I. Emberré válás, civilizáció - bevezető




A MAGYARSÁG EREDETE 

I.  FEJEZET

Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulása - bevezető

(illusztráció: Libor Balák)

Az emberi civilizáció kialakulásának megértéséhez először is tisztáznunk kell, hogyan is jött létre az emberi faj, azaz az emberré válás folyamatát (amennyire jelen tudásunk alapján ez tisztázható), majd ezután azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen kultúrtörténeti leletek állnak rendelkezésünkre, amely alapján talán eldönthető, hogy az emberi műveltség magja jelen korszakunkban hol született meg, és honnan virágzott ki. Ha ennek a helyszíne megvan, akkor már "csak" nyomon kell követnünk ennek a helyszínnek a történelmi ívét, és el is juthatunk a magyarság eredetéhez. Természetesen a modern ember és civilizációjának kialakulásával kapcsolatban nagyon sok a kérdőjel, de azért az utóbbi évek kutatási eredményeinek összefésülése alapján úgy tűnik, a homály oszladozni kezdett...

Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulásával kapcsolatban a modern tudomány egy paradigmaváltás keretében előbb-utóbb kénytelen lesz felismerni az olyan tényeket, mint például, hogy bizonyos természeti jelenségek képesek egymástól "függetlenül", egymással párhuzamosan is létrejönni. Erre egyik jó példa, hogy az emberi közösségek fejlődésében egymástól igen nagy távolságokban, egymástól függetlenül is ugyanazok a genetikai mutációk zajlottak le (lásd következő fejezet), azaz az "előember" egymástól függetlenül több helyen is a Földön modern emberré fejlődött. Egy másik jó példa a "neolitikus forradalomnak" nevezett jelenség, melyet korábban úgy gondoltak, hogy egy közös pontból (Anatólia) terjedt szét, ma már azonban úgy tűnik, a jégkorszak utáni felmelegedés évezredeiben egymástól hatalmas távolságokban is az emberek egymástól függetlenül is elkezdtek földet művelni, nővényeket termeszteni, állatokat tenyészteni, a mindenkit érintő éghajlati változásnak köszönhetően, pl. Dél-Amerikában, Közép-Európában, Délnyugat-Ázsiában, Kínában, stb.. Ezeknek a párhuzamos jelenségeknek az oka messzire vezet - tán nem is ennek a tanulmánynak a célja -, ám magyarázatul annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a ezek az egymástól független események mindenképpen valamilyen "egy tőről fakadásra" utalnak - de a válasz láthatóan nem a tudomány által állandóan keresett materiális magyarázatokban rejlik, miszerint pl. a földművelés tudása az "Anatóliai tőről" terjedt el mindenhová, mert ennek a régészeti tények (idő és távolság) ellentmondani látszanak - hanem sokkal inkább közös szellemi forrásra utalnak - úgy mint pl. közös tudatmező, Tudat, Isten, nevezzük bárhogy, ahonnan az élővilág párhuzamosan, egymástól függetlenül is képes ugyanazokat az ismereteket "letölteni", ahonnan a szellemiség ered (van számos hasonló párhuzamos példa a találmányok esetében is).

Lassan hozzá kell szoknunk a nagyon régi magas emberi műveltség meglétéhez, tehát el kell engednünk azt a hamis, felsőbbrendűség-tudatú tudományos körökből érkező lenéző nézetet, miszerint az "ősember" valami primitív lény lett volna, aki céltalanul hordákban vándorolt - itt a saját gyökereinkről van szó! A mai ember és a 30 ezer évvel ezelőtti ember genetikailag és embertanilag tulajdonképpen nem különbözik egymástól - az eszközei, a körülményei, a világnézete nyílván mások voltak, de az "ősember" genetikai programja és a szellemi szintje semmivel sem lehetett elmaradottabb, mint a mai emberé. Ebből kifolyólag le kell számolnunk azzal a téves nézettel is, ahogyan a történészek és régészek, mint valami eszetlen sakkbábut, tologatják a különböző műveltségeket és népeket a térképasztalon. Nem zárhatjuk ki a kényszerítő körülmények hatására megtervezett, előkészített, tudatos népmozgások lehetőségét sem, mint ahogy feltételeznünk kell az elegendő szellemi erő meglétét is már igen korai időkben is, amivel a sokszor változó körülményekhez alkalmazkodni tudtak eleink. Amikor a régészek pl. egy szerszámféleségről (pl. "gravetti") neveznek el egy mozgó etnikumot, (szándékosan?) módszertani hibát követnek el, ugyanis nem kőszerszámok vagy csonteszközök ezrei mozognak előttünk az időskálán és a térképen, hanem egy ősi etnikum, maga az ember, aki - akárcsak a mai ember - tudatosan, megfelelő életteret keres magának, és ahol megtalálja ott letelepszik, majd életét, eszközeit a környezetéhez igazítja, megtanul ott élni.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Varga Csaba matematikus-művész a "Jel, jel, jel - avagy az ABC 30.000 éves története" c. könyvében, a "4. Történelmi előkészítő" c. fejezetében:

"A születésünktől kezdve mindenünnen felénk áramló útmutatásoknak megfelelően úgy vélekedünk a régmúlt idők embereiről, mint azok a múlt század végi francia tudósok, akik szerint a 10.000 évvel ezelőtti eleink állatok voltak inkább még, mint emberek, tehát nem festhettek. Ez a szemléletmód töretlenül áthat bennünket, hiába ismertük meg már az ősi festmények, szobrok, építmények sokszor "elképesztően" nagy korát. A belénk nevelt előítéletekből szinte semmit sem engedve olyan különös (bizarr) kilengéseknek tekintjük a régi szellemi teljesítményeket, amelyek mögött semmiféle "igazi" műveltség sem állt, vagyis leereszkedően a még alig-alig pislákoló szellemi fény véletlenszerű felvillanásainak tekintjük őket. Ezért aztán még a bizonyítékok sora sem zavarhatja meg a "biztos alapokon" álló világképünket, azaz a múltra vonatkozó ostoba hiedelmeink világát.
Térdig érő szakállú, gondozatlan, büdös állatbőrbe bújt, fékezhetetlen, dúvad és ostoba alakoknak képzeljük el őseinket. Sok gondos tanulmányban olvastam, hogy 10.000 évvel ezelőtt talán még csak néhány szót tudtak kimondani, és még álmukban is rettegtek a külvilágtól, és ölték egymást gonoszul. 
Létformájukat valamiféle állatias hordákban képzeljük el. Egy idézet: "A földművelés megjelenése előtt minden társadalom vadászó-gyűjtögető horda volt". Egy vadászó emberi közösség miért lenne egy kalap alá hozható a hiénák, vagy farkasok hordájával?
Tehát hivatalosan is barmoknak neveztük ki a hét-nyolcezer évnél régebben élt embereket. Ezzel minden esélyét elvettük annak, hogy őseink közül akárcsak egyetlen egyben is emberhez méltó, nemes (és okos) életet élt lényt tisztelhetnénk. Nem különös-e, hogy még a nemes állati méltóságot is megvonjuk a régi idők embereitől? És ha mégis kikerülhetetlen a régmúlt emberei közötti "magasabb szintű" együttműködés említése, közösségüket primitív társadalomnak, annak tagjait pedig primitív embereknek nevezzük. Nem lehet nem észrevenni az efféle megfogalmazásokban a lenéző magatartást. Eszünkbe sem jut például egy ötezer évvel ezelőtt él kutyáról azt mondani, hogy "primitív kutya" volt. 
A rajzok sokkal szembeötlőbben árulkodnak minderről, mint a szavak:


Különösen a jobb oldali képen látszik jól, hogy a prekoncepció, az előítélet mily mértékben befolyásolhatja "még a tudományos" gondolkodást is. Ez a majomszerű élőlény (már ember!) egy szerencsétlen idióta. De még a bal oldalon lévő "gondolkodó" embert ábrázoló rajz is tele van "jóindulatúan" leereszkedő, lekezelő előfeltevésekkel: barlang, előtte tűz - ha esik, ha nem - ágyékkötő, gondozatlan haj és szakáll, hulladék fa, s némi bátortalan próbálkozás az értelmes tevékenységre: őseinktől alkotott képünk közhelyeinek a kellékei. 
... Rajzon, szobron nagyon könnyű ostoba, bárdolatlan arcot, testtartást, mozdulatot érzékeltetni. A rekonstrukciók többsége emiatt elsősorban csak az előítéleteinket tükrözik. Jogos tehát a kérdés, hogy milyennek tűnnek eleink akkor, ha nem akarjuk lealacsonyítani őket? 
Skultéty György biológust és szobrászművészt a számára ismeretlen, több évtizede elhunyt emberek koponyái alapján készített portréi tették híressé: az arcok mindegyik esetben megdöbbentő hasonlítottak a róluk készült fényképekhez. Így tán jobban hihetünk neki, mint a fent elrettentésül bemutatott, előítéletektől terhes rekonstrukciónak. Skultéty György egy kb. 115.000 évvel ezelőtt meghalt ember koponyacsontjai alapján készítette az alább látható portrét:

 Ha logikusan gondolkodunk, rá kell döbbenjünk, hogy a fenti arc szükségszerűen tükrözi a mi arcunkat, hiszen e korban - a csontleletek tanúsága szerint - az emberek csontváza már pontosan olyan volt, mint amilyen a mienk ma. Ebbe a kellő változatosságot is bele kell érteni természetesen - de az agyuk mindarra képessé tette őket, amire ma képesek vagyunk.
Ekkor persze azonnal előbukkan az a kérdés, vajon mit csinálhattak az emberek az utóbbi 6-8.000 év előtti 200-300.000, vagy még több esztendő alatt? 
Őseink rossz színben való feltüntetésének egyik legfőbb célja éppen e zaklató kérdés megkerülése. A választ nem tudjuk, de azt igen, hogy a legősibb nagy kultúrák kezdetének egyikét sem találtuk még meg, s ami csodálatra méltó előbukkant eddig a földből a világ különböző tájain, a már mind telivér, kialakult kultúra virágának tűnik.  
... A leletek igazolják, hogy a magasrangú emberi gondolkodás, művészet nem a görög-zsidó kultúra kezdete és mínusz még néhány ezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön. Az alábbi mű is cáfolja ezt az ortodox hiedelmet:

Az emberek mindig igénylik a határköveket, a biztonságos útmutatásul szolgáló szakaszolásokat.
Az elmélkedések szerint a földművelés kezdete választaná el a műveltséget a "barbárságtól". Vagyis a földművelés "feltalálása" előtt csak bárdolatlan hordák jártak-keltek a Földön, utána azonban azonnal megkezdődött a mi, mai kultúránk felépítése. (Nem tudom, hogy e módon mit lehet kezdeni a magas műveltségű vadász közösségekkel?)
A földművelés kezdetét 8-10.000 esztendővel ezelőttre teszi a tudomány. Miként lehet ezt ilyen pontosan megállapítani? A termesztett növény gyorsan elpusztul, a gondozott földet elviszi a szél, s a víz. Ez pontosan olyan kérdés, mint a "létezett-e élet régen a Marson vagy nem?"... tagadó választ sohasem adhatunk meg az ilyen típusú kérdésekre. Bármennyit is kutatunk, s nem találunk 30.000 évvel ezelőtt megművelt földet, nem mondhatjuk, hogy akkoriban nem is volt ilyesmi. Tehát csak azt mondhatjuk, nem tudjuk mikor kezdődött a földművelés.
... Az utóbbi 4-5.000 évre tulajdonképpen már nem is maradt nemesítendő növény. Például a legősibb búzafajta, a tönkölybúza a legjobb, a legegészségesebb, ám eredete 8-9.000 évnél távolabbi időkbe tűnik. ... Barbár horda műve? Világszenzáció, ha ma valaki látható eredményt tud elérni egy növény nemesítésével. Vajon könnyebben ment ez 10.000 évvel ezelőtt? Akkor nem létezett a maival megegyező felkészültség, tudás a növények nemesítéséhez? Sőt, nem nehezebb-e a nulláról kezdeni, mint módosítani a meglévőt? (Földműveléshez magas szintű csillagászati ismeretek is kellenek: előre tudni kell a vetés, az aratás, a szüret, s az ezekre való felkészülés idejét, mely időpontokat lehetetlen fejből "eltalálni".)
Hiedelmeinkkel ellentétben biztos, hogy nem 8-10.000 évvel ezelőtt kezdődött a földművelés, amit kétségtelenül igazol az alábbi három rajz:


E rajzok - ahogy manapság mondjuk - "vérprofi" grafikák. ...
Nemrégen (2.000-ben) egyetlen hölgy ruhatárát alkotó, több mint nyolcvan ruha nyomaira bukkantak a mai Csehország területén. A ruhák korát legalább 25.000 esztendősre becsülik. Vannak közöttük sálak, hajhálók, kendők, övek és szoknyák is. Többségük vászonból készült. Olga Soffer, a feltárást végző csapat (horda??) tagja szerint e ruhák egy része valóságos ruhaköltemény.
... Több, 20.000 esztendővel ezelőtt készült térkép is előkerült már. Sok közismert bizonyíték van arra, hogy már több mint 30.000 esztendővel ezelőtt remekműveket festettek az emberek, 50.80.000 évvel ezelőtt furulyáztak. E dátumok csak a megtalált tárgyak keletkezési korára vonatkoznak, nem pedig e tevékenységek kezdeteire.
Fontos támpontot nyújtana a műveltség alakulásának kutatásában a festészet történéseinek megfigyelése. Sajnos néhány ritka szerencsével fennmaradt képtől eltekintve szinte semmi sem maradt fenn 30-35.000 évnél régebbről. Néhány "festék" nyom azonban ennél sokkal messzebbre vezet.
Hadd idézzem John M. Roberts "A történelem előtt: a korai civilizációk" című könyvéből azt a néhány óvatosan fogalmazott mondatot, melyet a 20-30.000 esztendős műalkotásokkal kapcsolatban írt:
"Némely emberi lények már 40-60.000 évvel ezelőtt kisebb vörös okker kupacokat halmoztak fel, de hogy mi célból, azt nem tudjuk. Egyes nézetek szerint az első ránk maradt művészi alkotás egy neandervölgyi sírt jelölő kövön talált két bevágás, de a legrégibb bőséges és hiteles európai anyag 35.000 éves. Ezután a leletek ugrásszerűen megszaporodtak, majd szinte minden előzmény nélkül megszületett a tudatos művészet, méghozzá igen magas technikai színvonalon, s több tízezer éven át virágzott, majd eltűnt. Ahogyan nem volt előzménye, ugyanúgy nem volt folytatása sem, bár úgy tűnik, hogy a vizuális művészetek itt alkalmazott alapelemei máig továbbélnek."
Az idézett sorok írója könyvének készítésekor még nem tudhatott azokról a 350-400.000 éves festékmaradványokról, melyeket angol régészek találtak egy zambiai barlangban. A vastartalmú kupacok piros, sárga, rózsaszín és lila színűek. 

Sokkal közelebb jutunk a régi emberekhez, ha nem csak a műveikben ábrázolt dolgokat szemléljük, hanem megfigyeljük, mi járhatott a fejükben alkotás közben, miként gondolkodtak, milyen eredeti ötleteik voltak.






 Az e fejezetben bemutatott bizonyítékok alapján látható, hogy balgaság volt 6-8.000 év távolságban bezárni az emberi értelem előtt a kaput. A téveszme lelepleződött: a most nehézkesen kinyíló kapu résében hozzánk hasonlóan gondolkodó, hasonló érzésű és képességű emberek néznek szembe velünk a 30-35.000 évnyi messzeségig terjedő mező minden pontjáról. (Kitől lehet bocsánatot kérni azért, mert kitagadtuk és kigúnyoltuk őket?)..."

***

Hasonló következtetéseket és gondolatokat fogalmazott meg René Noorbergen Az elveszett fajok titkai c. könyvében, ebből következik most két fejezet:


"A "majomember" halála


 A tudósok - elméletük bizonyítására - egészen néhány évvel ezelőttig, a származás feltételezett vonalának más-más helyére osztályozták szét a külön­böző történelem előtti csontváztöredékeket, kezdve az úgynevezett majomemberrel, egészen a mai emberig. Az újabb leletek azonban felszínre hozták azt a nyug­talanító tényt, hogy mindig is éltek emberek a föl­dön, nem mint emberszabású majmok vagy kezdetleges lények leszármazottai, hanem mint ember, egész az idő kezdete óta. Azok, akiket majomembereknek nevezünk egyszerűen olyan emberek voltak, akik az alapvető em­beri családból züllöttek le. Kurten Hjorn a Nem em­berszabású majmokról c. mű szerzője írja: "Az utolsó évtized folyamán lehetővé vált bebizonyítani azt, hogy a sokkal távolabbi múltba lehet visszakövetni az ember származását, ahol még mindig megtartja egyedülálló jellegét. Lényegében véve ma már kétségbe vonhatjuk azt, hogy ősünk valaha is olyan lény lett volna, akit emberszabású majomnak nevezhetnénk. Az állattan szemszögéből nézve ez nagyon is ésszerű. Az emberszabású majmok és az emberek között bonctani­lag...túl nagy a különbség ahhoz, hogy az aránylag nem régi közös őssel legyen összeegyeztethető és ugyanez vonatkozik a viselkedésükre is." /1/

Ez valóban a fölfedés kora, még ha nem is min­denki ért egyet a felfedezésekből levont következte­tésekkel. Az ember "fejlődése", ha ezen a műszaki visszafejlődésén át nézzük azt bizonyítja, hogy az ember nemcsak hogy nem fejlődött, hanem inkább ha­nyatlott. A fejlődéselmélet hívei közel száz éven át a mai ember közvetlen ősének a neandervölgyi embert tartották, akinek Európában bukkantak részleges csontvázmaradványaira. De a nemrégiben a Közel-Kele­ten talált neandervölgyi emberek csontvázai fejlet­tebbek, csaknem azonosak a homo sapienssel, mégis, ennek ellenére régebbi időkből származnak, mint a Nyugat-Európában talált csontváztöredékek. Ez annak elismerésére kényszerítette az őslénytan szakembe­reit, hogy a nyugat-európai neandervölgyi emberek hanyatlást jelentettek. Az európai neandervölgyiek elfajulásának legkielégítőbb magyarázata a követke­ző: Ezek az emberek szabad akaratukból megszakítot­ták a kapcsolatot a művelt központokkal. Rövid idő múlva pedig a jégkorszak elkülönítette őket az embe­riség többi részeitől, azoknak a jégmezőknek követ­keztében, melyek Észak- és Közép-Európát takarták. Elszigeteltségük és csekély számuk miatt mindennapos jelenség volt köztük a vérrokonok összeházasodása. A korlátozott vérállomány következtében jelentősen megnövekedtek az egészségtelen örökölt vonások elő­fordulásai, ami születési hibákhoz, nyomoréksághoz vezetett. Ebből alakultak ki azután a nyugat-európai neandervölgyi maradványok csontvázalkatának jelleg­zetességei.

Az őslénytan néhány tudósa ma már hinni kezd abban, hogy ez a magyarázat érvényes, nemcsak a neandervölgyi, hanem a többi kezdetleges majomemberre is. Coffin Herold, a michigani Berrien Springs Föld­tani Kutatóintézetének kutatótanára jegyezte meg: "A neandervölgyi és felső kőkorszakbeli emberek nem­igen használhatók a fejlődéselmélet támogatására, mi­vel nagyon hasonlítottak a mai emberre. Különösen ér­vényes ez a közelmúlt leleteire. A neandervölgyi ember szokásos leírása nagyrészt azon a neandervöl­gyi férfi csontváz maradványain alapul, aki súlyos csont- és izületgyulladásban szenvedett."

Két kutatónak, ifj. Straus William és Cove A.­nak A kórbonctan és a neandervölgyi férfi testtar­tása című cikke erőteljesen alátámasztja ezt a követ­keztetést: "Semmi okunk sincs feltételezni, hogy a negyedik jegesedés korából származó neandervölgyi férfi testtartása észrevehetően különbözött volna a mai ember testtartásától" - mutatnak rá. "Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy testrészein és koponyáján nincsenek különös vonások, melyek együttesen megkü­lönböztetik őt a mai ember valamennyi csoportjától... Lehet, hogy a gyulladásos öreg ember La Chapelle aux Saints-ből - a neandervölgyi ember testtartásának általános példája, valóban valamiféle bonctani sántí­tással járt. De ha ez így van, a mai emberek között is vannak megfelelői, akik hasonlóképpen gerinccsont­én izületi gyulladásban szenvednek. Torz alakja mi­att nem használhatjuk az egészséges, rendes neander­völgyi ember megbízható képének megalkotásához. Ennek ellenére, ha föl lehetne támasztani s a new yorki földalattira ültetni - föltéve ha megfürdött, megbo­rotválkozott és mai ruhát visel - kétséges, hogy na­gyobb feltűnést keltene, mint a földalatti némely más utasa." /2/

Ma már akadnak olyan őslénytantudósok, akik ezt a magyarázatot kezdik elfogadni s azt is, hogy a visszafejlődést jelentő örökölt vonások nemcsak a neandervölgyi emberre vonatkoznak, hanem az összes többi úgynevezett majomemberre is. A hanyatlást je­lentő örökölt vonásokkal rendszerint két testi fogya­tékosság jár: a belső elválasztású endokrin és pajzs­mirigy rendellenességek, melyek kihatnak a csontok és más szövetek fejlődésére, aminek a fej és a vég­tagok beteges megnagyobbodása és hülyülés a következ­ménye. E két rendellenesség orvosi leírása hasonlít az ún. majomember maradványainak mai őslénytani le­írásához. Ilyen állapotok ritkán fordulnak elő a nagy nemzési választékkal rendelkező népességek között, de mint már említettük, uralkodóvá válhatnak olyan népben, mely elszigeteltsége következtében gyakori a közeli rokonok házassága. Ezzel a gondolattal a fe­jünkben érdekes felfigyelnünk arra, hogy milyen terü­leteken találták az ún. majomemberek legfontosabb példányait: Jávai majomember; kínai majomember; a déli majomember Dél-Afrikából s a legkezdetlegesebb neandervölgyiek Európa nyugati részeiből.

Amikor abból a szemszögből gondolkodunk el e he­lyeken, hogy az özönvíz után az emberek az Araráttól terjedtek el azt látjuk, hogy az Ararát a középpont s a kezdetleges emberek maradványai a külső széleken találhatók.

Bár a kőkorszak kifejezés nyilván nem használ­ható a zűrzavaros műveltség e maradékaira, akik a művelt társadalmaktól távol kapartak ki maguknak szű­kös megélhetést, jobb kifejezés hiányában meg kell elégednünk ezzel. E menekültek csoportjai rendszerint az olyan legtartósabb anyagok lelőhelyeinek közelé­ben találhatók, mint például a kő meg a csont, és a nevük is ebből ered. Ez mégsem jelenti azt, hogy ki­zárólag ezeket az anyagokat használták föl. S való­ban bizonyítékok vannak arra, hogy ezek az emberek, akár fejlettebb társadalmakban élő embertársaik, nem­csak tudtak a fémekről, hanem föl is használták azo­kat. Igaz ugyan, hogy a kőkorszakbeli maradványok közt nem találtak fémszerszámokat, mivel a fémszer­számok, ha az időjárás viszontagságainak tesszük ki őket, párszáz év alatt elrozsdásodnak. az, hogy az életben maradtak valóban ismerték a fémeket nyilván­valóvá válik, ha meggondoljuk, hogy a világ szélté­ben-hosszában jónéhány történelem előtti bányára ta­láltak. Elba szigetén olyan vasércbányák vannak, me­lyek eredete belevész a történelem homályába. Már a régi görögök ősréginek tartották e bányákat s a pe­lasgicusoknak tudták be az eredetüket, akik a törté­nelem előtti időkben a Földközi-tenger keleti vidé­keit lakták.

Európán kívül néhány, a közelmúlt ásatásainál napfényre került lelőhely igen megnövelte a történe­lem előtti bányászatról fölhalmozódott tudásunkat. A dél-afrikai Swazi-föld Plgwenya nevű helysége köze­lében 1967-ben és 1969-ben végzett kutatás kimutatta, hogy a jelenlegi bantu néger bozótlakó és hottentotta lakosság előtt valaki már bányászta itt a vasércet. Még abban az időben, amikor a különféle helyi neandervölgyi emberek - mint például a rodéziai, a bos­kopi és florisbadiak - kihaltak. Ezt a vasércet /he­matit/ ott találták a Chapelle-aux-Saints mellett, a neandervölgyi maradványokkal is Franciaországban s ugyanabba az időszakba tartoznak, mint a ngwenyai bányák. Ma már az a vélemény, hogy a vérkövet /vas­érc/ arcfestésre és temetkezéseknél, emberi vér he­lyett, szertartás céljaira használták. A vérkő ha­sonló fölhasználását fedezték föl még oly messze eső földrészen is, mint az ausztráliai partmenta szigete­ken, Tasmánián és Dél-Amerika déli csücskén, a Tierra del Fuegonál - s mindig a partmenta vidékeken. Nincs kizárva, hogy a történelem előtti időkben messzi vi­dékre szállították a vérkövet vagy magát a vasat is. Ez a széles körű kereskedelem természetesen egyálta­lán nem illik bele a korai ember kezdetlegességéről tartott mai elméletekbe.

1972-ben Ngwenyához közel, a dél-afrikai Határ­barlangban Boshier Adrian és Beaumont P Péter végez­tek ásatásokat és 10 betemetett történelem előtti bányát találtak, néhányat 15 méter mélyen. Itt is vérkövet bányásztak valamikor. A Határbarlang /Border Cave/ mellett ott találták mind a neandervölgyi, mind a maihoz hasonló kezdetleges emberek maradvá­nyait. Találtak mellettük achátból készült, még min­dig annyira éles késeket, hogy még a papírt is elvág­ták. S annak nyomait is, hogy a bányászok számításo­kat végeztek és csontra vésett följegyzéseket is ve­zettek. Úgy látszik, a vasérc annyira értékes volt, hogy termelésük számontartására serkentette a kezdet­leges bányászokat. Elgondolkodtató tény, hogy Észak-­Amerikában találunk a történelem előtti bányászat leglenyűgözőbb bizonyítékaira. A Superior-tó rézben gazdag vidékén, a michigani Isle Royale-on és a Keweenaw félszigeten ősi bányák vannak, melyek erede­téről az indiánoknak semmi fogalmuk sincs. A jelek szerint a legrégebbi időkben több ezer tonná rezet szállítottak el innét. Mégsem találtak egyetlen műve­lődésre mutató megmunkált tárgy maradványaira sem, ami tudtunkra adná, hogy kik bányásztak itten. Az American antiquarian /25. kötet 258. oldal/ megjegy­zi: "E bárnyák közelében semmi nyoma az állandó tele­pülésnek. Semmi nyoma háznak, csontváznak, de még egyetlen csontot sem találtak." Azt azonban tudjuk, hogy a történelem előtti bárgyászok nemcsak kitermelni tudták az ércet, hanem messzire szállítani is, mivel sohasem bukkantak az érc egyetlen grammjára sem, me­lyet 1600 km-en belül használtak volna föl.

Első ízben Knapp 5.0. bukkant történelem előtti bányaaknára 1848-ban, aki a Minnesota Bányatársulat ügynöke volt. A társulat földjén átutazva hosszú egyenes süppedést vett észre a talajon, melyet elő­ször az egyik ér szétmállásának vélt. A süppedés üregben végződött, ahol mesterséges ásatások nyomait találta. Amikor kiszórta az összegyűlt hulladékot, jó néhány kőkalapácsra bukkant. A gödör mélyén pedig ércérre, melynek kiaknázását az ősrégi bányászok nyilván nem fejeztek be.

Knapp másik bányát is talált az Ontonagon folyó­tól 4 kilométerre - a michigani rézövezet mai köz­pontjánál. Ez az akna sziklabarlangban volt. Az akna, mely valamikor 8 méter mélyre nyúlt, agyaggal és a növényzet kusza hálózatával volt tele, ami igen-igen régi bányára mutat. Hat méter mélyen Knapp hat tonnás kitermelt réztömböt talált. Ezt a tömböt fákkal és ékekkel körülbelül másfél méter magasra emelték attól a helytől, ahonnét levágták. Az emeléshez 15-20 cen­timéter átmérőjű fákat használtak. A tömb végén pedig vágószerszámok nyomai látszottak. A réztömeget magát simára kalapálták, a kiálló részeket pedig letörték róla, hogy könnyebben lehessen elszállítani. Az akná­ban ott hevert még néhány réztömb is, azonkívül fa­szén, a tűz más nyomai és egy 16 kilogrammos kala­pács.

Az Isle Royale-orv a Superior-tó északi partjá­hoz közel is számos bányát találtak. Némelyik akna közel 20 méter mély. Amikor megnyitották a sziget egyik bányáját, a kutatók látták, hogy először 3 mé­ter vastag sziklába vésték az aknát mielőtt elérték az alatta levő kb. 40 cm vastag rézeret. Nyilvánvaló, hogy a bányászok nagyon is értelmes emberek voltak. Tudták, hogy hol kell keresni az ereket s jártasak voltak abban is, hogy a föld alá kövessék azokat. A föld alatt folyosókkal kötötték össze az aknákat s vályúkat vágtak a sziklába, hogy elvezessék a vi­zet. Az egyik helyen az Isle Royal-on az ősi ásatások több mint három kilométer hosszúak; mégpedig csaknem egyenes vonalban.

Még a michigani leírásoknál is érdekesebb az a lelet, melyet a Szénkor 1954 februári számában je­lentettek. 1953-ban az utahi Wattis Lion kőszénbánya bányászai kész alagútrendszerbe törtek be, amelyről nem voltak följegyzések. Az alagutak oly régiek vol­tak, hogy a bennük levő szén csaknem teljesen oxidá­lódott s így értéktelenné vált. 1953. augusztus 13-án a műszaki minisztériumból Wilson E. John s az utahi egyetem őslénytani osztályáról Jennings D. Jesse lát­tak a történelem előtti szénbányák megvizsgálásához. Nemcsak alagutakat, hanem központi széntároló csarno­kokat is találtak, ahová a felszínre szállítás előtt gyűjtötték a szenet. Az alagutak 150-180 cm magasak s párszáz méter hosszúak voltak, a korszerű bányák elrendezéséhez hasonlóan követve a szénereket. A tu­dósok nem találták meg a régi bányarendszer bejára­tát, de kb. 2700 méter mélységig követték az egyik 2,5 méter magas alagutat. a későbbi kivizsgálás meg­állapította, hogy egyetlen környékbeli indián törzs sem használt soha szenet s nem is tudtak senkiről, aki valaha is használt volna. Akár a michigani bá­nyák esetében, valamely vállalkozó szellemű történelem előtti nép nemcsak a bányamérnökségben volt jártas, hanem el is tudta szállítani azt valamely ismeretlen helyre.



A kőkorszakbeli emberek építészete




A megmunkált fémtárgyak hiánya egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a kőkorszakbeli emberek nem használtak fémeket s a tény, hogy barlangokban talál­ták a legtöbb kőkorszakbeli maradványt, nem bizonyí­ték arra, hogy a kőkor emberei kizárólag barlangokban laktak. A franciaországi Le Grand Pressigny-nél ta­lálták meg a világon a legnagyobb kőszerszámgyűjte­ményt - a beillesztett darabok és kaparók fargott kő­korszakból hátramaradt millióit találták meg 1-2 mé­ter mélységben és ötezer holdnyi területen - s a kör­nyéken sincs egyetlen barlang sem. Charrouxnál másik jókora szerszámközpontra bukkantak, ahol a 12 holdnyi telep felszínén az ember még ma is talál történelem előtti kőbaltákat. A Charente folyó partjának domb­oldalaiban 5 km-en belüli körzetben 49 barlang van, az ásatások során azonban eretlen egyben sem talál­tak annak nyomaira, hogy valaha is emberek laktak volna bennük. Lassacskán felszínre jönnek annak bizo­nyítékai, hogy a kőkorszak emberei jól épített házak­ban laktak s ez az életmódjuk meg kényelmes életkö­rülményeik fölborítottak jó néhány eleve megalkotott nézetet. A Magdalén-festményekről világhíres Lascaux barlangokban még mindig jól látszanak a sziklában a lukak, melyek az állványok keresztgerendáit tartot­ták. Valószínűleg nagyon hasonlítottak arra, amit több ezer évvel később Michelangelo használt. Ezek az állványok tették lehetővé a felső kőkor művészeinek, hogy fölrajzolják műveiket a barlangok falára, három­négy méter magasan a barlang padlója fölött. A bar­langokban talált állványoknak messze ható jelentősé­gük van, mivel Todericu Doru, a bukaresti egyetem tanára szerint az építészet története azt bizonyítja, hogy az állványozás ismerete sohasem előzte meg a falépítést. Ha a lascauxi festők állványokat állítot­tak föl, akkor valószínűleg azt is tudták, hogy ho­gyan kell falat rakni. Podericu tanár kijelenti: "Ha megcáfolnánk e következtetést ugyanazt tennénk, mint­ha azt állítanánk, hogy már a tűz felfedezése előtt gyártottak gyertyákat."

A történelem előtti egyszerű kőépítmények több olyan példányára bukkantak, melyek nagyon is válasz­tékos tudásról tanúskodnak. Breuil abbé és Lantírt egyetemi tanár Les Homes de 1'age de la pierre anci­enne című művükben fejtegetik a Noaillesnél talált történelem előtti kemence esetét. "Négyszögletes kö­vekből rakták és meszes agyaggal kevert homokkal töl­tötték ki a kövek közeit." Más szavakkal: a kőkor­szakbeli kemence téglaalakú kövekből épült és cement­habarcsot használtak hozzá.

Még Kelet-Európában is, ahol az őslakosság nem élvezte a Franciaországban élő Magdalén-kori emberek magasabb műveltségét, még itt is fejlett építőművé­szetre találunk. Nemrégiben három kunyhó maradványait ásták ki Vestonicénél a Pavlov dombvonulat alacso­nyabb lejtőin Csehszlovákiában. A kunyhók közt a leg­nagyobb 9x12 méteres és szemcsés mészkő - a cement kezdetlegesebb formája - borítja a padlóját. Ugyanígy építették a két kisebb kunyhót is, mészkővel és agyaggal borított körkörös falakból. Ezeket tartják az egyik legrégibb ránk maradt igazán falnak mondható falaknak. Az is figyelemreméltó a vestonicei ásatá­soknál, hogy jól épített kaptár alakú égetőkemencét találtak az egyik kunyhóban s a kemencében még ott voltak az égetett cserép maradványai. Kiástak itt még rókafej és két medvefej agyagból mintázott marad­ványait is. Tehát az égetett cserép használata nem haladta meg a faragott kőkorszak művelődésének a tu­dását, mint ahogyan előzőleg gondolták.

Talán a legmegdöbbentőbb történelem előtti épít­kezés és a művelt társadalom leletei azok, amelyeket Srejovic Dragoslav régész ásott ki 1965-ben a jugosz­láv-román határon Starveconál a Dunaparton. Amikor a jugoszláv folyóparton ásott, Srejovic először római utat talált. Ez alatt régi görög cserépedény-töredékre bukkant. Ezek alatt pedig csiszolt kőkorszakbeli ma­radványokra és közép kőkorszakbeli művelődés készít­ményeire. Amikor még mélyebbre ásott olyasmit talált, ami egyáltalán nem illett oda: cementpadló maradvá­nyait. Pontosabban a padló anyaga helyi mészkő, homok és víz egybeoltása volt, amit nyugodtan nevezhetünk a vegytan és az építőművészet ragyogó eredményének, ha meggondoljuk, hogy néhány évezreddel időnap előtt épült. A cementezett felületek nem voltak rendszer­telenek, hanem gondosan lefektetett nagy lapok, me­lyek házak alapjait alkották. Több alap is épült egy­más fölé, ami arra mutat, hogy meg nem határozott időszakon át emeltek itt épületeket, majd építették újra. Ennek ellenére nagyon is egyformák az épületek. A házak szerkezete a későbbi időszakokban is csak olyan, mint a korábbiakban volt - nincs jele annak, hogy a házépítés fokozatosan fejlődött volna az egy­szerűbből az összetettebb szerkezet felé. Hanem in­kább az történt, hogy a starvecói falu hirtelen és teljesen kiforrtan fölépült, virágzott, majd hanyat­lásnak indult s az emberek elköltöztek onnan, ugyan­olyan kifejlett állapotban hagyva ott a házakat, mint ahogyan a helység alapításakor építették őket.

Az alapokon kívül az épületek maguk is az építő­művészet magas fokáról tanúskodnak. Valamennyinek hosszabb az egyik oldala mint a másik három, 3:1-hez vagy 4:1-hez arányban. A hosszabb 60 fokos körszele­tet képez s mindig a Dunára néz, ami a lehető legjobb kilátást nyújtotta lakóinak a folyóra és a környező hegyes vidékre. Minden egyes házban a házzal azonos alakú kemence állt, melyet gondosan faragott kőlapok határoltak s mindig a ház keleti vagyis a napos olda­lán. Srejovic fölfigyelt arra, hogy a tűzhely /kemen­ce/ elhelyezése figyelemre méltó, mivel ha meghosz­szabbitjuk a ház oldalait, akkor a kemence az egyen­lőszárú háromszög kellős közepén áll. Nem tudjuk mi volt ezzel az építészek célja, de nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül azt a következtetést, hogy ismerték a számtant és a mértant.

A házak elhelyezkedésében Starveco falunál is ugyanaz a pontosság és rend nyilvánul meg. Az épüle­tek a folyópart felé kiszélesedő, legyezőszerű ív­ben álltak. A nagyobb épületek - valószínűleg maga­sabb osztály vagy a vezetőréteg házai - helyezkednek el a legyező közepén, a kövezett tér körül, mely Srejovic szerint piac vagy sétány volt.

A Starveco melletti település a művelődés más jellegzetességét is mutatja, olyan jellegzetességet, melyről előzőleg azt tartották, hogy csak évezredek­kel később fejlődött ki a Közel-Keleten: minden ház kemencéje mögött oltármaradványt ástak ki, ami vallá­sos hitre és istentiszteletekre vall. Minden egyes oltár lapos kőből készült, melyen csészeszerű mélye­dés van az égőáldozatnak. Ezzel szemben pedig két vagy több vörhenyes homokkőlap áll. E köveket a né­hány kilométerre fekvő kiugró sziklából termelték ki. Jónéhány kőre hullámvonalakat véstek, amit az épület­díszítés legrégibb példányainak tartanak. Még megle­pőbb volt, hogy húsz életnagyságú faragott emberfejet is találtak. Az arcokon a szem dülledt, szájuk nyi­tott és orruk kicsiny. Némelyik szobron látható a váll, a kar vagy a mell kezdete. A starvecoi szobro­kat tartják a legrégebbi életnagyságú, kézzel fara­gott szobroknak azok közül, amelyekről ma tudunk.

A falu egyik érdekes jellegzetessége, hogy lako­sai igen jó egészségnek örvendtek. A csontok közül feltűnő módon hiányzik az eltorzult vagy beteges és a nők annyira jóltermettek voltak, hogy alig tudták megkülönböztetni a csontjaikat a férfiakétól. Mindkét nem hosszú életet élt, némelyik nyolcvanon fölül, ami valóban hosszú élet volt, ha meggondoljuk, hogy a késő kőkorszakbeli, görög vagy római korban az öt­ven éves ember már öregnek számított."
 


***

Belátható, hogy az emberré válás hívatalos, tanított története jelenleg meglehetősen hiányos, a Darwin-i, materiális, lineárisan - a fejletlenből fejlett felé egyenletesen - mozgó modellel nyílvánvalóan gondok vannak, mind az időszükséglet, mind a tér, mind a kultúrtörténeti leletek figyelembevételével. A jelenleg uralkodó evolúciós elmélet feltételezett fejlődési üteméhez képest túl hírtelen, túl nagy kiterjedéssel, és túlságosan nagy fejlettségi szinten jelenik meg az ember, és hagy nyomot a Föld szinte minden pontján, egymástól nagyon távol, de egymásra nagyon hasonlító építészeti, művészeti jegyekkel, és mítoszokkal. Rengeteg olyan régészeti lelet került elő, amelyek nem illeszthetők bele a hagyományos régészeti időrend kereteibe, mivel sokkal régebbi rétegekből származnak, mint ahová az uralkodó irányvonal ilyen eszközöket technikailag lehetővé tenne. Ezt a tudománynak figyelmen kívül hagynia nem szabadna, de mivel így van ez két dologra utalhat: vagy szűklátókörűségre, vagy szándékos elhallgatásra (vagy a kettő elegyére). Ha igaz lenne a lineáris, egy tőből (Afrika) származó evolúció elmélete, akkor az ember jelenleg kb. a busmanok szintjén élne. A világ ciklikus mechanizmusokkal, körfolyamatokkal működik (lásd az atomok világától, a földi évszakokon át, a naprendszerek és galaxisok működéséig, minden önmagába visszatérő körökkel zajlik), a természetből alapvetően hiányzik a linearitás, még a látszólagos lineáris folyamatok, mint pl. folyók is egy-egy nagyobb körciklus részei, így az ember és úgy általában az élővilág fejlődését sem feltétlenül célszerű ráhelyezni egy egyenes vonalra. Ugyanis, ha nagyobb távlatokban gondolkodunk, rájöhetünk, hogy az a bizonyos "egyenes vonal" legfeljebb csak egy szakasza, részlete, köríve lehet egy jóval nagyobb, a vonalrészt is magában foglaló körnek/ciklusnak. 

Mindenesetre a modern ember eredetének két tudományos elmélete létezik jelenleg: az egyközpontú és a többközpontú modell. Az egyközpontú modell szerint az ember Afrikában fejlődött ki és onnan terjedt szét a bolygón (lineáris felfogás), a több központú modell már némileg fejlettebb felfogású, e szerint az egyes nagy rasszak az egyes földrészeken külön-külön fejlődtek, váltak emberré. 
Mindkét tudományos modell alapvetően lineáris felfogású...

A Föld különböző pontjairól származó legősibb iratanyagok azonban inkább ciklikusságról, ismétlődő, hullámzó emberi világszakaszokról számolnak be, mintsem lineáris fejlődésről. A maja, az indiai, és még megannyi ősi kultúra több ciklikus világkorszakról beszél, és mindegyik korszak kataklizmával ér véget, mely bolygószintű globális katasztrófákat a modern tudomány is egyre inkább megismeri, bizonyítva látja. A mitikus emlékezés, érdekes módon megőrizte ezeknek a ciklusváltásoknak a kataklizmatikus képét, ami az emberi őseredetnek egy nagyon érdekes alternatív történelmét tárja elénk, amelyben több teljesen különböző emberi civilizáció követi egymást, a maga teljesen elkülönülő tudatszintjével.  A szinte felfoghatatlan időtávlatokban gondolkodó maják szerint az emberi civilizációk sorsát, és rendjét nem önmaguk, hanem bizonyos kozmikus törvényszerűségek irányítják, amelyek szoros összefüggésben állnak a Nap kozmikus körpályájával.


Ha hihetünk az ősi kultúrákból fennmaradt szellemi hagyatékoknak, akkor úgy tűnik szó sincs itt semmiféle primitív ősemberről és lineáris evolúcióról, hanem – a világegyetem körkörös, ciklikus, állandóan önmagába ugyanúgy, de mégis mindig kicsit másképp visszatérő mintájához hasonlóan – a civilizációk a különböző világkorszakok különböző emberminőségeinek megjelenéséről, virágzásáról, majd hanyatlásáról szólnak. Ismétlődő karmikus körfolyamatokról. Amikor a régészek találnak például egy 50.000 éves pattintott kőszerszámot, az nem biztos, hogy egy felfelé ívelő fejlődési pálya első nyomlelete, hanem lehetséges, hogy éppen ellenkezőleg, egy magára hagyott, hanyatló emberi közösség, egy letűnt civilizáció utolsó maradványa. Vannak régészeti bizonyítékok rá, hogy ha egy emberi kultúra nem érintkezhet másokkal, és "égi" segítséget sem kap, akkor nem fejlődést, hanem nemzedékről nemzedékre fokozódó hanyatlást mutat. Amikor egy globális vízözön megtörténik, akkor a pusztulás rettenetes, csak kevés emberi lény éli túl. A tudomány és a technológia lehanyatlik, az emberiség magára marad, s ezután a ember - néhány megmaradt mágusa (magosa, magőse, magőre), vagy "égből" jött tanítómesterek révén/segítségével - újfent megkezdi szellemi evolúcióját, melynek lényege a belső harc az isteni lélek és az állati test-elme közt. Az ősi iratok tehát abban is megegyeznek egymással, hogy a kataklizmákat követően mindig van egy mag, egy tanító csoport, amelyik átmenekíti a tudást az előző korból/körből, és segítségükkel újra épül a civilizáció - természetesen mindig egy kicsit másképp, más arculattal, de ugyanazokkal a magokkal, alapokkal. Ha ezt elfogadjuk, akkor belátható, hogy az emberiség kora nem a mai tudomány szerinti 100-200 ezer év, hanem jóval több lehet. Lehet, hogy nem pontosan ebben a külalakban, vagy nem csak kizárólag ezen a bolygón, de ez a fajta és minőségi szintű többdimenzionális, testi-szellemi-lelki lény, akit embernek hívunk, sokkal régebb óta létezhet, mint gondolnánk. Az emberiség több korábbi korszakainak, és a fennmaradt mítoszok párhuzamainak tárgyalása nem férhet bele ebbe a tanulmányba, de lesznek erre vonatkozó említések, forrásmegjelölések, mert a magyarság eredete szorosan összefügghet mindezekkel.

Ha az előző nagyciklusok civilizációinak történetét nem is, de azért a jelenlegi világév emberi történetét nagyjából már össze lehet rakni, akár tudományos igényességgel is. A jelen korszak modern emberének kifejlődésének, megjelenésének lehetséges helyszínei közül mindenképpen azokra érdemes összpontosítani, ahol a feltételek az ember számára huzamos ideig kedvezőek. Ilyen lehetséges helyszín például a Kaukázus-Fekete-tenger partvidék, és a Kárpát-medence. A Kárpát-medence természeti adottságai miatt kiemelkedő jelentőségű, huzamos emberi tartózkodásra egyik leginkább alkalmas területe a Földnek. Olyan élesen körülhatárolt, önálló és védett földrajzi és biológiai egység, mely kicsiben szinte mindennel rendelkezik, amivel egy sokszínű kontinens nagyban – bőséges édesvízkészlet, gazdag növényi- és állatállomány, ásványkincsek, stb.. A földkéreg vastagsága a Kárpát-medencében világviszonylatban is csekélynek minősül (mindössze 23-27 km), ezért a terület jelentős geotermikus energiával rendelkezik, és ez az oka, hogy a jégkorszakok alatt itt az ember számára kedvező élettér volt, meleg hévíz-forrásokkal, s tengeri múltja miatt rendkívül termékeny termőtalajjal.

A Kárpát-medence földhő térképe

S hogy mennyire védett hely a Kárpát-medence, mint egy bölcső, azt jól érzékelteti egy friss "anomália" is, melyet a 2017 január végén rögzített a NASA Earth Observatory:


Jól érzékelhető, hogy a Szibériától Törökországig terjedő, 1991 óra nem mért extrém hideggel szemben milyen jól véd a Kárpátok karéja ismét és sokadjára, miközben Európa nagy része szó szerint lefagy... még a Balkáni hegyekben is -15 fokos talajhőmérsékletet mértek, miközben a Kárpát-medence belsejét óvja és élteti a Teremtő gondoskodása.  

A Kárpát-medence, mint az egyik lehetséges emberi őseredet helyszínének elvét támasztja alá az is, hogy az emberré válás korai szakaszának egyik világviszonylatban is kiemelkedő fontosságú lelete, a kb. tízmillió éves Rudapithecus - "Rudi" - csontmaradványa a Kárpát-medencében került elő, Rudabányán. De a Bécsi medencében és Dévényújfaluban is találtak ugyanezen korszakból leleteket, emberősök irányába vezető jellegzetességekkel.

Ahogy azt látni fogjuk később részletesen igazolva, a magyar nép őskora a Kárpát-medence őskorával párhuzamos. A máig uralkodó „akadémiai” „finnugor” származás-elmélettel szemben a korszerű geofizikai módszerekkel megállapított időrend, s a legújabb nemzetközi és magyar régészeti és genetikai kutatások megfelelő értelmezése és összefésülése mind azt igazolja, hogy a Kárpát-medence a kora kőkortól kezdve napjainkig folyamatosan lakott. Az egyes ősi kultúrák egymást váltva, de folyamatosan fejlődtek tovább, egymásra épülve, mígnem egy időtől fogva már magyarnak neveztetik az itt élő nép. 
A magyarság tehát őshonos a Kárpát-medencében, sőt nagyon sok jel arra mutat, hogy a magyart, MAGor / MAGőr / MAGúr népét szoros kapcsolat és gyökerek fűzik a korábbi világciklusok "mitikus", mára már letűnt civilizációihoz is.
De egyelőre maradjunk a tényeknél.

A jégkorszakokról egyelőre röviden: A kainozoikumi eljegesedés a kainozoikum földtörténeti idő eljegesedési időszaka, amely jelenleg is tart. 33,5 millió évvel ezelőtt kezdődött az eocén kor végén az antarktiszi, akkor még részleges jégtakaró állandósulásával. Európában 2,4 millió évvel ezelőtt kezdett fogyatkozni a szubtrópusi növényzet. Ettől kezdve máig tartó instabil, hol lehűlő, hol kissé melegedő éghajlat alakult ki.
Az utolsó három eljegesedés (Mindel – Riss – Würm) korának antarktiszi hőmérsékleti adatai a Vosztok-jégfúrás alapján, az elmúlt 400 ezer évben:


Egy másik ábra, ami szintén a Vosztoki jégfúrás adatai alapján készült, még jobban szemlélteti, hogy a földtörténeti korok sokkal inkább ciklikusságot mutatnak, semmint hogy linearitást, így vélhetően a földi élővilág is ehhez a ciklikus, ismétlődő környezeti rendszerhez igazodik... (s a jelenlegi, az ember hibájára visszavezetett "globális felmelegedés" elméletét is nagyszerűen cáfolják ezen adatok). A piros vonalak a hírtelen felmelegedéseket (és a vélhetően ezzel járó kataklizmákat) jelölik, a köztük lévő szakaszok pedig a hosszú lehülés korszakai:



Az ábrán látható, hogy a legutóbbi hirtelen felmelegedés kb. 10-15 ezer évvel ezelőtt volt, amely időszak katasztrofális eseményeit az ősi iratok mellett ma már a tudomány is elismeri, ezt később tárgyaljuk. Előtte mindegy 100-110 ezer év "békés" jégkorszak volt, ami meglehetősen nagy időtartam egy vagy akár több civilizáció virágzásának (már azokon a helyeken, ahol nem borította a felszínt jégtakaró, mint pl. a Kárpát-medencét). Ezelőtt megint volt egy kataklizma, előtte megint kb 100 ezer "nyugodt" év, és így tovább, visszafelé... 

A jégkorszakokban a jégtakaró Észak-Amerikában és Európában is mintegy 2-3 ezer méter vastagságot ért el. Kivéve a Kárpát-medencét, ahol a vékony földkéregnek, a földhő közelségének köszönhetően nem alakult ki jégréteg, ezáltal volt biztosítva az élővilág túlélése. Tundra és parktundra környezet volt a jellemző ekkoriban a Kárpát-medencére (nagyjából hasonló, mint a mai Alaszkában):

 (illusztráció)

A jégkorszakok utáni helyzetről egyelőre csak röviden: az uralkodó „magyar” „akadémiai” régészeti szemlélet szerint a legutolsó jégkorszakot követően a Kárpát-medence kiürült, mert szerintük az itt élő vadászok északra távoztak, követve a mamutok és szarvasok nyomát. Ezzel szemben a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő északi irányú nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később. Viszont a Kárpát-medencében továbbra is adottak és kedvezőek voltak az emberi életfeltételek...

Az emberré válás, az emberi civilizáció kialakulását három fejezetben tárgyaljuk. Először megnézzük a hagyományos régészet és genetika által fölállítható képet, itt még csak nagyvonalakban. Ezután globális nagyléptékű kitekintéssel megvizsgáljuk azokat a leleteket, melyek nem illenek bele a hagyományos időrendbe, azaz az oktatott történelembe. Végül megnézzük, hogy ez utóbbiakhoz hogyan kapcsolódik a Kárpát-medence műveltsége szervesen. Első fejezetünk tehát az alábbi alfejezetekből áll:

I.1. Az emberré válás és civilizáció kialakulásának jelenleg uralkodó elképzelése
I.2. Leletek, melyek nem illenek a képbe...
I.3. ...és a Kárpát-medence kapcsolódása mindehhez