VII. Népművészet, népmese, népzene

SZERKESZTÉS ALATT!




(bevezető oldal, tartalomjegyzék)



A MAGYARSÁG EREDETE

VII.  FEJEZET

Népművészet, népzene, népmese kutatás, a magyar szellemiség lényege





A magyar népi hagyaték olyan szinten szerteágazó és gazdag, hogy erről szinte képtelenség egy tömör összefoglalót összeállítani. Ezért inkább csak az érdekességekre, különlegességekre fogunk összpontosítani, valamint arra keressük a választ, hogy mit mutat nekünk a magyar népművészet, mi a szellemiségének a lényege. Az eredeti magyar népművészet gyökerei egyidősek a Kárpát-medencei magyar ősnép eredetével, természetesen figyelembe kell venni, hogy a népművészet tartós, máig fennmaradni képes megnyílvánulása leginkább a fazekasság, majd a fémművesség megjelenésétől eredeztethető (no persze még ez is igen régi gyökerekkel rendelkezik). Nagyon fontos tisztázni, hogy az eredeti magyar népművészetre mik a főbb jellemvonások még a kurgán/szemita inváziók előtti időkből, mert ezek a jellemzők vezethetnek el minket a magyar műveltség, szellemiség, lelkivilág alapjaihoz, annak megértéséhez.
Az eredeti, ősi, népi magyar művészet legfontosabb jellemzője, hogy magát az ÉLETET ábrázolja. Az élet kibontakozása és mély tisztelete jelenik meg az "egyszeri" nép festett tányérjain, kerámiáin, és sosem az élet elvételét -> ezért nincs például ragadozó állat, vagy harcos az eredeti népi művészeti alkotásokon. Viszont van helyette TeRemtő-, TeRrmészet-, TeRmékenység-tisztelet, amelyik leginkább a növényi ábrázolásban bontakozik ki, mutatkozik meg. Hogy miért épp a növény? Mert a növény jelképezi leginkább az élet kibontakozását és termékenységét:

nő - növény - növekedés - nő - termékenység - anya - Földanya

Az alárendelő szemlélet megjelenése előtti mellérendelő társadalmi rendszerek nem véletlenül éltek "anya-kultuszban". Marija Gimbutas, litván származású amerikai kutató szerint a kultúra nem volt patriarchális, azaz a férfiak nem voltak a nők és gyerekek fölé rendelve. A nők központi szerepet töltöttek be a gyereknevelésen túl a mezőgazdaságban és a kerámiakészítésben is. A természetet csodálták, szerették az életet, az élet elsődleges célja nem a hódítás, az Istennel szembeni érzés nem a félelem, és az alávetettség volt. A régi, mellérendelő, élettisztelő Európa kultúráját a több hullámban érkező indoeurópai/kurgán törzsek pusztították el, míg ugyanezen békés kultúrkör Mezopotámiai nyúlványát a vérszomjas törzsi istenüknek hódoló szemita törzsek rohanták le. Innentől eredeztethető a harc, a ragadozó állatok, az antropomorf (embert formáló) ábrázolásmód megjelenése a művészetekben. A kurgán-törzsek korábban a Volga és a Dnyeper között laktak, ahol társadalmuk jellegzetesen más volt, mint a békés régi Európáé. Nomádok voltak, elsősorban pásztorkodással foglalkoztak, és patriarchális, erősen hierarchizált társadalomban éltek. Isteneik is harcias istenek voltak és a papságot is férfiak alkották. A harcias kurgánok körülbelül i. e. 5000-ben háziasították a lovat, amivel jelentősen mozgékonyabbá váltak. I. e. 4500 körül rátámadtak a békés régi Európára, amit leromboltak, és magukat uralkodó osztállyá tették -> kialakul az indoeurópai társadalom. A régi Európa kultúrája azonban nem tűnt el, hanem összekeveredett a hódítok kultúrájával, hol erősen, hol kevésbé alárendelve magát a másik mintában élő berendezkedésnek. 

A magyarság - korábbiakban tárgyalt és bizonyított - kettős összetételének mivolta természetes módon megjelenik a népművészetben is, jól láthatóan, elkülöníthetően. Ezen különbségeket segít megvilágítani Cser Ferenc és Darai Lajos A nemzeti önismeret csapdái: közbevetés a nyelvtudományról. A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek összefoglalása c. tanulmányban:

"Bizonyíték, a magyar népi műveltség 

A néperedeztetési vizsgálatoknál nem tekinthetünk el a műveltségek, a kultúrák összehasonlításától sem. Különösen azért nem, mert a nyelvre épülő rokonítási elméletek azonnal a műveltségre is kiterjedtek, és korábban sokan a magyar nép műveltségi elemiben is a tundra halász-vadász műveltségi elemeit, azok sámánisztikus felfogását igyekeztek keresni. 
A magyar népi ábrázoló művészetet a növényi elemek jellemzik. (lásd például Viski (1928), Domanovszky (1981), vagy Lükő (1942)). Állatokat ritkán ábrázolnak, azok is zömükben madarak, vagy legelésző állatok, mint pl. a szarvas. Ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrázol. 
Ha szembe állítjuk vele az eredeztetési elmélet forrásait, akkor azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagy mértékben ábrázolják a ragadozó állatokat. Köztük is a ragadozó madarakat. Pl. az Árpád-házi legenda szerint a turulmadár (sas-szerű nagymadár) a törzs totemállata. 
Mégis, már a honfoglalás kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sírmellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppei területeken. 
Ha a magyar népmese és regevilághoz fordulunk, meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy a magyarságnak nincs teremtéslegendája. Ám de néven nevezett istenei sincsenek. Az ugoroknak ellenben jól kifejlett származási legendáik és istentől eredeztetett királyaik voltak, amiket Kazár Lajos a japán eredetmondákkal talált hasonlónak. 
A magyar népi hiedelemvilág kutatói ezt a kínos kérdést úgy próbálták meg megoldani, hogy bizonyára ilyenek a magyar hiedelemvilágban is voltak, csak a magyarság ezt már elfelejtette. Ha viszont azt nézzük meg, hogy mit tartalmaz ez a mi saját hiedelemvilágunk, és milyen erkölcsi alapfelfogás jellemzi, akkor azonnal el kell ezt a vélekedést vetnünk. 
Ugyanis a magyar népmesék alapfelfogása az, hogy a hős akkor ér célt, ha önmaga jó. A belső jóság nem külső, isteni parancsra történik, nem a megtorlástól való félelem váltja ki, hanem a jóra való törekvést fejezi ki, mint célt. 
A magyar népi hitvilágot a léleknek, és nem annak megszemélyesített formájának, az isteneknek a tisztelete jellemzi. Lükő Gábor elemezte ezt a gondolatkört és kijelentette, hogy a magyar népi hitvilágot elsősorban a lélek érdekelte, és az is főleg akkor, amikor a testből távozik. A képi ábrázolásban is a lélek jelképeit foghatjuk meg, mint pl. ami madár, kígyó, béka, szikra és föld (levegő, víz, tűz, föld). Ezeket a lélekelemeket a magyar műveltség nem személyesítette meg, hanem velük együtt, azokkal egyenrangú kapcsolatban élt. De lélekelemként foghatók fel a mesék hősét segítő és átváltozásra hajlamos állatok is (bukát vető és mássá alakuló róka, kakas, légy, darázs, méh, stb).
A népi hiedelemvilágban ugyancsak ezt tapasztalhatjuk: nincs nyoma Istennek, még kevésbé isteneknek. Sámánisztikus felfogásra utaló elemeket is csak a sztyeppei részeken lehet elvétve találni, sem a mi népi mese, rege és hiedelemvilágunkat nem jellemzik az elrévedő, látomásokkal manipuláló sámánok. A magyar hiedelemvilág táltosai sem sámánok, ők sokkal inkább tudós tanítók, közösségi orvosok, esetleg papok. 
A falusi élet még a XVIII. században is az ország tekintélyes területén (>30%) faluközösségekben zajlott. Nem jellemezte a közösségeket a föld magántulajdona, azon a faluközösség együttesen gazdálkodott. Ez nagymértékben mellérendelő szemléletet tükröz. Az emberek nem voltak egymásnak alárendelve és egymásnak kiszolgáltatva. Ez csakis II. József korában szűnt meg, amikorra a maradék faluközösségeket is sikerült a Habsburg uralomnak fölszámolnia, és létrehoznia a föld magántulajdonának a teljességét. 
A mellérendelő szemléletet fejezi ki a föntiekben bemutatott jellemzők sora is (lélekhit, ragadozó állatábrázolások hiánya), de ezt fejezi ki a magyarság találmánya, a Koronatan is. 
A Koronatan eredete a XI. századig visszavezethető, amikor is I. László királyunkat már nem az addig királyinak nevezett, hanem az országhoz rendelt koronával koronázták királlyá. A Képes Krónika Salamonig következetesen királyi koronát említ, I. Géza és László korától kezdve pedig ország koronát. A magyar korona latin neve is ezt jelenti: Sacra Regni Hungarici Corona, azaz A Hun Törzs Országának Megszentelt Koronája. Az ország, és nem a király koronája! A Koronatan sajátsága az, hogy a Korona az ország birtokosa, tulajdonosa, és a Korona alá tartozik valamennyi magyarországi ember, beleértve az egyszerű parasztot és a királyt is. A király a kormányzásra, az uralkodásra a Koronától kapott jogosítványt, és nem ő birtokolja az országot, mint ahogy ez volt a szabály az egész hűbérúri Európában. A Koronatan mellérendelő szemléletét később Werbőczi roppantotta meg, és emelte ki a nemességet a jobbágyokkal szemben, akik addig nem voltak szolgák, mint a többi európai hasonló helyzetű ember.
Az alárendelő szemlélet volt uralkodó Európában már a JE 8. évezredtől kezdődően. Az istenek és azok földi helytartói, a királyok, a rabszolgaság, az uralkodó nemesek és uralom alá vetett szolgák kifejezetten az alárendelő szemléleti mód megnyilvánulásai. Alárendelő szemléleti módú társadalmakra általában a társadalom kettőssége a jellemző. Más műveltség, más jelképek tartoznak az uralkodó előkelők, és más az alattuk élő, letelepedett népekre. Általában azt láthatjuk, hogy a leíró történelem, a regék az uralkodó előkelők történetét, mozgását, változásait közlik, az alattuk élő letelepedettek, szolgák műveltségét legfeljebb az uralkodókéba beolvasztják. 
A régész is szívesebben dolgozza fel a néhány gazdag sír tartalmát, mintsem vesződik a szegény ember sírjainak tömegével. Magyarországon László Gyula volt az első, aki a szegény ember régészének tartva magát, komolyan foglalkozott a népi települések sírjaival, és maga is kimutatta: nem szabad a gazdagok sírjaiból az alattuk élő nép műveltségére, jellemzőire következtetni. 
A letelepedett népességre már az ú.n. honfoglalás idején is a növényeket ábrázoló, mellérendelő szemlélet volt a jellemző, ezért a mai műveltség elemeit visszavezethetjük a honfoglalás előtti népességre is. Ez a jellemzőjük élesen megkülönbözteti a magyarságot mind a föltételezett elődeitől, mind pedig Árpád honfoglaló népétől. 
Ez utóbbiak csak az uralkodó előkelőket és nem a magyar népi tömegeket jelentették."


Népművészet

A régészeti fejezetben már sokszor utaltunk rá, hogy a magyar műveltség őshonos a Kárpát-medencében. Ennek egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka az egymásra épülő, egymásból kifejlődő képzőművészet, kerámia műveltségek folytonos jelenléte, melyre szerencsére igen sok lelet áll már rendelkezésünkre. Nézzünk példákat erre.

http://magyarostortenet.gportal.hu/gindex.php?gid=2052356&pg=22698187


http://magyarostortenet.gportal.hu/gindex.php?gid=2078631&pg=22698187

***

http://www.vilagbiztonsag.hu/keptar/thumbnails.php?album=504&page=1

***

Tóth Imre magyar őstörténet vonaldíszes fényképek

***

Radics Géza - Eredetünk
műveltségi térképek

***

Szondi TGM_kivonat 39. oldaltól

***

Pap G. ősműveltség

***

Lajdi Péter - Szentföld 23. oldaltól

***

https://www.youtube.com/watch?v=A5diVfNTOfQ&feature=youtu.be

Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében (78. o)


XVII. A magyar műveltségi egység és folytonosság A magyarság származástani elméletei közösek abban, hogy a honfoglalás kori magyar műveltséget lovas, nagyállattenyésztő műveltségként fogják fel.287 A lovasműveltség lényege a mozgó életforma. A mozgás nem nomadizálás, ugyanakkor a letelepedettekéhez képest lazább, mégis szervezett életformát jelent. A lovas, nagyállattenyésztők nem léteznek katonai erő nélkül. A jelképeik, a hitviláguk és az ábrázoló művészetük is ezt tükrözi. A harc, a harcos, a heroikus történetek a legfőbb jellemzőik közé tartoznak. Ábrázoló művészetükben is harcoló állatok, nagyrészt ragadozók jelennek meg. Társadalmuk hierarchikus, törzsi fölépítésű. Birodalmaik, változó szövetségekre épülve, hatalmas kiterjedésűek is lehetnek. Életterük a sztyeppe, a füves síkság. Eurázsia több ezer kilométeres kiterjedésű sztyeppéin egy évezreddel ezelőtt is legfeljebb csak 3-6 fő/km2 népsűrűséget alkottak. Az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb pereme a Kárpát medence alföldi része (Duna–Tisza-köze, Tiszántúl), embertani képe." Turán XXVIII (Új I) 2. Sz. 22–34, ugyanő: A magyarság keleti elemeinek embertani képe I. Turán XXIX. (Új II) 1. sz. 38–44. 282 Budencz (1871), Zsirai (1935), Diószegi (1978), Glatz (1996). 283 Példának okául: Kiszely (1996), Osetzky (1977), Götz (1991), Padányi (1989), Nagy (1987). 284 László (1996a). 285 Swadesh (1952) és Lees (1953). 286 Cser (2000), pp.: és a szó-összehasonlító táblázat a Függelékben. 287 Padányi Viktor elemezte az ilyen műveltségeket és írta le a legfőbb jellemzőit. Padányi (1989), pp.: 11-32. 79 a medencén belül sztyeppei jellegű még a Maros völgye. Ezek a területek még beletartoztak a lovas nagyállattenyésztők életterébe, itt még megtalálhatók voltak. A dombos, középhegységi területekre a lovas, nagyállattenyésztők csak átmenetileg mentek, ott tartósan nem folytatták élettevékenységüket. A sztyeppe lovas, nagyállattenyésztő népei közül eredeztetik a magyarságot mind a finnugor, mind a közép-ázsiai származtatás hívei. Árpád honfoglalói (törzsei, vagy csak törzse) valóban erről a vidékről érkezett a Kárpát-medencébe. Ők kétségen kívül, valóban lovas nagyállattenyésztők voltak. Arról már megoszlik a vélemény, hogy Árpád honfoglalóinak mekkora volt a létszáma, és ezek közül hányan beszélhettek magyarul. Kétségtelen tény azonban, hogy a vezértörzs nem volt finnugor, hanem szabír (türk) volt. A krónikák a vezértörzs krónikái. Onnan valóban a lovas nagyállattenyésztőkre jellemző heroikus származásról értesülünk, visszavezetve a múltat egészen a biblikus időkre és alakokra. Csak az a kérdés, hogy a honfoglaló katonai vezérek azonosak-e a magyarokkal? A magyar népi műveltség vizsgálata azt mutatja, hogy nem. Ehhez elegendő felütnünk bármelyik könyvet, képgyűjteményt, amely a magyar népi művészettel foglalkozik.288 A magyar népi művészetre ugyanis nem a harcos, heroikus állatábrázolások és az alárendelő szemléleti mód, hanem alapvetően a békés, letelepedett, növénytermelő műveltség elemei és a mellérendelő szemléleti mód a jellemző. A honfoglalás kori sírok is már arról árulkodnak, hogy eleink letelepedett életmódot folytattak, ábrázoló művészetükben a növényi elemek, madarak jellemzőek, a négylábú állatok közül pedig legfeljebb a szarvas. Ragadozó állatot és madarat csak elvétve találunk a sírokban.289 A lovas temetkezés elsősorban és szinte kizárólag a honfoglalókat jellemezte. Állatok a sírokban, ha voltak, akkor azok inkább a bika kultuszt, és nem a lóét képviselték. Hasonló jelenségről tanúskodnak a népmesék is. A magyar hitvilágból egyszerűen hiányoznak a néven nevezett istenek, nincs pokol, nincs mennyország, de van innen- és van túlvilág.290 Nincs valóban magyar teremtéslegenda sem. A krónikák teremtéslegendái biblikus ihletettségről, duális és alárendelő szemléletmódról tanúskodnak, és azok tehát az uralkodó, honfoglaló nemesség, nem pedig a letelepedett nép mondái.291 A hitvilágot kifejező szavak eredete is zömmel magyar292 (ú. n. finnugor, sőt annak is korai, ú. n. altáji rétege), és ez a hitvilág jól leírható a lélekhittel, a természet és a termékenység tiszteletével. A honfoglalás idején tehát a magyarságnak jól kifejlett hitélete volt, és a kereszténységgel csak az egyházi formát és a hierarchiát örökölte — ahogy ezt a szókészlet valójában tükrözi. A korábbi hitélet azonban nagymértékben harmonizálhatott a kereszténységgel, annak nem lehetett szöges ellentéte, ami megint csak egy hosszú ideje letelepedett, növénytermelő műveltséget sejttet. A táltos népi bölcs, tanító, orvos volt.293 A népmesékből magas szinten fejlett lélekhit bontakozik ki. A finnugorizmussal más magyar kulturális hagyományok sem férnek össze. A finnugorizmus által rokonnak tartott népek hitvilágában például megvannak, nálunk viszont a hitvilágból hiányoznak az eredetmondák és az azokhoz kapcsolódó istenek. Továbbá a 288 Lásd például Viski (1928), Domanovszky (1981), vagy Lükő (1942). 289 László (1976), pp.: 25-38. 290 Lásd: Ipolyi (1853), Dömötör (1981), Diószegi (1973) ill. Diószegi (1978). 291 A rokonnak vélt műveltségek (vogul, osztják) ellenben rendelkeznek teremtéslegendával, ismertek az isteneik. Az ő teremtéslegendáikkal harmonizálnak a japán eredet- és teremtéslegendák. (Kazár [1996]). 292 Idegen (latin, görög) szavak inkább csak a vallási szervezetet írják le és nem a hitélet fogalmait. (Nagy [1987], pp.: 208-210, László [1976a], p.: 176, László [1990], p.: 161.) Szláv eredetű szó mindössze három akad a százas nagyságú szókészletben. (Lásd Cser [2000], pp.: 50-54.) 293 A sámán hitet csak nyomokban, és csakis a sztyeppei területeken lehet megtalálni. Az ország nagy részén annak nincs gyökere, alapja. A táltost sokan ugyan sámánként kívánják tisztelni, de a táltos nem révült el, nem esett kábító gombák, vagy füvek hatása alatt réveteg állapotba. (László [1967], Kálmány [1917], Ipolyi [1853].) Diószegi [1973] pedig mindenféleképpen errefelé akarja terelni a gondolkozást. 80 magyar kultúrában az élő lélek állati jelképeit nem lehet totemként értelmezni.294 Ám a népességben csupán elenyésző kisebbséget jelentő államalapító vezető elit két ismert származáslegendája sem magyar. A Kézai Krónikában és a Tárih–i Üngürüszben található ismertetése – a magyar népet ószövetségi szereplőktől származtatva és a hunokkal rokonítva – végső soron a Biblia babiloni mondakörén alapul, és mindenképpen kései eredetűnek fogható fel.295 A szarvason kívül a magyar népi képzőművészet négylábú állatot, ragadozó madarat nagyon ritkán ábrázol. A szarvas, mint a termékenység, a megújuló természet jelképe – szarva az életfát jelképezi – azonban 15000 éve jelen van Európában, így nem kell azt a Kárpátmedenceiek részére, mondjuk a suméroktól eredeztetni,296 sem az altáji vidékről behozni, mert a Kárpát-medencében az utolsó jégkorszak előtt szarvasvadász nép élt. A nyolcezer éves csépai leleten a szarvas ábrázolását is megtaláljuk. A tulipán sem idegen a mi tájunkon, hiszen hatezer éves ábrázolása került elő a Cucuteny kultúra területén, és minden bizonnyal nem magát a tulipánt, hanem általában kelyhes virágot jelent, és ezen keresztül a női termékenységet. Ugyaninnen ugyanebből a korból a nyolcezer éves tatárlaki táblán életfa ábrázolás található. A hegy, a kelyhes virágok, a kettős madár és a hal jelképei ugyanígy vannak jelen a Kárpát-medence és vonzáskörzete kultúráiban. Fontos még, hogy a honfoglalás kori nagycsaládi címerként értelmezhető tarsolylemezek palmettásak, négylábú vagy madár ragadozók csak a honfoglalók nemesi utódainak címereiben fordulnak elő, a sztyeppei lovas kultúrájuknak megfelelően.297 Ugyancsak nem jellemzők a magyarokra az obi-ugorok úgynevezett tamgái, amelyek az ‘ugor’ családok származását jelképezték. Mindez ismét azt mutatja, hogy a magyar kultúra nem igazán rokona az eddig rokonának tartottaknak.298 Sajátos, elkülönült és ősi a magyar lélekfelfogás. A halott lelke a túlvilágon újjászületik s – újra meg újra – visszatér az élők itteni világába. A két világ ugyanazon a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, és teszi élővé. A lélek és az ember viszonya mellérendelt. Ez a lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző mellérendelő szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét. A lélekszimbólumok a magyar felfogásban nem válnak személlyé, és nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. A magyar népmesékben a jót a jó példák és a jó emberek segítik. A magyar hitvilágban a szépet, a nemeset és a jót hasznosnak is tartották. Tudták, hogy jó vagy rossz sorsuk okos vagy téves döntéseiktől függ. Helyes tetteik hasznos, vagy a helytelenek káros következményei természetszerűen bekövetkeznek, mert a természet örök 294 "Nincs a magyar népi emlékezetben totemisztikus eredetmonda. Nincs istenektől való származtatás. Nincs Istennek való alárendeltség. Az egyszerű ember, ha erre sor kerül, közvetlenül és tegezve szólítja meg az istenét, ami mégsem egy személyiség, hanem valami egészen más. Nincs szükség arra, hogy az isteni 'hatalmat' a földre levezessék, mert ez nem hatalom, nem uralmi jellegű. Nincs égi hatalom jelképe, nincs igazi értelemben vett, fölkent, isteni eredetű király sem. A mesék királyai emberek, talán nemesebbek, mint a mese hőse, de nincs égi eredetű jogosítványuk. A hős gyakran beemelődik a királyi hatalomba és ennek alapja megint csak az esze és az embersége. Nincs mágikus erejű fegyver." Cser i.m. 49. Cser ugyanitt leleplezi azokat a kísérleteket, amikor az eleve rokonnak tartott népektől kölcsönöztek totemisztikus eredetmondákat egyes kutatók a magyarság számára. 295 "Kézai Krónikája kettő, a Tárih-i Üngürüsz három 'honfoglalást' említ. Itt honfoglalás alatt Hunor ill. Magor embereinek, utódainak a Pannóniába való érkezését kell érteni. Mindkét monda alapja egy-egy szarvasvadász legenda, ahol a szarvas égi jelként, és annak üldözése mitikus hívójelként fogható fel: Pannónia várja a visszatérést, a segítségnyújtást. Mind a három csodaszarvas legendában a honfoglaló magyarokról kialakított képnek megfelelően egy harcos–lovas kultúra képviselői jelennek meg. Ennek szimbólumai várhatóan állatképekben mutatkoznak aztán a népi művészeti ábrázolásban." Cser i.m. 56. Vö. Grandpierre K Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára. Népszava Könyvkiadó. Budapest 1990, Kiszely i.m. 492–517. 296 Lásd Cser i.m. 57–58. Vö. Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. Budapest 1994. 832–837. 297 Vö.: "A honfoglalás korában még a turulmadár ejtette teherbe Emesét, Álmos vezér anyját, ha álmában is. Az ázsiai nomád népek mind így származtatták legkiválóbb uralkodóikat közvetlenül a törzs totem állatától – alapító ősének lelkétől." Lükő Gábor: A magyar lélek formái. Budapest 1942. 78. 298 Vö. László Gyula: Hunor és Magyar nyomában. Gondolat Könyvkiadó. Budapest 1967. 84–85, 127, ugyanő: Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat Könyvkiadó. Budapest 1974. 230. 81 törvényéből jövő isteni rendelkezések tökéletesek, igazságosak és megmásíthatatlanok. Emez igen ésszerű gondolkodásmód ugyanakkor gazdag és mély szellemiséggel járt együtt. Népművészeti, népköltészeti kifejezéseinek egyetemes jelentését vallásos jelleg hatja át. Mindezt a legkorábbi európai kultúrák régészeti leletei támasztják alá. E kultikus tárgyak elsősorban a termékenység vallásos tiszteletét mutatják. A termékenység nőket formázó jelképei az őskőkor felső időszakától megjelennek. E kő vagy égetett agyag szobrocskák a Kárpát-medencében is megjelentek a modern emberrel együtt. A nordikus, indoeurópai népeknél viszont a túlvilág alárendelt szerepű, ahol nincs újjászületés, ahonnét nincs visszatérés, a lélekszimbólumokat megszemélyesítették és megnevezték. Az eddig rokonnak tartott népeknél is alárendelt a túlvilág, s a jó és rossz lelkeknek külön helye van az égben, illetve a föld alatt. Az indoeurópai és az ugor teremtéslegendákban az alárendelő szemlélet az uralkodó. A teremtmények a teremtő személyétől függenek, aki a jót és a rosszat meghatározván, aszerint ítél, fenyeget és büntet.299 A népzenei hagyományok sem támasztják alá a magyar nép és kultúra Kárpát–medencétől távoli eredeztetését. A magyar népzene pentaton, míg az ‘ugor’ népzene általában nem éri el a tonalitást. A tonalitással rendelkező többi finnugor népnél a zene heptaton, akárcsak Európa teljes népzenéje, a pentaton ősi ír zene kivételével. A közép–ázsiai, illetve török népek zenéje erősen pentaton és ilyen a japán népzene is. A magyar népzene jellegzetes ereszkedő dallamíve az ír és ausztrál bennszülött zenében megvan, míg Európa többi népe zenéjét nem jellemzi. A sumér zene pentaton és nem ereszkedő dallamívű. A magyar pentaton hangskála teljes és zárt rendszer, és igen gazdag zenei kifejezést tesz lehetővé. Kizárólag magyar jelenség népdalainkban a hosszú utolsó hanggal a ritmus és az idő megszűnése. A dunántúli hosszú síp jellegzetes semleges terce idegen a szomszédainktól, de a velünk együtt élő nemzetiségektől is. E több tízezer éve létező nyelvdugós sípot300 azonban a finnugor és altáji népek a régi szamojéd alaprétegből, azaz hatezer éve ismerik. Így ha a mai finnugor népeknél Kárpát-medence-típusú furulya található, akkor nem uráli egységről kell beszélni, hanem Kárpát-medencei egységről, ami valamikor, valami miatt felbomlott.301 A zene összecseng a magyar dalok szövegeivel, ezért a zene és a tánc ritmusa keményen ellenpontozott. A magyar nyelvet az első szótag hangsúlya és a másodlagos hangsúlyozás kétüteműen ritmusossá teszi, ami tükröződik a népzenében és néptáncban is. Az ellenpontozást az adja, hogy a táncos a hangsúlyos szótagra emeli fel a lábár, és a hangsúlytalanra dobbant. Ebben a magyar tánc rokon a baszkkal és az írrel. A magyarok mellérendelő szemléletének megfelelően a magyar táncban a férfi és a nő egyenrangú, párt alkot.302 299 Lásd Cser i.m. 59–60. Vö. Lükő i.m., Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat Könyvkiadó. Budapest 1980, Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör kiadása. Budapest 1995. 300 Istállóskői barlangban megtalált, aurignici korból származó síp pentatonra hangolt nyelvsíp volt. 301 Kozák így ír a felbomlás okáról: "Erre jó alkalmat szolgáltathatott az a klímaváltozás, ami éppen tízezer éve a jégkorszak végét jelentette. Ennek hatása közismert, a mamut kihalt, a rénszarvas pedig északra húzódott. Ezt a vándorlást a rénszarvashoz szorosan kötődő életmódú népeknek követniük kellett. Ez az északra vándorolt népesség alkotta – minden bizonnyal – azt az uráli–szibériai etnokulturális közösséget, melynek elterjedési területe az újkőkorban Norvégia északi részéig terjedt." Kozák József: "Az istállóskői csontsíp és egy magyar furulyatípus." Turán XXIX. (Új II) 1999/2. sz. 10. Lásd Cser i.m. 70–74. Vö. Lükő i.m., Vikár László: "A magyar népzene volgai török és finnugor kapcsolatai." Magyar Őstörténeti Tanulmányok i.m., Csajághy György: "A magyar népzene keleti párhuzama, eredete, őstörténeti vonatkozások tükrében." A Harmadik (Tapolcai) Magyar Történelmi Iskola Előadásai és Iratai. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Budapest– Zürich 1994, ugyanő: "A felgyői avar síp zenei és történeti háttere." Nemzeti Történelmünk. III. Tanulmánykötet a honfoglalásunk 1100. Évfordulója tiszteletére. Kaposvár 1996. 1996, Gáboriné i.m., Kilmer—Darfkorn— Crockers—Rown: "Hang a csendből." Turán XXIX. (Új II) 1999/5., 6. sz. 302 Lásd Cser i.m. 70–74. Vö. Lükő i.m., Vikár László: "A magyar népzene volgai török és finnugor kapcsolatai." Magyar Őstörténeti Tanulmányok i.m., Csajághy György: "A magyar népzene keleti párhuzama, eredete, őstörténeti vonatkozások tükrében." A Harmadik (Tapolcai) Magyar Történelmi Iskola Előadásai és Iratai. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Budapest–Zürich 1994, ugyanő: "A felgyői avar síp 82 A fontos kulturális elem, a lakás és tisztálkodás kérdésében a X. századi Nyugat-Európáról lesújtó beszámolók vannak.303 Ott a lakások akkor még néhány négyzetméteres földbevájt kunyhók. A lovagi, bárói kastélyok kéményes fűtés és ablak nélküli fatornyok. Alsónemű, napi tisztálkodás nincs, a tetveket a főurak parókával fedték el, s külön vakarókat használtak a viszketés ellen. A fürdést az egyház is erkölcstelennek bélyegezte. Nyugat-Európa a mosott ágyneműt, alsóruhát csak a XIII. században ismerte meg. A sztyeppe lovas műveltsége nagy száraz, egészséges, szellőztetett körsátrakkal rendelkezett. A letelepedett magyarok és a lovasok egyaránt hetente váltották és mosták az alsóruhát, ágyneműt, s rendszeresen mosakodtak. A tejköpülő szitájával zuhanyoztak. Pénteken, a tisztálkodás napján nem illett vendégségbe menni. A magyarok a lovas kultúrák embereihez hasonlóan fésülködtek, borotválkoztak. A magyaroknak voltak fürdőik, szaunáik, ami Nyugat-Európában nem volt hagyományos. A ruhaneműnek folyóban, patakban, kútnál mosásával kapcsolatos díszített népi eszközök és életképek közismertek. Ugyanakkor mivel egyes lovas népekről kiderült, hogy nem mosakodtak, és nem váltották ruhájukat, a tisztaság igénye nem feltétlenül a lovas műveltséggel került a magyarokhoz, korábban az már itt megtalálható lehetett.304 Sajátos magyar népi hagyomány az elvakult szabadságszeretet. A nyugat-európai földbirtokos tulajdona volt a jobbágy, mint szabadságától megfosztott rabszolga, akit büntetlenül megverhetett, megölhetett. A földbirtokosok a kereszténységben meghirdetett monogámia ellenére gyakorolták az első éjszaka jogát, és ágyasukká tették a jobbágyok asszonyait. Magyarországon azonban a tripartitumot, a katonai–nemesi és papi osztály jobbágyokat rabszolgaként való birtoklását nem tudták bevezetni egészen a török kiűzése utáni időkig. Akkor is azonban igen nagy volt az ellenállás vele szemben, és kivándorlással való kitérés előle, különösen a székelyeknél. Mert addig a magyarok faluközösségekben közösen birtokolták a földet, és egymást egyenértékűnek tartották. Az őket ért sérelmet bármi áron megtorolták.305 A Szent Korona-tan és -tagság szintén az egyenrangúság mellérendelő tudatát erősítette.306 A társadalmi egyenértékűséget mutatja a kiemelkedő elsőszülött jog hiánya, és ezt tükrözik a művészi elemek is. Ezzel szemben a hindu, a kelta, a nordikus és a finnugor–altáji alárendelő kaszt-szemlélet uralkodik. A képi ábrázoló művészetben a magyarok a közeli és távoli világot különböztetik meg azzal, hogy a kép aljára, vagy tetejére helyezik a tárgyat. A két világ között gyakran ott kanyarog az élet vize, sokszor kígyó formában ábrázolva. Ezek a motívumok még a mai népi hímzést is meghatározzák. A lélek szimbólumait ábrázolta a népi művészet mind a vizek, mind a madarak képében. Az indás, tulipános minták sokkal inkább a termékenység jelképei, semmint az altáji eredetű virág képei307. A tulipán formáját tekintve a Kárpát-medence és közvetlen környezete legősibb műveltségeinél is már megtalálható, mint bika szarva közötti termékenységi jelkép308. Ugyancsak itt megtalálható az élet fája is, mint általánosan, és gyakran ábrázolt jelkép, ahogy ez népmeséinkben is meglehetősen gyakran megjelenik.309 A magyar népi hitvilágot elsősorban a lélek érdekli. Jelképei pedig lélek-jelképek. Az ember a lélekkel mellérendelő viszonyban van. A lélek az ember életében az emberen belül van, zenei és történeti háttere." Nemzeti Történelmünk. III. Tanulmánykötet a honfoglalásunk 1100. Évfordulója tiszteletére. Kaposvár 1996. 1996, Gáboriné i.m., Kilmer—Darfkorn—Crockers—Rown: "Hang a csendből." Turán XXIX. (Új II) 1999/5., 6. sz. 303 Vö. Sydney Painter: History of the Middle Age. Knight and Peasants. New York 1964. 304 Lásd Cser i.m. 77–78. 305 Lásd Lükő Gábort: "A magyarságnak mindig nagyon erős volt a jogi érzéke, a jogaiért, a függetlenségéért mindig feltette egész életét és jövendőjét. Ha alul maradt a küzdelemben, inkább elbujdosott idegen országra, de a saját hazában nem szolgált idegen uraknak." Lükő i.m. 12. Vö. Cser i.m. 78–79. 306 Vö. Kocsi István: A Szent korona tana. Múltja, jelene, jövője. 2. Jav. Kiadás. Püski Kiadó. Budapest 1996. 307 Kiszely (1996), pp.: 587, Lükő (1942) p.: 47, és Visky (1921) p.: 39 alapján. 308 Gimbutas (1982), p.: 187 és Gimbutas (1991), p.: 247 alapján. 309 Gimbutas (1982), p.: 171 és Domanovszky (1981), p.: 64 alapján. 83 és csak a halál beálltával távozik onnan. A lélek elpusztíthatatlan, nem születik és nem tűnik el. Az ember fogamzásakor kerül a testbe, és annak halálakor távozik. Az eltávozott lélek nem találva a helyét (pl. gyilkosság vagy más rendkívüli esemény miatti halálkor) bajt okozhat, ezért ez ellen védekezik a népi hitvilág. Egyébként maga a lélek se nem jó, se nem rossz. A népmese hőse a különböző formává alakult általános lélektől kap tanácsot, vagy segítséget. A kettő viszonyára inkább a jó jutalmazása, semmint a rossz büntetése a jellemző. Az ilyen erkölcsi alapfelfogás szerint belülről kell jónak lenni, és nem a büntetéstől való félelem hatására. A Mindent látó királylány meséje310 ragyogóan megjeleníti a lélek fontosságát a magyar hiedelemvilágban. Ezért elfogadhatatlanok azok a nézetek, miszerint a magyar nép elfelejtette volna mind a származáslegendáit, mind az isteneit.311 Nem felejtette el. Egyszerűen nem élt ezekkel a fogalmakkal. Mellérendelő szemléleti módja ezeket nem igényelte. Az alárendelő szemléleti mód azonban ehhez azonnal lealacsonyító szellemi színvonalat rendel, ami viszont nem elfogadható. A magyar népi művészet tehát, alapvetően mellérendelő jellegű. Ebben a vonatkozásában teljes mértékben tükrözi a magyar nyelvet. A mellérendelés értelmében a képeken, ami alul van, az közeli, ami felül van, az távoli, de egymásnak megfelelő viszonyban vannak az ábrázolt tárgyak.312 Közeli és távoli viszonyban állnak a képeken ábrázolt tárgyak, állatok, személyek. Nincsenek sem a horizontnak, sem a térábrázolásnak alárendelve. A közeliséget a fogalmakat megszólaltató szavakban a magas, a távoliakat a mély magánhangzók képviselik. Az innen-világ és a túlvilág viszonya is mellérendelő, éppen úgy, ahogy a népmesékben is a kettő között nincs merev határ, a hős szabadon mozog a két világ között. A túlvilágra mind a kéményen, mind a kúton (fagyökerek alatt) át, azaz lefelé és fölfelé el lehet jutni. Az alsó nem különbözik a felsőtől. A szibériai sámánhit hármas felosztású életfája (égi, földi és föld alatti élet hármassága) nem jellemzi a magyar népi monda és hitvilágot, az életfa csakis a földihez hasonló felső világokat köti össze a földivel és a hármasság sokkal inkább a szülő nő jelképéből eredeztethető. Ennek gyökere is megtalálható a Kárpát-medencében, ill. annak északkeleti külső pereménél.313 A magyar parasztgazdaságok építészete is a mellérendelő szemléleti módot tükrözi. A falusi telken minden funkciónak megvan a maga helye, egyik sincs a másiknak alárendelve. A lakótér, a konyha (kunyhó), a fészer, az istálló a gazdaság területén elkülönülten található meg, zömmel a telekhatárnak támaszkodva. A nyári konyha a hajdani lakósátort (kunyhó) formálja. A lakótérbe épített kemence az égboltot hozza be a házba.314 A magyar parasztgazdaság alapvetően különbözik a környező szláv, vagy germán gazdaságtól, ahol az ú. n. egységház elsősorban a védelmet szolgálja, és a terület központi, leginkább védhető helyén található. Ezzel szemben a magyarban az elrendezés a gazdálkodást szolgálja. Mindezt a honfoglalást megelőző időszakban is már megtalálhatjuk a magyarság mai területein, de nem találjuk meg a korábbra vélt szállásterületeken. Ide tartozik a magyar étkezési műveltség kérdése is. A magyaros vendégszeretet és vendégjog a mellérendelő szemlélet kifejeződése. A magyar konyha elsősorban főző, és nem sütő jellegű. A lovas, nagyállattenyésztők – de ugyanígy a rokonnak vélt finnugor népek – konyhája alapvetően sütő jellegű, ami a mozgó életforma természetes következménye, hiszen különösen a fémeket megelőző korszakban a kerámia edények szállítása, mozgatása nehézkes volt, és az edény elpusztulásának a veszélyével járt. A letelepedett életforma igényli –, de 310 Világszép Népmesék, pp.: 104-110. A mese alapmotívumait érdemes összevetni a görög mítoszokkal, pl. a Csudaszép Atalanta történetével, amit Ovidius írt le. Lásd részletesebben Grant (1995), pp.: 434-344. 311 Lásd pl. Diószegi (1973), p.: 8, Komjáthy (1955), p.: 387. 312 Lükő (1942), pp.: 180-190. 313 László (1974), p.: 101, Forrai (1994), p.: 49, Kalicz (1970), 19. kép alapján. 314 Lükő (1942), p.: 283. 84 lehetővé is teszi – a hosszabb időtartamra szóló tartósítási technikák alkalmazását. A mozgó életformához a szárításos és a sós hústartósítás tartozik, a letelepedetteknél a savanyításos és füstöléses élelmiszertartósítás is megtalálható. A savanyításos technika a magyar konyhatechnika jellemző eszköze, de nem jellemzi sem a nyugati, sem az északi népek konyhatechnikáját. A füstöléses hústartósítás is alapvetően erdős, fás övezet technikája, nem alkalmazható sztyeppei körülmények között. A magyar ezzel az eljárással bőven él. A honfoglalás idején élt magyar könnyűlovas ezer kilométeres hatótávolságát szárított ételekkel rakott iszákjának köszönhette. Ám elődeink a szárításon kívül ismerték a hűtés, sózás, erjesztés és savanyítás ételízesítő és tartósító hatását is. A honfoglalás kori Nyugat- Európában viszont nem ismerték az élelemtartósítási eljárásokat, s téli élelmük alig volt, mert az állatok zömét a téli táplálékhiány miatt le kellet ölniük. A magyar konyha, a letelepedettek konyhája hagyományosan főző jellegű.315 Japánból tizenegyezer éves főzőedényt ismerünk, de főztek a Turáni-alföldön, Dél-Kaukázus mentén, Anatóliában és a Balkánon is. A gabonatermelés elterjedésével a magvakat megőrölték, a lisztet vízzel gyúrták, kelesztették, aztán megsütötték, vagy megfőzték, növényekkel ízesítették. A lovas társadalmak fő tápláléka állati eredetű, mint a nomádoké. A mozgó, pásztortársadalmak elsősorban sütnek, mert így a legkönnyebb feldolgozni az állati táplálékot, s a mozgó életformához is ez illik tehát a legjobban.316 Eddig feltételezett nyelvrokonainknál a Földközi tenger mellékéről elterjedt bornak nincs kultúrája. A magyar kultúrában a bor kedvelt, alapvető kapcsolatteremtő ital, azaz átvitt értelemben szakrális jellegű. Magyarország talajhőmérséklete, a talaj magas nyomelem tartalma, valamint a vulkáni, löszös és homokos talajok kiválóan alkalmasak az aromás szőlőtermelésre. A bor magyar szó, és a szőlő erjesztett italát jelenti. A fogalommal a magyar műveltség nem ismerkedhetett meg a honfoglalás körüli időben, mert akkor a fogalmat szolgáltató műveltségével harmonizáló kifejezést használna a megnevezésre. A szőlő, a szőlőművelés, az erjesztés szavai nem vezethetők le sem a szomszéd népek nyelvéből, sem azokéból, akiktől állítólag a magyarnak ezeket meg illett tanulnia. Ezek alapvetően magyarok, jóllehet, nem vonhatók a finnugor elmélet fogalmai alá. A magyarok ismerik az árpa melaszból erjesztett sört és az égetett szeszes italokat. Végezetül említsük meg, hogy a magyar műveltségnek volt saját írása. A magyar (székely) rovásírás már a honfoglalás korát megelőzően a Kárpát-medencében – és csakis itt és annak keleti részében! - megtalálható.317 Az írás néhány alapjel logikus kombinálásával vezethető le és valamennyi ma használatos magyar hangnak ismert a rovásjele.318 Az írás alapvetően mássalhangzós írás, merthogy csak akkor jelzi a magánhangzót, ha az értelemzavaróan eltérne az alapfelfogásként kezelt magas fekvésű magánhangzóktól. Több összevonás (ligatúra) is ismert, amivel az írásjelek száma ugyan megnő, de az értelmezéshez szükséges rovások száma észszerűen csökkenthető. Minthogy a magyar nyelvben a jelentést elsősorban a mássalhangzók hordozzák, valamint a nyelv a magánhangzó harmóniát következetesen használja, a mássalhangzós írás megértése nem okoz komolyabb gondot. Ugyanez nem mondható el a sémita írásokról, ahol a magánhangzónak, pl. az ige idejét, módját tekintve meghatározó jelentősége van. A magyar írás jelei nagyon sok esetben megfelelnek a jelölt hanghoz tartozó fogalom képének (pl. h = h – hal, s = s – sarok, v = v – 315 Ez nem azt jelenti, hogy nem süt, hanem azt, hogy az étrendben a főzött, párolt ételek, a növényi rostok, vagy szárított, sóval tartósított alapanyagokból készített ételek meghatározó mértékűek. Ide tartoznak a levesek, főzelékek, főtt húsok és kifőzött tésztaféleségek. A sült húsokhoz mindig tartozott főtt növényi köríték. A főtt ételekhez általában a kenyér is hozzátartozott. A kenyér erjesztett (kelesztett) növényi termék, a sztyeppei, a lovas és a török népek ellenben lepényt sütnek, nem kelesztett tésztafélét fogyasztanak. 316 Lásd Cser i.m. 74–77. Aki hozzáteszi, hogy ezek a lovas műveltségek özönlötték el azután Eurázsia letelepedett lakosságát, s mint urak, főnökök telepedtek rájuk. 317 Győrffy (1997), p.: 145. 318 Forrai (1994), Varga (1993), Hosszú (1999). 85 víz, stb.), ezért a magyar írás más írásrendszerekből való eredeztetése eléggé kérdéses. Ugyanakkor ugyanezen a területen az újkőkorban már hasonló metszésű írásjeleket használtak az itt letelepedett műveltséget folytató, és alapvetően békés, fémfeldolgozó emberek, amint erre a Tatárlakán kiásott ú. n. amulett alapvető példaként szolgál (3. ábra). Ez a legkorábbi írott (8 évezreddel a jelen előtti) emlék 13 rovásírásos jelet tartalmaz, amiből 8 megtalálható a későbbi magyar rovásírás jelei között is. A Kárpát-medence és környezete kora-fémkori műveltségeinek volt írása – maga a tatárlakai tábla is ennek egyik darabja -, aminek a jelei nem idegenek a magyar rovásírásétól (4. ábra319). Ez az ú. n. öreg-európai írás jelenti a későbbi lineáris A, a B, majd a ciprusi írás alapjait. A ciprusi és az öreg-európai írásjeleket Gimbutas320 alapján az 5. ábrán hasonlítom össze. Az Öreg Európa írását Daniels321 nem ismeri el írásnak, mert nem kereskedelmi feljegyzésekhez kacsolódik. Ugyancsak Daniels nem tud a székely rovásírásról, holott oldalakat szentel a sokkal későbbi eredetű és sokkal primitívebb germán rúnáknak. Renfrew322 ellenben a húsvét szigeti írásra hivatkozva megállapítja, hogy annak nem feltétlenül kell kereskedelmi feljegyzéseken alapulnia, lehet csupán az emlékezetet fönntartó szerepe is, ahogy ez lehetett az Öreg Európában is. Ez volt a székely–magyar műveltség területén is. A kereszténység fölvételekor megtiltott rovásírás323 azonban már mint ‘kereskedelmi feljegyzés’ élt tovább Erdélyben, az Alföldön. A rokonnak vélt népeknek nincs és – nem is volt – saját írásuk. Tamgáik csupán nemzetségjelek. Ezek a tamgák egyébként a Szvidéri műveltség területén is ismertek és ott a későbbi lengyel nemesi családok jelei voltak324. Így a magyar kultúra elhatárolódik mind a négy égtáj felé a többitől: Megállapíthatjuk tehát, hogy kulturális elemeket tekintve a magyar nyelvterület kultúrája sajátosan egyéni. Tartalmaz elemeket, amik a kelethez kötik, tartalmaz elemeket, amikkel a nyugathoz kapcsolódik, de egyik sem meghatározó, uralkodó jellegű: a kultúra jellegzetesen Kárpát– medencei. A mellérendelő jellegű szemlélet keményen elválasztja mind a Nyugattól, mind a sztyeppei népektől, akikre ez ugyancsak nem jellemző. Ezzel összecsengő felfogást távol– keleten találunk. Kulturális vizsgálataink összességében mégis azt mutatják, hogy a keleti eredeztetés modellek sem igazán alkalmazhatóak a magyarság kultúrájára. Sem a finnugor, sem a türk, sem a sumér, így újra vissza kell térnünk Magyar Adorján gondolatához: a magyarság Kárpát–medencei, nem jött sehonnan, itt alakult ki és itt lett azzá, ami. A kérdés azonban az, hogy mikor és milyen közreműködéssel.

***

A Naddeo kutatási anyag
Ő az aki múzeumok leletanyagainak fényképei alapján feltárta, hogy az un. "indoeurópai", de akár az egész ázsiai kultúrkör alatt egy masszív pannóniai művészeti alapréteg található.

Michelangelo Naddeo, olasz kutató azzal töltötte az életének nagy részét, hogy szerte a világról begyűjtötte a múzeumokban fellelhető kultúr-régészeti leletek fényképét (mintegy 10.000 db-ot!), és ezek összehasonlító elemzése alapján kidolgozott egy elméletet. Mely elmélet szintén megerősíti a genetika, a nyelvészet és az egymásra épülő műveltségek ésszerű elemzéséből, összegzéséből eddig kialakult tényállást, a magyarok Kárpát-medencei folytonosságát. Naddeo "10.000 év Kárpát-medencei folytonosság" című jelentősen illusztrált, képektől hemzsegő kiadványa igen erősen bizonyító erejű a témában. Ő az aki múzeumok leletanyagairól készült fényképek ezrei alapján feltárta, hogy az un. "indoeurópai", de akár az egész ázsiai kultúrkör alatt egy kőkori masszív pannóniai művészeti alapréteg található. És nem csak ezt bizonyítja, hanem az általa vizsgált művészeti alkotások megmutatják a magyar ősök elképesztő tudását, kifinomult és fejlett (!) világszemléletét.
Persze lehet mondani, hogy ez csak utólagos belemagyarázás, de aki beleássa magát a Naddeo által összeszedett leleteken szereplő motívumok, jelképek, és szimbólumok világába - Anyaisten, szív, spirálok, agancsok, életfa, tulipán, mellkereszt, életvirág, stb., annak egyre inkább az az érzése támad, hogy "ezek az ősök tudtak valamit". A motívum-rendszer alapján olyan szerves, "kozmikus" tudás birtokában lehettek, mely egyszerűen nem fér össze a hagyományos, a majomtól épphogy csak két lépésre lévő "ősember" képpel. Mert bár lehetett olyan korszakuk (pl. eljegesedés idején), amikor az életkörülményeik a túlélő, vadászó, halászó, "pattintott kőkori" üzemmódba állította őket, de ekkor sem tűnt el a tudásuk, amit a művészetükben örökítettek meg, és hagytak rá, adtak át az utódoknak, és végül ez a folyamat elért hozzánk is. Most már "csak" annyi dolgunk van, hogy értelmezzük ezeket a jeleket, jelképeket, és talán akkor megértjük, hogy mit üzentek. Van egy olyan mondás, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt amit az ősök követtek. Ez a művészeti alkotások vizsgálatakor kifejezetten igaz, mert az önmagában nem elég, hogy valaki egy kézműves vásáron vesz egy tatárlaki korongról készült másolatot, amit a nyakába tesz, és onnantól már mélymagyarnak képzeli magát. Nem, nem az a lényeg, hogy ezeket a tárgyakat viseljük mi is, ez pusztán utánzás, megértés nélkül. Nem, nekünk azt kell megnéznünk, hogy vajon anno mit jelentettek nekik ezek a motívumok (mozgató-rugók), és hogy most mit mutatnak meg nekünk magunkról és a világunkról.   

Néhány szemelvény Naddeo munkásságából:













Naddeo kutatásainak eredményei egyértelműen arra mutatnak, hogy a Kárpát-medencéből nagyarányú kulturális kirajzás zajlott az ókorban, mely megjelenik az Anya Isten, tulipán és egyéb szakrális szimbólumok képében,. valamint hogy a Kárpát-medencei magyarság szoros kulturális kapcsolatban áll a Tarim-medencével és a Belső Ázsiai Pazyryk területekkel, ami ősi magyar telephelyekre utal. Nagyon érdekes párhuzam figyelhető meg a Kárpát-medence és a Tárim-medence (Kína, Ujgur terület) között mind a két népcsoport embertani képének, genetikai jelzőinek és népművészeti stílusának tekintetében, ami alátámasztja a mítoszok fejezetben tárgyalt ÚJGOR BIRODALOM és a magyarság ősi közös gyökerét. 
És a végére egy idézet Naddeo-tól:

"Kiszely István nemrégiben közzétett egy újabb kiváló művet (Magyar Demokrata): rájött, hogy 1 (egy) forma – a Székely kapué – számos helyen fellelhető Kínától Magyarországig. Remek, István! 
Időközben jómagam arra jöttem rá, hogy néhány ezernyi keltezéssel ellátott régészeti műemlék, kulturális jegy és szent szimbólum vándorolt a bronz-kori Európából Arsia-ba és vissza Magyarországra. Mindezek Kínáig, Koreáig és Japánig is eljutottak. 
Kitalálni azt, hogy a magyarok honnan jöttek, csupán csak annyiból állt, hogy a honfoglalás-kori Magyarországon talált leleteket össze kellett hasonlítani olyan területeken talált leletekkel, ahol a magyarok más kulturális jegyeit is megtalálták (ld. „Honfoglalás…”). 
Ezt még senki nem tette meg! 
Hasonló alakzatok és szimbólumok jelenléte Eurázsia nagy területén a Neolitikumtól (Arany Bálvány Civilizáció) az i.e. utolsó évezred közepéig (Agglutinia, Pannonia és Magna Pannonia) bizonyítja a föld legnagyobb és leghosszabban fennálló civilizációjának létezését. Agglutinia civilizációja (Magyarországtól Oxiana-ig, i.e. III. évezred) akkor kezdett hanyatlani, amikor a szemiták megérkeztek Mezopotámiába és az Indo-európaiak Indiába és Európába. Ahová csak ezek a népek megérkeztek, az események hasonló sorozata játszódott le, mely az ősi szent szimbólumok eltűnésével kezdődött. Azok a szent szimbólumok csak Pannonia-ban maradtak fenn, majd a későbbiekben Magna Pannonia-ban az i.e. utolsó évezred közepéig. A Celto-Pannonico-k és más „Indo-európaiak” csak ekkor váltak külön a Pannonico-któl. Valójában az i.e. 500 körül Európában talált legtöbb műemlék (melyeket „kelta”, „görög, geometrikus”, „etruszk, keleties” névvel illettek) hasonlít az előző évezred Pannonico művészetére és Európában újra később, a magyarok megjelenésével tér vissza. (Egyetlen emléket, szimbólumot vagy formát sem nevezhetünk „keltának” vagy „görögnek”, ha az már létezett Európában az előző évezredekben!) 
Magna Pannonia civilizációja az i.e. második évezred közepétől az első évezred közepéig a Pribaltika-tól Pannoniberia-ig és Angliától az Égei-tengerig terjedt. 


I.e. 1000 körül egy, a Kárpáti-terület keleti részén élő nép az Altáj tájékára vándorolt, és később a Tarim-medencében talált refugium-ra amikor a Hunok átkeltek a Dzungáriai-kapun. A Pazyrykben és Esikben talált és a Marc Aurel Stein (egy magyar!) által gyűjtött leletek az Európából történt kivándorlás legjobb bizonyítékai. A közép-ázsiai és a balkáni népek azonosságának ismeretét a közép-ázsiai „szkíták” vezére által mondottak alátámasztják, aki arra figyelmeztette Nagy Sándort, hogy ne támadja meg őket, mert „Szkítia és Görögország határosak”, és a szkíták (akik Görögországtól északra a Balkánon éltek) ezt megtorolhatják, és megtámadhatják Görögországot, Nagy Sándor hazáját. 
Az i.sz. első évezred végén ugyanazon ősi, bronzkori formák és vallási szimbólumok hirtelen megjelenése Európában, amelyek Európában több, mint egy évezredig nem voltak jelen, valamint olyan műemlékek megjelenése, melyek a Stein által gyűjtöttekhez hasonlítanak, ékes bizonyítékai annak, hogy azok Pannonia-ból Közép-Ázsiába, majd vissza a Kárpát-medencébe vándoroltak. Ezen, a magyarok által visszahozott formáknak és műemlékeknek a jelentősége szent szimbolizmusukban rejlik, mely változtatás nélkül fennmaradt azon két évezred során, amikor a magyarok Közép-Ázsiában éltek. A magyarok művészete továbbra is szimbolikus volt, a magyarok Istene továbbra sem volt antropomorf, a magyarok egyetlen istene továbbra is istennő volt, melyet öt évezreden keresztül ugyanúgy ábrázoltak: szülés közben. Az ainuk csak nemrégiben, és csak vonakodva kezdtek antropomorf alakokat és bábukat faragni, melyeket turistáknak árulnak megélhetés céljából: formáik ugyanazok, melyeket a magyarok faragtak Közép-Ázsiában. A Japán területén fennmaradt kisszámú ainu népesség a magyarok legközelebbi kulturális rokonai. 

A régészeti leletek összehasonlítása lehetővé teszi, hogy nagy pontossággal meghatározzuk azon területek határait, melyeken a magyarok éltek az i.e. I. évezredtől a Magyarországra történő visszatérésükig. Az avarok korábban elhagyták a Tarim-medencét, mint a magyarok, és útközben hosszasabban időztek: az ő művészetük (átmeneti művészet) már elveszítette annak a hagyományos szimbolizmusnak egy részét, melyet a magyarok később visszahoznak Európába. A könyv több táblázatban több száz képet tartalmaz; az egész könyv tulajdonképpen ennek (és sok más) ábrának a magyarázata. A könyvben minden egyes műemlék mellett feltüntettem, hogy hol találták, melyik múzeumban látható, és a tudósok szerint mely korból származik. Az ábrák közül sok könnyen érthető, mások pedig rejtélyesek, a rejtélyt azonban a könyv megmagyarázza. Könnyebben és jobban megérthetjük a könyvet, ha a „Honfoglalás…” címűt, vagy legalább annak összefoglalóját (ezen a honlapon) elolvassuk. 
 (Amennyiben Ön a diffuzionizmus híve, be kell látnia, hogy a Pannonico-k egy olyan civilizáció mesterei voltak, amely Írországtól Japánig terjedt i.e. 5000-től i.sz. 1000-ig. Ebben az esetben azonban, azt is bizonyítania kell, hogy a kék szemű ainuk őslakosok Japánban és nem pedig Flavio-k, akik Európából jöttek. Mindenesetre az is bizonyos, hogy a magyarok által Európába hozott műemlékek nem kereskedelmi úton kerültek a birtokukba: hasonló műemlékek több, mint egy évezreddel korábban eltűntek a piacról és csak olyan helyeken maradtak fenn, melyek a magyarok számára nem voltak elérhetőek!)."

A részletek iránt érdeklődőknek ajánlott például Naddeo Anya Isten, és a Szakrális szimbólumok tanulmányát nézegetni. Néhány részlet ezekből:










A fentiek alapján biztosan kijelenthető, hogy mi magyarok rengeteget köszönhetünk Michelangelo Naddeo kutatónak, aki helyettünk elvégezte ezt az elképesztően alapos munkát saját múltunk feltárása érdekében....


***


Népzene

A magyar népzenére leginkább a pentatónia (ötfokú hangsor) jellemző, mely az egész világon elterjedt. A pentaton hangsort különösen a régies stílusú, ereszkedő dallamszerkezetű magyar népdalokban találjuk meg. Sok madár (!) is ebben a hangsorban énekel. Magyar lélek = madár lélek. Kell-e ennél több bizonyíték?
A magyar népdal a magyar népzene legősibb formája. Népi és emberi érzelmeket, gondolatokat testesít meg, fejez ki. Szerzőiket nem ismerjük, a legtöbbjük nemzedékről nemzedékre szállva, szájhagyomány útján keresztül maradt ránk. A 18. század közepéig senki sem foglalkozott a magyar népdalok gyűjtésével, mivel éneklésük mindennapos és természetes volt. A népdalok és a szövegek feljegyzése már a 19. században elkezdődött. Erdélyi Jánosnak köszönhetően a népköltészet felfedezésével megindult a népköltészeti alkotások gyűjtése, ami ösztönzést adott a népművészet tudományos feltárásához. 1846-ban jelent meg Erdélyi János Népdalok és Mondák I. kötete, majd ezt követően 1847-ben a II., és 1848-ban a III.kötet. A tudományos népdalgyűjtéssel a 20. század elejétől foglalkoznak népdalgyűjtőink. Népdalaink eredetének kinyomozása elsősorban Kodály Zoltán és Bartók Béla – 20. századi zenetudósaink, zeneszerzőink – nevéhez fűződik.

„ A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados - évezredes - használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket ” 
– Kodály Zoltán

Népdalaink a népi kultúra virágai. Zengő ajkakon élő remekművek, melyek a tudatlanok kincsének és a tanultak élő csodájának tekinthetők. A népdalok világa évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet, amely kis arányaiban olyan tökéletes, akárcsak egy nagyszabású mestermű. Szabályok és rend nélkül virulnak, virágos rétté nyílnak, mérhetetlen harmóniájú teljességgé. Stílusuk szerint a magyar népdalok két csoportra oszthatók: régi és új stílusú népdalokra. A régi stílusú népdalok nagy része több száz éves, gyökereik a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Az új stílusú népdalok keletkezése a 19. századra tehető. Legértékesebb zenei kincseink a régi dallamok, amelyek a magyar népzene ősrétegébe tartoznak. A régi stílusú ősréteg meghatározó részét az ötfokú, pentaton hangsorra épülő népdalok képezik. Régi stílusú például a Tavaszi szél vizet áraszt, Felszállott a páva és a Megrakják a tüzet című magyar népdal. (forrás: wikipédia)



A MTA Zenetudományi Intézete (ZTI) már százezernél is több Kárpát-medencei magyar és egyéb nemzetiségű népdalt tart számon (az online adatbázisban meg is hallgatható jó részük). Az intézetben őrzött felvételek mennyisége egy 2012-es adat alapján meghaladja a 11 ezer órát, a lejegyzéseké meghaladja a 300 ezret... Még ha figyelembe vesszük az ismétlődéseket, és a tájegységenkénti változatokat, akkor is ez a mennyiség megdöbbentő, és rendkívül ősi helyi gyökerekre utal. 

Úgy tűnik tehát, hogy a magyar népzene egyedülállóan gazdag és világszínvonalú. Azt azonban már kevesen tudják, hogy a világ népzenei alapjai a Kárpát-medencéből származhatnak - egy komoly mérnöki kutatómunka alapján erre legalábbis igen nagy az esély.

Juhász Zoltán az MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézetének kutatómérnöke, a magyar pásztorság hangszeres és énekes zenei hagyományának szenvedélyes kutatója, előadója, tanítója közel tíz éve foglalkozik a népzene rejtett összefüggéseinek számítógépes vizsgálatával, modellezésével. A zene ősnyelve címmel publikálta könyvét, amely a nemzetközi népdalkincs számítógépes elemzéséről szól. Az eredmény megdöbbentő. 
Juhász Zoltán hatalmas nemzetközi népzenei anyag számítógépes elemzésével eredt nyomába Bartók Béla azon sejtésének, mely szerint: „… az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában véve visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ős – stílus – fajra.” 
Az elemzés eredménye meghökkentő: nem csak Bartók sejtése bizonyosodott be, hanem egyúttal az is, hogy az ősnyelvet alapvetően meghatározó formák mind ott élnek a magyar népzenében ma is, s népzenénk egyszerre tart kapcsolatot az Appalache hegység és Kína, vagy Szicília és a Volga-vidék dallamaival, tehát a Kárpát-medence központi helyet tölt be Eurázsia zenei térképén. Az elemzésből kiderül, hogy a magyar népzenének egyedülálló kapcsolatai vannak az eurázsiai földrész más népzenéivel, amelyben a magyar népzene központi helyet foglal el, valamint, hogy a magyar népzene - a maga teljességével - már évezredek óta a Kárpát-medencéhez tartozik. Másként mondván: a Kárpát-medence a zenei ősnyelv keletkezési helye

Juhász Zoltánnak ez a felfedezése még izgalmasabbá válik akkor, ha összevetjük Kodály Zoltán megállapításával: „…kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a nyelvvel egyidős.” 

Később még több kultúrkör népzenei anyagát adta hozzá az elemzéséhez. A magyar népzene Eurázsia és Amerika zenei térképén című akadémiai székfoglaló előadásában 36 kultúra 36 000 dallamára kiterjedő vizsgálatukról számolt be. Elmondta, hogy kutatásuk során először meghatározták azokat a dallamvonal-típusokat, melyek változatai egyszerre több kultúrában is előfordulnak. Ezután először ezek között a dallamvonal-típusok között kerestek olyan csoportokat, melyek együtt, egyszerre több kultúrában is honosak. Öt ilyen jellegzetes csoportot találtak. Ezek közül három csoport lényegében földrajzi közelségben és történelmileg igazolt kulturális kölcsönhatásban élő kultúrák közös zenei kincsének bizonyult, kettő azonban nagy földrajzi távolságban élő és egymással már igen régen biztosan nem kölcsönható kultúrák közös örökségének látszik. Pontosan e két csoportot lehetett kimutatni a magyar népzene dallamvonal-típusai között is, méghozzá olyan meghatározó számban, hogy népzenénket e feltételezhető zenei ősnyelv egyik legközelibb leszármazottjának kell tekinteni. 

Itt lehet az elemzés eredményeit lapozgatni: 







Juhász Zoltán munkásságáról Czakó Gábor írt egy összefoglalót Nyelv és zene címmel, ennek részletei következnek: 

„A nyelv és a népzene a kultúra és az élet két alapköve. Vajon milyen a viszony a magyar nép beszéde és zenéje között? Az iskolában azt tanultuk, hogy nyelvünk finnugor, zenénk törökös, tehát semmi közük egymáshoz. Nyelvünk oly gazdag és egyszerű, amilyen csak egy ősi nyelv lehet. Korosságát alátámasztja zenénk régisége is. 
Környékünkön rokontalan zenénk és nyelvünk benső erejéből tartja magát az idegen közegben. Mi lehet ez a belső erő? 
Elemi élményünk a toldalékolás. De mit toladékolunk? Ha például szemérmetlenkedünk szavunkról leszedjük a ragokat, képzőket, jeleket, marad a gyök, amelyből, mintegy gyökérből hajtanak ki a szavak és bokraik. Szem gyökszavunkból népes család sarjadt – a tyúkszemtől a szemérmetlenen át a személyig. A változtató hatások megtorpannak, lelassulnak egy-egy szócsoportnál, mert olykor száznál több szónak és a bennük rejlő szemléletnek egyszerre kellene módosulnia. Tehát a gyökrend a nyelv benső, megtartó ereje. 
 Juhász Zoltán bizonyította be, hogy népzenénk is apró – gyökszerű – motívumokból épül. A nyelvjárások rendszerint nyelvbontók, ám a mi tájbeszédeink közti különbség a gyökrendnek köszönhetően csekély; a göcseji tökéletesen fogja a palaócot, a tëmërinit, a szögedit. Zenénkben ugyanígy nem különültek el nyelvjárások! Kodály Zoltán így ír: „A zenei néphagyomány nagy lelki egységről beszél. Eddig nem tudtunk külön kun, besenyő, palóc, matyó, stb. zenét kimutatni. Egy két tucatnyi székely és dunántúli dallam bizonyult eddig helyhez kötöttnek. Egyébként mindenfajta dallam közös az ország minden részében. (Meglepő egyezések akadnak a legtávolabbi vidékek között.) Naiv tudatlanságból néha „székely dalok” címén szerepelnek országszerte ismert dalok. Hogy a székelyek, sőt a moldvai, bukovinai magyarok is tudják, amit az egész ország tud, azt bizonyítja, hogy mily nagy a centripetális erő a magyarság legkülönbözőbb eredetű, egymással nem is érintkező csoportjaiban.” A közös zenei gyökrend miatt? 

Már Kodály kezdeményezte a különféle népzenék számítógépes összehasonlítását, ám az akkori technika gyöngének bizonyult. Azóta javultak a gépek, és a világhálón immár hatalmas a géprekész, népzenei adattömeg: Amerikától Kínáig, népenként több ezer dal. A 2006-os esztendő legizgalmasabb magyarságtudományi könyvét Juhász Zoltán, a Központi Fizikai Kutatóintézet tudósa, a kiváló furulyaművész írta. Címe: A zene ősnyelve. Juhász művében kizárólag matematikai és zenei szempontokat követett. A történeti, nyelvészeti, régészeti stb. eredményekre csupán tárgyilagosan utal, magyarán kikerüli az ugor-török háború azóta sem csendesült utóharcait, meg a „délibábokat.” 
Könyvében kilenc népzene egyenként ezernél, olykor kétezernél több dallamát vetette egybe: a kínait, a Volga-vidékit, a szicíliait, a szlovákot, magyart, az Appalache-it (kelta: zártan élő ír-skót bevándorlók muzsikája), a németet, a franciát, a bolgárt. A végeredmény magyar szempontból: igen szoros összefüggés az első négy között, erős az Appalache-ival, gyenge a némettel és a franciával, alig kimutatható a bolgárral. Gyakori föllépésein Juhász eljátssza az összefüggéseket, kötetben pedig tanulmányozhatják a matematikai módszereket, levezetéseket, grafikonokat és persze a kottákat. Az adatokból kiderül, hogy a vizsgált népzenék a magyaron keresztül érintkeznek egymással. 
Juhász következtetései: 
1. a kínai-volgai-szicíliai-magyar („keleti”) csoport és a kelta (ír-skót)-német francia-szlovák („nyugati”) csoport zenéje közti kapocs a magyar és a szlovák népzene; 
2. ha létezett „nyugati-” illetve „keleti zenei ősnyelv”, akkor a Kárpát medence népzenéje mindegyikből (!) kihagyhatatlan; 
3. a magyar egyszerre a leghívebb őrzője a „keleti” és „nyugati”zenei ősnyelv elemeinek – a szlovák a magyaron keresztül kapcsolódik hozzájuk; 
4. ez csak közvetlen érintkezés eredménye lehet; 
5. a magyar népzene azokban a távoli évezredekben gyökerezik, amelyekben a zenei ősnyelv(ek) alapelemei kialakultak…” 
Hogy mikor, hol és miként került ilyen mély kapcsolatba a magyar népzene a „keletiekkel” és a „nyugatiakkal”, egyelőre nem tudjuk. Juhász Zoltán időközben folytatta kutatásait. „A magyar népzene eurázsiai kapcsolatainak vizsgálata mesterséges intelligenciák segítségével” c. könyve megjelenése óta újabb hét népzenét vizsgált meg, a finnt, a lengyelt, a Bartók által is kutatott anatóliait, a kaukázusi karacsáj-balkárt, a mongolt, a spanyolt, a luxemburgi-lotharingiait, és az Appalache-i ír-skót gyűjteményt kiegészítette az angollal. Összesen tehát tizenhatot. 
Magyar: 2323 dallam Szlovák: 1940 dallam Volga-vidék: 1604 dallam Kínai: 2041 dallam Mongol: 1568 dallam Karacsáj-balkár: 1099 dallam Anatoliai török: 2299 dallam Szicíliai: 1380 dallam Bulgár: 1040 dallam Finn: 2400 dallam Lengyel: 1572 dallam Skót-ír-angol: 2207 dallam Francia: 2048 dallam Német: 2421 dallam Luxemburgi+Lotaringiai: 1200 dallam Spanyol: 1418 dallam 
Kiderült, hogy a finn népzenekincs közelebb áll a magyarhoz, miként eddig a zenekutatók gondolták, de mégis inkább a „nyugatihoz” tartozik, tehát a német, francia, luxemburgi-lotharingiai, spanyol, lengyel társasághoz, melyek közül – meglepő módon a spanyol a legközelebbi rokonunk. Utána következik a finn, valamint az ír-skót-angol vegyesválogatott. Még izgalmasabb, hogy a tömeges dallamegyezések miatt a szicíliai népzene átkerült a „keleti” csoportba, a kínai, a mongol, a karacsáj-balkár, a Volga-vidéki, az anatóliai és a magyar meg a szlovák mellé. 


1. ábra. 16 eurázsiai népzene kapcsolatrendszere. Az élek azt jelölik, hogy az okszerű kapcsolat valószínűsége nagyobb, mint 0,999. (Juhász, 2008.) 

A kutatás kiterjesztés megerősítette az eddigi eredményeket, ugyanakkor az is kiviláglott, hogy a „keletiek” közt létezik 9 olyan egymáshoz közeli dallamvonal, amely mintegy közös „ős”-nek, dallammagnak tekinthető. „Ezek bonyolult, oktáv terjedelmű, ereszkedő, bizonyos esetekben pontos kvintváltó, legtöbbször négysoros dallamok.” Sőt, azt is kirajzolta a számítógép, hogy a szűkített „keleti” csoport szicíliai, karacsáj-balkár, mongol és magyar négyesének vizsgált zenekincsében 49 közös dallamcsoport található! Ezzel szemben a „nyugati” népzene nem szerveződik egy, vagy több mag köré, a kevés közös elem – 9, illetve 6 – elszórtan helyezkedik el a gép által készített „ősnyelv térképen.” 



2. ábra. Bal: A keleti mag típusai az ősnyelv térképén, néhány jellemző dallamvonallal. Jobb: négy nyugati kultúra közös típusai a térképen, és néhány dallamvonal. (Juhász, 2008.) A dallamvonalak az ötvonalas kottán értelmezhetők. A keletiek egységes nagy hangterjedelmű ereszkedő, a nyugatiak kis hangterjedelmű, változatos típusok. 

Ezek az egyezések igen egyszerű, kis hangterjedelmű, laza szerkezetű dalocskák. Vagyis a „dallammag” léte nem szükségszerű. Annyi biztos, hogy népzenénk, akárcsak nyelvünk, nem csak ezer esztendeje szilárd tömb, hanem messzi rokonságok egyesítője is. Bartók Béla valami hasonlóra gondolhatott, amikor így írt: „Az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ős – stílus – fajra.” 

Népdalaink és beszédünk első, és leglátványosabb hasonlósága a képiség. A szó elején, a gyökben kimondott kép a különféle tájszólásokban beszélgetők tudatában ugyanazt jeleníti meg, pl. tör, dúr, durva, dara, törékeny, törek, stb. Az egyszerűbb mondatot ugyanígy szerkesztjük: a mondanivalót helyezzük az élre. 
A magyar népdal hajszálra ilyen szerkezetű: nagy erejű láttatással indul, melyet szinte ragként illeszkedő további képek egészítenek ki: „Az hol én elmegyek,/ Még a fák es sírnak,/Gyenge ágaikról/ Levelek lehullnak.” Dalainkban a hangsúly ereszkedik a következő mondatig, azaz zenei gondolatig. 
Kodály írja: „Az ötfokúság (…) eredete és múltja teljes homályban van. Legújabban a matriarchátus kultúrájával akarják kapcsolatba hozni.” Az ötfokúságot Bartók is ősréginek tartotta: „Az ős-zenének maradványait még ma is fellelhetjük egyes – zenei hagyományaikat hűségesen őrző – nemzetek alkotásaiban.” 
Nyelvünk további alapereje a szervesség. A befogadott idegen szavakat nyelvünk gyököknek tekinti, s a ragok meg egyéb toldalékok által magába szövi őket. Selmeczi György hívta föl a figyelmemet arra, hogy a zenei anyanyelvünk a gregoriánt pentatonná tette. 
Zenénk szervességéről írja Bartók: „A népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, amelyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanolyan szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: virágok, állatok, stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene.” 
Szabad a szórendünk, a szóalkotásunk, ki ne értené, hogy „Az időjósnak befellegzett?” E szabadság csillog népzenénk helyi változatainak szinte végtelen gazdagságában, sőt, a zenéhez kapcsolódó táncokban is. Talán ez az oka annak, hogy a mi táncaink, különösen a férfiakéi nem közösségi, körtánc jellegűek, hanem szólókra, a táncos személyiségére épülnek. Szülőfalumban élt egy híres táncos, Fülöp Feri bácsi. A néprajzosok sokat filmezték. Megkérdezték egyszer tőle: Feri bácsi, tegnap ugyanerre a zenére a verbunkost úgy járta, most meg így? Azért, mert tegnap este fehérbort ittam, most meg pirosat. 
Lehetséges, hogy zenénk és nyelvünk azért hasonlít annyira egymásra, mert bölcsőjük közös otthonban ringott a messzi múltban, amikor még sem „finnugorok”, sem „törökök” nem léteztek? Megérjük-e, hogy anyanyelvünk belső természete, népzenénk és tánc-anyanyelvünk tananyag lesz a magyar oktatásban? Hogy Juhász eredményeit nyelvészeink átveszik, lefordítják-e a maguk tudományára és betemetik a köztük és a magyar ajkúak közt százötven éve mélyülő szakadékot? 
Hogy mikor, hol és miként került ennyire mély kapcsolatba a magyar népzene a „keletiekkel” és a „nyugatiakkal” – egyszerre? külön? A Kárpát-medencében? A Volga-vidéken? Nem tudjuk. Annyi biztos, hogy a kizárólag északra tekintő honi őstörténet-kutatás látkörébe Juhász Zoltán fölfedezése nem illeszthető. A tudós művész mindenesetre folytatja „ásatásait”. Ma már csupán elhatározás kérdése, hogy Juhász módszerét nyelvészeink átveszik-e, lefordítják-e a maguk tudományára, s elvégzik-e az összehasonlító elemzéseket. Egyelőre ennek nem mutatkoznak jelei, márpedig az ő ideológiamentes módszere lehetőséget teremtene végre nyelvtudományunk, és a magyar ajkúak közt százötven éve mélyülő szakadék betemetésére."

Nos igen, ahol a legrégebbi furulyát megtalálták, ott nem kell meglepődni ha a zene őseredetét is megtaláljuk...
A hangszerkészítés hagyománya is a Kárpát-medencéhez köt minket, hiszen mindenképpen folytonosságról kell beszéljünk akkor, amikor pl. a furulyakészítés folyamatosan jelen van az őskortól napjainkig.

Bunyevácz Zsuzsa írja a következőket Az új világrend tízparancsolata c. könyvének II/1. fejezetében:

"Népzenénk is sok mindent elárul, eredetében és formájában teljesen elüt az őt körülvevő nemzetek és népcsoportok népzenéjétől. A finnugor népek legősibb zenéjében nyoma sincs a pentatóniának, amely nélkül viszont a magyar elképzelhetetlen. A magyar népzenét a maga ötfokú hangsora és legősibb dallamszerkezete az eurázsiai pentaton típushoz csatolja, amely talán Közép-Ázsiában bomlott ki valaha, s a magyarság e révén egy ősrégi ázsiai műveltségi kapcsolat nyugati határágának tekinthető. Hihetetlen gazdagság mutatkozik meg bennük a siratódaloktól kezdve a pásztordalokon át például a szerelmes dalokig. Annyira ősi és annyira a magyar lélekhez kötődik, hogy semmilyen külföldi hatás nem tudta befolyásolni - írta Kodály. A magyar népzene szorosan összefügg népünk őstörténetével. 
A népi hangszerek felől közelítve a kérdéshez ugyanoda jutunk. A cimbalom eredete például Mezopotámiába vezet, a sumirok már ismerhettek egy cimbalomszerű őshangszert. Valószínűleg csak a Kárpát-medencében használták az úgynevezett hosszú furulyát. Az Istállóskőn előkerült sok ezer éves barlangi medve csontjából készült úgynevezett nyelvdugós furulya valószínűleg ennek az első ismert egyede. Említhetjük a tilinkót, Európában főleg a Kárpát-medencében, illetve attól délre található. Anonymus ír a magyarok sípjairól, az ősi töröksípot joggal vallhatjuk magunkénak. Ne feledjük, hogy Mezopotámiából is (Tepe-Gawra) ismert egy csontból készült síp kb. Kr. e. 3000- ből. 
A legtöbb hangszerünknek nincs nyoma a finnugor népek körében. A magyar népi hangszerek rokonai viszont fellelhetők a türk és az iráni népeknél. Nem átvétel, ezer éveken át nyomon tudjuk követni. Néptáncunkkal is büszkélkedhetünk, a magyar tánc tartásával, formájával, különös lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Hihetetlen gazdagságú, feltűnő más népekéhez képest. Néphagyományunk tehát történetünket az aranykorig vezeti vissza."

***

Természetesen külföldi szakemberek is kutakodtak már a zene eredete után, eddig úgy tűnik a magyar népzenéig nem jutottak el, de vannak figyelemreméltó próbálkozások. 

Pl. az Istállóskői csontfurulya mellett a világ másik legöregebb "neandervölgyi" hangszerének tartott furulya szintén a szomszédból, a Szlovéniai Divje Babe régészeti parkból került elő.  Ez a rövidfilm bemutatja, hogy milyen dallamokat lehet megszólaltatni a replikával.

Nagyon komoly kutatást végzett ez az ír csoport, bár ők elsősorban az ősi hangszerek rekonstruálásában és azok megszólaltatásában jeleskednek
http://ancientmusicireland.com/ 

Kíváncsi vagyok mikor fedezik fel a szintén ősi pentaton népzenét játszó írek a Kárpát-medencei gyökereiket...

Egyéb ős-zenei érdekességek az index gyűjtésében (ha nem nézzük a gúnyolódó hangnemet, akkor egész érdekes és vicces gyűjtemény)



Népmese


Tündér Ilona

http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/09/vilagszep-tunder-ilona-osmagyar-legenda.html




részleteket innen:

http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2015/06/vilagunk-mesei-meseink-vilaga.html


Fehérlófia

Mióta láttam gyerekkoromban a Fehérlófiát, azóta ott motoszkál bennem - nagyon mélyen - a kérdés, hogy ennek a "mesének" mi is az értelme, jelentése? Arany László azonos című elbeszélő költeményét dolgozta fel Jankovics Marcell 1981-ben egész estés rajzfilm változatban. Most felnőtt fejjel újra megnézve rá kellett döbbenjek, hogy a Fehérlófia - ütős/nyers mondanivalójával és rejtett szimbólumrendszerével együtt - csakis valami nagyon ősi, mély, a magyarokhoz köthető történet meseváltozata lehet, mint valamiféle eredetmonda, vagy teremtéstörténet. Sokan próbálták már meg kielemezni, értelmezni a magyar irodalomban e "mese" mondanivalóját, (valaki pl. a felnőtté válás példameséjét látja benne) számomra azonban mindig is érződött, hogy ez a történet jóval több, mint egy példabeszéd. Talán az összes eddig megjelent változat közül az egyik legfigyelemreméltóbb Tóth Gyula Fehérlófia értelmezése, aki az 1940-es Makay László népmese-értelmezési kísérletére építette fel logikailag kikezdhetetlen elméletét. Makay tanulmánya a Csodakút c. Pap Gábor által szerkesztett tanulmánykötetben jelent meg 1994-ben.

Innentől Tóth Gyula - Fehérlófia elemzésének kivonata következik, aki ebben az írásában a magyarság történetének egyik nagyon fontos összefüggésére világított rá:

"Lassan két évtizede is megvan annak, hogy egy rendkívül különös könyv került a kezem ügyébe. A könyv címe ez volt: Csodakút – Népmese, beavatás, álomfejtés, napút, mélylélektan, ezotéria. Különösen elgondolkodtatott, hogy a kötet szerkesztője Pap Gábor volt, akinek a munkásságát már abban az időben is kitüntetett figyelemmel kísértem. E kötetben összegyűjtött tanulmányok népmeséinket egy merőben újszerű és szokatlan szempont szerint vizsgálták meg. Kísérletet tettek arra, hogy a mese cselekményeit, szereplőit és a hozzájuk társított tulajdonságokat egyfajta évköri - asztrálmítoszi keretrendszerben helyezzék el és annak alapvető erkölcsi mondanivalóját az állatövi jegyek figyelembevételével ragadják meg. 
Nem kizárt, hogy a hiba bennem van, mindazonáltal tény, hogy a mai napig sem sikerült teljesen magamévá tenni ezt a fajta megközelítést. Az országot járva, történelem iránt érdeklődő emberek között mozogva viszont azt tapasztalom, hogy szinte divathóborttá, egyfajta nemzeti pótcselekvéssé lett mindent zodiákusi keretek között vizsgálni. Amikor pedig hangot adok azon véleményemnek, miszerint nem feltétlenül kell mindent csillagösvényen keresztül megközelítenünk, szinte megütközve és felháborodva mondják: de hiszen eleink is így gondolkodtak! 
Nos, biztos vagyok benne, hogy ez így van, nem is áll szándékomban ezt vitatni. Csupán arra szeretném a magam szerény eszközeivel felhívni a figyelmet, hogy már van nagyobb világosság is, mint a csillagok pislákoló fénye! Vajon helyesen cselekszik-e az az ember, aki délben, amikor hétágra süt a Nap, besötétíti szobáját és gyertyát gyújt, hogy annak fényénél tájékozódjon? A csillagmítoszi gondolkodásnak megvolt a maga helye, szerepe és rendelt ideje. A napkeleti bölcseket éppen a csillagok ismerete igazította útba, hogy megtalálják a kicsiny betlehemi jászolt. Krisztus születésekor azonban feljött a Nap és fényével elhalványította a csillagokat! Azóta új tájékozódási pontunk van, én pedig a magam részéről továbbra is ezt a tájékozódási pontot követem. 

A Csodakút c. tanulmánykötet egyes fejezetei között van egy kakukktojás. Míg a legtöbb tanulmány asztrálmítoszi keretek között elemezte népmeséinket, addig az egyik – rendhagyó módon – szót sem ejtett a csillagokról, sem a zodiákusról, sem pedig semmiféle állatövi tulajdonságokról. A tanulmány szerzője Makay László, a népmese pedig, amelyet vizsgálat alá vetett a Fehérlófia c. mesénk volt. Mint majd látni fogjuk, e tanulmány jelentősége messze túlmutat önmagán. Olyan gondolatokat indított meg bennem, melyek csaknem két évtizeden keresztül érlelődtek, keresték a kapcsolódási pontokat és formálták az ókori világgal kapcsolatos felfogásomat. 
Makay László tehát nem a csillagok pislákoló fényénél próbált tájékozódni, ehelyett felfigyelt Fehérlófia c. mesénk egyes motívumai és a sztyeppei lovas kultúrájú népek társadalmának bizonyos sajátosságai közötti nagyfokú hasonlóságra. 

Makay László „Fehérlófia mesénkben a pusztai nomád társadalom működési rendjének tükröződését vélte felfedezni”. Tekintsük át röviden, milyen párhuzamokat vett észre Makay ezen ominózus tanulmányában! Fehérlófiával kapcsolatosan megemlítette a primitív népek ősi, totemisztikus hiedelmeit, majd észrevette, hogy a mese főhősei egytől egyig szimbolikus alakok. Fehérlófia nem más, mint egy vándorló, nomád életmódot folytató nép, amely hatalmas vállalkozásához szövetségeseket keres: Fanyűvőt, aki az erdőlakó népeket szimbolizálja, Kőmorzsolót, aki a földtúró népeket jelenti, és Vasgyúrót, aki az ipari foglalkozást űző népekre utal. Makay így összegezte ezzel kapcsolatos gondolatait: 
Érthető dolog ez. Az északi erdőlakók kitűnő prémvadászok voltak, az ércerek közelében bányásznépek túrták a földet, de ugyanezt tették a kedvező éghajlat alatt élő földet művelők is, s egyes vidékek lakói kitűnő kovácsok, ötvösök, nyereg- és íjkészítők stb. voltak. Az volt az erős és tartós államalakulat, amely a termelés és az élet különböző formáiból minél többet tudott a maga érdekkörébe vonni.” 
A mese szerint Fehérlófia egyenként megküzdött későbbi szövetségeseivel, s e küzdelmek során, attól függően, hogy ki milyen fokú kudarcot vallott, szigorú hierarchia alakult ki közöttük. Erről így számol be Makay: „A sztyeppei birodalomban az egyes népcsoportoknak szigorú rangsoruk volt. (...) Legelőnyösebb helyzete a fejedelem törzsének volt, a leghátrányosabb a leggyengébb csatlakozónak.” 
Makay analógiát vélt felfedezni a mese egyes elemei és kalandozó hadjárataink között is: „Mintha az úgynevezett »kalandozó hadjáratok« lényegét akarta volna összefoglalni a monda. Ahogyan Fehérlófiát a titokzatos várakban lakó királykisasszonyok, úgy adták kézről kézre őseinket a vár- és városlakó görög és nyugati népek.” 
Fehérlófia hűtlenné vált társairól, akik őt az alsó világban hátrahagyták és a sárkányok rabságából megszabadított királykisasszonyokat maguk vették feleségül, így ír: „A leigázottak megbízhatatlanságára utal ez a néhány sor. A sztyeppe népeinek története, de az egész világtörténet erről beszél. Az elnyomott fel akar szabadulni, a maga ura akar lenni...” 
Végül a nagy griffmadarat, amely az alsó világban kóborló Fehérlófiát felviszi a felső világba Makay a nemzet őrszellemének nevezi: „Arról vallanak itt őseink, hogy a mélységből egyetlen erő emelheti fel a népet: a nemzet őrszelleme... És hogy ezt a szellemet védeni kell! A rajtunk valóval is! Még ha didergünk is, ha zápor csapdossa testünket, még akkor is! És táplálni kell! Kenyérrel, szalonnával, míg van, de tagjainkkal is, ha a kenyér és szalonna elfogyott. Nem lehet tétovázni, latolgatni és számolgatni, mert ilyenkor ez a biztos halált jelenteni... És vallanak arról is őseink, hogy a szellem visszaadhat mindent, hétszeresen is!” 

Ezek a sorok igen mély nyomot hagytak bennem. Hosszú éveken keresztül formálták, alakították előidőkkel kapcsolatos elképzeléseimet, új gondolatokat ébresztettek, tudat alatt ható munkájukkal meghatározó szerepet töltöttek be történelemképem alakításában. Egy mély és megmagyarázhatatlan ösztön azonban azt súgta nekem, hogy e mesében még a Makay által feltárt összefüggéseknél is sokkal több van elrejtve. Noha éveken át kerestem és kutattam, sokáig mégsem tudtam megválaszolni, hogy miben áll ez a „több”. 

Történt aztán, hogy tíz évvel ezelőtt a kitalált középkor témájával kezdtem foglalkozni. Illig elméletének és a fiktív évszázadok tézisének vizsgálata teljesen lekötötte a figyelmemet, s gondolataim egy időre elterelődtek Fehérlófiáról. Sorra születtek az újabb és újabb tanulmányok, s eltagadott történelmünk porlepte titkai egymás után mutatták meg magukat. Egyik felismerés következett a másik felismerésből, egyik igazság húzta magával a másik igazságot. Volt azonban egy különös vonása, egy furcsa sajátossága e folyamatnak. Minden egyes tanulmánnyal egyre közelebb és közelebb jutottam annak felismeréshez, hogy a történelemhamisítások és hazugságok döntő többsége ugyanabba az irányba mutat és azok gyökere egyetlen módon ragadható meg. Valamilyen formában mind összefüggésbe hozható Attila hatalmas vállalkozásával és azok célja egyértelműen a Róma becsületén esett csorba kiköszörülése volt. Ez egy olyan lényeges alaptétel, hogy aki ennek megértéséig nem jut el, az egyáltalán nem képes kitapintani azokat az összefüggéseket, amelyek a világ erőit az elmúlt évszázadok során mozgatták. 
Minden tanulmánnyal egyre tisztában és világosabban láttam, hogy a történések origójában Attila állt, aki roppant seregeinek élén térdre kényszerítette, megalázta és felszámolta a gőgös Rómát. Ez volt az a grandiózus vállalkozás, amely Európa népeit a rabszolgatartó ókorból átvezette a középkorba, ez volt az a hatalmas fegyvertény, melynek nyomán a kereszténység szárba szökkent, létre hozva a későbbi keresztény Európát. De ez volt az a skandalum is, melynek elfedésén később történelemhamisítók egész generációi dolgoztak. 

2013 márciusában (…) újra előtörtek bennem a tíz éven keresztül csak tudat alatt őrzött és mélyen eltemetett gondolatok, s dermesztő hangján újra megszólalt bennem az a régi titkos sejtés. Egészen kivételes pillanat volt ez! Hirtelen megértettem, hogy mi az a több, ami Fehérlófia történetében benne foglaltatik, és mi az, ami a Makay féle, Pap Gábor féle és minden egyéb féle magyarázatokból mindeddig kimaradt. Ez a mese ugyanis nem csupán általánosságokban tárgyalja a sztyeppei népek működésrendjét, hanem azon felül megdöbbentő részletességgel ismertet egy páratlan, egyszeri és megismételhetetlen történelmi eseménysorozatot is! Rádöbbentem, hogy Fehérlófia nem más, mint maga Attila! 
Következő soraimmal arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: Fehérlófia és Attila története között olyan párhuzamok, olyan analógiák és a legapróbb részletekig is megálló egyezések mutathatók ki, melyek semmiképpen sem lehetnek a véletlen szeszélyének következményei. E párhuzam ugyanakkor egyetlen egységes keretbe foglalja nemzetünk sorsát a régmúlttól egészen az eljövendő időkig. Fehérlófia története valójában Attila története, tágabb értelemben pedig egész nemzetünk hányattatott, s ugyanakkor mégis magasztos sorsa. 

Az első gondolat, ami a témával kapcsolatban felmerült bennem éppen Fehérlófia nevét érintette. Mire utalhat ez a név? Mitől fehér, mitől ló, és mitől fia? Amint így tűnődtem, eszembe jutott, hogy a ló egy másik nagyon ősi megnevezése a mén. Ekkor azonnal beugrott nyelvünk ősi gyökrendszere és annak egy igen jellemző sajátossága, nevezetesen a gyökök oda-vissza forgatása. Erre számtalan példát lehetne hozni, hoztak is már nyelvtudományunk művelői szép számmal. Ez a mén szó ugyanis megfordítva már nem, azaz nemzet vagy másképp: nemzetség! Tudjuk jól, hogy például a türkmén népnév végén található mén szó eredeti jelentése is éppen ez. A türkmén eredetileg türk nem, vagyis türk nemzet. 
Eredetmondáink is éppen ahhoz a Ménróthoz vezetnek vissza, akinek a nevét a Szentírás már Nimród formában hozza. Nimród és Ménrót ugyanaz a személy. Nevében a nemzet, nemzetség szavunk két, oda-vissza forgatott alakját találhatjuk meg. Ekkor kezdtem tehát ráébredni, hogy ez a fehér ló, vagy másképp fehér mén, amelyről ebben a mesében szó esik, valójában nem is ló, hanem egy nemzet. Egy fehér nemzet! De melyik lehet ez a nemzet és mitől lett fehér? Akik a Fekete magyarok, fehér magyarok c. fejezetet olvasták valószínűleg már a homlokukhoz is csaptak: éppen a nagy szkíta-hun törzsszövetség volt az, amelynek nyugati ágát fehérnek nevezték! Ők voltak a fehér hunok, vagy ismertebb nevükön az eftaliták. Az a tény, hogy a mese nem magáról a fehér lóról szól, hanem kifejezetten a fehér ló fiáról, teljesen egyértelművé teszi, hogy itt egyetlen történelmi szereplő áll az események középpontjában. Valaki, aki ebből a fehér hun nemzetből származott, e nemzetnek volt a fia, majd szövetségeseket keresett és egy hatalmas küldetést felvállalva útnak indult az alsó világ felé. (…) 

Miután Fehérlófia maga mellé vette Fanyűvőt, Kőmorzsolót és Vasgyúrót, egy igen érdekes figura bukkant fel, aki időnként feljött az alsó világból, és Fehérlófia szövetségeseinek kásáját megette. Ő nem más, mint Hétszünyű Kapanyányimonyók. Igen fontos, hogy megértsük ki is ő valójában, hiszen a későbbi bonyodalmak mind-mind ővele kezdődnek. Nézzük meg tehát mit tudunk róla. Tudjuk, hogy az alsó világban él. Onnan jár fel időnként a fentiek javait megdézsmálni. Ez egy igen fontos információ, hiszen azonnal leszűkíti a kört a hatalmas, kontinenseken átívelő választóvonaltól délre fekvő térségre. Kapanyányimonyók egy olyan gőgös kisördög, amely hosszú kecskeszakállat visel. 
Kapanyányimonyók tehát az alsó világból származik, nem emberi, sokkal inkább szellemi minőség, gőgös és igen akaratos. Néha feljön a felső világba és szemrebbenés nélkül elveszi azt, ami a másé. Ekkor elgondolkodtam ezen a különös néven: Hétszünyű Kapanyányimonyók. Vajon mit jelenthet? Hosszú éveken keresztül törtem a fejem, s csak nagyon-nagyon lassan, lépésről lépésre sikerült megfejtenem e név jelentését. Lássuk tehát: 
Először is Hétszünyű. Megjelenik tehát a hetes szám e fura figura nevében. A -szünyű végződéssel kapcsolatban sok különböző véleménnyel találkoztam már. Volt, aki a szín szavunkat vélte benne felfedezni, volt olyan is, aki egy régi mértékegységnek gondolta. Én azonban leginkább azt a magyarázatot tartom valószínűnek, amely szerint e szóban a szum, szumma illetve szám szavunkat kell felismernünk. Vagyis Hétszünyű valójában hetes számú, hetes számosságú. Ma úgy mondanánk: hét darabos. Valami, amiből pontosan hét van. De vajon mi az, amiből hét van? Nos, éppen ezt rejti a név következő része: Kapanyányi. Igen sokat töprengtem e név jelentésén. Talán többet is töprengtem rajta a kelleténél, hiszen a megfejtés pofonegyszerű: a Kapanyányi valójában koponyányi. Vagyis mi az, amiből hét darab van? Koponyából, vagyis fejből! A Hétszünyű Koponyányi megnevezés egy mesés eltorzítása valaminek, aminek pontosan hét darab feje van, és ami az alsó világból származik. De mi lehet az? 

Ezen a ponton hirtelen eszembe jutottak a Szentírás következő szavai: „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve.” A bibliamagyarázók között szinte teljes egyetértés van abban, hogy ez a János apostol által látott hétfejű fenevad valójában nem más, mint Róma! Az a Róma, amelyet másképp a hét dombon épült városként is ismerünk. A hét fej valójában nem más, mint a hét domb. 

Ejtsünk azonban szót a Hétszünyű Kapanyányimonyók nevének végén található –monyók végződésről is. Ez az ősi mony szó a gyökök oda-vissza forgatása révén valójában nem más, mint nyom szavunk. Vagyis nyom, elnyom, nyomás alatt tart. Egyre világosabbá vált tehát számomra, hogy ez a gőgös és akaratos kismanó, Hétszünyű Kapanyányimonyók valójában nem más, mint a római birodalmi eszme, amely az általa mozgatott elnyomógépezet segítségével rendszeresen feljárt az alsó világból a felső világba, az ott élők javait megdézsmálta, fiaikat és lányaikat rabszolgapiacra hajtotta. Tette pedig mindezt elsősorban azokkal az Európában élő eftalita hunokkal, akiket korábbi fejezeteinkben a szlávokkal azonosítottunk. 
Ekkor hirtelen eszembe jutott: kinek a kásáját is ette meg elsőként Kapanyányimonyók? Nos, éppen Fanyűvőét! Tudjuk jól, hogy a szláv népeket gyakorta nevezik erdőlakó népeknek. Fanyűvő azonban Fehérlófia szövetségese volt, s ezért a szövetségesi hűség és egymásrautaltság okán Fehérlófia nem hagyhatta annyiban a történteket. Üldözőbe vette tehát Kapanyányimonyókot, a nagy lyukon keresztül alászállt az alsó világba, s kutatni kezdte ennek a gonosz eszmének a lakóhelyét. 
E sorok írója időnként beleborzong abba a hasonlóságba, ami a mese és a történelmi valóság között fennáll! Mintha a korábbi fejezetekben feltárt igazságok most hirtelen mind megelevenednének Fehérlófia történetében! Emlékezzünk például a Tót atyafiak c. fejezetben felismert összefüggésekre! Akkor így fogalmaztunk: 

„Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténység védelmén kívül létezett egy másik igen nyomós ok is, ami a hunok roppant áradatát elindította. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy Attila seregei azokért az eftalita hunokért vállalták ezt a hatalmas feladatot, és azoknak a fehér hun törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Már a krónikásaink sem értették világosan bejövetelünk eredendő okát. Úgy olvastuk: „...a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak”. Lehetetlen azonban, hogy Szkítia földje ne tudta volna eltartani mind a száznyolc nemzetséget. Mi nem új hazát keresni érkeztünk ide, nem új területeket kerestünk éhes jószágainknak, hiszen Szkítia földjén hatalmasabb országunk volt, mint bármely más nemzetnek a világon. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól!” 

Ezt a szorongató római elnyomást szimbolizálja tehát Hétszünyű Kapanyányimonyók. Nyugati eftalita testvéreink, akiknek segélykiáltását meghallottuk, Fanyűvő személyében elevenednek meg. Attila pedig, aki a hatalmas sztyeppéről elindul Szekizmunduz ellen, nem más, mint az alsó világba alászálló Fehérlófia. Szemünk előtt forr tehát eggyé a mese és a valóság, s valami borzongtató mélyégből előtör az ősi titkos tudás, mely szájról szájra hagyományozódva, eltemetve, elfeledve aludta álmát nemzetünk tudatalattijának mély bugyraiban, hogy most felserkenve elénk tárja ittlétünk eredendő okát: Attila királyunk szent vállalását. És még csak a mese elején járunk... 

Fehérlófia tehát egy alsó és felső világ között tátongó lyukon keresztül alászáll és keresni kezdi Hétszünyű Kapanyányimonyók lakóhelyét. Hamarosan talál is odalent egy kis házat, s benne Kapanyányimonyókot, amint éppen kását főz egy nagy bográcsban. Eljött tehát a bosszúállás pillanata. Fehérlófia pontosan azt teszi Kapanyányimonyókkal, amit az tett Fehérlófia szövetségeseivel. Földhöz vágja a manót, hasára önti a kását és onnan eszi meg. Majd kiviszi a házból, egy fához kötözi és otthagyja. 
Ezen a ponton eszembe jutnak Pap Gábor idevágó gondolatai: Fehérlófia ezzel a cselekedetével valójában súlyos hibát követett el, s egész későbbi kálváriája ennek tudható be. Alsó világbeli bolyongásaira, későbbi küzdelmeire és csalódásaira mind-mind azért volt szükség, hogy megtisztuljon és megnemesedjen abból, amit ekkor követett el. Egy olyan alacsonyabb rendű erkölcsi elvet alkalmazott ugyanis Kapanyányimonyókkal szemben, amelyet ő semmiképpen sem engedhetett volna meg magának. Ezt az elvet úgy hívják: szemet szemért, fogat fogért. 

Ahogy azt a Szekiz-Munduz c. fejezetben feltártuk, Róma ebben a pillanatban megszűnt létezni. Az önistenítő gőgös császár Attila honorbirtokosa lett, egy neki alávetett alkalmazott, aki csak Attila jóváhagyásával igazgathatta tovább egykori birodalmát. Láttuk azt is, hogy a Kosztan-Tinijje, a Szekiz-Munduz és a Vuangariorum-Marcha elnevezések is mind-mind ezt az óriási fegyvertényt voltak hívatva kifejezésre juttatni: nincs többé Róma. Ami van, az mind a hunok marhája. 
Ez volt tehát az a pillanat, amikor Fehérlófia földhöz vágta a Hétszünyűt, hasára öntötte a kását és onnan ette meg. És ez volt az a pont, ahol túllőtt a célon. Egész ezredéves Kárpát-medencei kálváriánk, nemzetünk máig tartó hosszú vesszőfutása itt kezdődött el. Azért kellett az alsó világban rekednünk, hogy megtanuljuk a leckét: mi nem alkalmazhatjuk a „szemet szemért, fogat fogért” elvét. Fehérlófia tettének ugyanis súlyos következményei lettek. Hogy is olvastuk a Szekiz-Munduz c. fejezetben? 

„Attila halála után a megalázott Birodalom szörnyű bosszút esküdött. Egy teljes államgépezet lendült működésbe és zakatolt szüntelen hosszú évszázadokon keresztül azért, hogy ezt a döbbenetes szégyenfoltot eltüntessék. Krónikások egész hada, művelt egyházi és világi személyek sokasága tevékenykedett azon, hogy a történelmi tényeket elfedjék. Értjük már hol kezdődött a huntudat irtás? Értjük már mi váltotta ki? Értjük már, hogy ez a szerencsétlen kárpát-medencei magyarság a puszta jelenlétével, a puszta megmaradni akarásával kiknek és miért áll útjában? Hiszen úgy állunk itt, Európa kellős közepén, mint egy viharvert ősi tanúkő, amely szavak nélkül is a történelmi igazságról beszél! Még akkor is Isten ostorát idézzük, ha időközben már mi magunk is elfeledkeztünk róla!” 
Ezzel kapcsolatban még Anonymus gondolatait is felidéztük: 
„Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból.” 

Figyeljük csak meg Anonymus szavait! Az alapvető kérdés akkor is, és azóta is úgy szól: ki legeljen kinek a javaiból? A hunok legeljenek-e a rómaiak javaiból, vagy a rómaiak legeljenek a hunok javaiból? Vagy fogalmazzunk inkább így: ki egyen kinek a hasáról? Fehérlófia egyen-e Kapanyányimonyók hasáról, vagy fordítva? Ugyanaz a történet, ugyanazok a kérdések, ugyanazok a tanulságok. Fehérlófia nem más, mint Attila. 

Fehérlófia tehát hosszú alvilági bolyongásba kezd. Elsőként egy rézerdővel körülvett rézmezőt talál. A mező közepén egy vár, a várban egy királykisasszony, a ház ura pedig egy rettenetes háromfejű sárkány. Amikor néhány bekezdéssel korábban az alsó világ jellegzetességeit vizsgáltuk, már ott is utalást tettünk rá, hogy az alsó világ hegységek és folyóvölgyek által sűrűn tagolt terület, nincsenek nagy egybefüggő térségek, mint a hatalmas felsővilági sztyeppén. Erre utal a rézerdővel körülvett rézmező, és később az ezüst és arany mező is. Vagyis Fehérlófia egy új országba érkezett, ahol talált egy várat, a várban pedig egy királykisasszonyt, aki egy rettenetes sárkány fogságában élt. Ki lehet ez a királykisasszony, és ki lehet a sárkány? 

A Fehérlófia és Attila története közötti analógia ezen a ponton is útba igazít minket: a rézmező egy tartomány, a királykisasszony pedig az adott tartomány római elnyomás alatt sínylődő népe. Ezt a római elnyomást szimbolizálja a sárkány, akinek – figyeljük csak! – megint több feje van! Ez a többfejűség tipikus római jellegzetesség. Fehérlófia tehát megküzd a sárkánnyal, egyik fejét a másik után vágja le, s a királykisasszonyt megszabadítja. Majd folytatja útját s egy újabb mezőt talál, ezúttal ezüstmezőt ezüsterdővel körülvéve. Ott is megöli a sárkányt és ott is megszabadítja a királykisasszonyt. Végül aranymezőre bukkan, mely aranyerdővel van körülvéve. S az események rendre így ismétlik egymást. 
Vagyis Attila országról országra jár, roppant seregeit tartományról tartományra vezeti, és amerre csak megfordul, megöli a sárkányt. A szabadságot hozza el Európa népeinek! Szekiz-Munduz behódoltatása után Észak-Itáliába tör, majd a Duna és a Rajna vonalát követve eljut Galliáig. A Brit szigetek ellen küldi idősebbik fiát, s ezzel ott is véget vet Róma uralmának. Seregének harmadát Hispániába küldi, s azok később a Gibraltári tengerszoroson átkelve a haldokló birodalom afrikai fejét is lecsapják. Róma elvérzett. Egy új világ köszöntött be, ahol nincs többé egyetlen központból irányított szuperhatalom. Senki sem telepszik rá többé a kontinens népeire. Európa felszabadult, a sárkány halott, a királykisasszonyok szabadok. 

Fehérlófia tehát a felszabadított királykisasszonyokkal együtt hazafelé indul, s őket felküldi a felső világba. Szövetségesei azonban cserbenhagyják. Fanyűvő, Kőmorzsoló és Vasgyúró maguk veszik feleségül a királykisasszonyokat, őt pedig lent hagyják az alsó világban. A germán és szláv népek lázadása volt ez Attila uralma ellen. A hunok egykori szövetségesei hátat fordítottak annak a nemzetnek, amely ezt a hatalmas küzdelmet, ezt a szent vállalkozást éppen őértük hajtotta végre! Az árulóvá lett egykori szövetségesek és a megszabadított királykisasszonyok házasságából megszületett a pánszlávizmus és a pángermánizmus torz eszméje, s a kettő között őrlődve, kimerülve, megtörten, becsapva és cserbenhagyva, megszületett az ezeréves Magyarország. Fehérlófia az alsó világban rekedt. 

A történet azonban nem itt ér véget. Miután szembesült barátainak árulásával, csalódottan és búslakodva útnak indult s bolyongani kezdett az alsó világban. Közben pedig eleredt az eső. Ezer éves történelmünk vérzivatara volt ez! Fehérlófia magára húzta tehát a szűrét és menedéket keresett. Amint így bolyongott, talált egy fészket, s benne három apró fiókát. A Nagy Griffmadár fiókáit. Megszánta a fiókákat, akiknek a hátát verte a nagy záporeső, levette a szűrét, betakarta őket, maga pedig behúzódott egy bokorba. De ki lehet ez a Nagy Griffmadár, akinek a fiókáit Fehérlófia megoltalmazta? Szemadám György a Jelképtár c. kötet Griff szócikke alatt a következőket írja: 
Ez a fantázialény a sas és az oroszlán keveréke...” Majd hozzáteszi: „...égi-földi és isteni-emberi természeténél fogva Krisztust szimbolizálja.” 

Ezen a ponton tegyünk egy kis kitérőt. Akik a Biblia szimbolikájában járatosak, azok pontosan tudják, hogy Jézus Krisztusnak alapvetően négy jellemző minősége van. Ő mindenekelőtt Isten. Ezt az isteni minőséget fejezi ki a sas szimbóluma. De ugyanakkor teljes értékű ember is, hiszen emberként született e földre és emberként is halt meg. Aztán Krisztus király is. Sőt, királyoknak királya és uraknak ura! Ezt fejezi ki az oroszlán jelképe. Mégis, ez a király megalázta magát és szolgai formát vett fel. Innen jön a bika szimbóluma. 
A Szentírás leírása szerint azok a hatalmas Kérubok, akik Isten trónja mellett állnak, négyarcú lények. Egyik irányban sas arcuk van, azzal átellenben ember arcuk. Másik irányban bika arcuk, azzal átellenben oroszlán arcuk van. Vagyis sas, ember, oroszlán és bika. Krisztus négy tulajdonsága, aki egyszerre volt Isten és ugyanakkor ember, király és ugyanakkor szolga. 
Hatalmas szolgálatát – a golgotai áldozatot – azonban már elvégezte. Azóta már elsősorban nem szolga, hanem sokkal inkább király. Miután pedig felemeltetett a földről és a mindenható Isten jobbjára ült, már nem az emberi, sokkal inkább isteni tulajdonságai érvényesülnek. Jelen korszakunkban tehát Krisztus elsősorban Isten és király. Éppen ezt fejezi ki a sas és az oroszlán. Mit is olvastunk a Jelképtárban a Griffmadár leírásánál? 
„Ez a fantázialény a sas és az oroszlán keveréke (...) égi-földi és isteni-emberi természeténél fogva Krisztust szimbolizálja.” 

A Griffmadár tehát maga Krisztus, vagyis a főistenség szimbóluma. Az Ő fiókáit találta meg Fehérlófia, és azokat takarta be a szűrével. Kik lehetnek hát e fiókák? Szinte adja magát a teljesen kézenfekvő és logikus válasz: hát Isten egyszerű gyermekei! Azok a keresztények, akik zarándokútjukat itt az alsó világban járják, akik ki vannak téve a történelem vérzivatarának és szenvednek a különböző korokban újra és újra fellángoló üldöztetésektől. Ezek fölé terjesztette ki a szűrét Fehérlófia. A kereszténység védőbástyájává lettünk hát, s a kereszténnyé lett kontinenst ezer éven keresztül oltalmaztuk az istentelenség meg-megújuló támadásaival szemben. S amint hatalmas szűrünket kiterjesztettük Európa fölé, a mi hátunkat kezdte csapkodni a jégeső. Igaz, behúzódtunk egy bokorba, de ez a bokor nem nyújtott számunkra teljes védelmet. Tudjuk-e mi volt ez a bokor? Nem más volt az, mint a Kárpátok ölelő hegykoszorúja, drága közép-európai hazánk. Ekkor azonban a maga fenséges és félelmetes valóságában megérkezett a Nagy Griffmadár: 

„– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól. – Nem mondjuk meg, mert megölöd. – Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom néki hálálni. – No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk. Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától: – Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat? – Nem kell nekem semmi – felel Fehérlófia. – De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. – No, hát vigy fel a felvilágra! Azt mondja a griffmadár: – Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek. Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra.” 

Legyen ez a néhány sor jó bizonysága annak, hogy odafönt minden fel van jegyezve! Az a mérhetetlen sok áldozat, az a sok szenvedés, a hátunkat csapdosó jégeső, mind-mind tudott dolog a történelem Ura előtt. S eljön majd az idő, amikor cserbenhagyott, megfogyatkozott, megtört, meggyötört és kivérzett nemzetünknek odafentről mennydörgő hangon teszik fel a kérdést: „Mivel háláljam meg?”. 

Fehérlófia tehát a Nagy Griffmadár hátán útnak indult a felső világ felé. A Griffmadár hol jobbra, hol balra fordította a fejét, Fehérlófia pedig hol kenyeret, hol pedig szalonnát dobott a szájába. Népművészetünk kétfejű sas ábrázolásai pontosan ezt a jelenetet örökítik meg. Útközben azonban elfogyott a kenyér és a szalonna: 
„Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lába szárát adta neki. Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té- se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.” 

Ezen a ponton e sorok írója igen nagy dilemmával küszködik. Vajon merje-e kimondani a nyilvánvalót, a logikust, a teljesen kézenfekvőt, s ugyanakkor mégis hihetetlent? A földön fekvő Fehérlófia megcsonkított teste fölött állva vajon merje-e leírni e borzalmas szót: Trianon? Hát csak ilyen áron juthatunk fel a felső világba? Mindez szükségszerű és elkerülhetetlen volt? Még ezt az áldozatot is meg kellett hoznunk? 
„...benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának. – No – mondja neki –, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg. Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette – tán nem is hinnétek, ha nem mondanám –, egyszerre kinőtt keze-lába. De még azon felül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.” 

Fehérlófia története nemzetünk ezer esztendős sorsa, mely Isten ostorával kezdődik s csak az eljövendő időkben ér véget. Ez a mese valójában nem mese, hanem evangélium. Örömhír egy gyászoló és megfogyatkozott nemzet számára: odafönt számon tartják Fehérlófiát! Nem volt hiábavaló a látszólag értelmetlen áldozat! Nem volt céltalan az évezredes szenvedés. Mert az idők végén a Nagy Griffmadár megkínál minket az újjászületés italával s lesz magyar feltámadás! 

„A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást: – Kié ez a szép gulya, hé? – Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké. – No, hát mutassa meg kend, hol laknak? A gulyás útbaigazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szemefényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjukhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.” 

Úgy legyen! Ámen."

Úgy tűnik tehát, hogy a Fehérlófia a magyarság történetét dolgozza fel tanító jelleggel, az alárendelő Róma elnyomó hatalmától, annak bukásáig, majd az alárendelő szemlélet megjelenésének a következményeiről egészen napjainkig, és az ebből való feltámadásig. Annyival egészíteném ki, amit a hozzászólások közt olvastam: 
"Valahogy nekem erről a Hétszünyű-Kapanyányimonyókról nem a Római Birodalom jut elsődlegesen az eszembe, hanem a Birodalomban, mint egy gonosz manó munkálkodó sötét háttérerő dereng fel. Ugyanis a Római Birodalom felélesztésére ma is erős törekvésként jelent meg az Eu. Azonban a lényeg itt is csak a háttérben munkálkodik és nem mutatja csúnya arcát a közönség felé. A hetes szám sem csak Rómára utalhat, hanem a Rómát már lezüllesztő és uraló hétágú gyertyatartó népére, akinek gonosz törpéje mint egy rákos daganat pusztított a hazánkban az ötvenes évek elején."
Hm... hát igen... 

 
***


Szólások és közmondások

(ez lehet hogy a bevezetőbe kellene)

Ugyan ez a téma talán a nyelvészeti fejezetbe illene, de mivel szólásainknak és közmondásainknak nagyon erős népi alapjai vannak, népi hagyományokból, szokásokból, helyzetekből erednek, ezért itt tárgyaljuk. Hétköznapjaink, mindennapjaink során talán bele sem gondolunk hány szólást-mondást "puffogtatunk" el, és hogy ezek eredete milyen mélyen gyökerezik az élő magyar népi hagyományban.

Két forrást ajánlok, az egyik egy újabb, a másik egy régi, több mint száz éves gyűjtemény:

BÁRDOSI VILMOS - MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK ADATBÁZISA 
14000 SZÓLÁS, KÖZMONDÁS, HELYZETMONDAT MAGYARÁZATA STILISZTIKAI JELZÉSSEL, A TÍPUS FELTÜNTETÉSÉVEL, FOGALOMKÖRI SZÓMUTATÓVAL

Letölthető innen
Vagy lapozgatható:
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tinta/TAMOP-4_2_5-09_Magyar_szolasok_kozmondasok_adatbazisa/Magyar_szolasok_kozmondasok_adatbazisa_1_1.html

A 2012-ben kiadott könyv bevezetőjéből egy idézet:

A nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk.” 
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ e nemesen megfogalmazott gondolata szerint – amelynek igazságát a modern nyelvészeti munkák is alátámasztják – az emberi nyelv kreativitása leginkább abban mutatkozik meg, hogy a beszélő a kommunikáció folyamán képes olyan mondatokat, mondatsorokat alkotni és megérteni, amelyeket előtte soha senki nem fogalmazott meg. Ezek nagy része a beszéd közben alakul ki, tehát nem tervezhető, hanem alkalomszerű, főleg a beszédhelyzettől, valamint a kommunikációs folyamatban részt vevők személyiségétől, így alkotóképességétől is függ. Magyarországon a szólás- és közmondásgyűjtésnek nagyon gazdag hagyománya van. 
(...)
A XX. század második felénél maradva elsősorban O. NAGY GÁBOR (1966) vagy MIHÁLYI JÓZSEF (1963) nevét kell megemlítenünk, akiknek gyűjteményei kiválóan mutatták be a magyar nyelv gazdag szólás- és közmondáskincsét. O. NAGY GÁBOR monumentális munkáját nehéz lenne túlszárnyalni. (O. NAGY GÁBOR: Magyar szólások és közmondások. Gondolat, Budapest, 1976) 
(...) 
Az adatbázis 14 000, jelentésmagyarázattal ellátott magyar kifejezést, szólást, helyzetmondatot és közmondást tartalmaz."

***

A másik, több mint száz éves forrás igazi kincs:

Dr. Margalits Ede egyetemi tanár által összegyűjtött és 1897-ben kiadott MAGYAR KÖZMONDASOK ÉS KÖZMONÁSSZERŰ SZÓLÁSOK c. gyűjteményében több mint 25 ezer szólás, közmondás található...

http://mek.oszk.hu/07000/07007/07007.pdf

A szólásaink, közmondásaink rendkívül gazdag világa ismét csak hosszú idejű helybéli életvitelre és fejlődésre utal. Vajon az eredetünknek tartott „ugor” népeknél hány szólást-mondást találunk, kedves akadémia? Tudom, azzal szoktak érvelni, hogy nem az számít melyik népnek hány népdala, népzenéje, stb. van, és hogy ezzel a gazdagsággal nem illik "pöffeszkedni",  - ám szerintem mégis csak számít, és jelentőségteljes, fontos dolgot mutat nekünk a népi hagyatékunk ennyire gazdag, szerteágazó mivolta: a helyi eredetet. Érdekes módon, amint megjelenik egy tudományos állítás, egy gyűjtés vagy új kutatási eredmény, mely mindezt ismét és újfent alátámasztja, rögtön minden alkalmat megragadva megjelennek a "másik tábor" megmondóemberei, s azonnal igyekeznek kisebbíteni mindent, hogy nekünk mindenből kevesebb van, hogy az valójában nem is a miénk, hogy mi mindenkinél kisebbek vagyunk, mindent csak úgy átvettünk innen-onnan, stb., stb. Ez az igyekezet manapság már nagyon átlátszó és egyre kontraproduktívabb.   


***


szétszedni:
- bevezető
- népművészet
- népzene
- népmese


Zene:



http://index.hu/kultur/zene/2015/05/01/oskor_zeneregeszet_prehistoric_divje_babe_geissenklosterle/?cp=1#comments




<< előző fejezet (történelem) --- következő fejezet (hitvilág) >>