete-tóba. A beözönlő víz óránként 80 kilométeres sebességgel száguldott, a tó vize minden nap 15 centiméterrel emelkedett. Ez egy igazi vízözön volt, ami legalább akkora volt, mint a Bibliában szereplő áradat. A vízözön nagy pusztítást végzett az anyagi javakban, és a túlélő népesség elvándorlását okozta. (Az egykori Fekete-tavi műveltségek nagyon nehezen kutathatók, hiszen a maradványaik ma a parttól 18 kilométerre, mintegy 90 méter mélyen vannak a víz alatt.)
Ugyanekkor a Kárpát-medencében élők még mindig nem kényszerültek földművelésre, élelmiszer- termelésre, hiszen az itt maradt létszámot „eltartotta” a természet természetes megújulása, aminek természetes következménye a mellérendelő emberi együttélés. Cser–Darai szerzőpáros ezt így jellemzi: A mellérendelő szemléletre a népmeséinkből hozott példákon láthatjuk, hogy a győzelem itt nem megalázó, mert nem győzi le a másikat, hanem teljesíti a próbát. A hős akkor éri el a célt, ha önmaga jó. A belső jóság nem külső, isteni parancsra alakul ki, nem a megtorlástól való félelem váltja ki, hanem a jóra való törekvést fejezi ki. A kőkorszak emberénél az együttműködés létfeltétel volt, gondoljunk csak a közösen végzett élelemszerző vadászatokra. Ebben az életformában nem jelenik meg élelmiszertöbblet sem, az embereket az életkörülmények, az időjárás szigora egymás mellé rendelte. A sírok egyenértékűek, semmi nyoma sincs alárendeltségnek.
A mellérendelés mai napig is jelenlévő eszmeiségét testesíti meg a Szent Korona-tan is. Minden nemzetalkotó egyén – úgy a király mint az egyszerű paraszt – egyenrangú, akikre egyformán érvényesek a Koronából származtatott jogok és kötelességek.

Ezek ismeretében a józan paraszti ész velem a következőket mondatja. Adott volt a Kárpát-medence, ahol – a magas hegyeket kivéve – a jégkorszakok idején soha nem volt jég, és jelentős része emberi életre mindig is alkalmas volt. Itt a természet készen kínálta javait az emberi fejlődés évmilliói alatt. Annak kezdetén a gyűjtögető életmód tette lehetővé, hogy az emberi élet fönnmaradhasson. Összeszedegettek magvakat, apró élőlényeket s ezeket mindenféle feldolgozás nélkül fogyaszthatták. Hasonlóan van ez mint mikor a gyermek növelődik a családban, az élethez szükséges dolgokat készen kell kapnia, mert ő még képtelen saját maga ellátására. A szerszám használatának köszönhetően később már halászni és vadászni is tudtak, és természetesnek vették azt, hogy ezek a javak vannak, nekik csak le kell érte hajolniuk vagy éppen kifogni, becserkészni azokat. Olyan ez, mint mikor a cseperedő gyermek részt vesz a közös családi együttlétekben, de még nem foglalkozik azzal, hogy mit miért csinálunk, csak teszi azt, amit lát a felnőttektől. A beszéd kialakulása nyilván az emberi együttélés következménye, már abból a korból, amikor a túlélés lehetőségét jelentősen megnövelte a szándékos együttműködés. Így már a gondolataikat is ki tudták cserélni s megoszthatták egymással a tapasztalataikat, felismeréseiket is. Felismeréseiket például arról, hogy mindig megkapják a természettől azt, amire szükségük van, s megfigyelhették, hogy a természet hogyan újítja meg önmagát, s azt láthatták, hogy az emberi megújulás legfőbb hordozója az anya. Amikor a gyermek ráeszmél, hogy ő családban él, fölerősödik a szüleihez való ragaszkodása. A megszülésre csak az anya képes és az ezt követő életbentartó gondoskodás is az, ami mindnyájunk gyermekkorában elsődlegességet ad az anyának. (Az anya szül meg bennünket az anya-gba.)

Őseink, a természet körforgásainak megfigyelésével már tudatosan készülhettek arra, hogy mikor mire számíthatnak. Megtapasztalhatták, hogy ahonnan elveszik a természet kész javait, ott jövőre az újraterem és ezért hálát érezhettek ennek megszülőjének, akit az anya képében tudtak elképzelni. Ezt a mindenszülőt kőből, csontból, agyagból meg is formázták – kézzelfoghatóvá tették –, amiket ma a termékenység istennőjéről Vénusz-szobrokként ismerünk. Ezeken a kisméretű szobrocskákon a termékenységet kifejező egyes testrészek erősen hangsúlyozottak. A mellérendelő társadalmak művészi alkotásai ezek:


A velük együtt százszámra előkerült szobrocska-töredékek mennyiségéből következtethetjük, hogy ezek „használata” általánosan elterjedt volt az emberek hétköznapjaiban. A ma sokszor idegennek hangzó elnevezések a lelőhelyek neveiből adódnak, de hogy a készítőik hogyan hívták őket, azt nem tudjuk. Tudjuk viszont, hogy a magyar nép máig ragaszkodóan Boldogasszony Anyánknak mondja ezt az életet adó lényt, melynek még több elnevezése is használatos, mint pl. Babba Mária, Nagyboldogasszony, Boldogságos Szűz Mária, Szűz Anya, Magyarok Nagyasszonya.
A 8–7,6 ezer éves, a régész szakma által „zsírfarú”-nak elkeresztelt szobrocska 18,7 cm (kiegészítve), a farnál a szélessége 8,2 cm. Megtalálásának helyszíne Gyomaendrőd. A finom hajábrázolás mellett föltűnő, hogy a kezei és lábai az aránytalan kicsi méretekkel csak jelzésértékűnek mondhatók. A fej és a törzs közül hiányzik a nyak, ezek méretei azonos szélességűek, s egybegyúrtak. A far része természetellenesen nagy méretű, erről kapta az elnevezését. Rögtön kiderül, hogy mi van a „zsírfarúság” mögött, mikor rátekintünk a szobrocska elöl- és hátulnézetére. Elölről egy csípőben hangsúlyozott nőt látunk (ami áldott állapotban természetes is), hátulról nézve, az a bizonyos „zsírfar” a férfi nemi szervnek a páros része, míg a női felsőtest pedig maga a férfiasság jelképe. Lélegzetelállító azt látni, hogy ennek készítője egy testben formázta meg a nőt és a férfit, elválaszthatatlanul, a páros élet két oldalaként, résztvevőjeként. Azt hiszem, hogy ez világviszonylatban is művészi csúcsteljesítmény. Nem egyedülálló az emberi kettősségnek hasonló ábrázolása, ugyanis ismert az Észak-olaszországi Savignanoból az a szobrocska, aminek fejét sokan a férfi nemi szerv jelképes ábrázolásának tartják.
A kb. 7,5 ezer éves Szarvasi, háromszög fejű termékenység szobrocska töredékes állapotban került elő, s kiegészítés utáni magassága 25,1 cm, fejszélessége 11,2 cm és a testé 7,5 cm. Szarvas- Hurkásdülőben találtatott. A lapos, díszített felületű, kéz nélküli testéről hiányoznak a mellek, de a női nemi szerv annál hangsúlyosabb. A szokatlan formájú fej is a termékenységet, az anyaságot mutatja, hiszen a csúcsával lefelé álló háromszög mindig is a nőiség nemzetközileg használt jele volt. Már az első találkozásunkkor is, elképedve a köztünk lévő nagy időtávolságon és megilletődve őseink kifejezőképességének szépségén, Boldogasszony Anyánkat láttam benne.
Ezt a meglátásomat nem zárja ki a régész szakma megfogalmazása sem, mikor ezt olvashatjuk a Nemzeti Múzeum kiadványában: A lelőhelyeken előkerült háromszög- fejű kis agyagplasztikák a transzcendens lények figurális megfogalmazásai. Magyarul, ezek a szobrok a természetfölötti lények emberi vagy állati alakot ábrázoló megfogalmazásai. De a mi őseink ennél sokkal egyszerűbben, ti. megfigyeléssel jutottak ugyanerre a megállapításra. A teremtés csodáját az újszülött érkezésekor tapasztalhatták meg, ennek „kapuját” pedig legkifejezőbben a női szeméremtest háromszögével tudták ábrázolni. Erre utaló egyértelmű jel a háromszög-fej alsó csúcsában jelölt függőleges vonal, úgy mint azt Varga Csaba is bemutatja az Istenanya fogalmának feliratában, jelen könyv 57. oldalán.
1949 óta ismeri a régészeti szakma azt a Hódmezővásárhely-Kökénydombon talált, háromszögletű oltárt, ami a múzeumi leletek közül kitűnik a 45,1×51,2 cm-es méretével, a kora a 7–6,5 ezer évek közé tehető. A múzeumi ismertető azt írja, hogy hátoldalán üreges, nagyméretű, ismeretlen rendeltetésű, feltehetően vallásos célokat szolgáló, vörösre festett tárgy. A további leírásban ők is megerősítik, hogy azon bizony egy arcot is látunk: Az előlap alsó részének közepén egy kettős vonalszegéllyel keretezett, oldalán álló háromszögben két, vízszintesen benyomott vonal van, amely a két szemet jelzi, alatta plasztikus (jól formált) orr töredéke… Meggyőződésem, hogy ez a háromszög is az Istenanyaságról szól, s mint a Szarvasi Hurkás-dülőin, itt is megszemélyesítve Őt az arc által. A régészeti leletek között ebből az időből föltűnően nagy számban találhatók háromszög-fejű szobortöredékek.

Ekkortájt készültek azok a termékenység szobrocskák is, amik már ülő helyzetben ábrázolják az isteni Anyát. Az itt közölt Hódmezővásárhely-Kökénydombit ugyanakkor és ugyanazon a helyen találták harmadmagával, mint az előbb tárgyalt oltárt. Mindháromnak hiányzik a feje. Rákérdezésemre Csányi Viktor régész arról tájékoztatott, hogy a képen közölt szobrocskának a peremrésze ép, így kizárható, hogy letört volna a feje, a fejet a perem elülső oldalán található felmagasodás „szimbolizálja” (jelképezi). Hozzátette még, hogy a kökénydombi női alakot szimbolizáló antropomorf (ember alakú) edényekre jellemző a fej nem megformálása. Azonban a fej híján is hangsúlyozták az ágyékán a női háromszöget, a Törökbálint-Dulácskai ülő alaknak pedig az arcán rajzolták meg ugyanezt. Meglátásom szerint a termékenységet kifejező anya leültetése az első lépés az isteni lényként való megjelenítésben. Ugyanis a későbbi istenábrázolásokból ismerjük, hogy az Istent vagy isteni uralkodót csakis ülő állapotban jelenítettek meg. Hogy miért a szék szavunk alkalmas ennek kifejezésére, azt a Czuczor-Fogarasi szótárból tudhatjuk meg: A szék eredeti értelme szállás, megszállás, a hol megszállunk, megülepedünk, megtelepedünk. Jelent székhelyet is, mint a magyar „szék” (területi megjelölés). De ugyancsak eredeti értelménél fogva jelent emelkedést (felszállást), emelkedett helyet is. Bizonyos méltóságok ülőpolcza, mint a rangnak jelvénye. A Jelképtár című könyv pedig ezt írja a székről: A hatalom ősi jelképe, az államiságé. Nyelvünkben ráadásul középpontot is jelent, így a tojás szik-je esetében. S mi más, ki más is lehet az emberi élet középpontjában, mint az Isten, akit emelkedett helyen, trónon lehetett csak ábrázolni (Cz.-F.: trón: talpazatos és kitűnőbb alakú szék vagy ülés).

A könyvben közölt termékenység szobrocskák közül a Tasnádinak, a Méhtelekinek és a Röszkeinek aránytalanul nagy „feneket kerítettek”, ami oldalnézetből látszik igazán. A Gyomaendrődi szobor hátulnézetének ismeretében már érthető ez a nagy aránytalanság. Meglátásom szerint ezek – föltehetőleg későbbi – alkotói már csak azt tudták, hogy ezt a testrészt nagyon ki kell hangsúlyozni, de azt már nem tudták, hogy miért is kell így csinálni. Ezért aztán „emberivé” akarták alakítani azokat, s így nagyobb lábakat formáltak nekik, aminek következtében hátulnézetből el is veszítették az eredeti „férfi asságukat”. Ezt látszik igazolni, hogy aztán a kezek is, mellek is „kinőttek”, ami még inkább arra enged következtetni, hogy időközben elveszett az „egy szoborban a két nem” ábrázolásának tudása. Ez a négy szobrocska a Kőrösök vidékének „szülöttje”. Tőlük időben és földrajzilag is távolabb esnek a Kárpát-medence nyugati részén készült Séi és Nagycenkiek, amiken már csak a még mindig túlhangsúlyozott fenék emlékeztet az egykori eredeti tudásra.
A családban akkor válik felnőtté a gyermek, mikor már önálló életre képes. Ezt a képességet arra a tudásra alapozhatja, amit a szüleitől tanult. A családalapításhoz, a szaporulat fenntartásához élettér kell, s ha erre nem elég a szülők által használt hely, akkor elköltözik. Így volt ez a Kárpát-medence esetében is, hiszen a természet adta javakkal megelégedtek, nem nyúltak bele a természetes körforgásba, annyit használtak ami magától megtermett. A népmeséinkből is ismert „legkisebb fiú” mindig vállalkozott az új feladat megoldására, ment „szerencsét próbálni” és szétnézett a világban. Így jutottak el elődeink először a Duna mentén a Fekete-tóhoz, s ott alapítottak életközösségeket. A tó életterét kinőve és a jégkorszak végét jelentő fölmelegedésnek köszönhetően tovább terjeszkedett az önálló életre kész szaporulat. Az ázsiai síkságokra települőkben kereshetjük a keleti rokon népeink elődeit. A dél felé haladók akkor még száraz lábbal mehettek át Anatóliába (a mai Törökországba) s mentek a Kis-Ázsián túli élhető területekre is. Vitték magukkal a világról alkotott nézetüket, a „boldogasszonyságot” s azt a társadalmi szervezettséget, amiben mindenki mellérendeltje a másiknak. Egészen az esőzés déli vonaláig mentek. A rendszeres csapadék ellenére azonban ezeken a helyeken már nem voltak olyan, mindent kielégítő feltételek, mint a Kárpát-medencében, a környezethez mindenütt alkalmazkodniuk kellett. Ezeket a földeket már meg kellett művelniük, hogy élelmiszert tudjanak termelni.
Mikor aztán 9 ezer évvel ezelőtt jött a „kis jégkorszak” okozta elviselhetetlen szárazság, a „termékeny félhold” lakói elhagyták életterületeiket. A Tigris, Eufrátesz fölső folyásainál élők lehúzódtak a folyók torkolataihoz, a mai Perzsa-öbölhöz. Az észak-keletre tartók a Turáni-alföldön alakítottak ki sztyeppei életmódot. Anatóliából pedig nyugati irányba menekültek, éppen azon az „útvonalon”, melyen elődeik egykor odaérkeztek. Bizonyára a mindenható, mindenért felelős istenanyaságról is megváltozhatott a véleményük, mert pl. Catal Hüyük városában a régészek csak letört fejű istenanya szobrocskákat találtak. A menekülők tudták, hogy hova kell menniük, mint a bajba jutott gyermek is mindig tudja hol a szülői ház. A Kárpát-medencébe jöttek haza, de már hozták magukkal a földművelés és állattartás tudományát. Az soha nem kérdés egy szülőnek, hogy visszafogadja-e a bajba jutott, hazatérő gyermekét.

Időközben – éppen 7600 évvel ezelőtt – aztán hazaérkeztek azok is, akik a fekete-tengeri vízözön által kiöntött emberi közösségekből menekültek. Ők voltak azok, akik a vízözön előtti nagy szárazság idején (a mezopotámiakhoz hasonlóan) kitartottak a Fekete-tó partjánál és megtanulták az öntözéses földművelést. Ez viszont már férfi szervezőkészséget igényelt, hiszen minél inkább nehezedtek a természeti körülmények, annál inkább egyre több ember munkájának a sikeres megszervezésére volt szükség. Eredményes együttműködés esetén továbbra is elérték, hogy ne csak a munkában közvetlenül résztvevők szükségletének kielégítését biztosítsák. Azonban a termékfölösleg, illetve annak birtoklása megbontotta az egyensúlyt az emberek között és alá-fölérendeltségek alakultak ki, s innen már csak egy lépés volt, hogy kialakuljanak az emberi viszonyokat leképező istenségek is. Ezek természetesen férfi istenek voltak, mert ezeket a földi társadalmakat akkorra már szinte kizárólag férfiak vezették. (Egyébként tőlük származhat, a „megúsztuk” szó, mert ahogyan Kiss Dénes állítja, ez a szó a vízözönből való megmenekülés emléke.)
A Kárpát-medenceiek világosan látták, hogy csakis úgy tudják a megsűrűsödött népességet eltartani, ha az alá-fölérendelő társadalom keretében áttérnek az élelmiszer-termelésre. A Kárpát-medencében ettől az időtől kezdve beszélhetünk az ún. kettős társadalomról. Aztán hazaérkeztek azok is, akik a Perzsa-öbölnél bekövetkezett – a Bibliából ismert – vízözönt „úszták meg”. Ők a Csodaszarvas csalogató útmutatásával találtak haza Nimród ősapánk fiainak, Hunornak és Magornak a vezetésével. A Biblia Nimródról így ír: Noé fiai népesítették be az egész földet […] az özönvíz után. Kus nemzette Nimródot. Ez kezdett hatalmaskodni a földön. Hatalmas vadász volt ő az Úr előtt […] Az Országa először Bábelben […] Sineár földjén volt […] Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.

(Az 1970-es évektől kezdődően Vámos-Tóth Bátorék a világ országaiból már több ezer olyan földrajzi nevet tudtak összegyűjteni, amiknek alakszerkezeti párja megtalálható a Kárpát-medencében, s ezt a tudományágat Tamanának nevezték el. Ezeknek az egyedülálló azonosságoknak a további vizsgálata is segíthetne az ún. Bábeli nyelv-zűrzavar előtti egyféle beszédre megtalálni az egyértelmű választ.) 
Folytatásként a török nyelven fönnmaradt őskrónikánkból a Tárih-i Üngürüszből (Magyarország története) idézhetünk [66. – 21.]: A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Egy nap Hunor népe elvált Adzsem padisahjától és Pannonija tartományába költözött. Amikor abba a tartománya érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált, és az ország különféle helyein letelepedett. 

A csordultig telt medencében élők örömmel fogadhatták a jégkorszak végét, s megkezdték kitelepüléseiket a Kárpátokon túli azon területekre, amik fölszabadultak a jégkorszak fogságából. Természetesen délre is kirajzottak és élhetett még az emlékezetükben Anatólia, mert Catal Hüyük városa is ismét benépesült. Azonban ezeknek a terjeszkedéseknek volt egy közös ismertetőjük, nevezetesen, hogy már védelemre is berendezkedtek, ekkor már a települések köré mindig építettek védő sáncokat. Az alárendeltségre épülő társadalmak terjeszkedése ez, aminek a külső ellenség támadására is fel kell készülnie. A szaporulatnak mindig új élettér kell. Az Anatóliából keletre terjeszkedők eljutottak a Tigris, Eufrátesz folyókhoz s ott, Mezopotámiában velük jött létre a sumer műveltség, s nem sokkal ezután, a dél felé haladóknak köszönhetően pedig az egyiptomi. A Mezopotámiából keletre továbbterjeszkedők aztán kb. ezer év múlva elértek az Indus völgyébe is. Ez a magyarázata annak, hogy ezeknek a műveltségeknek nagyon sok azonossága van a Kárpát-medenceivel. Ezekből az írást kiragadva közismert, hogy a Kárpát-medencei írás korábbi, mint a sumer. Wilsontól is azt olvashatjuk, hogy a Tatárlakán előkerült táblácskák mintegy ezer évvel korábbiak, mint az Uruk városában előkerültek és szinte bizonyos, hogy valamilyen kapcsolat volt közöttük. Azonban az nem eléggé közismert, hogy az egyiptomi képírás (hieroglifák) mellett használt népi (demotikus) írás jelei azonosak a kárpát-medencei rovásírás jeleivel. Hogy milyen nyelven beszélhettek az ezeket a jeleket rovó ottani emberek? Erre a 2012-ben megjelent „Az egyiptomi ősmagyar nyelv” című könyvében Borbola János így válaszol: Olvasataink, elemzéseink eredményeként megállapíthatjuk, hogy a Nílus-parti eredeti, ősi nyelv a mai magyar nyelv, édes anyanyelvünk őse volt! 
A Kárpát-medencéből kiinduló népmozgások emléktárgyait láthatták azon az Egyesült Államok béli „Régi Európa elveszett világa: a Duna völgye, 5000-3500 Kr. e.” című kiállításon is, melyről a The New York Times adott hírt 2009 novemberében. Erre a műveltségre egy 1972-ben Várna térségében, helyi kutatók által felfedezett, a Kr. e. 5. évezredből való temető irányította rá a figyelmet. A bemutatott 250 kézműves tárgy Bulgária, Moldova és Románia múzeumaiból származott. A kiállítás szervezője David W. Anthony antropológus professzor volt. Az újság úgy összegezte, hogy „… még Mezopotámia városainak és a Nílus-völgy templomainak építőit is megelőzve a Duna alsó folyása mentén és a Balkán dombjai alatt olyan népek éltek, amelyek megelőzték korukat a művészet, a technológia és a távolsági kereskedelem vonatkozásában”. 
Az azonos gyökerű műveltségekre legjellemzőbb példát tudom itt fölhozni a Szegvár-Tűzkövesi istenszobrok esetében, melyek ma a Szentesi Koszta József múzeumban találhatóak (28. oldal). Első két darabját 1956-ban ásta ki Csalog József régész, s a Viharsarok című megyei lapban mindjárt hírt is adott róluk „Egyiptomi kultúrkapcsolatokról tanúskodnak a szegvári határban talált újkőkori falu leletei” [14. – 4.] címmel. Az ott közölt rajz alján kézírásával olvashatjuk az Osiris szót. A 2011-es múzeumi ismertetőben pedig azt olvashattuk, hogy a Sarlós Isten párhuzamát a sumér mitológia Enliljében vélték felfedezni a kutatók, és a Baltás Istenről írták, hogy a sumer Enlil istent gyakorta ábrázolták baltával. S mindezeket itt, a Kárpát-medence földjében találták, korukat mintegy 7 ezer évesre írta a múzeumi ismertető. 
Ezeken a szobrokon vörös színezés nyomai vannak. Fölötlik bennem, hogy Wilsontól olvastam arról, hogy Catal Hüyük városában a házak faszerkezeteit mindenütt vörösre festették, mintha ez lenne a város „színe”; a falfestményeken az alakok bőre vörös színű; a város szülőszobájának falait, a bútorokat és a többi felszerelést is vörösre festették. A Kárpát-medencében pedig ismeretes az az őskori festékbánya, ahonnan ipari mennyiségű vörös festéket bányásztak ki 11 ezer évvel kezdődően. Természetesen nem állíthatom, hogy Anatóliába innen szállították a vörös festéket (ezt vizsgálat deríthetné ki), de az bizonyos, hogy ezeknek, a több ezer kilométerre lévő műveltségeknek egyformán fontos volt a vörös festék használata. 
Kárpát-medencei műveltség emlékei lehetnek a görög szigetvilágban magyarosan hangzó elnevezések is, mint ahogy arra Radics Géza figyelt föl: Kárpátos, Kalavárda, Soroni, Káros, Tilos, Páros, Káros, Amorgós, Kos, Samos, Ormos, stb. Folytathatjuk a sort: Sirnia, Tinos, Andros, Poros, Othoni és Égei-tenger. Görög nyelvű ismerősöm szerint ezen szavaknak nincs jelentésük a görögben. Ha ez így van, akkor azok átvétel útján kerültek hozzájuk, amit az előttük ott járt népektől kaptak készen. Wilson a Szamos szóról azt állítja,  hogy az idegen szó a görögben, a föníciaiból ered és azt jelenti „magas”. A magyarban pedig, ha számos dolgot összerakunk, az bizony lehet magas is, és nekünk Szamos folyónk is van. A Kárpát szóazonosság igen nyilvánvaló. Azt mondja a görög Páros szigetnek, ami mellett van egy hasonló nagyságú és formájú másik sziget is, amivel párban van. Az Égei-tengert ők Aigaio Pelagosznak írják, melynek az első szavát „egeo”-nak ejtik, ami bizony égi-nek hangzik. Az „égi” az ő nyelvükön egyébként uranios. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy abban a tengerben annyi a sziget, mint égen a csillag. 
Bíró József A szabírok őstörténete című munkájában 1986-ban állapította meg, hogy a mezopotámiai és a Kárpát-medencei nép egy és ugyanannak volt nevezhető, vallásuk, kultúrájuk és nyelvük ugyanaz volt, szerves részei voltak annak, a nagy „ősszabir területkörnek”, amelyiknek a határai a Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig, az Aral-tóig, a Hindu-Kusig és az Indus völgyéig terjedtek. Mindezek alapján okkal feltételezte, hogy a „subar”, a „sapir”, a „szabir”, stb. nevek azok, amelyek összekapcsolják a Kárpát-medence–Kaszpi-tenger–Aral-térség és a Közel-Kelet hatalmas vidékein élő, kultúrát teremtő, őshonos népeket. 
A Kárpát-medencei ősiségünkről és annak kiterjedtségéről Tomory Zsuzsa így ír: Történelmi és nyelvészeti tanulmányaim során fel kellett figyelnem arra, hogy minél mélyebben hatolunk a múlt időkbe, annál közelebb kerülünk térben a Kárpát-medencéhez, s annál tisztább magyarsággal szólalnak meg a szavak, annál mélyebb értelmet hordoznak ünnepeink. Dalaink, nyelvünk, tárgyi emlékeink, mai életünk korai példái egy folytonos műveltség eredményei. S ilyen ősidőkbe menő folytonos élet földtörténeti, földrajzi, élettani előfeltételei sehol oly határozott körvonalazásban nem jelentek meg e földön, mint a Kárpát-medence területén. Evan Hadingham, a Harvard Egyetem archeológia tanárának véleménye szerint a Kárpát-medencében egy tehetséges és békés emberfaj alakult ki teljesen önállóan... Innen ragadta el Heraklész az élet fáját, s ültette el a görög szigeteken; a sumir Inanna ágyának fája is (a termékenység szent nászához – szerk.) a Duna mellékéről került a Termékeny Félhold vidékére. 
A józan paraszti ész minősítés nekem minőséget jelent. Az, aki józan tudott maradni a megélhetést biztosító mindennapi küzdelmek során úgy, hogy közben még ennek szellemiségét is kereste, az az ősöm nekem igazán mérvadó. Az, aki a világon egyedülállóan édes-nek tudja mondani az anyját, apját, aki a termőföldben is meglátja az anyát és Földanyaként tiszteli, s aki boldognak mondja azt az asszonyt, aki az evilági életet szüli, annak a józansága a világ fennmaradását szolgálta mindig is. Örülök, hogy megtapasztalhattam ezt a tudatosságot, minek következtében nekem a fentiek szerint állt össze az európai gyökerű emberi műveltségek egymásra épültsége." 

Ugyan Szondi Miklós könyvéből vett idézet egyes részei már átcsúsznak a következő fejezetben tárgyalt újkőkori időszakokra, de mégis így volt célszerű egyben hagyni a gondolatmenetet.

***

Ezután nézzük meg Bíró József: A szabír magyarok a sumírok tanítómesterei c.tanulmányából részleteket:

"A „sumirok” történelme a szabir-magyar őstörténelem kétezer éves epizódja. A szabirok, a mezopotámiai agyagtáblák su, subar ősnépetnikuma hatalmas civilizációt fejlesztett ki, már évezredekkel a „sumirnak” elnevezett népcsoport előtt, tehát tanítómesterei voltak úgy a „sumiroknak”, mint minden utánuk következő népnek. Régészeti, nyelvészeti és egyéb tudományos alapon is bizonyított, hogy az ősszabirok Árpád nagyfejedelmünk honvisszafoglaló szabirjainak az ősei (miközben nem feledkezhetünk meg a honvisszafoglalókhoz vérszerződéssel csatlakozó rokon onogur törzsekről sem). A „sumir” nép és nyelve nem tűnt el nyomtalanul, mint ahogyan azt az indo-európaista történészek állítják.

Az ős subar nép – magyar kiejtéssel szabir – volt az az ősi népcsoport, amelyik régészeti leletekkel igazolhatóan a magyarság legrégibb ősének mondható, és már a „sumir”-nak elnevezett nép megjelenése előtt megalapozta a mai ismert világ civilizációját, így tehát minden más, utánuk következő nép, így a „sumirok” tanítómesterei.

A Kárpát-medencében kb. i.e. 5000-ben készített Tatárlaka-i korongocskák felirata a Mezopotámiából kétezerötszáz évvel korábban oda költözött szabirok munkája. A „sumirnak” elnevezett népcsoport csak a vízözön után, úgy i.e. 4000 táján jelenik meg Mezopotámiában.

A „sumir” civilizáció csak mintegy kétezer évnyi epizódnak tekinthető a szabir-magyar őstörténelemben (de felbecsülhetetlenül fontos kétezer évnyi epizód). Régészeti leletekkel igazolhatóan a szabir-magyar őstörténelem a Közel-Keleten, Mezopotámiában kezdődik, a Nagy Zab folyó felső szakaszánál, Shanidar Zawi Cheminél. A szabir népcsoport nemesít először növényeket, házasít vadállatokat.

De nemcsak a földművelés és állattenyésztés terén ért el kiváló eredményeket ez a népetnikum, hanem a hosszú évezredek alatt – mintegy ötezer évvel a „sumirok” megjelenése előtt – megalkotott és kifejlesztett iparágakat, kereskedelmet, kézművességet, építészetet, művészeteket, kultúrát és egy sajátos, matriarchális szemléletű vallást.

Történészek gyakran elhallgatják a szabirok szerepét, vagy leértékelik jelentőségét. Ennek az okát abban találtam, hogy sikerült a „sumirokat” eltűntté nyilvánítaniuk, sőt a nyelvüket is holt nyelvvé nyilvánítaniuk, miután nem találták meg bennük a saját őseiket.
Jules Oppert orientalista 1869-ben nevezte el a népet, nyelvet „sumir”-nak. Annakelőtte sohasem nevezték így őket, saját magukat sem nevezték „sumernek”.

Samuel Noah Kramer professzor The Sumerians, Their History, Culture and Character 20-21.oldal: „A helyes megnevezését annak a nem-semita népnek, amelyik az ékírást feltalálta, Jules Oppert géniuszának köszönhetjük. Oppert 1869. január 17-én előadást tartott a Francia Éremtani és Régészeti Társaság néprajzi és történelmi részlege előtt. Megállapította, hogy az akkád név Assziria és Babilon semita népére vonatkozott, míg Sumeria neve a nem-semita lakosságra. Oppert azt is kijelentette, hogy a sumir nyelv analízise arra engedte következtetni, hogy az közeli rokonságban van a török, finn és a magyar nyelvvel”.
Az ékírásos szövegekben Sumeriára vonatkozólag mindig ’KI-EN-GI’ ékjelek szerepelnek, vagyis országukat a Nádasok Szent Földjének hívják.

Bobula Ida: A Sumir-Magyar Rokonság (Buenos Aires 1982.) 107. oldal: „…amit ma a tudósok Sumir földnek hívnak, arról tudnivaló, hogy akik 5000 év előtt lakták, azok szerint soha nem Sumer, hanem Mada vagy Kiengira volt a neve…”

Eduard Meyer, a Berlini Kelet-Ázsiai Múzeum egykori igazgatója Mezopotámia ősnépességéről így ír: „Ez az ősnép nem volt semita. Nevük sumirul SUBAR vagy SUBIR volt.”

S. N. Kramer: az Al-Ubaid-i preszumir nép a SUBAR. Ők adták az ős-sumir földnek a legfontosabb fejlődési erőket, ők voltak az első termelők, földművelők, állattenyésztők, haslászok, az első takácsok, bőrdíszművesek, kovácsok, asztalosok és kőművesek.

Káldeában a turániak és a kusiták összekeveredtek és két birodalmat alapítottak, Káldeát és Elámot. A keveredés nem ment könnyen végbe, de a vízözön következtében megfogyatkozott szabiroknak („turániaknak” is nevezett népnek) nem volt más választása, mint országukat és kultúrájukat megosztani a jövevényekkel.

A szabír nép történetét folyamatosan vissza tudjuk vezetni pontos régészeti és őstörténelmi adatokkal a honvisszafoglaló őseinktől avar, hún, pártus, szkita, urartui, mitanni, „sumir” hegemóniákon keresztül az Al Ubaid, Uruk, Halaf, Hassuna korszakokba, a mitológia Aturájába, az ős sa-subar-szabir néphez.

(...)

Gordon Child: The Danube in Prehistory (Oxford 1929.): „A Kárpát-medencében egy magas fokú sumér kultúra létezett úgy i.e. 3500 táján, amely időpont kb. megfelel a sumérok Mezopotámiában való megjelenésének időpontjával is.” „… az ősszabíroknak már jelentős kultúrközpontjaik voltak a Kárpát-medencében úgy i.e. 5500 táján. (Körös és Olt-völgyi kultúrák) Az Olt-völgyi erősdi kultúra (Erdély, Hargita megye) mintegy kétezer évvel megelőzi a suméroknak a történelem színpadára való jutását. Erősdről kb. 2500, Oltszemről kb. 1000 db leletet tartanak számon, melyek mezopotámiai kultúrkörre utalnak.”

A Kárpát-medencében a szabir istenanya neve ’Eres’ azaz erős jelentésű szó, amelyből az Erősd ma is létező helységnevünk származik. A Kárpát-medencében a Körös kultúrkörben több mint negyven helyi agyagból formált istennő szobrocskát találtak, mely ősszabir eredetre utal, míg Méhteleken egy csoportban hatvan került elő. A magyarral rokon ragozó nyelv ősidők óta ismert volt a Kárpát-medencében.

A mezopotámiai és a kárpát-medencei nép ez időpontban egy és ugyanannak nevezhető, úgy régészeti, mint embertani alapon. Vallásuk, kultúrájuk és nyelvük ugyanaz és szerves részei annak a nagy ősszabir területkörnek, melynek határai elnyúltak a Földközi-tengertől messze az Aral tóig, a Hindu Kushig és az Indus völgyéig is, terjesztvén a földművelés mesterségét, valláskultuszával és kultúrvívmányaival egyetemben.

Berzsenyi Dániel 51. o.: „A magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyaknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában a magyar gyökerekből lehet származtatni.”

A Kárpát-medence nemcsak az írás eredetének, hanem a szabir magyarság révén őstörténelmünknek is egyik bölcsője. Jelena Halikova kazányi régész a volgai Bolgárország Szuvar nevű városának neve a magyarok őseivel függ össze, mivel a magyarok régi neve szavar volt, mely eredetileg a szabir-szavir népnévre vezethető vissza.

Djakonov leningrádi kutató (Hurrisch und Urartaisch, München 1971) szerint a szabirok legdélibb szállásterülete a Kaukázus előterében volt. Innen kerültek északabbra a volgai bolgárok földjére. A népvándorlás az asszírok állandó kegyetlen támadására, nyomására történt északra, nyugatra és észak-keletre. Djakonov szerint az észak-kelet felé kirajzó szabirokról nevezték el Szibériát, amit ma is magyar hangzású földrajzi nevek igazolnak.

A szabir-magyarok rakták le a hatalmas sumir civilizáció alapjait, beleértve a kerék, az írás feltalálását, az írott történelem elindítását, az öntözőcsatorna-rendszerű földművelés bevezetését és a széles körű és magas fokú kézművesipar megalkotását.

 A szabirok több évezredes őstörténelmük folyamán különböző ágakra és csoportokra osztódtak és legtöbbször királyaik, fejedelmeik és törzsvezéreik után nevezték el törzseiket, népüket, valamint országaikat.

A magyar őstörténetet a legrégibb időktől fogva a honfoglalás koráig a szabirok nélkül elképzelni nem lehet. A 896-os honvisszafoglaló magyarságnak legalább négy törzse – élükön a Megyer törzzsel és annak fejével, Árpáddal – szabir-magyar volt."

 

Ide, a Kárpát-medencei kiáramlásokhoz kapcsolódik még Bakos Attila - A Duna Evangéliuma könyvének részlete, a 150. oldaltól:

„… a földművelés kialakulásától egyre intenzívebb, egyre fejlettebb kultúrát eredményező állandó áramlás indul meg a Kárpát-medence és a Közel-Kelet között.
… A Kárpát-medence kedvező körülményei közepette élő magyar fajú törzsek természetes szaporodásnak indultak. Ez végül oda vezetett, hogy egy fiatal. életerős csoport felkerekedett, új benépesíthető életteret keresve magának. Ez a törzs magával vitte szellemi kincseit, a Kárpát-medence magyar nyelvét, sajátos vallását és termelési, gazdálkodási technológiáját. Ez a főként gabonatermesztéssel foglalkozó magyar törzs, sumér-magyar őshagyományunkban a Sa-pir, vagy Sabír (Nap-arcú) nevet kapta. Ez az adat nem csupán a sumér agyagtáblákon található meg, de megemlékezik erről az óind védikus irodalom is. A Magábhárata a Sabhá-parva, illetve Bhísma-parva című fejezetében beszél egy Ábhira (Sabir) népről, akik hatalmas birodalmat alapítottak, az akkor még bővízű és csak évszázadokkal később kiszáradó Sarasvati folyó mentén.

A birodalom kiterjedt a Perzsa-Arab-öböl mindkét oldalára és Mezopotámiára egyaránt. Az úind Puránák továbbá arról tudósítanak, hogy az egész civilizált föld egységesen Bharata-varsát (A Naptól származó emberek, Barátok, testvérek birodalma) képezte. Később Sumér bukása után ez a terület lesz az, ahol a sumér mágus-vallás és tudomány létrehozza a misztikus jóga tudományát. Az Indus-Sarasvati vagy Harappa-Mohendzsódárói Civilizáció néven elhíresült kultúra fővárosait kiásták. A városok neve Kót és Mahgar. Fölismerve ennek a kultúrának származási helyét, joggal írhatnánk (Hunor és Magor ősatyánkra emlékezve) Két-Mahgarnak. A kiásott városok lakóinak száma elérte a 20 000-t már a Kr.e ötödik évezred előtt. A terület egy része ma Pakisztánhoz tartozik, a körzet ősi neve Kelet-Balucshisztán (Bulcsú, Bölcs vezér névadó helye).
Tehát ez a kivándorlás Kr. e. 7 és 5000 körül történhetett és vándorlása során nagyjából a mai Irak területén, Mezopotámiában talált a Kárpát-medencéhez hasonló, kiváló adottságú mezőgazdasági területet (aggar sumérul, magyarul ugar). Ugyanebben az időben azon őskaukázusiak egyik raja, amelyikből a Kárpát-medence is töltődött a Kr.e. VI. évezredben, szintén leereszkedett az Eufrátesz vonalán, a már ott élő rokon törzsekhez s együttesen hozták létre a sumérnak nevezett kultúrát. Természetes felvetés, hogy a Nílus-völgy első civilizációi is egy kaukázusi raj tagjai voltak. Ezt bizonyítják a legrégebbi sumér és egyiptomi leletek, amik egymáshoz igen közel álló kultúráról tanúskodnak. Mahábhárata eposz megemlíti, hogy az ábhirák ősidők óta Bharata régi harcos, lovagi (ksatrija) népe voltak, azonban összekülönböztek a Bráhmanák hatalmas vezérével Parasurámával s ezért a Kaulázus hegyei közé menekültek, ahonnan csak az itt említett időpontban mertek visszaszivárogni régi életterükbe. A legősibb és legvédettebb hegyi pozíciókban tartotta magát az őskaukázusiak derék hada, az uralkodó réteg, a konzervatív elem, mely nem vándorolt semerre. Ez az elem tartotta uralma alatt Észak-Mezopotámiát és terjeszkedett nyugatra a Taurusz, és keletre a Zagrosz hegyei irányába. Az ormaikat sumérul Ur és Ar szavakkal nevezték, a vidék legmagasabb hegye az Ararát volt. Ennek sumér megfelelője Uri-Ki (ki=hely), így hívták Észak-Mezopotámiát, a hegyvidéket. Azt a sumér dialektust beszélő népet, aki itt lakott, az ókorban, Az, Ar, vagy Sa népnek hívták. Tekintélyükre, civilizációs elsődlegességükre utal, hogy róluk nevezték el Ázsiát. Kezdetben Aria, később Asia-ra módosult. Ezért bizonygatták a perzsák, de még a különböző indiai uralkodók is, hogy ők eredeti Aria-k. Az Uri-ki ősnép volt a bányászat és a fémművesség első gyakorlója, fémből készült fegyverük sumér neve Siagtu, szeg, szigony. Innen ered a későbbi szkíta elnevezés (Székely=Si-Ag-Lu, fegyveres, dárdás ember). A szkíták eredetét évtízedek óta vitatta a tudomány. A Zagros hegységben azonban, a Kr.e. XVII. században földbe rejtett szkíta kincseket találtak és ez eldöntötte a kérdést. Az asszírok hatalma kiszorította a szkítákat Észak-Mezopotámia ősi erődjeiből, ezért felhúzódtak a Kaukázusba, majd leszállva az északi oldalon, elözönlötték és civilizálták Nyugat-Ázsiát.
A Tarih-I Üngürüsz ótörök nyelven fönnmaradt magyar ős-geszta alátámasztja azt a fölvetést, miszerint több hullámban folyt kivándorlás és visszatelepülés egyaránt a Kárpát-medence évezredei alatt. Magyarán a Kárpát-medence szüntelenül helyben lakó népe nemcsak Attila hun világ-királyt és Árpád fejedelmét várta, de megtörtént ez jóval korábban Hunor és Magor érkezésének esetében is. Ez a beáramlás kb. 12 és/vagy 8 ezer évvel ezelőtt lehetett. A bevándorlók településeit a Duna-kanyartól egészen a mai Zalaegerszegig föltárták, ezek a települések 12 500 évesek, a Szekszárd-palánknál föltárt őstelepük 10 000 éves, s ez egyben az utolsó jégkorszak (és az utolsó pólusváltás) záró szakasza.
… A Tarih-I Üngürüsz tehát nem egy allegorikus ószövetség utánzat, hanem a kárpát-medencei eltérő idejű hon-visszafoglalások előkerült dokumentuma. Az itt élő és évezredek alatt helyben fejlődő őslakosság, nemcsak Álmos-Árpádékat, hanem Hunor-Magort, valamint Attila királyt és népét is hazavárta. … Az utolsó Nimródhoz hasonló világkirály, aki Hunor nemzetét és Magor vallását személyében összefoglalta, Attila volt, a közös ős fia. A valaha élt egyik legnagyobb szakrális fejedelem, akinek életéről és törekvéseiről rettegve hallgat az összes keresztény krónika, ha pedig szól róla, halálra gyalázza.”
 


***

Tehát összefoglalásként elmondható, hogy a legutolsó jégkorszak (Würm) után, az átmeneti-kőkorban több hullámú hírtelen felmelegedés és tengerszintemelkedés is alakította a történelmet, ~15 000, ~11 500, és ~8200 évvel ezelőtt, ami a gleccserek gyors elolvadását eredményezte, globális özönvízeket okozva a bolygónkon, jelentősen átformálva a Föld arculatát. A 11500 évvel ezelőtti globális kataklizma emléke őrződhetett meg talán a legtöbb vízözön mítoszban - ez a Nagy Vízözön. A 8200 évvel ezelőtti olvadás meg a Kis Vízözön, ami a Fekete-tengeri Boszporusz-gát átszakadásával lehet összefüggésben. Továbbá a geofizikailag nem tisztázott időpontú, de a kb. 6000 évvel ezelőttre tehető Bibliai vízözön is szerepet játszott a történelem alakításában, mert ezután jelenik meg a sumér civilizáció, a "semmiből". A Kárpát-medence alacsonyabban fekvő területeit a jégkorszakot követő átmeneti időszakban víz árasztotta el, így az életfeltételek csak a magaslati dombvidékeken voltak kedvezőek. Ebben az időszakban nagy népességkibocsájtás történhetett a jégkorszak alatt, a "gravetti-korban" itt elszaporodó őskárpáti népességből, melyek egy része - a finn-ág - északra - észak-keletre indult, egy tekintélyes része pedig dél - dél-kelet irányába, a Duna mentén, létrehozva vagy kiegészítve a Fekete-tengeri, Anatóliai földműves civilizációkat. De az is lehet, hogy a Közel-keleten kialakuló műveltségek teljesen függetlenül alakultak a Kárpát-medencétől, párhuzamosan felfejlődve az újkőkori szintre.
A Kárpát-medence ebben az átmeneti időszakban nem ürült ki teljesen, nem ment el mindenki szarvast vadászni északra, és földet művelni dél-keletre, - ezt bizonyítja pl. a barlangi gravetti, vagy a Jászsági mezolitikus vadászkultúra nyomai - hanem maradt egy mag, amelyik megőrízte kultúráját, nyelvét, genetikai magját, majd ezekből az őskori meglévőkből (túlélőkből) és a korábban innen kitelepült, majd több hullámban más népekkel együtt visszatérő népességek ötvözetéből jöhettek létre  új műveltségek.

Ezek már újkőkori műveltségek, de érdekesséég kedvéért megemlítendő:
- I. nagy visszatérő vagy bevándorló hullám: a ~8500 évvel ezelőtti szárazság idején a Anatóliai műveltség fokozatosan visszanyomul a Kárpát-medence felé - Catal Hüyük - Balkán útvonalon - hozva a földművelés tudományát,  ez a "Kőrös-Tisza" néven illetett műveltségként jelenik meg. Az is elképzelhető, hogy a földművelés is Kárpát-medencei találmány, ennek eszközei már megvoltak a jégkorszak végére, gondoljunk csak a húszezer éves kapára (Ságvár-Lukasdomb).
- II. nagy hullám: ~8200-7500 évvel ezelőtt a Fekete-tengeri katasztrófához köthető (Boszporusz gátszakadás miatti özönvíz) időszakban érkezik haza vagy vándorol be az un "Vinca-kultúra", - a hagyományos elképzelés szerint - hozva a modernebb földművelés, az írás és a rézöntés tudományát. Itt is felvethető, hogy az írás és a rézöntés szintén Kárpát-medencei eredetű, tekintve, hogy "a radiokarbon-kronológia, és azon belül is a kalibrált, még korábbi adatok a helyesek" (lásd régészet bevezető fejezet). 
- III. nagy hullám: a szintén a Vízözönhöz köthető mese/mítikus/történelmi Nimród, az özönvíz utáni első király Etiópiából Káldeába megy királyságot alapítani, (akinek leszármazottja Hunor révén Árpád.) A Bibliai vízözön Kr.e. 4000 körülre tehető. Mezopotámia az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja. A rétegtani vizsgálatok szerint a mai Perzsa öböltől kb. 150-200 km távolságban észak felé terjedő területen volt ez a vízözön, mely - Sir Leonard Woolley szerint - teljesen megváltoztatta a két folyó országának etnológiai képét. Új népek jelentek meg Mezopotámiában, akik összeötvöződött és igen magas szintű műveltséget fejlesztettek ki. Ezt a népet nevezi a mai szakirodalom sumer-sumér népnek. A Perzsa-öböli vízözön miatt távozni kényszerülők egy része szintén a Kárpát-medencébe mehetett.

Ezeken kívül vélhetően volt még több kisebb-nagyobb kiáramló és visszatérő hullám az érintett területeken, melyek - a régészeti leletek, mint pl. a termékenység szobrok alapján - évezredeken keresztül kölcsönhatásban állhattak egymással, a jégkorszak utáni, özönvízekkel terhelt átmenet időszakban is, és később is, a felmelegedés "aranykori" időszakában is. Nem beszéltünk még a sztyeppei vidékekről, a sumér, egyiptomi és indus-völgyi civilizációról, a belső ázsiai és indiai, fekete és fehér hunokról, stb. melyek a későbbi fejezeteink tárgyai. 
A továbbiakban megvizsgáljuk hogyan alakult a helyi jégkorszaki vadászokból földművelőkké váló és a visszatérő/bevándorló népek közös sorsa, és milyen civilizációs ugrásokat hoztak létre az eurázsiai rokonokkal közösen a Kárpátok ölén belül és kívül, a világháborúkat megelőző "aranykorban".

<< előző fejezet (régészet őskőkor)   ---   következő (régészet - újkőkor) >>