A magyarság eredete: V.6. Történelem

A MAGYARSÁG EREDETE

V. FEJEZET

V.6. Történelem - honfoglalások

A honfoglalások témaköre akár tartozhatna a hamis rétegek fejezethez is, hiszen már magát a "honfoglalás" szót is úgy tűnik, 1-2 száz éve találták ki a lejáratásunkra. Ráadásul iskolai tanulmányaink során bizonyára mindenkinek az maradt meg az emlékeiben, hogy A Honfoglalás. Egy, és nem több. Slussz-passz. Nyílvánvalóan ennek az egyetlen honfoglalás belénk-erőltetésének, és magának a szónak - "foglalás" - is az a jelentősége, értelme, oka, hogy egyrészt a Kárpát-medencei ősi magyar folytonosságot, népünk eredetét, többágú őstörténetünk legjelentősebb gyökerét, - tehát azt, hogy mi itt itthon vagyunk - elhallgassa, valamint hogy minket is egy valahonnan idevándorló, hódító, foglaló népnek állítson be, mint szinte minden más népet. Sőt, úgy oktatták, hogy a finn-ugor gyökerű magyar törzsek, vert seregként, menekülve érkeztek az akkor alig lakott Pannóniába, az őket népvándorlásra kényszerítő, erősebb pusztai népek – például a besenyők – nyomására. Ma már azonban egyre inkább világossá válik, hogy azért egyezik nagy arányban genetikailag máig a magyar nép, mert, ha volt is nagyszámú beáramlás a szteppei harciasok "támadása" miatt, az többnyire visszaáramlás, hazatérés kellett legyen, többnyire rokon népek által. A „honfoglalás” ránk fogása, hogy hont kellett volna foglalnunk, - az egybehangzó genetikai és antropológiai eredmények fényében - már teljesen el kell vetni. A visszajöveteleket, összeolvadásokat honfoglalásnak azok értelmezték, akik mindent foglalva szereztek és mindenkit el akartak és máig el akarnak foglalni...

"Hódító menekültek" ?
A hívatalos, oktatott magyar őstörténelemmel kapcsolatban oly sok hamisság kikövetkeztethető. Pl. talán minden magyar iskolás gyereknek szöget üthetett a fejébe, hogy ha a honfoglalás előtt annyira megvertek és az életünkért kellett pucolnunk, akkor hogy lehet az, hogy ide nem követtek az üldözők? Hogyan lehetséges, hogy a hont elfoglaló magyar seregek nem hogy védekezésre nem rendezkedtek be – ami felettébb logikus cselekedet lett volna, ha nyomunkban a gaz ellen -, hanem "kalandozni" indultak, azaz hódító hadjáratokat vezettek? (...ez a "kalandozások" téma is megér egy misét, a Történelem - hamis rétegek c. fejezetben részletezzük...) Hogyan lehetséges, hogy a „vert” magyar seregekkel kívántak szövetkezni egyes nyugati és keleti uralkodók? És mi a helyzet a pozsonyi csatával, melyben az akkori, összeszövetkezett Európa hadait győzte le az a bizonyos „menekülő maradék”, 907-ben, alig tizenegy évvel a honfoglalás után? Erről a „lényegtelen „tényről” mi nem tanultunk… Sok oka lehet, hogy miért nem. Azonban az biztos, ha ismerjük ezt a részét történelmünknek, még nagyobb marhaságnak tűnt volna a „menekülő” nemzet elmélete. De nem csak ez az egy győztes csatája volt ennek a "besenyők által üldözött magyar seregnek", nézzük sorban (ne feledjük, a "honfoglalás után vagyunk néhány évekkel!):

899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király (887–924) tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza”.

902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett"[38] – „usque ad solum - a föld színéig”. (Az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.”[39])

907. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságnak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát.

908. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában.

910 júniusában a Keleti Frank Királyság főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is.

(Forrás: Wikipédia)

Hogyan lehetséges az, hogy egy szétvert, legyőzött, menekülő sereg ilyen, szétveretése után - viszonylag rövid időn belül - ekkora haditetteket hajtson végre?

A fenti felvetés forrása: https://paprika.blogstar.hu/2016/06/27/zavarok-a-honfoglalas-korul-/28215/
A további hadjáratokról lásd a Történelem - hamis rétegek c. fejezetet

forrás: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Móra, Budapest, 1982

László Gyula professzor volt az egyik első a legutóbbi korból, aki felvetette a "kettős honfoglalás" elvét, miszerint a 895 évi bejövetel előtt már 670-ben is történt egy korábbi honfoglalás, a kései avarok, vagyis a korai magyarok által - ahogy László Gyula nevezte őket. A vonatkozó régészeti fejezetben részletesen beszámolunk erről, most elég annyit megemlíteni, hogy a régészeti bizonyítékok szerint, a honfoglalás kori sírokban ugyanahhoz a népcsoporthoz (magyar) tartozó emberek nyugszanak, férfiak és nők vegyesen. A történelem során számtalan példa mutatja, hogy ha egy szétvert sereg új területre téved, ott megtelepszik, a környező népekből vesz asszonyokat, úgy igen gyorsan asszimilálódik, mintegy feloldódik az idegen népességben. Hogy a magyarokkal nem ez történt, eléggé határozottan bizonyítja, hogy Magyarországon, magyarul beszélünk még ma is.

A felmerülő ellentmondásokra tehát jó magyarázatot ad László Gyula professzor úr kettős honfoglalás elmélete, ugyanakkor sajnálatos módon a régészprofesszor nem merészkedett ennél messzebb hátrafelé az időben, pedig nagyon közel volt a megfejtéshez..

A magyar őstörténettel kapcsolatban eddig összegyűjtött forrásmunkák alapján ma már határozottan kijelenthetjük, hogy semmiféle "hagyományos értelemben vett" honfoglalásról nem beszélhetünk, teljesen elvethetjük, hogy hont kellett volna foglalnunk. E helyett sokkal célszerűbb visszatérésekről, beáramlásokról, népek összeolvadásáról beszélni, mindezt úgy, hogy egyrészt egy pillanatra sem feledjük az őshonos Kárpát-medencei nép folytonosságát, és markáns súlyát, másrészt pedig nem csak azt az egy elhíresült eseményt - Árpádék bejövetelét - vesszük ide, hanem az összes többit, hiszen a "honfoglalások", pontosabban a népvándorlások kora több ezer évig tartott az őskortól a középkorig, és utána sem állt meg, - sőt, napjainkban is látjuk, tapasztaljuk még mindig zajlik. Csakis ha az összes feltárható népességbeáramlást vesszük számba, csakis akkor, ezzel a módszerrel tudjuk hitelesen bemutatni a népek olvasztótégelyeként működő Kárpát-medence etnogenezisét, népességének kialakulását.

***

Először is nézzük hogyan vélekedik a közismert honfoglalásról dr. Darai Lajos:
"A vérszerződés az uralkodó nemesség és a letelepedett nép közöttiként értelmezhető. A honfoglalás során Árpád katonanépe elsősorban a legeltető területekre telepedett be, a hegy- és dombvidéket csak ellenőrzése alá vette. Így a Medence domb- és hegyvidékén élőkkel egyetemben ők alkották a magyar nyelvű és műveltségű népességet, amikor a három egyen-rangú népalkotó rész egyesült az Álmos, majd Árpád vezérelte magyar államszervezésben: – 6/10 arányban az addig a Kárpátok karéján belül lakók, – 1/10 arányban a hódító vezérek, katonák és háza népük, és – 3/10 arányban a Kárpátokon túlról beköltöztetett, a bentiekkel azonos műveltségű és nyelvű nép. E három aránya kifejezetten kedvező volt a gyors egybeforráshoz. Kováts Zoltán adatai szerint a – teljesen valószínű – létszámok: benti nép 900.000 fő, katonaság 100.000 fő, beköltözők 500.000 fő. Magyarhon 1,5 millió, egész Európa 30 millió fő. S a magyar nép és műveltség ettől az időtől kezdve már nem egynemű, ekkor már kettős kultúra jellemzi, azaz népünk nem egy gyökerű, mert az eredeti népi és a későbbi hatalmi ág összegződéseként alakultak ki sajátos magyar jellegzetességei a Kr. u. 1. évezred második felében. Előbbi a Kárpát-medencéhez, utóbbi pedig egész Eurázsiához köt bennünket. Az ős emberiség egyenrangúsági vívmányait őrző, európai magyar létünk fenntartása nem csak saját magunk miatt szent kötelességünk, hanem egyetemes emberi érdek is, ha mintájára a mellérendelő megtartó-műveltség lesz az emberi jövő."

***

Farkasinszky Tibor - A magyar őstörténet új alapokon c. könyvében már 5-6 honfoglalást, betelepülést sorol fel:

"A magyarok ősei protoméd eredetűek. A főbb népnév változataik: (proto)méd guti, hurri, szubartui/szabartui (-aszpalui), madai, medán, midián, mitanni, mantian, matien, matian, mater, meter, materea/meterea, turba, maticeta, maticon, stb.

Protoméd eredettel 6, magyar népnév-változatokkal 5 hullámban történhetett a magyar honfoglalás, betelepülés a Kárpát-medencébe:

0. hullám: Protoméd szigünnák és agathürszök a Kárpát-medencében Kr.e. 150-500 között dokumentálva

I. hullám: Matianok, szikulóták, zakhlumok a nyugati ágból = székely magyarok (1. nemzetsége) Kr. e. 2. és Kr.u. 1. sz. között

II. hullám: a szármatákkal jött magyarok az északi ágból: materea, meterea turba és talán más rokonnépek (székely magyarok 2/a. nemzetsége is) Kr.e. 1. és Kr.u. 1. fordulója körül.

III. hullám: A húnokkal jött magyarok az északi ágból: mater és talán más rokonnépek (székely magyarok 2/b. nemzetsége is)

IV. hullám: Az álavar uar-khióniták vagy várkunok nyomán jött "fehér" (ugür, onogur) mater, matian magyarok és talán más rokonnépek a keleti ágból (székelyek 3. nemzetsége is) a 7. században.

V. hullám: A "fekete" magyarok (megyer, gyarmat, tarján és más törzsnevekkel) és talán más rokonnépek Álmos és Árpád vezetésével az északi ágból a 9. században."

Függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet, vagy nem értünk egyet a fent sorolt hullámokkal, a folytonosság ebből a kutatási irányzatból is tisztán kivehető, tehát nem Árpádék "honfoglalásával" kezdődik a magyarság Kárpát-medencei története... Farkasinszky nem híve a Kárpát-medencei magyar ősnép elgondolásnak, mivel szerinte "ez nem több bizonyíthatatlan feltételezésnél", és szerinte a magyarok proto-méd eredetűek (ami nyílvánvalóan csak nemzetünk egyik ága), ezért - mivelhogy a történelem egy eléggé szubjektív tudomány - azt lát a saját kutatásaiban amit látni akar. De ezen most ne akadjunk fel!

***

Badiny Jós Ferenc így ír a honfoglalás témájáról Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig c. könyvében:
"...Elérkeztünk annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy igaza van-e Magyar Adorjánnak...? Igaz-e az, hogy "nem jöttünk mi sehonnét... a mi őshazánk a Kárpát-medence."
Történelmi nyomozásunk megállapítja azt, hogy az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát-medencébe KELETRŐL jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpát-medencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során - újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újra-ötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni.
A kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvőződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Létezik-e valaki közülünk, aki genetikailag ki tudja mutatni magáról, hogy a Kárpát-medencében sokszor újraötvöződött őshonosok, vagy avar elődeink, vagy árpádi honfoglalóink vére csörgedez ereiben...?
Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez."

***

Hasonló végeredményre jutott Mesterházy Zsolt is, A magyar őstörténet kincsestára c. művének bevezetőjében:

"Gyarmath Jenő Mezopotámiai emlékek Magyarországon c. munkájában (127.o.) hazai tudósaink véleményét idézve új irányt javasol az őshazakutatás körüli feszültségek enyhítésére az alábbiakban. “ ... Nos, ha jól meggondoljuk, csupán egyetlen olyan terület van, ahol a szkíták, a hunok, a heftaliták, az avarok (az agarénusok) és a magyarok jelenléte - s minden bizonnyal találkozása - történetileg és régészetileg bizonyítható: a Kárpát-medence!
Nos egy kulturális örökséget - amelynek fontos szerepe van a hiedelemvilágban is - csak úgy lehet átadni, illetve átvenni, ha e jelképek értelmét ismerő népek valahol találkoznak egymással.
Ezek az adatok vezetnek bennünket arra, hogy a történelemnek éppúgy megvannak a törvényszerűségei, mint a biológiának vagy a fizikának. A bennünket érintő történelmi törvényszerűség alaptétele pedig az, hogy homogén nemzetek nincsenek. A nemzetek ötvöződnek! Ebből viszont az következik, hogy e törvényszerűség alól mi sem lehettünk kivételek!
Ezek az összefüggések újra fölvetik a kérdést, hogy végül is hol volt a magyar “őshaza”?
Már évekkel, évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódtak olyan gondolatok, amelyekbe a magyar “őshaza” létezésének hívei soha nem fognak belenyugodni.
Komoróczy Géza: Nem hiszek a magyar őstörténetben, csupán a magyar etnogenezisben. És ez szigorúan a Kárpát-medencéhez kötődik. Úgy vélem, a magyarság kialakulása szempontjából csupán részletkérdés, hogy hány honfoglalás volt, a magyar nép itt a ... Kárpátok gyűrűjén belül jött létre. (Benedek, 1975. febr. 3.)
Róna-Tas András: Ma már az őshazáról nem beszélhetünk komolyan, hiszen tudjuk, hogy a népek kialakulása hosszú, összetett folyamat. (Róna-Tas, 1980/5. 327.)
László Gyula: ... fő gondunk az, hogy mikor és miként ötvöződött ez a sokfajta emberanyag magyarsággá (László, 1981. 80.)
Egy gyors - teljességre nem törekvő - , leltár szerint a következő népekkel találkoztunk a Kárpát-medencében: szkíták, szarmaták, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, kotragok, tarniachok, zabanderek, khorezmiek, türkök (hágárok), bolgárok, baskírok, jászok, kunok, besenyők. Mégis a hajdani Jászvásártól (ma: Iasi) a Lajtáig egyazon nyelven beszélünk. Márpedig a nyelvi egységet egy egyszeri “honfoglalással” se megérteni, se megmagyarázni nem lehet. E jelenséget csak úgy lehet megérteni, ha nem egy 895. évi honfoglalásban, hanem egy hosszú, mintegy 1500-1700 éven át tartó ötvöződési, összeolvadási folyamatban gondolkodunk.
Azért nem sikerül megtalálni a magyar “őshazát”, mert ITTHON VAGYUNK!
Egy dolog biztos, beolvadni úgy lehet, hogy a kevesebbek beolvadnak a többekbe. Ha tehát mi ma itt magyarul beszélünk, az azt jelenti, akárhányan is jöttek ide a Kárpát-medencébe és nem ezt a nyelvet beszélték, azok mindig kevesebben voltak a már itt élőknél. Ha ez nem így volna, beszélhetnénk sumérul, egyiptomiul, pilistaiul, hétországiul, pártusul, hunul, avarul, azazhogy éppen magyarul, illetve azt a nyelvet, ahogy ma beszélünk, nevezhetnénk másnak is az előbbiek közül. Ez a történet éppen arról szól, hogy nem voltak nyelvi problémák népeink folyamatos beérkezése során, mert ők ugyanazt a nyelvet beszélték. Magyar Adorján éppen ezt mondja: itt a Kárpát-medencében mindig magyarul beszéltek."

***

Cser Ferenc és Darai Lajos, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvben kb. 6500 évvel ezelőttről indítják a "honfoglalásokat", szerintük a orosz sztyeppéről érkező kurgán hódításokkal kezdődik a népvándorlások kora, és ez a folyamat okozott "némi" népesség beáramlást, "honfoglalást" a Kárpát-medencébe, amit az itteni ősnép mindig magába olvasztott.

"30. Dunamenti, kurgán, bükki II. ember és műveltség

Az orosz sztyeppére is a Fekete-tó feltöltődését közvetlenül követő időben telepszik vissza az ember, de a műveltségek itt kezdetben kisállattenyésztő, majd a ló befogását követően már nagyállattartó és tenyésztő közösségeket alkottak. Először a birkát, majd a lovat tenyésztették. Itt találjuk a legrégebbi lovaglás nyomait (zabla nyoma az emberrel eltemetett ló koponyában a Dnyeper partján, Dereivkában, JE 6500 körüli időből,) s a ló befogását követően a marha tenyésztése terjedt el. Saját fémük nem volt, azt az nyugati, észak-nyugati műveltségektől szerezték be. Ellenben már JE 7500 körül megtalálható náluk a társadalom kasztosodása, vele párhuzamosan az emberölésre alkalmas fegyver is. Hitvilágukban a megszemélyesített elemek, mint istenek jelennek meg, és a ló befogása után hamarosan meg is indulnak – csoportosan és fegyveresen – előbb dél-nyugatra, majd nyugatra, később észak-nyugatra. Első hullámukban kiirtják, későbbi hullámaikban csak felőrlik, leigázzák a nyugaton települt védtelen, földműves közösségeket, mind délen a Balkánon, mind északon a szvidéri műveltség területén, majd behatolva a Kárpát-medencébe annak a sztyeppei területein is. Magukkal hozzák a háborút, az emberölést és ekkor jelennek meg Európa-szerte a védett dombtetői várak, az ‘uraság’ szállásával, valamint az oda telepített szakrális és fémfeldolgozó központokkal. Velük párhuzamosan terjedt az uraságnak kijáró halomsíros, azaz a kurgán típusú temetkezés is, és alakul át a kőbalta is emberölő eszközzé, harci baltává. Először a legeltetésre alkalmas folyóvölgyek mentén telepednek meg, ahol az első hullámban kiirtják az ottani földműveseket (Balkán), majd a második hullámtól látható a rátelepülés. Ennek során nyomul a műveltség nyugatra és szorítja maga előtt ki a vonalkerámiás műveltséget, és váltja fel pásztorműveltséggel, ahogy ezt a 8. ábra szemlélteti. A Kárpát-medencében ez elsősorban a Duna-Tisza közét, majd a Dunántúlt érintette, aztán a harmadik hullámban történő mozgásnál települ be a Maros-völgye is, és válik a Tisza-völgye teljesen a kurgán pásztorok területévé. A kurgán emberei a Fekete-tenger északi pereméről eredtek és ők vihették magukkal az M170 jelzőket is. A Bükki műveltség területe és az Északi-Kárpátok területe azonban sokáig érintetlen marad, ott később a két műveltség ötvöződése mutatható ki, kiirtódásuk nem látszik, sem az M170 jelző nem dúsul fel.

A Würm fölmelegedését követő északra költözésnek a kurgán mozgásokat követő kísérője lehet a TAT jelző, azaz az Eu13 és az Eu14 kialakulása, ahogy ezek az emberek az európai műveltségek fő áramlataiból az északi erdős, tundrai területekre kiszakadtak és elzárkóztak. Minthogy ez a kiszakadás a jelen előtt 5-6 évezreddel kezdődő kurgán–vándorlásokat az elzárkózást jelző sejt átörökítői változás 4 évezredes kora összhangban van vele. A kurgán–vándorlásnál tapasztalható nagy mértékű elvándorlás a Dnyeper vidékéről is az Urál felé, de ekkor húzódik északra a szvidéri műveltség is. A szvidéri műveltség az ú.n. finnugor műveltségekhez kapcsolható.254 Az esőztető földművelést folytató, összefoglaló nevén Duna menti műveltség – amely időnként odébb települve egyedülálló erdőégetéses technikával újította meg a föld termőképességét – Duna II. szakasza a Duna mentén nyugatra terjeszkedik, s 6500 után a német síkságra érve megteremti Nyugat-Európa újkőkorszakát. Viszi magával az Eu19 jelzőt is, de minél távolabbra kerül, annál kisebb az aránya, részesedése az ott uralkodó Eu18 jelzővel szemben. Itt is hiányzik az ember embernek való alárendelése, semmiféle főnökség nem mutatható ki a dunai kultúra ma germánnak jegyzett falvaiban. Az ugyanekkor történt, ugyancsak az elöntött Fekete-tengeri partvidékről benépesülő Termékeny Félhold területén – Mezopotámia déli részén és a Nílus mentén – az öntözéses földművelés onnét hozott technikájának alkalmazása, továbbfejlesztése, valamint a gabona nemesítése jerikói és natufi helyi műveltségi előzményekkel. Az itt lehetséges öntözéses földművelés terjedésének viszont előfeltétele volt a nagyobb embertömeg – az öntözőrendszerek kiépítéséhez–karbantartásához nélkülözhetetlen – összehangolt tevékenységét megteremtő, emberi alárendelést alkalmazó templomgazdaság létrejötte. Utóbbi a szintén földművelő Boian kultúra mediterrán etnikumának északra terjedésével Kelet–Európában is megjelent."

XV. Támadó népek, hatalmi elitek a Kárpát–medencében

Harcibaltások népe (kurgán I., II., III. invázió):

"A kelet–európai sztyeppén észak és kelet felé az Urálig jutott halász–vadász társadalmak 8 ezer éve folytatnak állattartást, állattenyésztést is. A kezdetben csak vadászott, de később befogott fő állatuk, a ló a temetőikben is megjelent, azaz szakrális jelentőségre tett szert. A Kaukázustól északra és a Cucuteny műveltségtől keletre kialakult férfielvi, szegényekre és gazdagokra tagolt pásztortársadalomban már JE 7500 körül felbukkan az emberölő fegyver. A sírok mellékletei születési előjogokra utalnak. A hitvilág elemei egyeznek a későbbi indoeurópai hitvilág elemeivel. A 7 ezer éves lovas közlekedés magyarázza a hatalmas terület egységességét. A lovaglás 6500 éve bizonyos tudománya pedig lehetővé tette a marhatenyésztést. Ekkor a kőbaltából harci balta lesz, és a főemberi dombsírokban emberáldozatokkal temetnek. Az ugyanekkor kialakult Ubaid műveltséget – a lovaglás kivételével – hasonló elemek jellemzik a rabszolgaság, és itt nyilvánvalóan már a templomgazdaság formájában.

A halomsíros vagy kurgán műveltségű, harcibaltások népe ugyanekkor találta fel a háborút éppen e három eszköz: a ló, a fegyver és az önmaga magasabbrendűségi tudata, birtokában. Előbb a balkáni Vinča kultúrát égették fel, és terjesztették el a folyóvölgyekben a pásztorkodást. Ez azonban még nem volt igazi háború, mert nem volt védekezés. Aztán idővel a földművelés visszatért és feloldotta a kurgán műveltség elemeit, maradék népességét és a velük oda került M170 jelzőt. Erre az időszakra esik a rézötvözési technikák megjelenése. Előbb az arzén, majd az ón az ötvöző anyag. A Kárpát-medencében azonban, – szokatlan módon – az antimon ötvözi a rezet bronzzá. Az antimonbronz meg is marad egészen a vaskorszak közepéig, mert minősége és ára egészen az Kr. u. V–VI. századig versenyképes a vassal, és a Kárpát-medence látja el fémmel Európa nagy részét, az etruszk területtől kezdve egészen Skandináviáig.

Amint láthattuk, a Kárpátok északi-keleti vonulatai körül az eredeti lakosság megmaradt, a hódítókkal csak részben ötvöződött, ám még sem jelent meg itt a gazdag és a szegény ember a temetkezési helyeken. Erdély északi részében még a Kr. e. V. században is egalitárius temetkezést tapasztalhatunk. A területen nem jelent meg az antropomorf kerámia sem, ami eléggé határozott jele annak, hogy nem voltak a területnek néven nevezett istenei. Nem találhatók meg a templomgazdaság nyomai. A terület népe kisebb közösségekben élt. Rájuk lehet jellemző az, amit Herodotos a szkítákkal kapcsolatban megjegyez, nevezetesen, hogy nem gyűjtenek vagyont, nincs semmijük, de meghódítani sem érdemes őket. Nem tűrik ugyanis a rabszolgaságot, fellázadnak, inkább meghalnak, pedig aranyuk annyi van, amennyit akarnak. Ez a leírás, ez a szemlélet köszön vissza a későbbi magyar kultúrából.

Ugyanez történt ezer évvel később a Duna és a Tisza völgyében is, Baden–Vucedol műveltségként a II. kurgán invázió idején. A tízezres települések lakossága megritkult: megölték őket, vagy az írástudásukkal együtt délre, a görög szigetekig, vagy akár Egyiptomig menekültek. A kisebb települések azonban, különösen a Cucuteny kultúra területén érintetlenek maradtak. Ez a terület kevésbé kurganizálódott, mint a Duna–Tisza mentén élők, akik a hódítóknak alárendelten éltek, s rézeszközökkel váltották meg életüket. A dombokon fémöntő és fegyvergyártó műhelyekkel ellátott erődök jelentek meg, s eltűntek a közösségi helyiségek, szentélyek. Elő-Ázsiában viszont, a folyóvölgyekben ekkor jött létre a városok és városállamok rendszere, egyben megjelent az írás és a bronz. 4800 éve a kurgán műveltség a Kaukázus északi felén átalakult juhot és marhát tartó késő–jamna műveltséggé, ami ötszáz év múlva már a Balkánon volt. Feltűnő jellemzője volt a kerekes kocsi, aminek Budakalászon 5 ezer éves kerámia modelljét ásták ki. E műveltség indította el a tiszai kultúrát is felégető III. kurgán inváziót, aminek a végén a hódítók beolvadtak a helyben maradt leigázottakba. Ekkor távozott a Dnyepertől keletre települt szalagdíszes kerámia népének egy része az Urál környékére, és vitte magával azt a génjelzőt, ami aztán az ottani elzárkózottságukban a TAT jelző lett. De az Észak-keleti-Kárpátok műveltsége és népessége még ekkor is viszonylag érintetlen maradt. Válaszlépésként mind az állattenyésztés, mind a rézművesség felértékelődött, a lakosság megtanulta megvédeni magát. A protoindoeurópai hódító elit Kárpát-medencei beolvasztásával a sztyeppei hódítók felbukkanása itt ezer évre megszűnt. Ugyanakkor ez a hódító nép és nyelv más irányokban a későbbi indoeurópai népek és nyelvek kezdeményeit eredményezte.

Figyelemre méltó, hogy a II. és a III. kurgán–mozgásnál a Balkán ősi kultúrája dél felé ‘menekült.’ Ekkor töltötte fel ez a műveltség a Cikládokat, majd kerülhetett esetleg Egyiptom földjére is. A balkáni részen a társadalom kasztosodása már az II. kurgánvándorlás alatt megtörtént. Ugyan már a Vinča műveltség is antropomorf szemléletű volt, de a templomgazdaság kialakulását korábban itt még nem lehet kimutatni. Tőlük joggal származtatható az egyiptomi uralkodó elit, akik nem a hatvanas, hanem az Európában szokásos és elterjedt tízes számrendszert vihették magukkal, és hozhatták létre a történelem során az első területi államot, vihették magukkal a későbbi székely/magyar rovásírás ekkori jeleit. A Cucuteny (Kárpátok-menti) műveltség azonban még ekkor is tovább őrzi eredeti jellegét, érintetlen maradt. A III. kurgán-mozgással párhuzamosan az északabbi területekről indult el komoly népmozgás, de nem csak nyugati irányban, hanem keletre, az Ural felé is. Itt fogható meg egy esetlegesen ragozó nyelvet beszélő embertömegnek az Ural felé áramlása. Ez vihette magával a Kárpát-medence őskultúrájának a nyelvét esetleg már töredékesen, majd ez a nyelv pusztulhatott le az erdei, lazább közösségi élet ideje alatt, és vált az ú. n. ugor nyelvekké. Ha volt ‘ugor’ nép, akkor itt érhető tetten. Fordított folyamat nyelvi alapokon nem értelmezhető."

Harangedényes nép, illír pásztorok, kimmerek

A Kárpát-medencei réz és antimon bronz ötvözete Európa számára elsődleges forrás volt. A bronzkor elején a harcias, férfi istenséget tisztelő, a társadalmi egyenlőtlenségben érdekelt műveltség fokozatosan nyugatra vonult. Helyére, a Dunántúlra és a Tisza mellé visszatért a délre költözöttek egy része, s átmenetileg visszaállította az egyhelyben lakó falvas települést és az egyenlőség társadalmát. 4600 éve a Dunántúlról, Somogy területéről megindul a harangedényes műveltség (‘nép’), mint hatalmi elit inváziója nyugati, dél-nyugati irányba, hogy teljessé tegye Európa indoeurópaizálását. A Dunántúl tehát inkább Nyugat-Európához sorolható ekkor, a Tisza mente inkább a sztyeppéhez, a Felvidék azonban önálló. A Kárpátmedence hármas műveltségi tagozódása továbbra is élénk valóság. Az erdélyi sírok még nem ismerik a gazdag és a szegény elkülönülését. 3000 éve dél-nyugatról még az illír pásztorok érkeznek a Kárpát–medencébe, főként a Dunántúlra. Erődöket építenek a dombokra, palánkvárakat a mocsarakba. Halomsírjaikban urnás temetkezés van. Az urnákon háromszög alakú nőalakok szőnek, fonnak, lanton játszanak. A bronz használata ekkor már általános. A medence keleti felén ugyanekkor megjelenik a – sztyeppén dél felé hódító, s hatalma végén a szkítákkal szembekerülő – kimmerek vezér törzsének nem nagy számú lovaspásztor műveltsége, és hamarosan beolvad a helyi lakosságba. Azaz az őslakosság ekkor is megmarad, azonosan a Cucutenyvel. Az erdélyi sírok még most sem mutatnak különbséget az emberek között."

Szkíták, agathyrsik

A vasat itt már a vaskorszakot jóval megelőzően ismerték. A Tátrában Kr. e. 1900-ból származó vaskohó maradványaira bukkantak. A hettiták Kr. e. 1800, az erdélyiek Kr. e. 1700 óta gyártanak vasat. A vasgyártás ismeretét a Földközi-tenger keleti medencéjébe és a Nílus partjára sokkal később, a tengeri népek inváziója vitte el Kr. e. 970-ben, amikor a hettita, a mitanni és az egyiptomi, de még az asszír hatalom is megroggyant. Az európai vaskor kezdete Kr. e. 750, meghatározói ugyanabban az időben keleten a szkíták a Kárpát–medencétől Közép-Ázsiáig uralkodva, nyugaton pedig a kelták. A Kr. e. 900 körüli lehűlés és szárazabbá váló éghajlat megmozdította a pásztortársadalmakat. A mongol sztyeppei mozgás indította el a masszagéták részéről a szkíták kiszorítását az Aral-tó környékéről, a szkíták pedig a pontuszi sztyeppén a kimmereket szorították ki a hatalmi elit pozíciójából. A szkíták, közismert görög nevükkel szemben magukat szaka néven nevezték, ami szarvast jelent. Eredetmondájuk anyaközpontú, a nők még katonáskodtak is, később azonban már sírmellékletként szerepeltek, ami szerint tehát alárendelt szerepre kényszerültek. A szkítáknak három társadalmi rétegük volt: hatalmi elitként a királyi szkíták jelentek meg, a középső volt a katonai réteg, és alsó rétegként a letelepedett földművelők–állattenyésztők foglaltak helyet. A királyi szkíták valószínű indoeurópai etnikuma a hosszúfejű, kaukázusi embertípushoz tartozott. A Dnyeper és a Don között laktak, s a kurgán hagyomány folytatásaként a Donyeck északi medencéjében temetkeztek. A király mindenható úr volt, az alárendeltség természetes volt közöttük. A katonarétegnek a harc volt a mindene, az ölés dicsőségnek számított. A szkíták találmányuk, a hagyományoshoz képest kétszeres távolságra hordó visszacsapó íj miatt sokáig verhetetlenek voltak. A meghódított népeket nem igázták le, hanem más katonanépektől való védelem fejében élelmet, fémet, fegyvereket és arany tárgyakat kaptak tőlük. Így a katonaréteg nem zsákmányolt, de a vezető elit hatalmas arany kincseket halmozott fel. A királyi szkíták egyik törzse, a pártus, a Kr. e. IV. században, Perzsiában a Pártus Birodalmat alapította meg. A görögöknek a Balkánra rabszolgát és gabonát szállítanak, cserébe elsősorban bort kapnak. Ez az ital lehűti harciasságukat, ami végül hatalmuk összeomlásához vezetett. A letelepedett szkíták egalitárius fémműves társadalmakat alkottak. Valójában sem embertanilag, sem műveltségüket tekintve, és bizonyára nyelvüket tekintve sem azonosak a vezér és a katona népességgel. Hérodotosz szkíta uralmi területen élőknek tekinti, és külön nevekkel illeti őket. Kultúrájuk, életmódjuk alapvetően különbözött a szkítákétól. A gabonát és a fémet ők szolgáltatták. Kiemelkedik közülük a Kárpátokon kívül, a Dunába ömlő folyam mellet (a Szeretről, ill. a Prutról lehet szó) élt agathyrsik népe, akik valójában a korábbi Cucuteny műveltség területén éltek. A szkíták a Kárpát–medencében a Kr. e. VI. században kisebb létszámban már előfordultak, majd Kr. e. 300 körül, hatalma elvesztésekor a királyi törzs is beköltözik. Erdélyben és Mátraalján találták meg fejedelmi sírjaikat, majd beleolvadtak az őslakosságba. Krónikáink a szkítákra, mint a magyarok őseire hivatkoznak. S ha a magyar népi kultúra és a szkíta kultúra kizárja is egymást, a szkíta területen, szkíta fennhatóság alatt élt magyarság nem elképzelhetetlen. Herodotos is a Cucuteny kultúra területére tette a letelepedett, gabonatermelő törzseket.

Kelták, rómaiak, dákok, szarmaták, jazigok, jászok

A kelták a Kr. e. második évezredben jelentek meg a Duna forrásvidékén, majd Hallstattban az első korongozott cserepekkel, és a Le Tēne műveltségben Kr. e. 450 körül. Pásztortársadalmuk eleinte még békés volt. A harangedény műveltség bronzkori elitjének és Nyugat-Európa újkőkori letelepedett lakosságának a keveredésével alakulhattak ki. Társadalmukban nemes pásztorok, lovasok és nem nemes földművelők kultúrája élt együtt. A társadalom hármas tagozódását ők is elfogadták. A született katonai népesség mellett a druid papszerű értelmiség alkotta a két felső réteget, az alsót a szabadok. A rabszolgák nem alkottak réteget. Szóban oktattak, az írást tiltották. Hitviláguk éppúgy eltér az ind, mint a germán hitvilágtól. 33 istenségük volt. Lélekhitük szerint a halállal a lélek a túlvilágra születik, melynek neve béke, az inneni világra születéssel pedig az onnanin meghal. Ez az elképzelés a nordikus és a későbbről ismert magyar felfogás között foglal helyet, s egybecseng az Aveszta paradicsomával. A szó teremtő erejű náluk, a megnevezés jelenti a lélek születését, mint a keresztényeknél az ugyancsak a megnevezést is jelentő keresztség, sőt Püthagorasz korabeli felfogása is erre rímel. A kelták tisztelték a nőket. A nő harcos és druid is lehetett, s a királyság is – valójában azonban fejedelemség, főnökség, királyt csak hatalmuk vesztése után, a Brit-szigeteken választottak – öröklődhetett női ágon. Mindez elképzelhetetlen a görög, a római és a germán nők esetében. A római hódításokig a kelták nem hódítottak. Kr. e. 600-tól a Pó-síkságon vannak, de csak Kr. e. 400-tól kezdik meghódítani az etruszkokat. Ennek kudarca után a rómaiak elől a Brit-szigetekre települtek, aminek eredményeképp kialakult az ír nép. Keleti határuk a szkítákkal évszázadokig ugyanaz maradt. A Kr. e. III–I. századi Kárpátmedencei kelta honfoglalásban is elsősorban a kelta kultúra terjedt, nem pedig maga a kelta etnikum. Kiváltképp a vasfeldolgozás terjedt el, s itt jelentek meg az első vaskohók. Erődített városokat, nagyméretű földvárakat és úthálózatot építve, hatalmi központok rendszerét alakították ki a Dunántúlon és a Duna–Tisza-közén. A helyi, paraszti népességgel erősen keveredtek, annak műveltsége befolyásolta műveltségüket. Még a hamvasztásos temetkezésre is áttértek. Így a bükki–cucuteny kultúra tehát továbbra is ugyanott fennmaradhatott, mint korábban, sőt részben már a Dunántúlra is átterjedt.

A kelta uralmat a Dunántúlon Kr. e. 12-ben a római váltotta fel, amivel ott megjelent a templomgazdaság és a személyi földtulajdon. Ugyanakkor Erdélyt meghódították a dákok, akik hatalmukat Észak-Magyarországig és a Fekete-tengerig kiterjesztették. Itt továbbra sem volt templomgazdaság. A dákok vagy trákok, egyistenhitük szerint halhatatlanok voltak. A dák uralomtól északra és keletre, a rómaitól nyugatra eső Kárpát-medencei területeken pedig megjelent a szkítákat leverő, az Ural déli lejtőiről érkezett szarmaták hatalma, akik először a Kr. e. IV. században érkeztek a Volga alsó folyásához, a finnugorizmus szerinti ugor szétválás területéről és idején. A rómaiak terjeszkedésének a Kárpát-medencében és a Fekete-tengernél éppen a dákok, valamint a hosszú lándzsás és acélpáncélos nehézlovasságot feltaláló szarmaták szabtak határt. Keleten pedig a Pártus Birodalom. A rómaiakkal ugyan először terjedt a hódítók nyelve is, s Pannónia jelentős tartomány lett, mégis a római uralom nem érintette az ott már korábban élt lakosság etnikai, nyelvi összetételét. Mindenesetre az első magyar nyelvemlék Pannóniából ered, mert amikor Kr. u. 359-ben Constantius császár odament megmagyarázni a falusiaknak az adóemelést, lemarházták. Kr. u. 325 után pedig keresztény templomok épültek Pannóniában. És mivel előzőleg a szarmatáknak a mai ukrajnai területről a Duna–Tisza-köze északi részére először betelepülő jazig törzse sírjaiban fegyver nincs, s a férfi és nő egyenértékű, tudjuk hogy ők vagy nem is voltak valódi jazigok, vagy pedig hamar beolvadtak az őslakosságba, azaz nem alkottak meghatározó néptömeget, eredeti műveltségüket elveszítették. A később, Kr. u. 259 körül betelepedettek azonban már a harcos lovas társadalom jegyeit mutatják, de viszonylag szűk – legeltetésre alkalmas – területre kerültek, így ők is hamar beolvadtak a helyi lakosságba. A Kr. u. 271-ben a falvakba történt betelepedéskor pedig a helyi lakosság – a szarmatáktól kapott, a rómaiak ellen szolgáló fegyvereket a szarmaták ellen fordítva – fellázadt, és elüldözte a vezető elitet, akik a rómaiakhoz és a germánokhoz menekültek. Utolsó beköltöző hullámuk a hunok elől menekülő alánoktól érkező jászság volt Kr. u. 370 körül. A szarmatákkal mindenesetre dinári–taurid, dinári–kelet-balti, turáni és pamiro–turáni típusú embertani elemek jöttek a Kárpát-medencébe.

S ha folytatjuk a Kárpát-medence keleti területei régészeti anyagának az időbeli feldolgozását, akkor azt láthatjuk, hogy az írott történelmi időkben sem kerül ez a terület elnyomó hatalom igája alá. A kimmerek vezértörzse hatalmuk vesztésekor ide érkezik és beolvad. Ugyanez látszik a szkítáknál néhány évszázad multán. A kelták megjelentek ugyan a terület nyugati részén, de jelenlétük nem feltétlenül uralmi jellegű, és a rómaiak elleni harcuk vereségét követően ugyancsak a terület észak-keleti részére menekültek, és ott beolvadtak.

Erdély később a dákok érdekeltségi területévé vált, de nem alakult ki ekkor sem igazi dák uralom. Ugyanakkor Josephus Flavius úgy értesült, hogy ezen a területen egyistenhit uralkodott. A rómaiak sem kívánták átlépni a Dunát, nem kívánták kiterjeszteni hatalmukat a keleti területekre, jóllehet, a Fekete-tengerhez vezető szárazföldi út biztosításában érdekeltek voltak, és erre lépéseket is tettek. Ők végülis mai időszámításunk kezdete környékén kerültek csak be a területre, majd itt találkoztak a szarmatákkal, akik mellett keletről – föltehetően a Kárpátok külső pereméről – megindult egy helyhez kötött földművelő társadalom betelepülése. A szarmata jelenlét régészeti leletekben elhanyagolható mértékű.

Gótok, hunok, longobárdok, gepidák, avarok, frankok, bolgárok

Európában a Kr. u. 300 körüli lehűlés kiszárította Európa északi területeit, az északi legelőket, és ez megindít egy népmozgást északról a déli sztyeppei területek irányába, s az északi nomádok Kr. u. 200 után dél felé törtek. Az osztrogótok és vizigótok a Krím-félsziget előtti sztyeppére települtek, a vandálok és a burgundiak pedig a francia legelőkre. A germán törzsek mozgása érinti a Kárpát-medencét is, ahová előbb az osztrogótok, majd a vizigótok telepszenek be, ill. vonulnak át a Kárpát-medence déli területein. Számuk elenyésző az ott élőkhöz képest, és elsősorban a sztyeppei jellegű legeltető területeken lelhetők fel.

Hamarosan követi őket a hunok megjelenése, akik elől ezek a törzsek nyugatra mennek. Keletről megindult mozgással Kr. u. 335 körül – a nyugat-ázsiai vagy szibériai sztyeppéről, ahol Kr. u. 155 óta tartózkodtak – Balambér vezetésével jelentek meg a hunok Európában. A sztyeppei lovas katona hunok kb. 30 ezer főnyi, részben mongoloid, részben – döntően turanid, pamirid elemű – europid keverék népességet hoztak a Kárpát-medencei Alföldre Kr. u. 405-ben. Ekkor a – Kína északi részén Kr. e. 207–174-ig uralkodott Mao–tun alapította fejedelmi Dulo dinasztia-utód – vezértörzs nyelve a nevek alapján a török lehetett. Lovas kultúrájuk az addigiakat továbbfejleszti: szkíta íjjal harcolnak, s a kengyel bevezetésével lehetővé vált számukra a lovasok test–test elleni küzdelme is. Míg Nyugat-Európában a kengyelt majd csak Nagy Károly idején vezetik be a nehéz páncélos lovas hadseregben.

A hun vezértörzs a meghódított, meghódolt és a legyőzött népekkel nagy szervezettségű szövetségi rendszert dolgozott ki. Hadseregükben a hunokkal szemben többséget alkottak a gótok, gepidák, szlávok és alánok. Okta király után Ruga – krónikáinkban Bendegúz –, majd Attila lett a nagykirály, avagy főfejedelem. Attila Birodalma a Volgától a Rajnáig terjedt. Attila nem törekedett azonban sem a rómaiak, sem a pápa megsemmisítésére. 453-ban történt korai halála után osztozkodó fiai testvérharca után felbomlott birodalma. A hun maradék Bizáncban, a pontuszi sztyeppén, az Alpokban, Ibéria északi részén és Erdélyben telepedett le. A hunok idején a Kárpát-medencében a Dunától keletre ismét nem alakult ki templomgazdaság és földesúri réteg, míg a Dunántúlon a korábbi társadalmi szervezet megmaradt. Csekély létszámú elitjük uralma nem befolyásolta az eredeti népességet, az északról előttük beköltözött germán gepidákat pedig leverték. Hatásuk a Felvidékre ki sem terjedt, bár az egész Kárpát-medencében uralkodtak. A hun hatalom tehát ugyancsak kis létszámú katonai elit jelenlétében nyilvánult meg, ugyancsak zömmel a legeltetésre alkalmas sztyeppei jellegű területeken. A dombvidéki, hegyvidéki terület továbbra is fémmel, élelmiszerrel szolgálhatott az elitnek hatalmi harcaihoz.

A hunok bukása (460–480) után újabb germán törzsek tűntek fel, és telepedtek be átmenetileg a Kárpát medencébe: 500 körül a longobárdok költöztek Pannóniába, de onnét az avarok feltűntekor a pannonok, szarmaták és gepidák maradékaival együtt 558-ban Itáliába távoztak. A hunokhoz hasonlóan keletről érkezett avarok 568 körül meghódították a bolgár birodalmat, és annak örökösödési jogán, a hunok után mintegy száz évvel, betelepedtek a Kárpát-medencébe, s itteni birodalmuk a IX. század elejéig fennállt.

Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban. Őt követően Mundo lett a király, majd fia, Gorda. Őt azonban, amikor behódolt Bizáncnak, és felvette a kereszténységet, Moger nevű testvére, a magyarok esetleges névadója, megölette, s a birodalmat – bizánci elnevezés szerint utrigurokra és kutigurokra – szétszakítva, elköltözött népével. 576-ban Bizáncban az avaroknak ugyanazok tolmácsoltak264, akik korábban a hunoknak, tehát mindketten türk nyelvet beszéltek, ám a bolgárok "r-ező", az avarok "j-ző" törököt. Az avar uralom a Kárpát-medence nyugati felében rendezkedett be, s a keleti részben a meghódolt gepidák beléjük olvadtak. Hatalmuk – a kazárok pontuszi megjelenéséig – keleten a Volgáig terjedt. Kevert népességük nem alkotott homogén fajt vagy nyelvet. Egyébként is maroknyi uralkodó elitet képeztek csupán. Bizáncot hatalmas adók megfizetésére kényszerítették. Bizánccal hadakozva aztán az északi szláv horvátokat és szerbeket segédcsapatoknak a Dunától délre telepítették. A háború elvesztése után Hérakleiosz görög császár a kereszténység felvétele fejében ugyanott területet adott nekik.

A VIII. század elején a Kárpát-medencében már vannak keresztény közösségek, templomok. Az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. Az egyik tudun hívására nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Mivel ezt később Nagy Károly az általa alapított kolostorai között szétosztotta, később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba.265 Az Avar Birodalom 803-ban szűnt meg, amikor a kagán megkeresztelkedett, és a Dunántúlra vonult avar vezető elit vazallus államként csatlakozott a Frank Birodalomhoz. A Kárpát-medence keleti felét az elszlávosodott balkáni bolgárok hajtják ekkor uralmuk alá, míg az északi rész a hatalmi osztozkodás szféráján kívül maradt.

Az avarok idején a katonai elit és az őslakosságot jelentő letelepedettek nem kerültek konfliktusba. Gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység bekerült az avar elithez, és ezzel lehetőség nyílott a frankok számára, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a Kárpát-medencét, és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas mennyiségű arany, ezüst kincset hordtak el innen, és Nagy Károly azokat – mintegy eredeti tőkefelhalmozásként – az általa alapított kolostoroknak adományozta. Az arany és ezüst forrása ekkoriban kétségtelenül a Kárpát-medence, és annak is elsősorban a keleti, északkeleti része volt. A frank, és az északról megjelenő szláv hatalmat azután a magyarok, Árpád katonai elitje fékezte meg és váltotta fel.

Az avarokat nyomban a Volga–Don és Kaukázus közötti területen a belső-ázsiai nyugati türk kazárok uralma követte, akik meghódították az oda a Kaukázuson túlról 508 körül költözött szintén türk szabirokat és az onogurokat. A kazárok 596-ban az Azovi-tenger partját is elfoglalták. 607-ben az onogurok visszaállították önállóságukat velük szemben. Bizánc, velük szövetségben, 627-ben megveri a perzsákat. Majd a kazárok a függetlenné vált bolgár birodalmat kettészakítják, s a Donyeck vidékére és a Volga könyök felé szorítják. Utóbbiak egy része 680-ban az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. Batbaján a Volga északi részén élve, népével együtt meghódolt a kazár kagánnak. Kotrag országa a Meotiszban volt, s viszonylag sokáig fennmaradt, csak a tatárok pusztítják majd el a XIII. században. A harmadik Kovrat-fiú, a 630-ban született Iszperik 679-ben megszállja a Dnyeper és a Dnyeszter közötti területet, majd népével a mai Bulgáriába költözött. A korábban odatelepített szláv törzseken uralkodva, vezéreivel együtt felvette azok nyelvét. 679 körül népével együtt Kovrat negyedik és ötödik fia is elköltözött. Előbbi Ravenna mellé, császári alattvalónak, utóbbi, Kuber – a székelyek Csaba vezére ő, akiben Attila legkisebb fiát látják – Pannóniába jött, ahol két győztes és három vesztes csatát vívott az avar kagánnal, majd Thesszaloniki mellé telepedett le. A magyar hagyomány és a krónikák szerint a népével együtt Görögországba költözött Csaba tizenhárom év után visszatért Szkítiába. A hagyomány szerinti Csaba szabír volt, 720-ban született, s az ő fia, a 768-ban született Edemen lett a kazárokkal szembehelyezkedő szabírok első kagánja.

XVI. Magyar és egyetemes történelem

670 táján jelent meg a Kárpát-medencében – a sírok tanúsága szerint – a griffes–indás nép, amely nem lehetett bolgár, hiszen a bolgárok máshová mentek. Nem lehetettek ők sztyeppei nagyállattenyésztők sem, hiszen nagy létszámú temetőik falvakra vallanak, s ilyenek a nagyállat-tenyésztőknél nincsenek. Nem jöhettek a Volga partjáról sem, mert nem voltak kazár származékok. Jöhettek viszont a szomszédból, ahonnét a fegyvertelen első szarmata beköltözés is történt, a mai nyugat-ukrajnai területről. S miként e jazig-szarmaták, a griffes– indások is magyar nyelven beszélhettek. Erős nemzetségi rendszerben éltek, és a tízes rendszert is követték, mint a székelyek. A kazárok időközben az iszlámot terjesztő arabokkal háborúztak a Kaukázus körül, s 740-ben államvallásként felvették a judaizmust. A vikingek északról, a besenyők keletről támadták őket, s ekkor a nekik alávetett lovas népek lerázták a kazár uralmat, illetve biztonságosabb vidékre költöztek. Ez volt a magyar honfoglalás létrejöttének egyik mozgatója. A másik mozgató Álmos, ill. Árpád vezér törzse. Róla szólnak az Árpád-házi krónikák, valamint a történelmi, például a bizánci udvari feljegyzések.

Utóbbiak szerint azonban e magyarok turkok voltak. Krónikáink Csodaszarvas mondája viszont az ősi eredetű magyar népre utalhat, amire a mondában szereplő anyajogú társadalom és erdős környezet mutat. A Turul-monda pedig az Árpádok családjának származásmondája, amelyben Emese neve szarvasünőt jelent, és a nemzetség anyját jelképezi. Ugyanakkor a magyar népi kultúrát nem jellemzi a ragadozó állat, madár ábrázolása, azaz a Turul-monda a társadalom vezető elitjére vonatkozik, nem pedig a letelepedett népességre. Eszerint az Árpádok családja a turul és a szarvasünő nászából származik. Tehát a család két ágból egyesült, férfiágon a hunból – Bulcsú bizánci nyilatkozata szerint szabírból –, a nőit pedig nem ismerjük. A magyar krónikák hangsúlyozzák, hogy Árpád népe Attila jogos örököseként érkezett a Kárpát-medencébe, ezért az is elképzelhető, hogy a női ág volt a hun (míg a férfi szabír).

Ügyek 810–815 között szabír kagánként ellenőrzése alá vonta a Dnyeper parti magyar nevű városokat és a folyami hajózást. Fia, Álmos (819–893) Kijevet erős várrá tette, ahol nagy kardkovács műhely működött. Az ő fia Árpád (840–907), akivel együtt a magyar honfoglalást előkészítette. Árpád 860-tól szövetségesként több hadjáratban vesz részt, amely során megismeri a Kárpát-medencét. Álmos hatalmi köre 884-ben Kijevben Olegot teszi meg ispánnak, aki később a szövetséges kijevi russz dinasztia alapítója lett. Mivel az igen erős besenyők 870-ben átlépték a Volgát, a legkeletibb bolgár törzs, a Nyék elhagyta a kazár szövetséget, és Álmos fennhatósága alá költözött. 888-ban, a Kijevben járt ‘avar’ vezetők megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről, és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. Ugyanebben az évben a másik két bolgár törzs is átköltözik a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára. A szabírok délebben lévő része viszont a besenyőktől félve a Kaukázusba költözik. Amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítik erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép.

Gondot okoz azonban az, hogy itt valóban törzsekről és törzsek vezéreiről van-e szó, hiszen a törzsnevek megegyeznek a hadi szerepek, a hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveivel, amelyeket később törzsneveknek hittek, míg egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek néztek. Mindazonáltal a honfoglaló magyar nép zömét a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpátmedence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet Álmos katonanépe utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a föltételezések szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítettek. A honfoglaló katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott. Ha Árpád ‘honfoglalói’ a belső, letelepedettekhez képest közép-, vagy kelet-ázsiai sejt átörökítőkkel rendelkeztek volna, akkor érthetetlen lenne, hogy a magyar népességben, s általában a Kárpát-medencét övező területek népességében miért az ősi, európai jelző az uralkodó. A Kárpát-medence lakói ezért nem jöhettek sem távolról, sem nem lehettek a közép-ázsiai turk népek ‘magyarul beszélő’ utódai, sem nem a kis-ázsiai sumér népek utódai, mert azt az elgondolást a sejti átörökítők jelzőinek eloszlása tagadja.

A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.

A Kárpát-medencét feltöltő népesség kérdésében ismert, hogy a szlávok az Kr. u. V–VII. században még nagyjából egységes tömbben, a Kárpátoktól északra éltek, pl. hun, majd avar fennhatóság alatt. Hatalmi tényezőként egyáltalán nem számítottak ebben az időben. Nyelvük, műveltségük a hun ‘uralom’ alatt nem változott meg, megmaradt. Alapszavaik 75%-a azonos tőre vonatkoztatható, a glattokronológia adott esetben egyértelműen jelzi, hogy másfél évezreddel ezelőtt a szlávok nyelve még egyetlen nyelv volt, bár föltehetően már akkor is nyelvjárásokra szakadozottan, a szétválás csak ezt követően következett be. Az avarok hatalommegosztó politikája és Bizánc védekező taktikája során kerültek azután a szláv törzsek az Alduna mellé (mai Szerbia, Bulgária). Ennek köszönhetően jelent meg pl. két Morávia a történelmi leírásokban. A leírások nem szólnak arról, hogy a Kárpát-medencébe magába is betelepítettek volna szláv törzseket. Szláv törzsek először hatalmi tényezőként az avarok Bizánccal szembeni, 622-es háborújában jelentek meg, de ekkor még egyedi néven nevezik őket, nem vonják őket egyetlen nyelvcsalád alá. Később is csak az Alduna mentén, majd fokozatos nyugatra nyomultukban a Dráva déli területein találkozunk velük. Anonymus sclavi népét ezért nem szabad szlávnyelvűként értelmezni. A szó eredeti latin jelentése: fogoly, hatalom alá rendelt. Így értelmezve, a Kárpát-medence Árpádék idején élt lakóit kell bennük meglátnunk, akik nyelvéről maga a szó, a kifejezés semmit sem mond.

Az ‘őslakók’ műveltségéről ellenben árulkodnak a későbbi jelenségek. Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen.

Ezzel szemben a Magyar Királyság körül mindenütt a tripartitum uralkodott, a földet és vele egyetemben az azon élő embereket is ember birtokolta. Ez a Magyar Királyságban nincs így. Csakis a Werbőczi-féle törvények idején jelenik meg a jogrendben az ember birtoklása, majd a Habsburgok idején sikerült a magyarságot megfosztani faluközösségeitől és belekényszeríteni a hűbéri rendbe. Ez a ‘dicsőség’ Mária Terézia és fia, II. József ‘érdeme’. A magyar társadalom ettől kezdve rendszeresen robbant, lett rebellis, és alig 70 évvel a hűbéri rend véglegesítése után, 1848-ban azonnal el is törli ezt a rendszert, amint majd 1956-ban is az orosz gyarmati rendet. Ezzel visszautalva Hérodotosznak a szkítákra vonatkozó leírására: rabszolgaságban nem tartható, inkább az életét adja fel."

forrás: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Móra, Budapest, 1982

***

Mesterházy Zsolt ennél is tovább megy a Honfoglalások kora (Kr.e 2200 - Kr.u. 1250) - avagy a Kárpát-medencei népek összeolvadásának története c. könyvében több mint 60 keleti eredetű betelepedést mutat ki, régészeti közlések alapján. Azt is vizsgálta, hogy mi történhetett a telepesekkel, illetve hogy az eredeti műveltség elég erős-e ahhoz, hogy a bejövő, betelepülő népeket magába olvassza, vagy esetleg felszámolódik abban. Könyvében megállapítja, hogy az új telepesek jelképei századokig kimutathatók a régészeti anyagokban, míg minden új lassan fel nem oldódik a helyiek műveltségében és nyelvében, és hogy a mindenkit rendre magukba olvasztó őshonosok is felderíthetők mind a mai napig.

Részletek a könyvből:

"...tekintsünk most egy pillanatra az újkőkori Eurázsiára. Némileg leegyszerűsítve, de mégsem elfogultan azt láthatjuk e hatalmas földrész 7000 évvel ezelőtti állapotában, hogy alapvetően három nagyra növekvő földműves műveltségi góc körül zajlik az élet, nevezzük ezt fejlődésnek. Ezek a színterek a Kárpát-medence és a Kaukázus, az Indus völgye és Kína. Mindhárom helyen sajátos élet alakul saját szellemtől vezetve, ezt nehéz nem meglátni. Maguk az emberek alig különböznek egymástól, ez egyik kicsit világosabb, a másik kicsit barnább, a harmadiknak kicsit másként áll a szeme. Ez azonban nem sokat tesz, inkább csak a látvány más, főként azóta, hogy tudjuk: génjeikben a különbség szinte semmi. Az általuk hátrahagyott hagyaték azonban arra mutat, hogy műveltségük szerkesztése mindahány esetében a sajátos, helyben felnövő szellem erejének termése. Műveltségük a kezdeti indulástól fogva kövenként, gondolatonként építkezve építette fel saját világát, közös szellemiekben megfogható tudatát. Ezért mondhatjuk, hogy önálló műveltségekként voltak képesek megjelenni a Földön és kiterjeszteni azokat. A hangsúly éppen a kezdeti alapító időszakokon, tehát a műveltséget megalapító szellemi erőben rejlik a későbbiekre nézve. Ezredévekkel későbbi események során láthatjuk meg az alapítók erejét, amikor a népek vándorlása és elkeveredése folytán megváltoznak az etnikai viszonyok. Ez egyben a vizsga ideje is, hisz a hozzávándorlások során derül ki az alapvetés tartóssága is. A kérdés úgy merül fel, hogy az eredeti műveltség elég erős-e ahhoz, hogy a bejövő, betelepülő népeket magába olvassza, vagy esetleg felszámolódik abban. Ez a vizsga egyáltalán nem fegyverek versenye, az életerős művelődés ereje nem igényli a fegyverek segítségét.

Az általuk hátrahagyott hagyaték azonban arra mutat, hogy műveltségük szerkesztése mindahány esetében a sajátos, helyben felnövő szellem erejének termése. Műveltségük a kezdeti indulástól fogva kövenként, gondolatonként építkezve építette fel saját világát, közös szellemiekben megfogható tudatát. Ezért mondhatjuk, hogy önálló műveltségekként voltak képesek megjelenni a Földön és kiterjeszteni azokat. A hangsúly éppen a kezdeti alapító időszakokon, tehát a műveltséget megalapító szellemi erőben rejlik a későbbiekre nézve. Ezredévekkel későbbi események során láthatjuk meg az alapítók erejét, amikor a népek vándorlása és elkeveredése folytán megváltoznak az etnikai viszonyok. Ez egyben a vizsga ideje is, hisz a hozzávándorlások során derül ki az alapvetés tartóssága is. A kérdés úgy merül fel, hogy az eredeti műveltség elég erős-e ahhoz, hogy a bejövő, betelepülő népeket magába olvassza, vagy esetleg felszámolódik abban. Ez a vizsga egyáltalán nem fegyverek versenye, az életerős művelődés ereje nem igényli a fegyverek segítségét.

Ma visszatekintve e sok ezer évre végeredményt hirdethetünk, mert mindhárom említett kultúrkör áll és él dacára minden azt gyengítő történelmi folyamatnak. Hogyan lehetséges ez? A korai indítás, a rés nélküli műveltségbeli építkezés a kulcs mindenhol. Az Indus-völgyi történelem másról sem szól, minthogy oda mindig áramlottak a népek. Az elsődleges – általunk is felvázolható – Indus-völgyi összeolvadás délkelet–ázsiai bevándorlók és helybenlakók műve volt. Ők alapozták meg azt a műveltségi irányt, amely ott kifejlődött. Ezek már 5-6000 évvel ezelőtt-től kezdve alakították azt a rendkívül színes és mozgalmas műveltséget, amely Harappa és Mohendzso-Daro lendületében mutatkozott meg később a Kr. e. 2300 körüli időszakában. Miután a délkeleti utánpótlás megszűnt, az Indus völgye már csak saját erejére támaszkodhatott későbbi életének szakaszaiban. Egyre inkább valósággá vált számukra, hogy jobbára észak felől érkező bevándorlókkal gyarapodott birodalmuk. Ezek javarészt sztyeppei eredetű társadalmak képviselői voltak, köztük a szabirok, majd később szkíták, hunok, fehér hunok, tokhárok, masszagéták, szakák. Ezek bizony mind a mi sztyeppei rokonaink, sőt testvéreink és a Pártus Birodalom körül élő népek voltak. E sokezer éves ragozó nyelvű felvonulás ellenére az Indus völgye nem lett magyarrá. De hát miért nem, ha olyan sokan voltak? A válasz talán abban rejlik, hogy egyszerre sohasem mentek oda többen, mint az őslakók létszámának töredéke. A száz-kétszáz évente megtörtént nagy bevonulások népei mind felolvadtak az ottani ősi műveltségben addigra, amire a következő néphullám oda megérkezett. A sztyeppeiek hódításairól persze jól tud a történelem, még a Kr. u. 7. században is hódító hun királyok ültek India trónján. Mihelyst azonban a kisebbségben élő hódítók elveszítették népi személyiségüket, megszűntek hunnak lenni és indiaivá lettek. A ragozók műveltségének és nyelvének nyomai ma is felismerhetőek India vallásaiban, nyelveiben, művelődésében, ez tagadhatatlan. Előbbiek miatt azonban ott döntő befolyást szerezni nem tudtak soha. Ez az Indus-völgyi vázlatos történet hatalmas erővel bizonyítja az őslakosok szellemi erejét, de azt is, hogy aki elhagyja ősei földjét, előbb-utóbb más nép részévé alakulva folytathatja csak életét. Az indoeurópaiak által kulcskérdéssé kinevezett szanszkrit ügyek azóta sok csavart szenvedtek a világtörténelem lapjain. Amióta e nyelvet az indoeurópai lendület az árják ősnyelvének minősítette, már sokkal többet tudunk. A szanszkrit valójában a pártos királyok idejében létrehozott normatív műnyelv volt – mintegy ókori eszperantó, - emiatt abból az indoeurópai történetre vonatkozó alapozó nyelvi érvek nem származtathatók. Mivel ezt az angolok Kőrösi Csoma Sándor életében még nem tudták, mindent elkövettek tudománya eredményeinek elhallgatásában.

India a történelme során beolvasztott milliók okán valóságos olvasztótégely volt az elmúlt 7000 évben.

Az ősi gyökerű Kína szempontunkból csak annyiban különbözik Indiától, hogy jóval kevesebb ragozó nyelvű nép vonult be oda, jószerével csak a hunok – de ők igen sok hullámban - és leszakadó törzsei olvadtak ott be és hagytak mély nyomokat korábbi jelenlétükkel a hatalmas birodalom életében, műveltségében. Nem tévesztendő össze a birodalmi Kína belső alakulása az onnét nézve külső, periférikus elhelyezkedésű nyugati területek hun művelődésének maradványa, az Ordos és környéki hun államok fennállásával. Számomra az indiai és kínai műveltség 7000 éves történetéből a magyarokra nézve fontos tanulság körvonalazódik ki, amely szerint e két jelentős hely körül nem gondolhatunk el magyar vagy magyarral rokon őshazát, más néven ősi műveltségi területet, mert a tények ezt nem engedik meg feltenni. Ordos és a keleti hun jelenlét eszerint nyugati, pontosabban európai eredetű, mégha a sztyeppét kutatók szerint ez nem is fogadható el fenntartások nélkül. Ordos történetének gyökereit abban az eurázsiai újkőkorban, rézkorban, majd végül abban a bronzkorban kell keressük, amely egységes arculatot mutatott az Atlanti-óceántól Kínáig úgy négyezer évvel ezelőtt is már.

Kínával más képét mutatja. Benne egy valódi imperialista birodalom képe formálódik ki, amelyben a korrupció mindent elnyel ugyan, de határain kívülre csak a Selyemút védelmében jut. Az általa uralandó terület nem csekély, mai területén belül majdnem minden hódító vágyát kielégítheti. Indiához hasonlóan azonban ők is a hegyek foglyai maradnak. Kína a Selyemút katonai biztosítása céljából Tibet felett Fergánáig, Szogdiánáig hatol, de a sztyeppére sohasem merészkedik ki. Nincsen hozzá technológiája, azaz elegendő tudása. Viselkedése azt mutatja, hogy csak hódítana, a sztyeppei életformától irtózik. Szellemileg méltó társa Rómának is. Az üzlet kedvéért a pártosokkal köt alkut, és ez mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolattá alakul. Kína kezdetei mégis önálló műveltség indítására utalnak, amelyet a hunok csak befolyásolni tudtak megjelenéseikkel és beolvadásaikkal, amelyek a Xia dinasztia idejétől folyamatosan zajlanak. Ez a lényeg most szempontunkból, mert emiatt nem keresek Kína környékén hun őshazát. Ha ugyanis a hunok alapítóként otthon lettek volna Kínában, az ma nem úgy nézne ki, ahogy. A sorozatos hun támadások következtében Kína befelé fordulóvá vált népei tulajdonságaiban éppúgy, mint India.

Miután a két igen korai és állandónak tetsző művelődés közelében nem találhatóak meg a ragozó nyelvű népek eredeti ősi fészkei, ezért azt a sajátunkkal egyetemben Európában kell megkeressük. A keresést nagyban nehezíti, hogy a Kr. előtti és utáni évezred történetében a sztyeppei ún. mag-népek története igen erőteljesen jelentkezik, emiatt sokan ma is úgy gondolják, hogy a magyar őshazát mégis Ázsiában és az onnét lefűződő hegyvidéki magjellegű és pusztai gyökerű államokban – pl. Urartu, Sumer és Pártosország - kell keressék. A bökkenő az, hogy éppen háromezer éve értek a társadalmi és technológiai fejlődésben a Kárpát-medencétől keletre élő népek arra a szintre, hogy kimerészkedjenek a sztyeppére. Éppen ez az idő volt a szárazföldi technológiai forradalom korszaka, elhomályosítva egyúttal a kutatók számára az amúgy bőséges előzményeket. A sztyeppére kivonulók – vagy azt belakók – jelentős részben ugyanis Ó-Magyarországról származtak el az újkőkort megelőző időkben, emiatt a legegyszerűbben ómagyar néven tisztelhetjük őket, bár őket ma szkíta, hun vagy türk gyűjtőnéven ismerik.

A 8-10.000 éves magyar újkőkortól számított időben lelhetjük fel az európai ragozó nyelvű műveltség azon gyökereit, amelyek az indiai és kínai ősi műveltségek kortársa a nyugaton. A történelem tanúsága szerint a keletiek befogadó-beolvasztó jellegűek voltak, míg a nyugati igen jelentős kiterjedéssel bírt kitáguló-belakó jellegűnek nevezhetjük. Mindkét keleti művelődési góc hosszú története során igen jelentős népességet kapott nyugatról, ezzel szemben a Kárpát-medence sem Indiából, még kevésbé Kínából nem kapott népességfeltöltést, emiatt egyértelmű helyzetben vagyunk. Egyrészt a sztyeppei műveltség nem keleti eredetű – hiszen akkor barnabőrű és ferdeszemű emberek éltek volna ott, ők ezzel szemben fehér emberek voltak, - másrészt arra mutat, hogy az egész magyari művelődés góca a Kárpát-medence és a vele rokon népeket éltető Kaukázus és Folyamköz. Ha a keleti művelődési központok lettek volna olyan helyzetben, hogy népeik belakják az eurázsiai sztyeppét, akkor azok tömegei írták volna meg a Sztyeppe történetét. Mivel ez nem így történt, azt gondolhatjuk, hogy ehhez nem voltak elég fejlettek, netán nem volt rá lehetőségük, így a kérdés eldőlt, mielőtt szenvedélyes vitát nyithatnánk felette.

E 8000 éves áttekintés eredményeképpen Kína és India nagy biztonsággal kikapcsolható Eurázsia történetéből akkor, amikor a ragozók génközpontjait keressük. Történelmük önmagában bizonyíték arra, hogy onnét meghatározó népek soha ki nem jöttek és Eurázsiában el nem terjedtek. Ennek éppen az ellenkezőjére van példánk: a nepáli magarok háromezer év óta élnek a hegyekben, az ujgurok sem kínaiak Ordos területén. A nepáli magarok – hagyományaik szerint - háromezer éve talán csak az asszírok elől menekülhettek fel a hegyekbe. Ordos hun lakóit a Kínával háborúzó sztyeppei hunok hagyhatták hátra örök mementóként. E keletre szakadt, valamikor velünk egy nyelvet beszélő néprészeink nemcsak létezésük miatt fontosak számunkra. Ha ők ma is őrzik magyar vagy rokoni azonosságukat, az igen fontos bizonyítékokat tartogathat a szkíta-hun-avar-magyar beszélt nyelvre vonatkozóan.

Irántól és az Uráltól nyugatra találhatóak az ún. toldalékoló nyelvű népek. Ezek faji értelemben talán nem bizonyulnak egységesnek, - bár jelentős tömegeik a fehér típusú embert képviselik amellett, hogy barna bőrű kus típusúak is gyakorta helyet kapnak köztük, - de műveltségük egységessége mindenképpen összekapcsolja őket. Ennek a népnek a történetét kell megismernünk ahhoz, hogy saját történelmünk gyökereivel tisztába jöhessünk. Ez a messzire kiterjedt ősnép mi vagyunk elődeinkkel és rokonainkkal egyetemben, történetük minden darabja a miénk. Nyelvük, ősi szerves műveltségük úgyszintén. Magyarul, a ragozó nyelvű népek génközpontját és művelődésének gócait – népszerű nevén őshazáját - nem kereshetjük az Industól keletre.

Ezzel együtt érdeklődve hallgathatjuk kutatóink Kína és India tájairól szóló kutatásainak hírét, mert a ragozók beolvadásai folytán mégis tudni szeretnénk, mi az, amit ők átvettek és megőriztek. Ezek a ragozók legfontosabb és legidőtállóbb hagyatéka Eurázsiában, nem más.

A mag és a héj eurázsiai története

A mag és a héj népeinek története összetartozik, úgy mint a dió vagy a mogyoró, csak másképpen. Egyenes következménye a korábban tárgyalt újkőkori műveltségi helyzetnek, de már egy újabb más korban. Talán az eddig kevésnek ítélt régészeti anyag bátortalanította el a kutatókat, hogy Eurázsia füves tájaival kapcsolatban merészebb feltételezéseket fogalmazzanak meg. A magyar bronz eurázsiai méretű elterjedése és a tárgyakon viselt jelképek – mint például a spirál – évezredekben mérhető folyamatossága is támogatja, arra juthatunk, hogy az Atlanti óceántól Kínáig 4 évvel ezelőtt megjelenésében szinte egyazonos műveltség jelenlétét kell felismernünk. E kitüntetett idő éppen a közép-ázsiai nomád ősállam, Andronovó és a hozzá tartozó ázsiai művelődési központok megjelenését mutatja. Az álmos csendben korábban zajló ázsiai történelem a Folyamközi sumér dráma következtében soha nem látott mozgásba lendül. Egy különösen kegyetlen népirtásra törő nép szállja meg a Folyamközt. A Sumerben Kr. e. 2350 táján lezajló I. Sargon-féle hatalomátvétel kegyetlensége folytán embermilliók válnak földönfutóvá és menekülnek az összes világtáj felé, hogy puszta életüket mentsék. Első hullámaik északnak veszi az irányt és a Kaukázus déli, a mai Irán északi területein az oázisokban jelennek meg úgy, hogy teljes városok épülnek zikkuratokkal és mindennel, ami az élethez szükséges volt akkoriban. A menekülők birtokában voltak az akkori világ összes nagy műszaki találmányának nemcsak az élelem előállítására, de a fémek használatának is. Ezen túlmenően igen képzettnek bizonyultak szellemiekben is, az isteni felsőbbséggel kialakított viszonyukban is. Szellemi fölényük a velük összeolvadó népességek számára nem biztosított egyeduralkodási lehetőséget. A rövidesen kiapadó oázisok népei továbbköltözésre kényszerültek idővel és így rövidesen a száraz éghajlatú sztyeppe szélén találták magukat. Elkeveredve a helyben talált részben kárpáti eredetű ősnéppel Közép-Ázsia új műveltségeit hozták létre. Voltaképpen az andronovói és az azzal kapcsolatba hozható műveltségek alapjait vetették meg. Azt is mondhatnánk, hogy visszatértek korábbi hazájukba, ha Farkasinszky Tibor kutatási eredményeire támaszkodunk, aki a Sumériába igyekvők elszármazási helyét Dilmun környékére helyezi, vagyis az Oxus-Jaxartész vidékére. Farkasinszky elgondolásával más oldalról sincs baj, hisz a sumérok a magyar nyelv törökös ágából valók. Magyar Adorján szerint is, így részben a törökös nyelvű szkíták leszármazottjainak tekinthetők. Etnogenezisükben a szkíta északi elem kimutatható, gondoljunk csak Aratta szerepére.

Habár a mag csendes marad évezredeken át – hisz róla nincs hír – a körülvevő tájakról mégiscsak értesülünk történelmi fejleményekről. A mag körül időről időre új államalakulatok vernek tanyát a héj területein. A héj itt az Európától, Kisázsiától Kínáig terjedő hatalmas terület. A Kr. utáni korban egyre többször érzékeljük, hogy sztyeppei hódítók alapítanak királyságokat a héj – a Kelet - területein. Emiatt nemcsak a legismertebb Párthus- Pártos – birodalom kerül szemünk elé, de az attól keletebbre eső Tokharisztán, Bukhara, Khovarezm, Pakisztán és Afganisztán szkíta, fehér hun és pártos eredetű királyságai is, sőt Kelet-Európa és természetesen a Kárpát-medence is. Királyaik pártás koronát viselnek, pénzérméiken megjelenik a nap és a hold a zoroaszteri tűzoltár mellett. Szellemi értelemben mindenképpen rokonainknak tarthatjuk őket, de csak emiatt. A héjban élő távolabbi keleti népek nem tartoztak a ragozó nyelvű népek közösségébe Keleten. Nyugaton - Európában - viszont a szinte egységes kelta-magyar műveltségi tömbbe ütköztek a magból kivonulók.

Keleten a magterületekről lecsapó szkíta eredetű uralmak nem bizonyultak tartósnak. Mindenekelőtt amiatt, mert nyelvük és műveltségük különbözött a megtámadottakétól, és természetesen az elkeveredők létszámarányaitól. A létszámarányok mentén valószínűsíthető végkifejlet szerint a helyben lakók műveltsége kerekedett felül beolvasztván a korábbi támadókat. Jelképeiket a régészeti leleteken és pénzérméiken jó ideig nyomon követhetjük, idővel azonban elfogy a folyamatosság és a helyben lakók újra birtokba veszik korábbi tulajdonukat. Jelképeik azonban hosszú időn át fennmaradnak és áttététesen beleivódnak az ott élő népek műveltségébe. Toramana és Mihirakula indiai hun királysága is csak a hódító hun uralom idején tartott ki a Kr. u. 7. században. Mihelyst a hódítók népi személyazonossága a beolvadás miatt eltűnt, megszűntek királyok lenni Rajastanban. Az uralom felszámolása ellenére ma az indiai Rajastanban európai habitust őrző fehér típusú népesség él hun hagyományait vigyázva Indiában. Ők falvaikban maradva máig ápolják hagyatékukat.

A Kárpát-medencében is hasonló lehet a helyzet a keletről, a sztyeppékről érkező néphullámokkal. Az új telepesek jelképei végigkísérik a következő századok régészeti anyagát, miközben felszívódnak a helyiek műveltségébe. Ami abból fontos, megőrződik az őslakosok és hódítóik immár közös hagyatékában. Szemünk elé manapság leginkább a hun, avar és ún. magyar honfoglalás látható anyaga vetül, de csak azért, mert leleteink e korokból a legfrissebbek. Talán eljön egy olyan kor, amikor nem a tagadás, hanem a kapcsolatok keresése lesz fontosabb korábbi elődeinkkel. Ha ez valóban így lesz, könnyebben kereshetünk párhuzamokat a napvilágra került anyagban, de talán kialakítható lesz olyan módszertani eljárás, amely külön is tudja választani az egyes keleti honfoglalások utáni új kifejező formanyelv összetevőit. Kettőn áll a vásár – szokták mondani. Az őshonos földműveseket történelemtudományunk mégis kihagyja a számításból, csakis az újonnan érkezőkkel van elfoglalva. Ennek ellenére a jellegadó hódítók mindig eltűnnek az őshonosok tengerében, akik mégis felderíthetőek maradtak mind a mai napig, ha jó szemmel közelítünk a hagyatékhoz.

A magban élő népek népi személyiségére nézve úgy kétszáz év óta ádáz kultúrharc folyik. Ez a hatalmas föld - a sztyeppe - a szárazföldi műveltség egyik jelentős ágának színhelyévé vált. A nyugati - magukat indoeurópaiként azonosító - népek kifogyhatatlan népesség-utánpótlásaként tekintik még ma is, és vélt igazukért "ölni képesek". Nos, a szkíták indoeurópaiságát három XIX. századi cikkecskére alapozzák. "… német nyelvészek kisütötték a múlt század első harmadától kezdve, hogy a szkíták egy nomád iráni nép nyelvét beszélték, ők maguk is iráni nép. Legyünk jóhiszeműek, s tekintsük állításaikat a tiszta tudomány eredményének, viszont azért nézzük is meg, miből mire jutottak. Főként három tudósi munka érdemleges: Kaspar Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme, München, 1837.; W. Thomaschek: Kritik der ältesten Nachrichten über den skytischen Norden, Wien, 1888. és Karl Müllenhof: Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Berlin, 1892."1 A kelet-európai úgy 4000 évvel ezelőtti régészeti helyzet elemzése más olvasatban Müller-Karpétől származik: "…Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspi-tengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is."2 "Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett „csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténetkutatásban ugyanis már a múlt század (értsd: XIX.) vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a „csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai.

Nevezik ezeket „csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran „zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett „ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: „ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el..."3 Mivel a sztyeppéről csak az előbb említett "indogermánok és indoárják" elképesztő tömegeit látják még ma is az indoeurópai téveszme szerelmesei, ezért minden alkalmat meg kell ragadjunk őket tévedéseikkel szembesíteni. Ma, amikor a nagyban művelt történelemhamisítások, évszázadokban mérhető csalások napfényre derülésének korát írjuk, feltétlenül érdemes újra felidézni és bemutatni más egyéb hamisításokat is. Arról természetesen nem szól a fáma, hogy az "indoárja" szkíták és médek hogyan voltak képesek Pártosországban olyan szakrális jelképeket hátrahagyni, amelyek az Árpádok eredeti szakrális Kárpát-medencei uralmát is kísértek. Különös módon a magyarokat eddig még senki sem törekedett hithű indogermánnak ábrázolni, pedig a hun-szkíta elődök miatt ezt kellett volna tegyék. A magyarok átértékelésének elmaradása elméletük kifulladását eredményezi.

Keleten a Pártosország 500 éves fennállása volt a legtartósabb szkíta-méd uralom. Ennek megannyi oka lehet, mégis elsősorban az államalkotó népek külső eredetű utánpótlására volt szüksége a hatalom megtartásához. Nyugaton Magyarország lesz az a minden csodálatunkat kivívó ország, ahol a sztyeppeiek most már 1100 éves fennállásukat ünnepelhették a közelmúltban. Nyilván ennek is van oka. Megint csak elsősorban a befogadó közeg - nevezzük ezt a több tízezer éves földműves ómagyar népnek - őshonos ereje volt az, amely összeolvadt Árpád hódító népével. E "házasság" kivételesen szerencsésnek, még inkább tartósnak bizonyult. Egy több tízezer éves művelt ősnép egyesült a "mag" legerősebb, ugyancsak kiművelt népével. Aki eddig nem értette volna a magyarság fennmaradásának okát, az most közelebb kerülhet a megoldáshoz.

III. Keleti honfoglalók a Kárpát-medencében

Henkey Gyula már eddigi irodalmi munkássága során is többször felsorolta a Kárpátmedencében élő nép antropológiai alapon történt elszármazását. Ebből tudhatja mindenki, hogy a ma Magyarországon élő nép többsége ural-altáji és pamíri eredetű, alaptípusában pedig az andronovói kultúrkörhöz tartozik.4 Ugyanezt Götz László is kifejtette megfelelő érvek alkalmazásával. Ha tehát a mai magyar népesség túlnyomó turáni és pamíri elszármazásáról beszélünk, akkor annak nyilván van történeti előzménye is. Olyan, amely korábbi az eddig egyetlenként tisztelt magyar bevonulásnál, az Árpád megjelenését megelőző évezredekből. Sok ilyen van. Árpád népe egymagában nem okozhatott 60-70 %-os keleti embertani eredetet Magyarországon.(*) Nézzünk utána, kik okozhatták ezt.

(* - az embertani megjelenés nem egyenlő a genetikai eredettel, az antropológiai jegyek ellenére a mai magyarság 60-70%-ban őseurópai - a szerk.)

Kezdetben az EGY honfoglaláshoz képest a III. fejezetben tárgyalt 29 hatalmas számnak tűnt. Most Erdélyt is áttekintve 60 körül járunk, és még nem esett szó a Felvidékről, a Kárpátaljáról és a Délvidékről. Feltehető, hogy utóbbi területek is bővítik majd a bevonulások számát, így elvileg akár 70-es nagyságrend is elképzelhető már.
Mindenképpen új helyzetben vagyunk a Kárpát-medence és a sztyeppe kapcsolatainak, viszonyának feltérképezése során. Nyilvánvalónak, sőt elkerülhetetlennek látszik új magyarázat a kapcsolat mikéntjére.
A magyarázat egyik fele részleteiben olvasható korábbi könyvemben, A magyar ókorban. Ebben felvázoltam a Kárpát-medence és a sztyeppe népeinek okkal feltehető közös eredetét, amelynek gyökereit a kőkori időben a gravettiek - őskárpátiak szétáramlásában véltem felfedezni. Sokat segítettek azok a kutatók is, akik 40 000 éves távlatokban gondolkodva tettek közzé a Kárpát-medencével vagy éppen a teljes Eurázsiával kapcsolatos elgondolásokat.
A magyarázat másik fele nem várt helyről érkezett. Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor 2003-ban Bolognában megjelent Etrusco: una forma arcaica di ungherese c. könyvében írja, hogy a sztyeppe népe őskőkori eredetű a paleolitikumból, mely egységes népi jellegű és egynyelvű műveltséget mutat. Elgondolását 2004 júniusában Budapesten is kifejtette. Egyelőre elégedjünk meg azzal a feltételezéssel, hogy Árpád honfoglalása nem választható le a többi 55-70-ről. Értelmetlen tovább tagadni a sztyeppei bevonulók egymással fennálló szerves kapcsolatait műveltségükben, nyelvükben, vallási képzeteikben. Legfőképpen pedig az vált értelmetlenné, hogy Árpád népét valami rokontalan finnugor népségnek tekintse a magyar történetírás. Annál is inkább, mert ugyanakkor a magyar régészet finnugor bevonulást még sohasem írt le. Márpedig ha soha senki nem írt le ilyet, akkor mi értelme lenne a "finnugor" Árpádról akár egyetlen szót is ejteni (akit egyébként "turk"-nak tartanak)?
(...)
Ne legyünk hát szerények, miközben szegényebbek leszünk néhány illúzióval. Árpád vezér sajnos nem maradhat "az egyetlen" magyar honfoglaló fejedelem. Osztoznia kell 55-70 bronzkori, vaskori, keltakori és koraközépkori szkíta-hun vezértársával e dicsőségben. A sztyeppei nép tömeges, nagyszámú és folyamatos Kárpát-medencei honfoglalásai Kr. e. 2200-2000 táján kezdődnek, és IV. Béla idejéig tartanak. Ha a hagyományos történetírás nem képes együtt tárgyalni e 3500 év történetét, akkor talán új fogalom bevezetésével nyomatékosíthatjuk e korszak egybe tartozó voltát. Ha e keleti bevándorlásoktól hangos időszakot a „honfoglalások kora” néven tiszteljük meg, közelebb kerülhetünk a valósághoz.

Végezetül pedig újólag megragadom az alkalmat felhívandó a figyelmet Ornella Semino és 16 társa által a Science magazinban 2000-ben közzétett cikkére. A mai Magyarország lakosságának 13 %-a viseli az EU18-as gént, mely 40000 éves és 60 %-a az EU19-est, amely ennek későbbi helyi változata, és úgy 20000 körül az „őskárpátiak” vagyis a gravettiek idejében helyben jött létre. Ez azt jelenti, hogy mai népességünk háromnegyede legalább 20000 éve él a Kárpát-medencében. Ha tehát nevük változhatott is, az csakis az új hódító népesség miatt következhetett be, nem pedig lakosságcserétől. Semino adatai egyszer és mindenkorra kizárják a Kárpát-medence utóbbi 40.000 évben feltételezett kiürítéseit is. A genetika nem várt oldalról támogatta meg mindazon magyar kutatókat, akik az elmúlt évtizedben a 40000 éves távlatokban látják magyarázhatónak a Kárpát-medence történelmét. Semino és szerzőtársainak eredménye nem kevesebbet mond, - illetve megengedi feltételezni - mint hogy:

- A Kárpát-medence történelmét indokolt 20-40000 éves távlatban kutatni, hisz a „fizikai” nép java is ennyi idős

- A Kárpát-medence népi folyamatossága töretlen és nagyarányú 40000 illetve még inkább 20000 éve

- E terület a kérdéses 3500 év során nem (SEM) szenvedhetett megsemmisítő emberveszteségeket, különben a népi folyamatosság megszakadt volna. Ez ma magyarul azt jelenti, hogy az „indoeurópai”-nak nevezett népek a Kárpát-medencében soha nem jutottak szóhoz – feltéve persze, hogy egyáltalán léteztek volna joggal e névvel illethető népek

- A beköltözők mindahányszor katonai erejükre – és nem létszámarányuk magas voltára – támaszkodva vehették át az uralmat az őshonos földművesek felett, miközben rendre beolvadtak a többségi őshonos népbe

- Emiatt feltehető, hogy Árpád népe esetében is szerényebb bevonuló létszámmal számolhatunk

- A nagyszámú bevonulás ténye feltehetővé teszi, hogy a hódítók nyelve is alakította az őshonosok nyelvét a beolvadások során – ezt Detre és Tutsek hun-magyar szószedete jól mutatja, - ugyanakkor a nyelvtani egyezések még korábbi időkbe vihetnek. E korábbi idők alatt a kőkort értem.

- Kétség nem férhet hozzá, hogy Tutsek örmény-hun szószedete messzemenően megfelel a magyar gyökrendszernek. Emiatt kétséget kizáróan ragozó-toldalékoló nyelvnek kell nevezzük a hunt bizonyosan, az örményt pedig jogos örökösnek – szókincsében mindenképpen.

- Végezetül pedig e 60 körüli régészetileg bizonyított sztyeppei betelepülés mégiscsak további megválaszolatlan kérdéseket hoz a felszínre. A velük beérkezők összlétszáma jóval több lehet a Semino által nekik meghagyott 27 százaléknál! Hisz ha szerényen átlagosan 30-50000 fővel számolunk bevonulásonként, az 2-3 millió fő lenne, így összességében jelentősen többen lehettek, mint az eddig elgondolt őshonosok. Cser Ferenc és Darai Lajos nyomán felvethető, hogy e 60 honfoglaló keleti eredetű népesség jelentős része nem az ázsiai sztyeppékről érkezhetett, hanem a velünk azonos genetikai jellemzőket mutató szomszédból! Szerintük a szarmaták és Árpád népe, épp két nagylélekszámú betelepülői is ilyenek lehettek. Ők eszerint a genetikai térképen nem rontottak, hanem javítottak – ha valóban így esett."

***

forrás: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Móra, Budapest, 1982

***

Fentiek alapján időszerű lenne a Honfoglalás kifejezést elfelejtenünk történelmünkből, és a lefejtett hamis rétegek csoportjába sorolni. A több mint 60 betelepülés, és számos kiáramlás okán felvetül még egy időszerű kérdés: csoda, hogy mi magyarok sosem tudunk megegyezni egymással? (bár ennek nyílvánvalóan a legfőbb oka, hogy szándékosan megosztanak minket kihasználva a sokrétűségünket és a különböző vérmérsékletünket)

Az, hogy a sok beáramlás ellenére embertanilag, genetikailag, és műveltségileg mégis viszonylag egységes tudott maradni a Kárpát-medence, és végül Árpádék bejövetelével nemzetté kovácsolódott, egy nagyon fontos összetevőnek köszönhető: a helyben kialakult magyar nyelvnek. Éppen azért nem tud a Mesterházy-feltárta 60 beköltözés érdemben beleszólni a túlnyomó embertani jellegbe, és éppen ezért beszélünk itt még mindig magyarul, mert azon túl, hogy a helybéliekhez képest kevesen jöttek, még mind nagyon eltérők is voltak. Ha volt népmozgás visszafelé, befelé, ami egyáltalán nem biztos, sőt, bizonyítatlan, az a földműves tömegek esetén nem jelentett változást az előbbiek miatt. De talán nem is célszerű komoly népmozgásokról beszélni. Emberek mozogtak a föld után, kis csoportokban, és aztán eltűnnek a szemünk elől. A Kárpát-medence olyan sűrűn lakott, olyan nagy tömegű ember él itt, hogy nem kell ide senkit beköltöztetni, hogy megmagyarázhassuk a folyamatokat. A Habsburgok költöztettek állandóan népeket a nyakunkra, meg aztán papíron is, hogy ne derüljön ki a műveltségi és számbeli fölényünk már igen régóta itt.
És pont emiatt is lehet benne a tananyagban ma is az egyetlen Honfoglalás, de mint azt láttuk, ez önmagában így nem áll meg a lábán, kevés a magyar etnogenezis bemutatásához.
A Kárpát-medencei őshonos magyar nép és a többnyire keletről, több hullámból beáramló katonai-, rokon- és egyéb népek ötvözetéből adódik a magyarság összetétele, több ágból font őstörténete.

<< előző fejezet (Történelem ) --- következő fejezet (népművészet) >>

V.6. Történelem - honfoglalások