A MAGYARSÁG EREDETE
I. FEJEZET
I. FEJEZET
Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulása - bevezető
(illusztráció: Libor Balák)
Az
emberi civilizáció kialakulásának megértéséhez először is tisztáznunk
kell, hogyan is jött létre az emberi faj, azaz az emberré válás
folyamatát (amennyire jelen tudásunk alapján ez tisztázható), majd
ezután azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen kultúrtörténeti leletek
állnak rendelkezésünkre, amely alapján talán eldönthető, hogy az emberi
műveltség magja jelen korszakunkban hol született meg, és honnan
virágzott ki. Ha ennek a helyszíne megvan, akkor már "csak" nyomon kell
követnünk ennek a helyszínnek a történelmi ívét, és el is juthatunk a
magyarság eredetéhez. Természetesen a modern ember és civilizációjának
kialakulásával kapcsolatban nagyon sok a kérdőjel, de azért az utóbbi
évek kutatási eredményeinek összefésülése alapján úgy tűnik, a homály
oszladozni kezdett...
Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulásával kapcsolatban a modern tudomány egy paradigmaváltás keretében előbb-utóbb kénytelen lesz felismerni az olyan tényeket, mint például, hogy bizonyos természeti jelenségek képesek egymástól "függetlenül", egymással párhuzamosan is létrejönni. Erre egyik jó példa, hogy az emberi közösségek fejlődésében egymástól igen nagy távolságokban, egymástól függetlenül is ugyanazok a genetikai mutációk zajlottak le (lásd következő fejezet), azaz az "előember" egymástól függetlenül több helyen is a Földön modern emberré fejlődött. Egy másik jó példa a "neolitikus forradalomnak" nevezett jelenség, melyet korábban úgy gondoltak, hogy egy közös pontból (Anatólia) terjedt szét, ma már azonban úgy tűnik, a jégkorszak utáni felmelegedés évezredeiben egymástól hatalmas távolságokban is az emberek egymástól függetlenül is elkezdtek földet művelni, nővényeket termeszteni, állatokat tenyészteni, a mindenkit érintő éghajlati változásnak köszönhetően, pl. Dél-Amerikában, Közép-Európában, Délnyugat-Ázsiában, Kínában, stb.. Ezeknek a párhuzamos jelenségeknek az oka messzire vezet - tán nem is ennek a tanulmánynak a célja -, ám magyarázatul annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a ezek az egymástól független események mindenképpen valamilyen "egy tőről fakadásra" utalnak - de a válasz láthatóan nem a tudomány által állandóan keresett materiális magyarázatokban rejlik, miszerint pl. a földművelés tudása az "Anatóliai tőről" terjedt el mindenhová, mert ennek a régészeti tények (idő és távolság) ellentmondani látszanak - hanem sokkal inkább közös szellemi forrásra utalnak - úgy mint pl. közös tudatmező, Tudat, Isten, nevezzük bárhogy, ahonnan az élővilág párhuzamosan, egymástól függetlenül is képes ugyanazokat az ismereteket "letölteni", ahonnan a szellemiség ered (van számos hasonló párhuzamos példa a találmányok esetében is).
Lassan hozzá kell szoknunk a nagyon régi magas emberi műveltség meglétéhez, tehát el kell engednünk azt a hamis, felsőbbrendűség-tudatú tudományos körökből érkező lenéző nézetet, miszerint az "ősember" valami primitív lény lett volna, aki céltalanul hordákban vándorolt - itt a saját gyökereinkről van szó! A mai ember és a 30 ezer évvel ezelőtti ember genetikailag és embertanilag tulajdonképpen nem különbözik egymástól - az eszközei, a körülményei, a világnézete nyílván mások voltak, de az "ősember" genetikai programja és a szellemi szintje semmivel sem lehetett elmaradottabb, mint a mai emberé. Ebből kifolyólag le kell számolnunk azzal a téves nézettel is, ahogyan a történészek és régészek, mint valami eszetlen sakkbábut, tologatják a különböző műveltségeket és népeket a térképasztalon. Nem zárhatjuk ki a kényszerítő körülmények hatására megtervezett, előkészített, tudatos népmozgások lehetőségét sem, mint ahogy feltételeznünk kell az elegendő szellemi erő meglétét is már igen korai időkben is, amivel a sokszor változó körülményekhez alkalmazkodni tudtak eleink. Amikor a régészek pl. egy szerszámféleségről (pl. "gravetti") neveznek el egy mozgó etnikumot, (szándékosan?) módszertani hibát követnek el, ugyanis nem kőszerszámok vagy csonteszközök ezrei mozognak előttünk az időskálán és a térképen, hanem egy ősi etnikum, maga az ember, aki - akárcsak a mai ember - tudatosan, megfelelő életteret keres magának, és ahol megtalálja ott letelepszik, majd életét, eszközeit a környezetéhez igazítja, megtanul ott élni.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Varga Csaba matematikus-művész a "Jel, jel, jel - avagy az ABC 30.000 éves története" c. könyvében, a "4. Történelmi előkészítő" c. fejezetében:
"A születésünktől kezdve mindenünnen felénk áramló útmutatásoknak megfelelően úgy vélekedünk a régmúlt idők embereiről, mint azok a múlt század végi francia tudósok, akik szerint a 10.000 évvel ezelőtti eleink állatok voltak inkább még, mint emberek, tehát nem festhettek. Ez a szemléletmód töretlenül áthat bennünket, hiába ismertük meg már az ősi festmények, szobrok, építmények sokszor "elképesztően" nagy korát. A belénk nevelt előítéletekből szinte semmit sem engedve olyan különös (bizarr) kilengéseknek tekintjük a régi szellemi teljesítményeket, amelyek mögött semmiféle "igazi" műveltség sem állt, vagyis leereszkedően a még alig-alig pislákoló szellemi fény véletlenszerű felvillanásainak tekintjük őket. Ezért aztán még a bizonyítékok sora sem zavarhatja meg a "biztos alapokon" álló világképünket, azaz a múltra vonatkozó ostoba hiedelmeink világát.
Térdig érő szakállú, gondozatlan, büdös állatbőrbe bújt, fékezhetetlen, dúvad és ostoba alakoknak képzeljük el őseinket. Sok gondos tanulmányban olvastam, hogy 10.000 évvel ezelőtt talán még csak néhány szót tudtak kimondani, és még álmukban is rettegtek a külvilágtól, és ölték egymást gonoszul.
Létformájukat valamiféle állatias hordákban képzeljük el. Egy idézet: "A földművelés megjelenése előtt minden társadalom vadászó-gyűjtögető horda volt". Egy vadászó emberi közösség miért lenne egy kalap alá hozható a hiénák, vagy farkasok hordájával?
Tehát hivatalosan is barmoknak neveztük ki a hét-nyolcezer évnél régebben élt embereket. Ezzel minden esélyét elvettük annak, hogy őseink közül akárcsak egyetlen egyben is emberhez méltó, nemes (és okos) életet élt lényt tisztelhetnénk. Nem különös-e, hogy még a nemes állati méltóságot is megvonjuk a régi idők embereitől? És ha mégis kikerülhetetlen a régmúlt emberei közötti "magasabb szintű" együttműködés említése, közösségüket primitív társadalomnak, annak tagjait pedig primitív embereknek nevezzük. Nem lehet nem észrevenni az efféle megfogalmazásokban a lenéző magatartást. Eszünkbe sem jut például egy ötezer évvel ezelőtt él kutyáról azt mondani, hogy "primitív kutya" volt.
A rajzok sokkal szembeötlőbben árulkodnak minderről, mint a szavak:
Különösen a jobb oldali képen látszik jól, hogy a prekoncepció, az előítélet mily mértékben befolyásolhatja "még a tudományos" gondolkodást is. Ez a majomszerű élőlény (már ember!) egy szerencsétlen idióta. De még a bal oldalon lévő "gondolkodó" embert ábrázoló rajz is tele van "jóindulatúan" leereszkedő, lekezelő előfeltevésekkel: barlang, előtte tűz - ha esik, ha nem - ágyékkötő, gondozatlan haj és szakáll, hulladék fa, s némi bátortalan próbálkozás az értelmes tevékenységre: őseinktől alkotott képünk közhelyeinek a kellékei.
... Rajzon, szobron nagyon könnyű ostoba, bárdolatlan arcot, testtartást, mozdulatot érzékeltetni. A rekonstrukciók többsége emiatt elsősorban csak az előítéleteinket tükrözik. Jogos tehát a kérdés, hogy milyennek tűnnek eleink akkor, ha nem akarjuk lealacsonyítani őket?
Skultéty György biológust és szobrászművészt a számára ismeretlen, több évtizede elhunyt emberek koponyái alapján készített portréi tették híressé: az arcok mindegyik esetben megdöbbentő hasonlítottak a róluk készült fényképekhez. Így tán jobban hihetünk neki, mint a fent elrettentésül bemutatott, előítéletektől terhes rekonstrukciónak. Skultéty György egy kb. 115.000 évvel ezelőtt meghalt ember koponyacsontjai alapján készítette az alább látható portrét:
Ha logikusan gondolkodunk, rá kell döbbenjünk, hogy a fenti arc szükségszerűen tükrözi a mi arcunkat, hiszen e korban - a csontleletek tanúsága szerint - az emberek csontváza már pontosan olyan volt, mint amilyen a mienk ma. Ebbe a kellő változatosságot is bele kell érteni természetesen - de az agyuk mindarra képessé tette őket, amire ma képesek vagyunk.
Ekkor persze azonnal előbukkan az a kérdés, vajon mit csinálhattak az emberek az utóbbi 6-8.000 év előtti 200-300.000, vagy még több esztendő alatt?
Őseink rossz színben való feltüntetésének egyik legfőbb célja éppen e zaklató kérdés megkerülése. A választ nem tudjuk, de azt igen, hogy a legősibb nagy kultúrák kezdetének egyikét sem találtuk még meg, s ami csodálatra méltó előbukkant eddig a földből a világ különböző tájain, a már mind telivér, kialakult kultúra virágának tűnik.
... A leletek igazolják, hogy a magasrangú emberi gondolkodás, művészet nem a görög-zsidó kultúra kezdete és mínusz még néhány ezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön. Az alábbi mű is cáfolja ezt az ortodox hiedelmet:
Az emberek mindig igénylik a határköveket, a biztonságos útmutatásul szolgáló szakaszolásokat.
Az elmélkedések szerint a földművelés kezdete választaná el a műveltséget a "barbárságtól". Vagyis a földművelés "feltalálása" előtt csak bárdolatlan hordák jártak-keltek a Földön, utána azonban azonnal megkezdődött a mi, mai kultúránk felépítése. (Nem tudom, hogy e módon mit lehet kezdeni a magas műveltségű vadász közösségekkel?)
A földművelés kezdetét 8-10.000 esztendővel ezelőttre teszi a tudomány. Miként lehet ezt ilyen pontosan megállapítani? A termesztett növény gyorsan elpusztul, a gondozott földet elviszi a szél, s a víz. Ez pontosan olyan kérdés, mint a "létezett-e élet régen a Marson vagy nem?"... tagadó választ sohasem adhatunk meg az ilyen típusú kérdésekre. Bármennyit is kutatunk, s nem találunk 30.000 évvel ezelőtt megművelt földet, nem mondhatjuk, hogy akkoriban nem is volt ilyesmi. Tehát csak azt mondhatjuk, nem tudjuk mikor kezdődött a földművelés.
... Az utóbbi 4-5.000 évre tulajdonképpen már nem is maradt nemesítendő növény. Például a legősibb búzafajta, a tönkölybúza a legjobb, a legegészségesebb, ám eredete 8-9.000 évnél távolabbi időkbe tűnik. ... Barbár horda műve? Világszenzáció, ha ma valaki látható eredményt tud elérni egy növény nemesítésével. Vajon könnyebben ment ez 10.000 évvel ezelőtt? Akkor nem létezett a maival megegyező felkészültség, tudás a növények nemesítéséhez? Sőt, nem nehezebb-e a nulláról kezdeni, mint módosítani a meglévőt? (Földműveléshez magas szintű csillagászati ismeretek is kellenek: előre tudni kell a vetés, az aratás, a szüret, s az ezekre való felkészülés idejét, mely időpontokat lehetetlen fejből "eltalálni".)
Hiedelmeinkkel ellentétben biztos, hogy nem 8-10.000 évvel ezelőtt kezdődött a földművelés, amit kétségtelenül igazol az alábbi három rajz:
E rajzok - ahogy manapság mondjuk - "vérprofi" grafikák. ...
Nemrégen (2.000-ben) egyetlen hölgy ruhatárát alkotó, több mint nyolcvan ruha nyomaira bukkantak a mai Csehország területén. A ruhák korát legalább 25.000 esztendősre becsülik. Vannak közöttük sálak, hajhálók, kendők, övek és szoknyák is. Többségük vászonból készült. Olga Soffer, a feltárást végző csapat (horda??) tagja szerint e ruhák egy része valóságos ruhaköltemény.
... Több, 20.000 esztendővel ezelőtt készült térkép is előkerült már. Sok közismert bizonyíték van arra, hogy már több mint 30.000 esztendővel ezelőtt remekműveket festettek az emberek, 50.80.000 évvel ezelőtt furulyáztak. E dátumok csak a megtalált tárgyak keletkezési korára vonatkoznak, nem pedig e tevékenységek kezdeteire.
Fontos támpontot nyújtana a műveltség alakulásának kutatásában a festészet történéseinek megfigyelése. Sajnos néhány ritka szerencsével fennmaradt képtől eltekintve szinte semmi sem maradt fenn 30-35.000 évnél régebbről. Néhány "festék" nyom azonban ennél sokkal messzebbre vezet.
Hadd idézzem John M. Roberts "A történelem előtt: a korai civilizációk" című könyvéből azt a néhány óvatosan fogalmazott mondatot, melyet a 20-30.000 esztendős műalkotásokkal kapcsolatban írt:
"Némely emberi lények már 40-60.000 évvel ezelőtt kisebb vörös okker kupacokat halmoztak fel, de hogy mi célból, azt nem tudjuk. Egyes nézetek szerint az első ránk maradt művészi alkotás egy neandervölgyi sírt jelölő kövön talált két bevágás, de a legrégibb bőséges és hiteles európai anyag 35.000 éves. Ezután a leletek ugrásszerűen megszaporodtak, majd szinte minden előzmény nélkül megszületett a tudatos művészet, méghozzá igen magas technikai színvonalon, s több tízezer éven át virágzott, majd eltűnt. Ahogyan nem volt előzménye, ugyanúgy nem volt folytatása sem, bár úgy tűnik, hogy a vizuális művészetek itt alkalmazott alapelemei máig továbbélnek."
Az idézett sorok írója könyvének készítésekor még nem tudhatott azokról a 350-400.000 éves festékmaradványokról, melyeket angol régészek találtak egy zambiai barlangban. A vastartalmú kupacok piros, sárga, rózsaszín és lila színűek.
Sokkal közelebb jutunk a régi emberekhez, ha nem csak a műveikben ábrázolt dolgokat szemléljük, hanem megfigyeljük, mi járhatott a fejükben alkotás közben, miként gondolkodtak, milyen eredeti ötleteik voltak.
Az e fejezetben bemutatott bizonyítékok alapján látható, hogy balgaság volt 6-8.000 év távolságban bezárni az emberi értelem előtt a kaput. A téveszme lelepleződött: a most nehézkesen kinyíló kapu résében hozzánk hasonlóan gondolkodó, hasonló érzésű és képességű emberek néznek szembe velünk a 30-35.000 évnyi messzeségig terjedő mező minden pontjáról. (Kitől lehet bocsánatot kérni azért, mert kitagadtuk és kigúnyoltuk őket?)..."
***
Hasonló következtetéseket és gondolatokat fogalmazott meg René Noorbergen Az elveszett fajok titkai c. könyvében, ebből következik most két fejezet:
***
Belátható, hogy az emberré válás hívatalos, tanított története jelenleg meglehetősen hiányos, a Darwin-i, materiális, lineárisan - a fejletlenből fejlett felé egyenletesen - mozgó modellel nyílvánvalóan gondok vannak, mind az időszükséglet, mind a tér, mind a kultúrtörténeti leletek figyelembevételével. A jelenleg uralkodó evolúciós elmélet feltételezett fejlődési üteméhez képest túl hírtelen, túl nagy kiterjedéssel, és túlságosan nagy fejlettségi szinten jelenik meg az ember, és hagy nyomot a Föld szinte minden pontján, egymástól nagyon távol, de egymásra nagyon hasonlító építészeti, művészeti jegyekkel, és mítoszokkal. Rengeteg olyan régészeti lelet került elő, amelyek nem illeszthetők bele a hagyományos régészeti időrend kereteibe, mivel sokkal régebbi rétegekből származnak, mint ahová az uralkodó irányvonal ilyen eszközöket technikailag lehetővé tenne. Ezt a tudománynak figyelmen kívül hagynia nem szabadna, de mivel így van ez két dologra utalhat: vagy szűklátókörűségre, vagy szándékos elhallgatásra (vagy a kettő elegyére). Ha igaz lenne a lineáris, egy tőből (Afrika) származó evolúció elmélete, akkor az ember jelenleg kb. a busmanok szintjén élne. A világ ciklikus mechanizmusokkal, körfolyamatokkal működik (lásd az atomok világától, a földi évszakokon át, a naprendszerek és galaxisok működéséig, minden önmagába visszatérő körökkel zajlik), a természetből alapvetően hiányzik a linearitás, még a látszólagos lineáris folyamatok, mint pl. folyók is egy-egy nagyobb körciklus részei, így az ember és úgy általában az élővilág fejlődését sem feltétlenül célszerű ráhelyezni egy egyenes vonalra. Ugyanis, ha nagyobb távlatokban gondolkodunk, rájöhetünk, hogy az a bizonyos "egyenes vonal" legfeljebb csak egy szakasza, részlete, köríve lehet egy jóval nagyobb, a vonalrészt is magában foglaló körnek/ciklusnak.
Lassan hozzá kell szoknunk a nagyon régi magas emberi műveltség meglétéhez, tehát el kell engednünk azt a hamis, felsőbbrendűség-tudatú tudományos körökből érkező lenéző nézetet, miszerint az "ősember" valami primitív lény lett volna, aki céltalanul hordákban vándorolt - itt a saját gyökereinkről van szó! A mai ember és a 30 ezer évvel ezelőtti ember genetikailag és embertanilag tulajdonképpen nem különbözik egymástól - az eszközei, a körülményei, a világnézete nyílván mások voltak, de az "ősember" genetikai programja és a szellemi szintje semmivel sem lehetett elmaradottabb, mint a mai emberé. Ebből kifolyólag le kell számolnunk azzal a téves nézettel is, ahogyan a történészek és régészek, mint valami eszetlen sakkbábut, tologatják a különböző műveltségeket és népeket a térképasztalon. Nem zárhatjuk ki a kényszerítő körülmények hatására megtervezett, előkészített, tudatos népmozgások lehetőségét sem, mint ahogy feltételeznünk kell az elegendő szellemi erő meglétét is már igen korai időkben is, amivel a sokszor változó körülményekhez alkalmazkodni tudtak eleink. Amikor a régészek pl. egy szerszámféleségről (pl. "gravetti") neveznek el egy mozgó etnikumot, (szándékosan?) módszertani hibát követnek el, ugyanis nem kőszerszámok vagy csonteszközök ezrei mozognak előttünk az időskálán és a térképen, hanem egy ősi etnikum, maga az ember, aki - akárcsak a mai ember - tudatosan, megfelelő életteret keres magának, és ahol megtalálja ott letelepszik, majd életét, eszközeit a környezetéhez igazítja, megtanul ott élni.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Varga Csaba matematikus-művész a "Jel, jel, jel - avagy az ABC 30.000 éves története" c. könyvében, a "4. Történelmi előkészítő" c. fejezetében:
"A születésünktől kezdve mindenünnen felénk áramló útmutatásoknak megfelelően úgy vélekedünk a régmúlt idők embereiről, mint azok a múlt század végi francia tudósok, akik szerint a 10.000 évvel ezelőtti eleink állatok voltak inkább még, mint emberek, tehát nem festhettek. Ez a szemléletmód töretlenül áthat bennünket, hiába ismertük meg már az ősi festmények, szobrok, építmények sokszor "elképesztően" nagy korát. A belénk nevelt előítéletekből szinte semmit sem engedve olyan különös (bizarr) kilengéseknek tekintjük a régi szellemi teljesítményeket, amelyek mögött semmiféle "igazi" műveltség sem állt, vagyis leereszkedően a még alig-alig pislákoló szellemi fény véletlenszerű felvillanásainak tekintjük őket. Ezért aztán még a bizonyítékok sora sem zavarhatja meg a "biztos alapokon" álló világképünket, azaz a múltra vonatkozó ostoba hiedelmeink világát.
Térdig érő szakállú, gondozatlan, büdös állatbőrbe bújt, fékezhetetlen, dúvad és ostoba alakoknak képzeljük el őseinket. Sok gondos tanulmányban olvastam, hogy 10.000 évvel ezelőtt talán még csak néhány szót tudtak kimondani, és még álmukban is rettegtek a külvilágtól, és ölték egymást gonoszul.
Létformájukat valamiféle állatias hordákban képzeljük el. Egy idézet: "A földművelés megjelenése előtt minden társadalom vadászó-gyűjtögető horda volt". Egy vadászó emberi közösség miért lenne egy kalap alá hozható a hiénák, vagy farkasok hordájával?
Tehát hivatalosan is barmoknak neveztük ki a hét-nyolcezer évnél régebben élt embereket. Ezzel minden esélyét elvettük annak, hogy őseink közül akárcsak egyetlen egyben is emberhez méltó, nemes (és okos) életet élt lényt tisztelhetnénk. Nem különös-e, hogy még a nemes állati méltóságot is megvonjuk a régi idők embereitől? És ha mégis kikerülhetetlen a régmúlt emberei közötti "magasabb szintű" együttműködés említése, közösségüket primitív társadalomnak, annak tagjait pedig primitív embereknek nevezzük. Nem lehet nem észrevenni az efféle megfogalmazásokban a lenéző magatartást. Eszünkbe sem jut például egy ötezer évvel ezelőtt él kutyáról azt mondani, hogy "primitív kutya" volt.
A rajzok sokkal szembeötlőbben árulkodnak minderről, mint a szavak:
Különösen a jobb oldali képen látszik jól, hogy a prekoncepció, az előítélet mily mértékben befolyásolhatja "még a tudományos" gondolkodást is. Ez a majomszerű élőlény (már ember!) egy szerencsétlen idióta. De még a bal oldalon lévő "gondolkodó" embert ábrázoló rajz is tele van "jóindulatúan" leereszkedő, lekezelő előfeltevésekkel: barlang, előtte tűz - ha esik, ha nem - ágyékkötő, gondozatlan haj és szakáll, hulladék fa, s némi bátortalan próbálkozás az értelmes tevékenységre: őseinktől alkotott képünk közhelyeinek a kellékei.
... Rajzon, szobron nagyon könnyű ostoba, bárdolatlan arcot, testtartást, mozdulatot érzékeltetni. A rekonstrukciók többsége emiatt elsősorban csak az előítéleteinket tükrözik. Jogos tehát a kérdés, hogy milyennek tűnnek eleink akkor, ha nem akarjuk lealacsonyítani őket?
Skultéty György biológust és szobrászművészt a számára ismeretlen, több évtizede elhunyt emberek koponyái alapján készített portréi tették híressé: az arcok mindegyik esetben megdöbbentő hasonlítottak a róluk készült fényképekhez. Így tán jobban hihetünk neki, mint a fent elrettentésül bemutatott, előítéletektől terhes rekonstrukciónak. Skultéty György egy kb. 115.000 évvel ezelőtt meghalt ember koponyacsontjai alapján készítette az alább látható portrét:
Ha logikusan gondolkodunk, rá kell döbbenjünk, hogy a fenti arc szükségszerűen tükrözi a mi arcunkat, hiszen e korban - a csontleletek tanúsága szerint - az emberek csontváza már pontosan olyan volt, mint amilyen a mienk ma. Ebbe a kellő változatosságot is bele kell érteni természetesen - de az agyuk mindarra képessé tette őket, amire ma képesek vagyunk.
Ekkor persze azonnal előbukkan az a kérdés, vajon mit csinálhattak az emberek az utóbbi 6-8.000 év előtti 200-300.000, vagy még több esztendő alatt?
Őseink rossz színben való feltüntetésének egyik legfőbb célja éppen e zaklató kérdés megkerülése. A választ nem tudjuk, de azt igen, hogy a legősibb nagy kultúrák kezdetének egyikét sem találtuk még meg, s ami csodálatra méltó előbukkant eddig a földből a világ különböző tájain, a már mind telivér, kialakult kultúra virágának tűnik.
... A leletek igazolják, hogy a magasrangú emberi gondolkodás, művészet nem a görög-zsidó kultúra kezdete és mínusz még néhány ezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön. Az alábbi mű is cáfolja ezt az ortodox hiedelmet:
Az emberek mindig igénylik a határköveket, a biztonságos útmutatásul szolgáló szakaszolásokat.
Az elmélkedések szerint a földművelés kezdete választaná el a műveltséget a "barbárságtól". Vagyis a földművelés "feltalálása" előtt csak bárdolatlan hordák jártak-keltek a Földön, utána azonban azonnal megkezdődött a mi, mai kultúránk felépítése. (Nem tudom, hogy e módon mit lehet kezdeni a magas műveltségű vadász közösségekkel?)
A földművelés kezdetét 8-10.000 esztendővel ezelőttre teszi a tudomány. Miként lehet ezt ilyen pontosan megállapítani? A termesztett növény gyorsan elpusztul, a gondozott földet elviszi a szél, s a víz. Ez pontosan olyan kérdés, mint a "létezett-e élet régen a Marson vagy nem?"... tagadó választ sohasem adhatunk meg az ilyen típusú kérdésekre. Bármennyit is kutatunk, s nem találunk 30.000 évvel ezelőtt megművelt földet, nem mondhatjuk, hogy akkoriban nem is volt ilyesmi. Tehát csak azt mondhatjuk, nem tudjuk mikor kezdődött a földművelés.
... Az utóbbi 4-5.000 évre tulajdonképpen már nem is maradt nemesítendő növény. Például a legősibb búzafajta, a tönkölybúza a legjobb, a legegészségesebb, ám eredete 8-9.000 évnél távolabbi időkbe tűnik. ... Barbár horda műve? Világszenzáció, ha ma valaki látható eredményt tud elérni egy növény nemesítésével. Vajon könnyebben ment ez 10.000 évvel ezelőtt? Akkor nem létezett a maival megegyező felkészültség, tudás a növények nemesítéséhez? Sőt, nem nehezebb-e a nulláról kezdeni, mint módosítani a meglévőt? (Földműveléshez magas szintű csillagászati ismeretek is kellenek: előre tudni kell a vetés, az aratás, a szüret, s az ezekre való felkészülés idejét, mely időpontokat lehetetlen fejből "eltalálni".)
Hiedelmeinkkel ellentétben biztos, hogy nem 8-10.000 évvel ezelőtt kezdődött a földművelés, amit kétségtelenül igazol az alábbi három rajz:
E rajzok - ahogy manapság mondjuk - "vérprofi" grafikák. ...
Nemrégen (2.000-ben) egyetlen hölgy ruhatárát alkotó, több mint nyolcvan ruha nyomaira bukkantak a mai Csehország területén. A ruhák korát legalább 25.000 esztendősre becsülik. Vannak közöttük sálak, hajhálók, kendők, övek és szoknyák is. Többségük vászonból készült. Olga Soffer, a feltárást végző csapat (horda??) tagja szerint e ruhák egy része valóságos ruhaköltemény.
... Több, 20.000 esztendővel ezelőtt készült térkép is előkerült már. Sok közismert bizonyíték van arra, hogy már több mint 30.000 esztendővel ezelőtt remekműveket festettek az emberek, 50.80.000 évvel ezelőtt furulyáztak. E dátumok csak a megtalált tárgyak keletkezési korára vonatkoznak, nem pedig e tevékenységek kezdeteire.
Fontos támpontot nyújtana a műveltség alakulásának kutatásában a festészet történéseinek megfigyelése. Sajnos néhány ritka szerencsével fennmaradt képtől eltekintve szinte semmi sem maradt fenn 30-35.000 évnél régebbről. Néhány "festék" nyom azonban ennél sokkal messzebbre vezet.
Hadd idézzem John M. Roberts "A történelem előtt: a korai civilizációk" című könyvéből azt a néhány óvatosan fogalmazott mondatot, melyet a 20-30.000 esztendős műalkotásokkal kapcsolatban írt:
"Némely emberi lények már 40-60.000 évvel ezelőtt kisebb vörös okker kupacokat halmoztak fel, de hogy mi célból, azt nem tudjuk. Egyes nézetek szerint az első ránk maradt művészi alkotás egy neandervölgyi sírt jelölő kövön talált két bevágás, de a legrégibb bőséges és hiteles európai anyag 35.000 éves. Ezután a leletek ugrásszerűen megszaporodtak, majd szinte minden előzmény nélkül megszületett a tudatos művészet, méghozzá igen magas technikai színvonalon, s több tízezer éven át virágzott, majd eltűnt. Ahogyan nem volt előzménye, ugyanúgy nem volt folytatása sem, bár úgy tűnik, hogy a vizuális művészetek itt alkalmazott alapelemei máig továbbélnek."
Az idézett sorok írója könyvének készítésekor még nem tudhatott azokról a 350-400.000 éves festékmaradványokról, melyeket angol régészek találtak egy zambiai barlangban. A vastartalmú kupacok piros, sárga, rózsaszín és lila színűek.
Sokkal közelebb jutunk a régi emberekhez, ha nem csak a műveikben ábrázolt dolgokat szemléljük, hanem megfigyeljük, mi járhatott a fejükben alkotás közben, miként gondolkodtak, milyen eredeti ötleteik voltak.
Az e fejezetben bemutatott bizonyítékok alapján látható, hogy balgaság volt 6-8.000 év távolságban bezárni az emberi értelem előtt a kaput. A téveszme lelepleződött: a most nehézkesen kinyíló kapu résében hozzánk hasonlóan gondolkodó, hasonló érzésű és képességű emberek néznek szembe velünk a 30-35.000 évnyi messzeségig terjedő mező minden pontjáról. (Kitől lehet bocsánatot kérni azért, mert kitagadtuk és kigúnyoltuk őket?)..."
***
Hasonló következtetéseket és gondolatokat fogalmazott meg René Noorbergen Az elveszett fajok titkai c. könyvében, ebből következik most két fejezet:
"A "majomember" halála
A tudósok - elméletük
bizonyítására - egészen néhány évvel ezelőttig, a származás feltételezett vonalának
más-más helyére osztályozták szét a különböző történelem előtti
csontváztöredékeket, kezdve az úgynevezett majomemberrel, egészen a mai
emberig. Az újabb leletek azonban felszínre hozták azt a nyugtalanító tényt,
hogy mindig is éltek emberek a földön, nem mint emberszabású majmok vagy
kezdetleges lények leszármazottai, hanem mint ember, egész az idő kezdete óta.
Azok, akiket majomembereknek nevezünk egyszerűen olyan emberek voltak, akik az
alapvető emberi családból züllöttek le. Kurten Hjorn a Nem emberszabású
majmokról c. mű szerzője írja: "Az utolsó évtized folyamán lehetővé vált
bebizonyítani azt, hogy a sokkal távolabbi múltba lehet visszakövetni az ember
származását, ahol még mindig megtartja egyedülálló jellegét. Lényegében véve ma
már kétségbe vonhatjuk azt, hogy ősünk valaha is olyan lény lett volna, akit
emberszabású majomnak nevezhetnénk. Az állattan szemszögéből nézve ez nagyon is
ésszerű. Az emberszabású majmok és az emberek között bonctanilag...túl nagy a
különbség ahhoz, hogy az aránylag nem régi közös őssel legyen összeegyeztethető
és ugyanez vonatkozik a viselkedésükre is." /1/
Ez valóban a fölfedés kora, még
ha nem is mindenki ért egyet a felfedezésekből levont következtetésekkel. Az
ember "fejlődése", ha ezen a műszaki visszafejlődésén át nézzük azt
bizonyítja, hogy az ember nemcsak hogy nem fejlődött, hanem inkább hanyatlott.
A fejlődéselmélet hívei közel száz éven át a mai ember közvetlen ősének a neandervölgyi
embert tartották, akinek Európában bukkantak részleges csontvázmaradványaira.
De a nemrégiben a Közel-Keleten talált neandervölgyi emberek csontvázai fejlettebbek,
csaknem azonosak a homo sapienssel, mégis, ennek ellenére régebbi időkből
származnak, mint a Nyugat-Európában talált csontváztöredékek. Ez annak
elismerésére kényszerítette az őslénytan szakembereit, hogy a nyugat-európai
neandervölgyi emberek hanyatlást jelentettek. Az európai neandervölgyiek
elfajulásának legkielégítőbb magyarázata a következő: Ezek az emberek szabad
akaratukból megszakították a kapcsolatot a művelt központokkal. Rövid idő
múlva pedig a jégkorszak elkülönítette őket az emberiség többi részeitől,
azoknak a jégmezőknek következtében, melyek Észak- és Közép-Európát takarták.
Elszigeteltségük és csekély számuk miatt mindennapos jelenség volt köztük a
vérrokonok összeházasodása. A korlátozott vérállomány következtében jelentősen
megnövekedtek az egészségtelen örökölt vonások előfordulásai, ami születési
hibákhoz, nyomoréksághoz vezetett. Ebből alakultak ki azután a nyugat-európai neandervölgyi
maradványok csontvázalkatának jellegzetességei.
Az őslénytan néhány tudósa ma már
hinni kezd abban, hogy ez a magyarázat érvényes, nemcsak a neandervölgyi, hanem
a többi kezdetleges majomemberre is. Coffin Herold, a michigani Berrien Springs
Földtani Kutatóintézetének kutatótanára jegyezte meg: "A neandervölgyi és
felső kőkorszakbeli emberek nemigen használhatók a fejlődéselmélet
támogatására, mivel nagyon hasonlítottak a mai emberre. Különösen érvényes ez
a közelmúlt leleteire. A neandervölgyi ember szokásos leírása nagyrészt azon a
neandervölgyi férfi csontváz maradványain alapul, aki súlyos csont- és
izületgyulladásban szenvedett."
Két kutatónak, ifj. Straus
William és Cove A.nak A kórbonctan és a neandervölgyi férfi testtartása című
cikke erőteljesen alátámasztja ezt a következtetést: "Semmi okunk sincs
feltételezni, hogy a negyedik jegesedés korából származó neandervölgyi férfi
testtartása észrevehetően különbözött volna a mai ember testtartásától" -
mutatnak rá. "Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy testrészein és
koponyáján nincsenek különös vonások, melyek együttesen megkülönböztetik őt a mai
ember valamennyi csoportjától... Lehet, hogy a gyulladásos öreg ember La Chapelle aux Saints-ből -
a neandervölgyi ember testtartásának általános példája, valóban valamiféle
bonctani sántítással járt. De ha ez így van, a mai emberek között is vannak megfelelői,
akik hasonlóképpen gerinccsontén izületi gyulladásban szenvednek. Torz alakja
miatt nem használhatjuk az egészséges, rendes neandervölgyi ember megbízható
képének megalkotásához. Ennek ellenére, ha föl lehetne támasztani s a new yorki
földalattira ültetni - föltéve ha megfürdött, megborotválkozott és mai ruhát
visel - kétséges, hogy nagyobb feltűnést keltene, mint a földalatti némely más
utasa." /2/
Ma már akadnak olyan
őslénytantudósok, akik ezt a magyarázatot kezdik elfogadni s azt is, hogy a
visszafejlődést jelentő örökölt vonások nemcsak a neandervölgyi emberre
vonatkoznak, hanem az összes többi úgynevezett majomemberre is. A hanyatlást jelentő
örökölt vonásokkal rendszerint két testi fogyatékosság jár: a belső
elválasztású endokrin és pajzsmirigy rendellenességek, melyek kihatnak a
csontok és más szövetek fejlődésére, aminek a fej és a végtagok beteges
megnagyobbodása és hülyülés a következménye. E két rendellenesség orvosi
leírása hasonlít az ún. majomember maradványainak mai őslénytani leírásához.
Ilyen állapotok ritkán fordulnak elő a nagy nemzési választékkal rendelkező
népességek között, de mint már említettük, uralkodóvá válhatnak olyan népben,
mely elszigeteltsége következtében gyakori a közeli rokonok házassága. Ezzel a
gondolattal a fejünkben érdekes felfigyelnünk arra, hogy milyen területeken
találták az ún. majomemberek legfontosabb példányait: Jávai majomember; kínai
majomember; a déli majomember Dél-Afrikából s a legkezdetlegesebb neandervölgyiek
Európa nyugati részeiből.
Amikor abból a szemszögből
gondolkodunk el e helyeken, hogy az özönvíz után az emberek az Araráttól
terjedtek el azt látjuk, hogy az Ararát a középpont s a kezdetleges emberek
maradványai a külső széleken találhatók.
Bár a kőkorszak kifejezés nyilván
nem használható a zűrzavaros műveltség e maradékaira, akik a művelt
társadalmaktól távol kapartak ki maguknak szűkös megélhetést, jobb kifejezés
hiányában meg kell elégednünk ezzel. E menekültek csoportjai rendszerint az
olyan legtartósabb anyagok lelőhelyeinek közelében találhatók, mint például a
kő meg a csont, és a nevük is ebből ered. Ez mégsem jelenti azt, hogy kizárólag
ezeket az anyagokat használták föl. S valóban bizonyítékok vannak arra, hogy
ezek az emberek, akár fejlettebb társadalmakban élő embertársaik, nemcsak
tudtak a fémekről, hanem föl is használták azokat. Igaz ugyan, hogy a
kőkorszakbeli maradványok közt nem találtak fémszerszámokat, mivel a fémszerszámok,
ha az időjárás viszontagságainak tesszük ki őket, párszáz év alatt
elrozsdásodnak. az, hogy az életben maradtak valóban ismerték a fémeket nyilvánvalóvá
válik, ha meggondoljuk, hogy a világ széltében-hosszában jónéhány történelem
előtti bányára találtak. Elba szigetén olyan vasércbányák vannak, melyek
eredete belevész a történelem homályába. Már a régi görögök ősréginek tartották
e bányákat s a pelasgicusoknak tudták be az eredetüket, akik a történelem
előtti időkben a Földközi-tenger keleti vidékeit lakták.
Európán kívül néhány, a közelmúlt
ásatásainál napfényre került lelőhely igen megnövelte a történelem előtti
bányászatról fölhalmozódott tudásunkat. A dél-afrikai Swazi-föld Plgwenya nevű
helysége közelében 1967-ben és 1969-ben végzett kutatás kimutatta, hogy a
jelenlegi bantu néger bozótlakó és hottentotta lakosság előtt valaki már
bányászta itt a vasércet. Még abban az időben, amikor a különféle helyi neandervölgyi
emberek - mint például a rodéziai, a boskopi és florisbadiak - kihaltak. Ezt a
vasércet /hematit/ ott találták a Chapelle-aux-Saints mellett, a neandervölgyi
maradványokkal is Franciaországban s ugyanabba az időszakba tartoznak, mint a
ngwenyai bányák. Ma már az a vélemény, hogy a vérkövet /vasérc/ arcfestésre és
temetkezéseknél, emberi vér helyett, szertartás céljaira használták. A vérkő
hasonló fölhasználását fedezték föl még oly messze eső földrészen is, mint az
ausztráliai partmenta szigeteken, Tasmánián és Dél-Amerika déli csücskén, a
Tierra del Fuegonál - s mindig a partmenta vidékeken. Nincs kizárva, hogy a
történelem előtti időkben messzi vidékre szállították a vérkövet vagy magát a
vasat is. Ez a széles körű kereskedelem természetesen egyáltalán nem illik
bele a korai ember kezdetlegességéről tartott mai elméletekbe.
1972-ben Ngwenyához közel, a
dél-afrikai Határbarlangban Boshier Adrian és Beaumont P Péter végeztek
ásatásokat és 10 betemetett történelem előtti bányát találtak, néhányat 15 méter mélyen. Itt is
vérkövet bányásztak valamikor. A Határbarlang /Border Cave/ mellett ott
találták mind a neandervölgyi, mind a maihoz hasonló kezdetleges emberek
maradványait. Találtak mellettük achátból készült, még mindig annyira éles
késeket, hogy még a papírt is elvágták. S annak nyomait is, hogy a bányászok
számításokat végeztek és csontra vésett följegyzéseket is vezettek. Úgy
látszik, a vasérc annyira értékes volt, hogy termelésük számontartására
serkentette a kezdetleges bányászokat. Elgondolkodtató tény, hogy Észak-Amerikában
találunk a történelem előtti bányászat leglenyűgözőbb bizonyítékaira. A
Superior-tó rézben gazdag vidékén, a michigani Isle Royale-on és a Keweenaw
félszigeten ősi bányák vannak, melyek eredetéről az indiánoknak semmi fogalmuk
sincs. A jelek szerint a legrégebbi időkben több ezer tonná rezet szállítottak
el innét. Mégsem találtak egyetlen művelődésre mutató megmunkált tárgy
maradványaira sem, ami tudtunkra adná, hogy kik bányásztak itten. Az American
antiquarian /25. kötet 258. oldal/ megjegyzi: "E bárnyák közelében semmi
nyoma az állandó településnek. Semmi nyoma háznak, csontváznak, de még egyetlen
csontot sem találtak." Azt azonban tudjuk, hogy a történelem előtti
bárgyászok nemcsak kitermelni tudták az ércet, hanem messzire szállítani is,
mivel sohasem bukkantak az érc egyetlen grammjára sem, melyet 1600 km-en belül
használtak volna föl.
Első ízben Knapp 5.0. bukkant
történelem előtti bányaaknára 1848-ban, aki a Minnesota Bányatársulat ügynöke
volt. A társulat földjén átutazva hosszú egyenes süppedést vett észre a
talajon, melyet először az egyik ér szétmállásának vélt. A süppedés üregben végződött,
ahol mesterséges ásatások nyomait találta. Amikor kiszórta az összegyűlt
hulladékot, jó néhány kőkalapácsra bukkant. A gödör mélyén pedig ércérre,
melynek kiaknázását az ősrégi bányászok nyilván nem fejeztek be.
Knapp másik bányát is talált az
Ontonagon folyótól 4 kilométerre - a michigani rézövezet mai központjánál. Ez
az akna sziklabarlangban volt. Az akna, mely valamikor 8 méter mélyre nyúlt,
agyaggal és a növényzet kusza hálózatával volt tele, ami igen-igen régi bányára
mutat. Hat méter mélyen Knapp hat tonnás kitermelt réztömböt talált. Ezt a
tömböt fákkal és ékekkel körülbelül másfél méter magasra emelték attól a
helytől, ahonnét levágták. Az emeléshez 15-20 centiméter átmérőjű fákat
használtak. A tömb végén pedig vágószerszámok nyomai látszottak. A réztömeget
magát simára kalapálták, a kiálló részeket pedig letörték róla, hogy könnyebben
lehessen elszállítani. Az aknában ott hevert még néhány réztömb is, azonkívül
faszén, a tűz más nyomai és egy 16 kilogrammos kalapács.
Az Isle Royale-orv a Superior-tó
északi partjához közel is számos bányát találtak. Némelyik akna közel 20 méter mély. Amikor
megnyitották a sziget egyik bányáját, a kutatók látták, hogy először 3 méter
vastag sziklába vésték az aknát mielőtt elérték az alatta levő kb. 40 cm vastag rézeret.
Nyilvánvaló, hogy a bányászok nagyon is értelmes emberek voltak. Tudták, hogy
hol kell keresni az ereket s jártasak voltak abban is, hogy a föld alá kövessék
azokat. A föld alatt folyosókkal kötötték össze az aknákat s vályúkat vágtak a
sziklába, hogy elvezessék a vizet. Az egyik helyen az Isle Royal-on az ősi
ásatások több mint három kilométer hosszúak; mégpedig csaknem egyenes vonalban.
Még a michigani leírásoknál is
érdekesebb az a lelet, melyet a Szénkor 1954 februári számában jelentettek.
1953-ban az utahi Wattis Lion kőszénbánya bányászai kész alagútrendszerbe
törtek be, amelyről nem voltak följegyzések. Az alagutak oly régiek voltak,
hogy a bennük levő szén csaknem teljesen oxidálódott s így értéktelenné vált.
1953. augusztus 13-án a műszaki minisztériumból Wilson E. John s az utahi
egyetem őslénytani osztályáról Jennings D. Jesse láttak a történelem előtti
szénbányák megvizsgálásához. Nemcsak alagutakat, hanem központi széntároló
csarnokokat is találtak, ahová a felszínre szállítás előtt gyűjtötték a
szenet. Az alagutak 150-180
cm magasak s párszáz méter hosszúak voltak, a korszerű
bányák elrendezéséhez hasonlóan követve a szénereket. A tudósok nem találták
meg a régi bányarendszer bejáratát, de kb. 2700 méter mélységig
követték az egyik 2,5
méter magas alagutat. a későbbi kivizsgálás megállapította,
hogy egyetlen környékbeli indián törzs sem használt soha szenet s nem is tudtak
senkiről, aki valaha is használt volna. Akár a michigani bányák esetében,
valamely vállalkozó szellemű történelem előtti nép nemcsak a bányamérnökségben
volt jártas, hanem el is tudta szállítani azt valamely ismeretlen helyre.
A kőkorszakbeli emberek építészete
A megmunkált fémtárgyak hiánya
egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a kőkorszakbeli emberek nem használtak
fémeket s a tény, hogy barlangokban találták a legtöbb kőkorszakbeli
maradványt, nem bizonyíték arra, hogy a kőkor emberei kizárólag barlangokban
laktak. A franciaországi Le Grand Pressigny-nél találták meg a világon a
legnagyobb kőszerszámgyűjteményt - a beillesztett darabok és kaparók fargott
kőkorszakból hátramaradt millióit találták meg 1-2 méter mélységben és ötezer
holdnyi területen - s a környéken sincs egyetlen barlang sem. Charrouxnál
másik jókora szerszámközpontra bukkantak, ahol a 12 holdnyi telep felszínén az
ember még ma is talál történelem előtti kőbaltákat. A Charente folyó partjának
domboldalaiban 5 km-en belüli körzetben 49 barlang van, az ásatások során
azonban eretlen egyben sem találtak annak nyomaira, hogy valaha is emberek
laktak volna bennük. Lassacskán felszínre jönnek annak bizonyítékai, hogy a
kőkorszak emberei jól épített házakban laktak s ez az életmódjuk meg kényelmes
életkörülményeik fölborítottak jó néhány eleve megalkotott nézetet. A Magdalén-festményekről
világhíres Lascaux barlangokban még mindig jól látszanak a sziklában a lukak,
melyek az állványok keresztgerendáit tartották. Valószínűleg nagyon
hasonlítottak arra, amit több ezer évvel később Michelangelo használt. Ezek az
állványok tették lehetővé a felső kőkor művészeinek, hogy fölrajzolják műveiket
a barlangok falára, háromnégy méter magasan a barlang padlója fölött. A barlangokban
talált állványoknak messze ható jelentőségük van, mivel Todericu Doru, a
bukaresti egyetem tanára szerint az építészet története azt bizonyítja, hogy az
állványozás ismerete sohasem előzte meg a falépítést. Ha a lascauxi festők
állványokat állítottak föl, akkor valószínűleg azt is tudták, hogy hogyan
kell falat rakni. Podericu tanár kijelenti: "Ha megcáfolnánk e
következtetést ugyanazt tennénk, mintha azt állítanánk, hogy már a tűz
felfedezése előtt gyártottak gyertyákat."
A történelem előtti egyszerű
kőépítmények több olyan példányára bukkantak, melyek nagyon is választékos
tudásról tanúskodnak. Breuil abbé és Lantírt egyetemi tanár Les Homes de 1'age
de la pierre ancienne című művükben fejtegetik a Noaillesnél talált történelem
előtti kemence esetét. "Négyszögletes kövekből rakták és meszes agyaggal
kevert homokkal töltötték ki a kövek közeit." Más szavakkal: a kőkorszakbeli
kemence téglaalakú kövekből épült és cementhabarcsot használtak hozzá.
Még Kelet-Európában is, ahol az
őslakosság nem élvezte a Franciaországban élő Magdalén-kori emberek magasabb
műveltségét, még itt is fejlett építőművészetre találunk. Nemrégiben három
kunyhó maradványait ásták ki Vestonicénél a Pavlov dombvonulat alacsonyabb
lejtőin Csehszlovákiában. A kunyhók közt a legnagyobb 9x12 méteres és szemcsés
mészkő - a cement kezdetlegesebb formája - borítja a padlóját. Ugyanígy építették
a két kisebb kunyhót is, mészkővel és agyaggal borított körkörös falakból.
Ezeket tartják az egyik legrégibb ránk maradt igazán falnak mondható falaknak.
Az is figyelemreméltó a vestonicei ásatásoknál, hogy jól épített kaptár alakú
égetőkemencét találtak az egyik kunyhóban s a kemencében még ott voltak az
égetett cserép maradványai. Kiástak itt még rókafej és két medvefej agyagból
mintázott maradványait is. Tehát az égetett cserép használata nem haladta meg
a faragott kőkorszak művelődésének a tudását, mint ahogyan előzőleg gondolták.
Talán a legmegdöbbentőbb
történelem előtti építkezés és a művelt társadalom leletei azok, amelyeket
Srejovic Dragoslav régész ásott ki 1965-ben a jugoszláv-román határon
Starveconál a Dunaparton. Amikor a jugoszláv folyóparton ásott, Srejovic
először római utat talált. Ez alatt régi görög cserépedény-töredékre bukkant.
Ezek alatt pedig csiszolt kőkorszakbeli maradványokra és közép kőkorszakbeli
művelődés készítményeire. Amikor még mélyebbre ásott olyasmit talált, ami
egyáltalán nem illett oda: cementpadló maradványait. Pontosabban a padló
anyaga helyi mészkő, homok és víz egybeoltása volt, amit nyugodtan nevezhetünk
a vegytan és az építőművészet ragyogó eredményének, ha meggondoljuk, hogy
néhány évezreddel időnap előtt épült. A cementezett felületek nem voltak
rendszertelenek, hanem gondosan lefektetett nagy lapok, melyek házak alapjait
alkották. Több alap is épült egymás fölé, ami arra mutat, hogy meg nem
határozott időszakon át emeltek itt épületeket, majd építették újra. Ennek
ellenére nagyon is egyformák az épületek. A házak szerkezete a későbbi
időszakokban is csak olyan, mint a korábbiakban volt - nincs jele annak, hogy a
házépítés fokozatosan fejlődött volna az egyszerűbből az összetettebb szerkezet
felé. Hanem inkább az történt, hogy a starvecói falu hirtelen és teljesen
kiforrtan fölépült, virágzott, majd hanyatlásnak indult s az emberek
elköltöztek onnan, ugyanolyan kifejlett állapotban hagyva ott a házakat, mint
ahogyan a helység alapításakor építették őket.
Az alapokon kívül az épületek
maguk is az építőművészet magas fokáról tanúskodnak. Valamennyinek hosszabb az
egyik oldala mint a másik három, 3:1-hez vagy 4:1-hez arányban. A hosszabb 60
fokos körszeletet képez s mindig a Dunára néz, ami a lehető legjobb kilátást
nyújtotta lakóinak a folyóra és a környező hegyes vidékre. Minden egyes házban
a házzal azonos alakú kemence állt, melyet gondosan faragott kőlapok határoltak
s mindig a ház keleti vagyis a napos oldalán. Srejovic fölfigyelt arra, hogy a
tűzhely /kemence/ elhelyezése figyelemre méltó, mivel ha meghoszszabbitjuk a
ház oldalait, akkor a kemence az egyenlőszárú háromszög kellős közepén áll.
Nem tudjuk mi volt ezzel az építészek célja, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül
azt a következtetést, hogy ismerték a számtant és a mértant.
A házak elhelyezkedésében
Starveco falunál is ugyanaz a pontosság és rend nyilvánul meg. Az épületek a
folyópart felé kiszélesedő, legyezőszerű ívben álltak. A nagyobb épületek -
valószínűleg magasabb osztály vagy a vezetőréteg házai - helyezkednek el a
legyező közepén, a kövezett tér körül, mely Srejovic szerint piac vagy sétány
volt.
A Starveco melletti település a
művelődés más jellegzetességét is mutatja, olyan jellegzetességet, melyről előzőleg
azt tartották, hogy csak évezredekkel később fejlődött ki a Közel-Keleten:
minden ház kemencéje mögött oltármaradványt ástak ki, ami vallásos hitre és
istentiszteletekre vall. Minden egyes oltár lapos kőből készült, melyen
csészeszerű mélyedés van az égőáldozatnak. Ezzel szemben pedig két vagy több
vörhenyes homokkőlap áll. E köveket a néhány kilométerre fekvő kiugró
sziklából termelték ki. Jónéhány kőre hullámvonalakat véstek, amit az épületdíszítés
legrégibb példányainak tartanak. Még meglepőbb volt, hogy húsz életnagyságú
faragott emberfejet is találtak. Az arcokon a szem dülledt, szájuk nyitott és
orruk kicsiny. Némelyik szobron látható a váll, a kar vagy a mell kezdete. A
starvecoi szobrokat tartják a legrégebbi életnagyságú, kézzel faragott
szobroknak azok közül, amelyekről ma tudunk.
A falu egyik érdekes
jellegzetessége, hogy lakosai igen jó egészségnek örvendtek. A csontok közül
feltűnő módon hiányzik az eltorzult vagy beteges és a nők annyira jóltermettek
voltak, hogy alig tudták megkülönböztetni a csontjaikat a férfiakétól. Mindkét
nem hosszú életet élt, némelyik nyolcvanon fölül, ami valóban hosszú élet volt,
ha meggondoljuk, hogy a késő kőkorszakbeli, görög vagy római korban az ötven
éves ember már öregnek számított."
***
Belátható, hogy az emberré válás hívatalos, tanított története jelenleg meglehetősen hiányos, a Darwin-i, materiális, lineárisan - a fejletlenből fejlett felé egyenletesen - mozgó modellel nyílvánvalóan gondok vannak, mind az időszükséglet, mind a tér, mind a kultúrtörténeti leletek figyelembevételével. A jelenleg uralkodó evolúciós elmélet feltételezett fejlődési üteméhez képest túl hírtelen, túl nagy kiterjedéssel, és túlságosan nagy fejlettségi szinten jelenik meg az ember, és hagy nyomot a Föld szinte minden pontján, egymástól nagyon távol, de egymásra nagyon hasonlító építészeti, művészeti jegyekkel, és mítoszokkal. Rengeteg olyan régészeti lelet került elő, amelyek nem illeszthetők bele a hagyományos régészeti időrend kereteibe, mivel sokkal régebbi rétegekből származnak, mint ahová az uralkodó irányvonal ilyen eszközöket technikailag lehetővé tenne. Ezt a tudománynak figyelmen kívül hagynia nem szabadna, de mivel így van ez két dologra utalhat: vagy szűklátókörűségre, vagy szándékos elhallgatásra (vagy a kettő elegyére). Ha igaz lenne a lineáris, egy tőből (Afrika) származó evolúció elmélete, akkor az ember jelenleg kb. a busmanok szintjén élne. A világ ciklikus mechanizmusokkal, körfolyamatokkal működik (lásd az atomok világától, a földi évszakokon át, a naprendszerek és galaxisok működéséig, minden önmagába visszatérő körökkel zajlik), a természetből alapvetően hiányzik a linearitás, még a látszólagos lineáris folyamatok, mint pl. folyók is egy-egy nagyobb körciklus részei, így az ember és úgy általában az élővilág fejlődését sem feltétlenül célszerű ráhelyezni egy egyenes vonalra. Ugyanis, ha nagyobb távlatokban gondolkodunk, rájöhetünk, hogy az a bizonyos "egyenes vonal" legfeljebb csak egy szakasza, részlete, köríve lehet egy jóval nagyobb, a vonalrészt is magában foglaló körnek/ciklusnak.
Mindenesetre
a modern ember eredetének két tudományos elmélete létezik jelenleg: az
egyközpontú és a többközpontú modell. Az egyközpontú modell szerint az
ember Afrikában fejlődött ki és onnan terjedt szét a bolygón (lineáris
felfogás), a több központú modell már némileg fejlettebb felfogású, e
szerint az egyes
nagy rasszak az egyes földrészeken külön-külön fejlődtek, váltak
emberré.
Mindkét tudományos modell alapvetően lineáris felfogású...
A
Föld különböző pontjairól származó legősibb iratanyagok azonban inkább
ciklikusságról, ismétlődő, hullámzó emberi világszakaszokról számolnak
be, mintsem lineáris fejlődésről. A maja, az indiai, és még megannyi ősi
kultúra több ciklikus világkorszakról beszél, és mindegyik korszak
kataklizmával ér véget, mely bolygószintű globális katasztrófákat a
modern tudomány is egyre inkább megismeri, bizonyítva látja. A mitikus
emlékezés, érdekes módon megőrizte ezeknek a ciklusváltásoknak a
kataklizmatikus képét, ami az emberi őseredetnek egy nagyon érdekes
alternatív történelmét tárja elénk, amelyben több teljesen különböző
emberi civilizáció követi egymást, a maga teljesen elkülönülő
tudatszintjével. A szinte felfoghatatlan időtávlatokban gondolkodó
maják szerint az emberi civilizációk sorsát, és rendjét nem önmaguk,
hanem bizonyos kozmikus törvényszerűségek irányítják, amelyek szoros
összefüggésben állnak a Nap kozmikus körpályájával.
Ha
hihetünk az ősi kultúrákból fennmaradt szellemi hagyatékoknak, akkor
úgy tűnik szó sincs itt semmiféle primitív ősemberről és lineáris
evolúcióról, hanem – a világegyetem körkörös, ciklikus, állandóan
önmagába ugyanúgy, de mégis mindig kicsit másképp visszatérő mintájához
hasonlóan – a civilizációk a különböző világkorszakok különböző
emberminőségeinek megjelenéséről, virágzásáról, majd hanyatlásáról
szólnak. Ismétlődő karmikus körfolyamatokról. Amikor a régészek találnak
például egy 50.000 éves pattintott kőszerszámot, az nem biztos, hogy
egy felfelé ívelő fejlődési pálya első nyomlelete, hanem lehetséges, hogy éppen ellenkezőleg, egy magára hagyott, hanyatló emberi
közösség, egy letűnt civilizáció utolsó maradványa. Vannak régészeti
bizonyítékok rá, hogy ha egy emberi kultúra nem érintkezhet másokkal, és
"égi" segítséget sem kap, akkor nem fejlődést, hanem nemzedékről
nemzedékre fokozódó hanyatlást mutat. Amikor egy globális vízözön
megtörténik, akkor a pusztulás rettenetes, csak kevés emberi lény éli
túl. A tudomány és a technológia lehanyatlik, az emberiség magára marad,
s ezután a ember - néhány megmaradt mágusa (magosa, magőse, magőre),
vagy "égből" jött tanítómesterek révén/segítségével - újfent megkezdi
szellemi evolúcióját, melynek lényege a belső harc az isteni lélek és az
állati test-elme közt. Az ősi iratok tehát abban is megegyeznek
egymással, hogy a kataklizmákat követően mindig van egy mag, egy tanító
csoport, amelyik átmenekíti a tudást az előző korból/körből, és
segítségükkel újra épül a civilizáció - természetesen mindig egy kicsit
másképp, más arculattal, de ugyanazokkal a magokkal, alapokkal. Ha ezt
elfogadjuk, akkor belátható, hogy az emberiség kora nem a mai tudomány
szerinti 100-200 ezer év, hanem jóval több lehet. Lehet, hogy nem
pontosan ebben a külalakban, vagy nem csak kizárólag ezen a bolygón, de
ez a fajta és minőségi szintű többdimenzionális, testi-szellemi-lelki
lény, akit embernek hívunk, sokkal régebb óta létezhet, mint gondolnánk.
Az emberiség több korábbi korszakainak, és a fennmaradt mítoszok
párhuzamainak tárgyalása nem férhet bele ebbe a tanulmányba, de lesznek
erre vonatkozó említések, forrásmegjelölések, mert a magyarság eredete
szorosan összefügghet mindezekkel.
Ha
az előző nagyciklusok civilizációinak történetét nem is, de azért a
jelenlegi világév emberi történetét nagyjából már össze lehet rakni,
akár tudományos igényességgel is. A jelen korszak modern emberének
kifejlődésének, megjelenésének lehetséges helyszínei közül mindenképpen
azokra érdemes összpontosítani, ahol a feltételek az ember számára
huzamos ideig kedvezőek. Ilyen lehetséges helyszín például a
Kaukázus-Fekete-tenger partvidék, és a Kárpát-medence. A
Kárpát-medence természeti adottságai miatt kiemelkedő jelentőségű,
huzamos emberi tartózkodásra egyik leginkább alkalmas területe a
Földnek. Olyan élesen körülhatárolt, önálló és védett földrajzi és biológiai
egység, mely kicsiben szinte mindennel rendelkezik, amivel egy sokszínű
kontinens nagyban – bőséges édesvízkészlet, gazdag növényi- és
állatállomány, ásványkincsek, stb.. A földkéreg vastagsága a
Kárpát-medencében világviszonylatban is csekélynek minősül (mindössze 23-27
km), ezért a terület jelentős geotermikus energiával rendelkezik, és ez
az oka, hogy a jégkorszakok alatt itt az ember számára kedvező élettér
volt, meleg hévíz-forrásokkal, s tengeri múltja miatt rendkívül termékeny termőtalajjal.
A Kárpát-medence földhő térképe
S hogy mennyire védett hely a Kárpát-medence, mint egy bölcső, azt jól érzékelteti egy friss "anomália" is, melyet a 2017 január végén rögzített a NASA Earth Observatory:
Jól érzékelhető, hogy a Szibériától Törökországig terjedő, 1991 óra nem mért extrém hideggel szemben milyen jól véd a Kárpátok karéja ismét és sokadjára, miközben Európa nagy része szó szerint lefagy... még a Balkáni hegyekben is -15 fokos talajhőmérsékletet mértek, miközben a Kárpát-medence belsejét óvja és élteti a Teremtő gondoskodása.
A Kárpát-medence, mint az egyik lehetséges emberi őseredet helyszínének elvét támasztja alá az is, hogy az emberré válás korai szakaszának egyik világviszonylatban is kiemelkedő fontosságú lelete, a kb. tízmillió éves Rudapithecus - "Rudi" - csontmaradványa a Kárpát-medencében került elő, Rudabányán. De a Bécsi medencében és Dévényújfaluban is találtak ugyanezen korszakból leleteket, emberősök irányába vezető jellegzetességekkel.
Ahogy azt látni fogjuk később részletesen igazolva, a magyar nép őskora a Kárpát-medence őskorával párhuzamos.
A máig uralkodó „akadémiai” „finnugor” származás-elmélettel szemben a
korszerű geofizikai módszerekkel megállapított időrend, s a legújabb
nemzetközi és magyar régészeti és genetikai kutatások megfelelő
értelmezése és összefésülése mind azt igazolja, hogy a Kárpát-medence
a kora kőkortól kezdve napjainkig folyamatosan lakott. Az egyes ősi
kultúrák egymást váltva, de folyamatosan fejlődtek tovább, egymásra
épülve, mígnem egy időtől fogva már magyarnak neveztetik az itt élő
nép.
A
magyarság tehát őshonos a Kárpát-medencében, sőt nagyon sok jel arra
mutat, hogy a magyart, MAGor / MAGőr / MAGúr népét szoros kapcsolat és
gyökerek fűzik a korábbi világciklusok "mitikus", mára már letűnt
civilizációihoz is.
De egyelőre maradjunk a tényeknél.
A
jégkorszakokról egyelőre röviden:
A kainozoikumi eljegesedés a kainozoikum földtörténeti idő eljegesedési
időszaka, amely jelenleg is tart. 33,5 millió évvel ezelőtt kezdődött az
eocén kor végén az antarktiszi, akkor még részleges jégtakaró
állandósulásával. Európában 2,4 millió évvel ezelőtt kezdett fogyatkozni
a szubtrópusi növényzet. Ettől kezdve máig tartó instabil, hol lehűlő,
hol kissé melegedő éghajlat alakult ki.
Az
utolsó három eljegesedés (Mindel – Riss – Würm) korának antarktiszi
hőmérsékleti adatai a Vosztok-jégfúrás alapján, az elmúlt 400 ezer
évben:
Egy
másik ábra, ami szintén a Vosztoki jégfúrás adatai alapján készült, még
jobban szemlélteti, hogy a földtörténeti korok sokkal inkább
ciklikusságot mutatnak, semmint hogy linearitást, így vélhetően a földi
élővilág is ehhez a ciklikus, ismétlődő környezeti rendszerhez
igazodik... (s a jelenlegi, az ember hibájára visszavezetett "globális
felmelegedés" elméletét is nagyszerűen cáfolják ezen adatok). A piros
vonalak a hírtelen felmelegedéseket (és a vélhetően ezzel járó
kataklizmákat) jelölik, a köztük lévő szakaszok pedig a hosszú lehülés
korszakai:
Az
ábrán látható, hogy a legutóbbi hirtelen felmelegedés kb. 10-15 ezer
évvel ezelőtt volt, amely időszak katasztrofális eseményeit az ősi
iratok mellett ma már a tudomány is elismeri, ezt később tárgyaljuk.
Előtte mindegy 100-110 ezer év "békés" jégkorszak volt, ami meglehetősen
nagy időtartam egy vagy akár több civilizáció virágzásának (már azokon a
helyeken, ahol nem borította a felszínt jégtakaró, mint pl. a
Kárpát-medencét). Ezelőtt megint volt egy kataklizma, előtte megint kb
100 ezer "nyugodt" év, és így tovább, visszafelé...
A
jégkorszakokban a jégtakaró Észak-Amerikában és Európában is mintegy
2-3 ezer méter vastagságot ért el. Kivéve a Kárpát-medencét, ahol a
vékony földkéregnek, a földhő közelségének köszönhetően nem alakult ki
jégréteg, ezáltal volt biztosítva az élővilág túlélése. Tundra és
parktundra környezet volt a jellemző ekkoriban a Kárpát-medencére
(nagyjából hasonló, mint a mai Alaszkában):
(illusztráció)
A
jégkorszakok utáni helyzetről egyelőre csak röviden: az uralkodó
„magyar” „akadémiai” régészeti szemlélet szerint a legutolsó
jégkorszakot követően a Kárpát-medence kiürült, mert szerintük az itt
élő vadászok északra távoztak, követve a mamutok és szarvasok nyomát.
Ezzel szemben a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt
mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a
fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett
területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő északi irányú
nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet
híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi
lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később. Viszont a
Kárpát-medencében továbbra is adottak és kedvezőek voltak az emberi
életfeltételek...
Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulását három fejezetben tárgyaljuk. Először megnézzük a hagyományos régészet és genetika által fölállítható képet, itt még csak nagyvonalakban. Ezután globális nagyléptékű kitekintéssel megvizsgáljuk azokat a leleteket, melyek nem illenek bele a hagyományos időrendbe, azaz az oktatott történelembe. Végül megnézzük, hogy ez utóbbiakhoz hogyan kapcsolódik a Kárpát-medence műveltsége szervesen. Első fejezetünk tehát az alábbi alfejezetekből áll:
I.1. Az emberré válás és civilizáció kialakulásának jelenleg uralkodó elképzelése
I.2. Leletek, melyek nem illenek a képbe...
I.3. ...és a Kárpát-medence kapcsolódása mindehhez
Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulását három fejezetben tárgyaljuk. Először megnézzük a hagyományos régészet és genetika által fölállítható képet, itt még csak nagyvonalakban. Ezután globális nagyléptékű kitekintéssel megvizsgáljuk azokat a leleteket, melyek nem illenek bele a hagyományos időrendbe, azaz az oktatott történelembe. Végül megnézzük, hogy ez utóbbiakhoz hogyan kapcsolódik a Kárpát-medence műveltsége szervesen. Első fejezetünk tehát az alábbi alfejezetekből áll:
I.1. Az emberré válás és civilizáció kialakulásának jelenleg uralkodó elképzelése
I.2. Leletek, melyek nem illenek a képbe...
I.3. ...és a Kárpát-medence kapcsolódása mindehhez