A MAGYARSÁG EREDETE
III. FEJEZET
Régészeti korok műveltségei - bevezető
A régészetnek nincs könnyű dolga. Az emberekre vonatkozó régészeti kutatásnak szembe kell néznie ugyanis azzal a nehézséggel, hogy a szerves anyag csak különleges körülmények (pl. jég) között marad fenn évezredeken át, minden más, normális esetben szétporlad, visszakerül a Föld természetes körforgásába. Emiatt a régészet leginkább csak a fennmaradt szervetlen tárgyakból tud következtetéseket levonni az adott leletek korára, vagy kultúrájára, és ez az oka annak, hogy az olyan szerves társadalmi életformát, mint amilyen például az eredeti magyar, amelynek műveltsége nem feltétlenül katedrálisok építésében nyílvánul meg, hanem sokkal inkább természetközeli létezésben, nehéz régészetileg igazolni, de persze nem lehetetlen. Így fogalmazza meg a feladat nehézségét Bánffy Eszter régész, a MTA Régészeti Intézetének főmunkatársa:
"Kevés a számunkra fönnmaradt olyan nyom, amelyből következtetéseket
lehetne levonnunk. Egy régészeti feltáráskor általában nagyon kevés
megmaradt anyagtípust találunk. A szerves anyag szinte mind elvész.
Ahhoz, hogy például szőttesek vagy akár emberi maradványok
megmaradjanak, kétféle körülményre van szükség: vagy nagyon száraz és
forró klímára, például a sivatagra, vagy pedig éppen ellenkezőleg nagyon
hideg, tulajdonképpen mélyhűtött viszonyokra. Tudjuk azt, hogy a
sivatag homokjában akár évszázadokon, évezredeken át is konzerválódnak
emberi maradványok, szőttesmaradványok és egyéb szerves anyagok.
Valószínűleg mindenkinek eszébe jut az Ötzi csúfnevű jégember, aki
rézkori vadász volt, és egyszerűen megfagyott az Alpokban, és
évezredeken át senki nem vette észre, hogy ott van, a jégben
konzerválva. Néhány évvel ezelőtt szerencsés körülmények között
megtalálták és nemcsak a ruházata, hanem amit utoljára evett, a
testfestékei a bőrén és minden felszerelése, a szerves, tehát mulandó
természetű felszerelése is megmaradt. Itt, Nyugat-Magyarországon ennél
sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, hiszen tulajdonképpen háromféle
információ marad a számunkra. A kerámia, a kőeszköz anyaga, tehát a
kőszerszámok és azok a gödrök, alapárkok, amelyek a korabeli építkezés
nyomai. Utóbbiakból a lakók házépítési technikájára, a házak formájára
és használatuk módjára is következtethetünk. Csak közvetett nyomokból
derül ki, hogy volt textília, hogy ruhákba öltözködtek."
Viszont ma már a régészeti munkát jelentősen kisegíti, sőt tulajdonképpen teljesen átformálta, új keretrendszerbe helyezte a korszerű tudomány néhány ágazata, aminek következtében a hagyományos régészeti időrenddel meghatározott műveltségek jelentősen hátrébb, korábbi időkre tolódtak - így különösen a minket érdeklő Kárpát-medencei őskor korábbi régészeti időrendi elképzelései és ezáltal a történelmi sorrendisége is borulni látszik. A régészet és az atomfizika új összefonódásról így ír Cser Ferenc és Darai Lajos:
Kárpát-medencei azonosságunk, távoli
rokonaink és katonai segítőink
c. tanulmányában:
"Őslakosság a Kárpát-medencén belül és kívül
Manapság új szemlélet és módszertan alkalmazásával élhetünk az ember, a társadalom és az emberiség őstörténeti kutatásában. Az új értékelési szempontok és lehetőségek a korszerű tudományos időrendben kettős hatással bírnak: egyrészt az eddig ismert igen távoli események elérhetőbb közelségbe kerülnek, másrészt a C14 vizsgálat a közelmúltig élt 30.000 éves felső határa kiterjeszthető akár 100.000 évig is vagy tovább. Ennek az a jelentősége, hogy az eddig elérhetetlenül távolinak látszó folyamatok elérhető közelségbe kerülnek, és a jelentéktelen közelinek látszó összefüggések jelentőségteljes távlatokhoz jutnak.
Korszerű idő-meghatározó eszközök alkalmazásával pedig korszerű időrendhez jutunk. Így a Föld hőmérséklet jelzői abszolút geofizikai módszerekkel mérve pontosítják az utolsó három jégkorszak idejét. Világos és korrekt időrendet ad a jégkorszakok meghatározása a Délisarki jég, a tengerfenéki lerakódások vizsgálata, a mészkirakódás mérése és egyéb izotópos módszerek révén. Jól elkülönülnek a meleg és hideg szakaszok, utóbbiakban a hidegcsúcsok, valamint a meleg szakaszok alatti lehűlések és a hideg szakaszok alatti melegebb időszakok. És igen érdekesen és alkalmasan, bizony ezeknek az időszakoknak a különböző feltételeihez alkalmazkodtak az akkori emberek, illetve műveltségük, aminek nyomait a régészet már elegendően feltárta az egybevetéshez.
Így az embertörténet megismerését nagyban elősegítette a földtörténet alakulása és időrendje pontosítása, aminek az lett a végeredménye, hogy az ember létrejöttének, kialakulása folyamatának korai szakaszai több helyütt, egymástól igen távoli területeken egyöntetű embert mutatnak, csak kis műveltségbeli különbséggel, akiket eddig egyébként előembernek, neandervölgyi ősembernek és modern embernek neveztek és egymástól elkülönült, egymást túlfejlődő fajoknak tekintettek. Egyre nagyobb jelentőséggel bír tehát a mind jobban alátámasztott bizonyosság, hogy sokkal-sokkal korábban, és több, egymástól igen messzire eső, akkor megközelíthetetlenül távoli régióban is kialakult az ugyanolyan állapotú ember, és nem egy központból származott le, illetve terjedt el. Az ember tehát a Föld több helyén párhuzamosan változott előemberből mai modern emberré, valójában a régészeti leletek e több gyökerű emberiséget alapozzák meg (A másik irányzat szerint egyetlen ősanya és ősapa utódja az emberiség, és minden párhuzamos emberi települési lánc vakvágány, csupán egy láncból vezetik le a mai modern embert – pl. bibliai hagyomány szerint. Ez utóbbi hívei a genetikai vizsgálatok eredményét az egygyökerű modell – önkényes – alátámasztására használnák fel). A régészeti mellett a genetikai eredmények is erre mutatnak, ám utóbbiak önmagukban nem állnak meg, ezért még sok más tényezővel, főként az alkalmazott időrenddel összhangba hozva, valós időkeretben elhelyezve kell értelmezni adataikat.
A valódi tudományos feladat, ill. eredmény, hogy megismerjük a környezetváltozást, amihez alkalmazkodva a mutáns fennmaradt. E változások történeti szerepét az összemberiség haszna méri, s az nem egy társadalmi csoport érdekköréhez igazított. A valódi tudományos kérdés: miként halmozódik fel a génekben a tapasztalat, mitől hosszabbodik meg egy élőlény DNS-e, mitől van az élőlények nagyfokú változatossága? Ha nehéz is a válasz, az nem lehet világnézetfüggő vélekedés, mint ahogy korábban hagyományosan mindent a mutációtól vártak, mindent azzal magyaráztak. Nem a mutáció hatása, ’eredményei’ oldják meg a kérdést, mitől sikeres a túlélő lény, mert az élőlények, különösen az emberek képességei, újító eszessége, a műveltségük, hagyományaik teszik lehetővé az alkalmazkodást a változó körülményekhez, azaz a képesség növelését, a műveltség gazdagodását. A magatartási változás nem a genetikán alapszik, hanem az agykapacitás meglévő képességi színvonalától függ: a tudás növekedése próba-szerencse módszerrel történik, bátor gondolkodással és kísérletezgetéssel.
Ha valós őstörténetre törekszünk, az nem könnyen érhető el egyfajta régészeti genetika által, hanem az emberi őstörténethez valóban kapcsolódó genetikát csak a régészet összefüggő eredményei révén alapozhatjuk meg, s ez fordítva nem történhet. Azaz régészeti genetika elképzelhető valamennyire, de a genetikai régészet sehogy sem. Így a művelődéstörténeti időrendet a csúcseljárások eredményeként megállapítva pontosíthatjuk az őstörténeti időrendet. Ennek a pontosításnak a következtében aztán Renfrew már a diffúziós modellt – hogy az akkád kultúra kiáradása jelentené mindenütt másutt a Földön a kultúra terjedését – teljesen elveti, amint az indoeurópai felsőbbrendűséget is.
Ilyen módon szemlélve a történteket, igen hosszú az emberi múlt, és a ma elérhető gazdag ismeretanyag a múltról félmillió éves folyamatos emberi életet mutat a Kaukázustól a Pireneusokig és a Kárpátokig. A modern ember legkorábbi betelepülése a Homo ergatras, Homo erectus: 1,5-0,5 millió év. Ez nem pusztán előtörténet, hanem valóságos emberi őstörténet; nem emberréválás, hanem a modern ember alkalmazkodó műveltségeinek sorozata. A vértesszőlősi (acheuli) műveltségű modern embert váltja a jégkorszakhoz alkalmazkodott subalyuki (neandervölgyi), majd szeletai (moustieri) műveltségű ember, mellé az istállóskői (aurignaci) és végül a bodrogkeresztúri (gravetti) műveltség, majd a gerecsei és bükki barlangi gravetti. A bükki műveltség szétterjed Erdély és a Cseh-medence felé. Aztán a Körös-Tisza-i (Duna) I vagy Sztarcsevo és a Körös-Tisza-i (Duna) II vagy Vincsa fölműves műveltség következik, utóbbi át a Kárpátokon kukutyini műveltség is.
Ugyanakkor magyar kiindulópontból, szempontból a magyar őstörténet nagy részben azonos a modern ember megjelenésével és működésével: sok fejezete a Kárpát-medencéhez és szomszédságához kötődő műveltségi alkalmazkodás a földrajzi és éghajlati környezeti és időjárási változásokhoz. A magyar történelem keretei a jelentől visszafelé menve folyamatosságot mutatnak a legelső ősidőkig: A régészeti műveltségi és embertani nyomok folytonos ittlétet mutatnak a Homo erectus korszaktól kezdve, azaz már félmillió éve. Ezért a mai magyar nép és nyelv Kárpát-medencei szülöttként a mi saját, eredeti, önálló teremtményünk, alkotásunk. És bizonyosság az őskőkor óta folytonos itteni életünk, jelenlétünk, működésünk."
***
A következő idézet Szondi Miklós - Történelmünkhöz magyarul c. nagyon szépen összeállított ismeretterjesztő művéből származik:
"Mégis hogyan láthatnánk tisztán ebben a helyzetben? Ebben nagy segítség Radics Géza munkássága, aki az 1956-os forradalmat követően az USA-ba került és elhatározta, hogy összegyűjti a magyarság történelmével kapcsolatos írásokat. Ő már abban az időben is hozzájuthatott a külföldön élő, ott dolgozó magyar szakemberek műveihez is és ugyanakkor figyelemmel kísérte a hazai szerzők munkásságát is. Ezt tette évtizedeken keresztül, mikorra „összeállt” neki a kép. Ezt könyvek, tanulmányok formájában is közreadta és ingyen terjeszti a Kárpát-medencében, ahova szívesen jön haza nyaranta, hogy előadásokat tartson e témában. Ő az, aki a megoldás kulcsát a Kárpát-medencei őstelepesekben, őslakosságban, a köznépben látja. Radics szerint őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe..., korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült.
Ezeket a hódítókat olvasztó tégelyként fogadta be az őslakosság mind genetikailag, mind nyelvészetileg. Hogy milyen nyelvet beszélhettek ezek az őstelepesek? Számomra erre az a válasz, hogy amilyet az ő utódaik, vagyis mi. Ezt erősíti meg Radics is, amikor ezt írja: „A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűség ezt kizárta”. Ezt az állítását a régészeti feltárások is igazolják. A mellékelt térképet [15. – 42.] László Gyula felkérésére Szentes környékéről készítette Kovalovszki Júlia. Látszik rajta hogy az „avar” és a „honfoglalás” kori lelőhelyek együttesen sem érik el az ősi lelőhelyek számát, igaz ugyan, hogy ezek története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre.
A nagyszámú őslakosság és a hódítók arányaira enged következtetni Béresék azon megállapítása is, miszerint az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok bejövetelével alig változott a térség génállománya. Arról az őslakos génállományról van szó, akinek a megtestesítője az a földből élő parasztember, aki mindig is körme szakadtáig ragaszkodott a földjéhez, attól függetlenül, hogy éppen milyen hódító uralkodott rajta. Ők voltak mindig is többségben, ebből adódóan ők képviselték a folytonosságot a nemzet életében.
A csöndes többség hatalma ez. Ezért van az, hogy az újabb korban is hiába volt a Dunántúl négyszáz évig a Római birodalom része, ott mégsem latinul beszélnek. Hiába volt itt a török 150 évig, mégsem beszélünk törökül és hiába voltak az elmúlt századokban az uralkodó osztályok diktálta külföldi nyelvek a hivatalosság rangjára emelve, mi mégis az anyanyelvünkön beszélhetünk. Milyen igaz tud lenni Petőfi Sándor sora: „Habár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr!”"
Ehhez kapcsolódhat ez a feltárás is:
http://mno.hu/szembeszed/feltarjak-a-karpat-medence-legosibb-hazat-es-titkait-1240339
***
Egyéb érdekességek:
Az angol régész, Gordon Childe szerint a kőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia, Kárpát medence, Kréta háromszögben. Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory c. művében.
"A Kárpát medence volt a szarvasmarha európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni."
A Kárpát medence az őskőkor (a paleolitikum)-tól kezdve Európa legsűrűbben lakott területe volt. A Kárpát medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa benépesedésének is.
H. Würm (Würm a göttingeni egyetem neves professzora) kutató igazolta, hogy a Kárpát medencében a gabonafélék kinemesítése az Őscirokból az i.e. 6.000-ben már befejeződött. Állítását igazolják a gabona termesztéséhez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárásai és azok kormeghatározásai Tarcal, Tokaj, és Csitár határában.
A Kárpát medencéből származik és terjed el Európában később:
- az epigrafikai és paleográfiai írásrendszer a gyökrendszerű, fraktál ősnyelvvel
- a korong előtti és a korongolt kerámia
- a gabona kinemesítése az őscirokból
- a fémbányászat
- a fémművesség
- a háziasított sertés és szarvasmarha
- az ötvös művészet és a technikai civilizáció alapja a kerék, a kengyel!
Gordon Childe és Fritz Sachermeyr szinte egybehangzóan írják műveikben, az Európai népek tanítómesterei a Kárpát medencei scythák voltak.
Ajánlott még ezt az oldalt böngészni, számos új magyar régészeti lelet híranyaga és sok egyéb érdekesség található itt összegyűjtve az elmúlt évtízedből, melyek mind megerősítik a fentieket:
http://magyarostortenet.gportal.hu/
A nap mint nap előkerülő leletek arra utalnak, hogy a Kárpát-medence kezd a régészek új paradicsomává válni... a feltárt leletek pedig arra engednek következtetni, hogy
- a Kárpát-medence folyamatosan lakott legalább az újkőkor óta
- a Kárpát-medencében már 7000-8000 évvel ezelőtt olyan szinten éltek az emberek, mint egy XVII. századi magyar faluban (legfeljebb az ekéjük nem vasból volt)
... ennek tükrében akkor joggal kérdezhetjük, hogy a történelemkönyveket nem kéne tán "némileg" átírni...?
Feltétlenül meg kell említeni itt a régészeti fejezetnél Richard Rudgley (angol író, régész), Marija Gimbutas (litván származású amerikai régésznő), Clive Gamble (angol régész, antropológus), Gáboriné Csánk Vera (régésznő), Torma Zsófia (a világ első régésznője) Gordon Childe (őstörténész, régész), Julius Oppert (asszírológus), László Gyula (régész-történész), Makkay János (régész) nevét, amely ősforrások munkáiból sokat merítettek az általunk idézett források, és akiknek rengeteget köszönhetünk a magyarság történetének hiteles feltárásával kapcsolatban, még akkor is ha esetleg némelyiküknek nem feltétlenül ez volt a munkásságuk alapvető célja, vagy más szellemiségben írtak, de az adataik hasznosak egy teljesen más nézőpontú, igazabb történelem megírásához. (a többi forrás megtalálható az idézett könyvekben, tanulmányokban.)
Ezután nézzük meg részleteiben a régészeti korok műveltségeinek időrendjét, a régészek által felállított korszakok mentén:
Manapság új szemlélet és módszertan alkalmazásával élhetünk az ember, a társadalom és az emberiség őstörténeti kutatásában. Az új értékelési szempontok és lehetőségek a korszerű tudományos időrendben kettős hatással bírnak: egyrészt az eddig ismert igen távoli események elérhetőbb közelségbe kerülnek, másrészt a C14 vizsgálat a közelmúltig élt 30.000 éves felső határa kiterjeszthető akár 100.000 évig is vagy tovább. Ennek az a jelentősége, hogy az eddig elérhetetlenül távolinak látszó folyamatok elérhető közelségbe kerülnek, és a jelentéktelen közelinek látszó összefüggések jelentőségteljes távlatokhoz jutnak.
Korszerű idő-meghatározó eszközök alkalmazásával pedig korszerű időrendhez jutunk. Így a Föld hőmérséklet jelzői abszolút geofizikai módszerekkel mérve pontosítják az utolsó három jégkorszak idejét. Világos és korrekt időrendet ad a jégkorszakok meghatározása a Délisarki jég, a tengerfenéki lerakódások vizsgálata, a mészkirakódás mérése és egyéb izotópos módszerek révén. Jól elkülönülnek a meleg és hideg szakaszok, utóbbiakban a hidegcsúcsok, valamint a meleg szakaszok alatti lehűlések és a hideg szakaszok alatti melegebb időszakok. És igen érdekesen és alkalmasan, bizony ezeknek az időszakoknak a különböző feltételeihez alkalmazkodtak az akkori emberek, illetve műveltségük, aminek nyomait a régészet már elegendően feltárta az egybevetéshez.
Így az embertörténet megismerését nagyban elősegítette a földtörténet alakulása és időrendje pontosítása, aminek az lett a végeredménye, hogy az ember létrejöttének, kialakulása folyamatának korai szakaszai több helyütt, egymástól igen távoli területeken egyöntetű embert mutatnak, csak kis műveltségbeli különbséggel, akiket eddig egyébként előembernek, neandervölgyi ősembernek és modern embernek neveztek és egymástól elkülönült, egymást túlfejlődő fajoknak tekintettek. Egyre nagyobb jelentőséggel bír tehát a mind jobban alátámasztott bizonyosság, hogy sokkal-sokkal korábban, és több, egymástól igen messzire eső, akkor megközelíthetetlenül távoli régióban is kialakult az ugyanolyan állapotú ember, és nem egy központból származott le, illetve terjedt el. Az ember tehát a Föld több helyén párhuzamosan változott előemberből mai modern emberré, valójában a régészeti leletek e több gyökerű emberiséget alapozzák meg (A másik irányzat szerint egyetlen ősanya és ősapa utódja az emberiség, és minden párhuzamos emberi települési lánc vakvágány, csupán egy láncból vezetik le a mai modern embert – pl. bibliai hagyomány szerint. Ez utóbbi hívei a genetikai vizsgálatok eredményét az egygyökerű modell – önkényes – alátámasztására használnák fel). A régészeti mellett a genetikai eredmények is erre mutatnak, ám utóbbiak önmagukban nem állnak meg, ezért még sok más tényezővel, főként az alkalmazott időrenddel összhangba hozva, valós időkeretben elhelyezve kell értelmezni adataikat.
A valódi tudományos feladat, ill. eredmény, hogy megismerjük a környezetváltozást, amihez alkalmazkodva a mutáns fennmaradt. E változások történeti szerepét az összemberiség haszna méri, s az nem egy társadalmi csoport érdekköréhez igazított. A valódi tudományos kérdés: miként halmozódik fel a génekben a tapasztalat, mitől hosszabbodik meg egy élőlény DNS-e, mitől van az élőlények nagyfokú változatossága? Ha nehéz is a válasz, az nem lehet világnézetfüggő vélekedés, mint ahogy korábban hagyományosan mindent a mutációtól vártak, mindent azzal magyaráztak. Nem a mutáció hatása, ’eredményei’ oldják meg a kérdést, mitől sikeres a túlélő lény, mert az élőlények, különösen az emberek képességei, újító eszessége, a műveltségük, hagyományaik teszik lehetővé az alkalmazkodást a változó körülményekhez, azaz a képesség növelését, a műveltség gazdagodását. A magatartási változás nem a genetikán alapszik, hanem az agykapacitás meglévő képességi színvonalától függ: a tudás növekedése próba-szerencse módszerrel történik, bátor gondolkodással és kísérletezgetéssel.
Ha valós őstörténetre törekszünk, az nem könnyen érhető el egyfajta régészeti genetika által, hanem az emberi őstörténethez valóban kapcsolódó genetikát csak a régészet összefüggő eredményei révén alapozhatjuk meg, s ez fordítva nem történhet. Azaz régészeti genetika elképzelhető valamennyire, de a genetikai régészet sehogy sem. Így a művelődéstörténeti időrendet a csúcseljárások eredményeként megállapítva pontosíthatjuk az őstörténeti időrendet. Ennek a pontosításnak a következtében aztán Renfrew már a diffúziós modellt – hogy az akkád kultúra kiáradása jelentené mindenütt másutt a Földön a kultúra terjedését – teljesen elveti, amint az indoeurópai felsőbbrendűséget is.
Ilyen módon szemlélve a történteket, igen hosszú az emberi múlt, és a ma elérhető gazdag ismeretanyag a múltról félmillió éves folyamatos emberi életet mutat a Kaukázustól a Pireneusokig és a Kárpátokig. A modern ember legkorábbi betelepülése a Homo ergatras, Homo erectus: 1,5-0,5 millió év. Ez nem pusztán előtörténet, hanem valóságos emberi őstörténet; nem emberréválás, hanem a modern ember alkalmazkodó műveltségeinek sorozata. A vértesszőlősi (acheuli) műveltségű modern embert váltja a jégkorszakhoz alkalmazkodott subalyuki (neandervölgyi), majd szeletai (moustieri) műveltségű ember, mellé az istállóskői (aurignaci) és végül a bodrogkeresztúri (gravetti) műveltség, majd a gerecsei és bükki barlangi gravetti. A bükki műveltség szétterjed Erdély és a Cseh-medence felé. Aztán a Körös-Tisza-i (Duna) I vagy Sztarcsevo és a Körös-Tisza-i (Duna) II vagy Vincsa fölműves műveltség következik, utóbbi át a Kárpátokon kukutyini műveltség is.
Ugyanakkor magyar kiindulópontból, szempontból a magyar őstörténet nagy részben azonos a modern ember megjelenésével és működésével: sok fejezete a Kárpát-medencéhez és szomszédságához kötődő műveltségi alkalmazkodás a földrajzi és éghajlati környezeti és időjárási változásokhoz. A magyar történelem keretei a jelentől visszafelé menve folyamatosságot mutatnak a legelső ősidőkig: A régészeti műveltségi és embertani nyomok folytonos ittlétet mutatnak a Homo erectus korszaktól kezdve, azaz már félmillió éve. Ezért a mai magyar nép és nyelv Kárpát-medencei szülöttként a mi saját, eredeti, önálló teremtményünk, alkotásunk. És bizonyosság az őskőkor óta folytonos itteni életünk, jelenlétünk, működésünk."
A régészeti szakma hagyományos időrendi modelljének a C14-es atomfizikai megtámogatása utáni felborulásáról, tarthatatlanságáról szintén hasonlóan vélekedik Bánffy Eszter, az MTA régésze a Keltezési módszerek című tanulmányban (részletek) :
"A RELATÍV KRONOLÓGIA
Nemcsak a régész szakembereket, hanem minden, a múlt iránt érdeklõdõ embert két fõ kérdés foglalkoztat. Az egyik, hogy milyen volt az élet régen, a másik pedig, hogy mindez mikor történt. Ennek a kérdésnek a megítélése szempontjából élesen elválik egymástól az írást ismerõ civilizációk, azaz az ókor és a középkor, valamint az írás elõttiek korszaka. Ez utóbbi – a Kárpát-medencében a késõ kelta kort megelõzõ – idõszakban a kutatók kezdetben csupán találgatni tudtak. Az egyetlen támpont, amelynek segítségével az idõrendiség kérdésében régészeti módszerekkel elõbbre lehetett jutni, az egyes leletek típusainak elemzése volt. Legelõször, a század elején elsõsorban az õskori pattintott kõeszközöket, majd a csiszolt kõbaltákat és a rézkortól kezdve megjelenõ fémtárgyak típusait, késõbb leggyakrabban az újkõkortól kezdve minden lelõhelyen bõségesen rendelkezésre álló kerámialeleteket vizsgálták. Megállapítható ugyanis, hogy egy közösség életében az egyes tárgyak készítési módja és díszítése mereven egyöntetû és az adott közösségre jellemzõ volt, az idõ múlásával azonban lassan mégis változott. Ugyanakkor a más-más területen, de egy idõben élt népcsoportok hagyatékában is megfigyelhetõ valamilyen „korszellem”, azaz hasonlóság, nem beszélve a messzire eljutó importtárgyakról, amelyek szintén egyidõben élt közösségeket feltételeznek. Ezek alapján még akkor is kimutatható bizonyos leletcsoportok egymásutánisága, ha a terepen nem állnak rendelkezésre jól megfigyelt rétegtani sorok, tehát a lelet helyzetébõl nem derül ki használatának kora.
Az egyes leletek és a hozzájuk tartozó régészeti jelenségek egymáshoz viszonyított korát, sorrendjét, tehát a relatív kronológiáját már a régészeti kutatás korai szakaszában viszonylag pontosan kidolgozták, miközben az egyes kultúrák, lelettípusok és leletegyüttesek abszolút korát illetõen még csupán becslések születtek. Minél korábbi volt a vizsgált idõszak, annál nagyobb volt a tévedés esélye. Természetesen elsõsorban az írás nélküli, prehistorikus korok esetében lehetett melléfogni. Az ókori és a középkori írásos források e tekintetben még akkor is fontos támpontot nyújtanak, ha szerzõik bizonyos kérdésekben a történészek megítélése szerint tévedtek vagy szándékosan torzított módon írtak eseményekrõl, népcsoportokról. (...)
A RADIOKARBON ALAPÚ KORMEGHATÁROZÁS
Az abszolút kormeghatározás kérdésében sokáig egy helyben topogó régészeti kutatásnak a természettudomány, pontosabban az atomfizika nyújtott segítséget. A módszer alapja a minden szerves anyagban elõforduló szénatom egyik ritka formációjának: a 14-es, radioaktív izotópnak (14C) a vizsgálata (innen a „radiokarbon” elnevezés). Ez a szénizotóp egy adott korszak atmoszférájában és az akkor élt szervezetekben, tehát növényben, állatban és emberben azonos és állandó, bár kis mennyiségben fordul elõ: lassan bomlik és a szervezet újra felveszi a környezetbõl. Ez az egyensúly az adott élõlény pusztulásáig áll fenn. Ezután visszafordíthatatlanul csökkenni kezd a 14C mennyisége, hiszen csak bomlik, de már nem kap utánpótlást. Bomlásának egyenletességét és gyorsaságát az atomfizikusok pontosan megfigyelték: kb. 5500 év kell ahhoz, hogy a 14-es szénizotóp mennyisége a felére csökkenjen. A módszer szellemes és egyszerû: egy erre alkalmas laborban csak meg kell számlálni egy faszéndarabka, egy szenült mag vagy csont anyagában megmaradt 14-es szénizotópokat, máris tudjuk az abszolút korát.
Bár a fizikusok eredményeiket már a II. világháború után nem sokkal közzétették, idõ kellett ahhoz, hogy a módszert a régészeti kormeghatározás céljaira is igénybe vegyék. A vizsgálatok az akkori világ fejlettebb, pénzben és eszközökben gazdagabb, ugyanakkor õskori leletanyagban szegényebb felében terjedtek el elõször. Ám kezdetben a brit Antiquity hasábjain közölt európai radiokarbon-adatok még a Kárpát-medence és a Délkelet-Európa õskorával foglalkozó régészek körében is döbbenetet, majd hitetlenkedést, végül pedig felháborodást váltottak ki, ami többüknél, fõleg a német tipológiai iskola követõinél a módszer sokáig tartó merev elutasításához vezetett. A Kr. elõtt 1400-nál korábbi korszakokra vonatkozó adatok ugyanis jóval korábbiaknak bizonyultak, mint azt a történeti kronológia megalkotói feltételezték, sõt, idõben visszafelé ez a szakadék egyre nõtt, és a magyarországi élelemtermelés kezdete, a neolitikum például már teljes 1500 évvel kezdõdött korábban a radiokarbon-kronológia alapján!
Az éles vita az európai õskorkutatás sarkalatos pontjai körül forgott, és nem csak az idõrenddel volt összefüggésben. A radiokarbon-adatok ugyanis egyfajta idõrendi törésvonalat alkottak, amely éppen a Kárpát-medence déli része mentén húzódott, és amelytõl északra már semmilyen korábban elfogadott dátum nem állta meg helyét. Aki viszont elfogadta a meglepõen korai európai radiokarbon- adatokat, súlyos õstörténeti problémával került szembe. Hiszen ha például a késõ neolit és a kora rézkor, azon belül pedig a réz- és az aranymûvesség ennyivel régebbi, akkor hogyan lehetséges égei-balkáni eredetük? Hasonlóan nagy vihart kavart egy, az erdélyi Alsótatárlakán napvilágra került és a mezopotámiai ötezer éves írásjelekhez hasonlóan bekarcolt agyagtáblácskák ügye. A hagyományos kronológia hívei bizonyítottnak látták a kapcsolatot, ami ezzel együtt a Kárpát-medencei középsõ neolitikum hagyományos keltezését támasztaná alá, szemben a másfélezer évvel korábbi radiokarbon-adattal. Mások a táblácskákon lévõ jeleket önálló találmánynak, helyi „proto-írás”-nak gondolták, a lelõhely késõbbi, kora bronzkori rétegéhez kap- csolták vagy egyszerûen hamisítványnak tartották. Végül az egész „ex oriente lux”- (keletrõl jön a fényesség) elmélet ingott meg alapjaiban. Lehetséges, hogy olyan fontos, az emberi fejlõdést elõrevivõ találmányokat, mint a fémmûvességet vagy az írást nem a délkeletrõl érkezett bevándorlók hozták magukkal, hanem azokat helyben, mindenkitõl függetlenül és ráadásul korábban találták fel?
A szûnni nem akaró vitát csak tovább korbácsolta az ún. kalibrált, kiigazított radiokarbon-adatok megjelenése. A környezeti viszonyok változásait figyelembevevõ, a radiokarbon-adatok hibahatárait szûkítõ kalibrált adatoktól joggal várták, hogy csökken a szakadék a kétféle kronológia között. Valójában a kalibrált adatok még korábbi idõpontokat adtak! Ettõl kezdve már a „hagyományos” és a kalibrált adatoknak hitelt adó régészek között is ellentét támadt. Kísérlet történt Magyarországon a „mérsékelt kronológia” megalkotására is, amely a kalibrálatlan adatokból kiindulva, azokat kissé még fiatalabbnak tartva igyekezett egységet teremteni a történeti és a radiokarbon-kronológia között.
A vitát ismét csak egy kívülrõl érkezett, egészen más módszer alkalmazása segített lezárni. A legutóbbi évtizedek feltárásai során egyre több helyen került elõ ugyanis olyan európai fa-leletegyüttes, ahol az évgyûrûk átfedései az egyes maradványokon már nemcsak Amerikában, hanem olyan Magyarországhoz közeli vidéken, mint például az Alpok déli és keleti lejtõin vagy a Bodeni-tó környékén is pontos sorozatokat adtak. Az úgynevezett dendroadatok hibahatára pedig már nem 80-100 év, hanem legfeljebb. néhány naptári év volt. A 14 C adatokat a fa-évgyûrû alapú keltezés eredményeivel egybevetve derült fény arra, hogy bizony a radiokarbon-kronológia, és azon belül is a kalibrált, még korábbi adatok a helyesek.
Magyarországon a radiokarbon-keltezés legfontosabb elõrevivõ alakja a debreceni atomfizikus, Hertelendi Ede volt. Önzetlen, a régészet iránti szeretetébõl fakadó munkája nyomán, az ásató régészek közremûködésével rajzolódott ki a magyarországi újkõkor és rézkor abszolút ideje. Korai, 1999-ben bekövetkezett halála után tanítványai folytatják a hazai õskor feltöltését radiokarbon-adatokk al. Ki lehet jelenteni, hogy mára a vita eldõlt, mégpedig úgy, hogy lassanként minden korszak, kultúra és abszolút keltezési adat megtalálja helyét egy újfajta idõrendi keretben, amely a század elsõ felében élt nagy gondolkodók elméleteit alapjaiban igazolja, mégis sok tekintetben megváltoztatja az európai, számunkra pedig a magyarországi õskorról alkotott képünket. (9. kép).
(...)
Bízzuk tehát a kormeghatározást a természettudományokra, vagy maradjunk a saját, régészeti módszereinknél? Természetesen az cselekszik bölcsen, aki az új módszereket szem elõtt tartja, szerencsés esetben két vagy akár többféle abszolút kormeghatározási módszert is lehetõsége van alkalmazni, ugyanakkor nem függetleníti az így kapott adatokat magától a régészeti leletanyagtól és a régészeti megfigyelésektõl, hanem együttesen, az ellentmondásokat is megjegyezve próbálja a többféle keltezési módszer elõnyeit összekapcsolni a hitelesebb õstörténeti rekonstrukció érdekében."
***
Ezek után tekintsük át, hogy az új, a geofizikai éghajlatmodell, a genetika, az atomfizika, és a régészet egyesített módszertana, elegye alapján hogyan néz ki a Kárpát-medencei régészeti korok műveltségeinek időrendje az őskortól Árpádékig (Cser-Darai szerzőpáros több táblázatából, azokat kiegészítve és más forrásokból összeállítva.
Az időrendi táblázat részleteire ki fogunk térni az egyes alfejezetekben.
A bevezetőben szót kell ejtenünk még arról is, hogy az uralkodó régészeti szemlélet erőteljesen alkalmazza az un. szalámizás taktikáját, azaz a régészeti korok emberi műveltségeit sosem átfogó jelleggel vizsgálja, hanem felszeleteli kisebb részekre, ezeket sosem egymásból eredőnek, hanem mindig egymástól különállónak tekinti, ezeket külön-külön tárgyalja, és valahogy mindig ügyel arra, hogy nehogy bárki is folytonosságot véljen felfedezni az egyébként egymást váltó, egymásra épülő műveltségekben. Ennek a felszeletelés technikának egyik kiváló eleme, hogy még az egyértelműen azonos népeket is külön-külön nevezik el, illetve az egyértelműen egymást követő, egymásból kinövő műveltségeket szándékosan egymástól eltérő nevekkel látja el a régészet, valamikor a lelőhely nevéről, valamikor az eszközről elnevezve, sőt valamikor abszurd módon egy teljesen másik ország másik időpontjára datált műveltségének nevét adják. A magyarországi őskori műveltségek nevei kifejezetten erre a szándékos megtévesztésre utalnak, hiszen szinte kivétel nélkül idegen elnevezésekkel látják el a hazai kultúrákat, lelőhelyek műveltségi besorolását. Például a középső-kőkori Érdi lelőhely egy franciaországi megyéről kapta a nevét: Charentien kultúra. Döbbenet! De ugyanígy a többi hazai műveltséget is idegen elnevezésekkel látták el: a vértesszőlősi = acheuli, a subalyuki = neandervölgyi, a szeletai = moustieri, az istállóskői = aurignaci, a bodrogkeresztúri = gravetti, és így tovább. A lényeg, hogy nehogy magyarnak tételezzük fel őket, vagy hogy felismerhető legyen két egymást követő régészeti kor egymásra épülése, folytonossága. Hiába ismerhető fel sokszor egyértelmű előzménye egy-egy műveltségnek, a hivatalos régészet akkor is kapásból rávágja, hogy "egyedi", "elkülönült", "ismeretlen eredetű"... Persze valahogyan el kell neveznie a szakembereknek az egyes kultúrköröket, népeket, ez még érthető, de az ebbe a témába mélyebben leásó laikus számára idővel érezhetővé válik az az igyekezet, amivel a régészeti szakma elzárni igyekszik a történelmet folyamatában megismerni szándékozó kutató embert az összefüggő, átfogó szemlélettől.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a szakmát feldarabolták korokra. Ez azt jelenti, ha valaki bronzkorász, elzavarják egy újkőkori telepről illetékesség hiánya miatt. Így aztán nincs gond olyanokkal, akik mégis tovább látnának a saját korukon, és átfogó jelleggel képesek lennének kezelni több tízezer évnyi magyar történelmet és folytonosságot. Merthogy - mint azt látni fogjuk - az őskőkori leletek alapján a Kárpát-medencei emberi jelenlét folytonossága megkérdőjelezhetetlen nem csak a jégkorszak alatt, de utána is, egyre dokumentáltabban: az újkőkorban, a rézkorban, a bronzkorban, és az ókor végén is és középkor elején is, amikor a nagy népmozgások zajlanak. A temetők és a genetika nem hazudik, nem lehet nyelvészeti trükközéssel, vagy politikával kijátszani
Ráadásul, mint azt láttuk fentebb, a korszerű C14-es radiokarbon kormeghatározások a hagyományos régészeti időrendet jelentősen felborították, így a Kárpát-medencei ősi műveltségek időpontjai is korábbra datálódtak, aminek egyeneságú következménye, hogy ezek a műveltségek jóval megelőzik a franciaországi és egyéb európai műveltségeket, amelyekről a neveiket kapták, magyarán nem folytatásai, hanem forrásai azoknak! Ezek után felmerül a kérdés, hogy ha a Kárpát-medencei kultúrák jóval megelőzték a "névadó" európai kultúrákat, azaz a medenceiek az elsők, a forrás, akkor nem kellene véletlenül a különböző műveltségek neveit is a legelső, eredeti lelőhelyekhez igazítani, mint pl. vértesszőlősi, vagy bükki műveltség? Ahogy Grandpierre Atilla találóan fogalmaz a Kárpát-medence a világ tudásközpontja c. tanulmányában:
"Késő (felső) őskőkor, i.e. 40000-10000: A Kárpát-medence műveltsége, Dunántúl, Bükk, Istállóskő, pilisszántói kultúra, Jankovich barlang-beli kultúra a késő őskőkorban is több vonatkozásban világszerte kiemelkedőnek számít. A korabeli kelet-európai műveltségek, a gravetti, mikrogravetti, mikrolit műveltségek a Kárpát-medencéből származnak. (...) Nem lehet az i.e. 35 000-ben már meglevő kárpát-medencei gravetti kultúrát a franciaországi, i.e. 29 000-ben keletkezett aurignaciból származtatni. Ezeknek a tényeknek legkézenfekvőbb értelmezése, hogy az aurignaci ősember Európában először az istállóskői barlangnál jelent meg i.e. 35 000 előtt, és csak úgy i.e. 29 000 körül jutott el Aurignacba. A Pireneusok-beli (Franciaország, Spanyolország) aurignac-i kultúra a Kárpát-medencéből származik. A Kárpát-medencei műveltség tehát jelentősen megelőzi a korabeli Európáét. Sőt, még az i.e. 28 700-ban Bodrogkeresztúri műveltség néven Magyarországon található a gravetti műveltség sem lehet egykönnyen a franciaországi Aurignac (az i.e. 29 000 körüli kortól kezdődik) leszármazottja, mert közel egykorú a franciaországi Aurignac kultúrával."
Ahogy azt később látni fogjuk, ez a felszalámizás igyekezete kifejezetten megmutatkozik a magyarság őstörténetével kapcsolatban, mind a Kárpát-medencei, mind a velünk rokon, őstörténetünk során folyamatos kulturális kölcsönhatásban lévő Mezopotámiai műveltségi korok tárgyalásánál is. Ez nyílvánvalóan nem lehet a véletlen műve, e mögött látványosan a folytonosság elhallgatásának érdeke bújhat meg. Oly sok csúsztatást, és elhallgatást halmozott fel a régészeti szakma (tisztelet a kivételnek!), különösen a magyarság történetével kapcsolatban, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Látni fogjuk, hogy a régészet magabiztos állításai sokszor nem állják ki a logika próbáját, túlságosan kilóg a lóláb, azaz egy átfogóbb vizsgálatnál látványossá válik a mögöttes érdek... Például az első és egyik legfontosabb kérdés: látva, hogy a Kárpát-medence bővelkedik a középső-kőkori, az új-kőkori és az ezutáni korok műveltségeinek lelőhelyeiben, akkor miért feltételezi a régészet az egyes kultúrák közötti - leletanyaggal ugyan nem rendelkező "vákuum" - időszakokról, hogy az itt élő népek távoztak innen és állandóan kiürült a Kárpát-medence? Miért ne élhetnének folyamatosan az ide született emberek, miért költöznének el, ha egyszer a környezet megfelelő és élhető számukra? Időszakonkénti kirajzásról, terjeszkedésről természetesen lehet szó a logikát figyelembe véve is, de teljes kiürülésről nem beszélhetünk egy olyan emberi tartózkodásra alkalmas élőhely esetében, mint amilyen a Kárpát-medence.
Szóval az uralkodó akadémiai régészeti és történelmi szemléletnek elengedhetetlenül alkalmazkodnia kell lassan az új fejleményekhez, nem figyelmen kívül hagyva a logika eszközét sem. Az MTA-nak talán nem újabb és újabb irodaházat kellene építenie, hanem ehelyett a feladatára koncentrálnia, amely feladat természetesen nagyon összetett, de nem lehetetlen. Példaként álljon itt néhány lehetséges út, amin el lehetne indulni, Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára c. könyvéből:
"Régészek paradicsoma
Kézbe kellene venni az elmúlt 100 év külföldi kutatásait és alaposan kritika alá venni, megköszönve az eredményeket és kiigazítani a tévedéseket. Éppen velük együtt talán, hiszen ma ők többet tudnak nálunk, mert nem pihentek a történelmet kutatandó. A példa él még, Tróját egy német amatőr régész, Schliemann ásta ki, csak mert hitt Homérosz betűinek. Illene végigásnunk nekünk is Közép-Ázsiát, Sumerből amit az Öböl-háború még meghagyott, Etiópiát, a Nagy-Tavak vidékét Afrikában, az Axumi Birodalom maradványait, a Pártus Birodalmat, a Kaukázust, Urartut, Szubar-kit, Szabiriát, Kummagyariát, Dentu-Magyariát, a szkíták, hunok, pártusok és avarok lehetséges lelőhelyeit a földi Hadak útján és még amit kell itthon, például Attila városát és sírhelyét, Árpád sírhelyét, a pilisi várkomplexumot, az avarok gyűrűit, a Zengő csúcsa körüli avar várat és mindazt, amit még régészeink tudnak és sejtenek, de nem juthattak hozzá a kutatáshoz. Meg kellene kutatni Fönicia, Kánaán, Katti, a Hettiták, Etrúria, Kréta, Trója magyari alapítású városait újra, tudván, hogy mit is keresünk. És mégegyszer külön is a Kaukázust, a subur-subar-szabir-szavárd nép ősi fészkét, mert különösen ígéretes területe ez ősi történéseinknek.
A legnagyobb tisztelet illeti mai pionír régészeinket egyiptomi munkálkodásukban. Alapos és kitartó munkájuk során nem kevés felfedezést tettek eddig is. Már kisebb csapatot szerveztek maguk köré, tanítva egyúttal az ifjabb generációt. Felhalmozott tudásukban bízva csak remélhetjük, kinevelődik egy erős csapat, amely képes lesz a nagy feladatokat ott is és máshol is elvégezni. További adatok napvilágra hozását remélem és várom Kákosi professzor és nagyszerű tanítványai egyre bővülő csapatától nemcsak közvetlen szakmájukban, de talán a magyar őstörténet szálainak kibogozásában is a Baráth Tibor által megkezdett területen.
És mindent el kell olvasni, amit kivet az ásó. Ki fogja feldolgozni és kiértékelni magyar részről az 1978-ban Afganisztánban, Tillia Tepében orosz régészek által kiásott 20000 darabos szkíta-pártus aranykincset és a többi kurgánok fantasztikus leleteit? Az angolok, németek az indo-germán őrülettől vezérelve ásták végig a Régi Keletet, mert úgy gondolták az nekik jó lehet és találnak valamit származási elméleteik igazolására. Ma már tudják, nem azt találták, amit szerettek volna, és azzal a ténnyel is szembesültek, hogy az indogermánnak, indoeurópainak hitt műveltség valójában magyar nyelvű népek, a ragozó nyelvet beszélők hagyatéka.
Mi viszont már tudjuk, hogy onnan - a Régi Keletről - jövünk* és ezt akaratuk ellenére javarészben ők bizonyították be. Köszönet és hála érte még egyszer. Nyelvészeink hadát kellene az új kutatásokra buzdítani és Körösi - Csoma és mások nyomdokain elindítani őket újra. Feladat van bőven az összehasonlító nyelvészetben, van másfél millió olvasatlan agyagtábla, frissen felfedezett ősi rokonaink régi írásait is el kellene magyarul olvasni végre, pártus-magyar, latin-magyar, etruszk-magyar, kelta-magyar, ujgur-magyar, egyiptomi-magyar, kánaáni-magyar, hétországi (hettita) - magyar stb. összehasonlító munkát is el kellene végezni, ha másért nem, hogy tisztán láthassunk. Bőven jutna feladat művészettörténészeinknek, irodalomtudósainknak, régészeinknek, néprajzosainknak, népzene-kutatóinknak, antropológusainknak, aranyműveseinknek is. A szkíták, avarok, pannonok, székelyek, kelták, piktek, ibérek, ligurok és a többiek történelmének megírása sem akármilyen feladat. A majdan megalapítandó Őstörténeti Közlöny fogná össze rendszeresen a napvilágra kerülő eredményeket, amely az egységes keretbe foglalt hun-magyar őstörténet megalapozója lehet. Nem akármilyen feladat lenne az Őstörténeti Atlasz létrehozása sem. Ismertetett könyveink temérdek térképvázlatot tartalmaznak, de érződnek rajtuk a kezdeti nehézségek, illene alaposan kidolgozni őket az elődök útmutatásai alapján, kiforrottabb egységes keretbe foglalni. És ha megtaláljuk új forrásainkat, megvalósíthatjuk azt a királyi szkíta típusú, nemes gondolkodáson alapuló történetírási módot, amelyet alább igen hiányolunk ma a világban.
(* - ez egy 1998-as könyv, későbbi műveiben Mesterházy is a Kárpát-medencei gyökerek mellett érvel)
***
De hogy a hívatalos magyar őstörténet-kutatás még fényévekre van az előzőekben bemutatott lehetőségektől, arra Bakay Kornél régész-őstörténész mutat rá, aki a következőképpen számol be a magyarországi akadémiai régészet és történetírás helyzetéről (2004-ben!), a Magyarnak lenni büszke gyönyörűség c. könyvében (részletek):
„Az 1956-os forradalom után, ... a budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, a hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materializmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de - láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került.
1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkalmazkodni. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok. Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köztudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre agresszívabb liberális szemlélet.
A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marxista főtisztviselőkkel az élén. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvel támadják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor származás és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják. Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató. Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy csoport tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kellett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával.
Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárultak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem személyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új feltevés megalapozott.”
Későbbi fejezetben így fogalmaz Bakay:
„A magyarság nem azáltal válik ki a világ népei közül, mert derekabb, vitézebb, okosabb lenne, mint a többiek. Még csak nem is az ősisége által, hanem azért, mert az 55 millió km2-es Eurázsia európai térségének kellős közepén vett birtokába egy 340 000 km2-es területet amelyet annyi balszerencse és oly sok viszály ellenére is - meg tudott tartani ezredéveken át, sőt ősi nyelvét sem vesztette el az idegen nyelvű és szokású népek tengerében sem. Ugyanakkor csakis a Kárpát-medence területét vette birtokába, s ha terjeszkedett is politikai-katonai hatalma révén, például a horvát és a dalmát vidékek felé, azokat nem népesítette be magyar telepesekkel. Történeti tény, hogy a magyarok a XIX. század végéig nem hagyták el tömegesen a Kárpát-medencét.
A Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori kultúrák népei (is) ismerték az írást, a művészetet, a mítoszokat és a zenét. A rovás betűs magyar írás ősírásnak tűnik, amely -a jelek szerint - éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Az agglutináló magyar ősnyelv hordozói, a DNS-jellemzők alapján, együtt az őshorvátokkal, az őslengyelekkel és az ősukránokkal, a Kárpát-medence őslakóinak is tekinthetők, akik nyelvi és genetikai rokonságban állottak a közép- és belső-ázsiai szkíta-hún népcsoportokkal. Nyilvánvalóan ennek tudható be a Kárpát-medencében élők iránti érdeklődés és a Kr. születés előtti VII. századtól egyértelműen nyomon követhető népesség-beáramlások, elsősorban kelet felől (szkíták, daha-dákok, szarmaták, húnok, alánok-jászok, avarok, onogur-bolgárok, magyarok, besenyők, kúnok).
A sajátos nyelv, a keleti rokonság, a haditechnikai fölény és a Kárpát-medence anyagi javakban való rendkívüli gazdagsága (ásványi kincsek, földminőség, mérsékelt éghajlat, kiváló és hatalmas ivóvíz-készletek, gyógyvizek) lehetett a legfőbb kiváltója, majd fenntartója a magyarokkal szembeni máig meg nem szűnő ellenszenvnek vagy egyenesen gyűlöletnek. A nyugat-európaiak számára a szkíta- hún- avar- magyar népek egyformán gens detestanda, azaz elátkozott népek voltak, akiktől meg kell szabadulni és akiktől csodaszép országukat el kell venni. Ez a szándék 1920-ban valóra vált.
A magyarság keleti kapcsolatai azonban rendkívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta- hún műveltségnek szoktunk nevezni. Mind nyelvészetileg, mind régészetileg, mind a DNS-vizsgálatok, mind pedig az írott források alapján határozottan elvethető a hivatalosnak tekintett finnugor származáselmélet, valamint az un. örökös vándorlás tudománytalan és primitív teóriája. A magyar nyelvet beszélő népek számos népelnevezés alatt szerepelnek a forrásokban: szavárd (szabír), hunugur, türk, badzsgirt (baskír), kazár, madzsar, magyar, hungar. S ez az egykor jelentős lélekszámú nép Közép- Ázsia és a Kaukázus térségéből települt át a Kárpát-medencébe, több hullámban, ám nem idegen jövevényként, hanem az itt élők között található ősrokonok testvérnépeként. Ez a körülmény teszi érthetővé a székely-kérdést, a Kárpát-medencei honalapítás alapvetően békés jellegét, de azt a rendkívül éles ellenérzést is, amelyet Európa népei éreznek a magyarokkal szemben.”
Később említi Bakay:
„A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen különböző csoportokat lehet létrehozni, amelyek persze, mesterséges képződmények, s ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertető jegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. Itt a fő kérdés az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek. Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kultúra folyamatossága egyúttal etnikai folyamatosságot, továbbélést is jelent. Innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a tárgyak is etnikumok kifejezői, azaz etnikumjelzők. Mivel pedig a régészeti leletek döntő többsége nem hordoz magán írott szövegeket, azaz "néma", közel száz esztendeje a régészeti kultúrák azonosítását a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg. Egy etnikum, egy nép meghatározásához milyen ismérvek szükségesek? Először is az azonos nyelv, másodjára a vérrokonságon alapuló összetartozási tudat, harmadjára az azonos szellemi hagyaték (mondák, mesék, legendák, dalok, zene, szokások, művészet, hitvilág) és végül a meghatározó közös embertani jelleg.
Azt hirdetik az MTA irányadó emberei, hogy a magyar mindig egy kicsi töredék-nép volt, amelynek történelme csak a Kr.sz. utáni IX. századdal kezdődött. A korábbi időben, évezredeken át, miután az Urál-vidékén elszakadt a finnugor-nyelvű, primitív körülmények között élő testvéreitől, szakadatlanul vándorolt, bolyongott, majd végig sodródva a délorosz sztyeppén, a kazároktól, a varégoktól, a szlávoktól, a besenyőktől megveretve, átvergődött a Kárpátokon és pánikszerűen bemenekült a Kárpát-medencébe, ahol azután tovább terelgette az állatait, nomád módon vonult ide s oda, nem ismerte a házat, a kőépítkezést, a várat, a templomot, az Egyistent, a földművelést, az írást, a művészetet, a magántulajdont, az erkölcsöt. Így szükségszerűen a kultúrnépek kedélyes kirablása, a védtelenek legyilkolása, rabszíjra fűzése, a nők megerőszakolása volt a legfőbb tevékenysége, amiért azután okkal és joggal meggyűlölte az egész nyugati világ a "vidám rablóbandákból álló" barbár magyarságot. Nyilvánvalóan egy ilyen "megriadt csordára hasonlító" hordának nem lehetett csak személyi függésen alapuló törzsi szervezete, a területi alapon szervezett állam, úgymond, csak a nyugatiak hatására kezdett létrejönni s csakis ennek köszönhető, hogy a magyarság nem tűnt el örökre a történelem süllyesztőjében.
Miért ragaszkodnak vajon a magyar tudomány kinevezett főemberei oly konokul a fenti képhez, miért sulykolják bele már a gyermekeink lelkébe és agyába azt, hogy a magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában. (Glatz Ferenc, A magyarok krónikája. Budapest, 1995, 9. oldal.) Tárgyilagosan elismerjük, hogy vezető tudósaink számára szinte lehetetlen feladat volna elismerniük egész életművük elavulását, megtagadniuk korábbi állításaikat és befogadni az újat, az új régészeti és forráskutatások egyre gyarapodó bizonyítékait. S talán még ennél is nehezebb volna beismerni népük elárulását. Mert a mai magyar értelmiség nem teljesíti legfőbb feladatát, azt amitől valaki értelmiségi és nem csak diplomás: vagyis csakis az az ember értelmiségi, aki a népéért dolgozik, annak mutat példát, annak ad útmutató irányt."
Megjegyzendő, hogy Bakay könyve 2004-es keltezésű, tehát az akkori, és az azt megelőző állapotokról szól az ő szemszögéből. Ma már talán javult a helyzet, ahogy azt a következőkben is látni fogjuk. Mert bár ugyan a hívatalos régészet ügyel rá, hogy a Kárpát-medencei magyar folytonosságot nehogy kimondja, azért van e szakterületen is előremutató változás, - hogy egy rettenetesen hülye szóképpel éljünk - a régészetet sem kell még teljesen eltemetni. A magyar őstörténettel szintén mélyebben foglalkozó Tóth Imre így ír a régészet mai állásáról:
"A RELATÍV KRONOLÓGIA
Nemcsak a régész szakembereket, hanem minden, a múlt iránt érdeklõdõ embert két fõ kérdés foglalkoztat. Az egyik, hogy milyen volt az élet régen, a másik pedig, hogy mindez mikor történt. Ennek a kérdésnek a megítélése szempontjából élesen elválik egymástól az írást ismerõ civilizációk, azaz az ókor és a középkor, valamint az írás elõttiek korszaka. Ez utóbbi – a Kárpát-medencében a késõ kelta kort megelõzõ – idõszakban a kutatók kezdetben csupán találgatni tudtak. Az egyetlen támpont, amelynek segítségével az idõrendiség kérdésében régészeti módszerekkel elõbbre lehetett jutni, az egyes leletek típusainak elemzése volt. Legelõször, a század elején elsõsorban az õskori pattintott kõeszközöket, majd a csiszolt kõbaltákat és a rézkortól kezdve megjelenõ fémtárgyak típusait, késõbb leggyakrabban az újkõkortól kezdve minden lelõhelyen bõségesen rendelkezésre álló kerámialeleteket vizsgálták. Megállapítható ugyanis, hogy egy közösség életében az egyes tárgyak készítési módja és díszítése mereven egyöntetû és az adott közösségre jellemzõ volt, az idõ múlásával azonban lassan mégis változott. Ugyanakkor a más-más területen, de egy idõben élt népcsoportok hagyatékában is megfigyelhetõ valamilyen „korszellem”, azaz hasonlóság, nem beszélve a messzire eljutó importtárgyakról, amelyek szintén egyidõben élt közösségeket feltételeznek. Ezek alapján még akkor is kimutatható bizonyos leletcsoportok egymásutánisága, ha a terepen nem állnak rendelkezésre jól megfigyelt rétegtani sorok, tehát a lelet helyzetébõl nem derül ki használatának kora.
Az egyes leletek és a hozzájuk tartozó régészeti jelenségek egymáshoz viszonyított korát, sorrendjét, tehát a relatív kronológiáját már a régészeti kutatás korai szakaszában viszonylag pontosan kidolgozták, miközben az egyes kultúrák, lelettípusok és leletegyüttesek abszolút korát illetõen még csupán becslések születtek. Minél korábbi volt a vizsgált idõszak, annál nagyobb volt a tévedés esélye. Természetesen elsõsorban az írás nélküli, prehistorikus korok esetében lehetett melléfogni. Az ókori és a középkori írásos források e tekintetben még akkor is fontos támpontot nyújtanak, ha szerzõik bizonyos kérdésekben a történészek megítélése szerint tévedtek vagy szándékosan torzított módon írtak eseményekrõl, népcsoportokról. (...)
A RADIOKARBON ALAPÚ KORMEGHATÁROZÁS
Az abszolút kormeghatározás kérdésében sokáig egy helyben topogó régészeti kutatásnak a természettudomány, pontosabban az atomfizika nyújtott segítséget. A módszer alapja a minden szerves anyagban elõforduló szénatom egyik ritka formációjának: a 14-es, radioaktív izotópnak (14C) a vizsgálata (innen a „radiokarbon” elnevezés). Ez a szénizotóp egy adott korszak atmoszférájában és az akkor élt szervezetekben, tehát növényben, állatban és emberben azonos és állandó, bár kis mennyiségben fordul elõ: lassan bomlik és a szervezet újra felveszi a környezetbõl. Ez az egyensúly az adott élõlény pusztulásáig áll fenn. Ezután visszafordíthatatlanul csökkenni kezd a 14C mennyisége, hiszen csak bomlik, de már nem kap utánpótlást. Bomlásának egyenletességét és gyorsaságát az atomfizikusok pontosan megfigyelték: kb. 5500 év kell ahhoz, hogy a 14-es szénizotóp mennyisége a felére csökkenjen. A módszer szellemes és egyszerû: egy erre alkalmas laborban csak meg kell számlálni egy faszéndarabka, egy szenült mag vagy csont anyagában megmaradt 14-es szénizotópokat, máris tudjuk az abszolút korát.
Bár a fizikusok eredményeiket már a II. világháború után nem sokkal közzétették, idõ kellett ahhoz, hogy a módszert a régészeti kormeghatározás céljaira is igénybe vegyék. A vizsgálatok az akkori világ fejlettebb, pénzben és eszközökben gazdagabb, ugyanakkor õskori leletanyagban szegényebb felében terjedtek el elõször. Ám kezdetben a brit Antiquity hasábjain közölt európai radiokarbon-adatok még a Kárpát-medence és a Délkelet-Európa õskorával foglalkozó régészek körében is döbbenetet, majd hitetlenkedést, végül pedig felháborodást váltottak ki, ami többüknél, fõleg a német tipológiai iskola követõinél a módszer sokáig tartó merev elutasításához vezetett. A Kr. elõtt 1400-nál korábbi korszakokra vonatkozó adatok ugyanis jóval korábbiaknak bizonyultak, mint azt a történeti kronológia megalkotói feltételezték, sõt, idõben visszafelé ez a szakadék egyre nõtt, és a magyarországi élelemtermelés kezdete, a neolitikum például már teljes 1500 évvel kezdõdött korábban a radiokarbon-kronológia alapján!
Az éles vita az európai õskorkutatás sarkalatos pontjai körül forgott, és nem csak az idõrenddel volt összefüggésben. A radiokarbon-adatok ugyanis egyfajta idõrendi törésvonalat alkottak, amely éppen a Kárpát-medence déli része mentén húzódott, és amelytõl északra már semmilyen korábban elfogadott dátum nem állta meg helyét. Aki viszont elfogadta a meglepõen korai európai radiokarbon- adatokat, súlyos õstörténeti problémával került szembe. Hiszen ha például a késõ neolit és a kora rézkor, azon belül pedig a réz- és az aranymûvesség ennyivel régebbi, akkor hogyan lehetséges égei-balkáni eredetük? Hasonlóan nagy vihart kavart egy, az erdélyi Alsótatárlakán napvilágra került és a mezopotámiai ötezer éves írásjelekhez hasonlóan bekarcolt agyagtáblácskák ügye. A hagyományos kronológia hívei bizonyítottnak látták a kapcsolatot, ami ezzel együtt a Kárpát-medencei középsõ neolitikum hagyományos keltezését támasztaná alá, szemben a másfélezer évvel korábbi radiokarbon-adattal. Mások a táblácskákon lévõ jeleket önálló találmánynak, helyi „proto-írás”-nak gondolták, a lelõhely késõbbi, kora bronzkori rétegéhez kap- csolták vagy egyszerûen hamisítványnak tartották. Végül az egész „ex oriente lux”- (keletrõl jön a fényesség) elmélet ingott meg alapjaiban. Lehetséges, hogy olyan fontos, az emberi fejlõdést elõrevivõ találmányokat, mint a fémmûvességet vagy az írást nem a délkeletrõl érkezett bevándorlók hozták magukkal, hanem azokat helyben, mindenkitõl függetlenül és ráadásul korábban találták fel?
A szûnni nem akaró vitát csak tovább korbácsolta az ún. kalibrált, kiigazított radiokarbon-adatok megjelenése. A környezeti viszonyok változásait figyelembevevõ, a radiokarbon-adatok hibahatárait szûkítõ kalibrált adatoktól joggal várták, hogy csökken a szakadék a kétféle kronológia között. Valójában a kalibrált adatok még korábbi idõpontokat adtak! Ettõl kezdve már a „hagyományos” és a kalibrált adatoknak hitelt adó régészek között is ellentét támadt. Kísérlet történt Magyarországon a „mérsékelt kronológia” megalkotására is, amely a kalibrálatlan adatokból kiindulva, azokat kissé még fiatalabbnak tartva igyekezett egységet teremteni a történeti és a radiokarbon-kronológia között.
A vitát ismét csak egy kívülrõl érkezett, egészen más módszer alkalmazása segített lezárni. A legutóbbi évtizedek feltárásai során egyre több helyen került elõ ugyanis olyan európai fa-leletegyüttes, ahol az évgyûrûk átfedései az egyes maradványokon már nemcsak Amerikában, hanem olyan Magyarországhoz közeli vidéken, mint például az Alpok déli és keleti lejtõin vagy a Bodeni-tó környékén is pontos sorozatokat adtak. Az úgynevezett dendroadatok hibahatára pedig már nem 80-100 év, hanem legfeljebb. néhány naptári év volt. A 14 C adatokat a fa-évgyûrû alapú keltezés eredményeivel egybevetve derült fény arra, hogy bizony a radiokarbon-kronológia, és azon belül is a kalibrált, még korábbi adatok a helyesek.
Magyarországon a radiokarbon-keltezés legfontosabb elõrevivõ alakja a debreceni atomfizikus, Hertelendi Ede volt. Önzetlen, a régészet iránti szeretetébõl fakadó munkája nyomán, az ásató régészek közremûködésével rajzolódott ki a magyarországi újkõkor és rézkor abszolút ideje. Korai, 1999-ben bekövetkezett halála után tanítványai folytatják a hazai õskor feltöltését radiokarbon-adatokk al. Ki lehet jelenteni, hogy mára a vita eldõlt, mégpedig úgy, hogy lassanként minden korszak, kultúra és abszolút keltezési adat megtalálja helyét egy újfajta idõrendi keretben, amely a század elsõ felében élt nagy gondolkodók elméleteit alapjaiban igazolja, mégis sok tekintetben megváltoztatja az európai, számunkra pedig a magyarországi õskorról alkotott képünket. (9. kép).
(...)
Bízzuk tehát a kormeghatározást a természettudományokra, vagy maradjunk a saját, régészeti módszereinknél? Természetesen az cselekszik bölcsen, aki az új módszereket szem elõtt tartja, szerencsés esetben két vagy akár többféle abszolút kormeghatározási módszert is lehetõsége van alkalmazni, ugyanakkor nem függetleníti az így kapott adatokat magától a régészeti leletanyagtól és a régészeti megfigyelésektõl, hanem együttesen, az ellentmondásokat is megjegyezve próbálja a többféle keltezési módszer elõnyeit összekapcsolni a hitelesebb õstörténeti rekonstrukció érdekében."
***
Ezek után tekintsük át, hogy az új, a geofizikai éghajlatmodell, a genetika, az atomfizika, és a régészet egyesített módszertana, elegye alapján hogyan néz ki a Kárpát-medencei régészeti korok műveltségeinek időrendje az őskortól Árpádékig (Cser-Darai szerzőpáros több táblázatából, azokat kiegészítve és más forrásokból összeállítva.
Az időrendi táblázat részleteire ki fogunk térni az egyes alfejezetekben.
A bevezetőben szót kell ejtenünk még arról is, hogy az uralkodó régészeti szemlélet erőteljesen alkalmazza az un. szalámizás taktikáját, azaz a régészeti korok emberi műveltségeit sosem átfogó jelleggel vizsgálja, hanem felszeleteli kisebb részekre, ezeket sosem egymásból eredőnek, hanem mindig egymástól különállónak tekinti, ezeket külön-külön tárgyalja, és valahogy mindig ügyel arra, hogy nehogy bárki is folytonosságot véljen felfedezni az egyébként egymást váltó, egymásra épülő műveltségekben. Ennek a felszeletelés technikának egyik kiváló eleme, hogy még az egyértelműen azonos népeket is külön-külön nevezik el, illetve az egyértelműen egymást követő, egymásból kinövő műveltségeket szándékosan egymástól eltérő nevekkel látja el a régészet, valamikor a lelőhely nevéről, valamikor az eszközről elnevezve, sőt valamikor abszurd módon egy teljesen másik ország másik időpontjára datált műveltségének nevét adják. A magyarországi őskori műveltségek nevei kifejezetten erre a szándékos megtévesztésre utalnak, hiszen szinte kivétel nélkül idegen elnevezésekkel látják el a hazai kultúrákat, lelőhelyek műveltségi besorolását. Például a középső-kőkori Érdi lelőhely egy franciaországi megyéről kapta a nevét: Charentien kultúra. Döbbenet! De ugyanígy a többi hazai műveltséget is idegen elnevezésekkel látták el: a vértesszőlősi = acheuli, a subalyuki = neandervölgyi, a szeletai = moustieri, az istállóskői = aurignaci, a bodrogkeresztúri = gravetti, és így tovább. A lényeg, hogy nehogy magyarnak tételezzük fel őket, vagy hogy felismerhető legyen két egymást követő régészeti kor egymásra épülése, folytonossága. Hiába ismerhető fel sokszor egyértelmű előzménye egy-egy műveltségnek, a hivatalos régészet akkor is kapásból rávágja, hogy "egyedi", "elkülönült", "ismeretlen eredetű"... Persze valahogyan el kell neveznie a szakembereknek az egyes kultúrköröket, népeket, ez még érthető, de az ebbe a témába mélyebben leásó laikus számára idővel érezhetővé válik az az igyekezet, amivel a régészeti szakma elzárni igyekszik a történelmet folyamatában megismerni szándékozó kutató embert az összefüggő, átfogó szemlélettől.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a szakmát feldarabolták korokra. Ez azt jelenti, ha valaki bronzkorász, elzavarják egy újkőkori telepről illetékesség hiánya miatt. Így aztán nincs gond olyanokkal, akik mégis tovább látnának a saját korukon, és átfogó jelleggel képesek lennének kezelni több tízezer évnyi magyar történelmet és folytonosságot. Merthogy - mint azt látni fogjuk - az őskőkori leletek alapján a Kárpát-medencei emberi jelenlét folytonossága megkérdőjelezhetetlen nem csak a jégkorszak alatt, de utána is, egyre dokumentáltabban: az újkőkorban, a rézkorban, a bronzkorban, és az ókor végén is és középkor elején is, amikor a nagy népmozgások zajlanak. A temetők és a genetika nem hazudik, nem lehet nyelvészeti trükközéssel, vagy politikával kijátszani
Ráadásul, mint azt láttuk fentebb, a korszerű C14-es radiokarbon kormeghatározások a hagyományos régészeti időrendet jelentősen felborították, így a Kárpát-medencei ősi műveltségek időpontjai is korábbra datálódtak, aminek egyeneságú következménye, hogy ezek a műveltségek jóval megelőzik a franciaországi és egyéb európai műveltségeket, amelyekről a neveiket kapták, magyarán nem folytatásai, hanem forrásai azoknak! Ezek után felmerül a kérdés, hogy ha a Kárpát-medencei kultúrák jóval megelőzték a "névadó" európai kultúrákat, azaz a medenceiek az elsők, a forrás, akkor nem kellene véletlenül a különböző műveltségek neveit is a legelső, eredeti lelőhelyekhez igazítani, mint pl. vértesszőlősi, vagy bükki műveltség? Ahogy Grandpierre Atilla találóan fogalmaz a Kárpát-medence a világ tudásközpontja c. tanulmányában:
"Késő (felső) őskőkor, i.e. 40000-10000: A Kárpát-medence műveltsége, Dunántúl, Bükk, Istállóskő, pilisszántói kultúra, Jankovich barlang-beli kultúra a késő őskőkorban is több vonatkozásban világszerte kiemelkedőnek számít. A korabeli kelet-európai műveltségek, a gravetti, mikrogravetti, mikrolit műveltségek a Kárpát-medencéből származnak. (...) Nem lehet az i.e. 35 000-ben már meglevő kárpát-medencei gravetti kultúrát a franciaországi, i.e. 29 000-ben keletkezett aurignaciból származtatni. Ezeknek a tényeknek legkézenfekvőbb értelmezése, hogy az aurignaci ősember Európában először az istállóskői barlangnál jelent meg i.e. 35 000 előtt, és csak úgy i.e. 29 000 körül jutott el Aurignacba. A Pireneusok-beli (Franciaország, Spanyolország) aurignac-i kultúra a Kárpát-medencéből származik. A Kárpát-medencei műveltség tehát jelentősen megelőzi a korabeli Európáét. Sőt, még az i.e. 28 700-ban Bodrogkeresztúri műveltség néven Magyarországon található a gravetti műveltség sem lehet egykönnyen a franciaországi Aurignac (az i.e. 29 000 körüli kortól kezdődik) leszármazottja, mert közel egykorú a franciaországi Aurignac kultúrával."
Ahogy azt később látni fogjuk, ez a felszalámizás igyekezete kifejezetten megmutatkozik a magyarság őstörténetével kapcsolatban, mind a Kárpát-medencei, mind a velünk rokon, őstörténetünk során folyamatos kulturális kölcsönhatásban lévő Mezopotámiai műveltségi korok tárgyalásánál is. Ez nyílvánvalóan nem lehet a véletlen műve, e mögött látványosan a folytonosság elhallgatásának érdeke bújhat meg. Oly sok csúsztatást, és elhallgatást halmozott fel a régészeti szakma (tisztelet a kivételnek!), különösen a magyarság történetével kapcsolatban, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Látni fogjuk, hogy a régészet magabiztos állításai sokszor nem állják ki a logika próbáját, túlságosan kilóg a lóláb, azaz egy átfogóbb vizsgálatnál látványossá válik a mögöttes érdek... Például az első és egyik legfontosabb kérdés: látva, hogy a Kárpát-medence bővelkedik a középső-kőkori, az új-kőkori és az ezutáni korok műveltségeinek lelőhelyeiben, akkor miért feltételezi a régészet az egyes kultúrák közötti - leletanyaggal ugyan nem rendelkező "vákuum" - időszakokról, hogy az itt élő népek távoztak innen és állandóan kiürült a Kárpát-medence? Miért ne élhetnének folyamatosan az ide született emberek, miért költöznének el, ha egyszer a környezet megfelelő és élhető számukra? Időszakonkénti kirajzásról, terjeszkedésről természetesen lehet szó a logikát figyelembe véve is, de teljes kiürülésről nem beszélhetünk egy olyan emberi tartózkodásra alkalmas élőhely esetében, mint amilyen a Kárpát-medence.
Szóval az uralkodó akadémiai régészeti és történelmi szemléletnek elengedhetetlenül alkalmazkodnia kell lassan az új fejleményekhez, nem figyelmen kívül hagyva a logika eszközét sem. Az MTA-nak talán nem újabb és újabb irodaházat kellene építenie, hanem ehelyett a feladatára koncentrálnia, amely feladat természetesen nagyon összetett, de nem lehetetlen. Példaként álljon itt néhány lehetséges út, amin el lehetne indulni, Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára c. könyvéből:
"Régészek paradicsoma
Kézbe kellene venni az elmúlt 100 év külföldi kutatásait és alaposan kritika alá venni, megköszönve az eredményeket és kiigazítani a tévedéseket. Éppen velük együtt talán, hiszen ma ők többet tudnak nálunk, mert nem pihentek a történelmet kutatandó. A példa él még, Tróját egy német amatőr régész, Schliemann ásta ki, csak mert hitt Homérosz betűinek. Illene végigásnunk nekünk is Közép-Ázsiát, Sumerből amit az Öböl-háború még meghagyott, Etiópiát, a Nagy-Tavak vidékét Afrikában, az Axumi Birodalom maradványait, a Pártus Birodalmat, a Kaukázust, Urartut, Szubar-kit, Szabiriát, Kummagyariát, Dentu-Magyariát, a szkíták, hunok, pártusok és avarok lehetséges lelőhelyeit a földi Hadak útján és még amit kell itthon, például Attila városát és sírhelyét, Árpád sírhelyét, a pilisi várkomplexumot, az avarok gyűrűit, a Zengő csúcsa körüli avar várat és mindazt, amit még régészeink tudnak és sejtenek, de nem juthattak hozzá a kutatáshoz. Meg kellene kutatni Fönicia, Kánaán, Katti, a Hettiták, Etrúria, Kréta, Trója magyari alapítású városait újra, tudván, hogy mit is keresünk. És mégegyszer külön is a Kaukázust, a subur-subar-szabir-szavárd nép ősi fészkét, mert különösen ígéretes területe ez ősi történéseinknek.
A legnagyobb tisztelet illeti mai pionír régészeinket egyiptomi munkálkodásukban. Alapos és kitartó munkájuk során nem kevés felfedezést tettek eddig is. Már kisebb csapatot szerveztek maguk köré, tanítva egyúttal az ifjabb generációt. Felhalmozott tudásukban bízva csak remélhetjük, kinevelődik egy erős csapat, amely képes lesz a nagy feladatokat ott is és máshol is elvégezni. További adatok napvilágra hozását remélem és várom Kákosi professzor és nagyszerű tanítványai egyre bővülő csapatától nemcsak közvetlen szakmájukban, de talán a magyar őstörténet szálainak kibogozásában is a Baráth Tibor által megkezdett területen.
És mindent el kell olvasni, amit kivet az ásó. Ki fogja feldolgozni és kiértékelni magyar részről az 1978-ban Afganisztánban, Tillia Tepében orosz régészek által kiásott 20000 darabos szkíta-pártus aranykincset és a többi kurgánok fantasztikus leleteit? Az angolok, németek az indo-germán őrülettől vezérelve ásták végig a Régi Keletet, mert úgy gondolták az nekik jó lehet és találnak valamit származási elméleteik igazolására. Ma már tudják, nem azt találták, amit szerettek volna, és azzal a ténnyel is szembesültek, hogy az indogermánnak, indoeurópainak hitt műveltség valójában magyar nyelvű népek, a ragozó nyelvet beszélők hagyatéka.
Mi viszont már tudjuk, hogy onnan - a Régi Keletről - jövünk* és ezt akaratuk ellenére javarészben ők bizonyították be. Köszönet és hála érte még egyszer. Nyelvészeink hadát kellene az új kutatásokra buzdítani és Körösi - Csoma és mások nyomdokain elindítani őket újra. Feladat van bőven az összehasonlító nyelvészetben, van másfél millió olvasatlan agyagtábla, frissen felfedezett ősi rokonaink régi írásait is el kellene magyarul olvasni végre, pártus-magyar, latin-magyar, etruszk-magyar, kelta-magyar, ujgur-magyar, egyiptomi-magyar, kánaáni-magyar, hétországi (hettita) - magyar stb. összehasonlító munkát is el kellene végezni, ha másért nem, hogy tisztán láthassunk. Bőven jutna feladat művészettörténészeinknek, irodalomtudósainknak, régészeinknek, néprajzosainknak, népzene-kutatóinknak, antropológusainknak, aranyműveseinknek is. A szkíták, avarok, pannonok, székelyek, kelták, piktek, ibérek, ligurok és a többiek történelmének megírása sem akármilyen feladat. A majdan megalapítandó Őstörténeti Közlöny fogná össze rendszeresen a napvilágra kerülő eredményeket, amely az egységes keretbe foglalt hun-magyar őstörténet megalapozója lehet. Nem akármilyen feladat lenne az Őstörténeti Atlasz létrehozása sem. Ismertetett könyveink temérdek térképvázlatot tartalmaznak, de érződnek rajtuk a kezdeti nehézségek, illene alaposan kidolgozni őket az elődök útmutatásai alapján, kiforrottabb egységes keretbe foglalni. És ha megtaláljuk új forrásainkat, megvalósíthatjuk azt a királyi szkíta típusú, nemes gondolkodáson alapuló történetírási módot, amelyet alább igen hiányolunk ma a világban.
(* - ez egy 1998-as könyv, későbbi műveiben Mesterházy is a Kárpát-medencei gyökerek mellett érvel)
***
De hogy a hívatalos magyar őstörténet-kutatás még fényévekre van az előzőekben bemutatott lehetőségektől, arra Bakay Kornél régész-őstörténész mutat rá, aki a következőképpen számol be a magyarországi akadémiai régészet és történetírás helyzetéről (2004-ben!), a Magyarnak lenni büszke gyönyörűség c. könyvében (részletek):
„Az 1956-os forradalom után, ... a budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, a hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materializmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de - láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került.
1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkalmazkodni. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok. Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köztudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre agresszívabb liberális szemlélet.
A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marxista főtisztviselőkkel az élén. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvel támadják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor származás és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják. Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató. Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy csoport tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kellett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával.
Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárultak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem személyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új feltevés megalapozott.”
Későbbi fejezetben így fogalmaz Bakay:
„A magyarság nem azáltal válik ki a világ népei közül, mert derekabb, vitézebb, okosabb lenne, mint a többiek. Még csak nem is az ősisége által, hanem azért, mert az 55 millió km2-es Eurázsia európai térségének kellős közepén vett birtokába egy 340 000 km2-es területet amelyet annyi balszerencse és oly sok viszály ellenére is - meg tudott tartani ezredéveken át, sőt ősi nyelvét sem vesztette el az idegen nyelvű és szokású népek tengerében sem. Ugyanakkor csakis a Kárpát-medence területét vette birtokába, s ha terjeszkedett is politikai-katonai hatalma révén, például a horvát és a dalmát vidékek felé, azokat nem népesítette be magyar telepesekkel. Történeti tény, hogy a magyarok a XIX. század végéig nem hagyták el tömegesen a Kárpát-medencét.
A Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori kultúrák népei (is) ismerték az írást, a művészetet, a mítoszokat és a zenét. A rovás betűs magyar írás ősírásnak tűnik, amely -a jelek szerint - éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Az agglutináló magyar ősnyelv hordozói, a DNS-jellemzők alapján, együtt az őshorvátokkal, az őslengyelekkel és az ősukránokkal, a Kárpát-medence őslakóinak is tekinthetők, akik nyelvi és genetikai rokonságban állottak a közép- és belső-ázsiai szkíta-hún népcsoportokkal. Nyilvánvalóan ennek tudható be a Kárpát-medencében élők iránti érdeklődés és a Kr. születés előtti VII. századtól egyértelműen nyomon követhető népesség-beáramlások, elsősorban kelet felől (szkíták, daha-dákok, szarmaták, húnok, alánok-jászok, avarok, onogur-bolgárok, magyarok, besenyők, kúnok).
A sajátos nyelv, a keleti rokonság, a haditechnikai fölény és a Kárpát-medence anyagi javakban való rendkívüli gazdagsága (ásványi kincsek, földminőség, mérsékelt éghajlat, kiváló és hatalmas ivóvíz-készletek, gyógyvizek) lehetett a legfőbb kiváltója, majd fenntartója a magyarokkal szembeni máig meg nem szűnő ellenszenvnek vagy egyenesen gyűlöletnek. A nyugat-európaiak számára a szkíta- hún- avar- magyar népek egyformán gens detestanda, azaz elátkozott népek voltak, akiktől meg kell szabadulni és akiktől csodaszép országukat el kell venni. Ez a szándék 1920-ban valóra vált.
A magyarság keleti kapcsolatai azonban rendkívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta- hún műveltségnek szoktunk nevezni. Mind nyelvészetileg, mind régészetileg, mind a DNS-vizsgálatok, mind pedig az írott források alapján határozottan elvethető a hivatalosnak tekintett finnugor származáselmélet, valamint az un. örökös vándorlás tudománytalan és primitív teóriája. A magyar nyelvet beszélő népek számos népelnevezés alatt szerepelnek a forrásokban: szavárd (szabír), hunugur, türk, badzsgirt (baskír), kazár, madzsar, magyar, hungar. S ez az egykor jelentős lélekszámú nép Közép- Ázsia és a Kaukázus térségéből települt át a Kárpát-medencébe, több hullámban, ám nem idegen jövevényként, hanem az itt élők között található ősrokonok testvérnépeként. Ez a körülmény teszi érthetővé a székely-kérdést, a Kárpát-medencei honalapítás alapvetően békés jellegét, de azt a rendkívül éles ellenérzést is, amelyet Európa népei éreznek a magyarokkal szemben.”
Később említi Bakay:
„A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen különböző csoportokat lehet létrehozni, amelyek persze, mesterséges képződmények, s ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertető jegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. Itt a fő kérdés az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek. Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kultúra folyamatossága egyúttal etnikai folyamatosságot, továbbélést is jelent. Innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a tárgyak is etnikumok kifejezői, azaz etnikumjelzők. Mivel pedig a régészeti leletek döntő többsége nem hordoz magán írott szövegeket, azaz "néma", közel száz esztendeje a régészeti kultúrák azonosítását a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg. Egy etnikum, egy nép meghatározásához milyen ismérvek szükségesek? Először is az azonos nyelv, másodjára a vérrokonságon alapuló összetartozási tudat, harmadjára az azonos szellemi hagyaték (mondák, mesék, legendák, dalok, zene, szokások, művészet, hitvilág) és végül a meghatározó közös embertani jelleg.
Azt hirdetik az MTA irányadó emberei, hogy a magyar mindig egy kicsi töredék-nép volt, amelynek történelme csak a Kr.sz. utáni IX. századdal kezdődött. A korábbi időben, évezredeken át, miután az Urál-vidékén elszakadt a finnugor-nyelvű, primitív körülmények között élő testvéreitől, szakadatlanul vándorolt, bolyongott, majd végig sodródva a délorosz sztyeppén, a kazároktól, a varégoktól, a szlávoktól, a besenyőktől megveretve, átvergődött a Kárpátokon és pánikszerűen bemenekült a Kárpát-medencébe, ahol azután tovább terelgette az állatait, nomád módon vonult ide s oda, nem ismerte a házat, a kőépítkezést, a várat, a templomot, az Egyistent, a földművelést, az írást, a művészetet, a magántulajdont, az erkölcsöt. Így szükségszerűen a kultúrnépek kedélyes kirablása, a védtelenek legyilkolása, rabszíjra fűzése, a nők megerőszakolása volt a legfőbb tevékenysége, amiért azután okkal és joggal meggyűlölte az egész nyugati világ a "vidám rablóbandákból álló" barbár magyarságot. Nyilvánvalóan egy ilyen "megriadt csordára hasonlító" hordának nem lehetett csak személyi függésen alapuló törzsi szervezete, a területi alapon szervezett állam, úgymond, csak a nyugatiak hatására kezdett létrejönni s csakis ennek köszönhető, hogy a magyarság nem tűnt el örökre a történelem süllyesztőjében.
Miért ragaszkodnak vajon a magyar tudomány kinevezett főemberei oly konokul a fenti képhez, miért sulykolják bele már a gyermekeink lelkébe és agyába azt, hogy a magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában. (Glatz Ferenc, A magyarok krónikája. Budapest, 1995, 9. oldal.) Tárgyilagosan elismerjük, hogy vezető tudósaink számára szinte lehetetlen feladat volna elismerniük egész életművük elavulását, megtagadniuk korábbi állításaikat és befogadni az újat, az új régészeti és forráskutatások egyre gyarapodó bizonyítékait. S talán még ennél is nehezebb volna beismerni népük elárulását. Mert a mai magyar értelmiség nem teljesíti legfőbb feladatát, azt amitől valaki értelmiségi és nem csak diplomás: vagyis csakis az az ember értelmiségi, aki a népéért dolgozik, annak mutat példát, annak ad útmutató irányt."
Megjegyzendő, hogy Bakay könyve 2004-es keltezésű, tehát az akkori, és az azt megelőző állapotokról szól az ő szemszögéből. Ma már talán javult a helyzet, ahogy azt a következőkben is látni fogjuk. Mert bár ugyan a hívatalos régészet ügyel rá, hogy a Kárpát-medencei magyar folytonosságot nehogy kimondja, azért van e szakterületen is előremutató változás, - hogy egy rettenetesen hülye szóképpel éljünk - a régészetet sem kell még teljesen eltemetni. A magyar őstörténettel szintén mélyebben foglalkozó Tóth Imre így ír a régészet mai állásáról:
"Ha
valaki benéz a Magyar Nemzeti Múzeum honlapjára, ott a Magyar föld
népeinek története c. kiállítás ismertetőjében többek között azt
olvashatja, hogy az Alföld település-sűrűsége már az újkőkorban (tehát
mondjuk 7000 éve) elérte a mai szintet. Tessék utánanézni! Itt az
ekésszántásos földműveléssel foglalkozó emberek már ekkor 25-30 m-es
házakban éltek, kiégetett kerámiákat készítettek, szántottak vetettek,
szaporodtak és terjeszkedtek. Előbb csak a medencén belül, majd kívül
is, Belgiumig, és az Uralig. Házakban éltek tehát, nem jurtákban, nem is
földbe vájt gödrökben, mint ahogy azt sokan szeretnék elhitetni velünk.
Mutatok egy rekonstrukciót a polgári M3 Archeoparkból:
Az ilyen házak nyomait a régészek minden korból megtalálják, egészen a XX. századig. Sőt! A tákosi református templom – Európa egyetlen paticstemploma – ma is áll!
Régészeti körökben közismert, hogy Magyarország kivételesen gazdag régészeti leletekben. Olyannyira, hogy ezeknek a tömege világrekord számba megy. Megint csak egy példa: az M7-es autópálya építése során Zamárdi és Ordacsehi között (30 km) másfél millió leletet találtak, és ezek a leletek az újkőkortól kezdve minden közbeeső korból egészen a mai napig reprezentálják az itt folyamatosan jelenlévő népességet. Nem hiányzik egyetlen időszak sem! Ugyan hogy is lehetett volna üres a Kárpát-medence bármikor, ha egész Európában itt kerül elő a legtöbb lelet, és nincs egyetlen időszak sem amelyből ne kerülnének tömegével elő?
Az ilyen házak nyomait a régészek minden korból megtalálják, egészen a XX. századig. Sőt! A tákosi református templom – Európa egyetlen paticstemploma – ma is áll!
Régészeti körökben közismert, hogy Magyarország kivételesen gazdag régészeti leletekben. Olyannyira, hogy ezeknek a tömege világrekord számba megy. Megint csak egy példa: az M7-es autópálya építése során Zamárdi és Ordacsehi között (30 km) másfél millió leletet találtak, és ezek a leletek az újkőkortól kezdve minden közbeeső korból egészen a mai napig reprezentálják az itt folyamatosan jelenlévő népességet. Nem hiányzik egyetlen időszak sem! Ugyan hogy is lehetett volna üres a Kárpát-medence bármikor, ha egész Európában itt kerül elő a legtöbb lelet, és nincs egyetlen időszak sem amelyből ne kerülnének tömegével elő?
A
másik fontos dolog amit a leletekkel kapcsolatban ma már tudni illik,
az az, hogy az itteni leletek rendre öregebbek a máshol találtaknál. És
ugye, ami itt volt előbb, azt nem lehetett később máshonnan idehozni.
Megint csak egy idézet, ami ezt bizonyítja: Bánffy Eszter, az MTA
Régészeti Intézetének egyik vezetője nyilatkozta a következőket: “Többek
között például kiderült, hogy a réz- és aranyművesség első virágzó
időszakában, a korai rézkorban nem úgy törént, ahogy korábban gondolták,
hogy na természetesen ez is Anatóliából, Kis-Ázsiából az Égeikumon és a
Balkánon keresztül jutott át Európába. A fémanalízis ugyanis kimutatta,
hogy a híres várnai aranytemető anyaga, ahol egy-egy sírban akár több
kiló aranytárgy is előbukkant, az bizony nem keleti eredetű arany, hanem
az erdélyi aranybányákból származik. Ez volt az a felfedezés, amely a radiokarbon kronológiával összefonódva
megfordította az egész elképzelt kulturális trendet. Innentől kezdve az
újrégészet követői azt állították, hogy fordítva történt a dolog: ami
Európában, a Kárpát-medencében vagy akár attól is északabbra fekvő
régiókban zajlott, az volt az elsődleges, az volt az eredeti.”
***
A következő idézet Szondi Miklós - Történelmünkhöz magyarul c. nagyon szépen összeállított ismeretterjesztő művéből származik:
"Mégis hogyan láthatnánk tisztán ebben a helyzetben? Ebben nagy segítség Radics Géza munkássága, aki az 1956-os forradalmat követően az USA-ba került és elhatározta, hogy összegyűjti a magyarság történelmével kapcsolatos írásokat. Ő már abban az időben is hozzájuthatott a külföldön élő, ott dolgozó magyar szakemberek műveihez is és ugyanakkor figyelemmel kísérte a hazai szerzők munkásságát is. Ezt tette évtizedeken keresztül, mikorra „összeállt” neki a kép. Ezt könyvek, tanulmányok formájában is közreadta és ingyen terjeszti a Kárpát-medencében, ahova szívesen jön haza nyaranta, hogy előadásokat tartson e témában. Ő az, aki a megoldás kulcsát a Kárpát-medencei őstelepesekben, őslakosságban, a köznépben látja. Radics szerint őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe..., korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült.
Ezeket a hódítókat olvasztó tégelyként fogadta be az őslakosság mind genetikailag, mind nyelvészetileg. Hogy milyen nyelvet beszélhettek ezek az őstelepesek? Számomra erre az a válasz, hogy amilyet az ő utódaik, vagyis mi. Ezt erősíti meg Radics is, amikor ezt írja: „A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűség ezt kizárta”. Ezt az állítását a régészeti feltárások is igazolják. A mellékelt térképet [15. – 42.] László Gyula felkérésére Szentes környékéről készítette Kovalovszki Júlia. Látszik rajta hogy az „avar” és a „honfoglalás” kori lelőhelyek együttesen sem érik el az ősi lelőhelyek számát, igaz ugyan, hogy ezek története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre.
A nagyszámú őslakosság és a hódítók arányaira enged következtetni Béresék azon megállapítása is, miszerint az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok bejövetelével alig változott a térség génállománya. Arról az őslakos génállományról van szó, akinek a megtestesítője az a földből élő parasztember, aki mindig is körme szakadtáig ragaszkodott a földjéhez, attól függetlenül, hogy éppen milyen hódító uralkodott rajta. Ők voltak mindig is többségben, ebből adódóan ők képviselték a folytonosságot a nemzet életében.
A csöndes többség hatalma ez. Ezért van az, hogy az újabb korban is hiába volt a Dunántúl négyszáz évig a Római birodalom része, ott mégsem latinul beszélnek. Hiába volt itt a török 150 évig, mégsem beszélünk törökül és hiába voltak az elmúlt századokban az uralkodó osztályok diktálta külföldi nyelvek a hivatalosság rangjára emelve, mi mégis az anyanyelvünkön beszélhetünk. Milyen igaz tud lenni Petőfi Sándor sora: „Habár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr!”"
Ehhez kapcsolódhat ez a feltárás is:
http://mno.hu/szembeszed/feltarjak-a-karpat-medence-legosibb-hazat-es-titkait-1240339
***
Egyéb érdekességek:
Az angol régész, Gordon Childe szerint a kőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia, Kárpát medence, Kréta háromszögben. Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory c. művében.
"A Kárpát medence volt a szarvasmarha európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni."
A Kárpát medence az őskőkor (a paleolitikum)-tól kezdve Európa legsűrűbben lakott területe volt. A Kárpát medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa benépesedésének is.
H. Würm (Würm a göttingeni egyetem neves professzora) kutató igazolta, hogy a Kárpát medencében a gabonafélék kinemesítése az Őscirokból az i.e. 6.000-ben már befejeződött. Állítását igazolják a gabona termesztéséhez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárásai és azok kormeghatározásai Tarcal, Tokaj, és Csitár határában.
A Kárpát medencéből származik és terjed el Európában később:
- az epigrafikai és paleográfiai írásrendszer a gyökrendszerű, fraktál ősnyelvvel
- a korong előtti és a korongolt kerámia
- a gabona kinemesítése az őscirokból
- a fémbányászat
- a fémművesség
- a háziasított sertés és szarvasmarha
- az ötvös művészet és a technikai civilizáció alapja a kerék, a kengyel!
Gordon Childe és Fritz Sachermeyr szinte egybehangzóan írják műveikben, az Európai népek tanítómesterei a Kárpát medencei scythák voltak.
Ajánlott még ezt az oldalt böngészni, számos új magyar régészeti lelet híranyaga és sok egyéb érdekesség található itt összegyűjtve az elmúlt évtízedből, melyek mind megerősítik a fentieket:
http://magyarostortenet.gportal.hu/
A nap mint nap előkerülő leletek arra utalnak, hogy a Kárpát-medence kezd a régészek új paradicsomává válni... a feltárt leletek pedig arra engednek következtetni, hogy
- a Kárpát-medence folyamatosan lakott legalább az újkőkor óta
- a Kárpát-medencében már 7000-8000 évvel ezelőtt olyan szinten éltek az emberek, mint egy XVII. századi magyar faluban (legfeljebb az ekéjük nem vasból volt)
... ennek tükrében akkor joggal kérdezhetjük, hogy a történelemkönyveket nem kéne tán "némileg" átírni...?
Feltétlenül meg kell említeni itt a régészeti fejezetnél Richard Rudgley (angol író, régész), Marija Gimbutas (litván származású amerikai régésznő), Clive Gamble (angol régész, antropológus), Gáboriné Csánk Vera (régésznő), Torma Zsófia (a világ első régésznője) Gordon Childe (őstörténész, régész), Julius Oppert (asszírológus), László Gyula (régész-történész), Makkay János (régész) nevét, amely ősforrások munkáiból sokat merítettek az általunk idézett források, és akiknek rengeteget köszönhetünk a magyarság történetének hiteles feltárásával kapcsolatban, még akkor is ha esetleg némelyiküknek nem feltétlenül ez volt a munkásságuk alapvető célja, vagy más szellemiségben írtak, de az adataik hasznosak egy teljesen más nézőpontú, igazabb történelem megírásához. (a többi forrás megtalálható az idézett könyvekben, tanulmányokban.)
Ezután nézzük meg részleteiben a régészeti korok műveltségeinek időrendjét, a régészek által felállított korszakok mentén:
