III.1. Régészet - Őskőkor

(bevezető oldal, tartalomjegyzék)

A MAGYARSÁG EREDETE 

III.  FEJEZET

III.1. Régészet - Őskőkor
(Kr.e. 450 000 - 15 000)

Jégkorszakoknak azokat a hosszabb ideig tartó periódusokat nevezik, amikor a Föld átlaghőmérséklete jelentősen csökken, ami azt eredményezi, hogy a bolygónk sarki területein a jégtakaró elkezd hízni. Ilyen jégkorszakok többször is voltak a Föld életében, az ezeket határoló időpontokat illetően többféle adattal is találkozunk a szakirodalomban. Általában azonban négy jégkorszakról beszélnek, amelyek mindegyike az Alpok vidékének kis tavairól, folyóiról kapta a nevét. A legrégebbi, a Güncz-periódus, kb. 660 ezer évvel kezdődött, és kb. 500 ezer évvel ezelőtt fejeződött be. Ezt követően kb. 60 ezer évig tartott a meleg szakasz. Ezt követte a Mindel-jégkorszak, amely kb. a Kr. e. 440 és 320 ezer évek között tartott. A következő, a Riss-periódus, kb. 200 ezer éve kezdődött, és 120 ezer éve ért véget. Az utolsó, a Würm-szakasz kb. 100 ezer éve kezdődött, és 10 - 15 ezer évvel ezelőtt fejeződött be.

Az utolsó három eljegesedés (Mindel – Riss – Würm) korának antarktiszi hőmérsékleti adatai a Vosztok-jégfúrás alapján, az elmúlt 400 ezer évben:

A jégkorszakokban a jégtakaró Észak-Amerikában és Európában is mintegy 2-3 ezer méter vastagságot ért el. Kivéve a Kárpát-medencét, ahol a vékony földkéregnek, a földhő közelségének köszönhetően nem alakult ki jégréteg, ezáltal volt biztosítva az élővilág túlélése. Tundra és parktundra környezet volt a jellemző ekkoriban a Kárpát-medencére (nagyjából hasonló, mint a mai Alaszkában):

 (illusztráció)

A jégkorszakok utáni helyzetről egyelőre csak röviden: az uralkodó „magyar” „akadémiai” régészeti szemlélet szerint a legutolsó jégkorszakot követően a Kárpát-medence kiürült, mert szerintük az itt élő vadászok északra távoztak, követve a mamutok és szarvasok nyomát. Ezzel szemben a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő északi irányú nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később. Viszont a Kárpát-medencében továbbra is adottak voltak a feltételek... 

Szükségünk lesz az egyes őstörténeti korszakok ismeretére is. Ezeket az ember által készített eszközök anyaga és megmunkálása szerint különböztetik meg, és a következőképpen osztják fel:
Kőkorszak: kb. 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött (abból a korból származnak az első szerszámleletek), és Kr. e. 4500-ig tartott. Ezen belül több kort különböztetnek meg: 

a) paleolitikum (őskőkor vagy pattintottkő-kor). A homo sapiens megjelenésétől az utolsó jégkorszak végéig. Ezt is több szakaszra osztják. 

Alsó paleolitikum: kb. 2,4 millió évtől Kr. e. 100 000-ig; középső paleolitikum: kb. Kr. e. 100 000-36 000 között; felső paleolitikum: kb. Kr. e. 36 000 - l0 000 között. A felső paleolitikum korát az egyes időszakokban tapasztalható "ipar" nyomán további szakaszokra bontják, eszerint Európában a következő szakaszokat különböztetik meg: aurignaci, gravette-i, solutréi, magdaléni. 

b) mezolitikum (átmeneti kőkor): kb. Kr. e. 10 000-7000 között 

c) neolitikum (újkőkor vagy csiszoltkő-kor): kb. Kr. e. 7000-4500 között Európában: rézkor (Kr. e. 4500-3300), bronzkor (Kr. e. 2500-800), vaskor (Kr. e. VIII-I. század közepe). (A mezolitikum, a neolitikum és a rézkor fenti meghatározása Eurázsia területeire vonatkozik, más földrészeken a kőkorszak különböző szakaszai tovább is tarthattak, helyenként akár a XX. századig.)

A Kárpát-medence őskora (Kr.e. 450-11 évezred)

"Meglepő módon - noha minden iskolás gyerek is tudja, hogy a világ első ismert civilizációi a nagy folyók partjain alakultak ki - a Duna és a Tisza kultúrkörei általában kevés figyelmet kapnak. A történelemkönyveket olvasgatva az embernek könnyen az az érzése támadhat, mintha Európának nem lett volna őskora, mintha az európai kultúra a római hódítással kezdődött volna."

(Bunyevácz Zsuzsa, író) 

A következőkben látni fogjuk, hogy Európának, de különösen a Kárpát-medencének igenis létezett őskora, nem is akármilyen. Bevezetésképpen a MAGYAR RÉGÉSZ SZÖVETSÉG Az őskőkor és az átmeneti kőkor c. tanulmánynak részlete következik:

T. Biró Katalin  Az ember megjelenése Magyarországon

"Az õskõkor (görög eredetû idegen szóval, paleolitikum) az emberiség történetének leghosszabb szakasza. Kezdetét az emberrel foglalkozó különféle szaktudományok más-más eseményhez, idõponthoz kötik: a régészet szempontjából döntõ tényezõ az ember környezet-átalakító, szerszámkészítõ tevékenysége, amelynek nyomait ásatásokon feltárhatjuk. Idõbeli kerete a jégkorszak. (1. kép) A földtörténet során több jégkorszak is megfigyelhetõ volt, okait általában csillagászati tényezõkre vezetik vissza. A jelenlegi jégkorszak mintegy 2 millió éve kezdõdött: hideg (glaciális) és melegebb (interglaciális) szakaszok váltják egymást, amelyek egyben tagolják is az õskõkor eseménytörténetét. A hosszabb, évszázezredekkel mérhetõ glaciálisokon belül kisebb klímaingadozások figyelhetõk meg (stadiális, illetve interstadiális szakaszok). Ma is egy felmelegedési idõszakban élünk, ennek mintegy tízezer évvel ezelõtti kezdete gyakorlatilag az õskõkor végét is jelenti. 

Az õskõkor idejére tehetõ számos, a modern ember kialakulásában alapvetõ folyamat: a mai ember biológiai értelemben vett kialakulása, a beszéd, az elvont gondolkodás kialakulása, a szerszámok megjelenése. Az alsó paleolitikum embere már ismerte a tüzet – errõl éppen Vértesszõlõs közel félmillió éves leletei tanúskodnak. A középsõ paleolitikum emberének a túlvilágról alkotott elképzeléseit igazolják az ebbõl a korszakból megismert temetkezések; talán a Subalyuk-barlangban talált neandervölgyi emberek maradványai is így kerültek a földbe. A felsõ paleolitikum emberét külsejében, gondolatvilágában már semmi sem választja el a modern embertõl: az antropológiai anyag vizsgálatán kívül errõl tanúskodik a korszak mûvészete – barlangi festészet, kisplasztika – is, amelynek kiemelkedõ alkotásai még napjaink mûvészeire is hatnak. Õseinket tehát nem primitív vadakként, hanem a megélhetésért, az életben maradásért keményen küzdõ, találékony és ügyes embereknek képzelhetjük el, akik a mainál sokkal keményebb világban állták meg helyüket. 

Hosszú ideig a szaktudomány tagadta az õsember magyarországi jelenlétét, mondván, hogy Magyarország területe a jégkorszakban lakhatatlan volt. A döntõ bizonyítékokat Herman Ottó tárta a tudományos közvélemény elé, majd Kadic Ottokár paleontológusnak a Szeleta-barlangban végzett ásatásai során hiteles körülmények között, rétegtanilag egyértelmû helyzetben és jellegzetes jégkorszaki faunával került elõ az a leletanyag, amely véglegesen lezárta a magyarországi paleolitikum létezése körüli vitát. A földtudományok képviselõinek, a paleontológusoknak, a geológusoknak az õskõkor kutatásához való hozzájárulása – különösen a kutatás korai idõszakában – meghatározó volt. Az õskõkor kutatása ma sem létezhetne a társtudományok, elsõsorban a negyedidõszak élõvilágával, klímájával, természetföldrajzi környezetével foglalkozó szakemberek segítsége nélkül, akik viszont a régészeti módszerekkel feltárt lelõhelyekrõl saját kutatásaikhoz is alapvetõ forrásanyagot kapnak. A lelõhelyek folyamatosságának hiánya és a leletek szegényessége természetesen csak viszonylagos. Nem létezik abszolút folyamatos rétegsor még az általunk leggazdagabbnak ismert területeken sem. Ugyanakkor Magyarország területén tártak – és tárnak – fel olyan kulcsfontosságú lelõhelyeket, mint az alsópaleolit Vértesszõlõs, Érd és Tata középsõ paleolit telepei. A felsõpaleolit vadászok folyóvölgyi teraszok mentén sorakozó lelõhelyei kiváló lehetõséget adnak az egykori települési szokások megfigyelésére. A legújabb kutatások pedig azt a korábban is sejtett megfigyelést támasztják alá, hogy a jégkorszak végén, az átmeneti kõkorban (mezolitikum) a területen élõ népességnek jelentõs szerepe volt a termelõ gazdálkodás ismereteinek közvetítésében Európa északi és nyugati területei felé."


A Kárpát-medence és az ezzel párhuzamos magyar nép őskorának megismeréséhez Cser Ferenc - Darai Lajos kutatók segítségével tekintsük át a Kárpát-medencei műveltségek alakulását, korszerű, geofizikai módszerekkel megállapított időrendjével, a régészeti lelőhelyek alapján, az Őskőkortól a jégkorszak végéig:

A KÁRPÁT-MEDENCE ŐSKORI MŰVELTSÉGI RENDJE

***

A továbbiakban a Kárpát-medencei kőkori műveltségeit tekintjük át, több forrásból idézve részleteket, az egyes forrásokat az alábbi névkezdőbetűkkel különböztetjük meg:
[CSD] = Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyve
[BZS] = Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete c. könyve
[ŐSR] = Magyarország a XX. században kiadvány Ősrégészet fejezete
[RÉG] = MAGYAR RÉGÉSZ SZÖVETSÉG Az őskőkor és az átmeneti kőkor c. tanulmánya 
 

[CSD]  
"Ember a Kárpát-medencei jégkorban 

A Würm leghidegebb időszaka 22 ezer és 20 ezer éve zajlott le, és a fölmelegedés már 16 évezrede megindult. (...) a Kárpát-medence ekkor bőven lakott volt, az évi középhőmérséklet bár erősen lecsökkent, de koránt sem borította jég az egész Kárpát-koszorúval övezett tálat. (...) Gáboriné a Pilisben–Gerecsében élt "barlangi vadászok vagy barlangi eszkimókról" elmondja, hogy barlangjaik mindig sík vidék felé nyíltak, ahol nagyobb tömegekben élhettek, bár még nem találták meg telepeiket. Mindenesetre a pilisszántói barlangfülkénél 1200 rénszarvas 400 gömbforgóját találták, ami arra utal, hogy ezt a nagy mennyiségű húst és bőrt elszállították valahová. (Amikor egyébként szerzőink (a Semino kutatócsoport) szerint az egész Kárpát-medence ki volt ürítve.) (Gáboriné [1980] pp.: 247.) A 3. ábra a Würm leghidegebb időszakában Európa klíma övezeteit mutatja be. Látható az ábrán, hogy a teljes eljegesedés a Kárpát-medencétől észak-keletre haladva egy parktundra övezetet hagyott, ami az Ural hegység déli csücskén át nyúlt Ázsiába. Ennek a területnek a déli szakasza Európa középső és nyugati részében bőven adott a már modern (aurignaci és gravetti) embernek életlehetőséget (...) "

Vértesszőlősi és budai I. ember és műveltség 

[RÉG]
"Vértesszõlõs kis község Tata és Tatabánya között, a Gerecse lábánál. A 60-as években az emberrel foglalkozó tudományágak képviselõi szerte a világon megismerték – bár kimondani ma sem nagyon tudják – a falu nevét. Egy régészeti felfedezés a tudományos népszerûség oka. A falu hegy felõli végén nyitott községi kõbányát az 1900-as évek elejétõl ismerték az õslénykutatók. A jégkorszak közepérõl származó – 4-500 000 éves – állatcsontok tárháza volt a bánya, s az ötvenes évek végétõl mutatós levéllenyomatokat is gyûjtöttek a mésztufából. A régészeti leletekre 1962-ig kellett várni. A feltárás 1963–1968 között Vértes László munkája és érdeme: Magyarország mindmáig egyetlen hiteles alsópaleolit telepét ismerhettük meg itt. 
A régészettudomány különös szerencséje, hogy a leletek kedvezõ körülmények között ágyazódtak be, az õskõkori telep alig-alig sérült, így sokoldalúan vizsgálható és értékelhetõ lelõhely feltárása vált lehetõvé. Az elõkerült leletanyag gazdag és változatos. Rekonstruálható az élõ és az élettelen környezet, a települési körülmények, az ember élelemszerzõ és eszközelõállító tevé-kenységének különbözõ mûveletei s maga az ember is. Emellett olyan kultúrtörténeti jelenségekre találunk bizonyítékokat, amelyek jelentõsége túlnõ az egyedi lelõhely értékein. (...) 
Hosszú ideig laktak itt ezen a változatos, vonzó vidéken, s több jelentõs éghajlatváltozást megértek. Sorra lakhatták a közeli medencéket. A jelenkori bányászat során megsemmisült medencék maradványaiból 8-9 helyrõl is gyûjtöttek régészeti leletanyagot a bánya néhány hektárnyi területén. A bemutatóhelyen körbeépített medencébe ötször tértek vissza. A tufamedencékbe való telepedés ritka és sajátos szokás. A szakemberek elõtt ismeretes volt, hogy az elõemberek kora után néhány százezer évvel, a neandervölgyi idõkben ez a települési forma már általánosabbnak tekinthetõ. Vértesszõlõs bizonyította be, hogy az elõzmények ilyen távoli múltba nyúlnak vissza. A „medencelakások” és a környék kedvezõ adottságainak felismerése, ismétlõdõ kihasználása az itt megtelepedõ emberek szellemi szintjét is tükrözi. 
Az idõjárás a jégkorszak éghajlati ciklusainak ütemében fokozatosan, ám gyökeresen megváltozott. A csapadékos, meleg éghajlat alatt keletkezett mésztufát a száraz, hideg idõszak jellegzetes üledéke, a lösz váltotta fel. Az emberek azonban még mindig nem hagyták el ezt a helyet, településük nyoma a löszben is megtalálható. Életvitelük csak kissé módosulhatott a megváltozott környezet következményeként. A túléléshez-továbbéléshez szükséges anyagi javak megszerzésének természetközeli módja és az igényeket nem meghaladó mértéke mindig arányban állt a természeti erõforrások megújulásával, a terület népességeltartó képességével. Az élelmiszerforrások nem merültek ki, s így semmi nem késztette újabb területek meghódítására a kis közösséget. 
Az élettelen környezetnek egy másik összetevõje legalább annyira fontos az õskõkori emberek életében, mint a menedéket adó medence: a kõeszközök nyersanyagainak gyûjtõhelye. A vértesszõlõsi elõembereknek a közeli folyó hordaléka volt ez a fontos forrás. Az Átalér medrét széles kavicslepel kíséri a néhány kilométerre lévõ torkolatig. A folyó a Vértesbõl a Dunáig tartó útja során lekerekítette, legömbölygette a vizében szállított éles kõzettörmeléket. Ebbõl, a teleptõl mindössze néhány száz méternyire lévõ vastag kavicstakaróból kiválogatták a jó minõségû, tojás vagy kisebb krumpli méretû és alakú kavicsokat: fele-fele arányban kvarcitot és kovát. 
Az idõ elõrehaladtával az eszközök megmunkálása egyre tökéletesedett. A vértesszõlõsi elõembertelep életének vége felé már gondosabban válogatták az alapanyagot, ügyesebben munkálták meg az éleket. Régészeti módszerekkel az igényesség, a készség, a kézügyesség gyarapodása így követhetõ rétegrõl rétegre nyomon – elõre haladva az idõben. 
A hely kiválasztása az élelemszerzés szempontjából is szerencsés volt. A két hegységet (Gerecse és Vértes) elválasztó völgy eltérõ jellegû tájakat köt össze. A hegyvidék és a síkság találkozása, az erdei és a vízközeli élõhely, az ivásra- dagonyázásra alkalmas források közelsége változatos állatvilágnak adott otthont. A vértesszõlõsi elõember étlapján kis- és nagytermetû, növényevõ és ragadozó állatfajok számos példánya szerepelt. 
Az állatoknak volt még egy hasznuk, szokatlan és nagy jelentõségû: a telep lakói az apróra összetört, friss állatcsontokból szép, sugaras tûzhelyeket raktak. A 40-60 centiméter átmérõjû, erõsen átégett tûzhelyfoltok erõteljes bizonyítékai annak, hogy az elõember, elsõként az emberi fejlõdés korai történetében, õrizte, táplálta a tüzet. A csont ilyen célú felhasználása azért is meglepõ, mert a vértesszõlõsi telep életének elsõ felében – ami igen hosszú idõszak, akár több évezred is lehetett – rendkívül kellemes volt az éghajlat: bõségesen volt fa is erre a célra. Vértes László, a telep feltárója szerint az emberek tapasztalati úton felismerték a zsíros csont kedvezõ tulajdonságait: nagyobb hõt ad, hosszabban izzik és kevesebb gondoskodást igényel. 
A vértesszõlõsi források környékére elõször a jégkorszak második eljegesedésének (Mindel glaciális) egy kis meleg periódusában érkeztek az elõember-csoportok. A radiometriai, fizikai-kémiai elemzések alapján ez az idõpont kb. 350 000 évvel ezelõtt lehetett. A legidõsebb és legfiatalabb települési szintet több ezer év választja el egymástól. A vértesszõlõsi elõemberi telep életének megszûnte után a hazai õstörténetben hosszú szünet következik. Nem tudjuk, hogy a Kárpát-medence közepe kiürült-e, vagy csak nem találjuk az emberi élet nyomait."

[ŐSR]
"A régebbi (vagy alsó) paleolitikum kb. 2,5 millió évtől 130–80 000 évvel ezelőttig tartott. {V-357.} A Günz-, majd a Mindel-fázis uralkodó kultúrája a szakócás abbevillien. Ezzel részben egy időben, a Günzben él a clactoni (Essex, Anglia) szilánkipar. Ebből a korból fa- és csonteszközöket is ismerünk. A Mindel-eljegesedéstől a Rissig alakult ki a mandula alakú szakócákat készítő kultúra, az acheuléen. Ennek 2. és 3. fázisával párhuzamosítható a mi vértesszőlősi (Komárom-Esztergom megye) lelőhelyünk, amelyet 1962-ben Pécsi Márton (1923–) geográfus fedezett fel a mészkőbánya mésztufarétegeiben; a régészeti kutatást Vértes László (1914–1968) vezette (1963–1968). Vértes a III. számú munkahelyen öt, a többi ásatási helyszínen négy települési réteget tárt fel, ami arra utal, hogy a területre 4–5 alkalommal tértek vissza. A lelőhely abszolút évszámokban kifejezett kora a tórium-uránium mérések szerint kb. 350 000 év. (A különböző laboratóriumokban végzett mérések 800 000 és 270 000 év között szóródtak.) A feltárt előember-maradványokat (fogak, nyakszirtcsont) – átmeneti jellegük miatt – Thoma Andor (1928–) a Homo erectus seu sapiens Paleohungaricus névvel illette."

[BZS]
"Samu alig ha nevezhető " közönségesnek". Egyrészt , agyának térfogata nagyobb, mint - az emberré válás folyamatának ismeretében - várható lenne. A nyakszirtcsont anatómiai vizsgálatát Thoma Andor végezte, aki egy valószínűség-számítási vizsgálattal próbált a meghatározni a csontdarabból a koponyatérfogatot. Arra a megállapításra jutott, hogy Sámuel agya nagyobb volt 1400 cm3-nél (tájékoztatásul: a mai emberi agy átlagos térfogara kb. 1400 cm3). Ez azt jelenti , hogy a koponyaméret alapján Samunak az értelmes ember, a homo sapiens csoporthoz kellene tartoznia, mégis a homo erectus seu sapiens palaeohungaricus, tehát "magyarországi , felegyenesedve járó , esetleg már a sapiens fajba tartozó előember" nevet kapta. Ennek az az oka, hogy a Thoma Andor által felsorolt hat anatómiai jellegzetesség alapján viszont a homo erectushoz tartozik, "csupán" a koponyatérfogata mutat a sapiens irányába. Ezt a nagy koponyatérfogatot Thoma úgy magyarázta, hogy a vértesszőlősi ember agyveleje " hirtelen" és " szokatlan" (!) fejlődésen ment át. 
Samu agyának jellemzése érdekében meg kell említeni, hogy az anglia Swanscombe-ban találtak egy embermaradványt, amely sok jellegzetességében annyira egyezik a vértesszőlősivel hogy akár az utódának is lehetne nevezni, ám 200 ezer évvel fiatalabb nála. A koponyatérfogata viszont l00 cm3 -rel kisebb (!). Úgy tűnik, Samu agya "megelőzte korát", sőt az eszközei is előrefutást mutatnak - állapítja meg Gáboriné Csánk Vera: "ezek az eszközök, ez az ipar a technológiai paraméterek tekintetében elérte... azt a kultúrát, amelynek mindössze 30-40 ezer év a kora!" Tehát Samu százezer évekkel járt előbbre az eszközkészítés tekintetében is. De a táplálkozásában is "előrefutott": a telepen összehordott hús ugyanis elérte azt a mennyiséget, amennyit egy sokkal későbbi embercsoport vadászott. 
Így Samu - nevezzék akár" erectusnak vagy sapiensnek" mindenképpen a homo sapiens kialakulásának egyik fontos láncszeme, ami nemcsak azt támasztja alá, hogy az emberré válás a Kárpát-medencében is végbemehetett, hanem választ is adhat a kérdésünkre: vajon hol következhetett be az a minőségi ugrás, amikor a homo erectusból homo sapiens lett? Találtunk tehát egy olyan helyet, ahol megtörténhetett az említett minőségi ugrás. Így érthető, hogy több kutató jutott arra a következtetésre, hogy az emberré válás folyamatából a Kárpát-medencét nem lehet kihagyni. P. V Tobias szerint a ma élő ember őse Vértesszőlősön biztosan élt, míg László Gyula szerint az egyik legrégebbi felegyenesedett, már embernek mondható lény a vértesszőlősi (1. ábra). Külföldi tudósok szerint a lelet annyira jelentős, hogy az európai kőkorszak legfontosabb kérdései csakis a magyarországi leletek alapján lesznek tisztázhatók.

[CSD]
Előembernek (Archantropus) nevezik a jégkorszakok időszakában élt, az emberréválás kezdeti fokát jelentő lényt, ősembernek pedig a történelmi idők emberénél biológiailag alacsonyabb fejlődési fokon álló embertípust általában. Ennek megfelelően a modern ember legkorábbi előember elődje a Felegyenesedett ember (Homo erectus) volt. Ő vagy bevándorolt Európába Afrikából, vagy helyben fejlődött ki az itt korábban élt Ügyes emberből (Homo habilis). Első megjelenése kontinensünkön félmillió éves, és a Mindel jégkorszak idejéből bukkantak fel nyomai a Kárpát–medencében. Itt a legrégebbi emberlelet a 450– 400 ezer éves vértesszőlősi Homo erectus előemberé. Tehát a Kárpát-medence legkorábbi embere, a vértesszőlősi ősember, a Mindel-korszak közepén jelent meg itt, és a mai ismereteink szerint a Homo erectus előember képviselője volt.
Ám korábbi rétegekben is találtak itt emberre utaló nyomokat. És feltűnően sok, e korai időkből való pattintott kavicseszköz került innen elő. Máshol csak későbbi korok leleteiben fordul elő ekkora mennyiség. A kavicsból pattintott szerszámok alapján a – a nyugati tudománytól kapott néven – az acheuléi műveltség alá sorolták be. Ez utóbbi névadó műveltség megjelenése azonban Achelében csupán 300 ezer éve történt. Vértesszőllősön aztán még ennél későbbi rétegekben, 250 ezer éves emberleletet is feltártak. S míg a szerszámokat, a tűzrakó-helyet a Mindel középső szakaszából, JE 330 évezredből eredőnek tekintik, az emberi lábnyomot és koponyacsontot sokkal későbbre, a Riss-korszak elejére, JE 230 évezredre datálják. S az e későbbi rétegből előkerült koponyacsont darab már nem a Homo erectus, hanem a modern ember koponyaméretét mutatja. Ám ennek ellenére Homo erectusnak nyilvánították ezt az embert, és inkább a koponyaméret meghatározásának a pontosságát kérdőjelezték meg. A koponya tarkócsontját találták meg, s annak görbületéből, formájából Thoma arra következtetett, hogy a vértesszőlősi ember agytérfogata 1400 cm3 körül lehetett, s ez annak a kornak az – addig ismert – emberére még nem jellemző. A megdöbbentően nagy méretű agy komoly vitákat váltott ki a szakemberek között. Ugyanakkor szintén szokatlan, fejlettebb állapotra mutat, hogy itt az eszközök – még nem vadászeszközök – kidolgozása finomabb, előrehaladottabb, mint más, hasonló korból származóké. Mivel korábban ilyen eszközöket találtak már Buda környékén, ahol homo erectus néhány fogát is megtalálták, e vértesszőlősi műveltséget is budai műveltségnek nevezeték el. A mi szempontunkból fontos a két vértesszőlősi réteg egy-egy feltűnő jellegzetessége, – a korábbi kavicseszközök nagy száma és a későbbiek finomabb kidolgozottsága, – mert helyi, önálló eredetű, a korszakban máshol ismertnél fejlettebb színvonalra utal. A vértesszőlősi ősember minden kétséget kizáróan vadászott, s telephelye hévforrás mellett volt. Ez is túlnő az annak a kornak megfelelő megszokott állapotokon. (...)
Ugyancsak értelmes emberre vall az, hogy a tűzhasználat révén a hideg égövön is elterjedt, a sütés, főzés révén fogazata finomodott, vágóeszközöket, kőbaltát használt és barlangban élt. Sőt már a Homo habilis is képes volt kőből egyszerű szerszámokat készíteni, s egyesek szerint beszélni is.

"Samu", az első magyar figyelemreméltó koponyájának darabja

Érdi, tatai, budai II. és bükki Subalyuk ember és műveltség

[RÉG]
"A középsõ paleolitikum Magyarországon mintegy 100 000 éve kezdõdött, valamikor a Riss-Würm interglaciális végén, és kb. 36 000 éve, egy hosszú és meglehetõsen hideg Würm stadiális idõszakkal ért véget. Ez alatt a több, mint 60 000 év alatt a Kárpát-medencében egymástól jól elkülönülõ földrajzi tájegységekben koncentrálódnak az emberi tevékenység nyomai (lásd az elterjedési térképet a fejezet belsõ címlapján). A mai Magyarország területén két ilyen gócpontot figyelhetünk meg. Az egyik földrajzi egység a Dunántúlon, a középhegység keleti részében található. Északról és keletrõl széles értelemben a Duna adja a természetes határt, délen az érdi dombokig, nyugat felé Tatáig, délnyugaton pedig az akkor még nem létezõ Balaton vonaláig nyúlik. A másik fontos „központ” a Bükk hegység volt, ahol a legtöbb „klasszikus” lelõhely elõkerült. A lelõhelyek ilyenfajta elrendezõdése nem meglepõ, ha figyelembe vesszük az akkori földrajzi adottságokat, az ember egykori igényeit, szokásait és nem utolsósorban az egymást követõ hideg és meleg idõszakokban uralkodó klímaviszonyokat. A két kiemelkedõ földrajzi régió között elszórtan néhány gyûjtõpont található kevés, idõnként csak egy-egy lelettel, melyek talán vadászportyára induló csoportok nyomait jelölik. A középsõ paleolitikumnak abban a szakaszában, amikor a Kárpát-medence is lakott volt, a neandervölgyi ember mellett már jelen volt a mai ember elõdje, a Homo sapiens sapiens is. Magyarországon azonban csak a neandervölgyi ember csontmaradványai kerültek elõ a Dunántúlon és a Bükk hegységben." 


[CSD]
A Riss jégkorszak ideje alatt, 150 ezer éve megjelent Európában és Nyugat–Ázsiában, majd Afrika déli csúcsáig elterjedt a – valószínűen az európai Homo erectusból kifejlődött – robusztus testfelépítésű Homo sapiens neanderthalis ősember, a modern ember egyik elődje. Nagy teste, hosszú feje, zömök törzse és rövid lába a hideghez alkalmazkodott. A specializálódott vadász kultúrájú moustieri műveltséget tulajdonítják neki, amelyet hosszú idő alatt továbbfejlesztett. Ez az ősember azután sokáig együtt élt az Európába a Kaukázusból érkező – ott a Mindel–Riss átmenet óta szubtrópusi éghajlaton hosszú idő óta kifejlődött – melegégövi testalkatú, hosszúlábú és vékony testű ősemberrel, a modern ember közvetlen elődjével. Aztán keveredett vele, ezért 30 ezer éve eltűnt, azaz kikopott, feloldódott az új embertípusban. Ez pedig – a keveredés eredményeként – a cromagnon embertípus lett, s a keveredés egyik helyszíne a Kárpát– medence volt. 

[ŐSR]
"A középső paleolitikum az utolsó eljegesedés előtti meleg korszaktól kb. 35 000 évvel ezelőttig, a Würm első hidegcsúcsáig tartott. Ebben az időszakban a mousterien mellett megjelentek a micoquien kultúrák is. A férfiak sajátos kőszerszámot, levél alakú hegyet használtak lándzsacsúcsként és/vagy húsoló és nyúzókésként. A demográfiai robbanást jelzi, hogy minimum száz-kétszázszor annyi lelőhely ismert ebből az időszakból, mint a megelőzőből, így természetes a hazai lelőhelyek nagyobb száma is. A korszakban egy táborhelyen kb. 40 fő élhetett; az élelmiszer egy részét aktív fegyveres, majd specializált vadászattal szerezték meg. Megjelent a temetkezés szokása is. A hazai középső paleolitikum kultúrái eltérő gyökerűek. A legfontosabb, ún. vezérlelőhelyeket a 20. században, szinte periodikus időrendi eloszlásban tárta fel a szaktudomány; elsőként az ugyancsak mésztufa medencében fekvő, a mai gimnázium épülete alatt található tatai lelőhelyet. A Würm-1 hideghullám előtti, illetve a Würm-1-beli (hűvös) időszakra datálható lelőhelyet – ahol tűznyom, mamutcsontok, apró kőszerszámok utalnak a Neander-völgyi ember jelenlétére – 1909-ben ásatta a felfedező Kormos Tivadar (1881–1946) paleontológus. Kormos könyvének (A tatai őskori telep, 1912) megállapításai ma is helytállóak. 1958-ban Vértes László vezetésével végeztek itt hitelesítő feltárást."

Bükk (Subalyuk) 
(jelen előtt 130 – 70-50 évezred)

A Bükki Subalyuki műveltség végig jelen van a Würm jégkorszak egész első felében, majd később ebből alakult ki a Szeleta műveltség, Gáboriné Csánk Vera régész szerint is.

Cserépfalu határában található Subalyuk-barlang Közép-Európa egyik legrégibb ősemberleletének helye. Itt találták meg a egy felnőtt nő és egy 3 éves gyermek csontjait. A későbbi ásatások során barlangi medve, oroszlán és hiéna csontmaradványai is előkerültek. A barlang nagyméretű, egy juhnyájat is képes befogadni.

[ŐSR]
"A középső paleolitikus lelőhelyek közül ugyancsak kiemelkedik a Subalyuk- (1932–1945 között Mussolini-) barlang. A Cserépfalu község határában, a Bükk hegység déli peremén, a Hór-völgyében egy patak felett található leletet 1932-ben a geológus Kadić Ottokár (1876–1957) irányításával kutatták. A barlang mindkét szintjében tűzhelyek is voltak. A subalyuki Neander-völgyiek lelőhelyeiként ismertek még az onnan 2 km-re lévő Kecskésgalyai barlang, a Garadna-völgyéből a Sólyomkúti sziklaüreg és a Szinva-völgyből a Puskaporos-kőfülke."

[RÉG]
"A Bükk hegység gazdag középsõ paleolit lelõhelyei változatos leletanyagukkal számos vitát ébresztettek és ébresztenek a mai napig is a magyar és a nemzetközi szakirodalomban. A 20. század elején, illetve elsõ felében végzett ásatások revíziója sem tette a képet egyértelmûvé. Többségüknek nincs a Kárpát-medencében analógiájuk, ugyanúgy egyedi jelenségek, mint a dunántúli iparok. 
A Bükk déli részén nyíló Subalyuk-barlangot az 1930- as években ásták ki. Két rétegben kerültek elõ a leletek, az alsó réteg a Riss-Würm interglaciális végére, illetve a Würm bevezetõ szakaszára tehetõ. Az alsó réteg anyagát a régészek a klasszikus, tipikus Moustieri kultúrába sorolják. Hordozói a hegyekben élõ és igen nehezen elejthetõ kõszáli kecskére vadásztak. A környék néhány barlangjában is elõkerültek hasonló leleletek. A felsõ kultúrréteg már késõbb, a középsõ paleolitikum vége felé keletkezett. Az akkori emberek kisebb eszközöket készítettek, más tradíciókat követtek. Ebbõl a rétegbõl került elõ egy neandervölgyi nõ és egy gyermek csontváztöredéke, Magyarországon a legteljesebb õsemberlelet. Az ásatáskor készült rajzok alapján feltételezhetõ, hogy eltemették õket."


[CSD]
A Kárpát-medence legkorábbi moustieri műveltsége a Bükk hegységben (Subalyuk) alakult ki. Helyi Homo erectus lelet híján a Subalyuk műveltség emberének előzménye lehet akár a vértesszőlősi vagy a budai típusú ősember. A Subalyuk embere kedvenc szerszáma a pattintott kavics volt, bár a kovakő szerszámot is ismerte. A szerszámok a feladathoz specializálódtak. Ezek az emberek már határozott biztonsággal állíthatóan vadásztak. A Bükk-alji síkságon a táplálékuk 60%-át kitevő kőszáli kecskét vadásztak eredményesen, ami kiemelkedő ügyességre, nagyfokú szervezettségre valló tény. Elképzelhetetlen, hogy ennyire szakosodott táplálékot ne vadászattal, azaz ne szellemi tevékenység igénybevételével gyűjtötte volna össze a kor embere. 
A vértesszőlősi ősember kavics szerszámokat pattintgatott. Ugyanez a szerszám alapforma a Kárpát-medencében – az ember folytonosság bizonyítékaként – megmaradt és határozottan megkülönböztette a Riss korszak végétől itt megtalálható, és amúgy a neandervölgyi embernek tulajdonított, moustieri szerszámokat készítő embereket.

[BZS]
"A Bükk-hegység déli peremén, a Subalyuknál talált lelőhelyről a hívatalos régészet a következőket állítja: biztosan nem nálunk alakult ki ez a kultúra, de nem tudják, hogy hol, valamint az itt élők nem rokonok másokkal, és nem rendelkeznek későbbi leszármazottal. Ha nem tudják a szakemberek, hogy hol alakult ki, akkor miért ne lehetnének a vértesszőlősiek leszármazottai?" 

Érd 
(120-70, - 40 évezrede)

[RÉG]

"A Dunántúlon három ipart különített el a kutatás. Ebbõl kettõt egy-egy nagy, leletanyagban gazdag, viszonylag állandó telep és néhány szegényes leletanyagú átmeneti tanya képvisel. Érd határában egy völgyfõben helyezkedett el a Charentien-kultúra lelõhelye, amely a nevét egy franciaországi megyérõl kapta. Az ásatások 250 négyzetméteren két réteget és a felsõ rétegben 5 szintet különítettek el, ami azt jelenti, hogy egyazon kultúra képviselõi 50 000 év alatt hatszor tértek vissza ugyanarra a pontra (az alsó réteget a Riss-Würm interglaciálisra tehetjük*, míg a felsõ réteg teteje alig idõsebb 40 000 évnél). Kõeszközeik a lelõhely környékén nagy mennyiségben található kvarcitkavicsból készültek."

(* - 120-70 ezer éve!)

[ŐSR]

"A harmadik – önálló – kultúra vezérlelőhelyét Érd határban, mészkő fennsíkon, helyi amatőr kutatók fedezték fel. Az 1963-ban megindult régészeti kutatást Gáboriné Csánk Vera (1929–1996) vezette. A korai Würm kezdetétől benépesített vadásztelep alapterülete mindössze 112 m2. A vadászok hat alkalommal fordultak itt meg; az elejtett állatok biociklusa ismeretében a tavaszi–nyári időszakban 2-3 hónapra tértek vissza. Kretzoi Miklós e lelőhely és a vértesszőlősi állatcsontanyag feldolgozása során fejlesztette ki egy ma már nemzetközileg is elfogadott új tudomány, a vadászati {V-358.} zoológia alapjait. A telep C-14 kora a „d” rétegből vett minták alapján: 35 300–38 100 év. Az alsó réteg 50 000 évnél idősebb. A lelőhely anyagát és eredményeiket az ásató La station du Paléolithique moyen d´Érd Hongrie (1968) címmel adta közre."

[CSD]

A Subalyuki műveltséggel párhuzamosan létezett az Érdi műveltség. Tízezer évnél is hosszabb ideig, s többször voltak lakottak ekkoriban az érdi dombok, ahol az emberiség legrégebbi ismert nyíltszíni, azaz nem barlangi települését tárták fel. Az érdi műveltség embere a barlangi medvét vadászta (több mint 60%-ban), s ugyancsak pattintott kavicsból készített szerszámokat használt. Korszaka végén, az erősen lehűlő időszakban vadlóra és gyapjas orrszarvúra is vadászott. E műveltség továbbfejlődését találták meg a Bánhida környéki Szelim-barlangi telepen, hasonló szerszámokkal. 

[BZS]

"A telepen találtak mai szemmel is döbbenetesnek mondhatók, ebből a korból sehol a világon nem találtak hasonlót: hétezer kilogramm (!) hús tárolására alkalmas jégverem bukkant elő. A leletekből arra következtettek, hogy "beszállítás" folyt, ugyanis például több combcsontot találtak, mint amennyi az állatok számából következne. Minden arra utal, hogy az elejtett vadat máshol feldarabolták, majd válogatás után be szállították. Hústároló verem Kamcsatkában még a XIX. században is létezett. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy kb. hétezer kiló húst tudjanak tárolni, a "társadalomnak" kellőképpen szervezettnek kellett lennie. Ahhoz pedig, hogy ilyen fokú szervezettség kialakuljon, hosszú ideig egy helyben kellett élniük. A Kárpát-medencén kívül nem ismerete s másik ötvenezer éves hústároló verem, tehát az érdiek a hús tárolásának ezt a módját nem tanulhatták másoktól, helyben kellett kifejleszteniük.". 

Gáboriné Csánk Vera régész - az érdi ősemberi telep feltárásának vezetője 

Tata 
(jelen előtt 80 évezred)

[CSD] 

A Subalyuk műveltség idején virágzott a Dunántúlon a tatai műveltség. Ez mamutra vadászott, mamutcsontból csiszolt tárgyakat készített. A szerszámok a feladathoz specializálódtak, és Tatán már megjelent néhány csiszolt csont tárgy, amit még Gamble is elismert értelmes tevékenység eredményének. Több mint ezer szerszám került elő, amelyek a régészek szerint feltűnően hasonlítanak a vértesszőlősi leletekhez. Gáboriné szerint: "Az eszközök annyira különlegesek, hogy szinte alig találunk hasonlót hozzájuk… mintha a vértesszőlősi telepen járnánk" 

Az ugyanekkori budai II. műveltség a Remete szurdokvölgy barlangjaiból ismert, helyi Homo erectus-kori eszköz előzményekkel.

[RÉG]

A Dunántúl harmadik kulturális egysége, a Jankovich-kultúra a Pilis–Vértes–Gerecse barlangjaiból ismert. Nevét leggazdagabb lelõhelyérõl, a 20. század elsõ felében feltárt Jankovich-barlangról nyerte, mely a Pilisben nyílik Bajót község közelében. A névadó lelõhely mellett még öt-hat, a század elsõ felében megásott barlangból ismeretes. A régi ásatások revíziója alapján a kultúra egy idõsebb (a Riss-Würm vége, a Würm bevezetõ szakasza) és egy fiatalabb (40–50 000 év között) fázisra osztható. Vadásztak tarándszarvast, gímszarvast, orrszarvút, mósuszökröt, medvét, kõszáli kecskét és bölényt. Jellegzetes kõeszközük, amely alapján a kultúra elkülönítése is történt, az ovális szilánkból készített, levél alakú szerszám, amely valószínûleg nem vadászeszköz volt, hanem finoman kidolgozott kés vagy kaparó. (7. kép) Az eszközökhöz a jó minõségû nyersanyagot a hegység kõzetkibúvásaiból gyûjtötték. Emellett néhány jellegzetes anyagú kõ azt jelzi, hogy jártak vagy kapcsolatuk volt a Zemplén–Bükk vidékén is, sõt, még a Fehér-Kárpátokból is került ide kõnyersanyag. A kultúra leírója szerint ugyanennek a népességnek a nyomai fedezhetõk fel az Ipoly mentén és a Bükk hegység legalább egy barlangjában. A kultúra egyetlen, modern módszerrel feltárt lelõhelye a Budapest határában fekvõ Remete-felsõ-barlang, melynek legfontosabb lelete egy neandervölgyi ember két alsó metszõfoga. Ez bizonyítja, hogy a szép, levél alakú eszközöket a neandervölgyi ember készítette.

Külön említést érdemel még a Miskolci Avas kovakőbánya (újabb világelsőség!) - ipari központ a jégkorszakban:

"A világon eddig egyedülálló lelet került elő a miskolci Avason. A város közepén emelkedő dombtetőn a paleolitikum embere több tízezer éven át sajátos hőkezeléses technikával bányászta a kovakövet. Mindez azt jelentheti, hogy a kovakő megmunkálásakor már a Neander-völgyi előd is egészen modern eljárást alkalmazott, melyet eddig a felső paleolitikum emberéhez, a homo sapienshez kötött a tudomány. A miskolci Avas volt az ősember egyik fő kovakőlelőhelye. A kova igen fontos és értékes kőnek számított, tűzgyújtásra szolgált, és abból pattintották elődeink a szerszámaikat is. Az avasi lelőhelyen harminc-ötvenezer éves használati eszközöket találtak, amelyek a kutatók szerint rendkívül erősek és "szakszerűek".

Amikor 1928 és 1935 között végeztek ásatást az Avasi kilátónál, kiderült, hogy több korszakon keresztül folyamatosan termelték ki itt a hidrokvarcitot; az őskőkortól kezdve az újkőkorig, de valószínűleg még jóval később is használták elődeink ezt a kovanyerő helyet. Egy útépítés során véletlenül előkerültek az első középső őskőkori, vagyis a Neander-völgyi ősember korához tartozó kovabányák. "Azóta tudjuk, hogy az Avasnak ez a része, az úgynevezett Tűzköves mekkora értéket rejt" - mondja Ringer Árpád régész, a Miskolci Egyetem ős- és ókortudományi tanszékének vezetője. hatalmas területen bukkantak a kovafejtés nyomaira. Ekkor derült ki, hogy egy olyan kovabánya volt az Avason, ahol az ősember először alkalmazta a hőtechnológiát. A másik tudományos érdekesség, hogy őseink nem csak bányásztak errefelé, a lakóhelyek, a műhelyek és a bányák egymás mellett találhatók a Tűzkövesen, a "lakók" számát öt-hatszázra becsülik. Bizonyos geológiai adatok azt bizonyítják, hogy már hetvenezer évvel ezelőtt is éltek itt emberek. A kovakő megmunkálása, pattinthatósága javítható, ha hőkezelésnek vetik alá. Az eljárás azért különleges, mert a mai adatatok szerint ez az ismeret innen, az Avasról terjedt el egész Eurázsiában..."

(forrás)


A bükki Szeleta embere és műveltsége (jelen előtt 50-11 évezred)

"A Szeleta-barlang különleges helyet tölt be a magyar paleolitkutatásban. Ebben a barlangban bukkantak rá először a "diluvális ősember" nyomára 1906-ban, mely felfedezés lezárta a miskolci Avas lábánál előkerült Bársony-házi "szakócák" ügyében kirobbant tudományos vitát. (...) Régészeti szempontból a barlang legfontosabb lelete az a több mint kétezer pattintott kova, amely arról tanúskodik, hogy a jégkor utolsó szakaszában gyakran fordultak meg benne ősember csoportok. A tűzhelymaradványok alapján többször, akár 50 alkalommal is megtelepedtek itt. (...) 

A kőeszközök között a leginkább szembetűnőek a mindkét oldalukon megmunkált, levélalakot formázó dárdahegyek. A 20. század első felében ilyeneket csak a nyugat-európai  Solutréen kultúrából ismertek. Az 1950-es években bebizonyosodott, hogy a Közép-Európában talált levél alakú hegyeket készítő kultúra teljesen más, mint a nyugat-európai, s ekkor nevezték el a bükki lelőhelyről Szeleta-kultúrának.

Az 1990-es években kezdődött vizsgálatok, a leletanyagok újraértelmezésének eredményei arra mutatnak, hogy a Szeleta-barlangban nemcsak a Szeletien, hanem több más kultúra emberei is megfordultak *. Ringer Árpád nyolc különböző, a középső és a felső paleolitikumba tartozó ipar jelenlétét ismerte fel: a Bábonyien, a Jankovichien, a Taubachien és az Aurignacien mellett a Moustérien és a Szeletien több változatát."

(forrás: Bükki Nemzeti Park)

(*érdemes azon elgondolkodni, hogy ha ebben a barlangban nyolc (!) őskori műveltség ipara is felismerhető, és ez a mennyiség azért nem egy szokványos dolog, akkor nem lehet, hogy a Bükki Szeleta-barlang sokkal inkább a fent - "természetesen" idegen szóval nevesített - kultúrák forrása, mintsem valamiféle átmeneti szálláshelye??)

"...bár a neandervölgyi ember kihalt, műveltségének eredményeit, tapasztalatait átadta utódainak, méghozzá - úgy látszik - éppen a Kárpát-medencében. Ezzel el is érkeztünk az őskőkor kutatás második nagy hazai emlékanyagához: a Szeleta műveltséghez. Míg a többieknél kimutatható az idegen földről való eredet, felderítésük tehát nem csupán s nem elsősorban hazai feladat, a Szeleta műveltség (A Buda műveltség mellett) sajátosan magyar régészeti kutatást igényel. ... a Szeleta műveltséget talán a legjobban jellemzi az a szakkifejezés, amellyel a régészek illetik: "a levél alakú lándzsahegyek kultúrája." Ugyanis legszebb leletei valóban levél alakot mutatnak; mindkét oldalukon megdolgozott, pompás pattintás tudással pontos tükörképben alakított felületeik bármely finommechanikusnak becsületére válnának. Itt már valóban semmi nyoma a "primitív"-nek, kőből ennél tökéletesebb eszközt nem is lehet készíteni! Szemmel láthatóan a neandervölgyi ember kőeszközeinek munkamódja fejlődött itt művészi szintre. Tőlünk nyugatra a solutréi műveltségben (jóval később) találhatók hasonló dárdahegyek, de megmunkálásukban meg sem közelítik ezek tökéletességét."
(forrás: László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig) 

 ( kép forrása )

[ŐSR]
"A korszak legnevezetesebb hazai lelőhelye a Szeleta-barlang; innen származik az egyetlen, a nemzetközi szakirodalomban is meghonosodott magyarországi kultúra-elnevezés. A Bükk keleti oldalán, Hámor község fölött található barlang a Szeleta (szeletien) kultúra vezérlelőhelye; 1906-tól nyolc éven át Kadić Ottokár vezetésével itt végezték Magyarországon az első, rendszeres, tudományos barlangásatást. A munkába 1909-ben Hillebrand Jenő is bekapcsolódott. Kisebb, hitelesítő ásatást 1966-ban Vértes László, 1989-ben Ringer Árpád végzett. A 30 m hosszú terem 12 m vastag rétegsort tartalmazott, a 22 réteget két települési szintre bontották. C-14 koruk: 41 700 és 32 420 ± 580 év. Korábban úgy vélték, hogy a korai szeletien a mousterien egyik változata; Ringer Árpád azonban felvetette, hogy előzményének a bábonyien tekinthető. A barlang a barlangimedve-vadászok vadásztanyája volt. Települési központjuk Miskolc belterületén lehetett, amit a Mindszent téri kőfeldolgozó műhely (1958-ban Megay Géza tárta fel), a Bársony-házi és a Petőfi (ma Dankó Pista) utcai leletek igazolnak. Késői periódusuk – az előkerült gravetti hegyek tanúsága szerint – megérte a gravetti kultúra megjelenését."

[CSD]

Mindezen műveltségek a Würm jégkorszak első szakaszában éltek a Kárpát-medencén belül. Ezek a moustieri típusú eszközöket készítő műveltségek minden telepen folyamatosan, több tízezer évet öleltek át. A hagyományos földtani rétegekre alapuló időrend szerint ezeket a műveltségeket csupán a JE 40–70. évezredhez helyezik el. Ám a déli sarki jég, illetve a tengerfenék mésziszapjának elemzése alapján (v. ö. a 7. ábra adataival) ez az időszak a JE 110–70. évezred közötti időre tolódik fel. (...) A Bükkben egyértelműen látszik, hogy az újabb, magasabb szintű műveltség a korábbi moustieriből nőtt ki, azaz a Szeleta műveltsége a Subalyuk műveltségéből. Itt egy olyan hosszú idejű, önálló fejlődés észlelhető, ami megmagyarázhatja egyébként az ottani eredetileg nullás vércsoport AB jellegű mutációját. Mikor a Subalyuk műveltsége átfejlődött a Szeleta műveltségévé, a nagyon finom kőeszközök között megjelentek a két oldalon élezett dárdahegyek. Valamint a Szeleta műveltsége megjelenésének idején az ősember hirtelen sok eszköztípust kezdett használni, köztük csonteszközöket is. A szerszámok kimunkálása kifinomodottá vált. Az ősemberi telepek, valamint lakosságuk száma megszázszorozódott–megkétszázszorozódott. Ezen kívül barlangi és sziklarajzokon, kultikus jelentésű szobrokon a képzőművészet jelentkezett. Ekkor éri el egyébként ez az ősember tengeren Ausztráliát. Aztán a késői neandervölgyi ember kifinomult levellois–moustieri kultúrájával rendelkező, már modern ember a Don mellett fejleszti ki a későbbi gravetti típusú szerszámokat. A doni terület eljegesedése után viszont a gravetti kultúra embere Közép- és Nyugat-Európában tűnt föl, s utóbbi helyen később ezt a kultúrát a cromagnoni ember művelte. Ugyanakkor a Bükktől észak-nyugaton egészen a Morva fennsíkig, valamint délen a Dunántúl déli részéig elterjedt szeletai műveltség adhatta a gravetti néppel való keveredés révén a későbbi cromagnon B embertípus egyik összetevőjét.

Szeletai kőeszköz

[BZS]

"Fontos lelőhely a Szeleta-barlang a Bükk keleti oldalán, nevéből származik ugyan is az egyetlen, a nemzetközi szakirodalomban is meghonosodott magyarországi kultúra elnevezés. Korát 30-40 ezer évesre becsülik. A régészet szerint a subalyuki, a tatai és az érdi leletkörrel egy időben létezett, de velük nem rokon, és későbbi le származottakkal sem rendelkezik. Ismét egy "előre futással" találkozunk: "tökéletesebb lándzsahegyeket, nyílhegyeket az ősember talán sehol sem gyártott" - a műveltséget a Kárpát-medencei fejlődés eredményének tartja Gáboriné Csánk Vera. A kultúra számos lelőhelye, települése ismert. Újra kérdezhetünk: miután egyik telephelyükön, a Balla-barlangban, egy 12 ezer éves csontvázra bukkantak, ami arra utal, hogy sokkal később is élt ott ember, esetleg ez nem jelenti-e azt, hogy Szeleta-műveltség mégis tovább élt?"

 A Szeleta-barlang bejárata

A bükki Istállóskő embere és műveltsége (40-25 ezer éve)

[ŐSR]
"A közép-európai aurignacien kultúra kizárólag a Bükk nyugati oldalán, a Szilvásvárad-istállóskői- és a Peskő-barlangban található meg nálunk. Vezérlelőhelye, az egy teremből álló Istállóskői-barlang a Szalajka-patak völgyében található. 1912-től kezdve 12 alkalommal ásatta Hillebrand Jenő, majd az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején is kutattak itt. 2,5 m-es rétegkitöltése két települési szintet jelöl, amelyek C-14 kora 36 000 és 30 000 év. A csont vállas hegyek és a rossz minőségű kőszerszámok mellett emlékanyagában csont- és mamutagyar amulettek találhatók még. A háromlyukú, barlangimedve-csontból készített, öt hang megszólaltatására alkalmas furulya világviszonylatban is egyedülálló leletnek számít. Vadászatuk összességében hasonló a szeletaiakéhoz, s legfontosabb fegyverük a csontdárda és az íj volt."

[BZS]
"A Szeletával közel egy időben, a Bükk nyugati oldalán a régészet szerint váratlanul bukkan fel az Istállóskői-műveltség. Vadászatuk összességében hasonló a szeletaiakéhoz, a legfontosabb fegyverük a csonthegyű dárda és az íj volt. (x) Tehát "hivatalosan" is hasonlítanak a Szeleta-kultúrához, amely viszont Kárpát-medencei fejlődés eredménye . Istállóskőnél két olyan lelet kerül elő, amelyben ismét "világelsők" vagyunk. Mindmáig egyedülálló a háromlyukú, barlangi medve-csontból készített, öt hang megszólaltatására alkalmas furulya. Míg a másikról, a feltűnően nagy számban előkerült apró nyílhegyről ezt írja a szakember: "Ez rendkívül fontos lépés a civilizáció fejlődésében, amit itt találtak meg először, legkorábban egész Európában! " Ezt megelőzően úgy tudták, hogy az "emberiségnek ezt a fontos találmányát" csak kb. Kr. e. 8000-től használták. A Kárpát-medencében tehát kb. 25 ezer évvel korábban használták a vadászat elengedhetetlen eszközét, mint máshol a világon! Meg kell jegyezni, hogy 35 ezer éves, finoman megmunkált kova-nyílhegyet találtak a Domica-barlangban is, a Felvidéken. Ha itt használták legkorábban a nyílhegyet a világon, akkor ez nem azt jelenti-e, hogy helyi találmány, nem máshonnan került ide, hanem inkább innen máshova? De ugyanez figyelhető meg a lándzsacsúcsok használatánál is: a Kárpát-medencei leletek 5-6 ezer évvel idősebbek a Franciaországban találtaknál."

A 35 ezer éves istállóskői furulya műanyag utángyártott változata

[RÉG]

"Sokszor idézett jelenség, hogy az Istállóskõi-barlang alsó rétegének szintjén a Szeleta-barlang alsó kultúrrétegére jellemzõ eszköz, a felsõ rétegében pedig a Szeleta- barlang felsõ kultúrrétegének jellegzetes levélhegye került elõ. Ugyanígy, a Szeleta-barlangban a korai szeletai szintben aurignaci tûzhely és eszközök voltak, a mellékágban pedig a felsõ aurignaci rétegre jellemzõ csonthegyet találtak. (13. kép) Ez nem csupán a lelõhelyek lakóinak relatív egykorúságát mutatja, hanem ha elfogadjuk, hogy a Szeleta-barlang alsó kultúrrétegének ipara még középsõ paleolitikus és a neandervölgyi ember terméke, az Aurignaci-kultúra pedig az általános felfogás szerint már a modern emberé, akkor ez a két embercsoport párhuzamos jelenlétét is bizonyítja."

[CSD]

A Szeleta műveltsége mellett a Bükk másik oldalán, a Bükk-hegység belső területén, azaz a középhegységi jellegű tájon, s nem a hegyláb melletti síkság peremén, újabb típusú műveltség jelent meg a Würm második lehűlésének a közepe körül. Az Istállóskő-barlangban találhatók meg Európában a legkorábban a modern ember eszközei, itt található ugyanis az aurignacinak nevezett műveltség legkorábbi megjelenése. Ez az a műveltség, amelyhez a férfi sejti örökítő M173-es jelű ágát kötik. A Bükk hegységben ez az ember, a maga finom csonteszközeivel, nyílhegyeivel, amivel év tízezrekkel megelőzte a nyíl állítólagos föltalálását és nagymértékű elterjedését, a Bükkben előzmények nélkül, váratlanul jelent meg 40 évezrede, és mintegy 15 évezredre terjed ki a megtelepülése. Ennek megfelelően 25 évezreddel ezelöttről innét származik a már bizonyosan ember által készített legöregebb ismert hangszer, egy háromlyukú csontfurulya, a nyelvsípok legősibb képviselője, amelyen pentaton dallam szólaltatható meg. 

A régészeti alapgondolat általában az, hogy egy-egy területen az előzmények nélküli műveltséghez mindig bevándorlást kell kötni. Ez az Istállóskő műveltség esetében ellenben nem azt jelenti, hogy a bevándorlás forrásául pl. a Dunántúlt nevezik meg, ahol a Würm első lehűlési szakaszából már találunk csekély számú csonteszközt, hanem a forrást Afrikába helyezik át. Úgy vélik, hogy az Istállóskő műveltség embere Afrikából a Balkánon át érkezett a Bükkbe. Legutóbb azonban Gibbons, amikor összefoglalta Cavalli-Sforza és Renfrew elméletét a genetikai vizsgálatokat illetően, már nem afrikai, hanem közép-keleti eredetet sugallt. Ez az ú.n. közép-kelet mindenképpen a Kaukázushoz és nem Afrikához van közel. Az alapadatokat tartalmazó Semino és társai-féle cikkből pedig már kétségtelennek látszik, hogy a Kárpát-medence lakói ősidők óta egymás közelében voltak, és a későbbi balti, uráli emberhez genetikailag nem sok közük van, azokból leszakadt ágként nem foghatók fel. 

Nem hidalható tehát át ugyanakkor a korábbi elmélettel kapcsolatban az a nehézség, de nem is orvosolható, semmiképp nem elnézhető az a hiányossága, hogy Afrika és a Bükk között sehol sem találni olyan csonteszközöket, amelyek kora megfelelne az afrikai, de még a közép-keleti származást leíró elméletnek. A mostani sejti átörökítőt érintő vizsgálatok is kizárják az afrikai eredetet, hiszen az M173 leszármazási ág távol van az afrikainak felfogható Eu4-től. Az M173 ág európaiként értelmezhető, és itt is azt találjuk, hogy Afrikából ekkor ide nem vezetett emberi út. S minthogy az Istállóskő műveltségénél emberi maradványokat nem találtak, az sem adhat támpontot ezen afrikai vándorlási elméletnek. Ezzel szemben tény, hogy az Istállóskő műveltsége földrajzi helyzete folytán kétségtelenül középhegységi, ahol más volt a vadállomány, mint a síkvidékek peremén, ahová az összes többi korabeli műveltséget besorolhatjuk, ezért nem azon kell csodálkoznunk, hogy nem volt előzménye, hanem arra kell felfigyelnünk, hogy az ember ekkor életteret változtatott. Bizonyára jó oka volt rá. 

Ezért sokkal inkább azt kell állítanunk, hogy a korábbi ember új típusú életteret teremtett a maga számára, és ehhez igazította az eszközeit, minthogy megjelenésére elfogadnánk egy lehetetlenül távolról jövő bevándorlási magyarázatot, ami magára az élettér változásra így se, úgy se ad magyarázatot. Mert ahol a madár – ahogyan nála – az étrendben meghatározó mértékben megjelenik, ott a madárvadászat eszközeit sem szabad kuriózumnak és érthetetlennek tekintenünk. Az Istállóskő műveltség embere Afrikán kívül a közelből bárhonnan máshonnét jöhetett, mert eléggé nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az eszközeit fejlesztette az élettere lehetőségeihez, ahogy ezt az emberi műveltségek alakulása során korábban is és később is láthatjuk. Így érkezhetett akár a Bükk másik oldaláról is, avagy a csontcsiszolást már amúgy is ismerő Dunántúlról. (...) 

A Bükkben a Würm jégkorszak utolsó legnagyobb lehűlése előtti melegebb időszakában, nem nagy távolságra egymástól, akár több ezer éven keresztül kétféle ősember, illetve ember is élt együtt. Az egyik a Szeleta barlang finom megmunkálású kőszerszámokat, kétélű lándzsahegyet használó, hegylábi, síkvidéki szeletai műveltségű ősembere, a másik pedig az Istállóskő–barlang csonteszközökkel rendelkező, középhegységi, aurignaci műveltségűnek nevezett, 40 ezer éve megjelent, már modern embernek besorolt embere. Származásukat tekintve feltehetően nem állnak távol egymástól, ám megélhetési módjuk, körülményeik miatt műveltségük nagyfokúan eltér. Ennek megfelelően egyébként szerszámaik egymásra hatást nem mutatnak. A Szeleta műveltsége kizárólag Kárpát–medencei termék, amelynek ugyan nem maradt emberi csontmaradványa, de a korábbi, szintén bükki, 90 ezer éves subalyuki kultúra neandervölgyi embere folytatásaként bizonyára maga is neandervölgyi embertípus, és – műveltségéhez hasonlóan – szintén helyi eredetű. Az istállóskői műveltséget – amelyből szintén nem maradt emberi csontlelet – az ötezer évvel későbbi időből talált aurignaci modern emberi csontszerszámokról nevezték el, de szintén a Bükkből eredeztetik. Az istállóskői telep tehát ennyivel korábbi, mint a hasonló eszközkészletű Franciaországban talált műveltségek. 

Az istállóskőinek moustieri korú előzménye a szórványos dunántúli szeletai műveltség, kő- és csonteszközökkel. Folytatása pedig a Balla-barlang mellett eltemetett 12 ezer éves gyerekcsontváz. A bükki Szeleta embere legalább 15 évezredet élt az Istállóskői ember szomszédságában, talán mintegy 30 km-re tőle, ezért egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne lett volna valamilyen kapcsolat közöttük. Sőt, bizonyosnak látszik a keveredésük, és több szálon is futva feltehető itt a neandervölgyi és a modern ember közti folytonosság. Az innen nyugatra tovább vándorló aurignaci ember 5 évezreddel később más emberi környezetbe került, de távolabb a Dordogne emberétől, és folytatta a műveltségét. A gravetti embere aztán újabb tíz évezreddel az első megjelenésük után, sokkal nagyobb mobilitással telepedett közibük és melléjük. De mivel ő kifejezetten síkvidéki, sőt, folyómenti vadászműveltségű volt, a kölcsönhatásuk sokkal lazább, nem azonos területen versenyeztek az élelemért. 

 

A Bükki Istállóskői barlang kiemelkedő szerepét jelzik az alábbi világelsőséget jelentő leletek is:

(forrás: Szilvásvárad, Archeopark)

(...érdemes itt elgondolkodni azon is, hogy ha az istállóskői (kőistálló!) barlang szinte minden fontos akkori találmányban világelsőséget élvez korban és minőségben az un. "aurignaci" műveltségen belül, akkor miért is kell egy francia lelőhelyről elnevezni ezt a műveltséget??)

Istállóskő (kőistálló) barlang

Bodrogkeresztúri, siófoki, szegvári, dunakanyari, szegedi ember és műveltség 

[ŐSR]

"A felső paleolitikum korát záró hazai régészeti egység elnevezése gravetti kultúra. A korszak és a kultúra kutatásának legnevesebb hazai képviselője Gábori Miklós (1925–1996). A gravetti kultúra vezérlelőhelye Magyarországon a Siófoktól 10 km-re délre, a somogyi löszvidéken fekvő Ságvár-Lyukasdomb (Somogy megye), amely durva közelítéssel egyidős (17 770 éves) a Lascaux-i barlang festményeivel. A helyet 1922-ben Hillebrand Jenő és Gallus Sándor (1907–1996), majd 1957–1959 között Gábori Miklós teljesen feltárta. Az ún. felső (fiatalabb) tábor50×50 m alapterületű, téli vadásztábor volt, az alsó tábor 1,5 m-rel mélyebben, lösz alatt helyezkedett el. C-14 kora 18 900 év. Itt mutatták ki az 1930-as években a Kárpát-medence első lakóépítményeit. A feltárt négyszögletes, favázas házakban, illetve a kerek és favázas sátrakban és közöttük érdekes tárgyakat (pl. kommandóbotot [méltóságjelvényt], talán sátorfeszítőt vagy bőrpuhítót?) találtak. A tábor területéről kb. 1200 rénszarvas és egy mamut csontmaradványai kerültek elő. A gravetti kultúra további lelőhelyei: Villány, Madaras (Duna–Tisza köze, kora: 18 080 év), Szeged-Öthalom (mamutcsontokkal), Dunaföldvár (kora: 12 110 év, mamutcsontokkal), Vác–régi Téglagyár, Verőce, Nagymaros, Zebegény, Pilismarót, Basaharc, Dömös és Budapest-Csillaghegy. A Duna-kanyar (Szlovákia felől betelepült) lelőhelyeinek egy része rénszarvasátkelő lehetett, a táborok is azért települtek oda."

[RÉG]
A jégkorszak utolsó húszezer évében magas szintû, rendkívül eredményes vadászatra szakosodott, felsõpaleolit közösségek népesítették be Európát. Abban a középsõ sávban, amelyre a hazai lelõhelyek lehetséges kapcsolatai miatt fokozottan figyelni kell, az új nép esetleg még itt érhette a nyugat felé továbbvándorló aurignaciakat, s ezek maradékai szerepet játszhattak az új kulturális egység kialakulásában. Az ezt az elképzelést megerõsítõ legnyomósabb érvek az egyes lelõhelyeken kimutatható folyamatos továbbélés és az eszköz-elõállító technológia egyes sajátosságainak azonossága.
Az utolsó eljegesedés harmadik harmada volt az ökológiai háttér. A hosszú, száraz, hideg évezredeket csak rövid idõre szakították meg enyhébb éghajlatú idõszakok. Az utolsó eljegesedés különösen zord periódusaiban az állandó jégtakaró déli pereme a kontinens közepéig lehúzódott, leszûkítve a lakható világ kereteit. A szélsõséges körülmények túléléséhez a Homo sapiens sikeres életvitelt alakított ki. A növényzet, a gyûjthetõ növényi eredetû táplálék elszegényedett, a vadászat lett a legfontosabb élelemszerzõ tevékenység. A vadászat eszköze a dárda és az íj, módszere az egyéni becserkészés és a jól szervezett hajtóvadászat. A szerves anyagokból készített, feltehetõen egyszerû íjak nem maradtak fenn, ám minden lelõhely anyagában ott vannak a nyílhegyek: 4-5 centiméter hosszú, retusálással kihegyezett, karcsú eszközök. A dárdák tartozékai lehettek azok az apró, éles pengék, amelyeket betétként sorba rögzítettek a fa, a csont vagy az agancs dárdahegy oldalába. Kampós végû dárdavetõ segítette a célzást és növelte a fegyver hatékonyságát. A síkságon legelészõ hatalmas csordákat a hegyvidéki barlangokból nem tudták megközelíteni, ezért az élettér áttevõdött a dombokra, a folyópartokra, ahol mesterséges lakóépületeket kellett emelni fából, bõrbõl, agancsból, csontból. Ennek az életmódnak az eredményességét igazolja, hogy az ember túlélte a jégkorszak legszélsõségesebb éghajlatú periódusait is. A kisebb-nagyobb közösségek állandó vagy idõszakos telephelyei többnyire a kutatás mértékétõl függõ sûrûségben sorakoznak a térképen. Ezek a lelõhelyek a különösen kedvezõ adottságú körzetekben több lakóegységbõl álló „falvakká” terebélyesedtek: az építmények között és mellett, sõt alatt, az elhunytak gazdag mellékletû sírjaival gazdagodtak. 
A Kárpát-medence belsõ területeit nem borította jég. A magas hegylánc íve óvott az éghajlati szélsõségektõl. A csapadékszegény idõszakokban a keleti szél sárga port, löszt halmozott fel. Több méter vastag rétegsoraival a természettudományos és a régészeti leletek tárháza. A Kárpát-medence közepe, azaz Magyarország területe jelen ismereteink szerint a jégkor utolsó húszezer esztendejében csak idõszakonként volt lakott. Bár teljes néptelenséget feltételezni nincs okunk, a lelõhelyek zöme bizonyos idõszakokra korlátozódik: mintegy települési hullámokban lepték el a kedvezõ adottságú területeket. A medence vadban gazdag síkságai, a dombok-völgyek a vadászat, a hegyek értékes kõzetei a nyersanyagbeszerzés forrásai voltak. 
Ásatásaink során a hegylábak lejtõin, a folyók menti teraszokon mintegy félszáz felsõpaleolit telepet tártunk fel eddig. A leletanyag minõsége és mennyisége esetenként talán szegényes, mûvészeti alkotásokban és embertani leletekben mindenképpen, ám lelõhelyenként egyedi sajátosságokat mutat, ezért változatos. Módot ad arra, hogy régészeti módszerekkel megrajzoljuk a körülményekhez való eredményes alkalmazkodás sajátos formáit. A korszak közép- és kelet-európai kultúráinak azonban számos olyan közös jellemzõje van, ami megjelenik a hazai leletanyagban is, s így a magyarországi késõ õskõkor szervesen bekapcsolódik az általános történeti folyamatokba. Ezt az azonosságot jelzi, hogy az azonos vadászzsákmány szükségképpen azonos vadászati módszereket igényel. A települési hely kiválasztásában kimutatható azonos irányelvek, a meghatározó eszköztípusok, az ékszerek hasonlósága, a tárgyakkal roppant nehezen bizonyítható, ám kétségtelenül élénk szellemi/vallási élet rokon vonásai. A népcsoportok állandó kapcsolatban álltak egymással. Bizonyítékaink erre például egy-egy különösen értékes nyersanyagdarab, ami az elsõdleges geológiai forrástól több száz kilométernyi távolságra eljutott. Az Alpok keleti lejtõirõl származó hegyikristály pédául az egész felsõpaleolitikum idején nagy becsben tartott, ritka alapanyag volt. Elõfordul a Kárpát-medencében nem található borostyán, s van olyan lelõhelyünk is, ahol az eszközök zöme több száz kilométerre elõforduló nyersanyagból készült. (...) 

Kedvelt ékszer volt a díszes, harmadidõszaki csigahéj (16. kép), amelyet csak kevés helyen felszínre bukkanó, régi tengeri üledékbõl gyûjthettek, viszont egyes idõszakokban szinte beterítik a Kárpát-medencét. Az anyagi javak mellett ötleteket, gondolatokat, új technológiát is cseréltek, s ezek az aktív, közvetett vagy közvetlen kapcsolatok eredményezik az idõszak kultúráinak egységét. A lelõhelycsoportok egyedisége mellett éppen ez a sajátos egyöntetûség teszi ezt az idõszakot olyan érdekessé. A szakirodalomban összefoglalóan gravetti-idõszaknak nevezzük ezt a körülbelül húszezer esztendõt, arról a gondosan megmunkált kovanyílhegyrõl, amely általánosan elõfordul a korszak lelõhelyein. (...)
Kronológiailag három idõszakra koncentrálódnak a lelõhelyek. Bár a Kárpát-medence nem tartozott a legszélsõségesebb éghajlati zónába, ezek az idõszakok mégis a legutolsó eljegesedés enyhébb (interstadiális) évezredeit képviselik. Az átlaghõmérséklet még ezekben az enyhe idõszakokban is több fokkal volt alacsonyabb a mainál. A felsõpaleolitikum második, gravetti felének elsõ települési hulláma 28- 26 000 évvel ezelõttrõl mutatható ki. 
A Bécsi medence–Morvamezõ környékén egy erõteljes kultúra alakult, majd bokrosodott-gazdagodott s virágzott ki Willendorf és a morvaországi Pavlov hegység között. Híres tárgyai (a Willendorfi Vénusz, Dolní Vestonice temetkezései) mûvészettörténeti- régészeti könyvek alapillusztrációi. A Kárpátok déli nyúlványai és az Alpok elõhegyei közötti széles kapun keresztül a vadban gazdag Kárpát-medence nyitva állt a vadászok elõtt. A korszak telepeit az ország északi sávjában, a középhegységekbõl kivezetõ völgyek fölött, a dombokon sorra megtaláljuk, keletre egészen a Hernád és a Bodrog völgyéig, s azon túl, a magas hegyek lábáig. A települések helyének megválasztásában követik a jól bevált gravetti-hagyományokat. Általában 150-200 méter tengerszint fölötti magasságú területet keresnek, s azok közül is a belsõ, a védettebb dombok naposabb, szeleknek kevésbé kitett oldalát, lankáit választják. Vannak meghatározott célból létrejött telepek, ilyen pl. Püspökhatvan. A Galga völgye fölötti meredek lejtõn felszínre bukkanó nyersanyagteléreket termelték ki s készítették elõ további feldolgozásra. A több ezernyi tárgy között csak elvétve akad egy-egy máshonnan beszerzett nyersanyag vagy éppen a vadászatot bizonyító állatcsont. A mûhely anyagából a munkafolyamat minden mozzanata rekonstruálható. 


A korszak legjobban ismert, legrészletesebben kutatott lelõhelye Bodrogkeresztúr–Henye. Ideális helyszín. A Bodrog–Tisza összefolyása közelében emelkedõ domb sok értéket kínál. A mi szempontjaink szerint rendkívül vonzó tájképi környezet mellett innen az alföld lösz-pusztáinak, a középhegységek erdeinek, a folyóköz lápvidékének vadállománya egyaránt könnyen zsákmányul ejthetõ. Bár bizonyítékunk nincs rá, feltehetõen a halban gazdag folyókat sem hagyták kihasználatlanul. A másik s éppoly fontos szempont ennek a stratégiai pontnak a kiválasztásában a változatos kõeszköz-nyersanyagok közeli, gazdag lelõhelyei. Itt van az obszidián-vidék egyik központja. A több száz kilométeres körzetben elterjedt kedvelt nyersanyag forrásának közelsége-birtoklása nagy elõnyökhöz juttathatta a telep lakóit. Hazai viszonylatban hosszú ideig laktak itt. A kultúrréteg nagy kiterjedésû, bár nem túl vastag, inkább foltszerû. Tartós építmények nyomai nem maradtak fenn, talán lehettek, de a dombtetõt, így a felszínközeli kultúrréteget a jelenkori talajmûvelés többször erõsen megbolygatta. Mamutra és jávorszarvasra vadásztak elsõsorban. A 6-8 centiméter hosszú, karcsú kõpengéken gondosan kialakított eszközeik állati (bõr, csont agancs) és növényi (fa, kéreg, rost) eredetû nyersanyagok feldolgozására egyaránt kiválóan alkalmasak voltak. A pengék végén kialakított vakarók, vésõk, vaskos ékek különösen szépek és változatosak. A szerszámok munkaélét a megmunkálandó anyag milyenségéhez, keménységéhez igazították. A hosszú tapasztalat során kialakított hatékony eszköztípusokat nagy gyakorlattal sorozatokban készítették. Innen került elõ a mûvészeti alkotásokban szegény hazai leletanyag egyik ékessége, egy peremén metszett, gondosan csiszolt mészkõkorong.

Kb. 27 000 éves anyaméh-ábrázolás holdnaptárral 

Vértes László szerint a bemetszések egy Holdnaptárat adnak ki

Az enyhülés után újból megszigorodó éghajlati feltételek talán eredeti területeikre szorították vissza az embereket. A radiokarbon- és egyéb korhatározás szerint 20 000 és 18 000 körül a természettudományos adatok ismét enyhülést jeleznek: a löszfalakban kettõs barna, humuszos csík jelentkezik, amibõl csapadékosabb és enyhébb éghajlatot igénylõ csigák héjai, apró rágcsálók csontjai-fogai gyûjthetõk. A faszénszemcsék között megszaporodnak a lombos fák maradványai. Ennek régészeti vetülete az, hogy megsûrûsödtek a telepek. Ez a Gravetti- idõszak második települési hulláma. A hazai régészeti leletanyagban a régi, hagyományos, pengéken kialakított eszközkészlet mellett új jelenség tûnik fel. Néhány telepünkön a jól bevált technológia helyett egy sokkal régebbi, még az alsópaleolitikumban gyökerezõ s a középsõ paleolitikumban is alkalmazott módszert választottak: eszközeik alapanyagául a folyók hordalékából gyûjtött kavicsokat használtak. Az okát egyelõre nem ismerjük. 
Nem csak az alsó- és a középsõ paleolitikum óta eltelt, szinte felfoghatatlanul hosszú idõ zárja ki a technika folyamatosságának feltételezését. Az ember is más, ebben az idõszakban már legalább 15 000 esztendeje a Homo sapiensé a világ. Az élõ és az élettelen környezet ugyanaz, mint a „pengés” népeké. Semmi olyan gyökeres geológiai változás nyomát nem ismerjük, ami hozzáférhetetlenné tette volna a korábban és késõbben is sikeresen kiaknázott nyersanyag-lelõhelyeket. Õk mégis ezt választották. Jó választás volt: a kavicsokat használó gravetti-népcsoport erõteljes jelenléte ezt bizonyítja. Több nagy telepüket ismerjük. Ide tartozik hazánk klasszikus felsõpaleolit telepe: Ságvár. Egyike a legkorábban megismert nyílt színi lelõhelynek, régészgenerációk sora dolgozott a feltárásán és feldolgozásán. A Jaba-patak fölötti dombtetõn két, félig földbe mélyített kunyhó alapjait találták meg a tetõszerkezetet tartó cölöp beásott gödrével. Az eredményes vadászat bizonyítéka a nagy mennyiségû rénszarvascsont. (...)
Az események menete gyorsul, az idõ rövidül, hiszen a jégkorszak a végéhez közeledik, az eljegesedéseket kiváltó csillagászati jelenségek folyamatos változása már ígéri azt az idõszakot, amiben mi élünk, s ami a mi életünk állandó és megszokott kerete. A gravetti-idõszak második és harmadik települési hulláma között még rövidebb idõszak telt el, mint az elõzõk között, s még valószínûbb, hogy a köztes idõszak nem volt teljesen néptelen. 
A 15-16 000 évvel ezelõtti életet a Duna-kanyar õskõkori telepeirõl ismerjük a legrészletesebben. Vannak olyan területek, amelyeknek nehezen megmagyarázható, számos kedvezõ körülmény együttes jelenlétébõl fakadó vonzereje van. A Duna-könyök ezek közül való. A történeti idõktõl kezdve folyamatosan és sûrûn lakott, s ez a folyamat a késõ jégkorban gyökerezik. (...) Ezeknek a völgyeknek a peremén sorra tárjuk fel a késõpaleolit vadásztáborokat.  A leletanyag nem túl bõséges, viszont meglepõen változatos. Az elõkerült obszidián a Tokaj-vidékkel, a kvarcporfír a Bükk-kel, a hegyikristály az Alpokkal tartott aktív kapcsolatok bizonyítéka. A Pilismarót– Pálréten elõkerült két, vésett peremû homokkõkavics funkcióját nem ismerjük, de bizonyosan nem gyakorlati célokra készítették. A Pilismarót környéki telepekrõl elõkerült apró pengécskék egy kutatástörténeti kérdésre is megadták a választ. A régészek a Gerecse-, a Pilis- és a Vértes hegység barlangjainak késõ-jégkori rétegeiben találták meg ezeket az apró eszközöket-nyílhegyeket, de szinte csak ezeket. Többen megkísérelték ezeket a néhány darabos együtteseket kultúrához kötni, kevés sikerrel. Amikor a barlangokhoz közeli, de nyílt színi hagyományos telepeken, kísérõ leletekkel kerültek elõ, akkor világosodott meg, hogy ugyannak a népcsoportnak a hagyatéka. A hegyi vadászatok idején a barlangokban elraktározott, elrejtett tartalékeszközök ugyanis fegyverek voltak. A bajóti Jankovich- barlang vésett díszû csontfüggõje, a Tatabánya melletti Szelim-barlangból elõkerült, átfúrt farkasfogfüggõ és a Csákvári sziklaüregben talált szarvas szemfogpár is a barlangi vadászok ékszere lehetett. Pilismarót környékének õskõkori gazdagságát korán felismerték a tudósok, s a kutatás is több évtizedre nyúlik vissza. Basaharc és Dömös között mintegy nyolc lelõhelyet ismerünk, s csaknem bizonyos, hogy a további ásatások során gyarapodni fog a számuk. Külön említésre méltó a dömösi lelõhely: egy rúdsátor maradványait bontották ki a feltárás során. Ez teljesen egyedüli a magyarországi felsõpaleolitikumban. 
Az ország más részén is éltek ebben az idõszakban emberek. A már korábbi idõszakban is lakott Istállóskõi barlangot a gravetti vadászok is felkeresték; errõl tanúskodnak a fiatalabb rétegekbõl elõkerült csontékszerek. Északkeleten, a tokaji-hegységbeli Arkán nyersanyag- beszerzõhely lehetett, ahol nagy mennyiségû hidrokvarcit törmeléket és további megmunkálásra elõkészített magkövet találtak. Egy átfúrt szerpentin amulett színesíti a leletanyagot. 
A gravetti idõszak nevezetes gazdag mellékletû sírjairól. A felsõpaleolitikum embere, a Homo sapiens elõkerülése az emberi evolúció történetéhez már nem szolgáltat új adatokat. A különbözõ embertani típusok földrajzi elõfordulásának, elterjedésének feltérképezése pontosíthatja ismereteinket az õstörténeti eseményekrõl. 
A jégkorszak végére értünk. A legutolsó évszázadokra már az éghajlat s ezzel párhuzamosan a növény- és állatvilág változása felgyorsul. Az idõszak õstörténetérõl keveset tudunk. Az emberi élet nyomait a lösz legtetején, közvetlenül a jelenkori humusz alatt szórványos telepjelenségekként észleljük. Gyakran bolygatott, sérült, természettudományos kísérõanyag nélküli. Csak annak a bizonyítéka, hogy a Kárpát-medence – még a korábbi életkörülmények gyökeres megváltozása ellenére is – átmenetileg otthont adott kis, kóbor csoportoknak. Egyetlen különleges lelõhelyünk van ebbõl az idõszakból, a Lovas mellett feltárt festékbánya. A kõeszköz- és faunisztikai leletei alapján más idõszakba is besorolt lelõhelyet a legfrissebb 14C adatok alapján (11740 ± 100, ETH–15199) kötjük a jégkorszak végéhez. Jávorszarvas agancsából, csontokból csiszolt célszerszámokkal vörös földfestéket bányásztak. A néhány gödörbõl kitermelt mennyiség egyetlen közösség igényét messze meghaladta, értékes cserealap lehetett. Tízezer évvel ezelõtt a holocén beköszönte korszakhatár. Ez az idõszak már nem az õskõkor, hanem a mezolitikum része, új népekkel és új kultúrákkal."

[CSD]
Az apró nyílhegyeiről elnevezett gravetti kultúra népe, a Würm jégkor utolsó szakasza legnagyobb lehűlése előtt jött a Kárpát–medencébe közvetlenül a Dnyeszter–Bug melléki sztyeppéről, ahol mamutvadász volt, hogy aztán Európában az Ibériai–félszigetig szétterjedjen. A gravetti embere azután éppen itt, a Kárpát-medencében tért át a mamut vadászatáról a szarvas vadászatra, merthogy a Würm második lehűlésének tetőzése előttre a mamut Európából kihalt. Téli/nyári szálláshelyet váltott, követve az állatok évszakonkénti mozgását. Szálláshelye általában folyók partján volt, és azokon a helyeken, ahová az állatok tömegesen jártak inni, vagy ahol átkeltek a folyón vonulásuk során. Legrégebbi a 29 ezer éves bodrogkeresztúri telep, későbbről Siófok és Szegvár mellett, a Dunakanyarban és Szegednél találták meg eszközeiket, vadásztanyáikat, ezernyi feldolgozott állattal. A 3. ábra tanúsága szerint, mindezek a telephelyek kifejezetten sztyeppei területeket jelentenek, így a gravetti emberének az élettere kifejezetten a sztyeppe lehetett. A sokkal későbbi sztyeppei pásztorokhoz hasonlóan ingáztak a Kárpát–medencei téli és a Duna felső folyása menti nyári szállásuk között. Nyílt téren, favázas sátor-lakásokat építettek, igen nagy számú csonteszközeik mellett immár csiszolt kőszerszámokat használtak. A legutóbbi, de már a Würm leghidegebb időszakát követő időből származó 12 ezer éves kárpát-medencei gravetti típusú eszközök azonban már dombvidékről, a Pilis és a Gerecse barlangjaiból kerültek elő. S bár csontmaradványt tőlük a Kárpát-medencében nem találtak, modern embernek tartják őket, a Bükki kultúra neandervölgyi eleme mellett a helyi cromagnon B másik összetevőjének. 

A genetikai eredmények tükrében célszerű ezért az első, a legrégebbi aurignaci típusú műveltséget európainak tekinteni és a műveltség emberforrását is itt keresni. Különösen azért, mert a szerológiai adatok is arra utalnak, hogy a Kárpát-medencében hosszú ideig elkülönülten élő ember vércsoportot változtató mutáción eshetett át, azaz létrehozta a 0 mellett az AB vércsoportot. 

Az aurignaci műveltséget a Kárpát-medencében a gravetti műveltség, a Dordogne völgyében pedig az ú. n. Magdalén műveltség váltotta fel. Ez utóbbiakról ismét csak azt tételezik fel, hogy eredetük Afrika, és tulajdonképpen az aurignaci műveltség embertípusához tartoznak. Már említettük, hogy az aurignaci műveltség Balkánon való átvonulásának nincs nyoma, de nincs a gravetti népének sem. Ahol először találkozunk velük, az a Don melletti telep, majd a Würm lehűlési csúcsát megelőzően Dnyeszter és a Dnyeper közötti terület. Minthogy kizárólag mamutra vadásztak, a mamut után haladva az északi hágókon át kerültek be a Kárpát-medencébe – s talán tovább nyugatra ki, majd újra vissza. Ezek magassága 400 m alatti, a mamutok meg síkvidéki állatok, és nem éltek a 400 m-es magasság fölött. Azaz nem együtt jött és ment a mamut és az ember. 

S a Kárpát-medencében a legelső gravetti nyílhegyeket a Bodrog mellett találták JE 29 évezredből származó leletek között. Sőt Gáboriné szerint a legrégebbi, az Istállóskő barlangban talált csont nyílhegyek 36 ezer évesek. Ennek felfedezése előtt viszont csak 10 ezer éves nyíl és íj használatról tudtak. A gravetti műveltség a Kárpát-medencében is megmaradt síkvidékinek, és általában ott találhatjuk, ahol a korábbi dombvidéki műveltségek nem éltek. Szigorúan véve tehát nem beszélhetünk a műveltség ‘felváltásáról’, hanem csupán a hideg elől az orosz síkságon élők egy részének a Kárpát medencébe, majd Nyugat-európába költözéséről. 

[BZS]
"A következő műveltséggel kapcsolatban több kérdést is meg kell fogalmazunk, a régészet szerint ugyanis a gravetti (apró nyílhegy-) kultúra népe úgy érkezett ide kelet felől a jégkorszak utolsó lehűlésének tetőzése előtt. Legrégibb telepük a bodrogkeresztúri (kb. 30 ezer éves) Villány, Madaras (kb. 18 ezer éves) , Szeged-Öthalom ( kb. l8 ezer éves), Dunaföldvár (kb. 12 ezer éves). (x) . Érdekes módon a műveltség ezúttal nem lelőhelyről, hanem az általa használt eszközről, a nyílhegyről kapta a nevét, így a nép etnikumáról nem nyújt felvilágosítást. Vajon mi lehet az oka annak, hogy bár a Kárpát- medencében használták a világon elsőként a nyílhegyeket, a régészet még is azt állítja, hogy mások hozták ide keletről? Kérdezhetjük: a nyílhegyet használó gravetti népesség nem inkább a Kárpát-medencéből szivárgott ki, mint oda be? Gábori Miklós is felvetette, hogy a kultúra eredetét a Kárpát-medencében kellene keresni. A műveltség nyomai az egész történelmi Magyarország területén meg találhatók, legkorábban a Kr. e. 30 ezer körüli időből. A leggazdagabb és legnagyobb telepük Ságvár-Lukasdomb, ahol egy kapa is előkerült, amely a későbbi, a legrégebbi szerszámok előfutára. Majd' húszezer éves kapa! Újabb világelsőség? Lovas (Veszprém megye) határában az országban máig egyedülálló őskori festékbánya található. Kora kb. 11 ezer év(x) . Megint egy "világelsőség ". Korábban ugyanis nem találni példát arra, hogy a vörös festéket szabályszerűen bányászták volna, ráadásul tágabb körzetében sehol sincs egyetlen olyan ősemberi lelőhely, amelyik arra utalna, hogy a közelben laktak. Vajon hogyan bukkantak a bányára, ha nem a környéken éltek? Honnan tudták, hogy ott van? Úgy tűnik, a bányába "eljártak" dolgozni . Viszonylag rövid idő alatt 24 m3 festéket bányásztak ki. Ennyit maguk nem használhattak fel, talán csak nem kereskedtek vele? Ahhoz pedig szállítani is kellett. Ehhez is értettek? 

Őskőkori "zsenikből" újkőkori földművelők? 

Elérkeztünk az őskőkor (felső paleolitikum) végéhez, a kb. Kr. e. l0 ezer körüli évekhez, ami kb. az utolsó jégkorszak vége is. Ekkorra a Kárpát-medencei ember már több olyan civilizációs vívmánynak is birtokosa volt, amelyet nem kaphatott senkitől sem, hiszen legkorábban a Kárpát-medencében bukkantak elő. Említést érdemel az is, hogy a mai Csehország területén 27 ezer évesre (!) becsült szőtt ruhára utaló nyomra bukkantak, amelyet a világon a legrégebbinek tartanak. Honnan származhat ez a mai szemmel is hihetetlennek tűnő tudás? A régészet szerint a Kárpát-medencei műveltségek nagy része ismeretlen eredetű, nincs előzménye, sem folytatása, hirtelen jelennek meg, valahonnan "kívülről" jönnek, aztán eltűnnek. Ugyanakkor a laikus a logika alapján okkal feltételezheti, hogy Samu leszármazottai folyamatosan lakták a Kárpát-medencét. Az első lehetőségből az következik, hogy a "kívülről" jövők, akik korábban nem rendelkeztek "tudományos" ismeretekkel, ahogy a Kárpát-medencébe érkeztek, hirtelen megvilágosodtak, és felfedeztek valamit. Tehát ideérkeztek, rájöttek valami újra, majd eltűntek. A második alapján pedig arra gondolhatunk, hogy a folyamatosan itt élők folyamatosan fejlődtek, és egyre komolyabb teljesítményt tudtak felmutatni. Szerintem ennek az utóbbinak van nagyobb esélye. A folytonosság alátámasztására álljon itt egy példa: létezik egy olyan furulyatípus, amelyik egyedül csak a Kárpát-medencében fordul elő, az úgynevezett nyelvdugós hosszú furulya. A legrégibb 35 ezer éves, és azóta is kimutatható a folytonosság mindmáig. A Dunántúlon ma is készítenek hasonlókat. 
De vajon mi lett az ősi vadászok sorsa a jégkorszak elmúltával, akik korábban rénszarvasvadászatból éltek? A jégkorszak vége felé kezdődő felmelegedés hatására a jégtakaró északra húzódott, nyilván vele együtt a rénszarvasok is. Így a rénszarvasvadászatból élők valószínűleg nem tehettek mást, mint követték az állatokat, így a Kárp át-medence népének egy része északra vándorolt. A kérdés már csak az, hogy vajon mindnyájan elmentek, vagy voltak, akik itt maradtak? A szakemberek nem egységesek a válaszban, mivel vannak, akik szerint a Kárpát-medence teljesen kiürült, mert mindenki elment, míg mások szerint voltak, akik maradtak. Nem mindegy azonban, hogy mi történt, ugyanis kimondva vagy kimondatlanul a "tét" a következő: Európa legkorábbi földművelő műveltségei a Kárpát-medencében alakultak ki az újkőkor kezdetén, tehát kb. K r. e. 7000-től kezdődően. A kérdést tehát így is fel lehet tenni: Európa első földművelő közösségeit a Kárpát-medence népe hozta-e létre vagy sem? Ha teljesen kiürült a medence, akkor nyilván nem, a szakemberek egy része ugyanis állítja, hogy földművelő kultúrák kialakítása a délkelet felől érkezőknek köszönhető. Ha viszont nem ürült ki, akkor feltételezhető, hogy az újkőkori műveltség folytatása az őskőkorinak. Az őskőkor vége és az újkőkor kezdete között eltelt kb. 3 ezer év (K r. e. 10000-7000), ez az átmeneti kőkor. Nyilvánvaló, hogy ha vannak régészeti leletek ebből az időszakból is, akkor az arra utal, hogy a vidék nem volt lakatlan. Nos, mára már ismertté váltak lelőhelyek ebből a korból, ilyen például Jászberény, amely az átmeneti kőkor középső szakaszának a névadója is. A kutatás mai állása alapján bizonyosnak tűnik, hogy a késői mezolitikum Jásztelek-fázisa megérte az újkőkort, és részben egyidejű volt a Körös-kultúrával. Ezzel megszűnt az a feltételezett "etnikai vákuum", amelyet korábban néhány kutató feltételezett. A régészet megállapításából tehát az következik, hogy a Kárpát-medence újkőkori lakói az őskőkoriak leszármazottai."

***

Mindenképp említést érdemel még a mai Oroszországban megtalált i.e. 28.000 körüli keletkezésű "Sungir király" sírhelye, amely leletnél Grandpierre Atilla szerint számos a magyarokhoz köthető motívum jelenik meg: magyar temetkezési szokás, keresztpántos koronával, 2,5 m jogar volt mellé temetve, egy kiegyenesített mamutagyarból (máig nem ismert technológiával), napjelképek, pont mint a magyar Szent Koronán. Az orosz feltárók szerint az egykori "király" a szkíta-hun nép- és nyelvcsaládhoz köthető - abban a "gravetti" időszakban, amikor a Kárpát-medencében is számos magas-műveltségű lelet került elő, lásd fent, vagy mint pl. a Willendorfi Vénusz (alsó-Ausztria).

***



Ezzel eljutottunk a jégkorszak végéhez a hívatalos régészeti adatok és időrend alapján, és egyúttal elérkeztünk a komoly kérdőjelekhez is: a folytonosság kérdését, a megalitikus építmények célját és építési technikáját, valamint a "gravetti" kultúra eredetét kellene tisztáznunk. Nézzük sorban!

Először is a folytonosság kérdése. Mint láthattuk, a Cser-Darai modell eléggé nagyvonalúan bánik az évezredekkel, és ott is feltételez folyamatos emberi jelenlétet a Kárpát-medencében, ahol régészetileg ez nincs alátámasztva. Azonban erre minden oka megvan, hiszen:
- Látható, hogy a Kárpát-medence bővelkedik az őskori műveltségekben, olyanokban is, melyek megelőzik Európa többi részét, olyanokban is, melyek összhangban vannak a többivel, sőt olyannal is rendelkezik e térség, amely önálló, máshová nem besorolható. Magyarán itt burjánzott az élet a jégkorszak alatt!
- Abból, hogy nincs minden évszázadból régészeti lelet, még nem következik egyenesen az, hogy nem is éltek emberek a Kárpát-medencében, ahol az életfeltételek és körülmények ezt megengedték, mindössze a régészeti leletei hiányoznak. És ugyan a Kárpát-medencében is voltak átmeneti keményebb, hidegebb időszakok a jégkorszakok alatt, de az ember képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. A Földi élővilágban az ember ilyen szempontból kiemelkedő, hiszen amíg a növényi- és állatvilág viszonylag nehezen viseli el a környezet/éghajlat megváltozását, és "inkább" kihal, vagy máshová települ, addig az ember, a teremtés helyi koronája a megváltozott körülményekhez képes igazítani az életmódját, eszközeit.
A számos, minden korszakban jelenlévő régészeti leletekből és az emberi alkalmazkodás képességéből kiindulva egyáltalán nem zárható ki, sőt erősen feltételezhető, hogy a jégkorszak hosszú évezredeiben folyamatos emberi jelenlét jellemző a Kárpát-medencében.

 (illusztráció - Libor Balák)

Másik óriási kérdőjel a megalitikus kőépítmény kultúrája, melynek egész Földünkre jellemző rendszeréhez szervesen kapcsolódik a Kárpát-medence, sőt akár kiinduló forrásának is tekinthető.
A Visokó-i piramisok, Kalotaszegi piramishegy, Pilisi piramishegyek, kunhalmok, Erdélyi pallagok, mesterséges dombvidéki termőteraszok, Polgár-Csőszhalom Stonehenge-t is megelőző kőköre, stb. mind-mind arra utalnak, hogy a Kárpát-medence is része ugyanannak az egész bolygót behálózó megalitikus "építési láznak", ami a kőkorban indult (lásd első fejezet). Sőt, a hazai szellemes, organikus, szerves, elképesztő kiterjedésű tájátépítési munkák igazi különlegességnek, egyedi Kárpát-medencei szellemi terméknek tekinthetők. Ez a műveltség már egyáltalán nem tekinthető a hagyományos elképzelés szerinti kóborló, gyűjtögető "ősembernek", hanem jóval magasabb szellemi szinten áll, bizonyos szempontból a mai embernél is magasabban. Csak gondoljunk abba bele, hogy a mai ember elméjét mennyire lekötik a folyamatos információ áradatok, egész nap hírek, események, teendők, stb., foglalják le a gondolatainkat, "nincs időnk semmire", és ezt is szinte folyamatosan zárt falak között töltjük, - ezzel szemben a mai embertől genetikailag és szellemi képességeit illetően semmiben sem különböző 20-30 ezer évvel ezelőtti "ősember" tulajdonképpen egész nap ráért... nem volt televízió, rádió, internet, mobiltelefon, könyvek, stb., és folyamatosan benne élt a természetben, közösségben, folyamatos kapcsolatban a szellemi Forrással. A túlélésért vívott "harc" napi néhány órás munkavégzést igényelt, akárcsak a ma még elszórtan élő természetközeli népeknél, és e mellett, ez után mást sem csinált, mint szívta magába a természet nyújtotta tapasztalatokat, és közben az élet nagy dolgain elmélkedett... ne felejtsük, hogy elvileg akkor még nem beszélhetünk a napi több órás munkavégzés igénylő földművelésről, állattartásról, ez az özönvíz után válik szükségessé a népességrobbanás miatt. A jégkorszaki kevés létszámú embert eltartotta a Földanya mindennel, vaddal, hallal, gyümölccsel. Persze a gyűjtögetés is időigényes, a vadászathoz meg nagy távolságok megtétele szükséges, de a Termékenységtisztelet / Boldogasszony-imádat feltételezhető indoka, a Földanya tenyerén létezés összehasonlíthatatlanul gondoskodóbb helyzet, mint a későbbi, önállósodottabb földművelés/állattartás idején.
Szóval jégkori emberünk elmélkedett, és kitalált dolgokat, nem napok-hetek voltak a "határidői" mint manapság, hanem akár évek álltak rendelkezésére, míg kikísérletezgethetett valamit, egy apró dolgot, és ezt a tudást tovább adta az utódainak, és másoknak is, akik ismét éveken át fejlesztették, csiszolgatták tovább a tudást. Ez a folyamat évezredeken át folytatódott, anélkül, hogy az emberek elméjét ellepték volna a maihoz hasonló információ-özönnel - ennek következtében akár igen, a mai szellemileg rendkívül leterhelt embernél is magasabb szintre juthatott az ősköri "pattintott-kőkorszaki" emberiség.

 (illusztráció - Libor Balák)

Ez persze így önmagában kevés. Pattintott kövekből ugyanis nem készülnek piramisok... Nagy kérdőjel, hogy a kőkorszak embere vajon hogyan jöhetett rá például arra, hogy hogyan tudja megváltoztatni a körülötte lévő anyagok szerkezetét, hogyan, miben tudja feloldani a köveket, és mi kell hozzá, hogy ismét megszilárduljon, ezúttal olyan formában, amilyet ő szeretett volna? Nagyon valószínű, hogy a piramisok és egyéb megalitikus építmények nem "erővel", hanem "ésszel" készültek, azaz például valamilyen öntési technológiával, ahol a természetes alapanyagokat, mint pl. mészkövet kibányászták, megőrölték, majd segédanyagokkal feloldották híg, könnyebben szállítható és bedolgozható állapotba, majd ezt az anyagot öntőformába, zsaluzatba helyezték, és adalékanyaggal kiegészítve megszilárdították, és így készítették el az akár száztonnás köveket is (hasonlatosan a mai betontechnológiához). (Ez a fiatal kutató készített hasonló technikával öntött köveket: itt és itt megtekinthető. Szerinte nem kell más hozzá csak mészkő + vízüveg. Ez utóbb előállítása: sziksó (nátrium-karbonát, szóda, ami Egyiptomban is megtalálható), ezt megolvasztották, és homokkal (szilícium-dioxiddal) összeötvözték,  és ebből lett a vízüveg, mai néven E550, vagyis nátrium-szilikát, ez a titka az öntési technológiának.)
Persze ha ezt el is fogadjuk, attól még továbbra is óriási kérdőjel, hogy a jégkorszak embere hogyan tudta a köveket olyan repedés-mentesen, tömören megönteni az akkori időszakra feltételezett technikai háttérrel, amilyent még ma sem nagyon tud az emberiség?
És még talán az építés technológiájának kérdésénél is fontosabb ezen építmények célja. Miért készültek? 
Minden ami létrejön "csupán" lenyomat, először a szellemi térben jön létre (KÉPzelet), majd ezután KÉPességtől függően az anyagi térben KÉPeződik le (KÉPzet, KÉPződmény). A megalitikus építményekkel kapcsolatban valószínűleg az a gondolatirány a helyes, ha az építésük célját valamilyen módon a lélekkel hozzuk összefüggésbe (romlatlan testben újjászületés, vagy segítve a lélek túlvilági útját) - erre utal ezen építmények valamelyik csillagképpel vagy a Nappal kapcsolatos tájolása is, pl. napéjegyelőség idejére. Ha ezt is elfogadjuk, akkor még mindig ott a nagy kérdés, hogy erre a kőkori ember kőpattintásból hogyan jöhetett rá, és ha rájött, miként tudott akkora energiát mozgósítani, hogy azokat a hatalmas építményeket létrehozzák.

Ezekre a kérdésekre materiális síkon nem valószínű hogy választ kapunk... Vagy sokkal korábbra kell feltételeznünk az emberiség indulását, vagy Isteni/égi beavatkozás folyományai a piramisok.   

Természetesen nem állítható biztosan, hogy mindezen tudás a Kárpát-medencéből indult ki, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az itteni műveltség szerves része a bolygószintű megalitépítő kultúrának, amire az is utal, hogy a Pilisben még nyomokban fellelhető régi várak (feltételezhetően az Ős-Buda vára) falai szintén öntött-kő technológiával készültek.
De vajon az akadémiai magaslatokról miért nem fordítanak kellő energiát a Kárpát-medencei kőkori megalitépítmények feltárására? Miért számít tabutémának a Kárpát-medencei magyar őstörténet?
Láthattuk, hogy a medence leleményes lakói a kőmegmunkálás mesterei voltak (kőkorszak!), így joggal feltételezhető, hogy ezt a tudásukat mai szemmel hihetetlen szintre emelték, és el is terjesztették a bolygón...


Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvének A történelem kezdetei a Kárpát-medencében A magyar nyelv kialakulása fejezetében:

"A Kárpát-medence régóta alkalmas emberi életre. Ennek olyan nyomai és maradványai vannak, mint a Rudapitecus Rudabányán, és a vértesszőllősi ember. Közelebb hozzánk az időben az érdi és tatai leletek jelentik az igazi őskort, Érden vermet is találtak, amelyben a Meszlényi által nyugaton is említett korai fagyasztott húsraktárt tartották az 50-33 000 évvel ezelőtt élt emberek. Még később, úgy a 28-12 000 évvel ezelőtti időben már számottevő népesség él a Bükk környékén és a Duna-kanyarban, de többfelé is Magyarországon. Remek dolgokat művelnek: obszidiánt bányásznak, rénszarvast és egyéb állatokat ejtenek el szinte már nagyüzemi módszerekkel és fagyasztják, “élelmiszertermelésük” helyenként elképesztő mennyiségű, de bőséggel hagynak maguk után eszközöket is. Ennél nagyságrendekkel sokkal többet, mást az ősrégészet módszereivel sajnos nem tudhatunk meg róluk, ami a szellem kiművelésének állomásait jelezhetné. Tudnunk kell, hogy a Kárpát-medencében a legutolsó jégkor alatt sem volt jég, bár az éghajlat akkor közel állt a tundrai körülményekhez. Moréna, gleccserek okozta hordalék, kavicsmező jellegű földtani képződmények a magas hegységek peremén alakulhattak csak ki. A mai Szibéria hideglelős helyei juthatnának eszünkbe e tájról.
Igazából kapcsolódási pontokat is csak a kiásott tárgyakon megjelenő ábrázolásokból találhatnánk, ha lennének ilyenek. Ha valamiképpen mégis kapcsolatokat keresnénk a jégkorszak elvonulása után megenyhülő és kiviruló Kárpát-medencében az itt maradók és elődeik között, akkor figyelembe kell vennünk, hogy: a paleolitikum (kőkor, őskor) végén (kb. 10.000 évvel ezelőtt) a mai emberfajták többsége már kialakult, és a tudomány a főbb alapnyelvek kialakulását is erre a korszakra vezeti vissza.61 E vélekedés ránk, maiakra nézve nem sok jót jelent. Mire az így, nehezen megfogható őskor végére értünk, már le is maradtunk volna az emberi gondolkodás bölcsőjének gyümölcseiről. A beszélt nyelv kifejlődéséről, a szellem első szárnyalásairól, az embernek a felsőbbséghez fűződő viszonya tisztázásáról, a kezdeti szellemi lét és megismerés alapvető módszereinek kísérleteiről, a nőket, anyákat ábrázoló szobrok elkészítésének indítékairól, és egyáltalán arról, hogy megragadhassuk annak a megismerési módnak a működési elveit, lényegét, amely felmérhetetlenül ősi egyfelől, de mégsem fejthető meg a mai boncolgató ember számára egykönnyen.

Annál is inkább lemaradni látszunk egy sor fontos dologról az ősi történelem kutatása közben, mert egy amerikai tudós szerint időben is mérhetővé vált néhány esemény. Graham Hancock (Quest for the Lost Civilization) arra a következtetésre jutott a kiemelkedően fontos és ismert ősi építményekbe – napvárosokba, naptemplomokba - rejtett kódolt tudás egy részének felfejtése során, hogy az Orion csillagképet leképező egyiptomi piramisok, a kambodzsai Angkor Vat Sárkányt idéző naptemplomai, a mexikói La Venta olmék napvárosa, vagy éppenséggel a brithoni nagy kelta fehér ló Bikát szimbolizáló földábrája – elkészültük időpontjától függetlenül, - egy Kr. e. 10 500 évvel ezelőtti kor csillagállásainak megfelelő állapotot idéznek fel az általuk ábrázolt jelképek alkalmazásával. Nem azt állítja, hogy e művek ennyi idősek lennének, hanem a létrehozásukra serkentő eszme vagy esemény a fenti korhoz kötődik makacsul. Mintha egy kitüntetett időszaknak állítanának emléket újra és újra a későbbi utódok. Elszánt igyekezettel, mai eszünket bőven megterhelő energiával és szervezettséggel állítanak emlékeket. Angkor Vat alig nyolcszáz éves, a kelta ló kb. kétezer éves, az Orion övcsillagait méretarányosan (!) megidéző egyiptomi piramisok ötezer évesek. Eszerint még akkor is tudták, mit tisztelnek meg népeket próbára tévő építkezéseikkel. Úgy tűnik, most az aranykor vagy az emberi eszmélés felejthetetlen eseménye köszön vissza a kései utódok mérnöki pontosságú tiszteletadásaiban. Éppen ezért különös felfigyelnünk az Orionra, amely nem más, mint Nimród maga. Regéink, mondáink ősapja Nimród, jeles szereplője a Bibliának is, magyar kozmikus kultúrhéroszunk ő. Vele is történt eszerint valami Kr. e. 10 500-ban, amire az egész világ azóta is emlékezik. Hancock valamilyen égitest becsapódására gondol, amely világméretű özönvizet zúdított volna a szárazföldekre a hirtelen elolvadó jég nyomában. Hancock és követői ma a hagyományos felfogástól elütő eseteket és leleteket igyekeznek egységes keretbe foglalni és értelmezni. Ebben az értelemben ők is arra kényszerülnek, - amint magam is - hogy a megkövesedett eszmék ellen küzdjenek a be nem skatulyázható leletekkel. Kutatásaik zöme mégis technikai jellegű kérdéseket vet fel, és leginkább az érdekli őket, hogyan kerültek a nagy kövek magasra, hogyan csiszolták össze hibátlanul a délamerikai kőfalakat. Ilyen értelemben a mai “renitens” nyugatiak csak anyagelvű forradalmároknak tűnnek, ugyanakkor a szellem termései iránt kevésbé érdeklődnek.

Legalább ilyen különös Hugh Harleston megállapítása is az ősi műveltségekről. Azt mondja a kőkori napvárosok feltérképezése közben Teotihuacán főterén a régiekről, hogy: … amikor egy vonalat húznak valójában területre utalnak. Amikor területet jelölnek, akkor tömegről van szó, amikor meg tömegben fejezik ki magukat, akkor valójában időről van szó. … Harleston most arra vezet rá talán, hogy mai gondolkodásunk más hullámhosszon, más mértékegységek szerint működik, mint messzi elődeinké. Legtöbbször nyilván a megértés lehetősége hiányzik a továbblépéshez. Pedig a Hancock által felsorolt ősi műveltségekben sok közös vonás ismerhető fel. Nemcsak a napvallásban közösek, de a kígyó mindenek felett való tiszteletében is. Sőt, Mexikó olmék indiánjai nagyon kilógnak a bevett történetírás szerinti ázsiai típusú ember köréből. Igen jellegzetes afrikai és (szakállas) kaukázusi emberábrázolások találhatóak La Venta olmék szobrai között. E néhány rövid utalással kívánom szemléltetni bonyolult helyzetünket, anélkül, hogy most általános kőkori műveltségelemzésre térnék ki. Bizonyosnak látszik, hogy legkorábbi művelődésünk ügyei soha nem lesznek megérthetőek az emberi műveltség legkorábbi kezdeteinek teljes felderítése nélkül. Minden összefügg hát mindennel, és sajnos ma nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a 10-12 ezer évvel ezelőtti eseményekről pontos elképzeléseink lehetnének. Lehet, hogy Hancocknak igaza van, és valóban nagy természeti katasztrófa történt akkoriban. A kőkor népével ilyesmi azonban naponta megesett. Hozzánk képest jelentősen kiszolgáltatottabb körülmények között éltek, valószínűleg a földi kataklizmák sokkal inkább foglalkoztathatták őket, mint mai jól felszerelt társadalmainkat. Csak azért azonban, mert rájuk dőlt a ház, biztosan nem építettek piramisokat! 
Magam a fentebbiek ellenére más okot (is) keresnék a népek erejét próbára tevő alkotások létrehozásának indítékaként. A nagy kőkori építkezésekben az egy bizonyos időpontra való emlékezés tetten érhetőségén kívül van még más kapocs is. Az égről lehozott jelképek ábrázolása a másik, vélhetően valódi döntő mozzanat. Ez kétségkívül az ősi napvallás felé vezet bennünket, a Nap égi országának zodiákus állatövi jeleit fogalmazza meg rejtjelezett formában. Arra mutathat, hogy a nevezetes földindulás éppen egy korábbi művelődés szellemi termései előtt akarna tisztelegni. Jobban mondva azt megörökíteni, a jelkép felépítésével emlékeztetni az utódokat az ősök hitére és tudományára. Máshol már szóltam erről korábban, ebben nagy hasonlóságot vélek felfedezni népműveltségünk tárgyainak jelképekkel való díszítésében, amely az el nem felejtést szolgálta. A piramisok, az emberi képzeletet alaposan igénybe vevő ősi napépítmények felépítését serkentő kőkori és ókori igyekezete talán léptékében valóban különbözik egy magyar lőporszaru, téka, vagy éppen liszteskanál méretétől, melyek azonban kozmikus jelképeket is bőven hordoznak magukon. Ha elfogadjuk, hogy nem a méret a lényeg, hanem az azt megvalósító gondolat, akkor talán közelebb kerülünk a megértéshez.

Amikor a klasszikusnak számító kőkori műveltségek, romvárosok szóba kerülnek, mi Ó-Magyarország késői lakói korábban nem mondhattuk, hogy földünkön ilyen emlék lett volna. Ma már nem állunk ennek híján. Az erdélyi, Gyulafehérvár melletti Kisompoly (Ampoiţa) kőköre, köremléke (cromlech), Stonehenge típusú megalit építménye hallatlan jelentőségű lelet, és a Kárpát-medencét is bekapcsolja a nyugatiak fogalmai szerinti kőkori történelem fősodrába, e téren is.
Eszerint a mű elkészült, a vezérlő eszme is ott áll kőbe vésve a világ sok pontján, csak meg kell keressük mi képvisel az itthoni tájon olyan elemi erejű és állandóan ismétlődő kifejezésmódot, amelyet nem tudott háttérbe szorítani az ezredévek sora sem. Találni vélek ilyet, kettőt is. Az egyik nem látható közvetlenül és az ősműveltségben megmaradt őshagyományként lelhető fel, a másik viszont látható, tárgyiasult képet ölt spirálként. Előbbi sorsa eddig a földbedöngölés volt, a másikról pedig úgy hallik, akárhol is feltalálhatták, de még akkor is, mit bizonyíthat? A szkeptikusok számára Herodotoszt megelőző korokról nem lenne szabad történelmet írni, mert úgysem hihetik el. Szerencsére nem nekik készül.
Nem kerülhetem ki, hogy Ó-Magyarország korai történelmével kapcsolatban ne említsek meg még egy komoly nehézséget, az eddig felszínre került régészeti leletek keltezését. Egyre több olyan lelet kerül elő, amely nem akar beleférni korábbi feltevések által rögzített időszakokba, korokba. Régészkörökben régóta ismert kérdésről van szó. Emiatt ma igen sokan dolgoznak azon, hogy valamiféle abszolút időrend megállapításához keressenek támpontokat, mert ennek hiányában sokkal kevésbé hatékony és kevésbé pontos lehet csak a valódi kormeghatározás. Az abszolút időrendet valamely növényi anyag – pl. bizonyos fafaj folyamatossá rendezett évgyűrűi – segítségével lehet felállítani, majd ezt viszonyítási alapként használva lehet régészeti leleteket meglehetősen pontos időhatárok között értelmezni. Erre már csak az is sarkallja a kutatókat, mert akár ezer éves eltéréseket is feltételeznek már a Kr. e. II-III. évezredtől korábbi hazai régészeti anyagban is. Eszerint akár ezer évvel korábbi lehet pl. az itteni rézkor valós ideje. E könyv talán az utolsó összefoglaló jellegű munka az abszolút időrend létrejötte előtt, korábbról örökölt időrendi tévedéseit majd kimutatják annak idején. Szerencsére azonban nem a pontos időrend áll – minden fontossága ellenére is – mostani értekezésem középpontjában, hanem valamilyen évezredeken keresztül megfogható összefüggések, soronkövetkezőség, azonos vagy hasonló vezérlő elvek megtalálása, kimutathatósága.

A szerves műveltség alapelemeinek kutatása nem újkeletű. Magyarországon Molnár V. József neve fémjelzi e területet, ő adott ki már eddig is alapozó jellegű munkákat, amelyek e kérdéskört tárgyalják. Habár az ábrázolásokban megfogható alapelemek elterjedtsége világméretűen általános, mégsem tekinthetünk el e látható jelképek Kárpát-medencében észlelhető rendkívül következetesnek tűnő folyamatosságától. Az általánosnak tekinthető észleleten kívül meggondolandó a jelképek bizonyos körének makacs kihangsúlyozása. Ha ezt az itt lakók évezredeken keresztül művelik, arra kellene gondoljunk, hogy az általánoson túl más, feltételezhetően igen erős mondanivaló is párosult hozzá. Akkor is, ha alapnépességét – mint lehetséges átörökítőt - viszonylag azonosnak tekintenénk hosszabb időben is, de akkor is, ha népek összeolvadását követjük nyomon. Másképpen megfogalmazva arra juthatunk, hogy az igen ősi kifejezésmód folyamatossága ugyanilyen népesség meglétére utal. Emiatt nem közömbös számunkra a spirál, de a vele rokonítható forgórózsa sem, mint igen ősi kifejezésmód viselői. A magyar ókor folyamán megannyi be- és kiköltöző néprész mozgása ellenére sem tűnik el e jelkép. Az érkezők 2-4 nemzedék alatt beolvadnak – ahogy az Árpádiak is – a helyben lakókba. Magukkal hozott műveltségük talán valamit mindig változtat az összeolvadás utáni képi kifejezésben, ahogy ezt a kelta-szkíta összeolvadás utáni helyzet is alátámasztja. A spirál azonban évezredek alatt sem szorul háttérbe, ezért Ó-Magyarország legfontosabb jelképének, önazonosító címerének tekinthetjük. Eszerint Ó-Magyarország sohasem kapott olyan új népességet tízezer éves történelme során, amelyik ne tisztelte volna a Napot. Mindez más oldalról is kizárja indoeurópai elemek itteni megjelenését. E címer nem más, mint az általános hit lényegének kifejezője, a napszimbólum."

Az egységes felső-paleolitikumi európai kultúrkör.
A jégkorszakhoz köthető harmadik jelentőségteljes kérdéskör éppen az előzőhöz kapcsolódik: láthattuk, hogy a ~20 évezredet (!) átölelő un. "gravetti" korszakban (Kr.e. 30 000 - 10 000 éve) Európa műveltsége mind emberi minőségében (genetika), mind eszközhasználatában egységes képet mutat, amiből egy olyan egységes európai kultúrát kell feltételeznünk, ahol a különböző életterületek folyamatos áramlásban, kölcsönhatásban voltak egymással (kereskedelem!), és melynek számos vívmánya, "előrefutása" a Kárpát-medencéből származik. És amennyiben ezt összekapcsoljuk a megalitikus kőépítési kultúra kérdéskörével, akkor akár eljuthatunk arra a következtetésre is, hogy az özönvíz előtti magas-műveltségű Földi civilizáció egyik legjelentősebb forrása maga a Kárpát-medence. De legalábbis nem lehet kihagyni a "számításból". És ez a 20 000 év időtartam hatalmas korszak, gondoljunk csak bele hogy egy évszázad alatt mekkora fejlődésre képes az ember...

(illusztráció - Libor Balák)

A „gravetti” és az azt követő átmeneti korszak kiáramlás - folytonosság - élelmiszertermelés kezdetének kérdéskörével kapcsolatban Mesterházy Zsolt szintén fontos következtetéseket von le A magyar ókor c. könyvének A történelem kezdetei a Kárpát-medencében A magyar nyelv kialakulása fejezetében:

"Korábban elsősorban nyelvészeti, logikai érvekre alapozva felvetettem a magyar nyelv legalább ötezer éves létezésének lehetőségét a Kárpát-medencében. E módon továbblépni, pontosabban tovább hátrálni az időben nem tudtam támaszkodók, illetve adathiány miatt. Most némileg más oldalról is közelítve a kérdéshez, talán többre jutok. (…)
A K-R magyar teremtő gyök eurázsiai feltérképezésével sikerült jelentősen behatárolni a magyar nyelv hovatartozását. Eszerint az összehasonlításban felsorolt indoeurópai nyelvek mind átvevők voltak, ami gyökeresen ellentmond minden eddigi hazai ortodox nyelvészeti elgondolásnak, amely szerint a magyarok mindenhol csak átvettek valamit, majd mindig továbbmentek volna a következő leckét teljesíteni. (…)
…a magyar nyelvvel összehasonlított más nyelvekben mindig kevesebb volt meg, mint a magyarban. Adódik a következtetés, hogy emiatt nem mi lehetünk az átvevők. Ha viszont mindig és következetesen más az átvevő, akkor a magyar nyelv olyan ősi, hogy mindenki – minden más eurázsiai nép – tőlünk vette gyökeit, tudományát, nem pedig mi csipkedtük fel e hatalmas földrészről apránként összetákolva amúgy igen következetesen összefüggő nyelvi rendszerünket, miközben ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből! Éppen erről van szó, mert egyre inkább úgy tűnik, ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből. Nézzünk hát utána, miképpen nem mozdultunk innét sehová sem már legalább 5000 éve.
Meszlényi Róbert Imre svájci magyar kutató figyelemre méltó elgondolásokat fogalmazott meg az európai őstörténettel kapcsolatban: A tarandoszok (rénszarvasok) tanuvallomásai és A magyar nép etnogenezise c. munkáiban. … Munkájának jelentőségét növeli, hogy a gravettiek korai történetére nézve kapunk adatokat, márpedig mai tudásunk szerint a gravettiek a Kárpát-medence őshonos, helyben kialakult népe.

"... Az őstörténet-tudomány részben a visszahagyott leletek kiértékelésével igyekszik azonosítani az előtörténeti népeket. Az azonosítás nehéz, mert a feltárt kellékeket úgyszólván bármely máig fennmaradt nép elődei birtokolhatták. A “millió hagyaték” közt csak kivételesen található olyan tárgy, melyet csak egy nyelvcsaládba tartozók ősei használhattak. A megkülönböztető kevés jel egyike a tarándszarvas, mely a 20.000 évvel ezelőtti vadásztársadalmak fő élelemforrását képezte. Az európai magdaleni korszak szarvasleleteit követve eljutunk a múlt századokig érintetlenül fennmaradt északi nyelvcsoportokhoz. A rénszarvasokból élő arktikus nemzetségeket, melyek urál-altáji, de zömében finnugor nyelven beszélnek - nehezen megközelíthető lakhelyük miatt - hiteles ősleletnek tekinthetjük. A Romanov cárok uralomra jutása előtt (1613) e népek létezéséről szinte semmit sem tudott a nagyvilág.... A tarándszarvasok európai elvándorlása, valamint a mai rénszarvastenyésztők nyelve együttesen tárja fel a magdalenien és az azt követő azilien kori Európa népességének, valamint az újkőkori (neolitikus) forradalom megteremtőinek kilétét.

Az előembert a szükség és a mostoha körülmények kényszerítették rá a magas színvonalú gondolkodásra és a fejlődésre. Az ember nem délről a meleg éghajlatról húzódott északra a civilizáció kialakulása után, hanem a hidegben tökéletesítette technikai vívmányait. Az ember fejlődésének és felszaporodásának egyik igen fontos feltétele a hideg égövi tartózkodás volt, mert a prehisztorikus vadász az elejtett állatokat hideg helyen tárolhatta (tartósíthatta), miáltal a folyamatos ellátás örökös problémája megoldódott. A vadak kísérésére nem kellett már energiát pazarolnia, az állatok vonulási idejét kivárhatta, letelepedhetett, ami további gyors fejlődésre és szaporodásra adott lehetőséget. Robert Forrer svájci régész nagymennyiségű kovakő anyagot vizsgált meg, melyek a “rénszarvaskori” Kesslerlochból (Svájc) származtak, és arra a megállapításra jutott, hogy a silex szerszámok kivétel nélkül mind helybéli kövek anyagából készültek. Megfigyelésével azt bizonyította be, hogy a jégkorszak vadászai nem vonultak a vadak után, hanem letelepedve várták be a tarándszarvasok vándorlását.
Nyugat-Európában a Pireneusokból, illetve Észak-Olaszországtól kiinduló bőséges leletegyüttesek Franciaországon, Svájcon, Németországon, Belgiumon és Dánián át a svédországi Göteborgig, illetve az 57. szélességi fokig vezetnek, melyek sokszor 90 %-ig (Meiendorf), de olykor 100 %-ig (Hamburg) rénszarvas csontokat és csontvázakat tartalmaznak (Rust, 1943). Amint láthatjuk, a diluviumi vadászok egzisztenciája és szaporulata a folyamatos ellátástól, illetőleg a tartósított gazdag prédától függött.
Az i. e. 9. évezredben bekövetkezett felmelegedés (Liedtke: Eiszeitforschung, Darmstadt, 1990) jelentős gondok elé állította a felszaporodott európai nemzetségeket, mert a tarándszarvasok életterének eltolódásával elvesztették legjelentősebb élelemforrásukat. Európa területe ezután csak kevesebb ellátást tudott biztosítani, mely nehézség áthidalására a következő megoldás adódott: a lakosság nagyobb része a rénszarvasokat követve észak és észak-keleti irányba Észak- Szibéria felé vonult (a lappok az elvándorolt állatok nyomában csak Skandinávia északi részéig jutottak); a lakosság másik része helyben maradva soványabb zsákmányért tovább vadászott és halászott, miközben mint már annyiszor megtörtént, lassan belekényszerült egy újabb életmód-változtatásba - ezúttal az élelmiszer megtermelésébe.
Az azilieni műveltség túlszaporodott népességéből kiszorult csoportok először az európai gleccserhatárok déli részén kezdhették meg az átállást, mivel ott a klimatikai adottságok ideálisak voltak a termékeny folyóközök megműveléséhez. Alig 2-3000 év alatt a mezőgazdaság komplex technikája magas fokra fejlődött, amit a magyarországi Körös-kultúra (i. e. 6-7. évezredben) is igazol. Az élelemtermelők és faluépítők műveltségüket nem délről hozták magukkal, hanem azt helyben fejlesztették ki, mivel délen ember alig élhetett (a népsűrűség ott csupán 75 fő/1000 km2 lehetett; más becslések szerint az újkőkori (neolitikus) forradalom előtt az egész emberiség létszáma 10 és 100.000 fő között mozoghatott, aminek csak egy jelentéktelen része lakott délen), amit a csontleletek és a jégvermek hiánya is igazol. Ahol a januári átlaghőmérséklet -1 Celsius fok fölött van, jégvermek nem lehetnek használatban; ahol az élelmet nem lehetett hűtéssel konzerválni, ott az újkőkori forradalom előtt folyamatos ellátás nem volt. Továbbá az észak-nyugat- és közép-európai népekkel ellentétben a szórványos déli ősközösségeket nem kényszerítette (!) a klímaváltozás életmódváltásra, mert ők nem az elvonuló rénszarvasokból éltek!!!
A gazdálkodás legelőször a “nagy vadászterület” közelében, elsők közt a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságain alakult ki, nem keletebbre vagy délebbre, mivel a vadászterületről a kiáramlás legalkalmasabb vizi útja a Duna volt. Az .... ukrajnai vagy oroszalföldi lelőhelyek állatmaradványai és egyéb leletei az i. e. 4. évezredben még csak kalkolitikumi vadásztársadalmak életét igazolják, míg a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságán ugyanabban az időben több fejlett mikrokultúra virágzott (Kukutyin, Lengyel, Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Rúze, Ráningrád, Várna, stb), ahol a szelídített állatokat már igavonásra is használták.

Az előbbiekből egyenesen következik, hogy az újkőkori forradalom megteremtői az európai vadászkultúrák nemzetségeiből szakadtak ki, így nyelvük is azon népek nyelveiből “kovácsolódott” össze. Kilétükről viszont csak nyelvcsaládjuk besorolása után ítélkezhetünk, amire írott emlékek hiányában azt hihetnénk, hogy teljes biztonsággal nem kerülhet sor. A rénszarvasok azonban az elkövetkezőkben kielégítő indirekt nyelvi igazolásokat eszközölnek: Dr. Arnold Jacobi zoológiai monográfiájában végigkíséri a különböző rénszarvas fajták előfordulási helyét és vándorlását az őskortól napjainkig. ... A jégkorszak vége felé, a kerek 10.000 éve bekövetkezett felmelegedés miatt a rénszarvasok élettere a klímazónával együtt mai helyére tolódott, így természetesen a vadásztársadalmak is az elvonuló állatok nyomába szegődtek. Ezt az állítást Konstantin K. Flerov a Rangifer tarandus tarandus paleolitikumi és mai elterjedési helyével szintén alátámasztja. (Flerov: Review of the palaearctic reindeer or caribou. Journ. of Mammalogy, 1933).
8000 évvel a rénszarvasok eltávozása után először a görögök tudósítottak a különös, színét változtató mesebeli állatról. Arisztotelész és Theophrasztusz írásaikban - az állatok kissé hibás karakterizálása mellett (olykor a rén- és a jávorszarvas ismertető jegyeit összekeverve) - határozottan állítják, hogy a háziasított (tarandosz) a szkítáknál honos (J. F. Brandt: Zoogeographische und Paleontologische Beiträge, St. Petersburg, 1867. 42- folyt.).

A szkíták rénszarvas tenyésztését az ún. Pazyryk szőnyeg is bizonyíthatja, amelyet Szergej Ivanovics Rudenko ukrán régész 1949-ben az aimak központ Ulagan közelében fekvő, egész évben befagyott 5. kurgánból ásott ki. A kb. 2500 éves szőnyegfragmenta 28 lovast és 24 szarvast ábrázol (Werth: Orient-Teppiche von Persen, Türken Co. 1991.). A szőnyeg két körbefutó széles bordűrjén az állatok sorban haladnak a szarvasok a belső sávon jobbról balra és a lovasok a külsőben balról jobbra. A Pazyryk szőnyeget állattenyésztő nomádok készítették, így ők minden valószínűség szerint életmódjuk legfontosabb mozzanatait, a lovaglást és a legeltetést ábrázolták. A lovak és a szarvasok szimmetrikus elhelyezése, ill. fegyelmezett menetelése az ember állatok feletti uralmát érzékelteti. A cervidae-k egyetlen háziasított egyede a lapátszerű tarajos szarvval díszelgő tarandosz, így jogosan feltételezhetjük a domesztikált állatok ábrázolását. A belső bordűrön haladó szarvasokat valószínű azért vélik sokan jávorszarvasnak, mert a szkíták kedvelt motívuma a valóban legszebb szarvú, hatalmas testű (átlag 500 kg) jávorszarvas volt. A szőnyeg lovasábrázolásai viszont annyira tökéletesek, hogy a szarvasok jellemző vonásait a tökéletes technikával rendelkező szőnyegkészítők (400.000 csomó / m2) is minden bizonnyal jól érzékeltették. A jávorszarvas törzse igen rövid, lába meg oly hosszú, hogy csak térdelve tud legelni (Rülcker, Stäfelt 1986), így a megjelenített rövidlábú, hosszútestű, fegyelmezetten felsorakozott állatok minden bizonnyal rénszarvasok. Az Altáj hegység a tarándszarvas ideális biotópja, így ott 130 évvel ezelőtt még a vad rangifer is gyakori volt (Brandt 1867, 67.) Ma a legjelentősebb rénszarvastenyésztők a finnugorok (főleg europid típusúak), a tunguzok (mongoloid típusúak) és a paleoázsiaiak (enyhén mongoloid, azaz szibirid típusúak) (Mirov: Notes on the domestication of reindeer. American Anthropologist 1945). Mirov felsorolásában egy indogermán nép sem szerepel, ezért biztosak lehetünk abban, hogy a rénszarvastenyésztő szittyák nem származhattak a perzsáktól, hanem európai küllemű (Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában, 1979., fordította: Kovanecz Ilona, Helikon) finnugorok voltak. (A szerző Meszlényi Róbert Imre finnugor elnevezése és szóhasználata némi magyarázatot igényel részemről. Nem a sokat bírált magyarországi finnugor értelemben kell szóhasználatát fogadni, hanem egyszerűen így nevezi a kőkori és újkőkori európai ősnyelvet. Magam ezt még egyszerűbben helyben kialakult magyarnak nevezem, de ettől még ugyanarról beszélünk.)

 Pazyryk szőnyeg

A tarandoszok a föntiekben bemutatott tanúvallomásaikkal egy új őstörténet-szemlélet alapjait fektették le. Beigazolták azt, hogy:
- a civilizáció csírája az európai vadászkultúrákban alakult ki;
- az ember folyamatos ellátását kezdetben csupán az élelem megfagyásával, természetes tartósításával érhette el, ezért hideg éghajlatú területekre kényszerült;
- a hideg égöv elhagyását egyedül a földművelés és a nomádkodás megismerése tette lehetővé; e tény megbízható bizonyítékot szolgáltat a civilizáció elterjedési irányára;
- a Kárpát-medencét nevezhetjük az emberi kultúra bölcsőjének, ahonnan a tudás birtokában lévő felszaporodott nemzetségek a szélrózsa minden irányába szétáramoltak;
- a déli elvándorlás legfontosabb útja a Duna volt; a visszavándorlás északi irányba nemcsak feleslegessé, hanem átállási nehézségek miatt lehetetlenné vált.
- a magyarok nyelvrokonai kb. Kr. e. 10 000-ben vándoroltak – a rénszarvasokat követve – az Urál hegység irányába, tehát a finnugor népek Európában váltak szét.

A rénszarvasok továbbá világos nyelvi bizonyítékot is hoztak arra, hogy:
- az ősnyelvek finnugor nyelvek voltak, melyek nem a Kr. e. 4-3000-ben, hanem legkésőbb 40.000 évvel ezelőtt, az aurignaci Európában alakultak ki, amire az embert a szociális rászorultság, a közös vadászat kényszerítette;
az európai finnugor nyelvekből fejlődött ki a többi ural-altáji agglutináló nyelv is;
- kik voltak az újkőkori forradalom megteremtői;
- a magyar nyelv egy ó-európai “prehisztorikus” lelet;
- a szkíták finnugor nyelven beszéltek;
- a modern indogermán nyelvészek állításának helyességére, hogy a neolitikumban (Gimbutas: Die Ethnogenese der indoeuropäischen Indogermanen, Innsbruck 1992. 5.) és i. e. 2000-ben (Meid: Archäologie und Sprachwissenschaft - Kritisches zu neueren Hypothesen der Ausbreitung der Indogermanen, Innsbruck, 1989. 7.) Európa nyelve nem indogermán volt. Az európai indogermánok azonban az ősi vadász- és élelemtermelő kultúrák “társszerzői” voltak, csak nyelvük cserélődött ki, ami a görög és római rabszolgatartás széleskörű emléke."

Meszlényi utóbbi gesztusa az indogermánok irányába nem illik a képbe. Egyrészt azért, mert nem állapítja meg az indogermánok elkülönülésének hozzávetőleges idejét, másrészt pedig a rabszolgatartók görög és római fellépésekor nem tisztázza – mégha úgy is lenne, - a ragozók nyelvtanának elvesztési körülményeit. Korábban is rámutattam már a ragozók hallatlanul bonyolult, ámde hihetetlenül következetes nyelvtani rendszerének különleges voltára, amely hosszú évezredek helyben lakásának, művelőinek folyamatosan fennálló ép népisége érintetlenségére alapozható. Őstörténetünk alighanem egyik alapvető kérdésével állunk szemben akkor, amikor a csak sok évezred folyamatos művelődésének gyümölcseként azonosítható ragozó nyelvtan elvesztésének körülményeiről igyekszünk többet megtudni. Az etruszk fejezetben igyekeztem már a kérdésre felhívni a figyelmet, de ugyanez a latinokkal kapcsolatban is előkerült. Óva inteném azonban nyelvészeinket attól, hogy valamikori ragozók puszta nyelvromlásaként lássák a megoldást, mert az indogermánok kialakulásához mindig egy ragozó nyelvű, általában földművelő népcsoport és egy támadó, ismeretlen eredetű népcsoportra volt szükség. Ez utóbbiak elegendően sokan kellett legyenek, legalább annyian, hogy magukba olvasszák a ragozókat, átvehessék műveltségük, nyelvük igen jelentős mennyiségét. Az indoeurópaiak és a ragozók között olyan fokú mentális, felfogásbeli, életszemléletbeli, életépítési különbözőségeket rögzíthetünk, amelyek szinte kizárják a közös tőről való eredetet, vagyis egyáltalán nem foghatóak rá puszta nyelvtani felejtésre bizonyos népcsoportok esetében. Ugyanis a ragozók maguktól nem felejtették el nyelvtanukat soha, erre mi magyarok vagyunk az élő példa. E példa szerint pusztán elbutulással nem lehet indogermanizálódni, ezért kizárhatjuk a lehetőségek közül. …

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a tárgyalt kor népességi viszonyai, az egyáltalán szóba jöhető népesség száma alig haladja meg a gyűjtögető-halász-vadász szint elvárható mértékét. A gyakorlatilag 30-40 fős hordák, csoportok léte messze nem alkalmas valamire való nyelv kialakulásához, még kevésbé szélesebb területen működő közlekedő nyelv létrejöttéhez. A nyílt területeken biztosan nem, a Kárpát-medencében azonban, ahol zártabb körülmények adódnak, sokkal inkább. … arra kell építenem, hogy e – amúgy igen gyér – népesség már egy jelentősebb néphullám betelepedésével elveszítheti nyelvét. Csakhogy a Kárpát-medencében nem véletlenszerű vadászat folyt a rénszarvasra, hanem szinte nagyüzemi, jégvermeléses eljárást alkalmaztak, ezért a lakosság száma is ennek megfelelően jóval magasabb volt! Elsőként a Körös-műveltség anatóliai elszármazású betelepülő népe érkezett igazolhatóan olyan létszámban a Kr. e. VI. évezredben, hogy jelentősen fordíthatott volna a nyelvi arányokon.
De igen valószínűen nem fordított, mert belebotlottak az itteni gravetti - őskárpáti eredetű alföldi földművesekbe. (E népet egy kőből pattintott nyílhegyről nevezték el, amit ők is használtak. Kétségtelen, hogy ez a kaukázusi gyökerű nép Kelet-Európa síkságain tanyázott sokáig, és az ott kialakult síkvidéki kultúráját hozta be a Kárpátmedencébe. Ebbe a síkvidéki kultúrába már beletartozik a háziasított állatok tenyésztése és a földmívelés is. A földmívelésnek természetesen nem az ekés, hanem azt a kapás formáját kell érteni, amit még megtalálunk a középkorban is a nyugati társadalmaknál.
Azt is meg kell állapítanunk, hogy a régészek, amikor ennek a kaukázusi, közel-keleti gyökerű és a Kárpát-medencében megtelepedő népnek a gravetti nevet adták, vagyis már megint egy szerszámféleségről nevezték el a már mozgó etnikumot - módszertani hibát követtek el. Ugyanis most már nem kőszerszámok és csonteszközök ezrei vagy állatcsontok halmazai mozognak előttünk az időskálán és a térképen - hanem egy ősi etnikum: az ember. A letelepedés pedig tömeges. Ennek következtében itt már nem csak az ősember után kutatunk, hanem a Kárpát-medencének egy hosszú történeti folyamata áll előttünk. Ez pedig már őstörténet.)

Az ő vonaldíszesnek nevezett és helyben kialakult műveltségük felszívta a körösiek tudományát. Emiatt, mivel többségben kellett legyenek, nyelvüket sem veszíthették el. Inkább gazdagodtak mindannyian, hisz rokonok voltak végső soron. Gondoljuk végig: amikor Gosztonyi a magyar-sumér nyelvtant összehasonlítja, a mai magyar nyelvtanban azonosít 4-5000 éves sumériai nyelvtani jellemzőket. Megállapítja a gyakorlatilag fennálló azonosságot a kettő között. Meszlényi és Csánk Vera szerint az utolsó jégkorszak szorításának lassú enyhülésével az ó-magyarországi népesség egy része fokozatosan követi a jég után húzó rénszarvas-csordákat észak felé. A rénszarvasok elvonulásával kapcsolatban egy jó adatunk mindenképpen van: eszerint Kr. e. 5500 utáni rénszarvasleletet nem találtak eddig. Előbbi arra is rámutat, hogy ugyanilyen kivándorlás a rénszarvasok után a sztyeppeövezetbe is jelentős volt, olyannyira, hogy a szkíták ezek leszármazottai. Vagyis négy-ötezer év távlatában sem állapítható meg e két népesség között nyelvtani romlás, ezért azt állandónak kell feltételezzük. Most arra gondolhatunk Meszlényi ívén haladva, hogy a nyelvtani alapoknak – de legalábbis jó részüknek - a jégkorszak végére készen kellett állniuk, amelyet azután a rénszarvasokat követők magukkal vittek. Igen ám, de a finnek és a törökök csak kb. a felét bírják ma, eszerint ők korábban távoztak volna. Az északra húzódók és a lakatlan, művelésre alkalmatlan sztyeppéken más népekkel való elkeveredés gyakorlatilag alig következhetett be a mostoha életkörülmények miatt. Mi magyarázza akkor a folyamköziekkel a nyelvtani azonosságot? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a közös alapok, valamint az a bizonyos ó-magyarországi Jemdet Nasr népének mezopotámiai megjelenése, amely új lendületet adott az ottani fejlődésnek. Az ő elvonulásuk idejére már ki kellett alakuljon az a nyelvtani alap, amelyet a sumérok is megőriztek, mi magyarok pedig a mai napig őrizzük.
A mezopotámiai - már sumérnak nevezett - népségnek az a része, melyet a szakirodalom Jemdet Nasr néven különböztet meg - az özönvíz természeti katasztrófája után - a Kárpát-medencéből jött és véglegesen megtelepedett Mezopotámiában. Indoklásaimban hivatkoztam arra, hogy ennek a népnek hiedelmében még a zsugorított temetkezési rítus is azonos az ó-magyarországi szokásokkal. Ugyanígy az Isten-Anya tisztelet is, mely az Isten- Anya szobrok készítését behelyettesített a “vigyázó két szem” idolokkal és oltárokkal, miként azt a mezopotámiai subar-szabirok vidékén épített Tel Brak-i “szem templom” mutatja. Ugyanez a nép kezdi az írást is Mezopotámiában, de éppen olyan jelekkel, mint amilyeneket a tordosi korongon találtunk - jó 1000 évvel korábbi szerkesztésben.

Meszlényi imént idézett felvetésében alapos okot lát a Kárpát-medencéből a sztyeppére történt kivándorlásra is az észak felé húzók mellett. A kérdésig magam is eljutottam korábban, de nem láttam időben behatárolhatónak. Magyar Adorján a magyar műveltséget elemezve határozottan állítja, hogy a ragozó magyar nyelv és vele az általa ismertetett ősműveltség innét terjedt el. Ha tehát feltételezzük a sztyeppe benépesülésének e módon való lehetőségét, akkor azt arra az időre kell tegyük, amikor a Transzkaukázus, Közép-Ázsia és az Altáj vidéke éppen felszabadult a jég alól. A közvetlenül keletre indulóknak meg kellett előzniük az északra húzók indulását, mert ott jóval később vált lakhatóvá a táj. Vagyis a teljes fentebbi kelet-európai előzményekről szóló fejezetben nagyrészben már e keletre vonulók leszármazottait is láthatjuk. Az afanaszjevói, abasevói, de főleg az andronovói műveltség alapnépességében a törökös jellegű magyar, kun ómagyarországi kivándorló törzseknek jelen kellett lenniük, mire a harmadik évezred végi folyamközi sumér menekülők oda megérkeztek és velük összeolvadtak új műveltségekké. Ne tévesszük szem elől, hogy a rénszarvas után vonulók vadászok voltak, megélhetésüket javarészt ez biztosította, viszont az újkőkor letelepedett életmódot folytató műveltségei a folyómedrekben kezdődtek Keleten is. Más magyarázatot a Takla Makán sivatagban talált sok szőke, kerekfejű, ún. kelta szövetekre emlékeztető motívumokkal szövő, nadrágot és kabátot viselő, gödrökbe temetett és kiváló állapotú múmiák fellelésére nem tudok. Mintha csak Padányi Viktor leírását látnám rajtuk az Árpádi magyarok ruházatáról. Ráadásul edényeiken ott díszlik a spirál is. Müller-Karpe ugyan nem lát összefüggést a kerámialeletek és a népek azonosíthatósága között, az a jelképekbe zárt díszítés azonban, amely a kerámiákon megjelenik alkalmas az azonosításra, ha elfogadjuk, hogy az valós jelentéssel bír, nem pedig véletlenszerű vonalak és görbék halmaza. Ezt éppen a magyar népműveltségi körbe tartozó tárgyak igazolják. Egy nyugati kutató számára ez ma még teljességgel elképzelhetetlen, a mi számunkra egyáltalán nem.(…)

(illusztráció: Libor Balák)

A magyar őskor Kr. e. 43000-10000
A kőkor (mezolitikum) népe
Az őskárpáti nép (a gravettiek)

A Dunántúl középső paleolitikuma élesen eltér a Bükk hegységitől: három egymástól eltérő eredetű, jellegű, de egymással párhuzamosan élő kultúrát különböztetünk meg. A legfontosabb, egyben legjobban ismert lelőhely az Érden feltárt szabad ég alatti vadásztelep, melynek feltárása, sokoldalú feldolgozása már korszerű módszerekkel történhetett. … Érd többszörösen megismétlődő, visszatérő vadásztelep volt, amely létezését annak köszönhette, hogy a fennsíkon rendkívüli volt a vadbőség, és éppen vadváltónál feküdt. … A település ideje a korai Würm kezdetétől a Würm 1. hideghullámának kezdetéig tartott. Az alsó réteg idősebb 50 000 évnél – a felső réteg legalsó lakószintjének C14-es dátuma 44 300, a következőé 38 100 év. … Csupán kiragadott példaként említjük meg, hogy a telep egyik részében hústároló verem volt, amit ebből a korszakból még nem ismertünk. … A vadászat szezonja a kora tavasz és az ősz egy-két hónapja volt. Kiszámítható a vadászat körzete – az, hogy a behozott húsmennyiség egyes tartózkodások alkalmával átlag 4700 kilogramm körüli, de esetenként a 7300 kilogrammot is elérte… Meszlényi hústároló és vermelő vadászait hazai földön is láthatjuk tehát, bár a zsákmány mennyisége még messze van a rénszarvasok korától. A jegelt verem találmánya mindenesetre legalább 50000 éves, ebben egyetérthetünk. Emiatt módosítanunk kell a korábbi halász-vadász életmódot folytató emberi csoportok hordaszerű, 30 fő körüli csapatainak tengődéséről szerzett tudományunkat, hiszen a szervezett vadászatnak köszönhetően már az igen korai időktől számolnunk kell nagyobb népesség kialakulásának lehetőségével. E felismerés nemcsak a kőkorszak emberéről és tudásáról alkotott eddigi elképzeléseinkre van befolyással, hanem a föld eltartóképességéről szóló korábbi adatainkat is módosítanunk kell felfelé.
A felső paleolitikum végén, kb. a Würm 2-től kezdve, alapjaiban új műveltség, népesség, a gravetti kultúra terjedt el nálunk és egész Közép-Európában. Ennek az átfogó kultúrkomplexumnak a korábbiakkal nálunk semmi kapcsolata nincs; az eddigiektől eltérő életformával, településmóddal, gazdálkodással, új etnikumok térhódításával olyan nagyobb arányú történeti változást indított el, amely a kultúrák további fejlődését egészen a mezolitikumig meghatározta. A gravetti népesség elterjedése később kihatott szinte egész Európa területére…
A gravetti kultúra népe mindenütt síkvidéki életformát alakított ki, és sztyeppei életformát folytatott akkor is, amikor elterjedése során eltérő földrajzi környezetbe került. … A kultúra szellemi életére vetnek fényt az egész gravetti műveltségre jellemző kis női szobrok - ezek a hasonló nyugati művészeti emlékekkel szemben nem kultuszhelyen, hanem lakásban kerülnek elő, - az állatplasztika, egyes helyeken a díszített csont- és mammutagyartárgyak, természetes ékszerek tömege, a rendszeres temetkezés stb.

(illusztráció: Libor Balák)

Általában megállapítható, hogy a füves pusztai vadászat minden esetben fejlettebb, mint az erdei. Ez azonban nemcsak technikai képességeket jelent, hanem a gazdálkodási mód magasabb szintjét is. A gravetti népesség nagy kiterjedésű településein többek közt a házformák alapján is erre következtethetünk. A több rétegű telepek hosszan tartó használata tulajdonképpen már félig letelepült vadásztársadalomra utal.
Gábori ugyanott kitér a gravettiek elszármazásának kérdésére is. Keleti származásukat korábban az orosz szakirodalom jelentős mennyiségű sztyeppei leletével való összevetés alapján gondolták, de az ó-magyarországi közelebbi azonos leletekre tekintettel 1984-ben azt írja: Úgy látjuk, hogy az eredet kérdését szűkebb, Kárpát-medencei körzetben kell tekintenünk, és a mi településeink, gravetti csoportjaink közvetlenebb kapcsolatban állnak a környező szlovákiai, alsó-ausztriai vagy a tőlünk délnyugatra fekvő lelőhelyekkel. Ez azért különös, mert ő tudja a legjobban, hogy az ukrajnai és délorosz síkságon megjelenők honnét származnak. Imre Kálmán is rá hivatkozva idézi: A Kaukázuson túl váratlan meglepetés éri a kutatót: a leletek mennyisége és kvalitásuk… A (volt) Szovjetunió területén az alsó és középső paleolitikum lelőhelyeinek 70 %-a a kis Grúziában van. Tehát a délorosz és ukrán síkság részben innen és az egész Transzkaukázusból népesedett be. Vagyis ez lenne a gravettiek útvonala Gábori szerint.

Amikor azután elérik a Kárpátok karéját, Gábori és mások szerint is északra fordulnak és a Podoliai-hátságon, valamint Dél-Lengyelországon át eljutnak a Morva-medencébe, ahonnan a Vág völgyén keresztül jönnek be a Kárpát-medencébe. (Ezt már László Gyula is említette.) Persze korábban már a Hernád és a Bodrog völgyén át is lejutottak az Alföld szélére, de ezt a tényt valamiért kevésbé emlegetik a kutatók. Ha mindezt a térképen is megkíséreljük végig követni, akkor el kell gondolkodnunk Cholnoky szavain, aki ezt mondja (igaz későbbi korra vonatkozóan): A turáni népek minden körülmények között erdélyi határainkba ütköztek, s aki ismeri mind a határsávok térszínét, mind a turáni népek természetrajzát, az igazat fog adni annak a feltevésnek, hogy legerősebb nyomásuk alatt a temesi kapu, a Porta orientalis állott. Az igaz, hogy Gábori is beengedi a gravettieket dél felől Erdély területére, de csak elszórtan, jelentéktelen mennyiségben: A gravetti terjedése közvetlenül a Kárpátok előtt valószínűleg kétirányúvá válhatott… egyik csoportjuk a délkeleti Kárpátokat megkerülte, s így jutott be délről is – minden valószínűség szerint a Bodza folyó völgyén – Erdélybe….
Fentiekből láthatjuk, hogy a kelet felől érkező gravettiek szinte “körbefolyták” a Kárpát-medencét, majd - legalábbis ősrégészeink szerint – nem túl jelentős nyomokat hagyva tovább vándoroltak nyugatra. Ennek persze így nem sok értelme lenne, mert korábban is jelentős kultúrákat találtunk a Kárpátokon belül, hogy csak egyet említsünk például: a Szeleta-kultúrát. Erről egyes kutatók – pl. John Waechter – úgy vélik, hogy belőle fejlődtek ki és jöttek létre a kelet-európai késő őskőkor eszközegyüttesei. (Ez pedig nem mást állít, hogy a szeletaiból jött létre a keleti-gravetti!) Mivel a szeletai-ipar kifejlődése 41700 – 32600 közöttre tehető, a fenti hatás még időben is lehetséges, hiszen a keleti-gravettiről azt tudjuk, hogy kialakulása után 30-28 000 táján “szivárog be” lassan a Kárpát-medencébe!

Felmerül tehát a kérdés, hogy miért nem fordított az irány? Miért nem a Kárpát-medencéből szivárgott a gravetti műveltség a Dél-orosz síkságra és esetleg onnan egy gyenge hatása délre a Kaukázuson túlra? Időben ugyanolyan jól magyarázható ez az irány is. (Imre Kálmán: A magyarság kialakulásáról. Ősi Gyökér, Miskolci Bölcsész Egyesület, 2000.) Imre maga adja a kaukázusi központú gravetti elterjedéssel szembeni döntő érvét, mert: a mai Grúzián túl ott találjuk a kelet-iraki mezolitikus telepeket (Zarzi és Pelgawra), melyek a felső paleolitikumból a mezolitikumba képeznek egy nagyon késői, talán gravetti típusú átmenetet. Ezzel azután a gravetti déli terjedése meg is szakad. …Igaz is, egy műveltség határa központjától néhány kilométerre nem szakad meg. Gábori Miklós írja: Az eddig ismert kevés leletanyag alapján is feltehető, hogy Magyarország területén a Würm 3.-kori gravetti kultúra és a mezolitikum között a fejlődés folyamatos volt. Most tehát ejtsünk szót erről a “kevés leletanyagról,” szinte csak felsorolásszerűen, zárójelben a lelőhely elfogadott korával. Bodrogkeresztúr (28700), Szeged-Öthalom (18000), Arka (18700 – 17000), Ságvár- Lukasdomb (17700, alsó réteg 18900), Dunaföldvár (18 – 17000), Szob* (17000), Nagymaros*, Kismaros (15000), Pilismarót,* Zebegény,* Nógrádverőce*92 (15000 – 12000), Pilisszántó-Kőfülke (15000), Zalaegerszeg, Villány, Madaras (12100), és folytathatnánk a sort a késő gravetti lelőhelyekkel: Hont, Hontvárhegy, Remete barlang, Sződliget, stb. 
(A csillaggal jelölt helységek leleteiről rövid megjegyzést tartok szükségesnek: Ennek a területnek a települései jellegzetesen folyó menti vadásztanyák. Pilismarót I. (Öregekdűlő), Pilismarót II. (Diós), Pilismarót III. (Pálrét), a Duna-kanyar északi oldalán Szob, Zebegény, Nagymaros, Verőce telepnyomai kivétel nélkül a Duna első, legalacsonyabb teraszán helyezkednek el – éspedig azokon a pontokon, ahol a rénszarvascsordák átkelőhelyei voltak, s ahol a kis harántvölgyek a csordákat továbbterelték. (Magyarország története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. I. 111. o.) E helyeken Meszlényire hallgatva jegelővermeket kellene találjunk, ahová a húst elraktározták.)

A "kevés leletanyag"...

S még nem szóltunk Istállóskő felsőbb, mikrogravettes vagy barlangi kultúrájáról, valamint Parassa I.-ről, az Ipolyságival (nyíltszíni) tökéletesen azonos legkorábbi gravettiről, amit a Würm 2.-re (30000) helyeznek. Ez azért lényeges lelőhely, mert szerszámai alapján a keleti beáramlás – így vélik – legrégibb állomásának tarthatjuk. De azt is mondják a régészek, hogy az ó-magyarországi gravettit a keleti kialakulási központ régebbi kultúrfokozataitól korban lényegtelen távolság választja el. Ez hogy lehetséges? A keleti gravetti a délorosz síkságról rengeteg akadályon át, a Kárpátok karéját megkerülve, útközben telepeket létrehozva jut be a medencébe, de az indulás és az érkezés között lényegtelen korkülönbség van? És valóban így van, hiszen “beszivárgásuk” a Kárpát-medencébe az elfogadott vélemény szerint 28-25000 éve történt, ugyanakkor keleti kialakulásuk sem tehető sokkal korábbra. Mindez a kultúra lassú terjedésével, vándorlással semmiképpen nem magyarázható. A magyarázatot csak egy rokon népben, etnikumban lehet keresni, melynek kultúrája is viszonylag egységes (esetleg eszköztípusokban változó) és mindez – ahogy már fentebb említettük – az ó-magyarországi Szeleta kultúrából nőtt ki. Hiszen a gravetti műveltség korai nyomai a hazai aurignaci-ban és a szeletaiban is kimutathatók. A Szeleta kultúra a Kárpát-medencében 41700-32600 évre tehető – mint már szó volt róla, - tehát 30000 éve ebből fejlődhetett ki a gravetti műveltség.

Hogy a gravetti telepek száma Magyarországon ma még kevés, ez nem jelenti azt, hogy több nincs is. Bizonyára az óriási mennyiségű újkőkori lelőhelyeinken (Tisza, Körös) kellene kutatni, hiszen jól tudjuk, hogy a megtelepedésre alkalmas helyekre az ember rendszeresen visszatért, s nem valószínű, hogy az újkőkor embere a helykiválasztásnál nem ezt a szokást követte.
Beismerő vallomással érnek fel Gábori Miklós fentebbiekre vonatkozó szavai: A Würm 2.-től kezdődő korszakot egészen a boreális időkig, a mezolitikumig, a magyar területen teljes egészében a gravetti műveltség foglalja el. Ezt állíthatjuk annak ellenére, hogy nyílt színi telepeink, telepnyomaink közel sincsenek olyan mértékben feltárva, amennyire ez a késői paleolitikum alapos megismeréséhez szükséges lenne. Ennek oka az, hogy kutatóink figyelmét elsősorban a barlangok feltárása, majd annak eredményei kötötték le… Régészetünk részben nem is kívánt szakítani a hagyományos kutatási területtel, amely évtizedeken keresztül a hazai paleolitikum anyagát, eredményeit adta. Tehát a barlangokat kutatták, mert azt egyszerűbb megtalálni, hiszen adja magát. A nyílt színi telepet viszont keresni kell és esetleg nem is hoz olyan gyors eredményt, tehát marad a barlang. Lehetetlen helyzet, hogy a hazai régészet jelenleg – és már jó ideje – abban jeleskedik, hogy az autópálya építkezések alkalmával előkerülő leleteket menti. De még így is előfordul egy-két igen figyelemre méltó eredmény, mint például legutóbb – 1999. augusztusában – a 4. sz. főút építésénél Szajol határában talált több mint 8000 éves újkőkori település leletei az eddig előkerült legrégibb Vénusz szoborral. … Vagy a másik hír – 1999. júliusából – ami azt közli, hogy 7-8000 éves újkőkori településnyomokat találtak a Békés megyei Ecsegfalva határában, őskori edénytöredékekkel és egyéb leletekkel. Szintén nem elhanyagolható, hogy az M7-es autópálya somogyi 90 km-es szakaszán 12 őskorinak minősített lelőhely található. Itt esély mutatkozik síkvidéki őskárpáti lelőhelyek feltárására is kellő elszántság esetében. Mindezekkel a fenti feltevésemet látom beigazolódni. Ásni kell az újkőkor legsűrűbb telephelyein és az eredmény nem maradhat el.

Hogy mennyire az újkőkori leleteket kell kutatni, ugyancsak Gábori mondja: …feltűnő, hogy a pattintott kőipar éppen a Duna-vidéki újkőkori kultúrákban gazdag. Számos gravetti eszközforma található és ezek ott terjedtek el, ahol korábban gravetti műveltség élt. Vagyis a gravetti kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját. …Itt volna még egy megjegyzésem. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kengyel községben találták meg Ó-Magyarország legrégibb tönkölybúzáját, melynek kora 8000 év, tehát a fentiek szerint ez is a késő kőkornak felel meg. Ha viszont a fentiek szerint volt tönkölybúza, miért ne lett volna földművelés is? A fiatalabb kőkor kapás gazdálkodással, földműveléssel, állandó, megtelepült népességgel jellemezhető történeti szakasz. Nincs bizonyítékunk azonban arra, hogy ez minden esetben új, idegen népcsoportok bevándorlásával jött létre, hogy őshonos kultúra nem játszott szerepet kialakításában és hogy hirtelen változással következett be. Valószínűbbnek látszik, hogy lassú gazdasági fejlődés eredményeként jött létre, s mi régészetileg már csak azt látjuk magunk előtt mint előzmény nélküli, kész, kerámiával rendelkező kultúrát. Vagy mint idegen területről bevándorolt új műveltséget. - mondja Gábori.

Ez az utolsó, óvatos megfogalmazás igen bátor lépésként értékelhető az eddig elfogadott nézetekkel szemben, hogy ugyanis mindent, a kultúra jelentős vívmányát, beleértve a földművelést is, külső hatásra, idegen földről kaptuk. Sok kutatást igényel még, hogy ebből az óvatos megfogalmazásból bizonyosság legyen s másutt is megtaláljuk a késői gravetti átmenetét az újkőkorba, de ezt az újkőkor felől is meg lehet és meg is kell kísérelni. (Imre Kálmán: A magyarság kialakulásáról. Ősi Gyökér, Miskolci Bölcsész Egyesület, 2000.)

A Magyarország története c. akadémiai kiadású könyvben rögzítik az őskőkori (paleolit) és középső kőkori (mezolit) időszakokkal kapcsolatos összefoglalás végén, hogy “Magyarországon tehát nem ismerünk olyan kultúrát, amely a fiatalabb kőkor előzménye, helyi alapja lenne”. Ennek ellenére elismeri, hogy: ha azonban ezt a korszakot (kőkor) nem magyarországi, hanem egészen átfogó földrajzi keretben tekintjük, akkor az utolsó jégkorszak, az ősi vadásztársadalmak kora után a népesség nem pusztult ki, és az addigi kultúrák sem tűntek el nyomtalanul". Gábori Miklós előző megállapítása szokatlanul határozott, éppen ezért ekkora időtávolságból számolnunk kell a tévedés lehetőségével is. Az ó-magyarországi gravettiek és a spirál története azonban visszanyúlik a kőkorba, a fentebb említett jégkorszaki alapokon megtalált első bükki spirálmotívumok koráig, már csak emiatt is fenntartással fogadhatjuk e kijelentést. Ha ehhez hozzávesszük az első kötetben megfogalmazott elvet, miszerint a különböző népcsoportok összeolvadásakor új kifejezésmódot keres magának az új népesség, akkor a régi és az új motívumok összehasonlításával megállapíthatjuk, van-e erős, fennmaradó kifejezésmód az egyesült anyagban, vagy sem. Ha van olyan részlete, szelete a kimutatható tárgyi műveltségnek, amelyben folyamatosságot, netán azonosságot ismerhetünk fel, akkor nemhogy nem zárhatjuk ki a helyi népesség meghatározó erejét az egyesülésben, hanem egyenesen fel kell tételezzük. A fennmaradó erős motívum egyúttal erős mondanivalót is kell rejtsen, ez szellemi hatást mutat. Ahol van szellemi hatás, ott csakis és kizárólag emberek állnak a háttérben. Ha pedig ezek a spirál mögött ott állnak Kr. e. 10 000-ben is és a bronzkorban pl. Vácszentlászlón is, akkor ez a kifejezési mód és az azt ihlető szellemi erő ugyanebben az időben mindvégig jelen kellett legyen. Mondhatná valaki, hogy a vácszentlászlói diadém két spirálját valaki unalmában készítette, mintegy tévedésből. Ha idegen lett volna, a sormintává süllyesztett szolgai másolást, ábrázolást azonnal felismerhetnénk. Szándékoltan díszhelyre, központba állított jelképről lévén szó, ez meg sem fordulhat a fejünkben. Már ez az egy példánk is, amely a késői őskorig vihető vissza a spirállal, nehezen érthetővé teszi Gábori fenti határozott kijelentését. Nem vall következetességre a helyi fejlődés kategorikus megakasztása. Az újkőkori folyamatosságot látva biztosan nem.

A magyar őskorról elmondottak új következtetések megfogalmazását teszik lehetővé. Eszerint a helyben kifejlődött alföldi földművelők népe – amely egyenes folytatója és egyben következménye az őskárpáti (gravetti) népnek, - a ragozó ősnyelven kellett beszéljen, vagyis (ős)magyarul, és a szerves művelődést művelve élte életét. Emiatt az őskárpátiakról okkal tehetjük fel ősmagyari mivoltukat. Annál is inkább használhatónak látszik e feltevés, mert a gravetti elszármazású kaukázusi műveltségek képviseletében Kr. e. 9200 táján már újkőkori szinten élnek a szabirok. Azok a szabirok, akik nyelvükben azonosak a sumérekkel, majd Árpád népének négy törzsét adják. A dolog egyetlen magyarázata az őskárpáti gravettiek szétáramlásában rejlik. Ők adtak népességet és nyelvet nemcsak Meszlényi nagyüzemi vadászattal foglalkozó kőkori Európájának, de a Kaukázusnak is. Az új magyar őstörténetkutatás ezzel a fejezettel igazolta Magyar Adorján életművét a magyar művelődés ősiségéről történeti alapon is. A ránk maradt leletek közül a szeletai háromlyukú, ötfokú zenélésre alkalmas furulya a magyar művelődés kezdete és csúcsa. A magyar őskor (kőkor) e kézzel fogható jelképe, amelynek hangja minden rokon népünk zenei alapját adta, most méltó helyére kerülhet. Az első Duna-völgyi ösvényeket ezért az őskárpáti (gravetti) nép taposta ki és nagyjából az alábbi térképvázlaton látható szétvándorlásuk.

Az újkőkori földművelés kezdeteihez közeledve egy másik népmozgás is változtatott a korábbi népességi viszonyokon. A jég olvadásával és az éghajlat enyhülésével északra húzó rénszarvasokat követve fő irányát tekintve északkeleti elvándorlással számolhatunk.

A kutatás jelenlegi állása szerint az európai vonaldíszes keramika egyik korai csoportja közvetlenül a Körös-kultúrától északra alakult ki helyi mezolitikus alapokból. Kezdeti szakaszában edényművességén és kőeszközein érződik a Körös-kultúra hatása – a szatmári Méhtelken legújabban végzett ásatások tanúsága szerint kisebb Körös-csoportok tényleges jelenlétével számolhatunk a közvetlen szomszédságban (Szatmár-csoport), - de csakhamar önállóvá válik, olyannyira, hogy későbbi fejlődése során sem csatlakozik a kultúra európai tömbjéhez. Jellemzője lesz például a déli előképeket utánzó talpcsöves tál. … Az edények tartalmát gyakran “védelmezik” peremükre karcolt vagy domborított emberarcokkal, áldozati célra használható ember alakú edényeket is készítenek. A házakban egyre gyakoribb lesz a déli típusú istenszobrocska. Nőket ábrázoló, rendszerint lapos testű és csak elvétve szoborszerű idoljaiknak hátra csapott, háromszögletű feje van (az anyaistenség arcát a halandóktól elrejtő kultikus maszk jelzése). … Most álljunk meg egy pillanatra. Az első kötet címlapján a keszthelyi Balatoni Múzeumban őrzött kelta férfifejet látni. Az is védelmezi az edény tartalmát 5-6000 évvel később, méltóan alföldi vonaldíszes műveltségünk örökségéhez. Van példánk az ember alakú edények használatára ugyancsak keltáinknál – ld. a lábatlani állatküzdelmi jelenetet hordozó kerámiát, - de ugyanilyeneket láthatunk tömegével Etrúriában is szebbnél szebb kivitelben, csak ott canopusnak vagy buchero-nak nevezik. Sőt, korábban a péceliek is egyedi arcosedényeikkel hívták fel magukra a figyelmet. Van világos és egyértelmű kapcsolatunk tehát a magyarországi kelták és az etruszkok műveltségében az elismerten hazai gyökerekbe kapaszkodó újkőkori Alfölddel, majd a bronzkorral is, egy okkal több, hogy az ó-magyarországi folyamatosságot és az onnan kisugárzó műveltségek létezését végre komolyan vegyük. Most hozzátehetjük, hogy helyi alapokon megvalósult fejlődésről beszélhetünk, mégha a déli bevándorlók hatását is észlelhetjük benne. Döntően azonban a helyi kőkori hagyományok folytatásaként kell azonosítsuk az edényen őrködő fej ábrázolását. Kelta kéztől származó férfifejünk éppen a fentiek miatt került a címlapra, mert élő bizonysága sok évezredes saját, helyben kifejlődött hazai hagyományainknak, összekötő kapocs a szeletaiak, gravettiek, alföldiek töretlenül zajló pazar történelmében egészen a keltákig. Szerencsére nem aranyból van, hanem agyagból. Úgy talán elvesztettük volna."

***

Mint olvashattuk, a "gravettiek", a vadásztársadalmak Kaukázusi eredetének elképzelésével szemben a Kárpát-medencei eredetet és innen történő kiáramlását többen is felvetették már. Szintén ezt erősíti meg Janusz K. Kozłowski a Krakow-i Jagiellonian Egyetem régésze is a "Gravettiek eredete" c. tanulmányában. 

"A gravettiek egy páneurópai tartományban elterjedt felső paleolit egység volt. Ellentétben az aurignaci műveltséggel, nem lépte túl Európát. Rendszertani szempontból, politetikus (nagy számú közös jellegű) osztályozó rendszerben a gravettieket különböző szinteken lehet elhelyezni. Az anyagi kultúra és kőeszközök szempontjából ez közelebb áll a „technocomplex” (szerteágazó, sokoldalú, összetett) fogalmához, míg a szimbolikus kultúra szempontjából "régészeti kultúrának" felel meg. Ezek a különbségek a sajátos szociokulturális alrendszerek összefüggéseinek mértékében azt okozzák, hogy hangsúlyt kell helyezni akár egyesítő elemekre, vagy megkülönböztető összetevőkre.
Ezek a különböző nézőpontok különféle feltételezéseket eredményeztek a gravettiek összetett származását illetően. Ezeket a hipotéziseket veszik figyelembe:

a) egyközpontú eredet Dunai központból, ahonnan a gravettiek elterjedtek nyugatra, előidézve a "nyugat-európai périgordi iskolát", és Kelet-Európába, ahol ez vezetett a kostienki (a Kostienki-Avdeyevo kultúra) kialakulásához. Ez a feltételezés a leggyakrabban javasolt.

b) többközpontú eredet, amely a gravetti kialakulásának több önálló központot feltételez (például a kelet-európai és közép mediterrán központok).

c) kulturális alkalmazkodáshoz kapcsolódó eredetelmélet, amely a különböző területeken, a környezeti változások következtében felzárkózó kulturális evolúcióhoz vezet, különösen a fiatalabb része MIS 3.

Úgy tűnik ezen feltételezések egyike sem magyarázza meg teljes mértékben a gravettiek kialakulásának folyamatát. Csak az ezen feltevések egyesítése teszi lehetővé az európai közép-felső paleolit korszak kulturális evolúció folyamatának áthatóbb megértését. Kétségtelen, hogy a gravetti egység számos szempontból változatos. Mindazonáltal hasonlóságok léteznek számos technikai elem tekintetében; kő és csont eszközök alaktani kinézete, szimbolikus kultúra, az élelmiszer-beszerzéssel kapcsolatos viselkedés, és az igen széles körű csoportok közötti kapcsolatok és nyersanyag beszerzési övezetek. A gravetti kornak számos eleme előjele a "neolitikus forradalomnak": a félig állandó életmód (idényjellegű települések), a szándékosan tervezett falvak elrendezése, az égetett agyag használata, az összetett lakás szerkezetek építése, és a növényi élelmiszerek."

 A gravetti kultúra Európában

(A pontok jelölik a "gravettiek" legfontosabb telephelyeit, a vonalak pedig a kultúra feltételezett határvonalait - Kozlowski térképe kiegészítve a Kárpát-medencei "gravetti" lelőhelyekkel. Látható, hogy a "gravetti" inkább síkvidéki, folyómelléki vadászkultúra)

***

Összefoglalva, az utolsó jégkorszak alatt a Kárpát-medence folyamatosan lakott volt, bővelkedik leletekben, és leleményes lakói az ember több vívmányát találták fel, úgy mint nyíl, dárda, furulya, jégverem, stb., bizonyos tekintetben jóval megelőzve másokat. A magyar nép, nyelv, és szellemiség gyökerei tehát magabiztosan visszanyúlnak legalább ötvenezer évre, a Bükki Szeletai műveltségig, aminek folyamatos a jelenléte egészen a jégkorszak végéig. A kőkori Bükki műveltség különleges jelentőségű, a nyugat-európaitól eltérő, helyben kialakult Kárpát-medencei "képződmény", ezen belül is kiemelkedő a Suba-lyuk, a Szeleta, az Istállóskői, és a Balla barlang:

(forrás: Bükki Nemzeti Park)

A jégkorszak utolsó szakaszára, a bükki műveltségből és a Kaukázusból eredő szintén modern emberek ötvözetéből kifejlődött "gravetti-korra" igen jelentős létszámú, magas-kultúrájú vadásztársadalom alakult ki a Kárpát-medencében és a környékén a Duna-mentén, a sok régészeti telephely és lelet ezt igazolja. "A gravetti kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját", így tehát "az utolsó jégkorszak, az ősi vadásztársadalmak kora után a népesség nem pusztult ki, és az addigi kultúrák sem tűntek el nyomtalanul" A "helyben kifejlődött alföldi földművelők népe egyenes folytatója és egyben következménye az őskárpáti (gravetti) népnek".
Ugyanakkor igen erős érvek szólnak amellett, hogy ebben a korban a helyben maradó élelmiszertermelővé váló magyarok mellett egy nagyobb népességkibocsájtás is történt a medencéből, az őskárpátiak szétszéledtek minden irányban. "A gravetti elszármazású kaukázusi műveltségek képviseletében Kr. e. 9200 táján már újkőkori szinten élnek a szabirok. Azok a szabirok, akik nyelvükben azonosak a sumérekkel, majd Árpád népének négy törzsét adják. A dolog egyetlen magyarázata az őskárpáti gravettiek szétáramlásában rejlik. Az első Duna-völgyi ösvényeket ezért az őskárpáti (gravetti) nép taposta ki." A "gravetti" ember Kárpát-medencei kiáramlását a genetikai vizsgálatok is megerősítik azzal, hogy a "gravettihez" köthető M17 jelű Y kromoszóma haplotípusa a magyarokban 60%, de Közép-Ázsiában a Tarim-medencei pazyryk emberekben és Észak-Indiában is jelentős arányokkal bír - ez azt jelenti, hogy ezekkel a területekkel nagyon ősi genetikai kapcsolatunk van. Ez a gén Észak- és Nyugat-Európában is jelen van. Ez az őskárpáti ("gravetti") közösség előfutára volt a neolitikus-forradalomnak, a népességnövekedés következményeként vélhetőn igen korán elkezdett átállni az élelmiszertermelésre, így az nem az Anatóliából jövő hatásból ered, az csak fejlesztett rajta. Magyarul az eddig feltételezett Anatóliából induló földművelés megfordul, és a először a Kárpátok környékéről ered, majd terjed el a Közel-Keletre (és később innen jön vissza fejlettebb formában a Kőrősi kultúra képében)
Eddig tehát a jégkorszak alatti műveltségek időrendje. Ezután nézzük meg hogyan alakul a Kárpát-medence lakosságának és rokonainak élete az átmeneti - hideg-égöviből mérsékelt-égövi éghajlatúvá váló - időszakban, az özönvízek idején.

<< előző fejezet (régészet bevezető)   ---   következő fejezet (régészet átmenet) >>