V.3. Történelem - hamis rétegek



A MAGYARSÁG EREDETE

V. FEJEZET

V.3. Történelem - hamis rétegek


Történelmi vizsgálódásunknak alapvetően kettős célja van. Az egyik, hogy megismerjük a magyarság valódi szakrális múltját, a gyökereinket, és hiteles képet kapjunk arról, hogy milyen mélységekkel rendelkezik a kultúránk. Ezen kétségkívül nemes cél azonban sajnos csak az érem egyik oldala. Azt is meg kell ismernünk, hogy vajon miért éppen a magyar történelem a hamisítók melegágya? Vajon miért éppen minket magyarokat szeretnének leginkább elzárni a saját múltunk megismerésétől? Vajon miért gondolta meg magát Grover Krantz professzor élete munkájának közzététele után? Vajon miért félnek bizonyos körök kimondani a magyarság Kárpát-medencei folytonosságát? Hogy ha mi tényleg azok a kisdobos finnugor senkik vagyunk, akkor miért ennyire fontos minden évszázadban lefejezni a nemzetet, folyamatosan emigrációra kényszeríteni, miért kell minden nemzeti kibontakozást azonnal, csírájában elfojtani, szóval... akkor miért folyik történelmi léptékű gaztett a magyarság ellen? Vajon miért ennyire vaskalapos a "magyar" MTA, hogy nem veszi figyelembe az akár ebben a tanulmányban is eddig bemutatott, és évtizedek, sőt századok óta (előttük is!) ismert tényeket? Van-e még olyan ország, ahol a legfőbb  tudományos intézmény belső ellenségként vad gyűlölettel rombolja a nemzet kultúráját, tagadja puszta létjogosultságát? Vajon miért nem folyhat tudományos vita a finnugor elméletről? (Mert csak.) Vajon miért kellett Ős-Buda várát porig bombázni, és lehazudni a csillagokat is a létezéséről?
Sorolhatnánk még a példákat sokáig, de aki komolyabban elkezd foglalkozni a magyarság történelmének feltárásával, előbb-utóbb eljut ezekhez a kérdésekhez (nem egyhez, nem kettőhöz... rengeteghez!), és bizony elkezdi levonni az egyik legelső és legfontosabb következtetést: létezik a világban egy (ellen)erő, egy "másik tábor", amelyik a magyar valós múlt elfedésében, és a magyarság eltüntetésében erőteljesen érdekelt. Történelmünk folyamán számos ponton tetten érhető ez az erőfeszítés, ez a szándék, amelyek sokasága és állandó ismétlődése egész egyszerűen kizárja a véletlenszerűséget, és megvilágítja ezen szándékosság egész történelmünkön való végigívelését. Igaz ugyan, hogy a történetírás természetének talán egyik legdöbbenetesebb alkotás-lélektani rejtélye, amikor a történész úgy hamisít, úgy felel meg elvárásoknak, úgy tisztel tabukat, s úgy lehet rabja előítéleteknek, hogy mindennek nincs is tudatában, azonban az ilyen eseteket leszámítva a történelemhamisítások általában szándékos cselekedetek valamilyen cél/megfelelési kényszer érdekében.
Ebben a fejezetben ennek az ellenerőnek is igyekszünk utánajárni, kezdve a hamis rétegek lefejtésével.


Hamis rétegek


Cser Ferenc - Darai Lajos: A nemzeti önismeret csapdái: közbevetés a nyelvtudományról. A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek összefoglalása c. tanulmányának bevezetője pont ideillik:

"Bizonyos vonatkozásokban ma is érvényes egy ’mellékfoglalkozású történész’ 106 éve tett megállapítása, hogy „még nem akadt magyar történetíró, aki élete feladatává tette volna, megtisztítani a magyar történetet attól a végtelen sok gyomtól, mely a pártoskodó és gyáva történetcsinálók keze alatt benne felburjánzott. Alig van nemzet, amely a hazugságoknak vastagabb szemüvegén szemlélné saját történelmét.” 
(Szabó Ervin: „Történelmi hazugságok.” Népszava, 1902. február 1.) 
A hamis vonatkozások inkább sokasodtak, kiiktatásuk kísérletei rendre elbuktak, a magyar történelem megtisztítása tovább várat magára. S a helyzet lassan kuszább, mint valaha. Nem feltétlenül tudósi mulasztásból, mert a világháborúk s mozgalmak eseménysűrűsége szinte követhetetlenné tette a tárgyat, s már érvényesül – ha nem is hat még széles körben – az igazlátás, ámde a hivatás-éthosz hiánya fájó tény maradt mindeddig. Ugyanakkor a plebejus érvelés több ideológiai jellegű hamisságot teremtett, mint amennyi jó választ adott az örökösnek tekintett kérdésekre. Van azonban megoldás, a tudományt nem lehet visszatartani. 
Ahogy a kettős kultúra elve, azaz a népi és hatalmi műveltség párhuzamos érvényesülése magyarázatot adhat több évezrednyi eseményre, ennek különböző leágazásait az egyes vallásokba, embercsoportok törekvéseibe, tudományos hiedelmekbe, éppen hogy az ellenkező folyamatnak, a hamisítás továbbéltetésének is lehet tartanunk, különösen az emberi különbségek túlhangsúlyozása miatt. A nemzeti önismeret viszont mentesítheti magát e rárakódásoktól, felismerheti akár pártütőinek, akár egyetemesítő túlzásainak nem illeszkedő módszereit és megállapításait. Mert az ilyen túlzások, anakronizmusok mai tudományos szemléletünkben már nem állják meg a helyüket, azaz a kritikát vissza kell vinni a hamis építmények alapjaiig. 
Sok ilyen használhatatlan monolit vagy megalit tornyosul, óriás testével, félelmetes tekintélyével eltakarva a kilátást, a rálátást a tényekre. Szinte mindegyik tudományágban megtalálhatjuk elavultságainak kihatását a megújíthatatlan történetírásra, de a nyelvtudomány különösen kirívó iskolapéldája a homokra épített várnak, azaz elméletnek. S ha végső soron az összes korábbi ismeretállapot, következtetési cél és módszer összefüggése, együttes ereje tudta eddig megakadályozni a külön-külön való bírálatát az egyes területek tévedéseinek, akkor most szintén a tudományöszszesség összehangzó eredményeivel kell az egyes ágazati elavultságoknak véget vetni. Ez legfőképpen a nyelvtudományra vonatkozik, annak a korábbi kétes történettudományi jellegű megállapításaira, illetve a történettudományt félretoló magatartására is. Ez a változás természetesen nemcsak a történettudományt emelheti fel a feladatait megoldani képes tudományos rangra, hanem hozzájárulhat a nyelvtudomány megújulásához is, amennyiben az ott megcsontosodott régi nézetek neki sem engedték felhasználni az újabb módszertani lehetőségeket, amelyekkel élve most már nagy felfedezéseket tehet. A történettudomány pedig végre megszabadulhat a nyelvtudományi közbevetéstől, ami mintegy vírus, hamis program, összekeverve a múltbeli értékrendet, hamisan rétegezte át a korai társadalmunkat, s nem megfelelően sorakoztatta és értékelte az ismert adatokat és a következtethető eseményi összefüggéseket."

A magyar őstörténet megértése, feltárása csak úgy lehetséges, ha előtte lefejtjük a történelmünkre rakódott hamis rétegeket. Több hályog is rárakódott a magyar történelemre, melyek sajnos alapvetően meghatározzák az átlagosan tájékozódott emberek jelenlegi tudását. Nézzünk hát meg néhányat!

***  

A "finnugor őstörténet" elmélet- hamis rétege


A történelmünkre rárakódott hamis rétegek közül talán az egyik legismertebb a Habsburg-ház által felkarolt és elterjesztett finnugor elmélet. A kialakulásának történelmi háttere röviden:

Egészen 1849-ig Magyarországon köztudott volt a szkíta, hun, avar, magyar azonosság és folytonosság, legalábbis az uralkodóházak, nemesség körében. Mikor Széchenyi megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, akkor a magyarság őstörténetére vonatkozó hivatalos álláspont a magyar krónikákból, ősgesztákból, az ország lakosságának szájhagyományai tanúsítása alapján volt elfogadott tény.

A szabadságharc leverése után, 1850-ben a Magyar Tudományos Akadémia - nyílvánvaló politikai okokból - hirtelen szemétbe dobta a krónikáinkat, azt mondva, hogy a magyarok szeretnének egy dicső múltat hazudni maguknak, és 1850-ben minden a még Széchenyi által alkalmazott kutatót, tudóst, nyelvészt kirúgtak, a magyar tudósok helyére német, és cseh tudósok érkeztek. Az új kinevezett igazgató Joseph Budenz német nyelvész lett. Az ő vezetése alatt került bevezetésre a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos irányvonalának az 1848-as Szabadságharc bukása után hirtelen, 180 fokos irányváltoztatásának egyik eredménye, a finnugor elmélet, mely máig tartó szent-tehén dogmává merevedett. A finnugor származás-elmélet másik ismert alakja, a Budenz munkásságát sokban támogató szintén német származású Hunfalvy Pál (született Paul Hunsdorfer).

A reformkor évtizedeiben a nemzeti érzelem nem a finnugor nyelvrokonság eszméjéből táplálkozott. Az 1849-es vereség utáni évek korszakában a finnugrisztika további fejlődésének alapjait Hunfalvy Pál (1810–1891) tevékenysége vetette meg, aki jelentős módon járult hozzá a hazai finnugrisztika fejlődéséhez. Saját meggyőződésévé vált a magyar nyelv finnugor eredete, majd ennek az eszmének a terjesztőjévé vált. Egy új tudományt kellett felépítenie, s erre megvolt a képessége: folyóiratot indított (1856, Magyar Nyelvészet), több finnugor nyelvet tanult, s hirdette ezen nyelvek tanulásának szükségességét. Gondot fordított a szakmai utánpótlásra is: ő volt aki Magyarországra hívta Budenz Józsefet, aki az első, egyetemen tanult nyelvésze lett a magyarországi finnugrisztikának.
Fontos adalék, hogy habár a finnugor elmélet nyelvészeten alapszik , a behívott német "szakemberek" egyike sem tudott magyarul (Budenz tán később megtanult). Közel 50 éven át, míg óriási fizetést húztak a magyaroktól, a Magyar Tudományos Akadémia vezetőiként Pesten éltek.

De mi lehetett a magyarok származására vonatkozóan új elmélet bevezetésének kiváltó oka? Vajon miért volt szükség a Habsburg uralom alatt két német származású szakember "bevetésére", s a magyarok eredetére vonatkozó teljesen új elmélet kidolgozására?

Mikor az osztrák és orosz elnyomók közös erővel leverték a magyar szabadságharcot, Európa nemzetei szimpátiával fordultak felénk, és megvetéssel az osztrákok iránt. Érthető módon a leverés után a politikai program elsődleges célja Magyarország és a magyar nemzet sárba tiprása, a magyar nemzeti öntudat megsemmisítése lehetett, hogy még egyszer ne emeljen fegyvert, s az hogy Európa nemzetei soha többé ne fogják Magyarország pártját. Ennek a politikai programnak egyik eszköze lehetett a finnugor elmélet, melyet vagy megrendelésre íratott az akkori uralkodó elit, vagy pont "kapóra jött".

A korábbi, erős gyökerekkel rendelkező nemzeti öntudatot a Habsburgok megtörték azzal, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé tették Budenz-et, akinek vezetésével a finnugor elmélet bebetonozódott, s mely a mai napig egyeduralkodó. Volt ugyan egy átmeneti időszak, amikor Vámbéry Ármin 1869-ben tanulmányt publikált a magyar–török szóegyezésekről, ami kirobbantotta a nyelvészeti körökben ismert „ugor–török háború”-t, ez azonban a finnugor győzelemmel zárult. Hunfalvy jelentős szerepet játszott az ugor-török háborúban. E tárgyban írott munkái hosszan elhúzódó, gyakran durva hangvételű tudományos és közéleti vitát robbantottak ki Magyarországon: a magyar nép és nyelv finnugor eredetének hirdetői, Budenz József és követői hangosan támadták Vámbéryt és elméletét, megkérdőjelezve Vámbéry tudományos szavahihetőségét és tisztességét, aki szintén személyes síkra terelte a szakmai vitát. Hunfalvy e vitában az ugor oldal mellett foglalt állást, kritikusai szerint azonban érdemi érvek helyett csak az akadémiai poszt tekintélyét használta fel. Dr. Marácz László így fogalmazza ezt meg: „Azt a tényt, hogy a »finnek« nyerték meg az ugor–török háborút, alig lehet tudományos érdemnek nevezni. Lényegében annak volt köszönhető, hogy Hunfalvy és tábora a Bach-korszakban hatalomra került a Magyar Tudományos Akadémián.” Arany János 1878-ban írta Budenzhez című bökversét: „Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.” Az említett Bálint Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész, aki – mivel Vámbéry mellé állt – nem kapott állást az Akadémián, majd 1879-ben el is hagyta az országot. (hozzá köthető a dél-Indiai tamil és magyar nyelvrokonság eredete, amiben 3500 szóegyezést mutatott ki).

Az "ugor-török" háború utólag tekintve nyílvánvalóan az oszd meg és uralkodj kiválóan alkalmazható, néphülyítő program keretében és érdekében zajlott, ami megosztotta a tudós társadalmat (is). Ezután viszont minden, a finnugor elmélettel szemben álló történetszemléletet, s az ezekre vonatkozó adatok, tények publikálását az MTA meggátolta - úgy az osztrák uralom, mint a náci éra, mint az orosz megszállás évtizedei alatt, mivel mindezen idegen megszállóknak azonos volt a politikai érdeke, hisz idegen szempontból nézve megsemmisíti a magyar nemzeti öntudatot, a világ legelmaradottabb, legprimitívebb népének állít be minket a világ országainak színe előtt, kitűnő alap magyarellenes propagandára, és 1920-ban igazolásul szolgált hazánk feldarabolására, és mind a mai napig úgy a germán, mint a szláv népek kedvenc hivatkozási alapja magyarellenes propagandájukban. Azaz a finnugor elmélet abszolút magyarellenes célokat szolgált, és szolgál ma is, s történik mindez a magyar nemzet adófizetőinek pénzén immáron 170 esztendeje.

Azaz - összefoglalva: német és cseh, magyarul nem tudó szakemberek "keresnek" egy "ősnyelvet" - amiről ők is beismerik, hogy feltételezés. Beismerik hogy teljesen ismeretlen ez a sosemvolt nyelv, nincs róla nyelvemlék. Azt az "ősnyelvet" kinevezik 7.000 évesnek, de az a nép mely állítólag ezen beszélgetett, csak 2.000 évvel ezelőtt keletkezett. Ezen az ismeretlen és sosemvolt nyelven szövegeket írnak maguk a kutatók. Saját elképzelésük alapján kreálva a szövegeket. Ezt komoly és tudományos nyelvészetnek nevezni nem lehet.

Tehát pusztán nyelvi szóhasonlóságok alapján a finnugor nyelvrokonság elméletének keretein belül ezen elmélet őrzői a magyarok, mint nép uráli eredetét is tanítják.
Az utóbbi néhány évben ugyan már megjelent néhány nyilatkozat az MTA berkein belülről, ami szerint "a nyelvrokonság nem jelent föltétlen genetikai rokonságot is", viszont ezek csak a legutóbbi időkben kerültek be a közbeszédbe. Az azt megelőző százvalahány évben minden tankönyv úgy szólt, hogy a magyarok ősei a finnugor őshazában éltek az Ural déli részén i.e. 3000-ig. Ezután a finnek északra mentek, a szamojédek szibériába, a magyarok ősei (obi ugorok) meg a Közép-Ázsiai Pusztába. Az obi ugorokból kiváltak a magyarok, és Baskíriába költöztek, onnan Levédia, Etelköz, majd Kárpát medence stb. Ez a történet szerepel a mai napig is a tankönyvekben, ez alapján tehát - az elmélet szerint - nem csak nyelvrokonság van a finnekkel, manysikkal stb, hanem genetikai is, hiszen nem a magyar nyelv kialakulásának időbeli-földrajzi vonatkozásait taglalja, hanem a magyarok őseinek (ha úgy tetszik magyar génállománynak) származását, fizikális vándorlását. Tehát a nyelvrokonságot a genetikai rokonságtól pont hogy nem a dilettáns, tv-szerelőből lett "sumerológus"-ok, hanem éppen hogy a hivatásos történészek keverték össze. Ez pedig valóban olyan szintű butaság, sőt inkább szándékosság, hogy nem csoda, hogy "unatkozó dilettánsok" elkezdtek kutatni más őstörténeti nyomok után...


A finnugor nyelvi rokonságból levezetett származáselmélettel szemben:

- A genetikai vizsgálatok igazolják, hogy a magyarok 60%-ban őseurópai génekkel rendelkeznek (EU-19), hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja, hogy a magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége, s hogy az uráli népekre jellemző TAT+M178 (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból teljesen hiányzik. Legközelebbi genetikai rokonaink a szomszédaink, ukránok, lengyelek, horvátok.

- Szintén a finnugor elméletet cáfolják az antropológiai, embertani vizsgálatok eredményei, miszerint a mai magyarság masszív, legalább 10-15%-os alaprétege a bizonyos sehol máshol nem megtalálható "Alföldi" magyar típus. A többi rész többnyire turanid, pamiri, kaukázusi, és balti típusú embertanilag. Az uráli vagy "ugor" embertípus aránya a magyarokban jócskán 1% alatti

- A régészeti leletek és az egymást követő műveltségek folyamatos jelenléte bizonyítja, hogy a Kárpát-medence a kora kőkortól kezdve, legalább 100 ezer éve ember által folyamatosan lakott. Az egyes kultúrák egymást váltva, de  mindig az előző műveltség továbbfejlődésének eredményeként jönnek létre (ami a megtévesztő különböző elnevezések ellenére ugyanaz a kultúrkör). A Bükki Subalyuki műveltség átalakul, felfejlődik a Bükki Szeleta műveltséggé, mely műveltség kulturális elemei mindvégig jelen vannak a jégkorszak végéig, a Dunántúltól a Felvidékig és még attól keletre is. Ezután sincs vége, hanem - a földműveléssel megjelenő Körös–Tisza-i műveltségtől északra, keletre - ott virágzik az újkőkori bükki műveltség, majd nyugatra az alföldi kerámia műveltsége, azaz a dunántúli műveltség, később a lengyel műveltség. Ez utóbbiak nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak fölmelegedésekor, s az élelmiszer termelés fölvételével párhuzamosan fejlődtek tovább. A Kőrös-Tisza műveltséget felváltja  a Vinca-Tordos műveltség, és ebből a három műveltségből kialakul a magyar nép, melynek lakossága és hagyományai tovább élnek egészen Árpádék féle államalapításig, és ezután a hatalmi ággal ötvöződve napjainkig, folyamatosan jelen vannak (vagyunk), létrehozva a magyar nemzetet. 
 Szintén a régészet bizonyítja, hogy Kr. e. 5000 körül a finnugor elmélet szerinti őshaza vidékén ember még nem élt. Olyan terület, amelyet a nyelvtudomány uráli-finnugor korra feltételez, nem volt. Régészetileg nem igazolható, hogy lett volna olyan vidék, amelyiknek szétáramlásából magyarázható lenne a finnugor szétvándorlás.  

- A nyelvészeti vizsgálatok is azt igazolják a magyar átmeneti-kőkorszaki nyelv, és azóta folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében. A magyarság a Kárpát-medence és Európa őslakosaként mindig magyar nyelven beszélt és írt, későbbi hódítóit, vagy csak egyszerűen közé települőket sorra beolvasztotta és az ú.n. Honfoglalás idejéig egységes, bár meglehetősen színes műveltségét megőrizte. A magyar nyelv fejlettsége, hangzó- és szókészlete, nyelvtana mind egy hosszú ideig letelepedett, zárt, nagy sűrűségben élő népet és időszakot igényel, amit csak Kárpát-medencei magyar elődök jelenléte teljesít, magyarázatot adva, hol, mikor és hogyan alakult ki nyelvünk tömörsége, szavaink ősi jellege, magánhangzó harmóniája, a ragozás következetessége, a szóképzés hihetetlen hajlékonysága és gazdagsága, stb..
A finnugor elmélet irányának megfordításával azonban megválaszolásra kerül minden kérdés, nincs több ellentmondás: az utolsó jégkorszak végén a Kárpát-medence népességének egy része északra vándorolt, vitte magával a nyelvét, amely az évezredek alatt jelentős változáson ment át, de alaprétegében hasonló maradt a Kárpát-medencében beszélt nyelvhez (még a tundrai időszakból), - azaz a Kárpát-medence volt a közös haza. Innen vándorolt a népesség egy része északra, északkeletre, és a Kárpát- medencében beszélt nyelvből alakultak ki a későbbi finnugor nyelvek. Az uráli nyelveknek nevezettek elterjedése automatikusan követhető a Kárpát-medencei kiindulópontból. Az említett nyelveket beszélők nagyon régen, feltehetően a jégkorszak végén éltek csak együtt, ezt jelzi, hogy bizonyos szavaink egyáltalán nincsenek a finnugor etimológiai szótárban. A szókészletbeli közösség hiánya arra utal, hogy az újkőkorban, de főleg az azt követő időkben már nem voltunk, nem lehettünk velük együtt. A hangtan behatóbb vizsgálatával is hasonló eredményt kapunk. A magyarra jellemző az úgynevezett magánhangzó-harmónia, ez a többi finnugor nyelvben ma sincs meg. A magyar nyelv sokkal több hanggal rendelkezik, mint a legközelebbinek vélt rokonaink. A "finnugorból" hiányzó hangok mindig is a magyar nyelv sajátosságai voltak, és nem úgy vettük át.

- népművészeti, néphagyatéki, mondavilági szempontból szintén nem sok rokonság áll fenn a magyar és a finn és egyéb uráli népek között, egyértelmű közös kulturális elemek tulajdonképpen nincsenek.

Összefoglalva a nyelvi rokonság és a nép története nem azonosítható egymással. Így a finnugor őshaza-elmélet nem áll meg a lábán, az uráli és finnugor őshaza önmagában csak nyelvi szóhasonlóságok alapján nem bizonyítható. A magyar népet alkotó etnikumok legnagyobb részének semmilyen uráli kapcsolata nincs (genetikailag, régészetileg, embertanilag), így a finnugor nyelvcsalád kialakulása csak nyelvcsere, felülrétegződés vagy közlekedőnyelv létével magyarázható. A magyar nyelv ugyan mutat nyelvszerkezeti és szókincsi egyezéseket a finnugor nyelvekkel, de legalább olyan jelentős és alaprétegbeli kapcsolatai vannak más nyelvcsaládokkal, így például a török nyelvekkel is, vagy az ősi sumérral. A finnugor nyelvű népek éppen a magyaroktól vették át saját nyelveiknek azt a rétegét, amelynek alapján ma a finnugor nyelvek közé sorolhatók. A manysinak kb. 3800 beszélője van, míg a hantinak 14280, a magyarok létszáma 15 millió körüli. Így már az is önmagában természetellenes, hogy az ugor népcsaládot nem a legnagyobb népéről nevezték el magyar nyelvcsaládnak. Az, hogy a magyarokat az ugorok elnevezésű feltételezett népcsoportból származtatják, olyan, mint amikor egy hatalmas, 10 méter átmérőjű fatörzset egy milliméteres vastagságú ágával sorolnak egy csoportba, vagy éppen arról neveznek el.

A mai finn nyelvtudomány erősen revidiálja a finnugor nyelvelméletet.




Badiny Jós Ferenc - Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig

344.o-tól





***

A "Kárpát-medence kiürül a jégkorszak után" - hamis rétege

A hívatalos állítás szerint "a Kárpát-medence a Würm utolsó fölmelegedésekor kiürült, s a műveltségei észak felé költöztek el".

ÁTFOGALMAZNI!!!

Ezzel szemben a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő azonnali északi irányú nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később. Viszont a Kárpát-medencében továbbra is adottak voltak a feltételek...
Az utolsó jégkorszak végeztével, elmúltával az emberősök egy része – a 18 ezer évvel ezelőtt kezdődött és a mai napig tartó felmelegedés hatására – a felmelegedett vidékeken idővel felhagyott az élelmiszergyűjtő halász–vadász életformával, és áttért az élelmiszertermelő életmódra. Az európai folyómellékek elmocsarasodván, az emberek kivonultak onnét, s ekkor elsősorban a dombvidéki kultúrák fejlődtek tovább (bükki, dunántúli, Erdélyi pallagkultúra). A fölmelegedéssel együtt a gravetti műveltség fokozatosan eltűnik mind a Kárpát–medencéből, mind pedig Nyugat–Európából – mert népe követte az északra vonuló tundrát és az azon élő rénszarvasokat – s fokozatosan Észak–Európát népesíti be. Ez az az idő, amikor a finn–ág távozott, a magyar meg helyben maradt.  
Ebben az időszakban jelent meg a Balkánon az élelmiszer termelés, és terjedt el rohamléptekben a Földközi-tenger medencéjében. Ennek a műveltségnek az északra húzódásával jelenik meg az földművelés, és alakult ki a JE 9. évezred közepén a Körös–Tisza-i (Starčevo) műveltség.
A "Kárpát-medence kiürül" állítással szemben tehát azt láthatjuk, hogy maradtak bőven ‘túlélők’ akik néhány emberöltőn belül, azaz kevesebb mint egy évszázad alatt átvették a délről beérkezett mezőgazdasági technikát, sőt tovább is fejlesztették azt. Sokan maradhattak tehát, akik nem költöztek északra. Éles határvonal látszik ekkor a Kárpát-medencén belüli három műveltség között: a Körös–Tisza-i délről települt a Tisza mellé, ettől északra, keletre ott virágzik az újkőkori bükki műveltség, majd nyugatra az alföldi kerámia műveltsége, azaz a dunántúli műveltség, később a lengyel műveltség. Ez utóbbiak nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak fölmelegedésekor, s az élelmiszer termelés fölvételével párhuzamosan eléggé határozottan elváló műveltségeket mutattak. A háromból kettő meg is felel a középső és a felső kőkorszak egymással nem érintkező műveltségeinek.

EZ NEM IDE KELL!!

Idekívánkozik még néhány idézet Sáfár István - Töprengések a hazáról c. írásából

Lássuk hát, mit is tanítanak Európa egyetemein erről az időszakról és mi az, ami nyugaton köztudott, s amiről a mi akadémiánk úgy hallgat, mint a sír...
Az őskőkor és az új kőkor emlékei - a Kárpát-medencében a nyugati tudósok ismertetésében a következőket tartalmazza:
1. Az ősember egyik legfontosabb szerszámának alapanyaga az obszidián volt, melynek eddig feltárt lelőhelyei Tarcal, Tokaj, és a Hont megyei Csitár község határában voltak. A feltárások igazolják hogy ezeken a helyeken KŐIPARTELEPEK voltak, ami a kő tömeges felhasználását bizonyítja. Az a tény már önmagában is nagyon nagy tömegű lakosságot jelent.

Angol régészek megállapítása szerint az obszidián út, a só út, a borostyánút, kagyló út innen indult ki, a Kárpát-medencéből, és jutott el Európa minden lakott helységébe.
Ezen utak összefutása és találkozása a Kárpát-medencében a tömegek által legsűrűbben lakott terület volt. Európa legsűrűbben lakott területe a Kárpát-medence volt már ebben az időben!! (mit is tanít nekünk a Magyar Tudományos Akadémia, azt hogy a Kárpát medence ez időben üres volt és jóformán lakatlan...)

A nemzetközi tudományos kutatás (a magyar helyett) lépésről lépésre tisztázza, hogy a fémekről elnevezett korszakok is a Kárpát-medencéből indultak ki - különös tekintettel arra hogy Európában először itt voltak ércfeltárások, majd később a Cseh medencében.

A rézkor kezdetén egész Európában csak az alábbi helyeken folytattak bányászatot John Dayton kutató megállapítása szerint:

1. Körmöczbánya (Nyitra) arany, ezüst, antimon
2. Selmeczbánya (Nyitra) ezüst
3. Nagybánya (Szatmárnémeti) arany, ezüst
4. Felsőbánya (Szatmárnémeti) arany, ezüst, cink, ólom
5. Kapnikbánya (Szatmárnémeti) ezüst, antimon, arzén
6. Offenbánya (Torda-Aranyos) ezüst, tellur
7. Veresbánya (Alsó-Fehér megye) arany
8. Rudnikbánya (Nyitra) réz, ólom, ezüst
9. Rudabánya (Borsod) arany, ezüst, vas
10. Nagyág (Hunyad megye) arany, ezüst, tellur, mangán
11.Dognácska (Krassó, Szörény) réz, ólom
12.Szaszkabánya (Krassó, Szörény) réz
13.Majdánpatak (Krassó, Szörény) réz
14.Gölniczbánya (Szepesség) réz, antimon, nikkel

Óriási fémfeldolgozók nyomait tárták fel eddig Bodrogkeresztúr, Lengyel, Erősd, Vincsa, Gulmenitz, Tószeg, Jordánhalom, Tordos, Polgár, Perjámos, Velemszentvid, Hallstadt, Karanovo, Remete, Nyitra, Lerna helyeken. Az itt felsorolt lelőhelyek, és olvasztó telepek kiszolgálását nagy létszámú személyzetnek kellett fenntartani, s terményeikkel is ugyancsak nagy tömegeket szolgáltak ki egész Európában.
 
A Kárpát-medence őskultúrájának legszenzációsabb bizonyítéka a tatárlaki lelet, melyről a nemzetközi tudósok kutatásai igazolták, hogy több mint 1.500 évvel megelőzik a Mezopotámiai első írásos leleteket. A nemzetközi orientalista konferencia elfogadta, hogy az emberiség civilizációjának bölcsője NEM Mezopotámia, ahogy eddig hitték, hanem a Kárpát-medence, s ezen belül Erdély. (A tatárlaki agyagtáblák helyi, tatárlaki agyagból készültek, a mezopotámiai legkorábbi leletek 6.000 évesek, míg a tatárlaki leletek 7.500 évesek)

A Magyar Tudományos Akadémia állításaival ellentétben a Kárpát- medence nemhogy nem volt üres, de A Kárpát-medence az őskőkor (a paleolitikum)-tól kezdve Európa legsűrűbben lakott területe volt. Mindenben a Kárpát-medence járt az élen egész Európában.

"A Kárpát medence volt a szarvasmarha Európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni."

H. Würm kutató igazolta hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az Őscirokból az i.e. 6.000 - ben már befejeződött.
Állítását igazolják a gabona termesztéséhez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárása és kormeghatározása a már említett Tarcal, Tokaj, és Csitár határában.

A civilizációt forradalmasította a kerék feltalálása.
A kerék felhasználásával készült első kocsi is a Kárpát-medencéből származik (Az angol nyelv ma is őrzi a Magyar Kocs község nevét az angol Coach szóban...) Az első kocsik lelőhelyei, Budakalász, Szamosújvár, Gyulavarsánd, és Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2.000.
 
A paleolitikumtól kezdve világviszonylatban az első és legősibb a KŐRÖSI kultúra.
 
A Kárpát medencéből származik
- az epigrafikai és paleográfiai írásrendszer
- a korong előtti és a korongolt kerámia
- a gabona kinemesítése az őscirokból
- a fémbányászat
- a fémművesség
- az ötvös művészet és a technikai civilizáció alapja
- a kerék!
- a kengyel

Gordon Childe és Fritz Sachermeyr szinte egybehangzóan írják műveikben, az Európai népek tanítómesterei a Kárpát medencei scythák voltak.

A Kárpát-medence tehát nem, nem ürült ki a jégkorszak után, hanem olyan virágzásnak indult, amely meghatározója és megalapozója lett az egész mai emberi civilizációnak. 
 
Egyéb részleteket lásd a Régészeti korok műveltségei  fejezetekben.

*** 

A Kárpát-medence tabu téma a tudományban

(SF) 

A MÚLT EMBEREI - Az emberiség eredetének és fejlődésének története

A könyvet a világ legnevesebb egyetemi tanárai készítették:






Figyelemreméltó az az ordító üresség, amit a Kárpát-medencénél látunk, és a szövegben egy szó sincs a Kárpát-medencei őskori leletekről, pedig vannak, nem is kevés... (lásd régészet Őskőkor fejezete). Az elhallgatás tipikus esetével állunk itt szemben, az ellentábor tevékenységének lelepleződésével.

***


A "Kárpát-medence teljesen kipusztul" és a "minden ami van, máshonnan jött ide" hamis rétege

A régészek és történészek egy része előszeretettel "pusztítja ki" a Kárpát-medence teljes lakosságát. Ahogy a bevezetőben is említettük, a történelemhamisítások egyik legfőbb célja a Kárpát-medencei magyar folytonosság elhallgatása, tagadása. Ezt célszerűen úgy lehet elérni, hogy például a régészetileg még nem kellően alátámasztott időszakokban "kiürítik" a Kárpát-medencét. Vagy amikor egy keleti beáramlás történik, akkor "kapva az alkalmon" rögtön "felégetik" a teljes Alföldet meg úgy mindenkit "kardélre hánynak" vagy "eltűntetnek" a hívatalos régészek. Mindezek ma már nagyon átlátszó "trükkök", amiatt mert a legújabb magyar és nemzetközi régészeti kutatási eredmények összefésülése révén világossá és bizonyíthatóvá vált a magyar folytonosság a Kárpát-medencében, még akkor is ha valóban létezhettek ingadozó, népességcsökkentő időszakok. Ugyanilyen hamis rétegekkel van tele a történelmünk olyan vívmányok tekintetében, melyről egyértelműen bizonyítható, hogy Kárpát-medencei eredetű, mégis úgy tartja a hívatalos történetírás/régészet, hogy ez biztosan úgy jött ide máshonnan, itt nem keletkezhetett, hiszen, ez is már mutatná a Kárpát-medence lakóinak jelentőségét.
Nézzünk meg néhány példát olyan szakemberek tollából, kiknek életművéből többször merítettünk jelen tanulmányban - mint például Gábori Miklós, Gáboriné Csánk Vera, vagy éppen László Gyula -, akik egyébként tisztességes "iparosmunkát" végeztek a magyar történelem feltárását célzó erőfeszítések során, tényleg rengeteget köszönhetünk e szellemi óriások munkásságának, de vagy tévedésből, vagy a kor ideológiáinak meg akarván felelni, többször elhallgatták vagy nem akarták meglátni a tényeket. És bármennyire is kedveljük és tiszteljük ezen szakemberek munkáit, életművüket mégis a hibáikkal együtt, teljeskörűen kell vizsgálni, elsősorban az ezekben rejlő értékekre összpontosítva, de felhívva a figyelmet a "foltokra" is. Eljött tehát a tisztázás ideje, amikor le kell fejtenünk ezeket a hamis rétegeket is a történelmünkről.

A helyzetet talán legszebben megmutató példa pont Gábori Miklós ősrégészünk tollából keletkezett, amely így szól:
"A nyíl feltalálása, használata nagyon fontos az emberiség történetében, külön korszak. Eddig úgy tudtuk, hogy időszámításunk előtt 8000 körül kezdtek íjjal vadászni, de harminc-egynéhány évvel ezelőtt a nyíl használata mégis újdonság lehetett. Valóban szép teljesítmény az istállóskői ősembertől, a nyilat, íjat ugyanis biztosan nem itt fedezték fel... "

Ha eddig "úgy tudtuk", hogy az íj i.e. 8000 körüli találmány, majd kiderül, hogy a Kárpát-medencében már több mint 30 000 éve vadásznak vele, akkor miért is kell azt állítani, hogy "biztosan nem itt fedezték fel" ??

A továbbiakban Badiny Jós Ferenc, az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig c. könyvéből idézünk részleteket, aki több fejezetében számol be ősrégészeink - vélhetően ideológiai megfelelési kényszer hatása alatt íródott - "tévedéseiről":

"A KÁRPÁT-MEDENCEI ÉLETTÉR ŐSISÉGE

Amikor a kíváncsi kutató visszanéz és a kárpát-medencei őskorok embere után nyomoz, rögtön olyan csodálatosan érdekes dolgot talál, mely még nagyobb érdeklődéssel viszi bele az évezredek százainak ismeretlen világába. Ugyanis a világon az egyetlen hely a Kárpát-medence, ahol az ősember visszahagyta nekünk a saját lábnyomát. A Vértesszőlősön megtalált ősember tette ezt, akit a tudományos körök "Homo erectus/ sapiens paleohungaricus" néven ismernek. Úgy állapították meg, hogy 350 000 évvel előttünk élt. László Gyula is beszámol róla. Elmondja, hogy megtalálták kavicseszközeit is, és megmagyarázza, hogy azért hívják "erectus/sapiens" néven, mert az embertan nem tudta megállapítani, hogy csak felegyenesedő (erectus) előemberről van szó, vagy már értelmes (sapiens) ember- ősről. (L. "Vértesszőlőstöl Pusztaszerig", Gondolat, Bp., 1974. 42. old.) E sorok írójának éppen László Gyula adta azt a sejtelmet, hogy a kárpát-medencei őskorok mindazon ismertetésénél, melyek a jelenlegi, hazai paleontológusok kiértékeléseként kerülnek nyomtatásra - és így a köztudatba -, oly összehangolt tanítást kell észrevennünk, mely semmiképpen sem akar a kárpát-medencei ősembernek - kimondottan kárpát-medencei - fejlődési folytonosságával foglalkozni. Abban a pillanatban, amint a logikus következtetések ide irányulnának - egyszerű "elhallgatás", vagy hirtelen fordulattal más témakör ismertetését viszik a sorok. Kiváló néprajzosunk - Tóth-Kuruc Mária - is így írja egyik tanulmányában: "sajátos majomszeretettel aggatják rá a Kárpát-medencében talált ősműveltségekre az azokkal egyidős vagy fiatalabb nyugati barlangkultúrák szerszámainak elnevezését (mustier, aurignac, madeleine, solutré stb.)", ...de semmi több. - László Gyulával ki is ásnám a harci bárdot éppen a vértesszőllösi ősember miatt, mert az említett és nagyszerűen szerkesztett könyvében megemlíti, hogy: 
"E kor emberét és műveltségét általában a pekingi ősember (Sinanthropus pekingensis) alapján ítélték meg. Mintegy félmillió évvel ezélőtt élt, használta a tüzet, és eszközeit feltört patakkavicsból készítette." 
Azután ismerteti ezt a pekingi ősembert és közli embertani adatait, s ebből megtudjuk, hogy "koponyatérfogatának középértéke kb. 1050 cm3". A vértesszőllösi ember hasonló adatainak ismertetésével azonban adós marad. Itt keletkezett nálam az a gyanú, hogy a lehetetlen finnugorosítás érdekében nem szabad közölni olyan adatokat, mellyel a kárpát-medencei ősiség kidomborítható. Ugyanis nem azért hívják a vértesszőllösi ősembert "sapiens"-nek, mert kétség támadt arra vonatkozóan, hogy csak "felegyenesedő" volt, vagy már értelmes - hanem azért, mert az embertan megállapította azt, hogy koponyatérfogata 1400 cm3-nél nagyobb. (A mai emberé 1450 cm3.) Ezt miért nem közli László Gyula? Talán nagyobb szeretettel kellett volna fogadni ezt a kárpát-medencei "értelmes embert", és talán azért is, mert a vele egyidős pekingi társát sok szakember már proto-kínainak nevezi. (J. Gunnar Andersson: "A Sárga-Föld Gyermekei"-ben - T . Kuruc Mária közlése.) 
Ne essünk azonban abba a hibába, hogy a vértesszőllösi embert beiktassuk a kárpát-medencei "magyar" őshazánk lakói közé. Nekünk itt az a fontos, hogy a paleontológusok egyöntetű véleménye szerint - a kárpát-medencei hévvíz-források már a vértesszőlösi ember korában is működtek és a jégkorszakok idején is.


És most 300 000 évet kell ugornunk ahhoz, hogy a kárpátmedencei őskutatók szerencséje megint az ősemberi hagyatékokat megtalálja, de már nem az őskőkor legalsó rétegében, hanem jóval felette. így a TATA-i őskori telephez jutunk, de csak azért, mert az itteni szerszámokat is kis méretű kavicsokból gyártották, és ezért mondják a régészek, hogy olyan, "mintha a vértesszőllösi telepen járnánk", és szintén a hév-források mellett van. Korát 33 000 évre datálja a mikrokarbón vizsgálat. Annak ellenére, hogy a neanderthali ember már legalább százezer éve nem létezik, mert a tudomány álláspontja szerint "kihalt, eltűnt" - ezen az aránylag fiatal telepen - anélkül, hogy egy ősemberi koponyát találtak volna - mégis "neandervölgyi" embernek nevezik azokat, akik itt munkálkodtak. 
Ugyanis "2000 szerszám és 150 kg gyártási hulladék került elő, de sem az elejét, sem fejlődését megállapítani nem lehet" - írják a régészek -, annak ellenére, hogy Süttőn, Tokodon, a Kiskevélyi barlangban, a Szelim barlangban és Csákváron is találtak hasonló településeket. 
Hasonlóképpen a nearderthali (görnyedten járó, kisméretű koponyájú, kezét jól használni nem tudó) ősembernek ajándékozza Gáboriné Csánk Vera az általa megtalált ÉRD-i szabadtéri, hatalmas ősembertelepet, és ismét ősemberi maradványok nélkül. Emberi csontokat vagy koponyát nem találtak. Annál inkább több állatcsontot (50 000 darabot, melyről 90 000 kg húst fejtettek le). Igen fontos az érdi telep a kárpát-medencei ősember helyi és őshonos fejlődésének megállapításában, és pontosan ezzel a témával nem szabad a finnugorizmus idejében foglalkozni. Ezért írják azt, hogy: 
"az érdi telep kultúrája világosan délnyugati kapcsolatokat mulat". 
Nem kell különleges szakértelem ahhoz, hogy ellentmondást fedezzen fel az olvasó az érdi telepről szóló "hivatalos" ismertetésben, hiszen ha az érdi Ősember kultúrája "délnyugati" kapcsolatokat mutat, akkor miért ad a felfedező - Gáboriné Csánk Vera (akinek nevét a jövőben így rövidítjük: GCSV) - ily végkiértékelést Érdről: 
"A telep jelentőségét könnyű összegeznünk. Újfajta települési mód... - egy új kultúra. Ilyen erős specializálódást - amely nyílt fennsíkon, síkságon, barlangoktól távol, a természeti környezettel szinte ellentétben áll - máshol nem találunk." 
Ha nincs máshol - akkor hogyan jött délnyugatról...? Íme ismét egy példa arra, hogy a kárpát-medencei ősember őshazájának ne kelljen a Kárpát-medencét feltétezni, és a folyamatos és összekapcsolódó fejlődés lehetőségét kutatni.
... Hasonló a helyzet a BÜKK-hegységben talált őskori kultúrákkal. Itt SUBALYUK a "perdöntő", mert egy női és egy gyermek csontváz darabjai kerültek elő, és GCSV azt mondja e csontvázakról, hogy: 
"Mind a két személy a specializálódott és kifinomult neandervölgyi típushoz tartozik." 
"Az emberleletek a felső kultúrréteg alján, a barlang előterén kerültek napvilágra. Két személy: egy felnőtt nő és egy 6-7 éves gyermek csontvázának a maradványa." 
Hát itt is nagy ellentmondást kell észrevennünk, mert a neandervölgyi emberről nem azt tanultuk, hogy "kifinomult", hanem azt, hogy elkorcsosult, és éppen ezért halt ki. Mivel az emberi leleteket a felső kultúrrétegben találták, és ez már nem a középső paleolitikum korába, hanem a felső-paleolitikum korába esik - ajánlanám, hogy változtassuk meg Gáboriné véleményét arra vonatkozólag, hogy az itt talált ősember a "neandervölgyi kifinomult" típushoz tartozna. Ugyanis a "mousterien" szerszámok is egyformán előfordulnak a középső és felsőpaleolitikumba tartozó, subalyuki rétegekben. Talán erre az esetre is alkalmazni kellene azt a kiértékelést, amit Gáboriné nagy tudású férje - Gábori Miklós - alkalmaz az ázsiai őskutatásban. Pl. hasonló esetet találunk a közép-ázsiai Pamírhegység egyik helyén, melyről így tudósít minket Gábori Miklós: 
"Aztán itt találjuk a híres Sougnou lelőliely anyagát a Pamírból. Több rétegű település. Alul még mousterien szerszámtípusok kerülnek elő - mármint a rétegekben -, aztán ezek szépen átfejlődnek, fennmaradnak a sokkal fiatalabb leletek között is. A népesség tehát nem cserélődött ki, hanem a középső paleolitikum kultúrája ott helyben átnőtt a felső paleolitikum fejlett vadászműveltségébe. Az egyik még a Paleoalhropus, a másik már a Homo sapiens fosilis ideje. Nem gondolhatunk másra, minthogy nemcsak kulturális, hanem embertani folyamatosság, fejlődési kapcsolat volt itt." (Gábori Miklós: Ala-Tau- Ararat. Gondolat, 1978. 133. old.) 
Gábori Miklós módszere szerint tehát a felső-paleolitikum embere nem lehet neandervölgyi, azaz Paleoalhropus, hanem "értelmes ember", és feltétlenül ez az az ősember, amelyik mindazt a sok-sok kárpát-medencei őskultúrát kialakította, folyamatosította, fejlesztette, amelyeket a "hazai" és finnugoros szakembereink eddig "elszigetelt", "gyökértelen" műveltségekként kezeltek. Subalyuk egy hatalmas kultúrkörnek egyik lelőhelye csak. Ez a kultúrkör pedig kiterjed az egész BÜKK hegységre, és nyugodtan nevezhetjük BÜKKI ŐSKULTÚRÁNAK. GCSV hiába mondja azt, hogy a "subalyuki barlang kultúrája biztosan nem alakult ki itt nálunk". Viszont felsorolja a Garadna völgyében, Lillafüred közelében talált, és a miskolci Bársonyház leleteit is, majd a "miskolci Avas-tetőn, a felszínen heverő eszközöket, de nem követi férjének - Ázsiában alkalmazott - pozitív és konstruktív módszerét, hanem hamar befejezi a témát így: "ez a kérdés azonban most elvezetne a témánktól". (GCSV. 113. old.) 
Talán okosabb lett volna, ha a subalyuki csontvázak elbírálásánál betartotta volna nagy tudású férjének - Gábori Miklósnak - a neandervölgyi emberre vonatkozó megállapítását, mely így szól (id. m. 225. old.): 
"...egy embertani ténnyel kell válaszolnunk. Azzal az ismétléssel, hogy a Paleoanthropus formakörbe tartozó embertani maradványok száma igen csekély, és a túlnyomó részük már nem Paleoanthropus, hanem Homo sapiens, presapiens. Az embertanilag még nem specializált, durva alkatú, ún. generalizált neandervölgyi típust, leletet egy kézen meg lehet számolni. Talán még egy kéz összes ujjai sem kellenek hozzá". 
Így sem helyes az a kiértékelésünk, hogy a tatai, érdi és a bükki ősembereink nem neandervölgyiek, hanem már "értelmes emberek". (Nem értjük, miképpen írhatta László Gyula a megnevezett könyvében azt, hogy a "neandervölgyi embernek országunk mai területén több mint tucatnyi települését tárták fel".)
... De ne illessük Gáborinét a sok bizonytalanság elhintésének a vádjával, mert termékeny bizonyosságokról is tudósít minket, pl. amikor felfedezi, hogy: 
"ebből a Bükk-hegységi moustérianból alakult ki a szintén »őshonos« Szeleta kultúra". 
A "szintén őshonos" kifejezés pedig azt jelenti, hogy a bükki ősember is a Kárpát-medencében fejlődött ki kultúrájával együtt.


"A "GRAVETTIEK 

A kaukázusi gyökerű és a Kárpát-medencében - az eddigi Őslakosságra rátelepedett - keletről érkező népet azonban nem az emberfajtájáról, sem a régi településéről nevezték el, hanem egy "nyílhegyről", amit ez a nép IS használt. (Gravette kőből pattintott nyílhegyfajta.) Ez talán megint egy olyan "tudományos" elnevezés, amivel minden jól összekavarható, hiszen ez a nyílhegy (gravette) cserélhető, exportálható, és az Őskor emberénél - aki az értelmességéről igen megbecsülendő tanúbizonyságokat tett - talán hétköznapi is lehetett. Ezzel csak azt szeretnénk hangsúlyozni, nem mind bevándoroltak azok az ősök, ahol ezt a "gravettet" a régészeink megtalálták. Kétségtelen, hogy ez a kaukázusi gyökerű nép Kelet-Európa síkságain tanyázott sokáig, és az ott kialakult síkvidéki kultúráját hozza be a Kárpát-medencébe. Ebbe a síkvidéki kultúrába már beletartozik a háziasított állatok tenyésztése és a földmívelés is. A földmívelésnek természetesen nem az "ekés", hanem azt a "kapás" formáját kell érteni, amit még megtalálunk a Középkorban is a nyugat-európai társadalmaknál. 
Azt is meg kell állapítanunk, hogy a régészek, amikor ennek a kaukázusi, közel-keleti gyökerű és a Kárpát-medencében megtelepedő népnek a "gravetti" nevet adták, vagyis megint egy szerszámféleségről nevezték el a már mozgó etnikumot - módszertani hibát követtek el. Ugyanis most már nem kőszerszámok és csonteszközök ezrei vagy állatcsontok halmazai mozognak előttünk az időskálán és a térképen - hanem egy ősi etnikum: az ember. A letelepedés pedig tömeges. Ennek következtében itt már nem csak az ősember után kutatunk, hanem a Kárpát-medencének egy hosszú történeti folyamata áll előttünk. Ez pedig már őstörténet. 
E sorok írója úgy véli, hogy a kárpát-medencei őstörténetünk nem az eddigi szokás szerinti "neolitikumtól" indítandó, hanem ennek a "keleti gravettinek" nevezett népnek a letelepedésétől, melyet azok a kutatók, akiknek már elegük van a " szerszámfajták" alapján megkülönböztetni az egyes őskori népcsoportokat - a "rénszarvasok népének" neveznek. 
Ha feltérképezzük azokat a helyeket, ahol ezt a "gravette''-t (nyílhegyet) a Kárpát-medencében kiásták, vagy a felszínen megtalálták - az egész ország területére kiterjed a "betelepedés"
... A rendelkezésre álló adatokból azonban hasznos következtetésekkel az egész Kárpát-medencére kiterjeszthetjük vizsgálódásunkat, hiszen ez a "keleti gravetti" nép az egész Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Dunától keletre megtalálható. Legrégibb telepük Bodrogkeresztúr (28 000 éves), aztán Árka és Ságvár (19 000 éves). De tudjuk, hogy az obszidiánt Tokajból, a gyepvasércet a Balaton északi partjáról, a hematitszilankokat pedig a Mecsekből hozták. De ott vannak a Hernád és a Bodrog mentén, a Vág völgyében, az egész Duna-kanyar tele van velük, az Ipoly mentén, Vác, Verőce, Zebegény, Nagymaros, Pilis, Basaharc- Dömös, Csillaghegy, és még Zalaegerszeg is az ő birodalmuk (12 125 éves). 
A "rénszarvasok népe" elnevezés köti tulajdonképpen ezt a népet a Kárpát-medencéhez. Ugyanis: "ezek a gravetti törzsek nálunk, Közép-Európában tértek át a rénszarvas vadászatára... a mai magvai" medence dombvidéke, síksága, a Duna menté... a rénszarvas életterülete volt". (GCSV 212. old.) A "nálunk" kifejezés feltétlenül a Kárpát-medencére vonatkozik, mert Kelet- Európában, ahol a "hosszú házakban", tehát komoly, masszív építményekben lakott ez a nép jó pár ezer évvel a Kárpát-medencében való megtelepedése előtt is, nem rénszarvasra, hanem mamutra vadásztak. Miután a Kárpát-medencében megtelepedtek, és az itt honos rénszarvas vadászatára tértek át - itt is maradtak. Ezért írja GCSV, hogy: "a gravettiek vándorlása a Kárpátokon kívül megrekedt". (209. old.)
A Kárpát-medencében viszont törzsi közösségben élnek, és az egyes letelepedett törzsek feltétlen ismerik egymást. Itt már "társadalommal" kell számolnunk, ahol valószínűleg megvan a társadalmi rétegeződés is. 
... Ezek a "gravettiek" a kárpát-medencei élettér utolsó ősembereinek vannak nevezve a hazai és finnugoros irányítású régészek munkáiban. A Szekszárd-palánki őstelep C- 14-es vizsgálata 10 000 körülinek mutatja az itt megtelepedteket. Ez a jégkor utolsó szakasza. GCSV megállapítja, hogy: 
"Ezek a vadásztörzsek a jégkor utolsó hideghulláma alatt éltek nálunk, és a rétegtani vizsgálatok szerint kissé túl is élték a jégkorszakot. Ők voltak az utolsó ősemberek - majd hirtelen eltűntek, mintha nyomuk veszett volna. 
Még egy-két évezred múlt el a pilisi ősemberek után. Erről az időszakról azonban kevés a mondanivalónk. Itt-ott néha előfordulnak szerszámaik, a kis gravetti hegyek... majd hamarosan megjelennek az első földmívelők, az állattartók. Egészen új korszak következik: a fiatalabb kőkor vagy neolitikum... Mi az, ami az ősember korának végén, a civilizációnak ezen a szintjén fennmaradt... ? 
Nagyon egyszerű találmányok ezek tízezer év táján... Ismerték a mesterséges lakást, a földbe épített lakóputrit, a sátrak és kunyhók különféle fajtáit. Semmivel sem rosszabbak és nem is egyszerűbbek, mint amilyeneket az újkőkor népei használtak. Le is telepedhettek volna, ha nem a vadászat hajtja őket..."
Feltesszük a nagy kérdést: miért kellett eltűnni a Kárpát-medencéből az évezredekig itt letelepedett kaukázusi gyökerű, de a Kárpát-medencében őshonos kultúrákat továbbfejlesztő "gravetti" népnek...? Miért kellett eltűnnie, hiszen már ismeri a "földlazító" szerszámokat. Ezrével készítette a csontkapákat, és maga Gáboriné írja, hogy földmívelö szerszámai ugyanolyanok, mint az "újkőkor" földmíveseinek. (Id. m. 248. oldal.) Miért kellett eltűnnie a Kárpát-medence termőföldjeiről, onnan, ahol már nemcsak mint vadász, hanem mint földmíves és állattenyésztő - közösségekben, letelepedett törzsszövetségekben - élt és dolgozott... sok ezer éven át!? 
Megtaláljuk a választ Gáborinénál, aki elvonultatja őket fel északra, és így mondja: "Észak-Európa nyugati részén feltűnnek a proto-lappok, keletebbre pedig a proto-finnugorok... délről pedig megindul az indo-európaiak áramlása Európába..." Hát azért tűnnek el, illetőleg azért tüntetik el őket, hogy a Kárpát-medencébe majd ezeknek a proto-finnugorok primitív leszármazottainak utódjaként lehessen bevonultatni a kései magyarokat. De Gábori Miklós azt állítja, hogy: "a neolitikus kultúra csupán újabb civilizációs elemeket vett fel a régiek mellé, de a gyökere tízezer évekre nyúlik vissza". (Id. m. 279. old.) 
A Kárpát-medencei Bükk-Szeleta-Gravetti kultúrák egybekapcsolódó fejlődési folyamata oly régészeti leleteket mutat fel, melyek a földmívelés és állatháziasítás kezdetét nem az itt erőszakkal elnevezett neolitikus időbe, hanem az őskor utolsó szakaszába teszik... tehát itt a valamennyiünknek a múltja, a kultúrája az ősember korába, az elfelejtett ősi vadász elődhöz nyúlik vissza" ...írja Gáboriné a megnevezett könyvének utolsó mondatában. Valószínűleg ezért nevezi az észak felé vándorló vadászokat proto-lappoknak és proto-finnugoroknak. Itt "feltételezések"-ről van csak szó. "Vándorlást" eddig senki sem tudott bizonyítani, és "proto-lappokat", "proto-fmnugorokat" sem talált senki Észak-Európában. 
Miután a Kárpát-medencében - mint kimutattam - ez a folyamatos és őshonos fejlődés a földmívelés megindulásával és az állatok háziasításával már jóval magasabb kultúrfokot mutat az őskorban, mint amit a proto-lappnak és proto-finnugornak nevezett vadászoknál észlelhetünk - kérdezem: tudománytalansággal és délibábűzéssel vádolna-e engem akkor, ha ugyanezzel a módszerrel az újkőkor előtti, Kárpát-medencében megtelepedett, földmívelő és állattartó ősemberek társadalmát proto-magyarnak nevezném...? Ugyanis semmi mást nem tennék, csak a "mérjünk egyenlő mértékkel" elvet alkalmaznám, hiszen a neolitikus új bevándorlókat sem lehet "indo-európai"- nak felismerni, mert a bejövők őseredete ismét csak a Kaukázus alatti "melegágy" lehet, amely ősnép utódaiban nincs sem "európai", sem "indiai" elem.
Javasolnám most, hogy számoljuk fel együtt itt, az ősember segítségével, azt az elméletet, mely a magyarság elődeit az  "urali-finnugor" népektől származtatja, de ugyanakkor a lappokkal is rokonosít minket... már úgy értve, hogy azok is "elődeink" lennének. 
Maradjunk meg azonban a származási lehetőségünk kiszélesített életterében, mely mint mondtuk, a Kárpát-medence, Közép- és Közel-Kelet. 
A kárpát-medencei őshonos népnek semmiféle származási kapcsolata a proto-lappokkal és a lappokkal nincs és nem lehet, mert a műveltségi időrend ezt kizárja. 
Beszéljen helyettünk erre vonatkozólag maga Gábori Miklós, 
"Egyszer csupán szórakozásból feldolgoztam egy lappföldi leletanyagot. A legegyszerűbb, kuarcitból készült szerszámokból állt. Teljesen olyanok voltak, mintha Közép-Európában egy 50 ezer éves ősemberi településről származtak volna. Semmiféle eltérést nem találtam, pedig a lappföldi régészeti anyag húsz centiméter mélyen feküdt a mai fű alatt a kunyhókban, és csak az i. e. 1500-2000 közti időből származott. Ott még csak akkor [kezdődött el az újkőkor." (Id. m. 252. old.) 
A Kárpát-medencében már a bronzkor végén van a műveltség ebben az időben, tehát minden lapp származási lehetőség elesik. Most nézzük meg az urali-finnugor "őshazái" lehetőséget. 
Itt László Gyula feltevését kell megcáfolnunk, aki így ír: 
"A keleti gravetti népének egyik ága Lengyelország és az Oka folyó közt sajátos műveltséget alakított ki, amely keskeny sávon át az Uralig terjedt. Ezt - egy kis lengyelországi patakról - szvidéri műveltségnek nevezzük. A szerző feltevése szerint a szvidéri műveltség népe lett volna az ősuráli nép, az a népcsoport tehát, amelyből a későbbi szamojédok, finnugorok, majd a magyar nép elődei kiszakadtak." (Id. m. 51. old.) 
Tehát László Gyula szerint a Kárpát-medencében letelepedett keleti gravetti népből nem jöhetett létre egy őshonos "protomagyarság", de az ugyancsak keleti-gravetti népnek az Uralnál "feltételezett" ágából már nem a "proto-", hanem a magyar nép elődei kiszakadhattak. De meg is indokolja ezt az állítását az "Őstörténetünk" c. könyvének 90. oldalán, a következőképpen: 
"Ezzel indítottam őstörténetünket, amely ekként az időszámításunk előtti 11 000 évig vezetett minket, mert ebben az időben jelentek meg Közép-Lengyelország területén a szvidériek, akik - úgy látszik - az ukrajnai keleti Gravetti népeiből szakadtak ki." 
Tekintve, hogy az OKA folyó Moszkva magasságában torkollik be a Volgába, és László Gyula az Uralig kiterjeszti ennek a szvidéri műveltségnek a népét a felső paleolitikumban, nézzük meg, mi a véleménye erről Gábori Miklósnak, akitől így idézzük a cáfolatot: 
"Térjünk csak vissza az ősi vadásznépekhez, az ősember korához. A paleolitikus kultúrát - éppúgy, mint a későbbi, történeti időkben is - Közép-Ázsiában három irányból érték halások, illetve három irányból származtak. Közép-Kelet, Irán, Irak felől - délről - és keletről, Belső-Ázsia térsége felől. Csupán nyugat és észak nem jött számításba a legrégibb kultúrák megjelenésében... Az Ural vidéke és Szibéria területe pedig ebben az időben még lakatlan volt. A másik feltűnő jelenség, tény az, hogy ezeknek a legrégibb civilizációknak az Uraltól nyugatra találhatókkal, az európaiakkal soha semmiféle kapcsolatuk nem volt." (id. m. 251. old.) 
Kérdezzük tehát László Gyulától, hogy nyugati kapcsolat nélküli és lakatlan területen hogyan lehetett egy ősuráli nép az őskorban...? Ebből a nem létező népből és életlehetőséget nélkülöző területről hogyan tudja "kiszakítani" a magyar nép elődeit...? Tudós munkája ez, vagy olyan huncutság, mint amilyenre Gábori Miklós hivatkozik így: 
"Még tovább merek menni: a régészeti, történeti megállapítások mögött, sajnos, néha egészen modern geopolitikai »sejtések« lapulnak. És akadnak ilyen tünetek, nyomok. Akinek ma szláv kérdésre fog a füle a régészetben, a történelemtudományban, az holnap az ősemberre fog hivatkozni: "Már Paleoathropus!«" 
Akinek a "finnugorizmusra" fog a füle - láthatjuk - szintén az ősemberre hivatkozik, és 11 000 éves saját paleoanthropusa is elővarázsolódik a papíron, mely - sajnos - nagyon türelmes. De idézek egy adatszolgáltatóm - a már említett néprajzosunk, Tóth-Kuruc Mária - nekem küldött kéziratából is, és örülnénk, ha megbecsült régészünk - László Gyula - okulna az alábbi és szeretettel írt véleményből: 
"Amiben mégis van szemrehánynivalónk László Gyulának, nem más egyéb, mint az, hogy tudja a finnugor eredeztetés képtelenségét, és mégis ott kalandozik valahol Közép-Lengyelország és az Urai-hegység közötti szvidéri műveltségben, ahelyett, hogy átlépne a Kárpátokon, hiszen a szvidéri műveltség közvetlen a Kárpátok északi és keleti peremén volt! Idézem Grahame Clark angol régészt - "A világ őstörténete" című művéből: Északra számos rénszarvas-vadászó csoportot azonosítottak a késő-glaciális időszakból, közöttük nevezetesen a hamburgi, ahrensburgi és szvidéri kultúrák hordozóit az észak-európai síkságon; az utóbbiak a Kárpátok északi és keleti lejtői mentén' (tehát nem Közép-Lengyelországtól az Oka-Jolyóig!). Ennek ellenére, a mi kiváló régészünk arrafelé ballókál, amerre nékünk semmi keresnivalónk nincs."
...

"IV. A KÁRPÁT-MEDENCEI ŐSHAZA

A kárpát-medencei élettér ősisége" c. fejezetben ismertettem az ÉRD-i, BÜKK-i és SZELETA kultúrák őshonos voltát. Itt most hangsúlyoznom kell azt a szándékot, hogy a régészek minden erőlködése arra irányult, hogy a kárpát-medencei ősember, Homo sapiens, vagy "pre-sapiens"-ét a félvad neandervölgyivel azonosítsák. Így ugyanis könnyű volt (a finnugorizmus érdekében) egymástól elszigetelni az egyes őskori kultúrákat. Én is csak azt írom, amit Gábori Miklós mond: 
"nem szabad elfelejtenünk, hogy mi csak azokat a településeket találjuk meg, csak annyit ismerünk belőle, amennyit ma találunk. Nyolcvanezer évvel ezelőtt nyilván kiszámíthatatlanul több település volt... Senki sem hiszi el, hogy mondjuk a bükki Szeleta-kultúra embere egy-kétezer eszközt használt - még annyit sem - egy egész interstadiális korszakon át. De csak ennyit ismerünk. Ennyit találtunk meg az iparából. És hiába kis létszámúak ugyan ezek az embercsoportok, mert ugyanakkor a generációs váltás, forgás sokkal gyorsabb volt, mint ma. A poleoathropusok egyedi életkora biztosan nem volt több huszonöt évnél, hiszen azért olyan lassú a fejlődés, mert a tapasztalatátvétel és -átadás ideje sokkal rövidebb volt. Tehát talán úgy fejezhetném ki magam, hogy sok és kis átmérőjű fogaskerék sokkal gyorsabban forgott. Gyorsítsuk fel most kissé a fejlődés fogaskerekeit. A középső paleolitikum kultúrája szinte észrevétlenül, folyamatosan alakult ki az előzőből" (Id. m. 276. old.) 
Ha pedig most összehasonlítom dr. Gábori azon munkáját, melyet Grúziában végzett, és "négy" barlang anyagának a kiértékeléséből megállapította a Kaukázustól délre lévő őskorok folyamatos fejlődését - ismétlem, ha ezt a kiértékelést összehasonlítom azzal a szándékkal, ahogyan a magyarországi számos őskori telepek kultúráinak egybetartozását erőszakkal szétrángatják, akkor azt kell mondanom, hogy a szaktudósok tollát nem az igazság, hanem az ideológiai kényszer irányítja. 
Ugyanis, ha a Tata-Érd-Bükk őskori leleteit Gábori Miklós "grúziai módszerével" értékeljük ki, láthatjuk, hogy: a hévforrás melletti mousterian csoport található, igen fejlett mousterian kultúrával. Ugyanakkor levalois anyag is előfordul és nem kell több, csak a subalyuki és a Jankovich-barlang anyagát kiértékelni ahhoz, hogy ezekkel a mousterian típusú és igen fejlett formájú szerszámokkal (melyek között a "mousterian hegy" helyi specialitás és sehol másutt Közép-Európában nem fordul elő) megállapítsuk azt, hogy itt megtörténik a "váltás"... azaz a folyamatos átnövés a felső paleolitikumba, ahol már a kaparok, kettős kaparok, a miskolci szakócák, kések és pengék is bizonyítják a fejlődés őshonos folyamatosságát
Aki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpát-medencei természetkömyezet ismeretével értékeli ki a kárpát-medencei ősember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az őskori kultúrák helyi, tehát őshonos fejlődésének szakaszai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középső és felső paleolitikum időszaka között semmiféle törés nincs ebben a folyamatosságban. 
A sok ezer éves őskori és őshonos folyamatosság "állítólag" meg lett szakítva a keleti síkvidéki kultúrát magával hozó ún. "gravettiek" kárpát-medencei letelepedésével. Ez a Kaukázusból eredő új népség úgy van beállítva a régészeti ismertetésekben, hogy "népvándorlásszerűen" jelenik meg a Kárpát-medencében. A leírások és szakmunkák szinte azt tükrözik, hogy a Kárpát-medencében már nincs más ősember - csak ezek a "gravettiek". Érdekes, hogy mindenütt másutt - Nyugat-Európában is és Grúziában is - folyamatos a fejlődés. Vagyis az új ember átveszi a régi hagyatékát. Csak a Kárpát-medencében "tűnnek el" a régiek a régészeti könyvek oldalain, hogy helyet adjanak a következő szakaszba belépő újaknak. Itt - ezeknél a "gravettieknél" - azonban igen sántít ez az eltüntetési szándék. Ugyanis ezek csak a síkvidékeken telepedtek. A folyók mentén. Ott, ahol a "síkvidéki kultúrát" folytatni lehet. De mit értsünk "síkvidéki kultúra" kifejezés alatt...? Miután megtaláltuk kapáikat, sarlóikat, földlazító szerszámaikat - csak a földmívelést vélhetjük "síkvidéki kultúrának". Azt is írják róluk, hogy "a Kárpát-medencében tértek át a rénszarvas vadászatára". Gondolkodjunk csak ezen a kifejezésen. A rénszarvas ebben az időben Közép-Európában és főleg a Kárpát-medencében volt szintén "őshonos". Nem a gravettiek hozták magukkal, mert a kelet-európai síkságon a gravetti nép mamutvadász volt. 
"A gravettiek vándorlása csak lassú szivárgás formájában történt, és több, kis 'hullámban" évezredekig tartott" ... írja Gáboriné. (GCSV 208. o.) 
Ezzel a lassú szivárgással tulajdonképpen a gravettiek rátelepedtek a kárpát-medencei őshonos, már sok ezer éve ott élő és a gravettiek előtti őskultúrákat kialakító és folyamatosító ősnépre. Ugyanis valószínű az, hogy a gravettiek éppen azért jöttek, mert valamelyik vándorló kis csoportjuk hírt adott a rénszarvas létezéséről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak akkor kezdődött a rénszarvas vadászata a Kárpát-medencében, amikor a "gravettiek" bevándoroltak. Ugyanis már a Würm interstadiális idejében, Balatonlovason létezett egy őskori festékbánya, ahonnan a kárpát-medencei ősember bányászta a vörös festéket, mely hiedelmének kultuszához volt szükséges. 
A bányában az ősember otthagyta csont- és agancsszerszámait. Ezek pedig a rénszarvasnak kárpát-medencei létezését mutatják sok ezer évvel a "gravettiek" előtt. Tehát a kárpát-medencei őshonos és a gravettiek bevándorlását megelőző őskori kultúrák ősembere is vadászott a rénszarvasra. Ebből viszont az következtethető ki, hogy a gravettiek - mint bevándorlók - a kárpát-medencei "őshonosoktól" tanulták meg a rénszarvas vadászatát és valószínűleg a háziasítását is. Így egészítik ki a "gravettiek" a kárpát-medencei őshaza őskultúrájának folyamatosságát. Azt el kell ismerni, hogy ezek a "gravettiek" már sok mindent tudtak. Tulajdonképpen ők építettek és használtak először mesterséges lakást. Ők készítettek először agancsból a földmíveléshez szükséges kapát, nyeles kőkéseket, fa- és csontmegmunkáló szerszámokat, melyekkel remek kis Anya-Istennö szobrokat faragtak. Mivel agyagot is gyúrtak, agyagszobrocskák is maradtak utánuk, valószínűleg már agyagedényeket is készítettek. Rájöttek a rénszarvas tömeges mészárlására, és felfedezték a hús szárításának módját is, amivel konzerválták ezt a fontos eledelt. Talán iparuk volt ez és valószínűleg exportálták, miképpen már sok ezer éves elődjük tette ezt a vörös festékkel. Ne értékeljük le az ősembert. Már Homo sapiens volt. Tudta, hogy mit csinál és a természeti körülményeknek megfelelően - hatalmas területen mozogtak. Tehát nemcsak "vándoroltak", hanem kereskedtek is. Mondhatjuk azt, hogy ezek a "gravettiek" úgy beolvadtak a kárpát-medencei őshonos lakosságba, hogy onnan őket kiválasztani nem lehet. Mint előbb is említettem volt, az új korszakokban összeötvöződött népcsoportok használták az előttük lévő kultúrák jól bevált szerszámait is, és eszközkészletüket kiegészítették a maguk által gyártottakkal. 10-20 000 év elmúltával most már nem lehet széjjelválasztani őket csak azért, hogy a régészeknek lehetőségük legyen kronológiai táblázatokba sorvasztani az őskor értelmes emberét. 
És haladjunk csak tovább a vizsgálatunk forradalmával. Miként a középső és felső paleolitikum kultúráinak fejlődési folyamatosságában semmiféle törést nem találunk, ugyanúgy jutunk át - minden folyamatossági szakadás nélkül a mesolitikumba és újkőkorba. (Sokan a "mesolitíkumot" átmeneti kőkornak mondják.) 
A régészek úgy mondják, hogy: "Hazánk területén megjelenik a legkorábbi földmívelő, állattartó civilizáció, és most önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon volt-e ennek helyi, hazai alapja...? A kutatók véleménye ezen a téren némileg megoszlik..." (GCSV 249. old.) 
Ha a finnugorista "ideologikus" történelem írásában "megoszlik" a kutatók véleménye - akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a földmívelő és állattartó civilizáció is őshonos a Kárpát-medencében. Ugyanis a kiértékelések és magyarázatok érthetetlenek. Pl. GCSV is így ír: 
"Régen elkészült már az első, agancsból csiszolt kapa: ugyanolyan, mint amellyel egy-két ezer évvel később az ember a földmívelést elkezdte. Gyakran kőéket, immár csiszolt kőbetétet erősítettek a nyélbe a föld megmunkálásához - ezt a módszert azonban már 10 ezer évvel előbb kitalálták." (GCSV 248. old.) 
Legyünk logikusak. Használjuk az eszünket és kérdezzük meg - visszafordítva az állítást -: "ugyan miért csinált az ősember földmíveléshez szükséges kapát, ha azt csak 2000 év múlva kezdte használni...?" 
Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a földmívelő és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidőn az újkőkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy az újkőkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. "gravettiek" beszivárgásának folyamata, hiszen - mint mondtuk - már az őskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencéből valószínűleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei ősnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlődésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti "melegágyból" a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe - az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban - érkező népmozgalmak emberét a kárpát-medencei "őshonos"-ok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkőkor kezdetén már a népek olvasztókemencéjévé, mely kitermelte a kárpát-medencei őshaza autoktón gyökerű emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk. 
A keleti élettérből érkezők embertanilag azonban éppen olyan azonos sajátosságokkal rendelkeztek, mint az Aral-Pamír-Tarim medencék népessége, mely szintén a Kaukázus alatti térből népesedett be. Közel-Kelet őskori és újkőkori népsége is megtartja a kárpát-medenceiekkel való homogenitását kb. i. e. 3000-ig, mint majd látni fogjuk a következő fejezetben. 
A régészet úgy tanítja, hogy az újkőkor az agrárforradalommal kezdődik, vagyis a földmíveléssel és az állattenyésztéssel. Teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencébe az újkőkor kezdete semmi újat nem hozott, mely a kultúrszintet emelte volna, mert az őshonosok magasabbfokú művészettel rendelkeztek, mint az új bevándorlók. Egy érdekes felfedezést azonban ismertetnünk kell. GCSV felfedezése ez, mely nemcsak egy szomorú emlék, hanem sok ezer év óta - napjainkig - a mai ember létalapját is képezi. így ír GCSV: 
"A földmívelés kezdetétől alig telik el ezer év, és megjelennek azok a fegyverek, melyekről tudjuk, hogy már nem az állat, hanem az ember ellen használják. Milyen hirtelen "fejlődés..". És milyen különös is, hogy sok százezer éven keresztül nem volt szükség rájuk... A történelem további útjait pedig ismerjük. Földszerzés, rablás, egyik nép elhajtja a másikat, újabb földszerzés, hódítások... az a történelem, amelynek az utolsó híreit mindennap a televízióban, rádióban halljuk, látjuk. Nem kőbaltával ugyan - de sajnos, szinte azonos tartalommal." (248. o.) 
Kárpát-medencei őshazánk őstörténelmében meg kell említenünk azokat a Körös-kultúrköri (i. e. 5500) apró és őskori erődítményeket, melyek biztosították ezeknek az őstelepeknek az Ojtozi-, Törcsvári-, Tömösi- és Bodza-szorosok felől való megtámadását. Tehát igaza van Gáborinénak. Az újkőkori protomagyarok védték az őshazát az idegen támadók ellen. A Körös-kultúrkörbe sorolt TORDOS-i lelettel, a tordosi amulett írásával azonban joggal feltesszük azt a kérdést, hogy a kárpát-medencei őshazának azok a lakói, akik az Isten-Anyához intézett imádságukat amulettre ÍRTÁK, és magukat NAP-ARCÚnak - SA-PÍR-nak - mondták, nevezhetők-e proto-magyaroknak...? Nem indokoltabb-e részükre a SA-PÍR - SZABÍR elnevezés...? Az a népnév, mely a következő évezredek folyamán - egészen Álmos-Árpád népéig - kimutatható...?"




310-322. oldal




***

Badiny éleslátásán túl Mesterházy Zsolt is sok hasonló hamis réteget kiszúr A magyar ókor c. könyvében, ezek közül említünk párat:
.. 

Nézzük meg a bronz végét és a vas elejét közelebbről a Kárpát-medencében és az érintett területeken. Ugyanazt láthatjuk-e, mint amit el kellene higgyünk a magyarázóknak? Kalicz Nándor könyve a magyar bronzkorról készült tanulmány. Összefoglalásnak szánt könyve szinte csak kerámiák ábráit tartalmazza. Ha valaki ebből szeretné megismerni e kort, valószínűen egyoldalú tájékoztatást kaphat csak. Ma már nem tudhatjuk meg e különös helyzet okát, mindenesetre neves régészünk kétségek közt, de legalábbis egyoldalú tájékozottságban hagyta az e kor után érdeklődőket. Talán sejtette, hogy a fentebb idézett régészeti összefoglalás végén úgyis eltüntetik a teljes bronzkori népességet írói a helyszínről… Sajnos kevéssé érthető ez az igyekezet régészeink részéről, mert az újonnan érkezők ugyanabból a bronzon felnövekedett kultúrkörből érkeztek, amelyben éppen egy későbronzkori egységes műveltséget mutató hatalmas területet láthattunk. Ebben a helyzetben még kevéssé érthető a magyar régészeti munkákban rémdrámákkal felvezetni e – hangsúlyozottan nem idegen - terület más részéről ideérkező új népesség beköltözését a Kárpát-medencébe. E drámai felkonferálás nem idegen a magyar régészek történeti felvezetéseiben. Ugyanígy a Kr. e. 1400-1300-as években is leírnak egy teljes pusztulást eredményező nyugati bevonulást, sőt kettőt is. Fentebb az illír kérdéssel már érintettem az esetet. Az olvasó már csak a tatárjárásra emlékeztető rémképeket lát, amikor a végén mégiscsak kiderül, hogy a támadók beolvadtak az egyébként már többször megsemmisítettnek kijelentett őslakosságba. E valóságtól elrugaszkodó elméletek nem használnak a kor megértésében, csak zűrzavart keltenek romantikus ihletésű helyzetelemzéseikkel. Ezek az elképzelések tipikus indoeurópai történetek, hiszen ők mindig valamilyen nagy bevonulással tudnak megjelenni, és műveltséget hozni a meghódított területekre. Az urnamezősként megjelenített illírek köré kanyarított elképzelések egyáltalán nem véletlenek, ezt a lausitzillír- urnamezős népről kialakuló elméletek is igazolják. Richard Pittioni, a bécsi egyetemi tanár már egyenesen balkáni központú indogermán illíreket lát később Hallstattban is, akik Horvátországból szétterjedve hódítanak,34 sőt már a bronzkor kezdetéig is visszavezették eredetüket. Pittioni elkövette azt a hibát, hogy a Kárpát-medence mellőzésével akar bronzkori alapot adni illírjei szétterjedésének.

***

A "Kárpát-medence a Római hódítások alatt szinte üres, később is csak szlávok vannak itt" - hamis rétege

A hívatalos akadémiai történelmi álláspont szerint "...a Római hódítók korában is jóformán üres volt a Kárpát medence és korábbi telepeseknek nyoma sem volt. Ezer évvel később is csak szlávok éltek itt, ezek azonban nem tanúsítottak ellenállást a jóval később érkező magyar megszállókkal szemben..."

Érdemes idézni Glatz Ferenc írását a Magyarok Krónikája c. műből melyben a Tudományos Akadémia elnöke a következőket írta a magyar nemzet őseiről:

" Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció ... görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el... "


A Magyar Tudományos Akadémia azt is állítja, hogy a Római birodalom elfoglalta Pannóniát, és itt sztyeppei állapotokat talált, s jóformán néptelen volt a teljes terület. 

Ezzel szemben mit is tanítanak Nyugat Európa egyetemein? Edward Gibbons történész könyveiből megtudjuk hogy a Római Birodalomnak Pannónia gabonája és bora kellett, ezért támadtak a Scytha Pannon törzsekre, és i.e. 35. - től i.sz. 9 -ig, összesen 44 esztendei szüntelen hadjáratok árán bírták csak elfoglalni.
Vajon milyen erős, és mekkora nép lehetett mely a világ akkori legnagyobb és legerősebb katonai nagyhatalmának 44 esztendeig ellen bírt állni?
Nyilván nem egy lakatlan és jóformán üres ország lehetett, habár akadémiánk ezt állítja, a tények dacára.

 

***

Egy másik hamis réteg az "indoeurópai történelem", és a szkíták indogermánosítása........

Az indoeurópai történetírás tele van ordító pontatlansággal, belemagyarázással, és hamisítással. Az egész onnan indul, hogy először is sehogy sem találják az "indoeurópai őshazát". Sok indoeurópai szellemiségű történész sokféle állásponton van, de valamiért sehogy se akar körvonalazódni legalább egy olyan terület, ahonnan ezek a bizonyos "indoeurópaiak" erednek. Ugyan ezek között van egy markánsabb irányzat, melyet néhány nevesebb szerző fémjelez, mely szerint a  pontuszi-kaszpi sztyeppvidék nomád állattartói úgy a Kr.e. III. évezred környékén egyszer csak olyannyira felbuzdulnak (megelégelve a békés állattartó pásztorkodást?), hogy a "semmiből" hirtelen elképesztő technikai fölénnyel, fémfegyverekkel, bronz és réz csatabárdokkal lóháton, több hullámban meghódítják Európát, őslakosaival egyetemben.  Ez a bizonyos "őshaza" és kultúra tehát a sztyeppéről eredne, a kurgán vagy Jamna (Yamna) nevű műveltség képében. Néhány szerző innen, ebből az időszakból eredezteti az indoeurópai nyelvcsaládot is.

Szóval úgy nézne ki ez az indoeurópai származás dolog, hogy az úgynevezett "proto-indoeurópai" nyelvű csoportok a Fekete-tenger északi, nyugati és északkeleti partvidékén élhettek és onnan terjeszkedtek aztán tovább egyrészt Anatólia, másrészt a Balkánon át Közép-Európa, harmadrészt pedig a Turáni-alföld, majd onnan Irán és ÉNY-India irányában. 
Persze azt is meg kéne magyarázni, hogy mi generálhatta ezeket a nagy méretű vándorlásokat, ill. hogy miben voltak előnyben a "proto-indoeurópai" népek az őslakosokkal szemben, hogy terjeszkedni tudtak?

Néhány angolszász történésznek a legújabb népességgenetikai (*) eredményekhez fűzött elhamarkodott következtetések hatására máris eldurrant az agya és a fantáziája és már óriási méretű invázióról (large-scale invasions), lovas harcosokról (horsemen), harci szekerekről (war chariot), indoeurópai hadurakról (indo-european warlords), fémfegyverekről (metal weapons), továbbá az európai őslakosság nagy részének kiirtásáról (extermination, annihilation, killing) fantáziálnak....

(*) Ezen az egyébként kiválóan szerkesztett és sok hasznos információt felvonultató genetikai gyűjtőoldalon is ezt az "inváziós" történelmet találjuk:

https://www.eupedia.com/europe/Haplogroup_R1b_Y-DNA.shtml


(külön érdekessége az oldalnak, hogy pl. a késő-bronzkori térképen a Kárpát-medencénél "Late bronz age Romania" szerepel, vagyis "késő bronzkori Románia". Hát hol volt még ekkor Románia...?)



Visszatérve az indoeurópai történetírásra, a kezdeteket tehát kb. a Kr.e. III. évezredre vetítik vissza, a sztyeppére.

Ezzel szemben nézzük a szigorú tényeket:
- a régészeti és embertani leletek nem támasztják alá ilyen nagy méretű indoeurópai invázió megtörténtét, sőt népességcserét sem az adott korból
- semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy a pontuszi-kaszpi sztyeppvidék nomád állattartói ebben az időszakban olyan társadalmi és katonai szervezettséggel rendelkeztek volna, ami egy ilyen hatalmas méretű hódításhoz kellett volna
- voltak ugyan népmozgások, a bronzkorban elindul egy évezredekig tartó népvándorlás keletről nyugat-európai irányba, de a régészet nem talált égésnyomokat, pusztításra utaló jeleket a népmozgások körül, csupán békés keveredést, együttélést a helyiekkel (a különböző műveltségek temetőinek egymás melletti elhelyezkedéséből), tehát csupán kulturális és lakossági felülrétegződés lehetett
- a Kr.e. III. évezredben Európa nagy részén, beleértve a pontuszi-kaszpi sztyeppvidéket is, a fémfegyverek még teljesen ismeretlenek voltak. A zsinórdíszes kultúra vagy más néven csatabárdosok, akiket előszeretettel állítanak be félelmetes, minden ellenállást elsöprő indoeurópai hódítóknak, pl. még főleg csiszolt kőeszközöket használt és csak később, déli hatásokra jelenik meg a rézeszközök használata
- a hátasló és a lovasság katonai célú alkalmazására nincs bizonyíték a Kr.e. II. évezred előttről. A csatabárdosok pl. tartottak háziasított lovakat, de csak viszonylag csekély számban és azokat is főleg igás- és málhásállatoknak használták. Lovasságuk és harci szekereik a csatabárdosok népének minden valószínűség szerint nem voltak.
- a harci szekér első alkalmazása a Kr.e. II. évezred elejéről vannak bizonyítékok a fejlett elő-ázsiai és kisázsiai civilizációkból. A pontuszi és kaszpi nomádoknak az adott korban harci szekereik nem voltak, max. primitív kordéik az ingóságaik szállítására. 

Szóval gyakorlatilag nem mutatható ki azért egy nagyon egyértelmű technológiai és katonai fölény Európa letelepedett földművelőivel szemben, ami gyors és sikeres invázióhoz, valamint a népesség nagy részének "cseréjéhez" kellett volna.
Tehát úgy néz ki, itt még rengeteg égető kérdést meg kéne válaszolni, ha az indoeurópai nyelvek terjedését a pontuszi nomád állattartó népek terjeszkedésével szeretnénk megmagyarázni...
 
Először érdemes megidézni Michelangelo Naddeo itáliai kutatót, aki szerint a Kárpát-medence az Európai civilizáció bölcsője, és megvolt az un. "indoeurópai történetírásról" is a véleménye:

„Az indoeurópaiak egy "szellemnép". Ha egy genetikust kérdezünk, ismer-e olyan gént, ami az indoeurópaiakkal társítható, azt mondaná, nem tud erre érdemi választ adni. Ha egy nyelvészt kérünk meg az indoeurópaiak meghatározására, azt mondaná, indoeurópai az, aki az indoeurópai nyelvjárást beszéli. Más szavakkal élve, egy Hongkongban élő kínai is lehet indoeurópai. Ha egy történészt kérdezünk meg arról, honnan jöttek az indoeurópaiak, felsorolna néhány tucat eurázsiai helységnevet, amit az indoeurópaiak származási helyeként, őshazájaként jelöltek meg. A legjobb meghatározás, amit az indoeurópaiakra használtak, Francisco Villar definíciója, mely szerint nomád, hadviselő pásztorok voltak. Az indoeurópaiaknak nem volt civilizációjuk, nem volt művészetük, nem volt vallásuk vagy bármiféle technológiájuk. Ha lett volna, akkor könnyen fel tudták volna deríteni az eredetüket. (...) Az indoeurópaiakat arról lehet tehát felismerni Európában, hogy ők honosították meg a hamvasztást, az ő hatásukra váltottak az európai társadalmak matriarchátusról patriarchátusra, béke helyett hadviselésre, továbbá az ő hatásukra váltotta fel a demokráciát a tirannizmus, az egyenjogúságot a rabszolgaság, a szolidaritást az agresszív versenyszellem, illetve a védelmező anyaistennőket az apai vezetők. Sajnos Európa történelmét az indoeurópaiak írták.”


Mesterházy Zsolt  A magyar ókor c. könyvét idézzük ismét (a 102. oldaltól), aki szőröstül-bőröstül cáfolta az egész kitalált indoeurópai történelmet:

"Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. Ennél több közös pont nem ismerhető fel köztük, leszámítva az indoeurópai, vagy valamilyen proto jelzővel illetett szintén indoeurópai nyelv általános birtoklását. A különféle származási elméletek fantasztikus határokat is bőven átlépnek a kívánt siker - egy még eredetibb származás - érdekében. Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között keltezve, azaz nem régi keletűek. Götz többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében, mégpedig rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem - bár a külső szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, - aki szerint: “A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van. Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a levegőben lóg.” (Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.) 
Itt most természetesen nem a 4. évezred eseményeit veszem fel, de az általános indoeurópai kutatói magatartás állapotára térek ki éppen Herodotos védelmében. Ha mindenki olyan történelmet ír, amilyet csak akar, valóságtól elrugaszkodott teóriák keletkezhetnek, ott a régi forrásoknak valóban nincs hitelük többé. MacCana fentebb megfogalmazott kínjai itt foghatóak meg valószínűleg ebben a közegben, de felhozhatom korábbi ajánlásomat - mindenkire és magamra is vonatkoztatva, - hogy a régészet és antropológia eredményei ellen történelmet írni nem célravezető dolog. Csak arra és semmi másra alapozva ugyanúgy nem. Az ilyenek legfeljebb csak programtörténelmek megírására alkalmasak. Megtoldhatnám még e feltételeket a nyelv kérdéseivel is, de az időben hátrálva a nyelvi ügyek egyre homályosabbak és megfoghatatlanok, ezért az csak felderített nyelvi környezetben érvényesíthető következetesen. Arra már gondolni sem merek - de ezek szerint kellene, sőt a jelek szerint kell is, - hogy esetleg a többi indoeurópai szemléletű történelmi - ma már bevettként, szinte kanonizáltként kezelt - elmélet is hasonló alapokon nyugszik. Ez igen komoly kérdés, mert ha a hit megrendült, katedráról nem pótolható. Ha ehhez még cáfolat is lenne, az egyenesen drámai fejlemény. Nem szívesen mondom, de ez a vasasokhoz illő mentalitás lenne, ezért nem is tudom jó szívvel feltételezni. Miután azonban az indoeurópaiakkal alapvető kérdésekben van vitám, innét nézve bármit fel kell tételeznem és az oppozíció, ellenzék helyzetét kell felvegyem. Mindjárt az elején célszerűnek tartanám, hogy ők is legalább úgy bizonyítsák tételeiket, ahogy azt a tőlük különbözőre nézve elvárják. A szkítákkal kapcsolatban nem vették a fáradságot sem valamirevaló bizonyításhoz, pedig rajtuk áll vagy bukik az egész Indiára alapozott és az indiaiakkal kapcsolatba hozható indoeurópai elméletek nagy része, nem beszélve a Turán vélt indoeurópaiságáról. 

Közjáték: Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata 

Szeretném megtudni, - ezért itt most a végére is járok, - hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos népről szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel - ezek lennének a szkíták, - akik győzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai - nagy győzelem utáni - műveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, győztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevű fejezetben (21. o.) a következőket közli: “Magyarul: ... “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: ... (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros műveltség által, amely a kaukázusi Kubáni műveltségtől származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük műveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok műveltségének képviselői ezen műveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták - mert róluk is van szó - története igaz, de nem indoeurópai műveltséget hoztak magukkal - mégha őket is gondolták csatabárdosoknak, - hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvű állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tőlük jó magyar nyelven érthető földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra. 
“A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal. 
Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az északasszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken. 
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt. 
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott. 
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg. 
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában. Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspitengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is. 
Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet-kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a “csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el...” Eddig Götz, akit nem kedvelnek ma a támogatott kutatók. Ha azonban végigtekintjük az általa idézett szakirodalmat, azt láthatjuk, hogy Götz csakis indoeurópai és finnugor ízlésű kutatók műveit idézte. Egyetlen “gyanús eredetű” könyvet sem hoz fel érvei támogatására, csak indoeurópai szemléletűeket. Ugyanabból a forrásból jutott homlokegyenest más eredményre, mint a támogatottak. 
Most félbeszakítom az eszmefuttatást a korai kelet-európai műveltségek bemutatásáról éppen Müller-Karpe megjegyzése miatt. Müller-Karpe 25 évvel ezelőtt az utópia birodalmába utalta az indoeurópai fantasztákat a győzedelmes korai csatabárdos hódítókkal együtt. Most eljött az igazság pillanata. Bemutatom a magyar Történelmi világatlasz egyik tábláját, amely “Az ókori kelet (Kr. e. III-II. évezred közepe)” címet viseli.  
 
Egész Európát indoeurópaiak töltik meg, hatalmas piros nyilak mutatják győzedelmes útjukat a Régi Kelet ősi kultúrközpontjai felé, kelet felől indoiráni különítmények segítik testvéreiket a nagy menetelésben. Ezek az elképzelések saját magyarországi ortodox indoeurópai hivatalosaink álláspontját tükrözik. A fentebbi alapos, 26 éves cáfolat ellenére ma Magyarországon mégis ez jelenik meg. Talán a szakirodalom tanulmányozása maradhatott el, ezért nem tudnak róla. Sajnos ez nemcsak itt látható, mert a Stiefel iskolai történelmi atlaszában ugyanezen cím alatt ugyanezt látni, csak fekete nyilakkal vonulnak az indoeurópaiak dél felé. 

Fentebbiekből megállapítható összefoglalásként, hogy a kérdéses területen kaukázusi és déli feláramlású nép lakott, ezek kerekfejű kaukázusi típust képviseltek és egyúttal felvázoltuk Cimmeria - Szkítia előzményeit is a korai évezredekből. Voltaképpen az itt rögzített anyagot hagyta figyelmen kívül az a hét, a kurgánelméletet taglaló indoeurópai szerző, akikkel fentebb foglalkoztam Makkay Jánosra hivatkozva. Indoeurópaiakról és vándorlásaikról mindenesetre szó sem esett. 
Hogy is van hát ez a gyatra kísérlet szkíta népünk indogermanizálására - kiszakítandó őket a nevezetes szkíta-hun-magyar triászból? Sebestyén László megadja a választ, miközben a finnugor és indoeurópai testvériség is szemmel láthatóan fényre derül működési mechanizmusában: “Nemigen találkozhatunk ma olyan történésszel hazánkban, aki ezt a három népnevet együtt említené, különösen olyan értelemben és céllal, hogy ezek között szoros egymásutániság, egymástól eredés lehetne. A magyarságnak a szkítákról és a hunokról való leválasztása a múlt század második felétől tapasztalható. Hogy megértsük az okát, a szkíták eredetmagyarázatát kell először látnunk. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a szkítákkal való rokonságért érdemes volt versengeni, kivált az indoiráni, indoeurópai népeknek, hiszen, különösen az utóbbiak a mindenkori kultúrák élén gondolták magukat. Hogyan is tartozhattak volna más néphez a szkíták, akikről azt írta Ephorusz a Kr. e. VI. században, hogy a “fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”; vagy Heziodosz (Kr. e. VII. század) szerint “szkíta találta fel a rézöntést”. Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) állítja, hogy “az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (Kr. e. 31-Kr. u. 14.), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt. 
Akármint van, német nyelvészek kisütötték a múlt század első harmadától kezdve, hogy a szkíták egy nomád iráni nép nyelvét beszélték, ők maguk is iráni nép. Legyünk jóhiszeműek, s tekintsük állításaikat a tiszta tudomány eredményének, viszont azért nézzük is meg, miből mire jutottak. Főként három tudósi munka érdemleges: Kaspar Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme, München, 1837.; W. Thomaschek: Kritik der ältesten Nachrichten über den skytischen Norden, Wien, 1888. és Karl Müllenhof: Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Berlin, 1892. Sikerült elérniük ez írásoknak, hogy a bizánciak s általában a régebbi írók általános felfogását, hogy ti. a szkíták a népvándorlás kora óta föltűnt, különféle ural-altáji vagy másképpen turáni népekkel, hunokkal, turkokkal, magyarokkal, kunokkal stb. voltak valamiféle rokonsági viszonyban, most felváltotta az iráni eredet tudata és hite. Az iráni elszármazások ötlete azonban csak a történelmet felületesen ismerők számára használható adu, voltaképpen a sumér rokonságok tagadásának egyik újabban jól bevált eszköze. Nekünk azonban, akik ismerjük a sumér tágulás mechanizmusát, nem elegendő emlegetése. Éppen Irán - amely egyébként igen nagy ország és valóban sok műveltség időszaki állomáshelye volt – kiválóan alkalmas az ókori ködök terjesztésére. Ha tehát valahol olyan iráni törzsekről olvashatunk, amelyek eljutottak a Kárpát-medencébe, bízvást érthetjük alatta iráni álruhába bújtatott rokonaink indoeurópaivá nemesített részlegeit. 
A korábbi felfogás megváltozása főként nálunk rendkívül föltűnő, ha meggondoljuk, hogy még a múlt század elején is a szkíta múlt kutatása és magyarázása a magyar történelemtudomány fő ága volt, addig ez írásokat követően, mint valami múló divatot, elhagytuk, s lomtárba hajítottuk tudományos életünkből. 
Annak ellenére történt ez így, hogy tudósi felvértezettségben egyáltalán nem voltunk felkészületlenek. Nagy Géza régész-történészünk meggyőzően bizonyította a német nyelvészek véleményének gyenge lábon állását, azt, hogy nagyon gyér, többé-kevésbé eltorzított és többféleképp is magyarázható nyelvmaradványokra építették állításaikat. E szavak közt van vagy 10-12, jelentés szerint is ismert szó, 10 mondai és istennév, a többi személynév, földrajzi és népnév. Ma már szükségtelen is idézni Nagy Géza szavankénti és helytállónak bizonyult elemzéseit, célszerűbb az e századi német tudományból idézni, így M. Wasmer szkítakutató eredményeit a Reallexikon der Vorgeschichte XII. (1928.) lapjairól. Összefoglalása szerint a szkíta-iráni nyelvrokonság igazolására mindössze csak 6 olyan szóalakot tudott felmutatni, amelynek eredete szerinte is bizonyítottnak látszott. E szavak: az Enáeresz, Ojórpata, Paralátaj nép-, azaz törzsnevek, továbbá a -peirt, -kszaisz és -aria személynévrészek. Ez bizony kiáltóan szegényes eredmény, mondja nagyszerű tudósunk, Mészáros Gyula a Chattiak és skythák c. könyvében, 1938-ban. De még hozzáteszi, hogy a hatból az oiorpata kiveendő, mert szarmata eredetű. Jegyezzük meg, hogy Nagy Géza az összetett szó -pata, ölni-t jelentő szórészét a sumérből eredeztette. 
Azt talán nem is kell említenem, hogy mi nem a dicsőségért versengünk, bár sumér ügyben ez nagyon kijár nekünk, helyesebben az e rokonságot, összefüggést vallóknak. Elegendő a társadalmi és életformabeli hasonlóságokat, egyezéseket említeni, azt, hogy a szkíták lovas, nyilas nép voltak, vallásukban a természeti erőket tisztelték, a tűz, a föld, a víz, a nap volt tiszteletük tárgya, szövetségkötésük módja a vérszerződés volt, lovat áldoztak, lóval temetkeztek, a hadisten képében kardot tiszteltek, a meghódolást, mint nálunk is, a föld és a víz átadása jelképezte. 
S ha a honfoglalás idejebeli bizonyítékokat keressük, krónikákból, feljegyzésekből, törvényeiből igenis egész csokorra valót tudunk hirtelenében is felmutatni. Kezdjük mindjárt Anonymusszal. Ő teljesen azonosította a szkítákat a magyarokkal, mikor ezt írta: “a hungarusok igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete ... eredetét a szkíta nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentumogernek neveznek”. Kitűnő meglátás ... Endrey Antalnak azon véleménye, hogy Anonymus ezt senki külfölditől nem vehette, ez csak régi magyar hagyományból eredhet. Bizonyítja a dentumoger szó, melyről senki sem tesz említést, nincs rá külföldi forrás. Azért fontos ez, mert történészeink szerint a szkíta vonatkozást egyszerűen Regino prümi apáttól vette át, s innen merítette a magyarok szkíta eredeztetését. 
A későbbiekben azért válik fontossá a hun összefüggések tárgyalásánál, hogy Anonymus a magyarokat a hunokkal együtt szkíta népnek tekintette. A szkíták első királyától származtatta Atillát és az Árpádokat is. Ezt sem vehette külföldi forrásból, de azért azt ráfogják, hogy a Magógról magyarra állítást ötletként Sevillai Isodorusból meríthette. 
De mit szóljunk a komoly tudósnak számító, a cordobai egyetemen tanult II. Szilveszter pápa állításáról? Ugye tudjuk, a koronát ő küldte Istvánnak. Nos, ez a pápa III. Otto német császárt dicsőítő iratában ezt mondta: “Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” Minket, a mi népünket értette szkítákon. 
A Vata-féle lázadás leverése után I. Endre két törvényben is utal a magyarok régi vallására. Legelsőbb: megparancsolta, hogy “minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék”. A 4. paragrafus is idetér: “A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat”. Az első pont területi vonatkozású, mert szkítiait mond, a másik már meghatározás: szkíta szokást nevez meg. A Gellért-legendában is szkíta bálványokról szólnak. A Képes Krónika a hunokról így fogalmaz: “mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére”. 
... Szkíta ügyben lássunk még egy pápai véleményt, immár későbbről. II. Pius pápa 1501-ben kiadott Cosmographiájában írja: “Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók.” 
Históriailag hogyan lehetséges ez? Kezdjük azzal, hogy már Herodotos szerint is hazánkban éltek szkíták. A Kr. e. VI. században jelenhettek meg itt. Tárgyi kultúrájuk a Kr. e. VI-III. században keletkezhetett a Kárpát-medencében, ezt jelzi vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, vastőrök és kardok. Ezek Bakay Kornél adatai, s nem tartalmazzák az árpádi magyaroknak a szkíták fémkultúrájára és fémtárgyaira, így az aranyszarvasra emlékeztető, velük azonos hagyatékát. 
Sokkal fontosabb összefüggés, hogy a magyarságnak ugyanott van a bölcsője, a koronként feltárható helye, ahol hun-szkíta népek éltek. Nagyon érdekes, hogy a szkíták nyomai a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában lelhetők fel a legrégibb időktől. A - mondhatni - legizgalmasabb adat C. Plinius Secundustól ered az első századból. Azt állítja, hogy a szkíták azonosak a régi világ arameusaival. Szó szerint ezt mondja: “a szkítha népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.” Nemzeti nevüket nem is a görögöktől ismerjük, hanem az asszíroktól: asguzai, is-ku-za a nevük, a “z” c-nek ejtendő. .... 
A C. Plinius Secundus által említett időben, korban Szíria lakóinak arámi volt a neve, s Szíria ekkor magában foglalta Palesztinát, Júdeát, Föniciát, Babilóniát, Mezopotámiát, Kilikiát, Antiókiát. Én magam külön is felfigyeltem a Kr. e. 240-ből való, Polibius V. könyvében olvasható tudósításra. Ez így hangzik: “Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevű folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra, az úgynevezett szkíták városa körül.100 ” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról (ma: Beth-Saan) van szó. Azt gondolom ezek után, hogy Sebestyén László adataival kellőképpen helytálltunk a szkítákért. Sőt még meg is toldjuk két Werbőczy-féle idézettel nevezetes Hármaskönyvéből, amelyre Grespik László hívta fel a figyelmet újólag a közelmúltban. “I. rész, 3. czim, 1.: A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek. … III. rész, 4. czim: Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek. Akik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, akiket romlott néven siculusoknak nevezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Más: “Ismétlem Coccius Sabechius szavait: “senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak…” A thesszalonikai Eustathius írja: “a hunok szkíta, - a szkíták híres nemzete.” Végül elmondhatom, Bonfinivel együtt: “az összes történetírók megörökítik azt, hogy a magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak.” Végül az andronovói műveltséggel feltűnően egyező területről és időből más hírünk is van: A turánvidéki isszedonoktól s a Jaxartes-vidéki masszagétáktól északra a Jenyiszej és Bajkál körüli terület volt a szkíták őshazája. A szkíta áramlat Kr. e. 1500 körül indult meg. Targitaos, az első szkíta király 1000 esztendővel előbb élt Dárius szkíta hadjáratánál. A belső-ázsiai szkíták Kr. e. 1500-tól kezdődően beékelték magukat az európai és ázsiai árják (északon a germánok s délen a perzsák) közé és új etnikai alakulatokat idéztek elő az árjaságban: az indo-iránokat (az iráni korai szkíta települést) lejjebb szorították délnek és délnyugatnak. A hinduk (csak vallásuk szerint “hinduk”, fajta szerint Magyarországról Indiába átkerült szkíta őstelepülők) Kr. e. 2500-1500 közötti időkben a Pendzsáb, majd a Ganges vidékére nyomultak. Kr. e. 1500-600-ig tartott az Ázsiából előnyomuló turánok azon áramlata, melynek következtében az árjaság előbbi összefüggő láncolata megszakadt.”103 Zajti idézetében a szkíták érdekesek most számunkra, sokkal inkább, mint mástól átvett indoeurópaiakkal foglalkozó kissé konfúz értesülései. Illett volna pl. az ottani germán jelenlétet igazolnia, ha hiteles tudósítást akart volna szerkeszteni. Érdeklődéssel olvastuk volna. 
Népünk természetesen nem volt hozzászokva, hogy számára nyilvánvaló dolgokat újra bizonyítson mások előtt, egyáltalán magához a tényhez sem, hogy valaki kétségbe vonja amúgy jól ismert származását. Nagy Géza és kollégái számára - nem beszélve a magyar népről, - a világot tartó oszlopok dőltek össze, amikor a nyilvánvalót kellett volna újra bizonyítsa, ekkora gyalázatot nem feltételezhettek korábban senkitől sem. Azonban az indoeurópaiak fegyvertárában ez is hétköznapi gyakorlatnak számított már jól ismert céljaik elérése érdekében, ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen módszerek jellemezték annak a győztes történelemnek a kialakítását, amelyet éppen most igyekszünk megcáfolni. A nyílt és egyenes magyar és turáni szellem sohasem volt felkészülve az ármány ilyen mértékű kiterjedésére, jutalmukat éppen most nyerik el a visszautasítás és a cáfolat képében. Sebestyén Lászlóval mi bizonyítottuk igazunkat, - habár nem voltunk rászorulva, - de vajon a felsorolt germán könyvírók bizonyítottak-e valamit is? Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szkítákat az indoeurópaiak kifejezetten primitív, gyermeteg “érvek” alapján, valódi bizonyítékok nélkül, koncepciós alapon minősítették indoeurópaiaknak."

(561.o.)
Olvasóim emlékezetébe kell idéznem a kubán-majkopi műveltség hirtelen eltűnésének tényét ahhoz, hogy azután e túlnyomórészt mezopotámiai elszármazású néprészek megjelenését nemcsak az északabbra eső folyóvölgyekben, de egész Európában rögzíthessük. A majkopiakkal még találkozunk később, amikor a magyar bronz ügyeit tárgyalom. Ők lesznek azok, akik felvirágoztatják a péceliek által hátrahagyott élelemben és rézben gazdag Ó-Magyarországot és Európa jelentős területeit. A Kr. e. kb. 2400-2200 táján leírható délről – a Folyamköz felől - észak felé haladó sumér felvonulás (menekülés) több eredménnyel járt. Egyrészt kitolta a déli magaskultúra északi elterjedésének határát, másrészt a korai helyben lakók közvetlen kapcsolatba kerültek egy számukra nagyságrendekkel fejlettebb, elevenebb műveltséggel, nem utolsósorban pedig jelentős népességgel gyarapodott a sztyeppe vidéke.
... 
Kelet-Európa újkőkori anyagát tárgyalva nemcsak mai hazánkhoz kerülünk közelebb, de a Kaukázushoz is. Újra szembetaláljuk magunkat e térség meghatározó szerepével, bármiről is essen szó, nyelv, népesség, vagy műveltség gátlás nélküli szétáramlásáról. Amikor tehát magunk elé idézzük az évezredeken át tartó mezopotámiai kisugárzást, - amelynek népessége hatalmas területekre vitte széjjel a magas műveltséget, - most melléje állíthatjuk az e térség általános régészeti anyagából leszűrhető következtetéseket is. Elsősorban azért, mert bár méretében talán kisebb volt a folyamközi tágulásnál, de a Kaukázustól északra a jelek szerint igencsak ráerősített az emberi művelődés kiterjedésére és saját lényegét adta hozzá. Másodsorban azért, mert a kisugárzók maguk a szabirok és hurrik, későbbi Árpádi népünk meghatározó része, a Folyamköz műveltségének korábbi részbeni felvirágoztatói. ...
...a 4. évezred utolsó negyedének legelején, kb. Kr. e. 3250 táján a Kaukázus, a Felső-Eufrátesz és az Urmia körzetében kialakult az egységes arculatú korai transzkaukáziai műveltség (a szovjet régészet Kura-Araxes kultúrája), amely Transzkaukáziát, Kelet-Anatóliát és Északnyugat-Iránt foglalta magába. A hatalmas területeken teljesen azonos leletkomplexumokkal jelentkező korai transzkaukáziai művelődési kör feltűnő egységessége nem magyarázható meg a korábbi, mozaikszerűen tagolt lokális kultúrgócok egyszerű továbbfejlődésével. Közös etnikai bázis feltételezése látszik az egyedül elfogadható megoldásnak. Minden jel arra vall, hogy a művelődési kör kezdetén, Kr. e. 3250 körül új népesség jelent meg és gyors ütemben birtokba vette az egész kérdéses területet. 
Ennek az új népességnek kilétét vizsgálva csak két népet vehetünk komolyan számításba. Az egyik a 3. évezred első felének sumér írásos emlékeiben gyakran előforduló szubar, szubur vagy szubir nép, amelynek lakhelyeit az illető források szubar-ki, szubur-ki vagy szubir-ki (magyarul szubar-föld) néven nevezik és Észak- Mezopotámiában, valamint attól északra lokalizálják. A másik nép pedig a 3. évezred második felétől kezdődően a mezopotámiai írásos emlékekben egyre gyakrabban szereplő, ugyanezeken a területeken emlegetett hurri nevű nép.... ezek a hurrik valamilyen módon szorosan kapcsolódtak a korábban szintén Mezopotámiától északra emlegetett szubar népekhez, bár a jelek szerint a két népcsoport azonosságáról nem beszélhetünk. Ugyanígy a régészeti leletek, nevezetesen a szabirok és a hurrik lakta területeken található korai transzkaukáziai kultúra feltűnően egységes leletkomplexumai is a szubarok és a hurrik szoros összetartozására vallanak, valamint még az is, hogy a kérdéses szubar-hurri terület már a 4. évezred közepe óta a mezopotámiai sumér műveltség tartozéka volt, éppúgy, mint ahogyan a 3-2. évezredbeli hurrik lakta területek is szerveses a sumér kultúrához tartoztak.
Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfém-leletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése észak- északkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén. 
... már Kr. e. 2500 körül megindult a rövidfejű transzkaukáziai népesség északra vándorlása a Kubán-Majkop kultúra és az ezzel szorosan összefüggő késői gödörsíros műveltség területére. Azt is tudjuk már, hogy a transzkaukáziai térségben a 3/2. évezred fordulója táján és után nagy területek elnéptelenedtek. Ez a folyamat régészetileg jól nyomon követhető.23 Ez az adat kétségtelenné teszi, hogy a Transzkaukáziából északra irányuló vándorlások a 2. évezred elején is tovább tartottak. Nagyon fontosnak tűnik továbbá az a régészeti megfigyelés, hogy a kb. 2400-2300 között hirtelenül, előzmények nélkül keletkezett kubán-majkopi műveltség - amely, mint láttuk, közvetlen masszív mezopotámiai-sumér kisugárzásokra vezethető vissza - alig 300 éves virágzás után éppoly hirtelen, mint ahogy keletkezett, ismét lehanyatlik a szürke középszerűségbe.24 Ezt a jelenséget legkézenfekvőbben a kultúrát hozó és fenntartó népességi csoport továbbvándorlásával magyarázhatjuk. A kubánmajkopi műveltség érckutatói tárták fel először az Urál hegység bányáit, még a 3. évezred végén, azaz szoros kapcsolataik voltak az északabbi vidékekkel. Bennük kereshetjük tehát a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején.
...
(690.o.)
A Kr. e. 2000 körüli időkben vagyunk. Keleten már véget értek a legnagyobb arányú folyamközi kivándorlások, sőt a Kaukázuson túli Kubán-Majkop magas fémművességgel bíró népe is szétszéled. Egy részük északnak indul, hogy a folyóvölgyek mentén művelésre alkalmas könnyű földet keressen, más részük az Urál érceinek nyomában hagyja el a térséget, harmadik részük viszont nyugatra tart. Különös módon szétszéledésük idejéhez más következmények is kapcsolhatók, szereplésük nyomán Kisázsiában és Krétán is nagy technológiai változásokat láthatunk, sőt olyan szellemi hagyaték morzsái kerülnek elő, amelyek nekünk nagyon ismerősek. A Kárpát-medencébe érve rövid idő alatt nagy változásokat okoznak. A valamikor indoeurópai csatabárdosoknak nevezett folyamközi leszármazottak magukkal hozzák ragozó nyelvüket, az ittenivel rokon műveltségüket, a szeretve tisztelt Szűzanyát, fémművességüket, megszervezik Ó- Magyarország új arculatát. Nem volt ismeretlen előttük választott hazájuk, régóta vitték innét az aranyat, rezet a korábbi Mezopotámiai hazájukba. Most azonban nagyüzemi módszerekkel gyártják a bronzot, ami gyökeresen megváltoztatja itt az életet. Müller-Karpe a csatabárdosokkal kapcsolatban egyetlen dolgot felejtett el, nevezetesen azt, hogy nem mondta meg, kik is voltak valójában ezek a magas műveltséggel felszerelkezettek. Miután e kérdésre választ sem a nyugatiaktól, sem a magyar régészet anyagából, sem a támogatott magyar történetírástól – amely leginkább az ortodox indoeurópai szakirodalom koncepciózus indoeurópai anyagát kritika nélkül vette át, - sohasem kaptunk teljes értékű tájékoztatást, most újra Götz Lászlóhoz fordulok a magyarázatért. 
Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi egység felbomlása, másrészt pedig a fémipar ugrásszerű fellendülése. Ez egy újabb, még az eddigieknél is masszívabb direkt mezopotámiai hatás eredménye, amely direkt impulzus egyidejűleg a Kaukázustól északra, a majkopi kurgánokban ugyanígy jelentkezik. A Kr. e. 2300-2200-ból származó majkopi fejedelmi sírokban minden átmenet nélkül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az Alaca Hüyükben talált bronz- és nemesfém leletek szintén mezopotámiai eredetű típusaival. … Ugyanakkor kétségtelen összefüggések állapíthatók meg a majkopi Kubánműveltség fémművessége, valamint a transzkaukáziai és az erdélyi fémművesség között is: a jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták pl. mindhárom helyen egyeznek. Ez a körülmény az erdélyi és a Duna-menti korai – 3. évezredbeli – fémfeldolgozó központok ismeretében már nem hat meglepetésként. … 
Ez az egyöntetűség, amely a feltárt sírok leletanyagából egyértelműen kiviláglik, ismét Mezopotámiába vezet el bennünket, nevezetesen a Kr. e. 2700-2500 közötti Ur-i királysírokhoz. … A Majkopban talált szekeres temetkezések is az Ur-i királysírok temetési rendjének pontos másai. A Transzkaukáziában 2000 körül megtelepedett gödörsíros eredetű népesség kurgánjai – a 2. évezred derekától – ugyanezt a formakincset mutatják. … De hazánkban is megtaláljuk ezeket a párhuzamokat: a kb. 2000-ből származó budakalászi kocsimodell (ma már Kr. e. 4000! – megjegyzés MZS) és az Ur-i szekerek konstrukciója azonos, a bodrogkeresztúri műveltség szekeres temetkezései pedig szintén az Ur-i királysírok, valamint a majkopi kurgánok temetkezési rendjének analógiáját mutatják. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 39-43. o. A budakalászi kocsimodellt ma a magyar régészet Kr. e. 4000-re teszi.) A Folyamközt elhagyó sumér népesség vándorlásai csak egy szelete annak a sok népmozgásnak, ami e kort jellemzi.
a Folyamközből minden irányba kivándorló sumérok nem tűntek el, de szkíta gyűjtőnév alatt új neveken jelennek meg Eurázsia sok pontján. Műveltségük fennmarad a rokon népekkel közösen, de vezetésükkel kialakított utódokban. Annyira nem tűntek el, és nem semmisültek meg, hogy földrészeket laktak be és műveltek meg, tettek termékennyé. Emiatt neveztem magam is korábban szkítának az indoeurópaiak csatabárdosait, miközben nem téveszthetjük szemünk elöl valódi eredetük kérdését. Erdély rézércének és aranyának felkutatására még meglehet, igazi sumérok járhattak Ó-Magyarországon. A 2200-2000 táján érkezőket a fentiek miatt már nem nevezhetjük e néven annak ellenére, hogy lényegében mégiscsak erről van szó. Ugyanakkor szem előtt tartva a sumér és szkíta szétvándorlást, nem eshetünk abba a hibába, hogy mindet Ó-Magyarországra akarnánk beköltöztetni, és így az indoeurópaiakéhoz hasonló magunk ásta verembe essünk bele. Ahogy a Kr. e. 750-el induló szkíta hullám egy része is elkerülte Ó-Magyarországot, úgy a 2000 körüliekről is feltehetjük ugyanezt. Annál is inkább, mert Götz László a mai nyugat-európai nyelvekről hozott összehasonlításaiban nem kevés közvetlen sumér megfelelésére is rámutat.
...
Ebben az új helyzetben már jóval kevésbé érthető, hogy miről szólnak az indoeurópai történetek a Kr. e. 2000-et követő korból? Indogermánt sehol sem látni, ezt éppen a csatabárdosok elméletének kimúlása felejteti el velünk. Fellelt régészeti anyagunk szerint sumér gyökerű tágulást láthatunk Eurázsiában, miközben egy szemita központosulással szembesülünk, amelynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.   


Európa részben sumér eredetű szkíta népességének első nagy szétterülése Kr. e. 2400- 2000 táján 

Az indoeurópaiak valamikori dicsőséges csatabárdosai, akik mostanra sumér-szkítává, végül keltává alakultak, mindenütt megjelentek korábban Eurázsia sok pontján, hogy egy földrészt új fejlődésre vigyenek, most valódi szerepükben láthatunk újra.



A Wikipedia ma már egész korrekten ír a kurgán kultúráról (Makkay Jánost idézve), mely az egész "indoeurópai" történelemhamisítás kiindulópontja néhány nyugati szerzőnél:

"A kurgán-kultúra vagy kurgán-művelődés a Kárpátoktól, sőt a Tiszától majdnem a Bajkálig – a Minuszinszk-medencéig – terjedő nagyjából bronzkori óriási művelődési kör volt, nagyon sok régészeti kultúrát foglalt magában, amelyre jellemzőek voltak a kurgánok különböző formái. [1] Kialakulása régészetileg jól megalapozottan az i. e. 3. évezredre tehető a Prut és a Volga közötti területen és törés nélkül folytatódott az i. e. 8–7. századig, azaz magában foglalta a már történelmi kimmereket, majd átment a királyi szkíták halmos temetkezésébe, a kontinuitás kimutatható egészen a szarmatákig. 
Egyik közvetlen előzménye a Don–Donyec–Dnyeper vidékének sztyeppei és ligetes sztyeppei környezetében az i. e. 4900–3500 között létezett rézkori állattartó, földműves Szrednyij Sztog-kultúra volt, amelynek egyik fő lelőhelyén Gyereivkán nagyon sok lócsontot tártek fel, amelyek esetében kérdéses, hogy háziasított vagy vadlovakról van-e szó. [3] 
Három nagyobb szakaszra bontható, mindegyik ezen a magterületen alakult ki az előző formából, és mindegyik terjeszkedett tartósan vagy átmenetileg kelet és nyugat felé is a sztyeppén. Első szakasza az ún. egyszerű gödörsíros szakasz, a Jamna-kultúra, amikor a halottat egy gödör aljára temették. Második szakasza az i. e. 2. évezred elején kialakult katakombás szakasz, amikor a halottat a gödör oldalában vájt üregbe vagy vájatba helyezték, amit esetleg azután el is torlaszolhattak. A harmadik, gerendavázas szakaszban az i. e. 2. évezred utolsó harmadában visszatér az egyszerű nagy sírgödör, alján a koporsóban eltemetett halottal, a gödör fölé azonban szabályos boronaháztetőt építettek, erre rakták az áldozatot és ezt fedték be a halommal.

A kurgán-hipotézis vagy kurgán-elmélet sok neves régész – Marija Gimbutas, Colin Renfrew, Thomas Gamkrelidze, Vaszilij Ivanov, Igor Gyjakonov, James Patrick Mallory – törekvésében hasonló, de részleteiben egymásnak teljesen ellentmondó elméletének összefoglaló neve. Ezek az eredeti, régészetileg jól megalapozott kurgán-művelődés területét térben és időben kiterjesztve a kurgánok terjedését akár az i. e. 5. évezredtől és a kelet-európai sztyeppe helyett akár Közép-Európából, a Balkánról vagy Anatóliából kiindulva megpróbálják az indoárja népek helyett az indoeurópai népek őstörténetével összekötni. Ezek régészeti megalapozottsága azonban nagyon hiányos, rengeteg bizonyítatlan hipotézist tartalmaznak."


***

A kitalált középkor
http://maghreb.blog.hu/2011/02/09/toth_gyula_a_magyar_kronikak_es_a_kitalalt_kozepkor_i

***

Az "indoeurópai" találmány...

Az uralkodó történelemszemlélet szerint Európa kultúrája az indoeurópai népek "találmánya". Eljött azonban az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy tisztázásra kerüljön az a több ezer éves világháború, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett. Európa és Kis-Ázsia alapnépességét és alapkultúráját a ragozó nyelvű őskori népek adják, a kelta, etruszk, magyar, szkíta, sumér, szabír stb. néven illetett közös gyökerű népek, ezt az ősnépet hódítja meg az alárendelő új népek hullámai, Európát az indoeurópai, a Közel-Keletet a szemita hullám. A győztes indoeurópaiak/szemiták által hívatalossá tett uralkodó történetírás és az egyre több bizonyítékkal rendelkező "alternatív", valós, régészeti és genetikai kutatási eredményekkel megtámogatott történetírás különbözőségeinek vizsgálatakor egy ókori, de még azt is megelőző világháború bontakozik ki a szemünk előtt a ragozó és a nem-ragozó nyelvűek között
Mesterházy Zsolt: A magyar ókor - A nagy ókori világháború és a Róma szindróma c. tanulnyában ízekre szedi a történelmünkre telepedett indoeurópai hamis réteget. A kiadó ajánlója szerint:

"A magyar ókor történetéről kiadott könyv a nyugat-európai ember számára sok meglepetést tartogat. A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és rómaiakkal kezdődik, az ő történelmük középpontba állításával tekintik tárgyalhatónak az akkori eseményeket. Kiemelt helyet kap a Római Birodalom története, amelynek különösen sok eleme fedezhető fel a mai Európában. E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. Kimutatja a kelta és etruszk régészeti anyagban fellelt párhuzamokat is, sőt jó példákat hoz a kelták és a (magyarországi) bronzkor közötti ezeréves párhuzamokra is, ezzel is rámutatva a keletiek (kelták) helyben való kialakulására.
Bemutatja a sumér-kelta-magyar nyelvrokonság bizonyítékait is. Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt is, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. Az etruszkok és latinok összeolvadásának kérdésében különösen nagy változtatásokat javasol. A szerző gyökeresen új kutatási módszereket is javasol az etruszk kérdés további tárgyalásához is, amelyet sumér-magyar-hurrita-kelta alapokon tart megvalósíthatónak úgy, hogy szükségesnek tartja az ural-altaji nyelvcsalád teljes nyelvészeti feldolgozását is hozzá. Bemutatja azokat a magyar kutatási eredményeket is, melyek szerint az etruszkot magyarul kell olvasni, illetve megfejtését a magyar és azzal rokon nyelvekre alapozva kell elvégezni.
A változtatások erősen érintik Róma történetét is, jelentősen lerövidítve a kezdeteit, kihangsúlyozva ugyanakkor Róma általános megítélésének megváltoztatását. A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagy ókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát.

A nagy ókori világháború története római támadásokkal kezdődik azután, hogy a Mediterrán világot meghódították. Ekkor olyan hatalmas erőforrások nyíltak meg Róma előtt, amelyek lehetővé tették számára három hatalmas front közel egyidejű megnyitását a ragozó nyelvű és napvallású népek ellen: Gallia és Britannia, a Kárpát-medence, Pontusz és Pártosország sok ezer kilométeres határain folyt a háború. Vezérek is akadtak a háborúkhoz, az első római triumvirátus tagjainak észveszejtő, irracionálisba forduló vetélkedése jellemzi e kort. A szerző szerint a hatalmas ragozók-nem ragozók közti világháború első felvonásában- bár Gallia, Britannia és a Kárpát-medence egy része római kézre került - már sikerült megállítani a szinte exponenciális görbe módján növekvő rabszolgatartó birodalom terjeszkedését. Rajtuk túl Róma már nem jutott soha, növekedése egy helyben járássá alakult. Ezzel a ragozók gazdasági rendszerére mértek súlyos csapást, amelynek hatásai lassan egyre több zavart gerjesztettek a birodalom működésében. A zavarok egyre jobban lezüllesztették a velejéig korrupt birodalmat, és a pannóniai katonacsászárok idején már nem is Róma a birodalom súlypontja. A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, ezért már Rómát sem foglalta el, hanem visszatért Hunniába, a Kárpát-medencébe. A szövetséges germánok nem így képzelték el Atilla római felvonulását, ezért meggyilkoltatták. Nekik Róma kellett,, meg is szerezték később. Ehhez meg kellett gyilkolniuk az itáliai hun királyt, Odoákert és birtokba véve Róma romjait azonosultak a birodalom eszméjével.
A szerző bemutatott bizonyítékai alapján kétségbe vonja az indoeurópai történelem és nyelvészet alapjait képező elméleteket, és tagadja a nem ragozók (indoeurópaiak) közösségként való kezelését. Megcáfolja a kelták, etruszkok, hettiták és szkíták indoeurópaiságáról közkézen forgó nézeteket. Ezzel négy nagy tartóoszlopától fosztja meg a nem ragozók (indoeurópaiak) ma oktatott történelmét. A szerző szavaival: Most végre megérthetjük azt, hogy miért volt olyan fontos a nyelvészet az indoeurópaiaknak is, és a finnugoristáknak is. Vegyük sorba. A szkíták indogermanizálása tette lehetővé az Indiáig, aztán onnét újra visszafelé szálló képzelet megalapozását. A kelták átminősítése a felsőbbrendű Európa megalapozását szolgálta, ellenkező esetben el kellett volna ismerjék, hogy a nyugati műveltség nem indoeurópai gyökerű. A hettiták átminősítése a Régi Kelet egységének megbontását - az onnét Európa felé igyekvő ragozó nyelvű népek létének kétségbe vonását ; egyben további őshazaelméletek kiagyalását tette számukra lehetővé. Az etruszkok indoeurópaisága Róma indoeurópai származását volt hivatva "tisztára" mosni. Fel kell tennünk a kérdést ezután, maradt-e még valami érve az indoeurópai történetírásnak és nyelvészetnek? Meg is válaszolhatjuk, hogy semmi sem maradt belőle.

A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással. Ez korábban nem volt gyakorlat, mert az indoeurópaiak tévedéseit sulykolják szolgai módon átvéve Magyarországon is. Ez utóbbi a magyar őstörténetnek, de magának a magyar nemzetnek is igen nagy károkat okozott, amelyek hatásait ma is érezni a közművelődésben is, de javarészt ennek köszönhető maga Trianon is, Az a véleménye, hogy a magyar történelmet magyaroknak kell megírniuk. Mindezen túl kihangsúlyozza, hogy az egyesülő Európában nem taníthatók tovább a jelenlegi, magyarokról és rokonaikról bevett hamis sztereotípiák és vaskos tévedések.
Ezenfelül meg is jelöli a valódi európai kezdeteket is: a legkisebb közös többszörös a mai Európa történelmében a kelták szereplése, nem pedig a letűnt rabszolgatartó birodalmak hagyatéka. Éppen abban látja a nem ragozók (indoeurópaiak) történelmének legnagyobb tévedését, hogy a kezdetek eltagadásával és kiforgatásával egy kezdet nélküli világot teremtettek maguknak, emiatt aztán a keletről beszüremlett műveltséggel nem tudtak mit kezdeni.

Ugyanakkor nagy elismeréssel adózik azon nyugati szerzőknek, aki új tudományos meggyőződésre jutva már maguk is sokat tettek a korábbi indoeurópai tévedések felszámolásáért, mint pl. a német Müller-Karpe, Schachermeyr is. Miután azonban szerinte nem minden tévedést számoltak fel, ezért a megmaradt, szellemet mérgező gócok kivágását magára vállalta annak érdekében, hogy Európának csak egy valódi történelme maradhasson meg.
Új megvilágításba kerül a Kárpát-medence ókori történelme is. Hangsúlyozott szerepet kap a számtalan régészeti egyezés a kis-ázsiai, égei, mezopotámiai, kaukázusi és turáni leletekkel és a szellem terméseinek azonosításával. Ugyanígy a Kelet, Pontusz és főképpen Pártosország daha-szkíta vezetésű államának magyar történelme is megjelenik.
E magyar ókorról szóló könyv nem előzmény nélküli. A szerző korábban adta közre A magyar őstörténet kincsestára (Magyar Ház Kiadó, Budapest. 1998.) című kötetét, amely lényegében történelmi kronológia és a magyar őstörténelmet 10 000 éves távlatokban tárgyalja. Ebben a magyarság és általában a ragozó nyelvű ősnép keletkezését a Kaukázus-Mezopotámia-Kárpát-medence által jelzett helyekhez köti azzal a hipotézissel kiegészítve, hogy a Kárpát-medencében legalább Kr. e. 3000-től már magyarul beszéltek, pontosabban az a földműves alapnépesség, amelyik legalább ettől kezdve képes volt az ide érkező más népeket - túlnyomórészt rokonait - a magyar nyelv és műveltség által integrálni. A Kincsestár nagy léptékkel méri az időt, ebből A magyar ókor egy kisebb szelet közelebbről tekintve. Ez utóbbi megértéséhez jelentős könnyebbséget jelent a Kincsestár ismerete.
Külön egységet alkot a kötetben a Róma-szindróma kérdéskörének kifejtése. A szerző a római birodalmi eszmekör továbbélését azonosítja a ma Európájában is. Az indoeurópai történetírás és nyelvészet alapjainak felszámolása mellett rámutat e birodalmi eszme okozta rettenetes károkozásokra. Miután a mai Európát ugyanazok az eszmék (is) vezetik, amelyek Rómát is, az egyesülő Európa számára e tény semmi jót nem jelent. Magyarország számára pedig tragikus végkifejletet tartogat, ha e tévedéseken alapuló általános európai történelmi tudatot nem semmisítjük meg rövid időn belül. Ha ez valamilyen oknál fogva mégsem sikerülne, Magyarországnak örökre le kell tennie a teljes - nyelvének, ősi műveltségének és létének - felszámolódásával fenyegető európai csatlakozásáról. A szerző rámutat, hogy az egyesülő Európában már jól láthatók a majdani egységesülő európai nyelv körvonalai. A latin-angol alapú általános nyelvkiegyenlítődés óhatatlanul Európa ma beszélt nyelveinek felszámolódását eredményezi. Megdöbbentő, hogy Európa műveltségére ma korlátlan hatást képesek gyakorolni az Amerikából átözönlő, helyenként primitív, nem szerves szubkultúrák.
Az Olvasó végeredményben európai történelemkönyvet tart a kezében - vélhetően az elsőt -, és korábbi tanulmányai után sok esetben meglepőnek találja majd az itt leírtakat. Remélhetőleg azonban megalapozottnak tartja majd e hatalmas mennyiségű eddig nem ismert adatot. Talán éppen a most feltartott régi-új tükörben látható történelem ébreszt majd rá sok nyugati embert eddigi történelmének lehetetlenségére és tarthatatlanságára, de ugyanakkor saját egyéni kiszolgáltatottságára is. A könyvben megfogalmazott drámai jóslatok szilárd alapokon, sok ezer év történelmének előrevetítésén alapulnak"

A szerző előszójából egy részlet:

"Különösnek tűnhet, ha valaki a magyar ókorról és a nagy ókori világháborúról kezd beszélni. Eddig nem hallottunk róluk semmilyen iskolai tanulmányaink során, miként lehetséges, hogy most mégis erről olvashatunk?
A magyar őstörténet európai vonatkozásainak tanulmányozása során azt tapasztalhatjuk, hogy a földrész benépesülése Kisázsia és az Ókori vagy Régi Kelet - másképpen a Termékeny Félhold - folyamatos népesség kibocsátó szerepének következtében azonos ragozó nyelvű és gyökerű műveltséggel rendelkező népcsoportok megjelenésével és elterjedésével zajlott le Kr. e. 6000 tájától évezredeken át folyamatos hullámokban egészen a kelták kialakulásáig. Európa helyneveinek tízezrei ma is mutatják e magas kultúrájú betelepülés megtörténtét, és ezek igen jól értelmezhetők magyar nyelven.
Az évezredek során idetelepült, túlnyomórészt földművelő keletieknek Kr e. 750-500 táján hatalmas méretű szkíta népáramlással kellett szembenézniük. Ők voltak a keleti (kelta) etnogenezis kovásza, másik alkotó eleme. Fejlett sztyeppei nagyállattartó népként, fémeszközök használatában élenjáróként, határozott katonai fölényben lévőként gyorsan egyesítették földművelő rokonaikat. Ezek új közös neve lett a keleti (kelta). Ekkor beszélhetünk először az egységes műveltségű kelta Európáról.
E nagyméretű népmozgással párhuzamosan megalakulnak az első indoeurópai államok is. Elsőként Görögország, majd később Róma, amelyek kitartó hódító jellegű háborúkkal alapozzák meg jelenlétüket a mediterráneumban. Mihelyst kellő erőre tesznek szert, megkezdik birodalmaik kiépítését is. Ekkor találja magát szembe Róma a szárazföld keltáival, akikkel jó 500 éven keresztül háborúk sorozatába bonyolódik, amelyet nagy ókori világháborúnak nevezek. Ez a történet ma a Római Birodalom történeteként ismert.
Ez a könyv arról szól, miért volt magyar jellegű a keleti (kelta) Európa, és miért voltak ezen indoeurópaiak által indított háborúk a nagy ókori világháború történetének részei. Szól azonban még másról is, mégpedig mai üzenettel.

Magyarország ma, az ezredfordulón azt várja, hogy a nyugat-európai államok befogadják maguk közé. Ezek az országok mind a rómaiak eszméin nőttek fel, és nem tudnak arról, hogy történelemszemléletükkel valami baj lenne. Számukra természetes a műveltségbeli elsőségük minden téren, természetes számukra mindent elsöprő fölényük Európa és a világ más részeivel szemben. Meg sem fordul a fejükben, hogy az a történelem, amelyet jó száz-kétszáz éve, a nyugati klasszicizmus és romantika korától tanítanak, talán nem teljesen felel meg a valóságnak. Arra végképp nem gondolnak ma, hogy a jó kétezer-ötszáz évvel ezelőtti Európa a ragozó nyelvűek lakhelye volt. Pedig így van. Ma e ragozó nyelvűek utódai, a magyarok, az első Európa létrehozóinak utódai kérnek bebocsátást az indoeurópaiak Európájába.

Az indoeurópaiakkal van egy kis gondom. A múlt századtól kezdve sejtésekre vagy vélt bizonyítékokra alapozva fogalmaztak meg olyan máig élő tételeket, amelyekről már akkor is tudtuk, hogy nem fedik a valóságot. Ennek ellenére a mára kifejlődött, nagyságrendekkel igényesebb kutatói elvárások aprólékos szintjén kell megcáfolnunk igen sok kezdetleges elgondolást. Ezért össze sem hasonlítható a valamikori indoeurópai megállapítások súlya azzal a ma kifejtendő energiával, amivel a megkövesedett dogmák felszámolását elvégezhetjük. Történetírásuk emiatt több olyan terhet is cipel magával, amelynek tisztázása most válik időszerűvé. Lendülettel megrajzolt dicsőséges történelmük több ponton nem veszi figyelembe a valóságot. Ragozó nyelvű népeket igyekeznek elvitatni indoeurópaivá, ezzel is igazolva az indoeurópai népek mindent elsöprő fölényét Eurázsiában. E legfontosabb ragozók a szkíták, hettiták, kelták és etruszkok. Ezeken kívül is van még rengeteg kisebb nép, de róluk e könyvben nem tudok megemlékezni. Ha e népeket sikerül úgymond visszavenni tőlük, akkor nem sokan maradnak. Gondosan felépített történelmük nagy károkat szenved, szinte kiheverhetetlen károkat. Ezért ma az indoeurópai szempontok szerint megírt történelem megállapításainak felülvizsgálata a feladatunk. Több egymással összefüggő indok is van erre.

Az első a téves irányú finnugor elméletektől megtisztított magyar és az azzal összefüggő európai ókori történelem valóságnak megfelelő helyreállításának szándéka, majd e történelem beépíttetése az európai történelembe.
A második az, hogy az indoeurópai történelemben igen sok téves elképzelés létezik. Ezeket meg kell vizsgálni, és ha indokolt - vagy kellő számú érv van a kezünkben -, meg kell cáfolni.
A harmadik az, hogy az egyesülő Európa mai közös történelmi tudata jórészt ezeken a téves elképzeléseken alapszik. Emiatt az általunk régen várt európai csatlakozásunk után saját valódi történelmünk háttérbe szorítására számíthatunk, ha nem világítunk rá tévedéseikre.
A negyedik az, hogy a finnugor elméletek összeomlása következményekkel jár az indoeurópai elméletekre is, mert a kettő összefügg egymással.

Az indoeurópai nézetekkel folytatott vitám lényegét tekintve kétfrontos, így különbséget is teszek mibenlétük között, Az egyik szerint kritika tárgyává teszem általában az indoeurópai történetírás alapjaiként szolgáló - nézetem szerint - téves elképzeléseket, amelyek valamiképpen arra is alkalmasak voltak, hogy a római birodalmi eszmét máig tovább éltessék, és hogy a nem indoeurópainak tekintett népeket "barbárok" elnevezéssel az európai történelem fő sodrán kívül helyezzék. A másik a nyugatiakon is túltevő magyar ortodox indoeurópai nézetek létezése ellen érvel, amelyek hamis múlt századi eszmeiségen nyugszanak: a felsőbbrendűség hirdetésén, a történelmi tények teljes figyelmen kívül hagyásán, végső soron önkényes, a történelemtudomány hatókörén kívüli érveken alapulnak. Ezzel együtt az előbbiek kutatói haladtak a korral, nem egy esetben kiigazították korábbi tévedéseiket, bár alapkérdésekben tartózkodtak ettől. Utóbbiak viszont kevéssé törekszenek tételeiket felülvizsgálni. Most vetődik fel, hogy a tévedésekre épülő történelem nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Trefort Ágoston mai utódainak, a mindenkori törvényes kormánynak ad munkát e jelenség végleges felszámolása. Az akkori célzatos és koncepciózus politikai döntést egy másik felmentővel kell rendbe hozni. Akik a valóságos csatákban alulmaradtak, ugyanígy jártak a történelemkönyvek háborúiban is. Egy ideig biztosan. Amikor a győztesek történelmében annyi az elvarratlan szál és ellentmondás, mikor a régészeti és antropológiai adatokkal homlokegyenest ellenkező a történetírók hagyatéka, és a korábban megmagyarázatlan kérdések makacs visszaköszönése annyira elbizonytalanítja a bennük hívőket, hogy kérdéseket kell feltegyenek, tisztázandó a lehetséges valódi történéseket, akkor a helyzet megérett a felülvizsgálatra és a tisztázásra. Amikor olyan sok kérdésre nincs válasz, mint amennyi a magyar őstörténet ma tanított változatával szemben felmerül, nyilvánvalóvá válik, hogy új kérdéseket kell feltenni és új válaszokat is kell adni rájuk."
  "Egyetlenegy nagy és eredeti ókori kultúra sem volt az indoeurópaiak (és a velük rokon úgynevezett "szemiták") alkotása. Egyiptom, Szíria-Fönícia és Kánaán, Sumer és Hatti, Etrúria és Szkítia őslakói ragozó nyelvet beszélő, magyar és magyarral rokon (finnugor és ótörök) népek voltak. Varga Zsigmond is arra a következtetésre jutott, hogy "a nyelvcsaládok így követik egymást az uralomban: a., az urál-altajiak, b., a szemiták, c., az indogermánok. Az urál-altaji népek uralma kezdődik a prehistorikus idő beláthatatlan messzeségében és tart a sumér érvényesülés révén Kr. e. kb. 2000-ig, ekkor a szemita expanzió és az erőteljes Hammurábi uralma folytán végleg a szemiták kezébe megy át. Az indogermánok érvényesülése a görög-római korral kezdődik el és a népvándorlás alapozza meg jövő uralmukat."

***

Sémi hamis rétegei

Ugyancsak hamis és rendkívül fertőző réteg a magyar és a nemzetközi történelemre is rárakódott zsidó történelemszemlélet, mely a saját népét minden más népességnél feljebb/előrébb igyekszik helyezni, és ezáltal, ennek érdekében rengeteg kutatási eredményt megmásít, csúsztat, elhallgat, vagy hamis következtetéseket von le.
- A legelső, legkorábbi Kárpát-medencei embert (előembert) Sámuelnek neveznek el... Csak kérdezhetünk: vajon miért éppen egy zsidó eredetű nevet kapott?
-A szabadkőműves megfordított "trükközés", szómágia, ahol mindig az eredeti tükrözik és ellopva magukénak állítják be: a Bibliai első ember: Ádam, megfordítva: Mada (magyar). Sumer, megfordítva Remus. Sal-Amon (Sol-Amon: Nap-Isten) megfordítva Romulus. Tehát a római teremtésmítosz, Romulus és Rémus, nem más, mint a ragozó nyelvűektől ellopott Sal-amon és  Sumér megfordítása. A Róma szintén szómágia: Amor, vagy Amon (ha a róvás R betűjét nézzük, ennek tükrözése N betűt mutat)..(ez napjainkban is így megy: pl. VIVA TV - VIVA TELevízió - megfordítva: TEL AVIV)


- Boldog XXIII. János (Angelo Giuseppe Roncalli) (Sotto il Monte, 1881. november 25. – Róma, 1963. június 3.) római pápa 1958–1963. között, Szent Péter 261. utóda. Parasztcsaládból származott, s ezt sohasem felejtette el: élete végén hálát adott, hogy szegényen halhat meg. Egyszerűségének, közvetlenségének és emberszeretetének köszönhetően minden idők egyik legnépszerűbb pápája volt. Bár pápasága csak viszonylag rövid ideig – kevesebb, mint öt évig – tartott, mégis tudott ez alatt maradandót alkotni: teljesen váratlanul összehívta a II. vatikáni zsinatot, a katolikus egyház 21. egyetemes zsinatát, amelynek feladata az egyház reformja, valamint a többi keresztény felekezettel és a nem hívő világgal való viszonyának rendezése volt. Ezzel új korszakot nyitott a katolikus egyház történelmében. II. János Pál pápa 2000. szeptember 3-án boldoggá avatta, emléknapját október 11-én (a II. vatikáni zsinat megnyitásának évfordulóján) tartja a katolikus egyház. S többek között ezt mondja el XXIII. János pápa beszédében, az általa összehívott II. vat. ök. zsinaton:

 "A szemináriumainkban alig van ékesszólástan és a hívek kénytelenek végig kínlódni az újpapok gyatra beszédeit és naiv, pietózus meséit! Tele a fejük spekulatív dogmával és az Ó-Szövetség idejétmúlt és megcáfolt antropomorfista nacionalizmusával, s beleizzadnak szegény elneveltek, hogy kihozhassák az isten egyetemes szeretetét, minden népeknek adott természeti jogokat és a Krisztusi-univerzalitást! Vagyis hamis és ókori nívón mozgunk ma is, amikor a pozitív tudományok és az archeológia és geológia, nem különben a megtalált Sumír Első-Biblia (Ur, 1954. Dr. N. Kramer: Parallel Biblia, 1956) is mindent világosan feltártak és megmagyaráztak. Senki nem érti, ezt a maradi és már kimúlt ószövetségi fontosságot, ami nagyrészt egy összelopkodott és átírt ókori hagyománynak és letünt nép(ek)nek (sumír, akkád, káld, babyloni) megmásított történelme. Szóval, kötve vagyunk valami ósdi judaizmussal és nekünk nem elég Krisztus, az Isten Fia!"

XXIII. János pápa ezt a beszédét 1962. július 1-jén mondta el a II. Ökumenikus Zsinat megkezdésekor. Tudjuk, hogy XXIII. János pápa nem egészen egy évre rá "hirtelen" meghalt és utána Montini hercegérsek lett a római egyház pápája VI. Pal néven. Erről a pápáról könyvek jelentek meg "The Montinian Church" és hasonló címeken, melyek közlik, hogy zsidó családból származott… Magyarán János pápát kijelentése miatt eltüntették, és újra egy zsidót ültettek a „Szent”székre, és folyt minden az eredeti kerékvágásban. De tulajdonképpen mi is történt? „Mindössze” annyi, hogy majdnem kétezer év után az egyház első embere végre kimondta az igazságot, felfedve a kereszténység történetén végighúzódó iszonyatos hazugsághalmazt.
...
Bunyevácz Zsuzsa írja a Szent Grál üzenete c. könyv bevezetőjében:

"A Szent Grál mibenlétéről a XX. században új elmélet született. Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln a The Holy Blood and the Holy Grail (A Szent vér és a szent Grál, magyarul Az abbé titka címen jelent meg) című könyv írói több mint harmincéves kutatás után megdöbbentő felfedezésre jutottak a kereszténységgel és a nyugati történelemmel kapcsolatban, szerintük ugyanis a Szent Grál kettős identitású. Egyrészt Jézus és Mária Magdolna kapcsolatából születettek leszármazási sora, másrészt valamifajta titkos tudás, bölcselet. Jézus vérvonalát Dávidtól, a zsidók királyától származtatják, míg a titkos tudás eredetét szintén Dávidhoz, pontosabban fiához, Salamonhoz, illetve az általa építetett templomhoz kötik. A szerzőhármas elképzelése szerint tehát a Szent Grál legkorábbi megnyilvánulása időben és térben egyaránt behatárolható, a nyomok a Kr. e. l000 körüli Jeruzsálembe vezetnek. Azóta több hasonló témájú könyv jelent meg, lényegében azonban mindegyik az említett szerzők által felvetetteken alapul. 
Ha egy kicsit is megpróbálunk az emberiség tudásának nyomába eredni, feltűnik, hogy annak gyökerei messze a bibliai vízözön, kb. Kr. e. 4000 előtti időszakba nyúlnak vissza. Csak néhány példa: az első ismert kőtemplomot a törökországi Göbekli Tepe nevű településen Kr. e. 9000-ben (!) építették; Kr. e. 7000-ben a mezopotámiai Csoga Mamiban öntözőrendszert hoztak létre; a majdnem ugyanebből az időből származó anatóliai Catal Hüyükben pedig a leletek egyértelműen városrendezésre utalnak. Itt találták meg a világ valószínűleg első térképét is, Pakisztánban fogászati eljárás nyomaira bukkantak kb. Kr. e. 7000-ből, Kr. e. 5000-ben Erdélyben írtak, és kőházakban laktak. Kr. e. 4000-ben a sumirok már máig döbbenetesnek mondható csillagászati tudással rendelkeztek, álltak a legkorábbi kőkörök, amelyek elkészítéséhez komoly matematikai tudásra volt szükség, Kr. e. 2500-ban már készen voltak a piramisok, Kr. e. 2000-ből származik az az egyiptomi papirusz, amely iskolás gyerekek matematikai feladványait tartalmazza. 
Nem mondhatjuk tehát, hogy az emberiség tudáskincse csupán a Kr. e. l000 körül épült Salamon templomához köthető. 
Hasonló következtetésre jutunk, ha a szent vérvonal oldaláról közelítjük meg a kérdést. A legkorábbi írásos forrás, amely az első "isteni eredetű" királyokról tudósít, a sumir királylista, amely a vízözön előtt(!) uralkodó királyokat is felsorol. Nem mondhatjuk tehát- amennyiben a Szent Grál isteni eredetű vérvonalat jelent-, hogy az csupán Dávid leszármazási sorához köthető
Nemcsak az említettek, hanem általában a szerzők többsége a Szent Grált- időben és térben egyaránt - meglehetősen leszűkítve vizsgálja. Ebben a könyvben nem arra kerestem a választ, hogy mi is az a Szent Grál, hanem annak próbáltam utánajárni, ami a témával kapcsolatos alkotásokból rendre kimarad: a Kr. e. l000 előtti és Jeruzsálemen kívüli megnyilvánulásainak...."

...később ugyanebben a könyvben (143.o.):

...A szakirodalom meglepő módon a föníciai ábécé "feltalálását" a sémi népekhez köti. A szakirodalomban nem találni meggyőző bizonyítékot erre nézve, a "bizonyítás" alapja ugyanis a következő: a Sínai-félszigeten 1904-ben angol régészek szobrocskákat találtak, rajtuk felirattal, amelynek a keletkezését kb. Kr. e. 1500-ra tették. A feliratokról megállapították, hogy betűírással készültek, és harminckét különböző jel ismétlődik bennük. Noha az írásjelek egyértelműen egyiptomi eredetre utaltak, az ezekkel a betűkkel írt szavak sémi nyelven íródtak. A szakirodalom szerint a Sínai-félsziget bányáiban robotoló ósémiták tették meg "azt a nagy jelentőségű felfedezést", hogy a különböző jeleket egy-egy hang jelölésére használják (sic!). A föníciaiak, akik korábban az egyiptomi hieratikus írást használták, "feltehetőleg a proto-sínai és az ezzel egykorú ugariti írás hatására" alakították ki saját ábécéjüket - tartják. Ezzel a magyarázattal azonban korántsem ért egyet minden szakember, mivel az a tény, hogy kapcsolat van a föníciai és a proto-sínai írás között, még nem azt jelenti, hogy egyik a másikból származott. A föníciai betűk között vannak olyanok, amelyek nem mutatnak egyezést a proto-sínai betűkkel, ráadásul ez utóbbi betűk némelyike erősen képi jellegű, míg a föníciaiak erősen lineárisak. Erősen megkérdőjelezi a föníciai írás protosínai írásból való eredetét az is, hogy több évszázados kihagyás van a két írásfajta leletei között. A fentiek ismeretében a laikus a következő kérdéseket kénytelen feltenni: Mekkora az esélye annak, hogy a Sínai-félsziget bányáiban robotoló ósémita munkások - akikről nehéz bizonyítani, hogy korábban rendelkeztek volna az írás tudományával - egyből az írás legfejlettebb formáját, a betűírást fedezik fel? Mekkora az esélye annak, hogy véletlenül majdnem olyan betűket fedeznek fel, mint amilyeneket az akkor már több ezer éves írásbeliséggel rendelkező hurri-szabir nép is használt? Minek van nagyobb valószínűsége, annak, hogy a rovásbetükből álló föníciai ábécé a már évezredek óta létező rovásjelekből állt össze, vagy annak, hogy a nem tisztán rovásjeleket tartalmazó proto-sínai írásból, amelynek betűiből nem származtatható egyértelműen minden föníciai jel? Nos, a laikus kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy a föníciai ábécé nagyobb valószínűséggel a szabir-hurri néptől származik, mintsem a sémitáktól.

***

Gyarmath Jenõ - Mezopotámiai emlékek Magyarországon c. munkájában így ír a Habsburg és szemita tevékenységek miatti hamis rétegekről:

"Döntő pillanat volt az 1848-49. évi szabadságharc, melynek leverése után, a nemzet szürkeállományának jelentős részét vagy kivégezték, vagy bebörtönözték, hazája elhagyására kényszerítették, vagy belső emigrációba menekült. Szegény hazánk ismét magára maradt. A 67-es kiegyezés után a magyar tudósok nehéz válaszút elé kerültek. El kellett dönteniük, hogy melyik őstörténeti elképzelés elsőbbségét fogadják el, a finnugor vagy az orientalista fölfogást. A magyar őstörténet finnugor elgondolását a Habsburg-dinasztia hívei kezdettől fogva erősen fölkarolták, mert a szabadságharc leverése után szükségesnek vélték, hogy a magyarok nemzeti tudatát gyengítsék.E cél elérése érdekében előbb egy Miklosits nevű bécsi tanárt küldtek Budapestre, feladatául adva a Magyar Tudományos Akadémia programjának ellenőrzését. Miklosits megértette küldetése célját, és egy hosszú jegyzéket készített azokról a magyar szavakról, amelyeket - szerinte - a szomszédos szláv nyelvekből kölcsönöztünk. Majd Budapestre jött a német Jozef Budenz (1836-1892), aki mellett Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál (1810-1891) kiváló munkatársnak bizonyult. Ők ketten lettek a magyar őstörténet finnugor elméletének részletes kidolgozói.

Ez idő tájt kezdtek a mezopotámiai romok alól előkerülni az ötezer év előtti sumer civilizáció írásos emlékei. Első megfejtői a francia Francois Lenormant (1837-1883) és Jules Oppert (1825-1905) professzorok voltak. A szabadságharc leverése után emigrált Rónay Jácint (1814-1889) katolikus püspök hívta föl a két úttörő sumerológus figyelmét arra, hogy az agyagtáblácskákon talált ékírásos szavakat nem héber nyelven (ahogy ők ezt megpróbálták), hanem a magyar nyelv révén tudják megfejteni. Ennek köszönhető, hogy Oppert a magyar nyelvhez hasonlította, Lenormant pedig határozottan állította - s több könyvében kifejtette, hogy a régi sumer nyelv „legközelebbi rokona a magyar nyelv!” Nyilvánvaló lett, hogy az írásföltalálók népe - amelyet közmegegyezéssel sumérnak neveztek el a tudósok - teremtette meg a világ első ismert magas civilizációját. A vezető magyar tudományos körök nem biztatták hazai tudósainkat arra, hogy sumer problémákkal foglalkozzanak. Ellenkezőleg, igyekeztek őket a sumerológia területéről visszairányítani Szibéria fagyos mezőire. Időközben a nyugati tudósok perdöntő bizonyítékokat hoztak elő, hogy a régi Kelet szokványos szemita szemléletén változtatni kell, mert kiderült, hogy a Teremtés mítosza, a Vízözön meséje, melyeket az Ótestamentumban följegyeztek, nem a szemita géniusz irodalmi alkotása - mint eddig hitték -, hanem a ragozó nyelvet beszélő népeké, akiktől a szemita szerzők egyszerűen átvették. Hogy a szemita szemlélet további romlását megakadályozzák, alkalmasnak látszott a potenciális ellenfeleket, közöttük a magyarokat elsősorban, e veszélyes területről elterelni. Így a magyarellenes Habsburg-érdek párosult a szemiták félelmével és mindkettő az orientalista felfogás esküdt ellensége lett."

***

És a fentieken kívül még rengeteg hamis réteg van, ami a magyar és az egyetemes történelemre rátelepült, sokuk szerencsére már nem él a köztudatban, legfeljebb rossz vagy megnevettető emlékeinkben. Ezek kiváló összefoglalója következik Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára c. írásából:

"A romantikus történetírás kártételei 

A romantikus Nyugat sok-sok kiváló tudósa fejtette évtizedeken keresztül az agyagtáblák, piramisok, rovások, tekercsek, kövek, mondák, regék üzeneteit. Elvégezték a hatalmas munkát évekig bolyongva ismeretlen jelek birodalmában. Tisztelet és hála nekik ezért. Nem tehetnek róla, hogy igen sok esetben nem jöttek rá a végsõ megoldásra csak azért, mert nem magyarok voltak és a számukra rejtve maradt nyelvi tudásra nem tudtak magyarázatot adni. Mert a magyar nyelv õrizte meg legtisztábban az õsnyelv hagyatékát nyelvi rendszerében, nyelvtanában, az igében és lelkületében. Hogy is gondolhattak volna arra, hogy egy az Uraltól származónak mondott halászgatónak tekintett nép, amelyet az elmúlt kétszáz év oktatása szerint végül „beüldöztek” a Kárpát-medencébe pogányan, primitíven, múlt nélkül, rájuk ragadt nyelvvel, pont ezek lennének kulcsa sok korábbi történésnek. A romantika idején a népek szinte rávetették magukat a Régi Kelet hagyatékára. Mindenki azt gondolta, a saját történelmét fogja ott megtalálni, ki is osztották az utolsó agyagtábláig. Mi, magyarok nem voltunk ott, aki mégis odament valami sejtéstõl indítva, azt már rég elfelejtettük, kizártuk, lehülyéztük és tévelygõnek neveztük. 
A Nyugat már rájött korábbi tévedéseire. A romantikával kezdõdõ indoeurópai és indogermán téveszméket hátrahagyva manapság kezdenek el új alapokon kutatni. Eldobták káros dogmáikat a felszínre került temérdek adat hatására. Sorozatban bizonyítják helyettünk õstörténetünk mozzanatait, pedig sok esetben nem is tudják, hogy ezt teszik. Mi sem maradhatunk sokáig ránk erõltetett hamis történelem elszenvedõi. Szét kell törni a megkövesedett hazugságokat, nekilátni a kutatásoknak és újraírni õstörténetünket úgy, ahogyan az valóban történt. El kell felejteni mindent, ami nem igaz, ezért káros az egészséges nemzettudat kialakulására. Ezért nálunk is le kell vetkõzni egy téveszmét, ez a finnugor elméletek erõltetése. Ki kell állnunk a világ elé, hogy itt vagyunk és visszavenni történelmünket azoktól, akiknek eddig megengedtük, hogy ellophassák tõlünk. Nem volt ez mindig így. A finnugor õrület elõtt még mindenki tudta honnét jöttünk. Itt kell megemlékezni László Gyula kettõs honfoglalásról alkotott felfogásáról, mert a külföldi magyar kutatók után itthoni magyarként mért további csapást a finnugorizmusra. Götz László soronként cáfolta és semmisítette meg a primitív elméleteket, amelyekbõl semmi sem maradt meg. Hiszen hipotetikus õsnyelv hipotetikusan megszerkesztett szavaira épült az egész elmélet. Van viszont sumér - mah-gar származású tudás, történelem, nyelv, hit és kultúra milliónyi agyagtáblára írva. Végiggondolta-e már valaki, hogy történetírásunk sohasem vitatta a hunok és avarok keleti származását, miközben tagadta a velük való rokonságunkat. Igy tehát például a hun-avar-magyar rokonság illetve azonosság bizonyítása egyúttal a finnugorizmust is cáfolja. Azt is be kellene ismerni persze, hogy az elmúlt 200 év vad finnugor kalandja és annak következményei nem csupán buta tudósok balga tévedése volt. 

Történelemhamisítások felszámolása 

A másik őstörténet tisztítótüze mára elemésztette a Habsburgok ajándékát, az egyik őstörténetet. Mára szertefoszlott a Kárpát-medencei szláv, morva és frank mese hercegestül, fejedelmestül. Megtudjuk azt is, hogy a hunok és az avarok telepítették le a szlávokat gyepüi népekként a Kárpát-medence körülvevő tájaira és megtanították őket államszervezésre, közigazgatásra, földművelésre, iparra. Pribina, Kocel, Szvatopluk, -a maharán (germán) Zwentibold - meséje is szertefoszlott a köréjük képzelt szláv “birodalmakkal” együtt. Dajkamesévé silányodott a magyar “kalandozások” története is, hisz ezek az akkori Európa egyik legerősebb katonai hatalmának stratégiai jellegű megelőző csapásai voltak az országhatárokon belüli nyugodt fejlődés biztosítására (*). Fatális véletlen volna, hogy Európa 49 városába mentek el őseink és ezekbe a városokba mindbe jutott az avar kincsből “Nagy” Károly gáláns adakozókedve nyomán? Odalettek a Nagy Károly - féle frank és germán mesék is, csak a rablás és árulás emléke él. Odalett a catalaunumi csata is a kitalálások oltárán némely forrás szerint. Ugyanezzel a lendülettel kell a szemétre hajítanunk a magyarság pogányságáról szóló rosszindulatú beállításokat. Nem voltak pogányok, hanem keresztyének, csak éppen nem a római, hanem a jézusi hitet birtokolták. Itt most csak a hun nyelvre lefordított bibliát hozom fel a pogányság cáfolatául, az is bőségesen elég bizonyíték.
Megoldódott a “görög csoda” titka is, éppúgy, mint az “etruszk váza” rejtélye, a hirtelen létrejött magas Földközi-tengeri kultúrák titkai is. Mint ahogy a görög csodát sem a dór géniusz emelte fel, hanem éppenséggel a Sumer és Kisázsia felől áradó néphullámok, - ők, a görögök legalább nem loptak történelmet. Akit egy kicsit is érdekel a görög tudás eredete, lapozza fel a történelemkönyveket és nézze meg, a máig világhíres görög tudósok és művészek közül ki származott Kisázsiából. Meg fog döbbenni, mert a túlnyomó többségük onnan származik. Az örök Rómáról viszont meglehetősen kínos történelemhamisítás is kiderül, ez pedig a szintén keleti, kisázsiai elvándorlású etruszkok történelmének és szellemi vívmányainak szemtelen ellopását takarja. E két nagy kultúraátvételt megelőzte még egy másik átvétel is jó másfélezer évvel azelőtt Mezopotámiában, az akkádoké, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy testközelből vehették át a tudást, - már amihez hozzájutottak, - ráadásul elég korán. Ennek fényes bizonyítéka az Ószövetség sok története, a Gilgames és a többi sumér irodalmi alkotás, melyek ma akkád, időnként megengedőleg akkád-sumér vagy sumér-akkád cím alatt szerepelnek. A hunok sem gondolták, hogy mondáik a germán nemzeti egység énekévé magasztosulnak, igaz nekünk nem kellettek. Így azután, akit e téma érdekel, annak a Niebelungok gyűrűjét meg a germán mondákat kell elolvasnia, mint forrást. Az ősi daha-szkíta, Kárpát-medencei keleti napváros, Kolozsvár Romulus és Remus szobrai is keleti eredetű, trójai sumér-magyari ősöket takarnak, sőt a dicsőséges dákok (daha-szkíták) is nemzetünk részei voltak. Ha a Pannónia feletti négyszáz évnyi római uralom számottevő nyom nélkül múlt el az őslakosok kultúrájában, miért kellene feltételeznünk, sőt elhinnünk, hogy Dacia provincia ennél sokkal rövidebb idő - 60 év - alatt teljesen romanizálódott volna? Mesévé szelídültek a besenyő történetek is. Ami pedig különösen megdöbbentő, volt már kísérlet a hunok papíron történő átgermanizálására is. A gepidákról is kiderül forrásaink szerint, ők is hunok voltak, határőrizeti szerepben. Azt is megtudhatjuk, hogy Atilla halála után a felhozott forrásadatok szerint nem volt “nagytakarítás” a Kárpát-medencében, - mármint a hunoké - sőt a hunok egész Európában kulcsai a tébolyult gót-vandál pusztítók elleni kontinentális méretű küzdelemnek. Rejtélyesnek hat még ma is, hogy a hunok közel száz éven át körömszakadtáig védték a Római Birodalmat - miközben élelmezték azt, - de azt is tudjuk róluk, hogy sokkal messzebbre tekintettek, mint hogy egy bomló birodalom őrangyalai legyenek. Az, hogy a Római Birodalomnak hun császárai is voltak, talán eligazodást adhatnak e gondolatmenet továbbfűzésében. Talán fel akarták használni a meglévő római kereteket a további fejlődéshez, hogy ne a semmiről indulhassanak az egységes hun Európa kiépítésében. Felhozott szerzőink szokásostól időnként alaposan eltérő véleménye egy-egy eseményről talán nem fogja minden esetben kiállni az idő próbáját, de nem is ezért ismertetem. A letisztult történelem létrejöttét segítik elő ők is a megszokottól eltérő elmélet felvetésével.
Folyamatossá válik a turáni magyari népek rokoni követhetősége is a szkítáktól (szakáktól) a magyarokig bezárólag. Ez önmagában itt nem meglepetés, néhány láncszem azonban már pontosabban illeszkedik az előzőhöz, mint korábban. Ilyen adat például az, hogy az avarokról is kiderülni látszik azonosságuk a pártusokkal és velünk, magyarokkal, sőt Közép-Ázsiai kapcsolatok felderítésére is van jó esély. Ha ezt tudva lépünk be az esztergomi Oroszlános Szentélybe, érthetővé válik az a sok pártus, keleti építészeti stíluselem, amelyek ott díszlenek európai unikumként. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a korábbi ún. későavarok - László Gyula felismeréseként - időközben magyarrá váltak, talán pártusok is lehetünk részben. Ennyiben még cseppfolyós része ez őstörténetünknek. Annyiban viszont nem, hogy mordvin, cseremisz és egyéb finnugor kapcsolatokról még csak szó sem esik - mert ilyenek e vonatkozásban nem voltak.
Az önmagában nem baj, ha a népek saját történetükben mindenhol a dicsőséges és lelkesítő múltat keresik és tanítják az ifjúságnak, mert ez természetes és fontos része a nemzeti identitás kifejlődésének. Ha viszont futószalagon gyártják ugyanezt mesékre alapítva, mások kárára, ráadásul e mesékbe a politika is beleakaszkodik önigazolást keresve valamely cél érdekében, az már bajos. Mennyire eltér ettől az a szellem, amelyet Baráth Tibor, Götz László és a többiek őstörténelem-írása képvisel. Kontinenseket átfogni képes látásmódjuk olyan perspektívát ad az emberiség - és a magunk - őstörténetéről, hogy az eddig részkérdésekben hadakozók pirulva veszik észre saját szűklátókörűségüket."
  
Ó, bárcsak az MTA hívatalos közleményében olvasná az ember a fentieket... 

(*) a "kalandozások" hamis rétege részletesebben kifejtve a következőkben:

***

A "kalandozó rabló hadjáratok" hamis rétege

"A magyarság hadjáratai a IX-X. században


A magyarok második bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes krónikában
A magyarok második bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes krónikában

„Halljad, magyar, halljad! - ne csüggedj,
veled lesz a magyarok Istene.
Vérednek hullásával bár,
visszaszerzed Attila földjét,
letiprod minden ellenséged,
s a magyaré marad e föld, időtlen időkig!"
(Benedek Elek: Honszerző Árpád)

A X. század első évtizedeiben rendszeresen indultak hadjáratok a magyar nagyfejedelemség területéről Nyugat- és Dél-Európa országaiba. Sajnos ezekről a magyar krónikairodalom nem őrzött meg gyakorlatilag semmilyen tudósítást sem. Mindössze néhány monda maradt fenn (Lehel kürtje, Botond párviadala). A későbbiekben írott történeti munkák sem szenteltek különösebb figyelmet „rendkívüli haditetteinkre". Így nem meglepő, hogy a magyar honvisszafoglalás és az azt követő száz év eseményei nem váltak igazán történeti köztudatunk részévé.
A vizsgált időszak hadjáratait három csoportra osztanám. Az első csoportba a hazatérés előtti hadjáratokat, a másodikba a pozsonyi csatával lezáródó hazatérés eseményeit, a harmadik csoportba pedig a történészeink által nemes egyszerűséggel csak kalandozásoknak nevezett hadjáratokat sorolnám. Ezt a harmadikat szokás még kettéosztani győztes és vesztes időszakra, de úgy érzem, ez nem indokolt.

A hazatérést elősegítő hadjáratok



A hon visszafoglalást komoly terepfelmérés előzte meg. Ebben az időszakban az általánosan elfogadott álláspontok szerint Álmos magyarjai még a dél-orosz sztyeppén éltek, és innen vezették hadjárataikat Európa területeire. Ezeket beszámítva Vajay Szabolcs 862-től, Kristó Gyula 876-tól számítja a „kalandozásokat". De meg kell jegyezni, hogy Dentu-Magyaria hadereje már korábban is vívott önálló háborúkat, 839-ben az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpát-medencében, amint erről Hinkmár érseknél olvashatunk.

A Szent Bertin évkönyv feljegyzései szerint a magyarok 862-ben léptek kapcsolatba bizonyos frank vezetőkkel, akik zsoldfizetés ellenében fogadták fel a magyarokat a rivális családtagjaik elleni harcra. Feltételezések szerint Karlmann trónkövetelőként fogadta fel Kurszán törzsét Német Lajos frank uralkodó - Nagy Károly unokája - ellen. Az évkönyvek tanúsága szerint a magyarok a 9. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt - hol a bajorok, hol a morvák szövetségeseként. A Bécsi-Erdő környékén a magyarok első ízben 862-ben jelentek meg, majd a következő évtizedekben is igen gyakran, a különböző szemben álló felek hívására (881: Szvatopluk morva fejedelem, 892: Arnulf K-frank király szövetségeseként). Szokás erre az adatra úgy tekinteni, mint a Kárpátoktól keletre élő magyaroknak valamiféle korai kalandozására. De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés: miért fordulnak a felek segítségül a távoli Etelközben élő, számukra ismeretlen magyarokhoz? Hogyan lehetett a számukra minden bizonnyal kiszámíthatatlan magyar beavatkozás következményeivel számolni? De ugyanez fordítva is igaz, hogyan tudtak a gyakran változó erőviszonyokhoz igazodni a magyarok, hogyan tudtak a megfelelő időben és hatásosan bekapcsolódni a küzdelmekbe? Hogyan érte meg a magyaroknak vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek változnak az erőviszonyok, vagy éppen okafogyottá válik a megbízás? Erre a sok-sok kérdésre nem igazán lehet más választ adni, minthogy a magyarok - vagy legalább egy számottevő részük - már a IX. század második felében már itt tartózkodtak a Kárpát-medencében.
Ezt erősíti az Annales Iuvavenses Maximi krónikása is, aki a harcokban részt vevő magyar és kabar törzsek között határozott pontossággal képes volt különbséget tenni. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy ezek a harcokban jelenlévő törzsek már régebb óta a krónikás látóterében kellett, hogy éljenek. Vagyis ezek a rövid híradások arról győznek meg bennünket, hogy a magyar honfoglalás nem egyetlen, menekülésszerű esemény volt, hanem egy több évtizeden át tartó hosszabb eseménysor, amelynek az általánosan elfogadott 895-896-os évek történései nem a kezdő, hanem sokkal inkább a befejező eseményei voltak! A Vereckei- és az Uzsoki-hágó átjáróit a magyarok valószínűleg már ez idő tájt ellenőrzésük alatt tartották. Feltehető, hogy ezek környéken állandó ellenőrzési pontokat létesítettek, s oda katonai közösségeket telepítettek. Ha elfogadjuk, hogy Etelközből is indultak magyar csapatok, azok csak az Észak-keleti Kárpátokon keresztül ereszkedhettek le az Alföldre. A könnyebben járható, a Havasalföldön át a Bánság és Bácska irányába vezető útvonal ugyanis a 680 körül alakult bolgár állam része lett, amelynek katonai ereje lezárta az al-dunai útvonalat.

Ezek a nyugati hadjáratok rendkívül fontosak voltak a honvisszafoglalás előkészítése szempontjából. Lehetővé tették, hogy megismerjék a Kárpát-medence aktuális gazdasági és politikai viszonyait. Felmérhették a Kárpát-medence egyes részeit birtokukban tartó hatalmak, a Frank Birodalom, a Bolgár Királyság és a Morva Fejedelemség egymáshoz való viszonyát és katonai erejét.

A hazatérés időszakának hadjáratai


A 9. századi Európa történetének egyik jelentős, a jelenre is kihatással lévő eseménye volt a magyarok letelepedése a Kárpát-medencében.
A Vereckei hágónál és Délkelet-Magyarország (Erdély) szorosain átkelve a magyarság kiverte a Kárpát-medencei őshazából az Avar birodalom széthullása utáni hatalmi vákuumba betelepülő, és a bizánci birodalom erejére támaszkodó bolgár-szláv megszálló csapatokat. Elsöpörte az idegenuralmi Mén Marót, Galád, Gyula nevű magyar kollaboránsok uralta mesterséges fejedelemségeit, valamint a Kárpátok északi peremére frank háborús nyomással létesített, s ugyancsak magyar kollaboránsok (Laborc és Zobor) vezette frankoszláv műfejedelemségeit, szétverte a bolgár-szláv hatalmi kreációk segítségére jött hatalmas létszámú görög (keletrómai)-bolgár-szláv katonai egységeket, felszabadítva a Kárpát-medencei ősi szkíta-magyar népet az idegen elnyomás alól.
A Fuldai évkönyvek szerint 894-ben a magyarok a morvák szövetségében pusztították a frank uralom alatt álló Pannóniát, előkészítve ezzel későbbi birtokba vételét. Bizonyára helyes a történeti kutatásnak az a feltevése, hogy ez a magyar sereg már nem is vonult vissza Etelközbe, hanem felvonulási útvonalára, a Felső-Tisza-vidékére húzódott csak vissza.

A Dunától keletre a IX. század eleje óta a bolgár „birodalom" hol szorosabb, hol lazább befolyása érvényesült. Ahhoz, hogy a Kárpát-medence területének ezt a részét birtokba lehessen venni, illetve biztosítani lehessen a nép viszonylag nyugodt átköltözését, szükséges volt, hogy a bolgárok kétfrontos háborúba keveredjenek. A ragyogó alkalom pedig akkor kínálkozott, amikor 894 tavaszán a magyarok a bizánciak oldalán, az ő hívásukra bekapcsolódtak a bolgár-bizánci konfliktusba. Bizánci részről az előzmény az volt, hogy Simeon bolgár uralkodó gazdasági, kereskedelmi viták miatt megtámadta a bizánciakat, akiknek fő serege ekkor Kis-Ázsiában az arabok ellen harcolt. Emiatt a bizánciak súlyos vereséget szenvedtek, majd szövetséget kötöttek a magyarokkal, s a Dunán bolgár földre szállították át a magyar csapatokat. A hadműveletet Árpád legidősebb fia Levente vezette, és két összecsapásban is jelentős győzelmet aratott. Ám ekkor nagy fordulat következett be. A bizánciak az átmeneti sikerek hatására békét kötöttek a bolgárokkal és kiszállva a harcokból, a segítségül hívott magyarokat magukra hagyták. Nem tudni, milyen megfontolás vezérelte a császárt, lehet, úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják Bizáncot.

De nem zárható ki, hogy a két fél ekkor ismerte fel őseink igazi tervét, és ez megváltoztatta a háború menetét. A korai győzelmekkel a bizánciak célkitűzése a bolgárokkal szemben már teljesült, a bolgárok pedig rádöbbentek, hogy itt bizony „kettős vereséget" szenvedhetnek. Így csalárd módon a két fél különbékét kötött. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy Bölcs Leót megdöbbentette a magyarok Kárpát-medencei terve és nem támogatta azt. Legalábbis erre utalnak Taktika című művének következő sorai: „A turk törzsek (a magyarok) álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek, hajtva telhetetlen kincsvágytól, esküt semmibe se vesznek, szerződés kötéshez magukat nem tartják, ajándékkal ki nem elégíthetők(...), és azon törik a fejüket, hogy meg-semmisítsék a szerződéseket.” Pár évvel a háború után ezek a sorok eléggé árulkodók. Mutatják a politika, illetve a történetírás sajátos arculatát, miszerint mindenki addig becsületes, addig szavatartó, míg a véleményformáló érdekeinek megfelelően cselekszik. Saját akarata, saját célja pedig nem lehet! Így szíveskedjenek megítélni, hogy ebben az esetben ki is volt valójában az esküszegű! Ennek tükrében érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért is hiszünk jobban az „érintett" Bölcs Leónak, mint krónikásainknak történelmünk ezen időszakáról! Biztos, hogy ő volt a tárgyilagosabb, az objektívebb? Biztos, hogy semmi érdeke nem fűződött a történések „kozmetikázásához"?



Mindenesetre e nem várt fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a Duna déli oldalán harcoló Jenő csapatait. A bizánci cserbenhagyás ellenére mindenképpen folytatni kellett a harcot, hiszen a magyarok célja, a Kárpát medence birtokbavétele eddigre még nem teljesült. Az áttelepülők pedig könnyű prédát jelentettek volna a bolgár csapatoknak, hiszen egy nép - asszonyokkal, idősekkel, gyerekekkel - mindig mozgás (hegyeken, folyókon való átkelés) közben a legsebezhetőbb. A bizánciak kiválása miatt megváltozott erőviszonyok ellenére Levente hősiesen megvívta harcát. Súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat teljesítették, feltartották a Kárpátokon kívüli bolgárokat. A Kárpátokon belüli bolgárokkal pedig a keleti szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg. Majd a Szvatoplukkal kötött szövetség alapján benyomultak a Kárpát-medencébe és birtokukba vették az addig bolgár uralom alatt álló Garam-Duna vonalig terjedő területet.

A szomszédos államok egy-két komolyabb katonai vereség után mind tudomásul vették az új hatalom megjelenését. A többség kénytelen volt így tenni, hiszen erejük nem volt a helyzet megváltoztatására, kivéve a Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta Keleti Frank Királyságot, az akkori Európa egyik legnagyobb hatalmát. Mintegy 90 évvel korábban a frankok döntötték meg a medencét uraló Avar Kaganátust, nem tűrhették el, hogy egy újabb, erős állam rajzolja át Európa térképét, de fájhatott nekik a Dunántúl nyugati sávjának elvesztése is. A magyarság sorsát és Európa térképét meghatározó ütközetről, a pozsonyi csatáról részletes leírást itt olvashatunk.

A magyarság X. századi hadjáratai kalandozások néven vált általánosan ismertté. De hogy helyesen ismerjük-e, arról már finoman szólva is megoszlanak a vélemények. A kérdés eldöntéséhez érdemes a hivatkozott fejezetet elovasni.

A „kalandozások kora"

Történészeink a 19. sz. vége óta kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a katonai vállalkozásokat, amelyeket a hazatérést követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. Pedig a kalandozások szó használata, ez a történetírásunkban dogmává merevített kifejezés pontatlan és tudománytalan, mivel szeszélyes, pusztító, öncélú kalandként jelöl meg olyan katonai vállalkozásokat, melyek csak erős, jól szervezett hatalomra jellemzők, s melyek a harcosok összefogása, mozgatása és ellátása szempontjából rendkívüli katonai teljesítménynek számítanak. Egy teljes évszázadot átölelő időszak ez, 862-től egészen az államalapítást előkészítő időszakig, azaz 970-ig. Ezen időszak alatt bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek Európába, elsősorban a német és a francia ajkú térségekbe.

A hadjáratok célja

Richter Aurél: Magyar fegyverek a X. századból.
(Szent-István prágai kardja; a nemesócsai kard; a sisak és kopja a nagyszentmiklósi kincs szarmata vitézének fegyverzete után; a pajzs középkori kaukázusi minta után.)

Richter Aurél: Magyar fegyverek a X. századból. (Szent-István prágai kardja; a nemesócsai kard; a sisak és kopja a nagyszentmiklósi kincs szarmata vitézének fegyverzete után; a pajzs középkori kaukázusi minta után.)
A hadjáratok céljáról a legkülönfélébb magyarázatok ismeretesek. A valódi célok és okok meghatározását nehezíti, hogy csaknem kizárólag nyugati krónikások leírásaiból tájékozódhatunk. Ezek a krónikások a magyarokat természetszerűen ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet mutatnak a magyarokról és az általuk okozott pusztításról.

A történetírók nagy része csupán fosztogató, zsákmányszerző háborúnak véli a kalandozásokat. Egyesek mindezt a nemzetségi társadalom válságával, a termelésből kiszorult szabadok zsákmányszerző szándékával magyarázzák, mások szerint a hadi dicsőség szerzése volt a cél.
De valójában tényleg felelőtlen, kalandozó rablóhadjáratok voltak nyugati hadjárataink, „kalandozásaink"? Tárgyilagosan meg kell állapítsuk, hogy amennyiben előtte és utána is minden háború rabló hadjárat volt, annyiban ez is biztosan az volt. Bár ezeknél a kényes ízlésű történészeknél Nagy Károly avar hadjáratáról szólva - miután Nagy Károly megtörte az avarok ellenállását, szekérszámra vitték az avar kincseket Nyugat-Európába - mégsem találkozunk e hadjárat zsákmányszerző minősítésével. Pedig Nagy Károly minisztere és krónikása is ezt mondja: „Emberemlékezet óta nem volt háború, melyben a frankok jobban meggazdagodtak volna.” Fehér Mátyás fordításában olvashatjuk a northumbrandi Évkönyvekből az avar uralom végi időszakról: „Az erőskezű király, Károly a hunok népét kemény kézzel pusztítva, leigázta, kiknek fejedelme elmenekült, miután seregét legyőzték vagy megsemmisítették és tőlük 15 szekér aranyat, ezüstöt, valamint gyönyörű és értékes selyemruha anyagot hoztak el, amely szekereknek mindegyikét négy-négy ökör húzta." A hihetetlen mennyiséget jól szemlélteti az is, hogy Nagy Károly végrendelete szerint hányfelé osztották szét az avar kincseket: Aachen, Róma, Ravenna, Miláno, Aquileia, Grado, Köln, Mainz, Salzburg, Trier, Sens, Embrun, Besancon, Lyon, Rouen, Reims, Arles, Vienne, Bordeaux, Tours, Bourges. És ezeket még ma is úgy mutogatják a nyugati múzeumokban, mintha örök időktől az ő tulajdonukban lettek volna és az ő kultúrájukból származnának. Fehér M. Jenő szerint őseink ezekért a kincsekért dúlták fel ezeket a katedrálisokat, bazilikákat, érsekségeket. Az elrabolt javakat kívánták visszaszerezni, mint jogos tulajdont. Történetírásunk torz fintora, hogy az elrablott kincsek visszaszerzéséért folytatott harcokat rabló hadjáratoknak nevezi, míg ezt megelőzően a rablók dicsőséges hadjáratot vívtak. A templomok feldúlása náluk őseink istentelenségének, barbárságának bizonyítéka volt, hiszen történetírásunk sajátos logikája szerint nem az a bűnös, aki kincseket rabol, majd a lopott holmit fegyverekkel együtt templomokba rejti, hanem az, aki ott keresi ősei értékeit!

Varga Tibor nem elégedett meg e tételes felsorolással és kereste, vajon miért kapott ilyen kiemelt hangsúlyt a végrendeletben az arany szétosztása. Megállapította, hogy a felsorolt helyek az Atilla által meghódított területek, Isten ostora tisztító haragjának elszenvedői voltak. Véleménye szerint az aranyak szétküldése a büntetés eltörlésén keresztül a hunok történelmi szerepének megszüntetését és a Nagy Károly-féle birodalom hírének növelését célozta. Hiszen Atilla kincseinek birtoklása erejének elvételét is jelentette. A hun király népe - hiszen a közel egy korú leírások az avarokat hunoknak tekintették - és aranya az új római birodalom császárának hatalmába került. Atilla kincseinek megszerzése, a világ feletti hatalmat is jelentette. Ebből a szempontból nem tekinthetjük alaptalannak azt a feltételezést, mely úgy véli, hogy a Szent Korona is az „avar kincsek” része volt. Hiszen birtoklása a leendő német-római birodalom által megszerzett világhatalmat jelentette volna.

Szerencsére a ránk maradt arab, bizánci, francia, német, olasz történeti feljegyzések más felfogást támogatnak, miszerint a hadjáratok tudatos politikai elgondolások megvalósítását célozták. Eleinte a „régi-új" haza megszerzése és biztosítása volt a cél. Ezt követően, a 907. évi nagy német támadás visszaverése után a nagy ívű katonai stratégia célja a Kárpát-medencei magyar hatalom megszilárdítása és annak megakadályozása, hogy Európában egy azt veszélyeztető erős, egyesített államalakulat létrejöjjön. Hadjárataink fő célja a pozsonyi csata után már az egységes német birodalom újra megalakulásának akadályozása volt, hogy a meglévő megosztottság minél tartósabb maradjon. Eleink történelmünkből jól tudták, hogy milyen veszéllyel jár ránk nézve egy egységes, erős Németország. A pozsonyi csata még nagyon frissen élt az emlékezetükben, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félreérthetetlen volt. Elég, ha csak az avarok megsemmisítésére gondolunk, vagy a pozsonyi csatában támadóink jelmondatára („Ugros boiariae regno eliminades es-se.” - „minden magyar kiirtassék!”).

Említésre érdemes jelenség, hogy míg a magyarokról rosszat írt, addig az előbb említett Bölcs Leó bizánci császárt történészeink hiteles forrásként értékelik, de amint rólunk pozitívan értékelhetőt ír, az már nem kerül a figyelem középpontjába. Pedig az általa türköknek nevezett magyarokról azt írja a 10. század legelső éveiben, hogy „egy főnek az uralma alatt állnak”. Ez pedig szerinte abban is megnyilvánul, hogy „a türkök népe gondot fordít az egyöntetű hadi rendre”. Tehát a magyarok egységes katonai akciókat szoktak végrehajtani, vagyis amit a főnök, illetve a főnökök elhatároztak, azt a seregek végrehajtották. Nincs okunk azt gondolni, hogy ez a kérdéses időszak közben az ellentettjére változott volna.

Őseinket nem a fosztogatás vágya vezette a Boszporusztól az Atlanti óceánig, „pusztán" tevékeny, kezdeményező félként vettek részt az európai „nagypolitika” irányításában. Ebben az időben a Magyar Nagyfejedelemség Európa egyik legerősebb állama volt. Nem egy laza törzsszövetség alkotta, mint ahogyan azt többen igyekeznek beállítani, hanem egy központilag irányított, egyetlen akaratnak engedelmeskedő monarchiaként foglalt helyet a kontinens közepén. Nem elszenvedői, hanem tudatos alakítói voltak a térség történelmének. Nem költői túlzás volt, amint írja később nagy költőnk: „Európa színpadán mi is játszottunk, s nem volt a miénk a legkisebb szerep". Épp ezért indokolatlan, lekicsinylő az erős központi hatalom által irányított hadjáratokat „kalandozásoknak" csúfolni. Nemzeti múltunk e legdicsőségesebb időszakát is „kalandozások korának" nevezték el, melyről a magyar történettudomány képviselői mindmáig úgy beszélnek és írnak, mint Európa gyalázatos szégyenfoltjáról. (Így vált - válik, mesterséges manipulációk folytán dicsőségünk is szégyenünkké, erényeink is bűneinkké.) De a kisebbrendűségi érzés helyett legyünk rá sokkal inkább büszkék, mert nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar törzsszövetség fellépése csak az V. századi hunok, a VI-VII. századi avarok és a XIII. századi mongolok nagy ívű, világtörténelmi léptékű harcainak, hódításainak nagyságrendjéhez és jelentőségéhez mérhető. A magyar hadjáratokat az tette lehetővé, hogy a magyar hadművészet jelentős fölényben volt a nyugat-európaival szemben.

Impozáns együtt látni ennek a mintegy száz évet (899-970) felölelő időszaknak a csatáit, tankönyveinkkel szemben, melyek csak a vesztes csatákról számolnak be, álljon hát itt dicsőséges hadjárataink listája. A lista nem teljes, mert bár minden évben volt hadjárat, nem mindegyikről vannak adatok. Előfordul, hogy csak maga a "kalandozás" ténye ismert, semmi más.



Az európai hadjáratok tervezettek és tervszerűek voltak, központi szervezéssel történtek, nem egy esetben a trónörökös herceg vezette a sereget, mint például 943-ban, 947-ben és 955-ben Taksony herceg, vagy 921-ben az Árpád-leszármazott Tarhos és Bogát herceg vagy az ugyancsak a szent dinasztiához tartozó Szalárd herceg 924-ben, aki simán átkelt az Alpokon, amit majd 937-ben és 942-ben Bulcsú megismételt. Hannibál átkelését az Alpokon minden történelem könyv hadászati bravúrként tartja számon, a magyarok hasonló teljesítményéről ezzel szemben nem sok szó esik. Pedig Hannibáléhoz hasonló cselekményt nem egyszer hajtottak végre lebecsült, „kalandozó" őseink. Több ezer kilométert megtéve 926-ban például elérték az Atlanti-óceánt, 942-ben átjutottak a Pireneusok hágóin, és Katalóniában hadakoztak. Jártak a Boszporusznál, az „olasz csizma sarkában”, az Északi-tengernél és a mai Franciaország legnyugatibb csücskeiben.

Ennyi év alatt mindössze hat alkalommal volt, hogy két sereg harcolt egyszerre, de ez is összehangolt, központilag irányított volt. Ez is erősen cáfolja a céltalanul kóborló kalandozásokat. Ez alatt az időszak alatt egyetlenegy olyan esetről sem tudunk, hogy egymással csatáztak volna. Ez viszont a zsákmányszerző célt kérdőjelezi meg!

E hadjáratok védelemre kényszerítették a környező, magyarellenes hatalmakat, nem hagyva számukra időt és lehetőséget sem egy esetleges, ellenünk irányuló támadásra. A Kárpát-medence békés birtokba vétele, belső rendjének megszilárdítása szempontjából ez rendkívül fontos volt.
Ilyen hadjáratokat biztos hátország nélkül nem lehet megszervezni, ilyen hadjáratokat magas fokú szervezettség és vasfegyelem nélkül nem lehet lebonyolítani, ilyen hadjáratokat katonai tudás és összetartás nélkül nem lehet sikerre vinni. Bulcsú és Lél hadi népe igenis kiválóan szervezett csapatokból állt, voltak felderítőik, előőrseik, nehéz lovasságuk, kürtös jeladóik, zászlóvivők, hadijelvény-hordozóik. A hazától ezer, ezerkétszáz km távolságban is tisztában voltak a célország és a szomszédok belső viszonyaival, hatalmi viszályaikkal, pontosan tudták mit csinálnak.
Szinte minden hadjáratunk a nyugat-európai belső viszályok egyik résztvevőjének szövetségében történt, az ő hívásukra. Rendszerint a gyöngébbikkel szövetkeztek az erősebb ellen. Többször előfordult, hogy aki az egyik évben még szövetséges erő volt, a következő évben már a magyar sereg célpontja lett, hogy környezetünkben senkinek ne lehessen túlhatalma, ne alakulhasson ki olyan európai hatalom, mely veszélyes lehet a Kárpát-medencei magyar államra.


A sikeres hadjáratoknak mégis megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén templomokban imádkoztak a népek, hogy: „Isten, szabadíts meg minket a magyarok nyilaitól.” (De sagittis Hungarorum, libera nos Domine.) Vagyis a hadjáratoknak ellenkező hatása lett, mint amire vezéreink számítottak. Remélték, hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de e helyett épp a fordítottja történt. Bár őseink a német egység ellen harcoltak, a magyaroktól való rettegés hosszabb távon inkább katalizálta, mint akadályozta a folyamatot.

Halmágyi Miklós annak járt utána, vajon megtalálható-e ez a könyörgés valamelyik korabeli forrásban vagy csak a későbbi történetírók tollán született. Két imát is talált, amelyeknek van forrása és a magyaroktól való félelem miatt születhettek. Az egyik a 900-as évek elejéről származó modenai himnusz, („ab Ungerorum nos defendas iaculis” - Vagyis: „védj meg minket a magyarok nyilaitól.”). A másik a freisingi litánia („ab incursione alienigenarum libera nos Domine” - „Az idegenek betörésétől ments meg, Uram, minket.”) A „sagittis Hungarorum libera nos Domine” fordulat ebben a latin formájában azonban először csak Kossuthnál fordult elő. Hogy ő honnan vette, arra nem derült fény. Halmágyi szerint nem lehet teljesen kizárni, hogy a keresett imádság megtalálható valamilyen forrásban, de valószínűsíti, hogy a modenai imádság pontatlan idézése vezetett ennek a könyörgésváltozatnak a kialakulásához.

Az ősmagyarok harcmódja és taktikája

Rugalmas fából, állati inakból és szarulemezekből rugalmas halenyvvel összeragasztott, nyugvó állapotában fordított C alakú a visszacsapó íj

Rugalmas fából, állati inakból és szarulemezekből rugalmas halenyvvel összeragasztott, nyugvó állapotában fordított C alakú a visszacsapó íj
 E hadjáratokban alkalmazott harcmódunk sokáig egyedinek számított Európában. A magunkkal hozott könnyűlovas harcmodorban vettük fel a küzdelmet ellenségeikkel. Nem volt nálunk a máshol megszokott gyalogság, illetve nehézfegyverzetű lovagság, ellenben volt elővéd, főcsapat és utóvéd.
A hadjáratokban a magyar csapatoknak csak egy kis része, általában maximum 5000 lovas vett részt, akik céljukat sok esetben több száz vagy ezer kilométer megtétele után érték el.
A magyarok többségében kerülték a kézitusát, sokkal inkább bocsátkoztak nyílharcba ellenségeikkel. Szinte minden forrás egyhangúan arról számol be, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íj számított. Ez az íj valóságos mestermunka volt. Nyugvó állapotában fordított C alakú volt, amikor pedig felajzották, akkor mindkét szárát az ellenkező irányba hajtották át és úgy hurkolták rá az ideget. Ehhez a művelethez nagyon nagy erő kellett. László Gyula példája alapján ehhez annyi erő kellett, mintha valaki egy újjal emelne fel egy 25 kilogrammos súlyt. Nem véletlen, hogy már gyerekkortól kezdték gyakorolni az íjazást, majd később évenkénti vadászatokon ellenőrizték kinek-kinek a tudását.

Taktikánk egyik fő eleme volt a megfutamodás színlelése, majd az ebből történő váratlan támadás. E taktika alapja, hogy kiváló lóállománnyal rendelkeztünk és az általunk használt visszacsapó íj egyedülálló volt, amit harcosaink mesterien használtak. A szárított állati izmokból készült nyilak néhány száz méter távolságra is pontosan célba találtak, de akár hét- vagy nyolcszáz méter távolságra is lehetett velük célozni. Világkrónikájában (908) Regino apát is arról ír, hogy a magyarok olyan ügyesen használják nyilaikat, hogy lövéseik ellen lehetetlen védekezni. Ezzel szemben a nyugati íjak, amelyek hajlítható fából készültek, a fele távolságot sem tudták átívelni. Bár ezt így leírva sehol sem láttam, véleményem szerint a "megfutamodásnak" a váratlan támadás lehetőségén túl volt még egy ennél fontosabb célja is. Nevezetesen az, hogy a gyorsabb lovaink segítségével ellenségeinket a kellő távolságból vehettük célba, onnan, ahonnan ők már nem, mi pedig még pontosan tudtunk célozni. A szemtől szembe összecsapás esetén ez az idő sokkal rövidebb, mint a „megfutamodás" esetén.
Bölcs Leó bizánci császár így ír a magyarok harcosairól: „Fegyverzetük kard, bőrpáncél (páncél), íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják."
Sokat emlegetett vád a magyarok ellen a barbárságuk. A hadjáratokkal kapcsolatban erről elég csak annyit mondanunk, hogy évszázadokkal előzték meg a Nyugat tartalék alakulatainak ellátó készségét, mert a magyar hadjáratok élelemben önellátók voltak, hónapokra elegendő húst és tejport vittek magukkal és még tömlőből készült fürdőt is.

A távolsági harcban a rövidebb nyelű hajítódárdákat (kelevézeket) vetették be, a közelharcban lándzsát-kopját forgattak. Az első soraikba mindig az általuk legyőzött, behódoltatott népeket állították. A baltát, és a kardot (szablyát) csak menekülők üldözésére, vagy saját maguk védelmére használták. Csak ha a támadás sikertelen volt, olyankor alkalmazták a színlelt megfutamodás taktikáját. Az egyes kalandozó seregek többnyire 2 - 3 ezer fős csapata a célterületen rendszerint pár száz fős osztagokra bomlott, és így fosztogatták a kisebb falvakat. Az egyes kalandozó seregek magját a fejedelmi kíséret harcosai, a törzsfők, vagy nemzetségfők kíséretei, illetve a behódoltatott segédnépek (pl. a kabarok) alkották. A sereget kísérték még különböző mesteremberek (orvosok és fegyverjavítók), vezetéklovak, és társzekerek (ezeken a tartalék fegyvereket és felszerelést, az élelmiszereket, és a hadizsákmányt vitték). Sikerük egyik fontos oka, hogy tartósított élelmiszereket voltak képesek előállítani (pl. szárított húst), így nem kellett hatalmas málhafelszerelést cipelniük, és olyan helyen is átvonulhattak seregükkel, ahol akár hetekig sem jutottak friss élelemhez. A hadjáratokra általában tél végén, vagy kora tavasszal indultak, így bőven elegendő legelőt tudtak biztosítani télen legyengült lovaik számára.

Csapataink azért tudtak néha mesésen gyorsan célba érni, mert a gyülekezési helyünk nem a Duna-Tisza közén volt, hanem a mai Ausztriában, Trangaunál. Katonai súlypontunk ennyivel nyugatabbra volt! Innen gyors lovaikkal 3 nap alatt elérték a Rajnát!

A hadjáratok vége

Bulcsú nagyszerű lovasszobra a felvidéki Búcs főterén. A szájhagyomány szerint itt volt Bulcsú vezér szállásterülete, ezért tőle származtatják a település nevét is.

Bulcsú nagyszerű lovasszobra a felvidéki Búcs főterén. A szájhagyomány szerint itt volt Bulcsú vezér szállásterülete, ezért tőle származtatják a település nevét is.
A X. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen, magyar seregek vezére, Bulcsú Horka - akinek Bizánc a patrícius címet adományozta 948-ban -, illetve Nagy Ottó (936-973), a német állam királya. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937-ben kezdődött, ez volt Bulcsú első csatája, és 954-955-ben fejeződött be Bulcsú második nagy hadjáratával.
Ottó mindjárt királlyá koronázása után hozzálátott a német hercegségek egyesítéséhez. A magyar katonai vállalkozások azzal a szándékkal folytatódtak 18 éven át, hogy ezt megakadályozzák. 937-től 955-ig őseink rendszeresen, minden évben vezettek hadjáratot Ottó, vagy a hűbéri német és olasz szövetségesei ellen. Eleinte a német hercegek szövetségesei voltak Bulcsúnak, majd engedve az erőszaknak, behódoltak Ottónak.

A 18 év csatáinak végkimenetelétől függetlenül, sőt mondhatjuk sokszor azok ellenére azonban Ottó lassan előnybe került, miután sikerült megszereznie a hatalmat a német tartományok felett, sikerült megszerveznie a német egységet, még ha ez gyakran hadilábon állt is. 953-ben is ilyen „hadi helyzet" alakult ki, amikor a hercegek fellázadtak Henrik szász herceg ellen. Ottó személyesen próbálta elsimítani, egyezségre bírni a feleket, de sikertelenül. Rudolf, Konrád és Arnulf, őseinket kérte fel segítségül. Bulcsú ebben lehetőséget látott Ottó növekvő erejének letörésére. Ezért 954-ben egy nagy, erős hadjáratot vezetett kb. 30.000-35.000 lovassal és 120.000 lóval.
A hadjárat rövid idő alatt hatalmas területet érintett. Őseink megverték Maastricht védőit, majd belovagoltak Brabant-ba (Belgium) és megtámadták Cambrai-t, Bulcsú öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Bulcsú megbosszulás nélkül hagyta el a várost, kegyelmet gyakorolt a város megbízottjának kérésére. Ezután keresztülmentek Észak-Franciaország területén, le délnek, ahol Ottónak egy másik tartományát, Burgundyt pusztították. Áthaladtak a Francia-Rivierán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, s innen hazatértek. A hadjárat során hét hónap alatt több mint ötezer kilométert tettek meg.
Ottó kegyetlenül megtorolta a lázadókat, akik ismét tőlünk kértek segítséget. Bár a helyzet korántsem volt olyan kedvező, mint az előző évben, Bulcsú, Lehel és Botond vezér mégis belevágott az újabb hadjáratba. De most lényegesen kevesebb harcossal és német segítség nélkül. A bizonytalankodó magyarokat Ottóék felkészülten várták és a tőrbe csalt magyar lovasságra súlyos vereséget mértek. A magyar vezérek megpróbáltak tárgyalást kezdeményezni, de a németek erre nem voltak hajlandók, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. Ezután azonban a beígért tárgyalás helyett a német harcosok megrohanták őket, és kegyetlenül lemészároltak mindenkit. Bulcsút és Lehelt az Augsburg-i katedrális tornyára akasztották fel. „...a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél és Bulcsú fogságba estek, s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket." (Anonymus)
A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, írják a német krónikák, és velük együtt a történészek. E csatát világraszóló győzelemnek állították be, holott nem az volt. Állításuk szerint a csata után még válaszcsapásra sem maradt erőnk, őseink rákényszerültek a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Ők pedig kegyeskedtek megbocsátani őseink iszonyú bűneit, és a keresztény hittérítőkön keresztül megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait - szól tovább a ferdítés.

És mi az igazság ezzel szemben? Sérelmeket a szkíta magyarság sohasem tűrt el, és sohasem bocsátott meg. „Nem volt a világon semmijük, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk" - tanúskodik a Névtelen jegyző. És a harmadik, a biztosító hadunk Botond vezérletével - igaz, közbelépésével nem tudta megakadályozni bajtársai halálát - de sorsukat megtorolta, majd feldúlta, pusztította a német tartományokat. E győztes csata után szenvedték el a németek legnagyobb kudarcukat, csak erről már ritkábban szól a fáma. Ez is azt bizonyítja, hogy hamis az a beállítás, hogy az augsburgi vereség vetett véget a hadjáratoknak. Nem, egyértelműen nem. De az eredetileg kitűzött célt a sok sok győztes csata ellenére sem sikerült elérni, és már esély sem látszott rá a továbbiakban. Így Bulcsú és Lehel vezér méltatlan halálát megbosszulandó néhány kisebb csata volt még, de a hadjáratok végül a nagy célt illetően sikertelenül fejeződtek be. De azt azért ki kell emelni a hadjáratok értékelésénél, hogy a pozsonyi csatát követő több, mint 120 év alatt a hon védelmét sikerült a határainkon túlra helyezni és ezzel biztosítani a határokon belüli nyugodt megtelepedés és fejlődés lehetőségét. És így, hogy mi mentünk, a csatákat nem kellett egyedül megvívni, mindig volt szövetséges. De gondoljunk csak későbbi történelmünkre, mikor volt szövetséges, mikor volt segítség, ha szüksége lett volna rá a magyarságnak?
Ottó azonban jobb diplomata volt, mint hadvezér. Nagyon is tisztában volt a magyar hadak erejével és még a Lech-mezei győzelme után sem támadta meg hazánkat. Kénytelen volt beismerni, hogy fegyverrel nem tud minket legyőzni. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy ennél még nagyobbra törő tervei voltak.

Megtámadásunk helyett nagyobb tekintélyt és erőt akart magának, ezért inkább a Szent Római Császárság koronáját célozta meg, Róma áldásával. Istenes joggal - mint azt Nagy Károly is tette - minden keresztény európai ország felett akarta megszerezni a politikai hatalmat. E koronázástól mindketten, a pápa és Ottó is tekintélyének növekedését remélte. Ráadásul a pápa számára ez még fontosabb is volt, mert ebben az időben alig rendelkezett nagyobb hatalommal, mint bármelyik püspök. Ekkor csak a Cluny-i kolostor adott rangot a pápaságnak. Mindennek ellenére a császári koronázás nagyon sok időt vett igénybe, és csak 962-ben következett be, miután rendezték egymás közötti nézeteltéréseiket. De Ottó és a pápa mégsem tudtak teljes döntésre jutni, mert Ottó engedelmességet követelt még a pápától is.

Taksony fejedelem szobra
Taksony fejedelem szobra

Sackur egyház-történész dokumentumai között talált irat tanúsága szerint XII. János a magyar fejedelemtől, Taksonytól kért támogatást Róma és a maga részére. Ez kiváló bizonyíték egyrészt az augsburgi vereség megsemmisítő voltának hamisságáról, másrészt ragyogóan cáfolja a „barbár" nép beállítást is. Hiszen az mégsem képzelhető el, hogy a pápa alig hét év elteltével egy agyonvert, „istentelen pogány" néptől kér segítséget, éppen az őt legyőző erő ellen. Ez bizony arról tanúskodik, hogy Árpád népe Európa elismert népe volt. Ottó és a pápa országunkat egyenlő hatalomnak tekintette, mivel közbenjárása hitelvű döntés volt részükre. És Taksony - a korábbi vezéreket követve - ismét a hatalomban gyengébb mellé állt, a pápa előnyét nézte annak reményében, hogy az egyház viszont támogatni fogja őt és az országot.

A Pápa felruházta Magyarországot azzal a hatalommal, hogy saját maga választhassa királyát, és nem kell elmennie Rómába a koronázásra, csak az érsek áldása kell, hogy elnyerje a királyságot. Ez is mutatja, hogy a Vatikán megbízott a magyarokban. Ugyanakkor a német császárnak a pápai áldás nélkülözhetetlen volt a koronázásához. A Szent Korona az apostoli jogot birtokolta, és az esztergomi hercegprímás nem csak Magyarország hercegprímása, hanem minden keresztény nemzet prímása volt. Ő volt a Pápa után a második legnagyobb katolikus főpap. Hogyan lehetett volna a „pogány, barbár” magyaroknak ilyen magas rangot, megtiszteltetést elérni?
Egyértelműen leszögezhetjük hát, hogy nem egy legyőzött ország hódolt be, hanem a német egység létrejötte után egy új korszak kezdődik. Taksony halála után Géza színre lépésével pedig már egy merőben új politikai irányvonal válik meghatározóvá.
Mégis miért hát akkor az utókortól ez a lekicsinylő „kalandozás" minősítés? Miért becsüljük alá, degradáljuk le minduntalan történelmünk ezen dicsőséges szakaszát oly elkeseredetten? Sok összetevője lehet ennek a „furcsa" ténynek. Egyrészt a már sokat emlegetett külföldi források, akik a legyőzöttek keserű aspektusából vizsgálva a kérdést igyekeztek a lehető legsötétebb képet festeni a magyarokról.

Később, a XIX. században - amikor a „kalandozás" szó megszületett - történetírásunkat áthatotta volna ugyan a nemzeti öntudat, de ekkor, a Habsburg uralom évtizedeiben előbb nem volt célszerű, később pedig nem lehetett azt hangoztatni, hogy vagy fél évszázadon át eleink rendszeresen verték a németeket. A szovjet megszállás és a kommunista uralom évtizedeiben pedig a nemzeti büszkeségre okot adó bármilyen eseményt gyakorlatilag törölt történetírásunk. De nem változott a helyzet ezután sem, a „merjünk kicsik lenni" történelmi szemlélet szintén nem tűri a magyarság térképformáló szerepét."

Forrás:
https://turul.info/turul/amagyarsagkoraihadjaratai
https://turul.info/turul/kalandozasok


***

A "kalandozó rabló hadjáratok" hamis rétegével kapcsolatban érdemes elolvasni Grandpierre K. Endre - A magyarok istenének elrablása c. könyvének vonatkozó fejezetét:


"TIZEDIK SZÁZADI TÁMADÓ KÜLHÁBORÚINK MIBENLÉTE ÉS REJTÉLYES HÁTTÉRTÉNYEZŐI
Külföldi hadjáratok (900-970)
HATALMI ÁLLAPOT
Magyar támadások sora
Magyar katonai túlsúly Európában
Európa defenzívában
Rettegés a magyarok katonai csapásaitól
Európa a magyar támadások kereszttüzében
Európa - hadszíntér, magyar hadak hadszíntere
Korszakbélyegek
A 896-ig terjedő történelmi korszak gondolkodásra képtelen magyarellenes és tudományellenes hivatalos áltudósai rásütötték a bélyeget: Kalandozások kora Kalandozó hadjáratok kora Rablóhad járatok kora Vezérek kora Fejedelmek kora Sem kalandozások kora Sem rablóhad járatok kora Sem vezérek kora Sem fejedelmek kora
BŰNNÉ BÉLYEGZETT ERÉNY, SZÉGYENNÉ GYALÁZOTT DICSŐSÉG
Árpád honvisszafoglaló vezér és utódai vezetésével a 896-tól 972-ig tartó háromnegyed évszázad során a magyarság - mai szemmel nézve - szinte hihetetlen, érthetetlen és felfoghatatlan haditetteket hajtott végre.
Röviden összefoglalva:
1. Vereckénél és Délkelet-Magyarország (Erdély) szorosain átkelve, kiverte a Kárpátmedencei őshazából az Avar birodalom széthullása utáni hatalmi vákuumban betelepülő és a bizánci birodalom erejére támaszkodó bolgár-szláv megszálló csapatokat, elsöpörve az idegenuralmi Mén Marót, Galád, Gyula (nevű magyar kollaboránsok) uralta mesterséges fejedelemségeit, valamint a Kárpátok északi peremére frank háborús nyomással létesített s ugyancsak magyar kollaboránsok (Laborc és Zobor) vezette frankoszláv műfejedelemségeit, szétverte a bolgárszláv hatalmi kreációk segítségére jött hatalmas létszámú görög (keletrómai)-bolgárszláv katonai egységeket, felszabadítva a Kárpátmedencei ősi szkíta-magyar népet az idegen elnyomás alól.
2. Alig fejeződött be az árpádi honvisszafoglalás, bajor vezetéssel már megindultak nyugatról a nemzetközi fegyveres hadak a még alighogy helyreállított közép-európai magyar hatalom szétzúzására annak jeléül, hogy a nyugat éberen és ellenségesen figyelte a kárpát-medencei fejleményeket, minden áldozatra készen, hogy azt megsemmisítse. A három napon át tartó pozsonyi csatában - amelyben maga Árpád is elesett - a magyarok tönkre-verték a támadó hadsereget.
3. Az irtózatos küzdelmeket kiállt és az ezek folytán roppant vérveszteségeket elszenvedett magyarság rejtélyes módon és megmagyarázatlanul - még a pozsonyi csata évében visszavágott a Nyugatnak s páni félelmet keltő lovashadaival betört a nyugati tartományokba és - mintegy viszonzásul - feldúlta a szász hercegségeket.
4. Ettől az időtől jószerivel évről-évre megismétlődnek, valósággal állandósulnak a Nyugat elleni magyar katonai csapások. 910-ben, mikor Augsburgnál újabb nyugati támadási előkészületek folynak, a magyarok (910. június 12.) rajtaütnek a germán seregen és dühödt harcban szétverik, megsemmisítik. A magyar katonai egységek a Rajnáig hatolnak és Gyermek Lajost adófizetésre kényszerítik.
5. Idő és hely hiányában a közel háromnegyed évszázadon át tartó támadó jellegű (offenzív) magyar külháborúk tüzetes ismertetése helyett (ez külön monográfiát igényelne) itt csupán futólagos utalásokra szorítkozunk, hogy érzékeltessük a magyar haditetteknek ezt az Európa történetében egyedülálló sorozatát:
909 - 911: támadó magyar katonai egységek a Rajna vidékén
911: magyar lovashadak Fuldánál
913: ütközet Öttingennél
917: magyar lovassereg Metznél
918: magyar hadak a bremeni tengernél
919 - 924: magyar lovasrohamok a szász hercegségek ellen
921 - 924: támadás Lombardia, Apulia és Toulouse ellen
Magyar seregek Olaszországban
926 tavasza: Szent Gallen és Champagne megrohanása
933: ütközet Merseburgnál, 9 évi béke Madarász Henrikkel
934: támadás Konstantinápoly ellen
937: magyar hadak az Atlanti óceánnál; Lombardia
942, 946: Otranto
943: Konstantinápoly
951: Toulouse
955: augsburgi ütközet; vereség és visszavágás
Bajorország, Alemannia, Szászföld, Thűringia Lotárföld, Gallia, Lombardia, Itália lerohanása
958 - 970: Bulgária, Konstantinápoly
(Mindezen hadjáratok során természetesen számos ütközetre került sor)
6. E páratlan küzdelemsorozat tudományos szempontból mindmáig feltáratlan.
7. Nincs a világnak egyetlen nemzete, amely a támadó külháborúknak ezt a példátlan sorát, s zömében, óriási többségében sikeres offenzív hadműveleteknek ezt a sorozatát felmutathatná, s nincs a világnak olyan történetírása, amely hasonló esetben ne tárná büszkén saját népe és a nagyvilág elé őseinek dicsőséges haditetteit. Nálunk azonban a szó szoros értelmében mindezt elsikkasztották, agyonhallgatták és agyonhallgatják.
8. Ennél is rosszabb történt, történik. A hajdani magyar életerő, vitézség és hadművészet e ragyogó megnyilvánulásait kiforgatták valóságos, eredeti tartalmából, azt minden lehetséges módon lekicsinyelték, kicsúfolták, lerágalmazták, megbélyegző jelzőkkel rakták tele, hovatovább már-már holmi szégyenletes eseménysorozatnak tüntetik fel, s az egészre ráaggatták a "kalandozások", "kalandozó hadjáratok", "rabló és zsákmányszerző hadjáratok" címkéit, s még magát a kort, nemzeti múltunk e legdicsőségesebb idő-szakát is "kalandozások korának" nevezték el. (Így válik - mesterséges manipulációk folytán - dicsőségünk is szégyenünkké, erényeink is bűnökké.)
9. Ez a körülmény érthetővé teszi, hogy - mint őstörténetünk és régibb történetünk minden kérdésében - úgy itt is elmaradt a tudományos vizsgálat a tizedik évszázadi támadó magyar külháborúk eseményeinek, körülményeinek és összefüggésrendszereinek, kiváltó okainak és háttértényezőinek feltárására.
10. A történelmi eszmélet- és emlékezetrontó, a nemzeti öntudatot aláásó tévképzetek hírverése egész történetírásunk részéről olyan erővel folyt és folyik, hogy sikerült bevinni a magyar (és az európai) köztudatba a "kalandozások" és "rabló és zsákmányszerző hadjáratok" romboló tévképzeteit.

MIKÉNT ÉRTÉKELI A HIVATALOS VONAL A TIZEDIK ÉVSZÁZADI MAGYAR KATONAI OFFENZÍVÁT
Diadalmas háborúk sorát vívta háromnegyed évszázadon át a magyarság egy egész földrész ellen. Bámulatos és jószerivel hihetetlennek tetsző volt a magyarság katonai fölénye; olyan jelenség, amelynek igazi mivoltát, jelentőségét, háttérokait és körülményeit, még senki sem méltatta tárgyilagosan, a tényeknek megfelelően. Ehelyett ködösítő rágalmak és félremagyarázások borították el múltunknak ezt a területét is. Van-e vajon a világon egyetlen olyan nép, amely ne volna büszke a magyarság tizedik évszázadi haditetteire? Egyetlen nép, amely tűrné, hogy ősei emlékezetét ezen a területen is beszennyezzék s hajdani hőstetteiből gúnyt űzve, még dicső tetteit is lejáratására használják fel?
És itt nem az érintett nyugati népek írástudóira gondolunk, hiszen nyilvánvaló, ami az egyik félnek diadal, az a másiknak vereség, ami emitt sikernek, örömnek minősül, az a másiknál szomorúság és gyötrelem, s a szenvedő fél fájdalom- és panaszkitörése érthető. De mi okolja meg, hogy saját hivatalosaink kenik múltunkra a sarat s történetünknek e dicső szakaszát is becsmérlő szavakkal illetik? Még kimagasló sikereinket is a rovásunkra fordítják.
Mivé lett írástudóink tollán a hajdani dicsőség? Akinek jók az idegei, üsse fel történelemkönyveinket s tekintse meg, mivé silányodott tollukon, ezer év gyászmezőin át, a magyarság duzzadó életerejének, katonai sikereinek ez a tündöklő korszaka? Diadalmas külháborúk sorát vezették őseink az európai országok ellen? Katonai egységeink úgy hatoltak át közeli és távoli országokon, ahogy a kés szeli át a vajat? Győzelmet győzelemre halmoztak? Senki sem mérkőzhetett velük? Hallgassuk meg őket! Rablani, zsákmányolni jártak, kóborolni, dúlni, fosztogatni. Kalandozó kalandorok, kalandkereső kóborló kószák. Röstelkedhetünk holtig miattuk... Hallgassunk, meg se mukkanjunk. Hintsünk hamut fejünkre. Röstelkedés oka bűneink bizonysága.
Németh László "hibbantókról" beszélt. Mi szóljunk a torzítókról, tudatlanítókról, tudománytalanítókról, tudomány tornyából tudatlanságot, torz tudást terjesztőkről, nemzettudatrontókról.
S kérdezzük tisztelettel: hogy áll össze hadászat s kalandorság? szervezett (reguláris) hadsereg és rablás, rablóhad járat?
1. "Kalandozások" Hivatalos vélekedések szerint a régi magyarok az árpádi bejövetelt követően kalandozó hadjáratokra adták fejüket és több mint háromnegyed évszázadon át kalandoztak ide-oda, úgy hogy a 896-tól 972-ig tartó időszakot a "kalandozások koraként" korhatárolták. Kaland, kalandozás, kalandvágy, kalandorság, szerelmi históriák, bűnügyi krónikák, bírósági perek rovataiból, illemkönyvek légypöttyös füzeteiből álszellemi szökevényként szökött be ez a fogalom kincstári történetírásunkba s merevült történelmi dogmává. Szoknyavadász és széllelbélelt szélhámos nőcsábász és nőbolond könnyen adhatja s adja kalandorságra fejét futva kandúrkobakkal könnyű kalandok után, ámde egy nemzet háromnegyed évszázadon át tartó katonai tevékenységére miként lehet rákenni azt a címkét? Háromnegyed évszázad diadalmas hadivállalkozásait micsoda agyflúgos ésszel lehet a szoknyapecérség szavával jellemezni, miféle kábaságok között kalandozó elmével? miként süthető rájuk, hogy
- kalandozások voltak
- zsákmány- és rabszolgaszerző portyák
- rablóhadjáratok
- a társadalom megélhetését idegen gazdag országokból szabad rablás útján megszerző hadivállalkozások
Meglehetősen sötét az ilymódon kialakított kép. Sötétebbre vajon festhető-e még? Hisz itt nem csupán akkori külháborúink vannak vastagon feketére festve, de az egész korabeli magyar társadalom.
Bevitték a magyar köztudatba. Közszólássá gyúrták, közfogalommá. Ráfogták: kalandozások. Mi az, hogy kalandozások, kaland, kalandozás? Kalandokat kergetett kalandra kábult kobakkal? Kalandorság bűnébe estek? Honnan került históriánkba ez a szó? A hivatalos dilettantizmus micsoda régióiból? Kalandozhat-e egy hadsereg? ("kalandorok kíméljenek!") Hadseregek sorsát vezetheti-e a kaland vágya? Hadseregeket egy évszázadon át? Hadseregeket egy évezreden át? S miféle kalandok eshetnek meg a kalandozó hadsereggel, a vér és halál micsodás kalandjai?
Miféle szemlélet tört be itt ellentörténelemírásunk lapjaira? miféle szellem urhódott el kincstári történetszemléletünk tapintóidegein? A hadsereg: emberek, állatok, szerkezetek roppant szervezett tömege: kalandozás ösztöne ezt miképpen vezethetné? Az a hadsereg, amely így indulna el, fejetlenül indulna el, pusztulásba rohanna. Hadsereg nem kalandozhat, kalandozó hadjárat: dilettáns képtelenség. "Rablóhadjáratok" Azt mondják: rablóhadjáratok voltak, zsákmányszerző, rabszolgaszerző portyák Rablóhad járatok? Mérhetetlen élet- és véráldozattal? Semmilyen áldozattól nem visszariadva? Háromnegyed évszázadon át, egy évezreden át? váltakozó szkíta népek sorával? az elvérzésig? véráztatta, viharos évezredeket átható mindent fölülmúló vágy: kalandozni, rabolni? száz- meg százezrek élete megérte? százezrek halála idegen harctereken? megérte? saját népeik sírba hanyatlása, megérte? mind semmi a kaland- és rablásvágyhoz mérten? megérte? nem kell a békés nyugalmú otthoni élet a reggel gyémántbékéje? - nem kell! otthonok fehér füstje, vacsoraillata? - nem kell! békés szántóvetés, gyermekek éneke? - nem kell! nem kell semmi: csak zsákmányolni, rabolni! csak az arany kell, csak az arany.
Ki hiszi, hiheti ezt? egyáltalán mi az: rablóhadjáratok? Miért nem nevezünk rablóháborúnak minden háborút? miért csak eleink küzdelmeire sütik rá ezt a bélyeget? S ki akart rabolni? A vezérek? a közkatonák? Vagy együtt mind a kettő?
Bizonyos ez? S ha nem, miért fogták rájuk? Miért épp rablónak, zsiványnak, dúlónak? Ha viszont a hadjárata rablást szolgálta, ha rásütik, hogy rablóhadjáratok voltak, úgy a magyar seregek felett kimondhatatlanul is ott lebeg a megbélyegző ítélet: rablósereg, rablóhorda. Bebizonyította már ezt (ál)tudományos módszerrel (ál)tudományosan is valaki?
Ha nem: miért hangoztatják? kik hangoztatják? Mondva mondják - ismétlik azt is: zsákmányolni mentek, zsákmányoltak. Hadak, idegen területekre betörő hadak mikor nem zsákmányolnak? Ez jóformán együttjárója a háborúskodásnak.
Világos, ez a két fogalom: zsákmányolás és rablás valójában egymásnak csak szinonímája. S az is: hogy a rablás megbélyegzőbb.
Valamilyen ellenséges érzület lopakodik, lappang itt, s tetten érhető ebben a megbélyegző szándék, a rosszhiszeműség. Azért minősítik rablóhadjáratnak ezeket a tudományosan mindmáig nem elemzett hadműveleteket - mert meg akarjuk bélyegezni őket. Vagyis: tendenciózusan ítélnek, ellenségekként ítélik meg őket. Lehetséges-e, hogy olyan gigantikus hadivállalkozásokat, amilyenek a "vezérek korában" zajlottak, ne vezesse más, mint a zsákmányolás, harácsolás vak ösztöne, a szerzés vágya?
Ki hiszi ezt? Ki hiheti? Miért mond ellent a rablóhadjárat a hadseregnek?
Ha egy ország, egy állam haderejének kizárólagosan rablás a célja, úgy a hadsereg legfőbb gazdájának, az államnak is szükségszerűen rablóvá kellene válnia, rablóállammá, amelynek ez az egyetlen törvénye, s így mélységesen társadalomellenes, vagyis: ellentétbe kerül önmagával és önmagát semmisíti meg.
A magyar haderő, illetve a tizedik évszázadi magyar állam merőben más jellegű volt, tényei tanúsítják.
Mikor ér már véget a szellemi rablóháború?
MIRŐL VOLT SZÓ TULAJDONKÉPPEN
A magyarok e hatalmas arányú, hét évtizedes, egész Európára kiterjedő offenzív hadicselekményeik során szüntelenül véreztek, pusztultak s hadműveleteik végrehajtásában kényszerűen elmentek az emberi erőfeszítések határáig. A seregek tagjai valamennyien kockára tették életüket és pusztultak, pusztultak szakadatlanul, hiszen a kirajzó, támadó seregek itt is, amott is ellenállásba ütköztek, s így sohasem térhettek meg teljes létszámban.
Mindezt hitvány tárgyakért, anyagiakért vállalták csupán? Ki hinné, ki hihetné el ezt?
Zsákmányért? Ha zsákmány kell, biztosabb módját is találhatják ennek: leutánozzák Nagy Károly példáját, minden hódító, minden területrabló példáját: körülkerítik, elfoglalják a szomszédos területeket és módszeres alapossággal, római-germán alapossággal kifosztják azt, de úgy, hogy helységeit elpusztítják, várait letarolják, lakóit kardélre hányják. A legnagyobb zsákmányt ez hozta volna, mérhetetlen Nagy Károly-i zsákmányt (és Nagy Károly-i "dicsőséget'); sok zsákmányt aránytalanul kisebb kockázattal, erőpazarlással és saját-élet pazarlással. Miért nem ezt az utat, minden hódítók útját választották, ha már zsákmány kellett, zsákmány, zsákmány, egyedül zsákmány.
Fosztogattak. Tény és való. De hát a többiek? A világtörténelem többi hadivállalkozása, expanziós hadserege? Azok szent ostyát vittek, osztogatták a szent könyvet és kenetet? kenyeret és bort? liliomot és gyertyát? s fosztogatás, rablás, prédálás eszükbe sem jutott? Mások nem szereztek zsákmányt? Mások nem fosztogattak?
Vegyük Nagy Károly hadjáratát az avarok ellen! Némelyek ezt teljesen rendjén levőnek találják. Hát igen, a nagy Nagy Károly előtt lehasalni illendő, mert nem véletlenül lett nagy! Nagyszerű győzelmei tették azzá, nagyszerű tettei. Az emberiség érdekében? Úgy bizony! A népirtó gőzhenger! A példás alapossággal megszervezett népirtás, tömegmészárlás és világméretű rablás. Nagy Károly nagyságát, zsenialitását ki vitatná? Ő szervezte meg mesteri fokon - nem az ellenséges katonák, hanem a védtelen tömegek, gyermekek, aggok, asszonyok példátlan hidegvérrel véghezvitt lemészárlását. A titkos erők győzelmét, a nemzetközi árulást. Nagy Károly a modern népirtás lángeszű előfutára. Kő kövön nem maradt, ahol serege elvonult. Tökéletesen illik rá költőnk vallomása:

"Vár állott, most kőhalom! Kedv s öröm röpködtek;
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek."

Nagy Károly véres gőzhengere után mégcsak kőhalom sem maradt: a föld színéig letarolt mindent, s hatalmas területeket tett néptelen holt vidékké, emberelőtti pusztasággá. De megérte. Nagy Károlynak megérte: hosszú karavánok vitték Frankhonba az avarok kincsét, aranyát: mindent elvittek, ami megfogható volt és amit érdemes volt. Nagyon megérte Nagy Károlynak! Európának is, amely csaknem egy századra véres káoszba szédült. Némely területeken az emberi kultúra századokkal döccent vissza. Talán érdemes volna egyszer ezt is megvizsgálni: mit jelentett szigorúan az emberi kultúra szemszögéből Nagy Károly hadjárata? mert az, amit ő itt művelt, nem más mint legirtózatosabb népirtás, kultúrarombolás, s a világtörténelem talán legnagyobb arányú rablása, amit valaha is elkövettek egy ország, egy birodalom ellen.
De még ennek a hadjáratnak sem a könyörtelen rablás volta célja, hanem az avarok leverése és a szisztematikus népirtás: így soha még a kegyetlenségéről hírhedt ókori rabszolgatársadalom, a római birodalom megtorló légiói sem pusztítottak. Micsoda ostobaság, szolgaszellem és rosszindulat kell ahhoz, hogy mindezt rendjénvalónak, helyénvalónak ítélve, és minden egyéb hasonló rémtettről megfeledkezve, a magyarok nyugati hadjáratait "kalandozások"-nak minősítsék, zsákmányszerző portyáknak.
Örök szégyene ez a magyar históriaírás hiperkritikusi szakaszának. Világosan kell látnunk: a harácsolás, a szerzés, rablás, a kalandozó rabló ösztön semmiképpen sem függhet össze a szkíta népek Kárpát-medencei visszaáramlásaival: aki rabolni akar, az rabolhat - és rabol is - bárhol is - ahol erre megvannak a lehetőségei. A szkíta népeknek nem kellett volna ahhoz a Kárpát-medencébe telepedniök, hogy rablóhadjáratokat indítsanak.
Mi több, a dolog éppen fordítva áll; a Kárpát-medence gazdagsága köztudott. Az ide visszaáramló szkítaság nem koldus, néptelen és terméketlen területre tért ide vissza, hanem Európa egyik legbővebben termő leggazdagabb területére, ahol mérhetetlen kincsek fogadták őket. Sürgető okuk tehát rablásra nem volt, ellenkezőleg: ha azelőtt netán rablóhadjáratokat terveztek volna, itteni megtelepedésük után azt mindenképpen el kellett volna ejteniök, legalábbis addig, amíg kimerítik, felélik az itt talált kincseket. A másik kizáró ok: ha az iderajzó szkíta népek idegen etnikumú népeket találtak volna itt, úgy ezeknek legyűréséig, saját uralmuk megszilárdításáig öngyilkossággal határos lett volna a "rablóhadjáratok" végrehajtása. De még abban az esetben, ha - miként a történelmi tények ezt igazolják - rokonfajú, saját etnikumú, saját nyelvükön beszélő népeket találtak itt, még akkor is, a visszaszerzésért a megszálló idegen hatalmakkal folytatott háborúk, az idegen csapatok, betolakodók kiűzése, továbbá a honfelszabadítással óhatatlanul együttjáró, mélyreható társadalmi-gazdasági, politikai-katonai változások végrehajtásának annyira le kellett kötnie a honvisszaszerzők energiáját, hogy a legsúlyosabb és a legnyomósabb ok nélkül semmiképpen sem dönthettek volna kifelé irányuló hadjáratok végrehajtása mellett, kivált, ha azok célja nem volt volna más - csupán harácsolás. Még továbbmenve: a honvisszafoglalóknak még azt is számításba kellett vennie, hogy e nyugati irányú "kalandozásokkal", aligha öregbítik nyugati népszerűségüket. Magyarán: számolniuk kellett azzal, hogy e hadjáratokkal maguk ellen hívják ki, s esetleg frontba tömörítik maguk ellen a nyugati népeket.
Világos tehát: nagyon súlyos okának kellett lennie, hogy a honvisszaszerzők háromnegyed évszázadon át, illetve több mint egy évezreden át megújuló hullámai újra meg újra, méghozzá nyomban a honvisszafoglalás után megindították nyugati irányú támadó hadjárataikat.
Nagy kérdés: mi volt, mi lehetett ez az ok? Ha egy szűk, idegen fegyveres erővel betelepülő katonaréteggel számolnánk, úgy bőven volt aratni valója idebent az országban, miért lett volna szükségszerű hát számára, hogy "rablóhadjáratokat" indítson nyugati országok ellen?
De rabolhattak volna bőséggel azelőtt is. Ámde azelőtt sem tették ezt.
Folytattak ugyan az árpádi honvisszafoglalást megelőzően is hadjáratokat nyugati területek ellen, ezeket azonban még a legrosszabb indulatú beállítás szerint sem lehet rablóhadjáratoknak nevezni, mivel ezek a szövetségeseikkel kötött megegyezések alapján végrehajtott stratégiai hadmozdulatok voltak. Az ún. "kalandozó v. rablóhad járatok" mögött tehát valamiféle nagy titok lappang. E titok megfejtése a magyarok ősi múltjának ismeretlen területeire vethet fényt. Vajon miféle titkos összefüggések rejlenek it?
Mégiscsak képtelenség, hogy népek sora - mégha ugyanannak a népnek különböző ágai, újra meg újra mérhetetlen anyagi és véráldozattal, gigantikus erőfeszítéssel "kalandozó", v. "zsákmányszerző" hadjáratokat folytasson megújuló rohamokban egy évezreden át! Próbáljuk csak felmérni azt is, mibe kerültek ezek a "kalandozó hadjáratok", "rablóhadjáratok" magának a szkítaságnak? Megállapíthatjuk, hogy ezek az áldozatok legalábbis vetekszenek azzal az állítólagos "zsákmánnyal", amit állítólag szereztek. Igaz, az avarokról tudjuk: roppant kincseket halmoztak fel. Onnan tudjuk ezt, hogy mikor Nagy Károly évtizedes harcok után szétzúzta és - ne szépítsük a dolgot - könyörtelenül elpusztította, földig rombolta és kirabolta az avar birodalmat - óriási, aranykincsekkel megrakott, végetnemérő kocsisorral tért vissza birodalmába. Nagy Károly talán visszaszerezte a rabolt kincseket?
Hihető volna, ha nem ütköznénk abba a közismert ténybe, hogy az őskortól Nagy Károlyig és azt követően is - éppen hazánk területe volt Európa legfontosabb aranyközpontja: gazdag aranybányák sora működött itt és ontotta az aranyat már az időszámításunk előtti évezredben: Magyarországnak már azokban az időkben fejlett aranybányászata, nemesfém-feldolgozó ipara és fémművessége volt.
Az arany központi lelő- és kitermelőhelye kétségkívül a Kárpát-medence volt. Az aranykincseket tehát itt termelték és innen származtak el - ha ugyan elszármaztak. Akkor pedig miért? Miért lett volna szüksége ennek az akkoriban leggazdagabb országnak a szegényebbek sovány és fakó kincseire? Hisz amúgy is dúskálkodhattak aranyban, ezüstben.
"ARANY, EZÜST, GYÖNGY: ANNYI VOLT AZ NEKIK MINT A KAVICS, MIVEL SAJÁT FÖLDJÜK FOLYAMAIBAN TALÁLHATTÁK MINDEZT" - mondja Anonymus.
Bárhogyan is forgassuk - elénk mered a kérdés: miért? Bizonyos az is: nem aranyért, de valami még aranynál is nagyobb és fontosabb kincsért. Többért, mint aranyért: életért!

RÉGI SZABAD MAGYAROK VITÉZSÉGÉRŐL, ELLENÁLLHATATLAN EREJÉRŐL Érzékeltetésül, bepillantásul ezekbe a hadműveletekbe és a magyar vitézek küzdelmeibe, tetteibe, Liudprand műve alapján kissé részletesebben kitérünk e hadjáratsorozat két olaszhoni mozzanatára.
Liudprand cremonai püspök leírásából mozgalmas, színes, életeleven képe bontakozik ki a X. századi támadó jellegű (offenzív) régi magyar hadviselésnek, a magyarok páratlan vitézségének, harcközpontú életszemléletének és minden ellenállást elsöprő katonai fölényének.
Arnulf - "halála és fiának trónralépte első évében nagy sereget gyűjtenek s meghódítják a moravanusokat, akiket Arnulf az ő segítségükkel legyőzött vala. Elfoglalják a bajorok földjét is. A városokat lerombolják, a templomokat felperzselik, a lakosságot lemészárolják, s hogy maguk iránt minél nagyobb rettegést keltsenek, isznak a megöltek véréből. (?) Erre (gyermek) Lajos király, látva népének pusztulását s amazoknak kegyetlenségét, övéit megfélemlítéssel bátorságra tüzeli s akasztással megfenyegeti mindazokat, akik a tervezett háborúból kivonják magukat. Hatalmas seregének tehát eléje sietett ezen elvetemült népnek a megszámlálhatatlan sokasága. Alighanem, hogy a szomjas ember mohóbban nyúl a hűs ital után, mint ahogy e kegyetlen nép várta a csata napját. De nem is volt másban öröme, mint a csatában." Amint abban a könyvben, "a mely eredetével foglalkozik, olvastam, az anyák a fiúgyermekek arczát mindjárt a születés után éles késsel összevagdalják, hogy tűrjék el a sebek fájdalmát, még mielőtt az anyatejet táplálékul bevennék. Igazolják ezen állítást azok a sebek is, amelyeket az életben maradtak az elhaltakért való fájdalmukban önmagukon ejtenek; Istent nem ismerve, kegyetlenségükben vért ontanak könnyek helyett!"
Liudprand két olyan tényt hoz fel itt a régi magyarok szokáshagyományaiból, amelyből hiteles ókori kútforrások alapján tudjuk, hogy a hunok népszokásai közé tartoztak: a fiúgyermek arcának születés utáni felhasogatását, s mintegy kijelölését arra, hogy élete nem az elpuhult élvezetek keresése, hanem a haza szolgálatának szent hivatása; összefüggésben áll ezzel az a másik sajátos szkíta népszokás, miszerint hőseink, vezéreink, szeretteik elvesztése fölötti igaz fájdalmuk jeléül a férfiak, az asszonyi lélekgyöngeség könnyeit megvetve, arcukat felhasogatva borultak a halott fölé, hogy rá vérkönnyeiket hullassák; az asszonyok hajukat tépték, arcukat marcangolták és ruhájukat szaggatták: ez a szokás fakuló nyomokban - a kereszténység ellenére - mindmáig fennmaradt. A Liudprand által ismertetett két ómagyar népszokás a magyar-hun-szkíta azonosság két bizonyítéka. Kincstáriak természetesen ezt nem tűrhették s kisütötték, hogy Liudprand téved és összekeveri egymással (a két azonos népet) a hunokat és a magyarokat. "Lajos király egybegyűjtött csapataival már Augustába jött, abba a városba, a mely a svévek és bajorok, vagyis a keleti frankok határán fekszik, midőn hírül hozták ennek a népnek nem váratlan és nem óhajtott közeledését. A következő napon tehát összecsapnak a Lemannus folyó melletti síkságon, amely terjedelménél fogva alkalmas a csatározásra; megtámadták a vérszomjas és harcias magyarok a még alvó keresztényeket. Többeket előbb ébresztett fel a gerely, mint a harci rivalgás, másokat pedig a kiket fekhelyükhöz szegeztek, nem költött fel sem a csatazaj sem a halálos seb, mert előbb száll el testükből a lélek, mint szemükből az álom. Véres küzdelem keletkezík mindenütt s a turkok hátat fordítva, mintha menekülni akartak volna, jól irányított nyilaikkal igen sokat terítenek le.
Ha dicső, s hatalmas Urunk, beborítani kezdi Bús felhőkkel a fényt, ragyogást a fürtös Apollón, És ha az ég végtől végig zeng, zúg a vihartól És ha cikázik a Dörgő trónjáról kibocsájtott Villám: hogy hogy fél az, ki fehért feketére cserél fel Vétkének tudatában fél a szívébe tekintni: Hátha az égi tűz s ő egyidőben még elenyészik. Épp így, tegzek ürülve, süvöltnek a messzire röppent Nyilak, erős pánczél repedez, hasadoz ki-ki hátán, Mint a mikor zuhogó jég elpaskolja vetésünk És útján támad kopogó zaj, lárma tetőnkön: Döngnek a bőrsüvegek, csapkodják kardok azon kép, S hullnak a holt tetemek, repülő nyíl átszegi őket."

"A lenyugvó nap már hét óra felé járt s Mars isten még Lajosnak kedvezett, midőn a ravasz turkok leshelyeket állítván fel, futást színleltek. Midőn a király népe nem tudván a kelepcéről, őket hevesen üldözőbe vette, előtörtek mindenünnen a leshelyekről s már-már legyőzve lekaszabolják a győzőket. A király maga is rémülve látta, hogy a győzelem vereséggé változott s annál keservesebben fogadja a váratlan csapást. Látni lehetett erdőket, szántókat szerteszét heverő holttestekkel, vértől pirosló patakokat s folyókat. A lovak nyerítése és a kürtök recsegése még inkább rémítgette a menekülőket, az üldözőket pedig egyre előre hajtotta.
A magyarok végrehajtván tervüket, a számtalan keresztény lemészárlásával nem elégítették még ki gonoszságukat, de könyörtelen dühükben gyújtogatva végigszáguldozták a bajorok, svévek, frankok és szászok földjét. Senki sem merte érkezésüket bevárni, legfeljebb olyan helyeken, amelyeket nagy munkával vagy a természeti előnyök igénybevételével lehetett megerősíteni. A nép néhány évre adófizetője lett a magyaroknak."
A cremonai püspöktől, mint olyan szerzőtől, aki a másik oldalon áll, nem várjuk el, hogy itt-ott akaratlanul is ne bocsátkozzék némi túlzásba jelzőit illetően, de szándékos torzítással, történelemhamisítással senki sem vádolhatja őt; megóvja őt ettől tisztessége s így mindvégig tárgyilagos marad: ez adja művének értékét.

A SZENT GALLEN-I ESET
A külső hagyomány magyarellenes szemlélete hatalmas erővel uralkodik az elidegenedett magyar történelemszemléleten, mindinkább annak a szemléletét tükrözi. Sebestyén Gyula is ennek a hatása alá kerül, fölfogván, hogy kifosztottak egy várat, várost vagy kolostort meg miegyebet. Kifosztották? Hallatlan! De volt-e vajon még olyan hadjárat, ahol a győztes hadsereg nem fosztotta ki a birtokába került területet?
Még jó, hogy nem azért ítélik el a külháborúzó magyar hadsereget, miért nem vittek ajándékot s nem halmozták el válogatott csencsembencsemekkel, füldugaszokkal, ajakcsíptetőkkel az érintett területek lakosságát és liliomot és díszkoszorúkat se vittek. Érthető, hogy a nyugati források fájlalják az árpádi honvisszafoglalóktól elszenvedett csapásokat és krónikásaik ezt szóvá is teszik. A mi hivatalos historikusaink feladata volna, hogy kellő tárgyilagossággal megvilágítsák a történteket s kimondják, semmi rendkívüli nem történt, az is csak halkan, semmi olyasmi, amit nem kellene efféle hadicselekményeknél elkerülhetetlennek tekinteni, mi több bízvást rámutathatnának arra - a szokásos túlzásokból az igazság tárgyilagos kihámozására törekedve -, hogy a magyarok szokatlan emberséggel jártak el: semmi nyom például arra, hogy ok nélkül öldököltek volna és tömegesen lenyiszakolták volna a lakosságot. Ellenkezőleg, miként a Szent Gallen-i eset is mutatja, szinte példátlan emberséget tanúsítottak; ennél lovagiasabb, humanitáriusabb eljárást a legeszményibb hadseregtől is bajosan lehetne elvárni.
Vegyük mindjárt a Szent Gallen-i kolostorban történteket, annál is inkább, mivel ez mély nyomot hagyott a magyar történelmi képzeletben. Némileg Ekkehard mester (XI. sz.) nyomán vázoljuk a történteket.
A 926-os évben egy magyar katonai egység berontott Svájcba és letáborozott a Sankt Gallen-i kolostor udvarában. Közeledésük hírére a szentatyák mind elmenekültek, csak az ütődött-hibbant Heribald várta meg a magyarok érkezését, noha nem lehetetlen, csupán tettette magát, de nagy tehetséggel játszotta az idiótát.
Heribaldot a magyar hadfiak egy kicsit meghergelték s hirtelenében - viselkedésében kihívónak tűnt - le akarták vágni, de rájöttek, félkegyelmű, békében hagyták. A boros hordókat a kolostor pincéjéből kihordták, volt bor ott bőséggel, tetejüket leverték s ihatott mindenki amennyit csak akart. A magyarok "a vegyítetlenül ivott bortól felhevülve rettentő hangerővel isteneikhez ordibáltak" (=harci dalokat énekeltek). Tolmácsuk, egy keresztény pap, velük ordibál (=kurjongat és énekel) - Heribald szerint -: mivel kényszerítették rá... miután pedig kitombolták magukat, a pap-tolmács, aki ugyancsak felhevülhetett a bortól - saját nyelvükön elfújja a "Sanctificat nos Domine" kezdetű egyházi éneket. (Számolnunk kell vele, hogy Heribald is velük üvöltött.) Végül pedig jöhetett a pecsenye, a penitencia és vele a bűnbocsánat. (Ekkehard: Casus St. Galli V. c. 54.)
Megható a kiabálásra kényszerített pap-tolmács históriája, ki végül is vezeklésül egyházi dalt énekel. Ámde miként lehet valakit ordibálásra, éneklésre kényszeríteni? S itt - a papok hagyományos borszeretetét ismerve - arra kell gondolnunk, arra is rákényszerítették, hogy versenyt igyon velük. Mivel pedig ez a derék egyházfi magyarul is tudott, értette az éneket s ismerős fülnek, felhevült szívnek az aligha lehetett kellemetlen. Az ünnepség tovább folyt (Heribaldot egyébként nem azért nem bántották, mert ártalmatlannak vélték, "hanem mert az ókoriak hite szerint a félkegyelműséget annak jeléül tekintették, hogy érintkezésben áll a felsőbb hatalmakkal"). (L. Riedl Frigyes: A régi magyar irodalom, 52. kézirat)

A MAGYAR ARANYÉHSÉG ÉS ZSÁKMÁNYSZERZÉSI VÁGY CÁFOLATA LIUDPRAND CREMONAI PÜSPÖKTŐL
Liudprand püspök a páviai csatáról is beszámol. Leírásai hiányt pótolnak, mintegy közelebb hozzák, megelevenítik a régi magyaroknak azokat a küzdelmeit, amiről emléktelenítéssel felérő adatirtás és ócsárlásból fakadó érdektelenség miatt oly keveset tudunk.
"Berengár halála után, Rodulfus távolléte idején a magyarok dühe Salardus vezérlete alatt egész Itáliában érezhetővé vált, annyira, hogy Pavia városának falait sánccal vették körül és köröskörül lecövekelt sátraikból állották útját azoknak, akik onnét kijönni akartak. Ezek bűneikkel szolgáltak rá, hogy sem szembe nem szállhattak velük, sem ajándékokkal meg nem vesztegethették őket. Újra kibontakozott a nagy ég borújából a napfény És a kos útja felé közelítve a hegyre borult jég- S hótakarót melegítve elolvasztja; Aeolus Féktelenül lihegő szeleit kibocsájtja magából. Ekkora bősz magyarok hada rajtüt a városerődre S tűzbe borítja. A tűz viharoknak a szárnyain indul És fölszíva magasra rohan s szanaszét harapódzik. És nem elég, hogy a tűzvész lángja elemészti a várost, Végromlást kiabálnak a minden irányból előtört Gyors magyarok s lenyilazzák azt, Kit a tűz nem emészt meg."
Íme, ilyennek mutatja a régi magyarokat a túlsó táborhoz tartozó derék püspök emberi leírása. És ezek a sorok, ha akaratlanul és közvetetten is, éppen a rájuk sütött elsőszámú rágalmat leplezik le. Vitézi sereg volt ez, nem zsákmányra éhes horda. Mert miként Liudprand tanúsítja, még a felajánlott s fáradság nélkül megszerezhető kincset sem fogadják el: visszautasítják a megvesztegetésükre szánt ajándékokat is. Liudprandnak ez a passzusa a rágalmazók ellenében Anonymust igazolja, aki így jellemzi őket:
"NEM KÍVÁNTÁK A MÁSÉT, MINTHOGY MINDNYÁJAN GAZDAGOK VOLTAK, SOK ÁLLATNAK ÉS ELEGENDŐ ENNIVALÓNAK A BIRTOKOSAI."

Magyar főurak a X-XII. századból
Az első alak rekonstruálva bizánci hatást mutat. A második a pécsi domborművek nyomán van rekonstruálva és a nyugati hatást mutatja; a harmadik a Gertrud Codex magyar alakja Nemes Mihály rajza (Magyar Jelmez)

A POZSONYI CSATA
Mi volt hát a magyar külháborúk oka?
Mielőtt felelnénk az okokra, rá kell mutatnunk a közvetlen előzményre, arra, mi robbantotta ki a tizedik évszázad Nyugat elleni nagy hadműveleteit. Annál is inkább meg kell tennünk ezt, mivel történelemszemléletünkben divatossá vált (mesterségesen ráerőszakolt, tekintélyelvekkel rátukmált) csőlátás valósággal ránevel arra, hogy összefüggéseikből és az ok-oksági viszonyból kiszakítottan szemléljük. A Nyugat elleni háromnegyed évszázados magyar offenzívát - a Nyugat robbantotta ki; pontosabban: a pozsonyi csata.
Mint tudjuk: 907-ben fejeződött be az árpádi honvisszafoglalás, a betolakodott idegen fegyveres csapatok kiűzése, a vazallus fejedelemségek leverése, az ország belső rendjének kialakítása és az ország ősi határainak újból való kitűzése. Ellenállhatatlan történelmi szükségszerűségek folytán Európa közepén újra helyreállt - ki tudja hányadszor az évezredek folyamán - a központi szkíta birodalom. Egy évszázaddal az avar birodalom nemzetközi fegyveres erőkkel és titkos eszközökkel véghezvitt elpusztítása után, fél évezreddel az ugyanígy megdöntött hun birodalom és az azt évszázadokkal megelőző szarmata, jász (jazig), dák (daha), pannon stb. stb. szkíta birodalom elpusztítása után ismét kivívta a történelmi szükségszerűség és ésszerűség és a szkíta népek ereje az ősi szkíta birodalom helyreállítását. Csak mi, a huszadik század poklából visszatekintő és valós történelmet elködöző történetírás homályán áttekinteni képes emberek mérhetjük fel a maga igaz mivoltában az esemény felmérhetetlen jelentőségét: a forrongva kialakuló nagy nyugati és keleti népcsoport-tömbök között újra helyreállt a természetkijelölte keretek (Kárpát-medence) és évezredek szentesítette határok között az a központi hatalom, amely természeti és történelmi adottságainál fogva a néptömbök közötti egyensúlyozásra volt hivatott, és amely - még későbbi megtört és ezerféleképpen rombolt formájában is - jól-rosszul - ezt a szerepet töltötte be egy évezreden át a pángermán és pánszláv népsokadalmak közé ékelődötten Európa keleti védőbástyájaként.
A Hungáriának, avagy Magyarországnak nevezett új szkíta birodalom új egyensúlyi helyzet kialakításának irányába hatott, noha a korabeliek számára ez felismerhetetlen maradt. A kortársak csupán az új helyzet előidézte fenyegetést érezték, s a terjeszkedő német imperializmus, a már ekkor kialakuló "Drang nach osten" hatalmi mohóságában nemhogy nem ismerte fel, de a védőtartóoszlopot ellenséges falként érzékelte, amely terjeszkedő hatalmát korlátozza, s ezért lerontására tört. Így került sor a pozsonyi ütközetre.
Alig hogy befejeződött a magyar honvisszafoglalás, már itt voltak germán vezetéssel a nemzetközi fegyveres erők leszámolásra kész roppant hadai, Pozsony ősmagyar váránál az ország kapujában.
A hazájukat visszafoglaló magyarok még nem támadtak nyugat ellen. Alighogy befejezték a Magyarország területére betolakodó idegen, zsoldos katonai erők kiverését az országból, máris itt voltak az éhes új hódítók, a nagyhatalmi álmok megszállottai. Még messze a jövőködében, netán a semmi ködében úsztak a majdani ún. "kalandozó" hadjáratok, mik az ekkori megtámadtatás nélkül tán sosem is jöttek volna létre, és a germánság már ekkor, 907-ben tervet dolgozott ki a sebeiből alighogy felépült, alighogy újjáalakult Magyarország szétzúzására. Pontosan egy évszázaddal az avar birodalom embertelen vadságú szétrombolása után a magyar honvisszafoglalás befejezése évében, 907-ben százezer főnyi hadsereg indul a magyarok megsemmisítésére: a szárazföldi csapatokat dunai hadihajók kísérték. A Pozsonynál 907 júliusában lezajlott többnapos ütközetben azonban a magyarok tönkreverték a germán hadakat. Számunkra itt az a lényeges, hogy a magyarok elleni harcban egyesült germánság már ekkor, 907-ben, a magyar honvisszafoglalás lezárásának évében megindult a pusztító támadásra.
S miként a hunok, avarok stb. elleni régebbi tervek kidolgozásakor, a főszerepet a terv létrehozásában az oligarchia mellett ezúttal is a főpapság vállalta. Mi több: az új terv kidolgozója és kimódolója éppen a germán klérus volt. Tanúsítják ezt a terv gyakorlati kivitelezésének tényei.
Mit akartak elérni? Hódítani, hódítani minden áron. Közép- és Nyugat-Európa összefogása, együttmunkálkodása helyett háború a közép-európai pillér ellen. Működtek a régi hibás beidegzettségek. És beindultak a pusztító viaskodások évszázadokra kiható nagy gépezetei.
A magyar katonai erő szétzúzta az országba betörni készülő óriási nemzetközi haderőt. Véres fővel kénytelenek voltak elmenekülni. Meghökkenő fegyvertény ez: a honvisszafoglalást még teljesen be sem fejezett magyarság már ekkor is nagyobb katonai erőt képvisel, mint az ellene támadó nyugat egyesített hadereje.
Elsőrendű bizonyíték is ez a tény: tanúsítja a hamis, hazug híresztelésekkel szemben, hogy a Kárpát-medence lakossága, etnikuma akkor - és Árpád előtt is - magyar volt, illetve azt, hogy itt nem éltek más etnikumú népek, nem éltek olyan ellenséges etnikumok, akiket le kellett volna győzni, hiszen akkor nem őrződhetett volna meg, nem jöhetett volna létre a magyar haderő ekkora ütőképessége. A katonai támadás intő jel volt a magyarok számára: nyilvánvalóvá vált, mit várhat a magyarság a nyugattól.
Le kellett vonni a támadás tanulságait.
És még egy év sem telt bele, és megtörtént a magyar visszavágás: magyar csapatok pusztították végig Szászországot, Thüringiát.
A pozsonyi csatát követően, miként Kézai írja - "Morvaországot és Cseh-országot fosztották ki minden vagyonából, és a csatában megölték fejedelmüket, Vratiszlávot." Kézai Simon mester itt keményen, mondhatnánk ellenségesen fogalmaz, jóllehet igazságérzetét vitatni sem lehet; ő sem tud azonban mindenütt és mindenben ellene szegülni kora klerikális szerzői magyarellenes beállítottságának s ezért emeli ki többi középkori krónikásainkkal együtt a velejáróját a fegyveres konfliktusnak, azt ami elkerülhetetlen kísérőjelensége mindmáig a háborúknak: a dúlás, a fosztogatás, s ez azért hangsúlyozódik ki különösképpen, mert más népek historikusai a kedvezőtlen tényezőket általában elnyelik, elhallgatják: szidjuk magunkat és ők is szidnak bennünket; ők betartják a "magunkról csak jót" elvet, mi éppen fordítva, így aztán a kép feketére sikerül: ily módon bélyegződnek eleink hadműveletei barbár dúlásoknak, rablóháborúknak, zsákmányszerzést szolgáló "kalandozásoknak", míg ellenségeink orvháborúi, hódító eszkalációi, rablóháborúi magasztos és dicsőséges hadi vállalkozásokká dicsőülnek. A nemzetlélekölésnek ez is egy hatásos módszere.
Elsikkad a krónikás szövegben a hadjárat valódi mibenléte, oka és célja is, s mindenre csupán a történelmi tényekből és összefüggésekből, előzményekből következtethetünk, az előzmények közt pedig megtaláljuk:
- az avar birodalom szétzúzása utáni szláv beszivárgást az ősi Magyarország területeire,
- a vazallus frankoszláv fejedelemség létesítését ős Szepességben, Felvidéken,
- hozzászámítva mindazokat az atrocitásokat, hatalmi visszaéléseket, amik - miként azt napjainkban is tapasztaljuk - óhatatlanul együtt járnak az idegenuralommal, s amit a betolakodó önkényének nevezhetünk.
Bizonyosra vehető hát, hogy büntető expedícióról van szó, megtorló hadművelet-ekről: ezért első dolguk az árpádiaknak a cseh föld végigdúlása.
Volt azonban más oka és célja is ennek a hadműveletnek: nevezetesen az ország köré települt ellenséges gyűrű meggyengítése és szétzúzása.

ISMÉTLŐDŐ VILÁGTRAGÉDIÁK
Korról korra megsemmisülő szkíta birodalmak.
Félre kell vetnünk a tizedik századi magyar haditettekre (s az egész korra) tévedésből és ártó szándékkal ráaggatott hamis címzéseket. Átfogó tüzetes vizsgálatra van szükség, ezekben a kérdésekben is; meg kell ejtenünk az évszázadokon át elmulasztott elemzéseket.
Mindenekelőtt látnunk kell: nem elszigetelt folyamatokról van szó és semmiképpen sem a történelmi összefüggésekből kiszakadt, attól független, gyökértelen jelenségekről, harcicselekedetekről.
Tüstént szemünkbe ötlik: nem Árpád magyarjai kezdték a nyugat elleni külháborúk sorozatát, hanem őket jó évezreddel megelőzve a szkíta népek egymást követő hullámai, a pannonok, szarmaták, jász-jazigok, daha-dákok, hunok, korai avarok, griffes-indások, s csak e folyamat zárószakaszában a magyarok.
Mindezek a szkíta népek, mihelyt visszatelepültek a Kárpát-medencei őshazába, jószerivel azonnyomban megkezdték a nyugat felé irányuló támadó hadműveleteiket. A történelmi tények nem hagynak semmi kétséget aziránt, hogy egy teljes évezredet áthidaló grandiózus folyamatról, katonai cselekménysorozatról van szó. Ez a gigantikus eseménysorozat semmiképpen sem szűkíthető le a magyarok tizedik évszázadi külháborúira.
Mert nem a magyarok kezdték el gyorsan mozgó könnyűlovasságukra támaszkodva a nyugat elleni rajtaütésszerű hadműveleteket, hanem egy évezreddel korábban a Pannóniának nevet adó pannonok, akiktől rettegett a világbíró Róma, majd nyomukban a szarmaták, akik lobogó fehér gatyában, ümögben száguldozták be frissröptű lovaikkal az etnikai forrongás állapotában levő nyugati tartományokat s verték vissza a nagy rabszolgatartó hatalom hódító hadait a Duna vonalánál, ugyanúgy a keleti pusztákról, a nagy szarmata síkságról - a későbbi Dagesztán-Dahesztán tájáról - visszaáramló ősszkítamagyar daha-dákok, akiknek az égvilágon semmi köze a Balkánról több mint egy ezredév eltelte után felszivárogni kezdő valach-ruminokhoz, majd a nyugatot nemcsupán rajtaütésszerű hadműveletekkel riogató, de az egész Európa visszafoglalására, nyugatrómai és keletrómai birodalom beolvasztására készülő (és őket adófizetővé is tevő) hunok, majd utánuk a hatalomban hozzájuk mérhető korai és kései avarok, végül pedig a magyarok.
Mindezeket a szkíta népeket a Kárpát-medencei őshazába behatolt és itt zsarnokoskodni kezdő idegen népelemek kiűzésének karizmatikus parancsa, isteni elrendelés kényszerítette ide a nagy keleti pusztaságokról, s mihelyt visszafoglalták, birtokba vették az őshazát, jóformán még meg sem melegedtek itt, máris megkezdték nyugat felé irányuló támadó kirajzásaikat, nép nép után, hullám hullám után. Miért? Mi vezette, késztette őket ezekre a hadműveletekre? S miért volt valamennyiök számára annyira sürgős ez a késztetés, hogy haladéktalanul nekivágtak ezeknek az óriási áldozatokkal járó párviadaloknak?
Mi volt az ok? Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egymást követő sora egy évezreden át? Miért volt elkerülhetetlen ez? Mit akartak elérni?
Míg ezekre a kérdésekre nem találjuk meg a választ, nem mehetünk tovább, mert ezek a kérdések választ követelnek, történelmi tényekre alapozott, módszeres, helytálló választ. Világok pusztulására vessük a tekintetünket.
A história, amely a tények feltárója helyett a tények elfedőjévé, eltakarójává vált, világjelentőségű tényeket takart el az emberiség szeme elől, így például Európa ősnépeinek, szkíta ősbirodalmainak pusztulását. Megdöbbentő jelenségek bontakoznak ki a kutató tekintet előtt, világkataklizmák, világbirodalmak omlása, népek katasztrófája: világraszóló s világ sorsára kiható tragédiák, amikről senki, senki semmit sem tud.
Ismétlődő nemzettragédiák.
Európa közepének, ősrégi központjának, Közép-Európának szkíta birodalmait évezredeken át megismétlődve érő tragédiák. A történelem kulisszái, az emberiség emlékezete mögé süllyedt népek, országok tragédiái. Hova lettek Közép-Európa ősszkíta birodalmai?
Hova a Rómát rettegtető pannonok, a nagy pannon birodalom, amelyről még manapság is Pannóniának nevezik Magyarország felségterületeit?
Hova lett a Szarmata-Jász (Jazig) Szkíta birodalom, amelynek csak a neve maradt fenn hajdani peremvidékein, a magyar Szerémségben? (A szkíta Dákország és a dák-daha nép kiirtásának körülményei ismeretesek.)
Évszázadokról évszázadokra megsemmisülő és újraépülő szkíta birodalmak. Évszázadokról évszázadokra megismétlődő nemzettragédiák. A szarmaták után következnek a hunok, a hunok után a korai avarok, a korai avarok után a griffes-indások, a griffes-indások után a magyarok
A magyarok színrelépésekor mind felkísértenek az előző tragédiák, a hun és avar birodalom világégéssel, világpusztulással felérő képei, Attila megöletésének és "Krimhilda csatájának" félelmetes jelenségei. Visszakísértenek az avar birodalom szétzúzásának irtózatos jelenségei Nagy Károly mindmáig leplek alá vont bosszúhadjáratának titkos erővonalaival, népirtó megátalkodottságának követ kövön nem hagyó csapásaival. Csaknem egy évtizeden át dühöngött ez a feltáratlan titkú pokoli háború, ez a kémek, árulók, földalatti brávók, megvesztegetők, gyilkosok, méregkeverők seregeit mozgósító diverzánsháború, métellyel s orgyilokkal győzelmes háború mindaddig, míg ki nem okádták mérhetetlen kincseiket az avar dombok s míg föld alá nem került a nemzet nagyobb része.
Egy évszázad sem telt bele, s a hunok, avarok után itt voltak óriási erőhatalommal a magyarok.
Fél évszázad múltán a régi félelmetes idők kísértettek vissza, immár harmadízben vagy éppen tizedízben.
Feléledt, s talpraállt, ki tudja, hányadízben, a leterített óriás, a szkíta világhatalom. S a létrontó titkos erők ismét gyűrűbe vonták. Hivatalos dilettánsok, akik csak hírből, régi dilettánsok avítt leírásaiból ismerik a fegyveres harcok világát - úgy képzelik a háborút, hogy néhány ember ideát is, odaát is fegyvert ragad és parancsnokai vezénylésére öldökölve egymásra ront s aki a mészárlásban felülkerekedik, azé a győzelem. A valóságban azonban a háborúk már réges régen nem ilymódon folynak, s a háborúkat nem a nyers erő, nem a fegyver, hanem az ész, a szó: a cselszövény, a titkos erők küzdelme dönti el: nem a nyíltszíni küzdelem, hanem a kulisszák mögötti rejtve folyó ádáz viaskodás. S ez nem lehetett s nemis volt másként Nagy Károly háborúiban sem. A dilettantizmus azonban az emberi eszmélkedés és történelmi önmegismerés mérhetetlen kárára, mindmáig valósággal elsikkasztotta a történelemnek ezt a lényegi hátterét minden háttértényezőjével, titkos vonulataival egyetemben.
Mi történt a pannonokkal, Attila hun világbirodalmával? Az avarokkal? Mi történt Nagy Károly avarellenes háborúja során? miként történt meg az ún. "Nagy Károly-i csoda", illetve a csoda mezébe burkolt gyilkolás és titokhalmaz? az, hogy a katonailag mindaddig fölényben lévő avar haderő s az egész avarság elvérzett a nála gyöngébb, alárendelt frank haderővel szemben? Harmadízben (sokadízben) kísértett fel a Kárpát-medencében a végpusztulás, a nemzethalál. S az érintett szkíta (hun, avar, magyar) népek országa mindegyik esetben Európa vezető katonai hatalma volt. Mi történt itt? mi ismétlődött-kísértett fel immár ki tudja hányadízben?
Csak históriai vakság, tudatos obstrukció tagadhatja e gigantikus eseménykomplexumok világpolitikai jelentőségét, világkataklizma jellegét és azt, hogy a katasztrófa körülményei, kísérőjelenségei mindegyik esetben hasonlóak vagy éppenséggel azonosak voltak. Vagyis a fantasztikus katonai fordulatot, világfordulatot ugyanazok a tényezők, ugyanazok a módszerek készítették elő és hajtották végre, ugyanazok a titkos láthatatlan erők: ezek döntő ténykedésének, közreműködésének figyelmen kívül hagyásával az események megmagyarázhatatlanná válnak.
Valójában ez utóbbi három, az európai népek sorára és alighanem az egész világtőrténelemre végzetesen kiható kataklizma semmiképpen sem érthető meg különkülön egymástól elszigetelten, s a hasonlóságok és egyezések révén az egyik kataklizma eseménysora alkalmas a másik megvilágítására is, a hun birodalom szétzúzásának tragédiája rávilágít az avar birodalom végóráira, emez pedig a magyarság tragédiáját előkészítő titkos szövevényekre vet világot.
Hadjáratok sűrű sora vonul el hát szemünk előtt, hatalmas erőfeszítéssel és véráldozattal végigvitt magyar külháborúk vonulata. Miért vívták őket? Ki meri ép ésszel állítani, hogy ezek a külháborúk a puszta kalandvágy kitörései és megnyilvánulásai voltak? Milyen cél, szándék hajtotta őket, miféle rejtélyes erő, miféle kényszerűség? Mi volt e hadivállalkozás-sorozatok kiváltó oka, értelme, célja? Miért vonultak éveken át, évtizedeken át magyar katonák tíz- meg tízezrei, karddal hasítva maguknak utat a nyugati tartományokon át? miféle törekvés mozgatta őket? mit akartak elérni? S ki szervezte meg ezeket a hadakat, miféle késztetések és szükségességek, kényszerűségek láncolata? Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egész sora? Hiszen ezt a sort nem a magyarokkal, mégcsak nem is az avarokkal kell kezdenünk; vissza kell mennünk a jazyk-jászokig, szarmatákig - sőt talán még az agathirsokig, az ősszkítákig. Választ követelnek ezek a kérdések, megalapozott módszeres választ. Akad, aki úgy véli, a válasz már ismeretes, az oka: rablás, harácsolás, zsákmányszerzés, kalandozás. Ámde ezek a had járatok, mint a krónikákból, történeti és kronológiai adatokból tévedhetetlenül kitűnik, szorosan összefüggenek a Kárpát-medencébe történő visszaáramlásokkal. Nem lehet kétséges, hogy e küzdelmeknek össze kell függnie a kárpát-medencei ősmagyarság létének alapkérdéseivel, a honvisszafoglalásokkal, s minden olyan válasz, ami nincs tekintettel erre, csak alapozatlan lehet. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek a hadjáratok a szkíta népek visszaáramlásait, hullámzásait pontosan követve - több mint évezredet ölelnek át, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a hadműveleteknek is nagyon nyomós okának kell lennie, olyan oknak, ami évezredes léptékben is meghatározója lehetett a szkíta népek történetének.
Elemi érdekekért folyt ez az évezredes gigantikus küzdelem: a létért, a szabadságért, a jövőért, az őshaza megvédéséért.
"Európában a szkíták uralkodtak" - vallja az időszámításunk előtt élt Xenophon. Ezt úgy kell értenünk, hogy az ősi Európában - az észak-keletről betörő latinok, germánok, gótok és egyéb népek előtt szkíta népek éltek; szkíták voltak Európa őslakói. Nem a kincsszerzés, s tán mégcsak nemis elsősorban az előrelátó honvédelem - az újonnan visszaszerzett kárpát-medencei őshaza megelőző célzatú támadó hadjáratokkal való biztosítása -, a nyugat-európai ősi szkíta hazák, itt élő szkíta népek (baszkok, katalánok, írek, ibérek, ispánok, svájci hunok stb.) katonai felszabadításának mindinkább elhalványuló hagyománya, nosztalgiája vezette volna egy teljes évezreden át a "kalandozásokat"?
Kezdetben talán igen.
De már az időszámításunk körüli időben bizonyosan más, valósabb ok került az előtérbe: a rabszolgatartó római, majd germán imperializmus mind fenyegetőbbé váló terjeszkedése. Már Attila, a nagy hun király ezért vívta óriású arányú háborúit a rómaiak ellen. Ezért küzdöttek még régebben a szkíta jászok és szarmaták, dákok (v. dahák), s ezért vívta élethalál harcát a hun birodalom örökébe lépő avar birodalom, és ezért az avar birodalom helyébe lépő honvisszafoglaló magyarság.
Ne feledjük: a szkíták - a régiek megállapítása szerint - a világ legigazságosabb népei voltak, s ókori kútfők tanúságtétele szerint, "haszonvágyból, területrabló szándékkal nem vívtak háborúkat".
Következésképpen a szkíta népek évezredes Nyugat elleni támadó háborúit sem a bosszúvágy és területrabló szándék vezette. Valóban nem is törekedtek a nyugati tartományok elfoglalására, jóllehet ezt a tizedik századi magyar haderő is megvalósíthatta volna.
Nem akartak mást, csak az ősi szkíta felségterületek, azaz a Kárpát-medencei ős-szülőhaza felszabadítását és védelmét, biztonságát.

A HADAK ÚTJA mondája, EMESE ŐSANYA ÁLMÁNAK mondája, a késlekedő magyar seregre támadó ÓRIÁSMADARAK (GRIFFEK) mondája, az ARANYKINCSEK, és a CSODASZARVAS mondakör mind ezt igazolja: az isteni elrendelést az őshaza felszabadítására és védelmére. Mindegyik ősmondakör az őshaza természetfölötti erők által elrendelt felszabadítására és védelmére vonatkozik. Mindegyik ősmondakör a természetfölötti erők által elrendelt mágikus visszatérési parancsot sugallja. Íme az évezredes titáni küzdelem fő mozgatóerői!
Párhuzamos tartalom mondákban, történelemben; a párhuzamosság és a karizmatikus cél a leghatározottabb formában minduntalan fölsejlik. Bizonyos, hogy e hadjáratoknak - tán Attila gigantikus Európa-egyesítési terveit kivéve - sohasem volt célja sem a nyugati területek meghódítása, sem a nyugatra költözés. Ezért is homályosul el értelmük a késői utókor előtt.
Ha figyelemmel kísérjük az Európában lezajlott világeseményeket, könnyű rá jönni a rejtett okra: a germán népek és a latinok terjeszkedése. Az egész ősi Európát nagy veszedelmek fenyegették az új rabszolgatartó imperializmusok részéről. A szkíta népek ezért térnek vissza: meg kellett küzdeniük a félelmetes új ellenséggel, megmenteni a kárpát-medencei haza őslakos magyarságát és a nyugaton élő magyarral rokon népeket a római gőzhengertől. A "kalandozó" hadjáratok tehát a kárpát-medencei honvisszafoglalások szerves kiegészítő részei.
De a nyugaton élő ősnépek is rokonságban állnak a magyarsággal. Valójában tehát nemcsupán a Kárpát-medencéről volt szó, de az egész ősi területről, amelynek a Kárpátmedence csupán a középpontja.

***



***

Barabási László Európa népeinek kialakulása
41. oldaltól

***

Darai által talált hamisítások, félrefordítások

***

http://files.zmte.webnode.hu/200000094-675fd6859c/fantom.pdf

***

Tahiri Üngürüsz (SF) fordítási hamisítás

***

***

A magyar történelmet érintő elképesztő hamisítási "kedv" ellenére sem szabad elkeseredni. Igaz, nagyon bonyolult és szerteágazó a magyar őstörténet, hiszen évezredekről van szó, nem is akármennyiről, és a történelemhamisítók bonyolították meg annyira, hogy reménytelen legyen vele foglalkozni. Ráadásul a lelkes magyar kutatók meg kurjogatnak, mint a vakok, amikor tapogatják az elefántot, hogy mit találtak. Mind mást, de meggyőződése, hogy az övé az igazi. Ezáltal már a keveredés a végtelen felé halad. Csakhogy, lehet rendet vágni a dologban.  
A hamisítók a zsenikkel nem számoltak. 
„A világegyetemben semmi nem vész el, a kimondott szó, a gondolat, a mozdulat és a személy visszaidézhető, és pontosan úgy, ahogy történt, felidézhető. Eddig a történettudomány papírdokumentumok, levéltári anyagok, visszaemlékezések feldolgozására, egy-egy nagy elmében való újraképzelésére volt utalva, és az írók ezek alapján alkották meg hatalmas történelmi regényeiket. Ez megmarad ezután is, mert erre is csak az ember képes. Ebből lesz a kollektív emlékezet, a nemzeti és az egyetemes, és ezt próbálja rendszerezni a történelemfilozófia. Most léptünk egyet. Talán előre. Bizonyos helyeken, bizonyos nyelveken, bizonyos épületekhez, helyekhez kötötten százszázalékos pontossággal vissza tudjuk idézni a fontos eseményeket úgy, ahogy történtek. Ezzel leleplezzük és kizárjuk a történelemhamisítást, amely megmérgezi és eltorzítja a jelent. És ott, ahol a történettudomány eltévedt, vagy a hatalom hamisításra kényszerítette, avagy egyszerűen az új nemzedékek fellépésével szükségszerűen megtörtént a történelemhamisítás, vissza tudjuk idézni az eredeti állapotot.” 
(Csurka István: A hatodik koporsó.)


<< előző fejezet (Történelem - rokonok)   ---   következő fejezet (Történelem - mítoszok) >>