A magyarság eredete: V.4. Történelem

SZERKESZTÉS ALATT!

A MAGYARSÁG EREDETE

V. FEJEZET

V.4. Történelem - krónikáink

Történelmi vizsgálódásunk során feltétlenül szót kell ejtenünk a Krónikáinkról.

A magyarok eredetét Ázsiában kereső kutatók szerint a magyarság a szkíta-hun-avar honfoglalók utódai, és szerintük ezt a Krónikáink is megerősítik. Az igazság viszont az, hogy a Krónikáinkban is megjelenik a Kárpát-medencei ősnép, csak figyelmesen kell olvasni. Krónikaíróink köztudottan a honfoglalók szemével nézték az eseményeket, ezért az őslakók náluk csak mellékszereplők lehettek. De mint ilyenek, az ő műveikben is ott vannak, ami újabb bizonyíték arra, hogy Árpádék nem egy üres, néptelen területet foglaltak el, illetve hogy nem leigázták, hanem egybeforrtak a Kárpát-medence őslakóival. Néhány példa (Tóth Imre kigyűjtése a Magyar Őstörténet c. írásából):

„..Majd később Árpád vezér kegyesen ugyanennek a Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival egyetemben.”

„..Salán vezér Árpád vezérnek különféle ajándékokon kívül nevetni való tréfaképpen küldött még két korsót tele a Duna vizével meg egy nyalábot Alpár homokjának a java füvéből. Azonfelül átengedve a Sajó folyóig terjedő földet lakosaival egyetemben. Erre Ond és Ketel hamarosan megjöttek Árpád vezérhez Salán vezér követeivel együtt; a küldött ajándékokat átnyújtották, és értesítették, hogy a földet összes lakosaival együtt megkapta adományban Árpád vezér.”

„..Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett...”

„..Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát - társainak közös tanácsa szerint is - összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből.”

„..Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok népet gyűjtött össze; vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat építtetett, amelyet előszőr Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak. Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat hátrahagyták.”

(Anonymus: Gesta Hungarorum)

Érdemes felfigyelni arra is, hogy Bors vezért az itt lakók „intelmeire” küldték ki a határokat megerősíteni. Az őslakók és a honfoglalók tehát, egymásnak ellenségei semmiképp sem lehettek. Többek között ennek köszönhető az, hogy a honfoglalók nem irtották ki, és nem is üldözték el az itt élőket. Ezért aztán kényszerűen adódik a következtetés: semmiképpen nem lehet csak a „honfoglalókat” tekinteni a későbbi magyarság őseinek. Már pedig itt éppen ez történt, illetve történik még ma is! (A honfoglalók és az itt élők valójában rokonai voltak egymásnak, - Hunor és Magor testvérnépei - de ez is csak akkor érthető meg igazán, ha tisztázzuk végre valós történelmünket.) Anonymus egyébként művének előszavában egyértelműen ki is jelenti, hogy „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” írja meg.

Ugyanezt írta Werbőczy is, a híres „Hármaskönyvben”:

„A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek.”

(Képes Krónika 21. lap)

A krónikáink azt állítják, hogy a magyarok Szkítiából érkeztek. Anonymus Attilát szkítának tekinti. Viszont egyértelművé teszi: neki a magyarok csakis a magyarság nemesi vezérrétegét jelentik. Szkítia önmaga pedig krónikáról-krónikára különbözik, minél későbbi a krónika, annál keletebbre tevődik az eredet. A krónikák alaposabb vizsgálatából egy dolog egyértelmű: a magyarság eredetét alapvetően a babiloni, biblikus hitvilág határozza meg, itt a Nimród-Hunor-Magor eredethit meg az ún. csillagmítoszokat tükrözi. A csillagmítoszok általánosan ismertek voltak a Kárpát-medence környezetében, bár a magyar népi hitvilágban ez már nem annyira jellemző (sokkal inkább a "földhözragadtabb" Istenanya - Termékenység kultusz). Álljon itt néhány idézet a krónikáinkból a magyarság biblikus származásával kapcsolatban:

Anonymus: Gesta Hungaricus, 1131 és 1196 között:

„A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötven-egyedik esztendejében a szittya földről kiszállva, hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve, az országot birtokba vette... A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók, akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban – ámbár szerfölött nagy kiterjedésű – mégis a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta.”

Kézai Simon krónikája 1205:

„Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek,... S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén... A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van.”

Kálti Márk Képes krónikája 1358:

„Miként a Teremtés Könyve tizedik fejezetében írja a történetírás tanítómestere: "Ezek Noé fiainak nemzetségei: három fiától, nevezetesen Sémtől, Kámtól és Jáfettól a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. Jáfettól tizenöt, Kámtól harminc, Sémtől pedig huszonhét."

Szétszóródtak a világ három részébe; Sém Ázsiába, Kám Afrikába, Jáfet Európába került. Miképpen tehát a Szentírás és a szent doktorok mondják, a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnának, aki – Szent Sigilbert antiochiai püspöknek a keleti nemzetektől szóló krónikája szerint – ötvennyolc esztendővel a vízözön után ment bé Evilat földjére, és feleségétől Enéttől nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.”

Thúróczy krónikája 1486:

„Némelyek úgy tartják, hogy ez a Nimród volt a hunok, vagyis a magyarok ősapja... Azt is mondják, hogy ugyanennek a Nimródnak Enéhen kívül más feleségei is voltak, és Hunoron és Magoron kívül más fiakat is nemzett, és hogy ezek és az ő utódaik az említett vidéken, Perzsiában laknak...”

Heltai Gáspár krónikája 1575:

„Kétféle Scíthia vagyon: egyik vagyon Európában, a másik Ásiában, és ez oszlani kezd a Tanais follyóvizről, mellynek eredeti és kiforrása vagyon a Riphei nagy hegyekből, az vége vagyon napnyugat felől Németország mellett és az Viszollya follyóvíz mellett, melly az lengyel nagy hegyekből kiforr, és egyenest folly a Scandinávia szigetre, és ugyanott an csakhammar beesik a tengerbe. Dél felől vagyon az vége a Duna mellett, melly a németországi hegyekből kiered, és Tódtország mellett alláfolly Magyarországba, és abban hatvan nagy follyóvizekkel megöregbülvén és alább-alábbfollyván beessék végre a tengerbe. Naptámadat felé kedig vagyon az vége Pontus, Hibéria, Albánia, hol az orbonászok laknak, és Persida mellett, az Araxes nagy follyóviz mellett, és elnyújtózik Seressig. Annak utánna magának hajtá az végső vandalusokat az Philimerus, az ő hadnagya által. Annak utánna jobb lakóföldeket kezde kévánni, és kenyeret süttötvén általméne a tóvizeken, midőn meglátta volna azzokat. De midőn még félig a nép nem költ vólna által, megszakada a híd, és ledőlle, és nagy sok ember és barom vesze oda. És úgy nem mehetének vissza, akik általjöttenek vala, által sem jőjhetének amazok, kik hátra maradtanak vala. Philimerus ez okaért elindulván a megmaradott néppel, és a spaliókat megkezdé, kikre előszer ért vala. Annak utánna mindjárt az végső Scíthiára méne allá, melly a Pontus tenger mellett vagyon. Abban a tartományba laknak az adogiták, kiknek a caniculában, mellyet hév hólnapnak nevezünk, negyven egész napig semmi éjek nincsen, hanem mindenkoron világos nap vagyon.”

Nézzük hogyan vélekedik a Krónikák hitelességéről Cser Ferenc és Darai Lajos:

"A magyarok

Mi magyarok az emberi műveltségek történetében figyelmünket elsősorban Eurázsiára összpontosítjuk, hiszen a magyarság itt él, eredete sem vezethető ennél sokkal távolabbra. Ha ebben az emberi történelemben meg kívánjuk találni a magyarság eredetét és helyét, akkor előbb meg kell ismerkednünk magával a magyar néppel. Ebben a magyar műveltség vizsgálata szolgál alapvető segítségül. Magyar műveltséget említünk, mert szilárd meggyőződésünk, és a vizsgálati eredmény is erre int, hogy van jellegzetesen magyar műveltség.406 Fentebb már láttuk, hogy a műveltségnek két alapvető eleme van: a legfontosabb a nyelv és a népi művészet, jelképezés, de általában véve is jellemezhetjük a magyar gondolkodásmódot, mégpedig a mellérendeléssel. A nyelv szókészlete kifejezi a nép által használt műveltségi elemeket. Nyelvtana pedig szorosan összefügg a népi gondolkodás mikéntjével. Annak tartalmát meg a másik fontos elemmel, a népi művészet kifejező eszközeivel közelíthetjük meg: mondák, regék, dalok, mesék, amelyeknek szerves tartozéka a képi ábrázoló és faragó művészet. Ugyanakkor tudományosan csak az egész nép eredetelméletét lehet valamely nép azonosságának bizonyítására eredményesen felhasználni, a pár tízezres uralkodói rétegét semmiképpen nem.

Népünk túlsúlyát, erejét mutatja több korábbi történelmi esemény, például az egykori szarmata főnökség elleni sikeres fellázadás. S míg a megelőző Kárpát-medencei hun, illetve avar államszervezés az uralkodó csoport jelképi túlsúlyát mutatja, majdan az akkor kialakult államszervezet hatására az Árpád vezér vezette magyar államszervezés jelképei és hatalmi jellegzetességei, mint például a helynevek, a megyerendszer, a tisztségek, mind a bentiek gyakorlatát folytatja.

Valamint mivel fontossá vált számunkra ma az is, mint a bevezetőben láttuk, hogy Szkítiae az őshaza, ezért alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy mit mondanak a krónikák, hogy valójában mire is alapozódik a magyarok szkíta eredetének gondolata. A legfontosabb tehát tisztázni: mit mondanak a krónikáink? Legkorábbról ismert krónika Anonymus krónikája, amely valamelyik Béla király (föltehetően 2. de inkább 3.) részére készült, azaz Anonymus Gestája – kb. a XII. századból eredhetett. A következő, immár biztosan datálható krónika Kézai krónikája – 1205-ből. Szerkezetét és mondandóját tekintve eltér Anonymusétól, ám erre épülnek a továbbiak, úgymint Kálti Márk képes krónikája – 1358-ból, Nagy Lajosnak címezve; a Hunyadi Mátyás számára készült a Budai krónika – 1473-ban; majd közvetlen ezt követte Thuróczy krónikája – 1486-ban; Heltai Gáspár krónikája – 1575-ből az első magyar nyelven írt krónika és ebből már a mai nyelvünktől alig eltérő nyelvezet bukik elő, azaz közel fél évezred alatt a nyelvünk már nem sokat változott – legfeljebb kopott; s a legkésőbbi még függetlennek tekinthető krónika Szekér J. Aloysius krónikája – 1808-ból.

Ugyanakkor az is világos, hogy krónikáink értelme nem az, amit sokan onnan ki akarnának erőszakolni. A krónikák gondos elemzése, összehasonlítása azt mutatja, hogy krónikáink alapja, az ősgeszta, amely feltehetően Szent László idejében született, ám eredeti alakjában elveszett. Anonymus és utódai viszont minden bizonnyal erre támaszkodtak krónikáik elkészítésekor. Kézai Krónikája IV. László idején született, és Anonymuséval szemben több eltérés található benne. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Kézai krónikája az igazabb, ugyanis abban az időben a történelmi hűség, pontosság még nem volt szempont.407 A későbbi krónikák alapja egyértelműen Kézai Simon krónikája volt, és a krónikaírók azt egészítették ki az azóta eltelt idő eseményeivel, ill. gondolták át az őseredet kérdését, és próbálták az ismereteket szélesíteni, vagy módosítani. Mindamellett a származás elképzelésében vannak komoly eltérések az egyes krónikák szerzői között.

Anonymus semmit sem mond a magyarok előtörténetéről, a Mágog királytól való származás bejelentése után azonnal Attilára tér, és – hibás évszám megadásával – azonnal Attila Kárpát-medencébe költözésével kezdi a történetét. Nála egyértelmű, hogy a magyarokat hunoknak tekinti.408 A Kézai krónikáiból ismerkedhetünk meg a honfoglalás előtti történelem legkorábban bemutatott változatával – ha egyáltalán az, amit ott olvashatunk történelemnek tekinthető. Merthogy itt is komoly gondok vannak. Itt már eleve látszik, hogy nem valódi földrajzot követ a történet, hiszen Perzsia nem határos a Meotis mocsarakkal. Perzsia az Iráni fennsíkon, a Kaukázustól délkeletre, Ázsiában terül el, a Meotis mocsarak meg az Azovitenger és a Kaukázus közötti sík területet jelentik, azaz Európát.

Ez a ‘történelem’ aztán kisebb-nagyobb változatokkal megtalálható a későbbi krónikákban. Ez utóbbiakban Nimród is megjelenik Menróth helyett.409 Ezt azért tartjuk fontosnak, mert manapság éppen Nimródra, mint őskirályra igyekszik Bunyevácz Gönczi410 munkájára hivatkozva visszavezetni az összes ragozó népet, és azok nyelvét – beleértve a szkítát, a sumért, a magyart – Nimród nyelvének tekinti.411 Éppen ezért meg kell jegyeznünk, hogy Nimród neve legkorábban az Ószövetségben jelenik meg, és ma Nimrúd annak a tellnek a neve, amely az asszírok Kalhu nevű fővárosa fölött található. Nimrúdnak a települést ezek szerint az asszír idők és az Ószövetség megírása között nevezték el, minthogy az Ószövetségben Noé családfája tulajdonképpen a megírásakor ismert népek, városok egymásra vonatkoztatott származási elképzelését jelenti, nem pedig hajdan élt, legendás személyeket.412 Ez az időpont meg nem korábbi, mint Jóseás gyermekkirály uralkodási ideje – azaz Kr. e. 610 utáni időszak, az Ószövetség első könyvei, a Mózes 5. könyve, Józsué, a Bírák könyve, Salamon két könyve és a Királyok könyvei ekkor születtek – jóllehet Mózes első négy könyvét minden valószínűség szerint csak a Kr. e. 5. század elején írhatták meg.413

Anonymusnál Attila Szkítiából indul Pannóniába, de nincs arról szó, hogy oda honnan került. A többi krónikában a biblikus Eviláthból (Perzsia) indul el Hunor és Magor, majd a csodaszarvas legenda kerül bemutatásra és ennek eredménye az, hogy Hunor és Magor a Meotis mocsaraiba kerül. Hogyan? Hiszen közben van a Kaukázus, amelyet a legendák meg sem említenek. A Meotis mocsarai között élve, miután feleséget szereztek az errefelé élő alánoktól – azaz népük nem azonos az alánokéval – megtekintik, és aztán elfoglalják Szkítiát. Tehát ők nem szkíták, Szkítiát csak elfoglalják. Itt azonban logikailag van egy bukfenc: mennyi idő telik el a két esemény között? A legenda szerint még egy emberöltő sem. De akkor miként lesz két emberpárból két nép?

A krónikák aztán Attila, majd Árpád vezérek Pannóniába költözéséről írnak — természetesen nem azonos módon. Közben Attila tetteivel, harcaival, halálával foglalkoznak, és ezt a részt követi Árpád hadának leírása, a hét kapitány megjelölése és a második ‘honfoglalás’ leírása. Sem Attila, sem Árpád honfoglalásának idejére, sem a köztük eltelt időre, a köztük lévő generációkra vonatkozóan nincs egységes álláspont az idézett krónikákban, sőt, leginkább a közbenső időszakról hallgatnak. Anonymus Attila bejövetelét Kr. u. 454-re, Árpád honfoglalását pedig 884-re teszi. Kézai nem ad meg időpontot a hunok érkezéséről– távozásáról, Árpád bejövetelére a Kr. u. 872. évet jelöli meg.414 Kálti Márk Attila bejövetelére Kr. u. 373-at, Árpádéra ellenben 672, azaz 104 évvel Attila halálát követő évet ad meg.415 Szekér a húnok bejövetelének időpontját Kr. e. 377-ben jelöli meg, Árpádét pedig 884-ben. A Budai krónika a Kézait másolja ebben a vonatkozásban.

A dinasztia eredetére vonatkozóan azonban nem hagyható figyelmen kívül a másik hunmaradék törzstől fennmaradt ú.n. óbolgár királylista, amelyik a hun vezértörzset egyértelműen Kína mellől eredezteti, és annak vezető dinasztiáját a Dulo dinasztiából, a Kr. e. harmadik évszázadból származtatja. Igaz, ebben a királylistában Attila nem jelenik meg, és valójában vélt fiától, Irniktől folyamatos csak. Korábbi nevek föltehetően csak elágazásokat jelentenek, így Irnik előtti név Arvitochal, aki Kr. u. 157-ben élt. A hunokról semmit sem tudunk a kínaiaktól elszenvedett vereségük (Kr. u. 155) és Európa keleti sztyeppéin Balambér vezérletével történő megjelenésük (Kr. u. 376 körül) közötti időben. Krónikáink sem. Ellenben ez a származási vonal ellentétes a krónikák déli, iráni származtatásával. Sebestyén tiltakozik is az ellen, hogy a hunokat Kínától eredeztessék, mert szerinte azok a címben szereplő mítosznak megfelelően szkítaként megjelenő sumér elődöket jelentenek.416

Kettős műveltsége van tehát az őstörténetből több ágon – Árpád vezérségével egy néppé – alakult magyarságnak, és az uralkodói, hatalmi oldal ugyan a magyar államalapítás után egyedülálló módon idomult a másik oldalhoz, a mindig is túlnyomó többséget adó népi oldal műveltségéhez, de azért a bizánci és német-római elvárásoknak is meg akart felelni, amikor például biblikus eredethagyományt hirdetett a krónikáiban, ami azonban semmiképpen nem azonosítható a népi hagyományokkal, ahol nincsen eredetmonda, épp a helyi régisége, illetve helyből, a Kárpát-medencéből származása miatt.417

Igaz tehát, hogy fontos a néphagyomány, de csak a valódi hagyományainkra igaz, mert a valótlanokat végül nem sikerül népünkre erőltetni. És csak vesztegetjük az időt, halasztjuk a találkozást igazi, bár kevesebb dicsőséget nyújtó hagyományainkkal, pl. az Árpád-korból, ha nem az igaziakra figyelünk. Valódi néphagyományaink tehát nem valami titkos csoda folytán maradtak meg, hanem élő, eleven mivoltuk, egységük és újraéledő képességük miatt. És ezt az uralkodó és nép Szent Korona Tagságában ugyanúgy megragadhatjuk, mint az egyenrangúság érvényesülő elvében, a nálunk természetes, a tevékenységben egymást egymás mellé rendelés egyedülálló európai gyakorlatában.

Ámde a mítoszok tekintetében is fontos különbséget tennünk az elnyomó, gyilkos, alárendelő hatalmi gyakorlat, sőt inkább őrület megjelenésével elterjedő csonkolt, azaz eposzivá, hőskultusszá torzult, valamint az eredeti, a mindenkori teljes tudást átörökítő őshagyomány között.418 De hogy ezt még a magyar őskrónika is megkülönböztethette, és csak a belőle készített, idegen rossz divatot majmoló krónikáinkból tűnik el aztán végleg az előbbi, Kucsora Ibolya éles szeme már azt is észrevette.419 Az akkoriak ugyanis közelebb lévén a megelőző korok magyar hagyományaihoz, bizonyára jobban tudták, mit kell megőrizni, és meg is őrizték, ha kereszténnyé alakítva is egy részét. Ám mivel Ipolyi Arnold még a XIX. század közepén is szinte teljes néphagyományt tárt fel, a néphagyomány megőrzését és a kereszténnyé tevését sikeresnek kell tekintenünk.

Anonymus krónikájának 10. és 11. szakaszából kitűnik, hogy amikor a kunokat említi, egy későbbi elnevezést vetít vissza, mert a honfoglalás idején a kunok még nem voltak jelen az orosz sztyeppén, ők még csak jóval később érkeztek és kértek bebocsáttatást a Kárpátmedencébe, főként a tatárok elől menekülve. A 10. szakaszban említett hét kun vezér (kapudán) kunsága mást jelent. Ők az avar korszak után megmaradtakat képviselik, azokat, akik a Kárpátok keleti oldalán túl, a löszös területen folytattak földművelést. Ők az őslakókat képviselik (ez Przeworsk és a későbbi Cjernjakov műveltség). Tájékozottságuk azt mutatja, hogy a Kárpát-medencén belüli helyzettel tisztában voltak, és ott is éltek a rokonaik, az ottani őslakók. A hét kunkapitány és népe ugyancsak a Kárpát-medencén belülre készült, ők ajánlották Álmosnak, hogy maga is térjen oda. Ha itt megállunk, már akkor is egyértelmű, hogy a honfoglalók nem alkottak egységes társadalmat, sem nyelvükben, sem műveltségükben. A hét kunkapitány ugyanis nem a sztyeppei lovas nagyállattenyésztő, hanem a letelepedett műveltséget képviselte. Az ú.n. ‘oroszok’ csatlakozása pedig az elköltözőkhöz, az ottani őslakosok tagoltságára utalhat.

A ’honfoglaló’ katonák a ritkábban lakott területekre települtek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott. Ha Árpád ‘honfoglalói’ a belső, letelepedettekhez képest közép-, vagy keletázsiai sejti átörökítőkkel rendelkeztek volna, akkor érthetetlen lenne, hogy a magyar népességben, s általában a Kárpát-medencét övező területek népességében miért az ősi, európai genetikai jelző az uralkodó. A Kárpát-medence lakói ezért nem jöhettek sem távolról, sem nem lehettek a közép-ázsiai turk népek ‘magyarul beszélő’ utódai, sem nem a kis-ázsiai szumír népek utódai, mert azt az elgondolást a sejti átörökítők jelzőinek eloszlása tagadja. S a krónikákból hiányzanak nagyon fontos időszakok, ezért nem jelenthető ki, hogy azok a magyar népi emlékeztetet képviselik. Furcsa, de például valamennyi krónikára jellemző az, hogy az Attila és Árpád közötti időről, életről nem tud, nem beszél. Azaz csakis azt tudatja, amit az európai ismeretek már tolmácsoltak, és persze nem azok szemüvegén át. A korábbi múltat ugyanis Szent Jeromos és Josephus tolmácsolja. A Tarih-i Üngürüsz foglalkozik korábbi történelmi eseményekkel is, de ne feledjük: annak szerzője a török udvarban ezekkel megismerkedhetett! A Nagy Sándor élete, stb. Kis-Ázsiában ismert. A korábbi krónikaírók számára azonban érdektelen volt.420

Mit mondanak tehát a krónikáink? Nem állítják, hogy a magyarok szkíták, csak azt, hogy Szkítiából érkeztek. Szkítia leírása viszont krónikáról-krónikára különbözik. Minél későbbi a krónika, annál keletebbre tevődik az eredet. Anonymus krónikájában egyértelművé teszi: neki a magyarok csakis a magyarság nemesi rétegét jelentik, Attila kései utódait, valamint hogy Attila a szkíta király, Mágog magvából való.

Európában a vaskorszak végére mindenütt kialakult a valódi kettős társadalom, ahol a letelepedettek és a rátelepült uraik külön műveltségi alapokkal rendelkeztek. Egyetlen hely van, a Kárpátok keleti, északkeleti és délkeleti területe – ide értve Erdélyt – ahol még a római időkben sem alakult ki a kettős társadalom. Sőt, a Kárpátok keleti lankáin, a löszös területeken gazdálkodóknál még a hun időkben sem találjuk meg a társadalmi tagozódást: egyenértékű társadalmat alkotva éltek.421 Erősségük, hogy a fémgyártást, a fémfeldolgozást ismerik, azok titkait birtokolják, és a környezetükben élő harcias népeket éppen ők látják el fegyverrel. A fegyverkovácsolást egészen a magyarok ú.n. ’honfoglalásáig’ követni tudjuk. Mint köztudott, Álmos felügyelte a hét kunkapitány területén lévő Kijev IX. századi fegyverkovácsolását, ahonnan fél Eurázsiát ellátták kardokkal.422

Az avarokat tehát Kr. u. 800 körül nyugatról a frankok verték le, keletről pedig a turk törzs, a bolgár terjesztette ki hatalmát a Kárpátokon belülre (Kr. u. 803).423 Ekkor tűnt fel a sztyeppén az a katonatörzs, akik később Árpád ’honfoglalóiként’ a Kárpát-medencébe költöznek 895-896-ban. A hivatalos elképzelések szerint Árpád népe hét törzs szövetségében több százezres népességet jelentett, s lovas nagyállattenyésztők voltak, de furcsa módon a Kárpátmedencébe településüket követően földművelő mezőgazdaságra tértek át a nem sztyeppei területeken.

Továbbá különös módon közös temetőket használtak a Medencében lakókkal, akik számát a hivatalos felfogás képviselői csupán néhány tízezerre becsülik,424 és akiket elsősorban szláv töredékeknek vélnek. Erre Anonymus Gestájában olvasható sclau latin szóból következtetnek. Ám de a szó akkori jelentése kizárólagosan szolga, fogoly,425 és nem szláv nyelvű, merthogy Anonymus felsorolja a Kárpát-medencén kívül élő szerbeket, horvátokat, lengyeleket, ukránokat az akkor ismert saját nevükön.

Vita van arról is, hogy kik is voltak Árpád honfoglalói. A krónikáink szerint hun utódok, s Árpádot Attila családjából eredeztették. Erre vonatkozó adatok valójában vannak is.426 Krónikáink azonban nem említenek törzseket, sem törzsi vezetőket, hanem csak kapitányokról, seregparancsnokokról írnak. A hét kapitánynak egyenként háromezernyi hadereje volt, s ez a turk törzsi szervezetek alapján 427 valójában is csak egyetlen törzset jelent. A föltételezett törzsnevekkel meg az a helyzet, hogy megfelelnek a turk hadrend csapatneveinek. Így nem feltétlen jelenti azt, hogy két helyen azonos nép, vagy törzs élt volna, ha Árpád ú.n. törzsnevei megjelennek, mert a hadrend szerinti nevek a különböző türk törzsek telepeit is egyazon névvel illethetik.428

Adatok vannak arról, hogy Álmos és katonái a IX. század első felében nyugat felé terjesztették hatalmukat, és ellenőrzésük alá vették a Dnyeper menti településeket.429 Kijevben megszervezték a kardkovácsoló ipart, és ott találkoztak a Kárpát-medencéből jövő küldöttekkel, akik kérésére telepedtek be aztán a Kárpát-medencébe.430 (30. ábra.) Az ú. n. ‘vérszerződés’ uralkodó nemesség és letelepedett népesség közötti szerződésnek fogható fel. A ’honfoglalás’ során Árpád katonanépe elsősorban a legeltető területekre telepedett be, a hegy- és dombvidéket viszont ellenőrzése alá vette. Anonymus a Gestájában utal is Bors vezérre,431 akiről a helyi lakosok várat neveztek el (Borsod), és megjegyzi, hogy a –d képző, azok nyelvén, kicsit jelent. Már pedig, ha szláv töredékek éltek volna a Medencén belül, azok egyikének a nyelvén sem jelent a –d képző kicsit. A magyar nyelvében ellenben igen.

Mivel a ’honfoglaláskor’ a Dnyeper és a Kárpátok között élt népével a hét kunkapitány is betelepedett a Medencén belülre, folytatva tehát azt, ami a szarmata időben elkezdődött, majd az avar korszak alatt a griffes-indás népességgel folytatódott: a Kárpátok külső peremén élő, hajdani kukutyini (cucuteny-i) műveltség maradványa a medencén belülre költözött. Felfogásunk szerint a Medence domb- és hegyvidékén élőkkel egyetemben ők alkották a magyar nyelvű, magyar műveltségű népességet az alább következő megoszlásban, arányban. Így egy népi és egy hatalmi összetevőrész egyesült az Árpád vezette magyar államszervezésben, miközben minden résztvevő egyenrangú népalkotónak tekintendő, illetve volt tekintett. Arányait tekintve az egyesülési folyamatban 6/10 arányban vehettek részt az addig a Kárpátok karéján belül lakók, 1/10 arányban a hódító vezérek, katonák és háza népük, valamint 3/10 arányban a Kárpátokon túlról beköltöztetett, bentiekkel azonos műveltségű, nyelvű nép. E három aránya kifejezetten kedvező volt a gyors egybeforráshoz. Kováts Zoltán népességkutatási adati szerint a teljesen valószínű létszámok: benti nép 900.000 fő, katonaság 100.000 fő, beköltözők 500.000 fő. Magyarhon 1,5 millió, és egész Európa ekkor kb. 30 millió főt számlált.432

406 Cser (2000), 2-4 fejezetét, pp.: 48-116. Lásd még Lükő (1942) fejezeteit, amelyre az elemzésünk alaposan támaszkodott.

407 Osetzky (1977), p.: 12.
408 Anonymus ezt írja (XII. század): „A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötven-egyedik esztendejében a szittya földről kiszállva, hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve, az országot birtokba vette.” Innét a második mondatot kiemelve látjuk, hogy Anonymus szkíták dicséretén felül mindössze annyit említ krónikájában, hogy Attila szkíta volt. A magyarság eredetéről, hogy honnan jött, semmit sem szól. Anonymus egyébként csakis a nemességet tekinti magyarnak, az országot betelepítő lakosságot megveti és nem tekinti szittyának.

409 Kézai (1205) említi először a Perzsiából való származást, a szarvas legendát. Idézzük: „Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek... S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, „a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének.” Ehhez csak annyit kell megjegyeznünk, hogy Perzsia és a Meotisz mocsarai között 1000 km – és többek között a Kaukázus van.
410 Gönczi (2004).
411 Bunyevácz (2007), pp.: 53, 58, miután Nimródot a ‘népi hagyomány’ szerinti első királynak írja le (pp.: 182186).
412 Redford (1995), pp.: 400-410.
413 Finkelstein (2002), p.: 46-47, 297.
414 Kézainál még ezt olvashatjuk: „Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén... A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van.” Mit jelent ez? Semmiképp sem azt, hogy Kézai a magyarokat szkítának véli. Megtekintették, elfoglalták és aztán jöttek a Kárpát-medencébe, azaz Szkítiából érkeztek csupán. Ez a megfogalmazás tehát egyáltalán nem tételezi fel a szkíta eredetet, hiszen Szkítiába mentek, még ha meseszerű körülmények között is.

415 Kálti Márk Képes krónikájában (1358) ezt olvashatjuk: „Nyilvánvaló ebből mindenkinek, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősei [nem] Nimród fiai voltak... Szent Jeromos mondja; azért sem, mert Nimród sosem lakott a Tanais folyó környékén, mely keleten van, hanem az óceán tengerénél. Miképpen tehát a Szentírás és a szent doktorok mondják, a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnának, aki – Szent Sigilbert antiochiai püspöknek a keleti nemzetektől szóló krónikája szerint – ötvennyolc esztendővel a vízözön után ment bé Evilat földjére, és feleségétől Enéttől nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.” A földrajzi bonyodalmakon felül itt sem találjuk meg, hogy szkíták lennének eleink, hanem azt, hogy Perzsiából indultak. Azonban azt is megtudjuk, hogy a perzsiai eredet forrása elsősorban Szent Jeromos.

416 Sebestyén (2004), pp.: 259-260. És Thuróczy (1486) krónikájában ez olvasható: „Némelyek úgy tartják, hogy ez a Nimród volt a hunok, vagyis a magyarok ősapja... Azt is mondják, hogy ugyanennek a Nimródnak Enéhen kívül más feleségei is voltak, és Hunoron és Magoron kívül más fiakat is nemzett, és hogy ezek és az ő utódaik az említett vidéken, Perzsiában laknak... És mind Diodorus ugyanitt, mind pedig Hérodotosz az ő Krónikájának negyedik könyvében „előhozakodik egy mesével, hogy Héraklész – régebbi amannál a másik Héraklésznál, aki utóbb a trójai államot feldúlta – ...” Azaz a korábbi elképzeléseket nem tartja igaznak, jóllehet támaszkodik a korábbi krónikákban írtakra. Nem említi, hogy a magyarok szkíták lettek volna. De a néhány évvel korábbi (1573) Budai krónikában ugyanazt Josephusra való hivatkozással olvashatjuk: „[4.] Ezek a törzsek pedig akkor – miként Josephus mondja – a héber nyelvet használták. Mivel pedig Hunor és Magor Nemroth elsőszülöttjei voltak, atyjuktól különválva, külön sátrakban laktak. [5.] Történt pedig, hogy egy napon kivonultak vadászni. A pusztaságban egy nőstény szarvas került eléjük; futott előlük, és ők a meótiszi mocsarakig üldözték. [6.] Felderítőket küldtek tehát innét Szkítiába, és miután a szkíta vidéket igen ravaszul kikémlelve felderítették: ebbe a hazába vonultak be gyermekeikkel és csordáikkal, ott akartak lakozni.” Megint csak nem találunk a krónikában még csak utalást sem arra, hogy a magyarok szkíták lettek volna.
417 Vesd össze: Cser (2000). Cser (2005). Cser (2007). Cser (2007a).

418 Ezt ugyan mi is feldolgoztuk eddigi közös műveinkben, de tudunk más ilyen értelmű feldolgozásra is hivatkozni külföldről és itthonról is: Santillana (1995), Kocsis (2005). 419 Kucsora (2007).

420 A Szkítiába vonulást Heltai krónikája (1575) is megerősíti: „Annak utánna magának hajtá az végső vandalusokat az Philimerus, az ő hadnagya által. Annak utánna jobb lakóföldeket kezde kévánni, és kenyeret süttötvén általméne a tóvizeken, midőn meglátta volna azzokat. De midőn még félig a nép nem költ vólna által, megszakada a híd, és ledőlle, és nagy sok ember és barom vesze oda. És úgy nem mehetének vissza, akik általjöttenek vala, által sem jőjhetének amazok, kik hátra maradtanak vala. Philimerus ez okaért elindulván a megmaradott néppel, és a spaliókat megkezdé, kikre előszer ért vala. Annak utánna mindjárt az végső Scíthiára méne allá, melly a Pontus tenger mellett vagyon. Abban a tartományba laknak az adogiták, kiknek a caniculában, mellyet hév hólnapnak nevezünk, negyven egész napig semmi éjek nincsen, hanem mindenkoron világos nap vagyon.” Bonyolult földrajzi leírás kíséri a Szkítiába menésről szóló megállapítást, és bizony a leírás igazságtartalma fölöttébb csekély. A magyarok szkíta eredetére azonban ebben a krónikában sem bukkanunk. Szekeres krónikája (1808) szerint viszont őseink Kína mellől jöttek, nem Perzsiából – és ez felel meg a későbbi hun eredetnek. „Senaar Mezejéről lassanként Napkelet felé indúlván, a’ világnak azon részeit választották első lakóhelyül, mellyet bekerít Napnyúgot felől Irtisch, Napkelet felől pedig Amur vize és a’ Sina, vagy más néven, Chinabéli Birodalomnak Éjszak felé néző szomszéd Tartományaiban letelepedtek, úgyhogy a’ Magyarok régiebb Őseinek első lakó-helyek azon a’ tájon vólt, melly ama’ roppant Sinabéli Birodalomnak határt vet Éjszak felől... Sinabélieknek, midőn módjok nem esett benne; az említett esztendőben pedig a’ Topai Tatároktól a’ Volga vize mellé szoríttattak, a’ hová annál könnyebben engedték magokat nyomattatni, hogy naponként szaporodván, a’ Baschiriai Tartomány szoros vólna nékik: a’ hol köz-akarattal tanátsot tartván elvégezték magok között, hogy Ásiából kirádúlván, Európába kőltöznének.”
421 Todd (1998), p.: 452. A hun idők előtt a Dnyeszter és a Tisza között élő műveltséget az irodalom Przeworsk és Cjernjakov műveltségnek ismeri.
422 Padányi (1989), p.: 324.
423 Dümmerth (1977), p.: 510.
424 Glatz (1996), pp.: 8-9. 425 Dominu (1883), p.: 357.
426 Dümmerth (1977), pp.: 40, 76-77.
427 Padányi (1989), pp.: 23-24.

428 V. ö.: Lukácsy (2000).

429 Padányi (1989), pp.: 317-318.

430 Padányi (1989), p.: 353

431 Anonymus 16, p.: 96.

432 Kováts (2003), pp.: 411-414, de a megelőző fejtegetések is fontosak. A nemrég elhunyt Kováts Zoltán professzor úr a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület tudományos konferenciáján, a 20. Magyar Őstörténeti Találkozón Hódmezővásárhelyen előadása után kérdésünkre válaszolva megerősítette ezeket az adatokat."

(Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink 98-104.o.)

***

Összefoglalva tehát Krónikáink is a magyarság kettős összetételét erősítik meg, mely a Kárpát-medence földműves matriarchális ősnépéből és a népet állammá szervező, velük rokon, "biblikus eredetű", hierarchikus Nimródi ősi szkíta nemesség, királyi vérvonalából és annak katonanépéből áll.

Továbbfűzve a gondolatot, ha a nőelvű, anyahitű, mellérendelő szemléletű Kárpát-medencei nép és a Nimródi, teremtői, szakrális királyi vérvonalat nézzük, akkor a kettő egyesülése hasonlatos egy nő és egy férfi szerelmének beteljesedéséhez, az EGY-é váláshoz. Magyar és Hunor. A Magőr és a Honőr. A magság (női minőség), és a honvédelem (férfi minőség) egyesülése ez. Ettől olyan különlegesen szép és tartós a magyar történelem, különösen a Magyar Királyság szakasza, amelyben mintha az évezredek viharaiban sokszor megtépázott, itthon maradt "Nő", és a távoli vidékeken háborúkat vívó, de végül hazatérő "Férfi" szerelméből születne meg a Magyar Nemzet. A (több hullámú) megtermékenyítés / egyesülés felidézi az ősi emléket, amikor még egy-gyökerű volt-e lélekcsoport, mely valamikor nagyon régen szétvált, majd újra és újra egyesült a Kárpátok ölén belül megházasodva. Újra és újra, sokadjára.

Vagy ahogy Mesterházy Zsolt fogalmazta meg - Útjelzők a magyar ókor történetének kutatásához. c. művében:

"Senki más, egyedül az évezredek óta földet művelő magyarok azok, akik feltalálják és őrzik itt a szerves magyar műveltséget, magukba olvasztják a beérkezőket és tovább adják Európa sok szegletébe azt kivándorlóik hozományaként. A végtelen füves pusztákról érkező testvéreik azok, akik a lakhatásért és ellátásért cserében megvédik őket ellenségeiktől."

***

<< előző fejezet (történelem - hamis rétegek) --- következő fejezet (történelem - királyi vérvonal) >>