A MAGYARSÁG EREDETE
II. FEJEZET
II. FEJEZET
Embertan, vércsoport, genetikai kutatások
A genetika forradalmát éljük, és
Magyarországon is több helyen faggatják a DNS-t a magyarok eredetéről, a
populációgenetika tényleg rendkívül ígéretes. Bár önmagában nem oldja
meg a történelem nyitott kérdéseit, a régészettel és nyelvészettel
együttműködve komoly segítséget ad az összetett problémák megoldásához.
Magyarországon is több ígéretes kutatás zajlik a magyar etnogenezissel
kapcsolatban. Főleg ennek a technikai fejlődésnek köszönhető az a
forradalom, ami ma a genetikában és annak határterületein történik:
hetente jönnek a jelentős eredmények az emberré válással, a gének
vándorlásával és a világ benépesítésével kapcsolatban. A
populációgenetikában mai, „recens”, valamint régészeti, „archaikus”
mintákon dolgoznak. Előbbieket sokkal könnyebb kinyerni, így azokról
már elég sok adat van a magyar népességről is. Az alapképlet már vagy
tíz éve egyértelmű: a mai magyar népesség alapvetően közép-európai
jellegzetességeket mutat, legközelebb a közvetlen szomszédaihoz, a
szlovák, ukrán, lengyel népességhez áll. Ez elsősorban az évezredes
keveredés, asszimiláció, integráció következménye. Ezt a leszármazási
vonalak vizsgálatából lehet tudni.
Miközben
génjeink nagy részében elválaszthatatlanul benne van számtalan ősünk,
az apai (dédapa-nagyapa-apa-stb.) és az anyai (dédanya-nagyanya-anya)
vonal külön-külön vizsgálható: az apáról fiúra öröklődő Y kromoszóma a
férfi, az anyáról lányra öröklődő mitokondriális DNS (mtDNS) a női
leszármazásra nyújt adatokat; mivel ezeknél nincs rekombináció, az
azonos nemű leszármazás akár évezredekre visszavezethető. Ezek alapján
határozzák meg a haplocsoportokat, melyeknek a különböző népességeken
belüli arányaiból akár az etnogenezisre is lehet következtetni. a mai
magyarságban alig 4 százalékra teszik a közép-ázsiai jellegű (vagyis ma
ott gyakori) haplocsoportokat, a X. századi sírokban még egyharmados
volt ezeknek az aránya. A régészeti leletekből azonban ma még nagyon
kevés a megbízható genetikai adat, évezredes csontokból, fogakból a
gének töredezettsége miatt nehéz elemzésre alkalmas mintákat kinyerni.
Úgy 6-800 archaikus adat lehet összesen a Kárpát-medencéből a történelmi
időkből, de ebben minden benne van a longobárdoktól az avar és kun
sírokig. Legizgalmasabbnak most a híres bodrogközi, karosi temetőkből
kinyert minták számítanak, az ugyanis a vezető réteg nagyon gazdag
temetője, ráadásul nagyon korai, a honfoglalás utáni első-második
generáció tagjai nyugszanak itt. Ezt vizsgálta más honfoglalókori
temetőkkel együtt Török Tibor [szegedi genetikusok] csapata, eredményeik szerint pedig az ott
eltemetettek három nagy genetikai csoportba sorolhatók, 30-40 százalékuk
pedig anyai vonalon egyértelműen ázsiai eredetű. Ezt az adatot
nagyjából mindenki elfogadja (az MTA Régészeti Intézetében Mende
Balázsék korábban szintén arra jutottak, hogy van egy masszív ázsiai
jellegű vonal a honfoglalók között, ők ezt 20-25 százaléknyira tették),
az értelmezés azonban nagyon vitatott. Neparáczki a vezéri temető
adataiból hun/germán kettős leszármazást vezetett le, tagadva a finnugor
rokonságot. Ezzel szemben Németh Endre és szerzőtársai azt
hangsúlyozzák, hogy már a honfoglalók is genetikailag változatosak
voltak. Ez a „karosi lingua franca modell” (több eltérő etnikum
kulturális integrációja) arról szól, hogy már a honfoglaló magyarság is
heterogén volt, méghozzá különböző népességek viszonylag friss ötvözete.
(forrás) A honfoglalókban tehát még jelentős ázsiai összetevő lehetett, azonban a mai magyarság nem csak a honfoglalók népétől ered, ezt ma már minden genetikai kutatás elismeri, és ami a finnugor elméletet illeti: a mai magyarokban elenyésző (0,5%) az Urál-környéki, "finnugor" népekre jellemző N1c férfiágú kromoszóma (Y-DNS):
forrás: https://www.eupedia.com/europe/Haplogroup_N1c_Y-DNA.shtml
A genetika tehát egyáltalán nem erősíti meg a magyarok egy tömbből eredő Urál környéki származását, még akkor sem ha a honfoglaló magyarság érintett ázsiai génjelzőkkel.
Úgyhogy nem szabad elfelejteni, hogy a magyarság etnogenezisével kapcsolatban nem csak és kizárólag a honfoglalókat szabad érteni - sok tudományos cikk azonban sajnos így tesz, és talán szándékosan mélyen hallgat a honfoglalók előtt már itt élt, helybéli őshonos népről. Az is ordítóan nagy csúsztatás, amikor azt állítják, hogy a nyelvi rokonság nem egyenlő a genetikai rokonsággal, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, így próbálják meg elmaszatolni az un. finnugor származáselmélet tarthatatlanságát a modern tudományok eredményeinek fényében. Vagy amikor arról beszélnek egyesek, hogy a mai magyarság őseurópai genetikai jelzői "nem az eredetünkről árulkodik, hanem egyszerűen a földrajzi helyünkről", akkor csúnya logikai bukfencbe keverednek, mivel ha egy nép mai genetikai jelzői jórészt megegyeznek több évezreddel ezelőtt itt élt emberek genetikai markereivel, akkor az miért ne jelentene konkrétan eredetet - amikor a folytonosság megszakadásának semmi jele nincs?
Az "akadémiai" régészet pl. azt is nagyon határozottan állítja, hogy a Kárpát-medence a jégkorszak után teljesen kiürült, mivelhogy szerintük az olvadás megindulása után a rénszarvasok elvándoroltak a hidegebb észak felé, ezért a rénszarvas vadászatból élő emberek is követik az állatok nyomát, tehát a Kárpát-medencéből egy népesség kibocsájtás történik. A legfőbb kérdés itt az, hogy kiürült-e a Kárpát-medence, vagy nem ürült ki, ugyanis a tét a következő: Európában a földművelés a Kárpát-medencéből indul ki, ez tény, - ezt még a The Times régészeti atlasza is "kénytelen" elismerni (no persze ők az itteni földművességet dél-kelet felől jövő hatásnak tartják... nehogy már a Kárpát-medencében alakuljon ki, ahol egyébként minden adott hozzá...). És hogy miért fontos ez? Mert a földműveléssel kezdődik a műveltség, a kultúra. A földhöz való kötődés, a letelepedés teremti meg a településeket, a lakó- és élelemtároló épületeket, a kézművességet, megjelennek a szerszámok, edények, kereskedelem, művészet stb.. Így tehát a tét borzasztóan nagy: nem mindegy, hogy az európai műveltség, ami a földművelésből indul ki, honnan ered, és még inkább fontos, hogy a magyarok ősi földjét elismerik e valaha őshazának az akadémiai körökből. A hívatalos tudomány úgy tűnik retteg attól, hogy kimondja; a földműveléssel kezdődő európai műveltség a Kárpát-medencében alakult ki, az itt több tízezer éve élő néphez köthető, tehát tabu témának számít a Kárpát-medencei magyar folytonosság kimondása.
Ezzel szemben a legújabb kori molekuláris-biológiai és genetikai vizsgálatok teljesen egyértelműen és határozottan bizonyítják, hogy a Kárpát-medencében ma élők jórészt az őskőkori európai emberek leszármazottjai. Ebben a fejezetben sorra vesszük az embertani tudományok, tehát az antropológia, a vérvizsgálat, és genetika legújabb eredményeit.
Először is lássuk mit mond az antropológia, vagyis embertan a magyar emberről:
Embertani kutatás (antropológia)
Kiszely István „A magyar ember” c. munkája az alábbiakat rögzíti:
"A magyarság eredete szempontjából a legdöntőbb bizonyítékot az embertan (antropológia) szolgáltatja. A magyarság eredetét ott kell keresnünk, ahol olyan emberek éltek - netán ma is élnek -, mint amilyenek mi magyarok vagyunk. Ezt a bizonyosságot megszerezhetjük az alaktani jegyek összehasonlítása alapján (népszerűen: "úgy néztek ki, mint a magyarok", tudományosan: olyan morfológiai [típusbeli] jegyeket viseltek, mint a honfoglaló magyarság) és élettani jegyek kimutatásával (pl. a marker-gének, vércsoport-jellegek vizsgálatával). Emellett csak másodlagos bizonyosság, hogy honfoglalóink milyen nyelvet beszéltek, milyen volt a szellemi- és tárgyi kultúrájuk; bár ezeknek összessége jó segítséget nyújt népünk eredetéről. Johann Blumenbach Göttingenben olyan emberek - a jugarok - közé küldte el Kőrösi Csoma Sándort, ahol olyan emberek éltek - és élnek -, mint a magyarok, és a jó úton járó kutatóinknak is ez volt a vezérfonala. Ezért a természettudományok számára mindig elfogadhatatlan volt a finnugor őstörténet, hiszen az uráli - ugor - embertani jellegek előfordulása a magyaroknál mindössze 0,06%.
A magyar nép hármas összetevőjű: 1. beletartoznak a 894-895-ös honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt népcsoportok (az autochton őslakosság, a szkíták, a szarmaták, a hunok és az avarok); 2. Gerincét a Belső-Ázsiából elindult és ideérkezése előtt többszörösen - főleg török népekkel - bővült 500 000-nyi "honfoglaló magyar" alkotja; 3. A magyarsághoz - immár a "magyar nemzethez" tartoznak az országba betelepített (jászok, kunok, besenyők stb.) és betelepült (szászok, szlovákok, svábok, szerbek stb.) népek. Az antropológia a magyarság őstörténetének kutatásakor Árpád népének - és a beleolvadt etnikumok - élettani jegyeit és testalkatát vizsgálja és "keresi vissza". Mivel a magyar Európa egyetlen nem indoeurópai népe, népszerűen úgy is mondhatjuk, hogy ezt a jó értelemben vett "másságot" kell visszakeresnünk.
Az antropológia és az őshaza. Az első nagy nemzetközi antropológia-könyvet Paul Topinard és Paul Broca írták 1881-ben. Ebben a következőket olvashatjuk: "Az antropológiai kutatások a finnekkel való rokonságunk ellen tanúskodnak… a magyarok más irányban mutatnak keveredést, amennyiben a törökökkel, a kazárokkal és a bolgárokkal keveredtek…" Karin Mark (1977) észt antropológusnő írja: "Az embertan sohasem keresné a magyarok eredetét a vogul-osztjákok között, mert áthághatatlanok a különbségek". Tóth Tibor antropológusnál (1971) pedig ezt olvassuk: "A honfoglaló magyarok a Kr.előtti VI. századtól a Kr.utáni IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál".
A hagyományos embertan legfőbb feladata, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori és későbbi korból származó ásatásokból előkerült csontvázanyagot és az élő lakosságot vizsgálja és azon területek lakosságával hasonlítja össze, ahol a magyarok elődei megfordultak, illetve ahonnan származásukat gyanítjuk. Magyarországról az első hiteles honfoglalás kori ásatási csontvázanyag 1834-ben került elő a Kecskemét melletti Benepusztáról, azóta a 895-1000 közötti időből közel száz lelőhelyről mintegy 700 "hiteles" csontváz származik. Ha ebben a korban a Kárpát-medence lakosságát 1 millió körülire becsüljük, (895-1000 között közel 3 milliónyi ember élt a Kárpát-medencében) akkor a rendelkezésünkre álló csontvázanyag az akkori lakosságnak 0,0323%-a. Annyi, mintha ma 4522 ember alapján ítélnénk meg a Kárpát-medence mai lakosságát. Ez a mennyiség nyilván nem elegendő ahhoz, hogy végérvényesen kimondhassuk azt, hogy milyen volt a honfoglaló magyarság, de ahhoz elegendő, hogy megítélhessük, hogy az előtte itt élt őslakossághoz képest kik jöttek be és ez alapján "visszakereshessük" származásunkat.
A magyarság antropológiája
A honfoglaló magyar férfiak átlagos testmagassága 169,m, a nőké 158 cm volt. Az átlagos életkor a honfoglalás idején 34 év volt, ami nem azt jelenti, hogy az emberek nem értek meg idős életkort, hanem azt, hogy az életképtelen fiatalok 60%-a 16 év alatt meghalt, aki azonban megmaradt, az a természetes kiválogatódás elve alapján igen idős életkort ért meg. Mivel azonban az újszülöttek nagyrészét nem temették sírba, a szakemberek pedig az igen idős életkorú egyént a csontvázak alapján nem tudják meghatározni, ezért az "átlagos életkor" meghatározása honfoglalóink esetében irreális. A magyarságra legjellemzőbb embertani típusok a honfoglalás-, majd az Árpádok korában közel azonos százalékos előfordulást mutatnak a XX. századi előfordulásokkal. Ennek - a magyarságra egyedülálló jelenségnek - az oka részben a magyarság "keleti vitalitásában", részben pedig abban rejlik, hogy a besenyők, a jászok és a kunok révén az ország "keleti" utánpótlással bővült. A magyarságra jellemző embertani típusok a honfoglalás korában és ma a következők:
A magyar nép hármas összetevőjű: 1. beletartoznak a 894-895-ös honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt népcsoportok (az autochton őslakosság, a szkíták, a szarmaták, a hunok és az avarok); 2. Gerincét a Belső-Ázsiából elindult és ideérkezése előtt többszörösen - főleg török népekkel - bővült 500 000-nyi "honfoglaló magyar" alkotja; 3. A magyarsághoz - immár a "magyar nemzethez" tartoznak az országba betelepített (jászok, kunok, besenyők stb.) és betelepült (szászok, szlovákok, svábok, szerbek stb.) népek. Az antropológia a magyarság őstörténetének kutatásakor Árpád népének - és a beleolvadt etnikumok - élettani jegyeit és testalkatát vizsgálja és "keresi vissza". Mivel a magyar Európa egyetlen nem indoeurópai népe, népszerűen úgy is mondhatjuk, hogy ezt a jó értelemben vett "másságot" kell visszakeresnünk.
Az antropológia és az őshaza. Az első nagy nemzetközi antropológia-könyvet Paul Topinard és Paul Broca írták 1881-ben. Ebben a következőket olvashatjuk: "Az antropológiai kutatások a finnekkel való rokonságunk ellen tanúskodnak… a magyarok más irányban mutatnak keveredést, amennyiben a törökökkel, a kazárokkal és a bolgárokkal keveredtek…" Karin Mark (1977) észt antropológusnő írja: "Az embertan sohasem keresné a magyarok eredetét a vogul-osztjákok között, mert áthághatatlanok a különbségek". Tóth Tibor antropológusnál (1971) pedig ezt olvassuk: "A honfoglaló magyarok a Kr.előtti VI. századtól a Kr.utáni IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál".
A hagyományos embertan legfőbb feladata, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori és későbbi korból származó ásatásokból előkerült csontvázanyagot és az élő lakosságot vizsgálja és azon területek lakosságával hasonlítja össze, ahol a magyarok elődei megfordultak, illetve ahonnan származásukat gyanítjuk. Magyarországról az első hiteles honfoglalás kori ásatási csontvázanyag 1834-ben került elő a Kecskemét melletti Benepusztáról, azóta a 895-1000 közötti időből közel száz lelőhelyről mintegy 700 "hiteles" csontváz származik. Ha ebben a korban a Kárpát-medence lakosságát 1 millió körülire becsüljük, (895-1000 között közel 3 milliónyi ember élt a Kárpát-medencében) akkor a rendelkezésünkre álló csontvázanyag az akkori lakosságnak 0,0323%-a. Annyi, mintha ma 4522 ember alapján ítélnénk meg a Kárpát-medence mai lakosságát. Ez a mennyiség nyilván nem elegendő ahhoz, hogy végérvényesen kimondhassuk azt, hogy milyen volt a honfoglaló magyarság, de ahhoz elegendő, hogy megítélhessük, hogy az előtte itt élt őslakossághoz képest kik jöttek be és ez alapján "visszakereshessük" származásunkat.
A magyarság antropológiája
A honfoglaló magyar férfiak átlagos testmagassága 169,m, a nőké 158 cm volt. Az átlagos életkor a honfoglalás idején 34 év volt, ami nem azt jelenti, hogy az emberek nem értek meg idős életkort, hanem azt, hogy az életképtelen fiatalok 60%-a 16 év alatt meghalt, aki azonban megmaradt, az a természetes kiválogatódás elve alapján igen idős életkort ért meg. Mivel azonban az újszülöttek nagyrészét nem temették sírba, a szakemberek pedig az igen idős életkorú egyént a csontvázak alapján nem tudják meghatározni, ezért az "átlagos életkor" meghatározása honfoglalóink esetében irreális. A magyarságra legjellemzőbb embertani típusok a honfoglalás-, majd az Árpádok korában közel azonos százalékos előfordulást mutatnak a XX. századi előfordulásokkal. Ennek - a magyarságra egyedülálló jelenségnek - az oka részben a magyarság "keleti vitalitásában", részben pedig abban rejlik, hogy a besenyők, a jászok és a kunok révén az ország "keleti" utánpótlással bővült. A magyarságra jellemző embertani típusok a honfoglalás korában és ma a következők:
1. Turáni vagy turanid típus. A férfiak átlagos testmagassága 165-167 cm körüli, a nőké ennél alacsonyabb, a testalkat kissé zömök. Az arc kissé széles, a járomcsontok kissé előreállnak, az orrhát egyenes, a szemrés kicsi, a szem kissé "húzottnak" (ferdének) tűnik, a szemek sötétek, kisgyermekkorban előfordul a "mongolredő", a száj kicsi, a fej rövid, a nyakszirt gyengén kidomborodó, a haj sötétbarna, vastag szálú, egyenes és dús. E típushoz tartozók ősi szállásterülete Kelet-Turkesztán ("Ázsia Szíve"); az ottani (asztanai) Kr-u. III. századból származó temetőbe eltemetetteknél gyakori. Az e típushoz tartozók a Kárpát-medencétől nyugatabbra (északabbra és délebbre) nem jutottak el. Bartucz Lajos antropológus e típus főbb előfordulási helye utáni "magyar" változatát alföldi típusnak (Homo pannonicus-nak) nevezi, mások "törökös magyar típusnak" határozzák. Előfordulását országosan 30-35% közé teszik. Bartucz Lajos antropológusnál olvassuk: "az alföldi típust mondhatjuk a legtöbb joggal "magyar típusnak", mert gyakoriságában ez a legnagyobb szám és ősiségében egyenesen a honfoglalókig megy vissza".
2. Pamiri (pamiro-fergánai, közép-ázsiai, folyóközi- vagy anatóliai) típus őshazája a Pamir vidéke, a Tien-san, az Altaj, Közép-Ázsia valamint az Iráni-magasföld. Az e típushoz tartozó embereket temettek a belső-ázsiai asztanai és az ordoszi temetőkbe. A Kárpát-medencébe először a hunokkal, majd az avarokkal és Árpád magyarjaival került be. Az alföldi magyarságnak egyik jellemző típusa, ilyenek a "kiaszott arcú alföldi parasztok"; előfordulását a Kárpát-medencében 10-15 % körülire tesszük. A termet az előbbinél magasabb; a férfiaké 170 cm vagy az fölötti. A testalkat általában szikár, a fej viszonylag kicsi, igen rövid, a nyakszirt általában lapos, az arc hosszú, az orr jelentős mértékben kiáll az arc síkjából és általában egyenes hátú, a járomívek erőteljesek. A színkomplexió sötét, a haj zsíros tapintású, ritka szálú és vastag.
3. Taurid ("kaukázusi") típus részben a török, részben a szkíta-, szarmata- és jász népekre jellemző; a magyarságnál a hun kortól kezdve az avar koron és a honfoglalás korán keresztül a máig 5-8%-os gyakorísággal előfordul, de a kiskunoknál és Baja környékén akár 14%-os is lehet. E típus őshazája Elő-Ázsia, a Kaukázus, a régi Mezopotámia és Perzsia, majd az Iráni-magasföld. Az arányos testalkat középerős, a férfiak átlagos testmagassága 160-166 cm volt, ma ennél lényegesen magasabb. A fej rövid és magas, a homlok középszéles, a nyakszirt kis mértékben lapos, az arc középhosszú, a járomívek oldalt kissé kiállóak, lefelé keskenyedők, az orr közepesen húsos, nagy és az arc síkjából erősen kiálló. Az orrgyök és az orrhát középszéles, az orr vége többnyire meggörbült, a szemek viszonylag kicsinyek a fül gyakran elálló. A szem- és a hajszín sötétbarnás-fekete, a bőr világosbarna, a haj vastag szálú, egyenes lefutású vagy kissé hullámos, a testszőrzet erősen fejlett, a szakáll és a szemöldök dús.
4. Keletbalti vagy kelet-európai típus azon kelet-európai sztyep lakóra jellemző, amelyen a magyarok elődei, a magyarok, majd a besenyők, a kunok és a jászok is áthaladtak. Bár a magyarok ősi szálláshelyeire nem jellemző, a levédiai és etelközi szállásterületen az ott lakó népekkel való keveredésből vagy a magyarokhoz csatlakozott népektől származik. Benczur Gyula e típust festette meg "a magyarnak", mondván a szakmailag téves közhelyet: "sem nem szőke, sem nem barna, fakószínű a magyar fajta". Ennek oka az volt, hogy e "letompult" kelet-balti elemek erősen keveredtek a keletről hozottakkal. A testalkat zömök ("zsufa"), a férfiak átlagos testmagassága a történeti korokban 163-165 cm volt, ma ennél magasabb. A fej közepesen hosszú, az arc széles, ezt növeli a nem egyszer oldalt kiálló járomtájék. A szem az archoz képest kicsi, a szemek közötti távolság nagy. A színkomplexió világos; a szem szürkéskék ("vízszínű"), a haj hamuszőke, gyermekkorban világosszőke, a haj lefutása merev, vastag szálú. Az arc idősebb korban ráncosodik. Előfordulása 8-10 % körüli, de Palócföldön a szlávokkal való keveredés következtében elérheti a 35%-os gyakoriságot. A kelet-balti típusnak egyik sajátos változata a pontusi típus.
5. Uráli vagy ugor típus a finnugor népekre jellemző; őshazája az Urál és a Szaján közötti terület. Első magyarországi előfordulását csak a X. században lehet bizonyítani, gyakorisága régen és ma is 0,6%, ami azt jelenti, hogy a magyarság feltehetően átment finnugor lakta területeken, de etnikai képének kialításában e lakosság nem játszott szerepet; a magyarság őshazáját tudománytalan a finnugor népek között keresni. A magyaroknál ritkán előforduló "mongoloid" elemeket nagyrészt e típus képviseli.
A fenti "keletről hozott" és a Kárpát-medencében előforduló típusok mellet természetesen itt találjuk "egész Európát", amelyet embertanilag a cromagnonid, a mediterrán, a nordikus, az alpi, a borreby stb. típusok képviselik."
Szintén Kiszely István írja "A magyar ember" c. művében:
"Az
alaki embertani vizsgálatokkal párhuzamosan egyre inkább előtérbe
kerülnek olyan etnikai meghatározásra is alkalmas fehérje, főleg
immunológiai (ellenanyag) vizsgálatok, amelyek objektív módon alkalmasak
arra, hogy az összetartozó embercsoportokat kimutassák és a
különbözőket egymástól elválasszák.
Magyarország is bekapcsolódott a nagy japán kutatás-hálóba, amelynek
hozadékául Hideo Matsumoto és munkatársai arra a megállapításra jutottak
- ezt nemzetközileg kötetekben és térképen is publikálták, - hogy az a
marker-jelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a
Kárpát-medencében a magyaroknál van, legkeletebbre Kelet-Turkesz tánban a
mai ujgurok és jugarok-lakta területen fordul elő, de megtalálható
Mongólia egyes délnyugati területein is. E két népesség között élettani,
immunológiai rokonság áll fenn. ... A biológia kizárja a magyaroknak a
finnekkel és az ugorokkal való közös ősiségét (bármiféle ősi
kapcsolatát), ugyanakkor bizonyosságot nyer az a tény, hogy a magyarság
vagy átvonult azon a területen, ahol a mai finnugor népek élnek, vagy
korábban létezett érintkezéses kapcsolat velük."
***
Farkasinszky Tibor - Magyar őstörténet új alapokon c. könyvében is megidézi Kiszely István által összegyűjtött, több szerző embertani vizsgálatainak összefoglalható eredményét számszerűen:
Farkasinszky Tibor - Magyar őstörténet új alapokon c. könyvében is megidézi Kiszely István által összegyűjtött, több szerző embertani vizsgálatainak összefoglalható eredményét számszerűen:
Farkasinszky Tibor így értelmezi az adatokat:
"Magyar népünk embertani összetétele tehát tükrözi a kárpáti-dinári-turáni magyarrokon nép- és nyelvcsalád utódainak teljességét, minden főbb embertani változatát. Így a magyarság az ősi magyarrokon nép- és nyelvcsaládnak nemcsak a nyelvét, hanem az embertani összetételét is képviseli és őrzi, természetesen az évezredek alatt végbement változásokkal együtt. A Kárpát-medencében ötvöződhetett a korai őslakosság a később betelepülő magyarrokon, magyar és nem magyarrokon népekkel, sőt az Árpád-féle honfoglalás után betelepített besenyőkkel, kunokkal, jászokkal és betelepülő egyéb népekkel.
Különös figyelmet érdemel és további vizsgálatokat igényelne a fentebbi 6. "Alföldi" magyar, máshol nem található embertani csoport, melyet a turáni és a magyar helyben (az Alföldön és a Dunántúlon) kialakult változatának és különösen szép embereknek tartanak."
És úgy tűnik itt a lényeg... Az antropológiai adatok alapján a mai magyarság masszív, legalább 10-15%-os alaprétege a bizonyos sehol máshol nem megtalálható "Alföldi" magyar típus, amelyik vélhetően pontosan az az őskor óta Európában elsőként jelenlévő őstelepes fehér ember leszármazottja, amelynek az őskőkortól napjainkig fellelhető kultúra-alkotó Kárpát-medencei folytonossága bizonyított (lásd még: Régészeti korok műveltségei fejezet). Ugyanígy a Kelet-balti is ősi helyi embertípus, amelyik előfordulása a Kárpát-medence - Lengyelország - Ukrajna területein a leggyakoribb (lásd később genetika). Sajnos Farkasinszky Tibor ezt a tényt már nem elemzi/viszi tovább, ő a mai magyarság csupán egyik ágát tartja a magyarok eredetének, a magyarság Urmia-tó vidéki proto-méd őshazáját (Irán-Azerbajdzsán) látja igazolódni művében, alapvetően a magyar mint népnév és régi változatai nyomán haladva végig a történelem fellelhető dokumentumain, forrásain. Ettől függetlenül figyelemre méltó nyomázást végzett a könyvében, figyelembe véve néhány társtudomány eredményeit is.
Kiszely István antropológiai kutatási, összegyűjtési érdemei szintén vitathatatlanok, azonban sajnálatos módon Ő is mindenáron Belső-Ázsiából akarja származtatni a magyarokat, és nem beszél a kőkor óta itt élő Kárpát-medencei ősnépről ("Alföldi" és "Kelet-balti") - holott ott van a saját táblázatában is. Érdemes tehát más kutatók munkáját is megvizsgálnunk!
***
Embertani szempontból nagyon mélyreható vizsgálat található Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink c. tanulmányában, melyben többek között ezt rögzítik:
"Embertani jellegzetességeink
A nyelvi összehasonlítás és műveltségi jellemzés mellett az embertani ismeretek összevetése is fontos. Itt is sok figyelembe veendő, a nyelvünkről és műveltségünkről való ismereteinkkel megegyező irányba mutató eredmény van. De az idesorolható gén-vizsgálati eredmények is egyértelműen jelzik, hogy a magyarság örökítő anyaga, emberi formái és vércsoporti jellemzése rendkívül messze áll az eddig rokonnak vélt népekétől. Ellenben mindezek a Kárpát- medencét teszik forrásként a legvalószínűbbé.
A honfoglalás kori magyarság embertani képét Bartucz ill. Lipták dolgozták fel. Kiszely elemzi a Kárpát-medence honfoglalás korát megelőző időszakainak is az embertani képét, ill. szembesíti a Kárpát medencei embertani adatokat az eredeztetési modellek ú.n. őshaza helyszíneinek a megfelelő embertani anyagával. A jelenkori magyarságról Henkeytől kaphatunk adatokat. Az embertípusok alcsoportra osztásában a testmagasság, a test robosztussága és a koponya jellemzői számítanak meghatározóknak. A jelenleg élő ember tipizálásához fölhasználják még a bőr, a haj és a szem színét, ill. a szőrzetet, annak mennyiségét és göndörítettségét. Ez utóbbiak a temetkezési helyekről előkerült csontvázak osztályozásában általában nem játszanak szerepet, jóllehet néhány mumifikálódott tetemnél ezek is megállapíthatók. Ugyancsak a vércsoport és bizonyos gén-sajátságok is segítenek ma már a csoportosításban, de a történelem előtti embernél ezek még szintén nem nagyon jöhetnek számításba, jóllehet csonttöredékek alapján újabban már ezek a jellemzők is meghatározhatók. Az AB0 vércsoport rendszer statisztikus elemzése ellenben már ma is kézzelfogható eredményekre vezetett, ahogy azt dr. Nagy Ákos legújabb tanulmánya alapján értelmezhetjük.
Biológiailag
az emberiség egyetlen fajhoz tartozik, de ezen belül több alcsoportra
(fajta)
osztható fel. Öt alapvető csoportot különítenek általában el:
veddo-ausztralid, europid
(eurázsiai), mongolid, afrikoid és amerindid. Ez akár öt eredetre is
utalhat, jóllehet az
eredet kérdése ma még nyitott. A magyarság szempontjából, az ötből
kettőt kell figyelembe
vennünk: az europidot és a mongolidot. Az utóbbi tipikusan hidegövi,
azaz alacsony, rövid
lábú, széles, lapos arcú, gracilis típus. Több vonatkozásban rokona a
neandervölgyinek, aki
szintén rövid lábú, széles arcú, de az arca nem lapos, robosztus
testfelépítésű, és vastag
csontú. Kiszely meg is említi, hogy a mongolid is a neandervölgyiből
eredhet, jóllehet a
mongolid azért vékony csontozatú. A robosztus, vastag csontozatú, de
hosszú lábú ázsiai
ősember a jávai ember, akinek fejformáját a későbbi ausztralid embernél
vélik fölismerni.Velük szemben áll az afrikoid ill. europid ember
ugyancsak hosszú lábakkal, de vékony ,
magas testfölépítéssel és hosszú, keskeny arcú fejjel.
Típusok megoszlása a felvidékieknél, a székelyeknél és az összes magyarnál %-ban Henkey Gyula egyedülállóan jelentős embertani vizsgálatai szerint:
Az europid embertípusokat a mai “rendőrségi” források általában kaukázusinak jelölik. Ez természetesen nem egyetlen embertípus megjelölésére szolgál. A klasszikus kaukázusi europid embertípus hosszúfejű, keskeny arcú, vékony testalkatú. Ezek közül a magas testalkat az indoeurópaiak és a nordikus emberek klasszikus jellemzője, az alacsony termet meg a keleti mediterrán emberé.
Velük szemben állnak viszont a cromagnonid típusok, amik általában hosszú és széles fejűek, széles arcúak, robosztus testalkatúak és vastag csontúak. A cromagnon A típushoz magas, a B típushoz alacsony testalkat tartozik. Az utóbbi rövidebb koponyájú változatát kelet-európainak (kelet-balti) nevezi Kiszely. Az európai földrész legrégebbi embertípusai ezek.
Rövid, kerek koponyájú, meredek homlokú, kis közepes testmagasságú ember az alpi típus. Az alpi embertípus a jégkorszak végén (mezolitikum) jelent meg Európában. Az alpi típushoz közel áll a lappid. Igen rövid fejű, kifejezetten alacsony, igen széles arcú emberek.
A keleti mediterrán típushoz vékony testalkat, hosszú, ill. igen hosszú fej és keskeny,
lágyan kecses arc tartozik. Ennek három altípusa van, az iráni, a transzkáspi és az indid. A
közép mediterrán típushoz tartozik a pontuszi, a gracilis mediterrán és az észak-afrikai. A
kaspi változat magas, a pontuszi kisközepes, az iráni nagyközepes testmagasságú. A
nyugati mediterrán magasabb és kissé robosztusabb testalkatú, mint a keletiek. Vékony és
alacsony testalkat, hosszú fej és keskeny arc jellemzi már az átmeneti kőkortól ismert protomediterrán
típust.
Az armenoid (taurid, előázsiai) szintén meglehetősen régi embertípus. Rövid, közepesen rövid, ill. kerek fejű, lapos homlokú, vékony és közepes termetű, a Kaukázustól délre általánosan elterjedt típus. Ennek és a mediterránnak a keveréke alkotja az sumér-akkád civilizáció embertípusát.
Később alakultak ki keveredés révén az uralid, a pamiri, a turanid és a dinári (adriai) embertípusok. Valamennyit rövid, vagy közepesen rövid fej jellemzi. A turanid (europomongolid) kialakulását Lipták időszámításunk kezdetére teszi. A pamiri és a turanid középmagas fejű, a turanid széles, a pamiri közepesen széles arcú (járomcsontú), nagyközepes, vagy nagy termetű. A turanid feje nagy, a pamírié kicsi. Az uralid típus szintén europo-mongolid, azaz széles járomcsontú, rövid fejű, de erősen hátrahajló és az arctól hátrafelé szélesedő koponyájú, alacsony arcú, mongoloid jellegű (alacsony, vékony termetű). Europid-mongolid keverék, mongolid túlsúllyal. A dinári típus közepesen széles, rövid, ill. túl rövid fejű, keskeny arcú, magas termetű fajta.
Az armenoid (taurid, előázsiai) szintén meglehetősen régi embertípus. Rövid, közepesen rövid, ill. kerek fejű, lapos homlokú, vékony és közepes termetű, a Kaukázustól délre általánosan elterjedt típus. Ennek és a mediterránnak a keveréke alkotja az sumér-akkád civilizáció embertípusát.
Később alakultak ki keveredés révén az uralid, a pamiri, a turanid és a dinári (adriai) embertípusok. Valamennyit rövid, vagy közepesen rövid fej jellemzi. A turanid (europomongolid) kialakulását Lipták időszámításunk kezdetére teszi. A pamiri és a turanid középmagas fejű, a turanid széles, a pamiri közepesen széles arcú (járomcsontú), nagyközepes, vagy nagy termetű. A turanid feje nagy, a pamírié kicsi. Az uralid típus szintén europo-mongolid, azaz széles járomcsontú, rövid fejű, de erősen hátrahajló és az arctól hátrafelé szélesedő koponyájú, alacsony arcú, mongoloid jellegű (alacsony, vékony termetű). Europid-mongolid keverék, mongolid túlsúllyal. A dinári típus közepesen széles, rövid, ill. túl rövid fejű, keskeny arcú, magas termetű fajta.
Számunkra külön figyelmet érdemelnek a cromagnonid típusok. Az A típus általában
Nyugat-Európában fordul elő, a B típus pedig Közép- és Kelet-Európában. Magyarországon a
B típus főleg az Alföldtől északkeletre található meg, de általánosan elterjedt a Kárpátoktól
északkeletre, közvetlenül annak környezetében, valamint ettől északra. A szlávok és a finnek
klasszikus embertípusa. Elképzelhető, hogy ez a két embertípus a kaukázusi és az őshonos
nyugat-európai (neandervölgyi) ősember keveredésével jött létre. Jóllehet, egy ilyen
keveredésre utaló konkrét archeológiai (csont) adatokat találhatunk, mások mégis hevesen
ellenzik a gondolatot. Lipták a Kárpát-medencei embertípusok vizsgálatánál bevezette a
cromagnonid C és C+ turanid típusokat is, de ezeket Henkey a turanidok közé sorolja.
A cromagnon B és mongol típusok keverékeként jöhetett létre az uráli típus. A nordikus típus a klasszikus kaukázusi és a cromagnon típusok keveredésével magyarázható.
A cromagnon B és mongol típusok keverékeként jöhetett létre az uráli típus. A nordikus típus a klasszikus kaukázusi és a cromagnon típusok keveredésével magyarázható.
A jelenkori magyarságot többségében a rövid és közepesen rövid fejű, széles arcú ember típus jellemzi. A testalkatot tekintve a közepesen magas alkat, inkább nehéz, mint vékony csontozat a jellemző. Ezzel szemben a környező ú. n. indoeurópai embereket a vékony csontozat, hosszú fej és keskeny arc uralja. Egyik népesség sem homogén, egész Európa lakossága kifejezetten kevert típusú, csak az átlagok jelzik ezt a különbséget. Henkey a magyarság típusait Közép-Ázsia jelenkori lakosságával veti össze, akiket ugyancsak a rövid fej és a mérsékelten közepes testmagasság jellemez. Ebből ki nem mondottan arra következtet Henkey, hogy a magyarság eredete Közép-Ázsia. A későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy a robosztus csontozat, a széles arc, és emiatt a közepes ill. rövid fej nem föltétlenül kell, hogy elvigyen minket Közép-Ázsiába, ugyanezek a típusok lehetnek a Kárpát-medence jégkorszaki cromagnon típusú emberének is az utódai.
***
Árpád-kori (XI. századi) férfi koponyája és arcrekonstrukciója a Halimba-Cseres temetőből.
Árpád-kori (XI. századi) fiatal nő koponyája és arcrekonstrukciója a Csepelről.
"A történeti embertan tanúsága szerint a Kárpát-medence XI-XIII. századi Árpád-kori lakossága a honfoglalás koritől eltérő volt, ami arra utal, hogy az Árpád-kori népességnek csak a kisebb hányadát alkották a honfoglalók leszármazottai, nagyobb hányada pedig a Kárpát-medencében élt őslakosság utódaiból állt.
A Halimba-Cseres temetőből származó férfi a Nagyalföld és az északi hegyvidék területein kisebb hányadban előforduló, robosztus testalkatú, nagyközepes termetű, hosszú vagy középhosszú koponyájú, széles-szögletes arcú, ún. cromagnoid típusú volt.
A Dél-Dunántúlt többségében alacsony, törékeny testalakatú, ún. mediterrán típusú népek lakták."
A Halimba-Cseres temetőből származó férfi a Nagyalföld és az északi hegyvidék területein kisebb hányadban előforduló, robosztus testalkatú, nagyközepes termetű, hosszú vagy középhosszú koponyájú, széles-szögletes arcú, ún. cromagnoid típusú volt.
A Dél-Dunántúlt többségében alacsony, törékeny testalakatú, ún. mediterrán típusú népek lakták."
Forrás:
https://www.europeana.eu/portal/hu/record/2023901/NatEu_HNHM_Anthropology_HNHM_REC_Kustar_NE_02_pdf.html
https://www.europeana.eu/portal/hu/record/2023901/NatEu_HNHM_Anthropology_HNHM_REC_Kustar_NE_04_pdf.html
***
Phd. dr. Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tár osztályvezetője, kutatási területe a történeti antropológia és az egyiptomi múmiák kutatása. Vizsgálatai szerint a honfoglaláskori temetők koponyaindexei azt mutatják, hogy a 10. századi népesség két különböző, nagyon eltérő csoportra bontható. A szinte teljesen europid vonásokkal rendelkező nagyobb tömegű népesség leletei a köznépi temetőkben találhatók, míg a vezető réteg temetőiben más koponyaalkatú, jelentős törökös népesség leleteit találták. A 10-11- századi népesség antropológiai szórásgörbéjéből az következik, hogy itt a Kárpát-medencében volt egy nagy europid alapnépesség, és egy jóval kisebb keleti "törökös" (szabír, szarmata, alán, volgai-bolgár) magyarság jött ide Árpád vezetésével. Az antropológiai kutatások összegzése az, hogy
"A magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei egyrészt az avarkor előtti lakosság, másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. sz. végi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe" vagyis a magyarság kialakulásának "a 895-ös honfoglalás csupán egy epizódja volt."
Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársának legfontosabb következtetése, hogy a magyar etnogenezis soktényezős folyamat, vagyis nem egyszerűsíthető le egy vagy két típus kiragadásával, abszolutizálásával.
„Az antropológiai adatok elemzése nyomán nem látok esélyt annak az elméletnek a tarthatóságára, hogy a magyarok a vándorlás kezdetekor egy tömbként elindult, majd kisebb-nagyobb odacsapódások után megérkezett nép lennének. A magyar nép véglegesen (már amennyiben ilyen fogalom létezik az etnogenezisben) a Kárpát-medencében alakult ki a honfoglalókból és az itt talált népelemekből” .... Raskó kutatásai szerint az ázsiai eredet a mai magyar emberekben 1 százaléknyira, a székelyeknél 3 százaléknyira mutatható ki. A honfoglaló sírokból vett adatok alapján ez a X. századi magyarságnál kb. 20 százalékra tehető."
„ A mai magyar népnek hetvenöt százalékát olyan génállományra lehet visszavezetni, ami már a felső paleolitban jelen volt Európában, tehát jelentős őskőkori előzménye van a mai magyar népességnek. A magyarságnak a Kárpát-medencében nagyon mélyen gyökerező történelme van"
(Emese mitokondriális álma -- Beszélgetés Béres Judit genetikussal, Fóthi Erzsébet és Kustár Ágnes antropológusokkal, megjelent: Hitel, 2011. május)
***
Fentieket erősíti meg Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Egyetem régészének friss vizsgálata is (amelyben közreműködött Fóthi Erzsébet is), amely szerint a "honfoglalásnál" még korábbi időkben, a Római Birodalom korában is kettős népesség figyelhető meg a Kárpát-medencében: egy részük földművelő gazdálkodó, más részük nomád hun:
"A rómaiak annak idején azt mondták, hogy a hunok érkezése a birodalom határára egy valóságos katasztrófa volt. "Hunok sokasága támad erővel és haraggal... kétségbeesést és veszteséget terjesztve," - olvasható az ókori Konstantinápoly egyik falára vésett versben. "És semmi más, csak az élet és lehelet elvesztése marad útjuk során." A nomád hunok, akik megtalálhatók voltak egész Kelet-Európában, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában az úgynevezett "hitszegő," "alig emberek,""minden ország csapása" voltak. A történelmi beszámolók közül sok jóval a hunokkal folytatott háborúk után íródott, melyekben őket hibáztatták Róma bukásáért és a sötét középkorért, amely követte.
Az természetesen igaz, hogy a hun hadjárat vágta el a Római Birodalmat a magjától. De Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Egyetem régésze gyanakodva tekintett a keserű vesztesek beszámolóira. "Az, ahogyan írnak róluk, az valóban közhelyes," - mondta. "Azt mondják, 'úgy néznek ki, mint az állatok,' 'amit tesznek, semmi sem civilizált,' 'mindannyian szörnyűek.' És azt gondoltam, hogy hogyan lehet ez igaz? Annyi nyilvánvaló elfogultság van ezekben a forrásokban. Mi történt valójában?" E kérdés megválaszolásához Hakenbeck egyenesen a forráshoz fordult: maguknak a hunoknak a csontjait vizsgálta meg. A PLoS One tudományos folyóiratban megjelent új tanulmányban Hakenbeck nagyjából 200 ember 5. századi maradványait vizsgálta, melyek a római határrégió Pannónia (a mai Magyarország) területéről származnak. Az ókori emberek csontjaiban és fogaiban található elemek arányát vizsgálva Hakenbeck és kollégái meg tudták határozni, hogy kik is voltak és hogyan éltek.
Amit azonban a tudósok találtak, az igencsak meglepte őket. Míg a római és hun elit háborúban állt egymással, addig a hétköznapi emberek a két birodalom szélén képesek voltak egymás mellett, sőt együttműködve élni. Az ugyanazon temetőben eltemetett csontok drámaian eltérő életmódról árulkodtak - néhányuk bizonyítékul szolgált arra, hogy tulajdonosa gazdálkodó volt, másoknak viszont nomád vonásaik voltak. Egyes csontok azt sugallták, hogy az adott személy egy vándorló törzsben született, de később letelepedett, más csontok viszont pont az ellenkező életmódváltásról tanúskodnak. "Hatalmas változások történtek az emberek életkörülményeiben, mind a konkrét egyénekében, mind a populáción belül," - mondta Hakenbeck. "Az emberek mindenféle különböző dologgal foglalkoztak, de végül mindannyian ugyanabban a temetőben végezték." Mindez arra utal, hogy a rómaiak által elmondott embertelen erőszak "többnyire nem helytálló," - mondta Hakenbeck. "Ez nem feltétlenül csak egy konfliktusról szóló történet volt, hanem egy határokon átnyúló csere, egy határokon átívelő alkalmazkodásról szóló történet."
Hakenbeck elemzése a bölcs mondásra támaszkodik: "azok vagyunk, amit megeszünk és megiszunk," - mondta. A különböző étrendek jellegzetes aláírásokat hagynak egy személy csontjaiban található szén, nitrogén és stroncium izotópokban.
A nomád hunok húson, tejen és kölesen, egy apró szemű gabonán éltek, amit alkalmazkodóképessége és rövid vegetációs időszaka miatt nagy becsben tartottak, és csontjaik is ezt tükrözték. Nagyobb arányban tartalmaztak nitrogén-15 izotópot, amely megtalálható a húsban, és egy szénizotópot, amely gyakrabban fordul elő a sivár területeken növő füvekben, mint amilyen a köles. Ezzel szemben a földműves populáció főként gabonát és egyéb növényeket evett; csontjaik a szénnek egy olyan formáját tartalmazták, amely többnyire gyümölcsökben, zöldségekben és búzában található. A stroncium elem, amely ivóvízben oldódik és beépül a fogzománcba, szintén használható az egyes személyek szülőföldjének megtalálásához, valamint annak meghatározására, hogy mennyit utaztak gyermekkoruk óta. ...
A Pannon temetkezési területekről származó maradványok vizsgálata arra utal, hogy ezek a közösségek változtak. Úgy tűnik, hogy egyes hunok a gazdálkodó életmódhoz vonzódtak és letelepedtek (*). Más esetekben a gazdálkodók látszólag fegyvert fogtak, és csatlakoztak a vándorló pásztorokhoz. Nincsenek világos minták, melyek a nemen, a koponya módosításokon vagy a kísérő sírleleteken alapulnának, mondta Hakenbeck. Ő ezt egy jelként értelmezi, hogy a hétköznapi emberek a határvidéken, akik gyakran szembesültek azonos politikai és gazdasági nyomással, tovább folytatták a tudás és a kultúra cseréjét még akkor is, amikor a vezetőik harcoltak. "Ezek nehéz idők voltak - erőszak volt, gazdasági instabilitás - és úgy gondolom, hogy a különböző típusú megélhetések egyfajta biztonságot jelentettek," - mondta. Bár a régészek izotóp elemzéseket végeztek más helyszíneken is Európában, Hakenbeck azt mondta, hogy sehol nem hallott ilyenfajta keveredésről. Úgy véli, hogy a Pannon régió egyedülálló volt, mert folyók szelték ketté (fontos közlekedési mód) és mert az éghajlat alkalmas volt a gazdálkodáshoz és pásztorkodáshoz is.
Hakenbeck talált egy római polgárról szóló írásos beszámolót, aki átvette a hunok életmódját. Attila hun király egyik 5. századi római követe írt a találkozásáról egy egykori kereskedővel a hódító bíróságon. Úgy tűnik, a férfi fogoly volt, de úgy döntött, hogy a hunokkal marad, miután váltságdíjat fizettek érte. A római beszámolójában a követ meggyőzi a kereskedőt, hogy térjen vissza életéhez a birodalomba, de ez egy politikailag motivált verzió lehetett, mondta Hakenbeck. Ki tudja, mi történt a valóságban, vagy azon esetekben, amit nem jegyeztek fel a történészek? "Az izotópos elemzés lehetővé teszi számunkra, hogy megismerjük, miről is szólt a hétköznapi emberek élete," - mondta Hakenbeck. "Ez az, ami annyira széppé teszi számomra a régészetet: Az anyagok és a tudományos módszerek nem tesznek különbséget."
(forrás: http://ujvilagtudat.blogspot.hu/2017/03/az-okori-romaiak-barbarokkent.html#more )
(*) - ne tévesszen meg senkit a helytelen megfogalmazás, senki sem tudhat mindent, így a vizsgálatot végző régész sem, ezért beszél gazdálkodó életmódhoz vonzódott, letelepedett hunokról, miközben (láthatóan nem tudja, hogy) a Kárpát-medencei földműves nép már a Római kor előtt is évezredek óta jelen volt, nem a hun korszakban telepedtek ide - mint ahogy ezt látni fogjuk a régészeti fejezetekben. Az antropológiai, stroncium-vizsgálat eredménye a fontos jelen esetben is, nem a belőle levont "költés" és "agymenések", ami szemmel láthatóan végigvonul a fenti cikken.
***
Mesterházy Zsolt: A magyar ókor - c. könyvében, ezen belül a A magyar újkőkor 35000 év helybeli műveltségének összegzője és lendítője c. fejezetében írja következőket - Imre Kálmán: Az újkőkor néhány megoldatlan kérdése a Kárpát-medencében c. könyvéből idézve:
"...A fentiekhez szorosan kapcsolódik néhány gondolat K. Zoffmann Zsuzsanna előadásából, mely 1985-ben hangzott el Szekszárdon a Nemzetközi Őstörténeti Konferencián. (Írásban megjelent a Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyvének XIII. számában 171.o-tól) Az előadás Antropological connections of the Lengyel Culture according to a generalized distance analysis címmel, angol nyelven hangzott el. (Az előadást csak részben idézem, egyebekben a lényeget foglalom össze.)
Ó-Magyarország neolit (újkőkori) kultúrái közül a dunántúli Lengyel (a Lengyel községről elnevezett) kultúra az, amely az antropológiai vizsgálathoz a leggazdagabb leletanyagot szolgáltatta. E terület déli részén számtalan sírt, valamint kisebb temetőrészeket tártak fel. Mindazonáltal a csontvázanyag gyakran igen rossz állapotban került elő, ami nemcsak részletes vizsgálatra, de néha még alapvető mérésekre is alkalmatlanná tette… A jelenleg rendelkezésünkre álló antropológiai anyag minőségi bemutatása nehézségeket támaszt a klasszikus rendszertani vizsgálattal szemben, melynek segítségével a népesség eredetére vonatkozó adatokat kutatjuk. A mennyiségi bemutatás azonban lehetővé teszi, hogy különféle területeken talált leleteket sorozattá vonjunk össze, ami megfelelően jellemezné a népességet. Ez a Penrose Distance Analysis segítségével lehetővé teszi a más népességet ábrázoló sorozatokkal történő összehasonlítást. A fenti módszer lényege: megfelelő számú koponya-sorozat lényeges, szabványos, átlagolt méretadatainak összehasonlítása. E biostatisztikai vizsgálat eredményeképpen megállapítható az összehasonlított népességek rokonsága, vagy akár azonossága. A módszer előnye, hogy alkalmas mind térben, mind időben egymástól távoli sorozatok összehasonlítására. Ezért olyan kapcsolatokat is azonosíthat, melyekre a többszörös kulturális kölcsönhatás miatt a régészet nehezen tud fényt deríteni. Amint köztudott, egy népesség hajlamos megváltoztatni anyagi kultúráját, vagy elfogadni gazdasági-kulturális viszonyokat és más népcsoportoknak akár még nyelvét is, inkább, minthogy elfogadja biológiai hatásukat.
Ezek után a Kárpát-medence neolitikumából választ ki sorozatokat a körülöttük való népekkel való összehasonlítás végett. Ezek a sorozatok: a dél-dunántúli Lengyel kultúra (Lengyel, Pári-Altacker, Villánykövesd, Zengővárkony, Mórágy-Tűzkődomb, Hrtkovci- Gomolava), a Tisza kultúra (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Kisköre-Gát, Szegvár-Tűzköves, Szerencs-Tiszaföldvár, Vésztő-Mágori halom). Sajnos más Kárpát-medencei neolit kultúrák (pl. Körös-Starcevo) eddig nem nyújtottak megfelelő antropológiai leleteket a vizsgálathoz. Fentieket összehasonlítja a délkeleti és az úgynevezett nyugati csoporttal (e két csoport erős görög és anatóliai kapcsolatokat mutat: ezek az alsó-ausztriai Lengyel sorozat, Tripolje, német vonaldíszes kerámia csoportja, valamint a német és lengyel zsinórdíszes kerámiák csoportja) és azt állapítja meg, hogy a közép-európai csoport az egyetlen, melyben a tagok egymással vannak kapcsolatban, de egyikük sincs a balkáni-anatóliai-, vagy közel-keleti sorozatokkal.
Az elkülönült, szigetszerű közép-európai sorozat – mely a nyugati, keleti és délkeleti sorozatok és egymással szoros kapcsolatban lévő etnikai csoportok gyűrűjében van – azt mutatja, hogy itt a neolit korban jelen volt egy alapnépesség, mely genetikailag teljesen különbözött szomszédaitól. Úgy tűnik, hogy ez az őshonos népesség kívülről csak az új gazdasági-kulturális hatásokat fogadta be, amikor kialakította az új kultúrát. Kiterjedt etnikai keveredés az idegen csoportokkal – legalábbis a vizsgált sorozat esetében – nem következett be. Összefoglalva: a Dunántúl késő neolitikumi lakói – a vizsgált antropológiai sorozat alapján – genetikailag az őshonos gyökerekig követhetők nyomon. A Lengyel-kultúra (Kr. e. 3900-3000) egyébként a dunántúli vonaldíszes kerámia korának (Kr. e. 4600-3900) egyenes folytatója, amely déli feláramlású betelepüléssel színesedett, ez pedig a még korábbi Körös-Starcevo szintén déliekkel bővülő folytatása. Most csak annyit jegyezzünk meg, amennyit feltétlenül szükséges: a Dunántúl egy legalább kétezer éves folyamatosságot mutató műveltségében őshonos gyökerekig történő azonosítás látszik megfoghatónak éppen úgy, mint az alföldieknél is. Az eredmény igazolja a szeleta-gravetti indítású népesség folyamatosságát, továbbá a környező területekre való hatását. Vagyis a vonaldíszesek valóban kiáramlottak a környező területekre..."
***
A koponya alakja szempontjából megkülönböztethető a hosszúkás és a gömbölyű koponya, mely Magyar Adorján szerint a fejlettségi szinttel is kapcsolatban áll. Idézet Az ősműveltség c. könyvéből:
"...Visszatérve a tulajdonképpeni ősmagyar faj leírásához, folytatom: Koponyája tehát, a természetes fölfejlődés folytán, teljesen gömbölyű, ami azért jelent fölfejlődést, mert a gömb a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint mert az állat, az emberszabású majmok, a barlanglakó ősemberfajok, a mai fejlettebb emberfajok, például az ausztráliai őslakók, az afrikai busmanok, hottentották, mind hosszú fejűek, amikből tehát magától értetődőleg következik, hogy a gömbölyű koponya természetes fölfejlődés, tökéletesedés útján jött létre. A tiszta magyar fajnál már csak itt-ott fordul elő kissé hosszúkás koponyaalak, atavizmusként, ami azért természetes jelenség, mert hiszen az emberiség keletkezésekor még csak hosszú koponya létezett.
E faj arcrésze nem előreálló (nem prognát), vagyis ha koponyáját fölülről nézzük, akkor az arcrészből vagy semmi, vagy pedig csak az orr látszik egy kissé (1. számú rajzon d), ellentétben az állati (a), a fejletlenebb emberi (b) és az északi koponyával, amelynél az arcrészből sokkal, illetve valamivel több látszik (c). Az I. számú rajz tehát fölülnézetben szemlélteti, miképpen fejlődött az állati koponya gömbölyű emberi koponyává, anélkül tehát, hogy a fő túl naggyá alakult volna, lévén, hogy a gömb azonos fölület mellett többet tartalmazhat, mint a tojásdad; nagy és tehát súlyos fő a két lábon járó embernél, a magas súlypont miatt, igen hátrányos volna. Az emberi koponya egyrészt azért is fejlődött mindinkább gömb alakúvá, mivel a gondolkozóközpontok, vagyis a magasabb szellemi működések központja az agyvelő elülső és két elülső oldalsó részében vannak. E központok fölfejlődésével tehát a koponya homlok- és halántékrészei inkább kidomborodtak Másrészt a látóközpont, vagyis egy állati képesség központja, az agyvelő hátsó részében van. Különösen katonaorvosok pedig többszörösen megállapították már, hogy a hosszúfejű embereknek sokkal tökéletesebb, élesebb látóképességük van, mint gömbölyűfejűeknek. Az állatiasan éles látást azonban az embernél az ész és az értelem pótolta Viszont a látóképesség visszafejlődésével a koponya hátul megrövidült. Ismeretes pedig az, hogy a barlanglakó ember koponyájának rendkívül nagy szemüregei és orrürege van, vagyis tehát igen nagy szemei és orra, s eszerint kiváló látó- és szaglóképessége is kellett, hogy legyen. Amivel összevágnak a székely-magyarok azon mondái, amelyek szerint régen az erdélyi hegyek barlangjaiban emberevő, szőrös vademberek éltek, akik igen rútak voltak, mivel igen nagy orruk, szemük és szájuk volt.
A keletbalti faj orra ellenben kicsi, az arcból kevéssé kiálló, nőknél gyakran a piszeség felé hajló is, egyébként egyenes, férfiaknál gyakran hajlott is, de mégsem kiálló és lágyvonalú, nem szögletes. A homlok gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudorok nélküli. A szemöldök magasan van a szem fölött, miként a mongoloknál, igen vékony, rövidszőrű, nem bozontos, és ívelt. Maguk a szemek sohasem ülnek mélyen, hanem a homlokkal majdnem egy szintben vannak Mind ez a tekintetnek nyílt és barátságos jelleget ad, mivel a szemek nincsenek beárnyékolva. (Ellentétben például az ausztrálidák és az északi faj tekintetével, amely sötét és szúrós, azért mert a szemek mélyén ülők, a kiálló szemöldökcsont és bozontos szemöldök által beárnyékoltak, a szemöldök pedig közvetlen a szem fölött van.) A szemnyílás keskeny és hosszú, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést is ad A szemnyílások tehát sohasem kerekek, avagy majdnem kerekek, mint az északi fajnál. Mongolredője a szemeknek nincsen, de néha kissé ferde állásúak, vagyis a belső szemszöglet néha kissé lejjebb van, mint a külső szemszöglet, ellentétben az északi fajjal, amelynél ellenkezőleg, bár csak ritkán, a belső szemszöglet van a külsőnél magasabban. Igen jellemző sajátsága fajunknak még az is, hogy a szemek egymástól távol állanak, vagyis a két szem közötti távolság vagy ugyanannyi, mint egy szem hossza, vagy néha még több is, amely sajátság természetesen függ össze a széles, kerek arccal, és ez is tökéletes ellentétet képez az északi faj azon sajátságával, hogy szemei egymáshoz igen közel állanak, vagyis, hogy a két szem közötti távolság többnyire kisebb az egyes szem hosszánál, ami meg azzal van természetes összefüggésben, hogy az északi faj arca hosszú és keskeny, sőt a koponya a halántékoknál még be is mélyed. (Lássad: I. számú rajz, c).
A száj fajunknál rendes nagyságú, nőknél inkább kicsi és az ajkak is közepesek, vagyis sem nem vastagok, sem nem keskenyek A fogak alig specializálódottak, azaz még majdnem egyformák, illetve a szemfogak nem kihegyesedőek, a metszőfogak sem nagyon laposak, amit tehát „gyöngyfogsor”-nak szoktunk nevezni. Különben is a fogak kicsinyek és mindig függőlegesen állanak; nem oly nagyok és előreállóak, mint gyakran például az északi fajnál. Fajunk álla előreálló, mint a mai emberfajoknál általában, kivéve csak az atavisztikusan hibás egyéneknél, és az igen fejletlen fajoknál, és volt a még állatias ősember fajoknál is. Ismeretes, hogy az előreálló áll az emberi beszéd és a nyelvizom tökéletesedése következménye A fejetlenebb emberfajok álla még majdnem annyira hátrafutó volt, mint a majmoké, amiből az is következik, hogy beszélőképességük is még igen fejletlen kellett legyen. (Lássad az alsó állkapcsokat a II. számú táblán).
A koponya agyvelőt tartalmazó üreges részének mindinkább gömbölyűvé fejlődése természetes oka az agyvelő fejlődése is volt, amit meg a III. számú rajz szemléltet. Tudvalévő, hogy az emberi arc alsó része az állatokéhoz képest igen kicsiny, azért mert az ember állkapcsai, úgy a fölső, mint az alsó, valamint a fogak is, folytonos visszafejlődésben vannak, amiért az elülső fogak előreálló voltukat is elveszítették, vagyis mindinkább függőleges helyzetbe kerültek. E visszafejlődés is éppen a magyar fajnál észlelhető a legnagyobb mértékben, amennyiben éppen nála, illetve a „keletbaltí” fajnál találjuk a legkisebb állkapcsokat és fogakat. E fajnál különösen az alsóállkapocs kicsinysége feiötlő. (Lássad ezt is a II. számú táblán). Ez pedig a műveltségi élet természetes következménye Az ős-vadember ugyanis eledelét még csak, miként az állat, fogaival tépte, törte, aprította, sőt miként az állat, fogait fegyverül is használta, mind amihez nagy fogakra és tehát hatalmas állkapocsra is szüksége volt. Azon emberfajok azonban, amelyek már igen régi ősidők óta műveltségi életet éltek, azok eledelüket konyhán készítették elő, ezt eszközökkel is aprították, valamint sütéssel, főzéssel tették lágyabbá, porhanyósabbá, ellenségeiket pedig már nem harapták, hanem fegyverrel győzték le. Ezért e fajoknál tehát az állkapocs és a fogak a tíz- és százezredévek alatt folytonosan kisebbedtek, amely folyamatot szintén a II. számú táblán látunk igen világosan. Látjuk azt is, hogy a kutya feje még egy valóságos harapófogó, amely harapófogószerűség azonban az emlősök fölfejlődésével folytonosan csökken, és éppen a magyar fajnál tűnik el a legtökéletesebben, ami kétségtelen jele annak, hogy e faj, a „keletbalti” az, amely a legrégebben készíti elő eledelét kony- Az agyvelő fejlődése. a. Amphioxus gerincveleje, még agyvelő nélkül. b. Hal c. Alacsonyabb rendű emlős. d. Felsőbb rendű emlős. e. Ember. 1 Szaglóközpont. 2. Agyvelő. 3. Hátsóvelő. 4. Kisvelő. 5. Nyúltvelő. 130 hán, vagyis a legrégebben él műveltségi életet. Természetesen lehet a dolgot éppen megfordítva is elképzelnünk, sőt úgy lehet ez a helyesebb, hogy ugyanis az igen prognát, azaz harapófogószerű szájrész csak egy állati specializálódás, ami az emberiség igazi őseinél ily nagymértékben sohasem volt meg, de hogy amennyiben a prognatio az emberiség őseinél kisebb mértékben meg is volt, ez a keletbalti fajnál a régi műveltségi élet folytán, a legerősebben fejlődött vissza Fajunk arca kerekségét egyrészt mindenesetre az állkapocs kicsi volta is okozza, főképpen azonban a két járomcsont (pofacsont) igen fejlett volta, ami az arcot szélesíti, vagyis tehát kerekké teszi, amely kerekségből csak lent az áll szokott mégis kissé kihegyesedni, de ez sem mindig."
A fentiek alapján megállapítható, hogy az erős keveredés és megjelenésbeli változatosság ellenére az embertani kutatások már erősen utalnak a magyarság népi ágának Kárpát-medencei eredetére (Alföldi és Kelet-balti típus) és folytonosságára vonatkozóan. Nézzük meg más modern tudományágak kutatási vizsgálatait is!
***
https://www.europeana.eu/portal/hu/record/2023901/NatEu_HNHM_Anthropology_HNHM_REC_Kustar_NE_02_pdf.html
https://www.europeana.eu/portal/hu/record/2023901/NatEu_HNHM_Anthropology_HNHM_REC_Kustar_NE_04_pdf.html
***
Phd. dr. Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tár osztályvezetője, kutatási területe a történeti antropológia és az egyiptomi múmiák kutatása. Vizsgálatai szerint a honfoglaláskori temetők koponyaindexei azt mutatják, hogy a 10. századi népesség két különböző, nagyon eltérő csoportra bontható. A szinte teljesen europid vonásokkal rendelkező nagyobb tömegű népesség leletei a köznépi temetőkben találhatók, míg a vezető réteg temetőiben más koponyaalkatú, jelentős törökös népesség leleteit találták. A 10-11- századi népesség antropológiai szórásgörbéjéből az következik, hogy itt a Kárpát-medencében volt egy nagy europid alapnépesség, és egy jóval kisebb keleti "törökös" (szabír, szarmata, alán, volgai-bolgár) magyarság jött ide Árpád vezetésével. Az antropológiai kutatások összegzése az, hogy
"A magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei egyrészt az avarkor előtti lakosság, másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. sz. végi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe" vagyis a magyarság kialakulásának "a 895-ös honfoglalás csupán egy epizódja volt."
Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársának legfontosabb következtetése, hogy a magyar etnogenezis soktényezős folyamat, vagyis nem egyszerűsíthető le egy vagy két típus kiragadásával, abszolutizálásával.
„Az antropológiai adatok elemzése nyomán nem látok esélyt annak az elméletnek a tarthatóságára, hogy a magyarok a vándorlás kezdetekor egy tömbként elindult, majd kisebb-nagyobb odacsapódások után megérkezett nép lennének. A magyar nép véglegesen (már amennyiben ilyen fogalom létezik az etnogenezisben) a Kárpát-medencében alakult ki a honfoglalókból és az itt talált népelemekből” .... Raskó kutatásai szerint az ázsiai eredet a mai magyar emberekben 1 százaléknyira, a székelyeknél 3 százaléknyira mutatható ki. A honfoglaló sírokból vett adatok alapján ez a X. századi magyarságnál kb. 20 százalékra tehető."
„ A mai magyar népnek hetvenöt százalékát olyan génállományra lehet visszavezetni, ami már a felső paleolitban jelen volt Európában, tehát jelentős őskőkori előzménye van a mai magyar népességnek. A magyarságnak a Kárpát-medencében nagyon mélyen gyökerező történelme van"
(Emese mitokondriális álma -- Beszélgetés Béres Judit genetikussal, Fóthi Erzsébet és Kustár Ágnes antropológusokkal, megjelent: Hitel, 2011. május)
***
Fentieket erősíti meg Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Egyetem régészének friss vizsgálata is (amelyben közreműködött Fóthi Erzsébet is), amely szerint a "honfoglalásnál" még korábbi időkben, a Római Birodalom korában is kettős népesség figyelhető meg a Kárpát-medencében: egy részük földművelő gazdálkodó, más részük nomád hun:
"A rómaiak annak idején azt mondták, hogy a hunok érkezése a birodalom határára egy valóságos katasztrófa volt. "Hunok sokasága támad erővel és haraggal... kétségbeesést és veszteséget terjesztve," - olvasható az ókori Konstantinápoly egyik falára vésett versben. "És semmi más, csak az élet és lehelet elvesztése marad útjuk során." A nomád hunok, akik megtalálhatók voltak egész Kelet-Európában, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában az úgynevezett "hitszegő," "alig emberek,""minden ország csapása" voltak. A történelmi beszámolók közül sok jóval a hunokkal folytatott háborúk után íródott, melyekben őket hibáztatták Róma bukásáért és a sötét középkorért, amely követte.
Az természetesen igaz, hogy a hun hadjárat vágta el a Római Birodalmat a magjától. De Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Egyetem régésze gyanakodva tekintett a keserű vesztesek beszámolóira. "Az, ahogyan írnak róluk, az valóban közhelyes," - mondta. "Azt mondják, 'úgy néznek ki, mint az állatok,' 'amit tesznek, semmi sem civilizált,' 'mindannyian szörnyűek.' És azt gondoltam, hogy hogyan lehet ez igaz? Annyi nyilvánvaló elfogultság van ezekben a forrásokban. Mi történt valójában?" E kérdés megválaszolásához Hakenbeck egyenesen a forráshoz fordult: maguknak a hunoknak a csontjait vizsgálta meg. A PLoS One tudományos folyóiratban megjelent új tanulmányban Hakenbeck nagyjából 200 ember 5. századi maradványait vizsgálta, melyek a római határrégió Pannónia (a mai Magyarország) területéről származnak. Az ókori emberek csontjaiban és fogaiban található elemek arányát vizsgálva Hakenbeck és kollégái meg tudták határozni, hogy kik is voltak és hogyan éltek.
Amit azonban a tudósok találtak, az igencsak meglepte őket. Míg a római és hun elit háborúban állt egymással, addig a hétköznapi emberek a két birodalom szélén képesek voltak egymás mellett, sőt együttműködve élni. Az ugyanazon temetőben eltemetett csontok drámaian eltérő életmódról árulkodtak - néhányuk bizonyítékul szolgált arra, hogy tulajdonosa gazdálkodó volt, másoknak viszont nomád vonásaik voltak. Egyes csontok azt sugallták, hogy az adott személy egy vándorló törzsben született, de később letelepedett, más csontok viszont pont az ellenkező életmódváltásról tanúskodnak. "Hatalmas változások történtek az emberek életkörülményeiben, mind a konkrét egyénekében, mind a populáción belül," - mondta Hakenbeck. "Az emberek mindenféle különböző dologgal foglalkoztak, de végül mindannyian ugyanabban a temetőben végezték." Mindez arra utal, hogy a rómaiak által elmondott embertelen erőszak "többnyire nem helytálló," - mondta Hakenbeck. "Ez nem feltétlenül csak egy konfliktusról szóló történet volt, hanem egy határokon átnyúló csere, egy határokon átívelő alkalmazkodásról szóló történet."
Hakenbeck elemzése a bölcs mondásra támaszkodik: "azok vagyunk, amit megeszünk és megiszunk," - mondta. A különböző étrendek jellegzetes aláírásokat hagynak egy személy csontjaiban található szén, nitrogén és stroncium izotópokban.
A nomád hunok húson, tejen és kölesen, egy apró szemű gabonán éltek, amit alkalmazkodóképessége és rövid vegetációs időszaka miatt nagy becsben tartottak, és csontjaik is ezt tükrözték. Nagyobb arányban tartalmaztak nitrogén-15 izotópot, amely megtalálható a húsban, és egy szénizotópot, amely gyakrabban fordul elő a sivár területeken növő füvekben, mint amilyen a köles. Ezzel szemben a földműves populáció főként gabonát és egyéb növényeket evett; csontjaik a szénnek egy olyan formáját tartalmazták, amely többnyire gyümölcsökben, zöldségekben és búzában található. A stroncium elem, amely ivóvízben oldódik és beépül a fogzománcba, szintén használható az egyes személyek szülőföldjének megtalálásához, valamint annak meghatározására, hogy mennyit utaztak gyermekkoruk óta. ...
A Pannon temetkezési területekről származó maradványok vizsgálata arra utal, hogy ezek a közösségek változtak. Úgy tűnik, hogy egyes hunok a gazdálkodó életmódhoz vonzódtak és letelepedtek (*). Más esetekben a gazdálkodók látszólag fegyvert fogtak, és csatlakoztak a vándorló pásztorokhoz. Nincsenek világos minták, melyek a nemen, a koponya módosításokon vagy a kísérő sírleleteken alapulnának, mondta Hakenbeck. Ő ezt egy jelként értelmezi, hogy a hétköznapi emberek a határvidéken, akik gyakran szembesültek azonos politikai és gazdasági nyomással, tovább folytatták a tudás és a kultúra cseréjét még akkor is, amikor a vezetőik harcoltak. "Ezek nehéz idők voltak - erőszak volt, gazdasági instabilitás - és úgy gondolom, hogy a különböző típusú megélhetések egyfajta biztonságot jelentettek," - mondta. Bár a régészek izotóp elemzéseket végeztek más helyszíneken is Európában, Hakenbeck azt mondta, hogy sehol nem hallott ilyenfajta keveredésről. Úgy véli, hogy a Pannon régió egyedülálló volt, mert folyók szelték ketté (fontos közlekedési mód) és mert az éghajlat alkalmas volt a gazdálkodáshoz és pásztorkodáshoz is.
Hakenbeck talált egy római polgárról szóló írásos beszámolót, aki átvette a hunok életmódját. Attila hun király egyik 5. századi római követe írt a találkozásáról egy egykori kereskedővel a hódító bíróságon. Úgy tűnik, a férfi fogoly volt, de úgy döntött, hogy a hunokkal marad, miután váltságdíjat fizettek érte. A római beszámolójában a követ meggyőzi a kereskedőt, hogy térjen vissza életéhez a birodalomba, de ez egy politikailag motivált verzió lehetett, mondta Hakenbeck. Ki tudja, mi történt a valóságban, vagy azon esetekben, amit nem jegyeztek fel a történészek? "Az izotópos elemzés lehetővé teszi számunkra, hogy megismerjük, miről is szólt a hétköznapi emberek élete," - mondta Hakenbeck. "Ez az, ami annyira széppé teszi számomra a régészetet: Az anyagok és a tudományos módszerek nem tesznek különbséget."
(forrás: http://ujvilagtudat.blogspot.hu/2017/03/az-okori-romaiak-barbarokkent.html#more )
(*) - ne tévesszen meg senkit a helytelen megfogalmazás, senki sem tudhat mindent, így a vizsgálatot végző régész sem, ezért beszél gazdálkodó életmódhoz vonzódott, letelepedett hunokról, miközben (láthatóan nem tudja, hogy) a Kárpát-medencei földműves nép már a Római kor előtt is évezredek óta jelen volt, nem a hun korszakban telepedtek ide - mint ahogy ezt látni fogjuk a régészeti fejezetekben. Az antropológiai, stroncium-vizsgálat eredménye a fontos jelen esetben is, nem a belőle levont "költés" és "agymenések", ami szemmel láthatóan végigvonul a fenti cikken.
***
Mesterházy Zsolt: A magyar ókor - c. könyvében, ezen belül a A magyar újkőkor 35000 év helybeli műveltségének összegzője és lendítője c. fejezetében írja következőket - Imre Kálmán: Az újkőkor néhány megoldatlan kérdése a Kárpát-medencében c. könyvéből idézve:
"...A fentiekhez szorosan kapcsolódik néhány gondolat K. Zoffmann Zsuzsanna előadásából, mely 1985-ben hangzott el Szekszárdon a Nemzetközi Őstörténeti Konferencián. (Írásban megjelent a Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyvének XIII. számában 171.o-tól) Az előadás Antropological connections of the Lengyel Culture according to a generalized distance analysis címmel, angol nyelven hangzott el. (Az előadást csak részben idézem, egyebekben a lényeget foglalom össze.)
Ó-Magyarország neolit (újkőkori) kultúrái közül a dunántúli Lengyel (a Lengyel községről elnevezett) kultúra az, amely az antropológiai vizsgálathoz a leggazdagabb leletanyagot szolgáltatta. E terület déli részén számtalan sírt, valamint kisebb temetőrészeket tártak fel. Mindazonáltal a csontvázanyag gyakran igen rossz állapotban került elő, ami nemcsak részletes vizsgálatra, de néha még alapvető mérésekre is alkalmatlanná tette… A jelenleg rendelkezésünkre álló antropológiai anyag minőségi bemutatása nehézségeket támaszt a klasszikus rendszertani vizsgálattal szemben, melynek segítségével a népesség eredetére vonatkozó adatokat kutatjuk. A mennyiségi bemutatás azonban lehetővé teszi, hogy különféle területeken talált leleteket sorozattá vonjunk össze, ami megfelelően jellemezné a népességet. Ez a Penrose Distance Analysis segítségével lehetővé teszi a más népességet ábrázoló sorozatokkal történő összehasonlítást. A fenti módszer lényege: megfelelő számú koponya-sorozat lényeges, szabványos, átlagolt méretadatainak összehasonlítása. E biostatisztikai vizsgálat eredményeképpen megállapítható az összehasonlított népességek rokonsága, vagy akár azonossága. A módszer előnye, hogy alkalmas mind térben, mind időben egymástól távoli sorozatok összehasonlítására. Ezért olyan kapcsolatokat is azonosíthat, melyekre a többszörös kulturális kölcsönhatás miatt a régészet nehezen tud fényt deríteni. Amint köztudott, egy népesség hajlamos megváltoztatni anyagi kultúráját, vagy elfogadni gazdasági-kulturális viszonyokat és más népcsoportoknak akár még nyelvét is, inkább, minthogy elfogadja biológiai hatásukat.
Ezek után a Kárpát-medence neolitikumából választ ki sorozatokat a körülöttük való népekkel való összehasonlítás végett. Ezek a sorozatok: a dél-dunántúli Lengyel kultúra (Lengyel, Pári-Altacker, Villánykövesd, Zengővárkony, Mórágy-Tűzkődomb, Hrtkovci- Gomolava), a Tisza kultúra (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Kisköre-Gát, Szegvár-Tűzköves, Szerencs-Tiszaföldvár, Vésztő-Mágori halom). Sajnos más Kárpát-medencei neolit kultúrák (pl. Körös-Starcevo) eddig nem nyújtottak megfelelő antropológiai leleteket a vizsgálathoz. Fentieket összehasonlítja a délkeleti és az úgynevezett nyugati csoporttal (e két csoport erős görög és anatóliai kapcsolatokat mutat: ezek az alsó-ausztriai Lengyel sorozat, Tripolje, német vonaldíszes kerámia csoportja, valamint a német és lengyel zsinórdíszes kerámiák csoportja) és azt állapítja meg, hogy a közép-európai csoport az egyetlen, melyben a tagok egymással vannak kapcsolatban, de egyikük sincs a balkáni-anatóliai-, vagy közel-keleti sorozatokkal.
Az elkülönült, szigetszerű közép-európai sorozat – mely a nyugati, keleti és délkeleti sorozatok és egymással szoros kapcsolatban lévő etnikai csoportok gyűrűjében van – azt mutatja, hogy itt a neolit korban jelen volt egy alapnépesség, mely genetikailag teljesen különbözött szomszédaitól. Úgy tűnik, hogy ez az őshonos népesség kívülről csak az új gazdasági-kulturális hatásokat fogadta be, amikor kialakította az új kultúrát. Kiterjedt etnikai keveredés az idegen csoportokkal – legalábbis a vizsgált sorozat esetében – nem következett be. Összefoglalva: a Dunántúl késő neolitikumi lakói – a vizsgált antropológiai sorozat alapján – genetikailag az őshonos gyökerekig követhetők nyomon. A Lengyel-kultúra (Kr. e. 3900-3000) egyébként a dunántúli vonaldíszes kerámia korának (Kr. e. 4600-3900) egyenes folytatója, amely déli feláramlású betelepüléssel színesedett, ez pedig a még korábbi Körös-Starcevo szintén déliekkel bővülő folytatása. Most csak annyit jegyezzünk meg, amennyit feltétlenül szükséges: a Dunántúl egy legalább kétezer éves folyamatosságot mutató műveltségében őshonos gyökerekig történő azonosítás látszik megfoghatónak éppen úgy, mint az alföldieknél is. Az eredmény igazolja a szeleta-gravetti indítású népesség folyamatosságát, továbbá a környező területekre való hatását. Vagyis a vonaldíszesek valóban kiáramlottak a környező területekre..."
***
A koponya alakja szempontjából megkülönböztethető a hosszúkás és a gömbölyű koponya, mely Magyar Adorján szerint a fejlettségi szinttel is kapcsolatban áll. Idézet Az ősműveltség c. könyvéből:
"...Visszatérve a tulajdonképpeni ősmagyar faj leírásához, folytatom: Koponyája tehát, a természetes fölfejlődés folytán, teljesen gömbölyű, ami azért jelent fölfejlődést, mert a gömb a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint mert az állat, az emberszabású majmok, a barlanglakó ősemberfajok, a mai fejlettebb emberfajok, például az ausztráliai őslakók, az afrikai busmanok, hottentották, mind hosszú fejűek, amikből tehát magától értetődőleg következik, hogy a gömbölyű koponya természetes fölfejlődés, tökéletesedés útján jött létre. A tiszta magyar fajnál már csak itt-ott fordul elő kissé hosszúkás koponyaalak, atavizmusként, ami azért természetes jelenség, mert hiszen az emberiség keletkezésekor még csak hosszú koponya létezett.
E faj arcrésze nem előreálló (nem prognát), vagyis ha koponyáját fölülről nézzük, akkor az arcrészből vagy semmi, vagy pedig csak az orr látszik egy kissé (1. számú rajzon d), ellentétben az állati (a), a fejletlenebb emberi (b) és az északi koponyával, amelynél az arcrészből sokkal, illetve valamivel több látszik (c). Az I. számú rajz tehát fölülnézetben szemlélteti, miképpen fejlődött az állati koponya gömbölyű emberi koponyává, anélkül tehát, hogy a fő túl naggyá alakult volna, lévén, hogy a gömb azonos fölület mellett többet tartalmazhat, mint a tojásdad; nagy és tehát súlyos fő a két lábon járó embernél, a magas súlypont miatt, igen hátrányos volna. Az emberi koponya egyrészt azért is fejlődött mindinkább gömb alakúvá, mivel a gondolkozóközpontok, vagyis a magasabb szellemi működések központja az agyvelő elülső és két elülső oldalsó részében vannak. E központok fölfejlődésével tehát a koponya homlok- és halántékrészei inkább kidomborodtak Másrészt a látóközpont, vagyis egy állati képesség központja, az agyvelő hátsó részében van. Különösen katonaorvosok pedig többszörösen megállapították már, hogy a hosszúfejű embereknek sokkal tökéletesebb, élesebb látóképességük van, mint gömbölyűfejűeknek. Az állatiasan éles látást azonban az embernél az ész és az értelem pótolta Viszont a látóképesség visszafejlődésével a koponya hátul megrövidült. Ismeretes pedig az, hogy a barlanglakó ember koponyájának rendkívül nagy szemüregei és orrürege van, vagyis tehát igen nagy szemei és orra, s eszerint kiváló látó- és szaglóképessége is kellett, hogy legyen. Amivel összevágnak a székely-magyarok azon mondái, amelyek szerint régen az erdélyi hegyek barlangjaiban emberevő, szőrös vademberek éltek, akik igen rútak voltak, mivel igen nagy orruk, szemük és szájuk volt.
A keletbalti faj orra ellenben kicsi, az arcból kevéssé kiálló, nőknél gyakran a piszeség felé hajló is, egyébként egyenes, férfiaknál gyakran hajlott is, de mégsem kiálló és lágyvonalú, nem szögletes. A homlok gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudorok nélküli. A szemöldök magasan van a szem fölött, miként a mongoloknál, igen vékony, rövidszőrű, nem bozontos, és ívelt. Maguk a szemek sohasem ülnek mélyen, hanem a homlokkal majdnem egy szintben vannak Mind ez a tekintetnek nyílt és barátságos jelleget ad, mivel a szemek nincsenek beárnyékolva. (Ellentétben például az ausztrálidák és az északi faj tekintetével, amely sötét és szúrós, azért mert a szemek mélyén ülők, a kiálló szemöldökcsont és bozontos szemöldök által beárnyékoltak, a szemöldök pedig közvetlen a szem fölött van.) A szemnyílás keskeny és hosszú, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést is ad A szemnyílások tehát sohasem kerekek, avagy majdnem kerekek, mint az északi fajnál. Mongolredője a szemeknek nincsen, de néha kissé ferde állásúak, vagyis a belső szemszöglet néha kissé lejjebb van, mint a külső szemszöglet, ellentétben az északi fajjal, amelynél ellenkezőleg, bár csak ritkán, a belső szemszöglet van a külsőnél magasabban. Igen jellemző sajátsága fajunknak még az is, hogy a szemek egymástól távol állanak, vagyis a két szem közötti távolság vagy ugyanannyi, mint egy szem hossza, vagy néha még több is, amely sajátság természetesen függ össze a széles, kerek arccal, és ez is tökéletes ellentétet képez az északi faj azon sajátságával, hogy szemei egymáshoz igen közel állanak, vagyis, hogy a két szem közötti távolság többnyire kisebb az egyes szem hosszánál, ami meg azzal van természetes összefüggésben, hogy az északi faj arca hosszú és keskeny, sőt a koponya a halántékoknál még be is mélyed. (Lássad: I. számú rajz, c).
A száj fajunknál rendes nagyságú, nőknél inkább kicsi és az ajkak is közepesek, vagyis sem nem vastagok, sem nem keskenyek A fogak alig specializálódottak, azaz még majdnem egyformák, illetve a szemfogak nem kihegyesedőek, a metszőfogak sem nagyon laposak, amit tehát „gyöngyfogsor”-nak szoktunk nevezni. Különben is a fogak kicsinyek és mindig függőlegesen állanak; nem oly nagyok és előreállóak, mint gyakran például az északi fajnál. Fajunk álla előreálló, mint a mai emberfajoknál általában, kivéve csak az atavisztikusan hibás egyéneknél, és az igen fejletlen fajoknál, és volt a még állatias ősember fajoknál is. Ismeretes, hogy az előreálló áll az emberi beszéd és a nyelvizom tökéletesedése következménye A fejetlenebb emberfajok álla még majdnem annyira hátrafutó volt, mint a majmoké, amiből az is következik, hogy beszélőképességük is még igen fejletlen kellett legyen. (Lássad az alsó állkapcsokat a II. számú táblán).
A koponya agyvelőt tartalmazó üreges részének mindinkább gömbölyűvé fejlődése természetes oka az agyvelő fejlődése is volt, amit meg a III. számú rajz szemléltet. Tudvalévő, hogy az emberi arc alsó része az állatokéhoz képest igen kicsiny, azért mert az ember állkapcsai, úgy a fölső, mint az alsó, valamint a fogak is, folytonos visszafejlődésben vannak, amiért az elülső fogak előreálló voltukat is elveszítették, vagyis mindinkább függőleges helyzetbe kerültek. E visszafejlődés is éppen a magyar fajnál észlelhető a legnagyobb mértékben, amennyiben éppen nála, illetve a „keletbaltí” fajnál találjuk a legkisebb állkapcsokat és fogakat. E fajnál különösen az alsóállkapocs kicsinysége feiötlő. (Lássad ezt is a II. számú táblán). Ez pedig a műveltségi élet természetes következménye Az ős-vadember ugyanis eledelét még csak, miként az állat, fogaival tépte, törte, aprította, sőt miként az állat, fogait fegyverül is használta, mind amihez nagy fogakra és tehát hatalmas állkapocsra is szüksége volt. Azon emberfajok azonban, amelyek már igen régi ősidők óta műveltségi életet éltek, azok eledelüket konyhán készítették elő, ezt eszközökkel is aprították, valamint sütéssel, főzéssel tették lágyabbá, porhanyósabbá, ellenségeiket pedig már nem harapták, hanem fegyverrel győzték le. Ezért e fajoknál tehát az állkapocs és a fogak a tíz- és százezredévek alatt folytonosan kisebbedtek, amely folyamatot szintén a II. számú táblán látunk igen világosan. Látjuk azt is, hogy a kutya feje még egy valóságos harapófogó, amely harapófogószerűség azonban az emlősök fölfejlődésével folytonosan csökken, és éppen a magyar fajnál tűnik el a legtökéletesebben, ami kétségtelen jele annak, hogy e faj, a „keletbalti” az, amely a legrégebben készíti elő eledelét kony- Az agyvelő fejlődése. a. Amphioxus gerincveleje, még agyvelő nélkül. b. Hal c. Alacsonyabb rendű emlős. d. Felsőbb rendű emlős. e. Ember. 1 Szaglóközpont. 2. Agyvelő. 3. Hátsóvelő. 4. Kisvelő. 5. Nyúltvelő. 130 hán, vagyis a legrégebben él műveltségi életet. Természetesen lehet a dolgot éppen megfordítva is elképzelnünk, sőt úgy lehet ez a helyesebb, hogy ugyanis az igen prognát, azaz harapófogószerű szájrész csak egy állati specializálódás, ami az emberiség igazi őseinél ily nagymértékben sohasem volt meg, de hogy amennyiben a prognatio az emberiség őseinél kisebb mértékben meg is volt, ez a keletbalti fajnál a régi műveltségi élet folytán, a legerősebben fejlődött vissza Fajunk arca kerekségét egyrészt mindenesetre az állkapocs kicsi volta is okozza, főképpen azonban a két járomcsont (pofacsont) igen fejlett volta, ami az arcot szélesíti, vagyis tehát kerekké teszi, amely kerekségből csak lent az áll szokott mégis kissé kihegyesedni, de ez sem mindig."
A fentiek alapján megállapítható, hogy az erős keveredés és megjelenésbeli változatosság ellenére az embertani kutatások már erősen utalnak a magyarság népi ágának Kárpát-medencei eredetére (Alföldi és Kelet-balti típus) és folytonosságára vonatkozóan. Nézzük meg más modern tudományágak kutatási vizsgálatait is!
***
Vércsoport vizsgálat
Szintén Cser Ferenc és Darai Lajos: Kárpát-medencei azonosságunk, távoli rokonaink és katonai segítőink c. tanulmányából idézve:
"Vércsoporti jellemző jegyeink
A vércsoport és bizonyos gén-sajátságok is segítenek ma már az embertani csoportosításban, de a történelem előtti embernél ezek még szintén nem nagyon jöhetnek számításba, jóllehet csonttöredékek alapján újabban már ezek a jellemzők is meghatározhatók. Az AB0 vércsoport rendszer statisztikus elemzése ellenben már kézzelfogható eredményekre vezetett, ahogy azt néhai Nagy Ákos újabb tanulmányai alapján értelmezhetjük.
Magyar és európai vércsoport arányok összehasonlítása.
Így a magyar vércsoportelemzés eredményeiről összegezve elmondható, hogy a magyar nyelvű etnikumban a környezetéhez képest kicsi a 0-vércsoport százalékos mennyisége, amit ellentételez az AB vércsoport szokatlan nagy százalékos részesedése. Az A és a B vércsoport nagyjából megfelel a terület környezetében tapasztaltnak. Ugyancsak nagy az AB vércsoport aránya a 0-hoz képest a honfoglalás előtti Kárpát-medencei leletekben, amiből Nagy Ákos arra következtet, hogy az AB mutáció elsődleges az örmény-asszír eredetű A-val és a mongol eredetű B-vel szemben (azaz nem azok keveredéséből származik), ugyanakkor a mutáció föltehetően a Kárpát-medencében jött létre. Ez egy nagyon fontos szerológiai adat, ami a magyarság Kárpát-medencei eredetének eléggé határozott jele. Így tehát a vércsoport és genetikai vizsgálatok a magyarságot megint csak a Kárpát-medencéhez kötik, nem pedig Ázsia északi vagy nyugati pereméhez"
Mint láttuk, a vércsoporti jellemzők - bár adalékokkal járulnak hozzá, de - nem elegendőek a kérdés eldöntéséhez. Nézzük hát mit mond a genetika!
***
Genetikai kutatás: archeogenetikai, populációgenetikai DNS vizsgálatok
Úttörő genetikai kutatások
Rangos, de nálunk eddig még kevésbé feldolgozott tudományos közlemény jelent meg 2000-ben, a világ egyik legautentikusabbnak elismert folyóiratában, az USA-ban megjelenő Science-ben (lásd Semino (2000), (www.sciencemag.org, "The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in extant Europeans: a Y chromosome perspective"). Ornella Semino és 16 több ország tudományos műhelyében kutató – nem magyar – tudós genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé az ember sejti tulajdonság-örökítőjének (azaz kromoszómájának) legújabb módszerekkel történt vizsgálati eredményeiről, valamint ezek őskőkori eredetünkkel való összefüggéseiről: örökségünkről. Ez a tudományos kutatási beszámoló különösen azért izgalmas számunkra, mert midőn a sejti férfi tulajdonság-örökítő szerkezeti változásait vizsgálja és vezeti vissza a messzi múltba, éppen a mi őskőkori eredetünkről szóló nagy fontosságú következtetéseket tesz. Nemcsak mirólunk, magyarokról van szó azonban, hanem még más ősrégi néptársainkról, így leginkább a lengyelekről, ukránokról, valamint náluk kisebb mértékben a mordvinokról, a macedónokról és a horvátokról. Eme kiemelkedő, ritka és minket érintő tudományos szenzációk ellenére a tanulmányról a magyar közönség előtt és a vonatkozó magyar tudományosságban eddig mélyen hallgatnak.
Rangos, de nálunk eddig még kevésbé feldolgozott tudományos közlemény jelent meg 2000-ben, a világ egyik legautentikusabbnak elismert folyóiratában, az USA-ban megjelenő Science-ben (lásd Semino (2000), (www.sciencemag.org, "The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in extant Europeans: a Y chromosome perspective"). Ornella Semino és 16 több ország tudományos műhelyében kutató – nem magyar – tudós genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé az ember sejti tulajdonság-örökítőjének (azaz kromoszómájának) legújabb módszerekkel történt vizsgálati eredményeiről, valamint ezek őskőkori eredetünkkel való összefüggéseiről: örökségünkről. Ez a tudományos kutatási beszámoló különösen azért izgalmas számunkra, mert midőn a sejti férfi tulajdonság-örökítő szerkezeti változásait vizsgálja és vezeti vissza a messzi múltba, éppen a mi őskőkori eredetünkről szóló nagy fontosságú következtetéseket tesz. Nemcsak mirólunk, magyarokról van szó azonban, hanem még más ősrégi néptársainkról, így leginkább a lengyelekről, ukránokról, valamint náluk kisebb mértékben a mordvinokról, a macedónokról és a horvátokról. Eme kiemelkedő, ritka és minket érintő tudományos szenzációk ellenére a tanulmányról a magyar közönség előtt és a vonatkozó magyar tudományosságban eddig mélyen hallgatnak.
Kiterjedt
összehasonlító populációgenetikai vizsgálataik alapján állást foglaltak
az európai népek genetikai rokonsági kapcsolatairól. E népek
populációiban kimutatható meghatározott, becsült korú genetikai markerek
előfordulási gyakorisága alapján, a felső őskőkor 40 ezer évvel ezelőtt
(a Homo sapiens európai megjelenésével) kezdődött időszakára
vonatkozóan, európai betelepedésük valószínűsített kronológiai
sorrendjét is felvázolták. E vizsgálatok keretében, reprezentatív
mintákon, genetikailag a magyar népességet is elemezték.
Az általuk feltárt és itt bemutatott, a törzsfejlődésben közreműködő huszonkét együtt
öröklődő szilárd sorból, azaz leszármazási ágból kettő – az európai sejti férfi tulajdonságörökítők
mintegy felét jellemző Eu18 és Eu19 – a szerzők szerint bár osztozik az egyik
őskőkori leszármazási vonalon, mégpedig az M173-on, egymástól szembetűnően különböző
földrajzi eloszlást mutat. E kettőből az egyik leszármazási ág, az Eu18 (1. ábra zöld szín) – magában foglalva az
előzően már mások által leírt elő-európai ágat – a leggyakoribb a Baszkföldön, és
Európában nyugatról–keletre csökken az előfordulása. A másik, az – M173-ból eredő, de az
M17 mutációval megkülönböztetett – Eu19 (1. ábra lila szín) leszármazási vonal viszont gyakorlatilag nincsen
meg Nyugat-Európában, és előfordulása kelet felé növekszik, és a legnagyobb mértékben
Magyarországon, Lengyelországban, valamint Ukrajnában van jelen, ahol viszont
gyakorlatilag az előző hiányzik. Mindennek a régészeti kultúrákban is nyoma van, s bizony
alapvetően különböző előjellel.
A magyarok génállománya és őstörténete a 2000-ben elvégzett Semino-féle, genetikai vizsgálatsorozat, Y-kromoszómás kutatási eredményei szerint az alábbiakban foglalható össze:
- A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa leszármazottja (1. ábra lila szín).
- A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18,
- 11 %-a az EU-7,
- és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda.
Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja.
(Dr. Czeizel Endre: A magyarság genetikája 235. oldal, 3. bekezdés.)
További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az, hogy az uráli népekre jellemző TAT+M178 (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból szinte teljesen hiányzik, ami alapjaiban buktatja meg a finnugor származáselméletet. A honfoglalóknál hét mintából kettő esetben tudták kimutatni ezt a bizonyos Tat markert, ami uráli, vagy ha a jelenleg rendelkezésünkre álló archeogenetikai adatokat veszünk figyelembe, Belső-Ázsiába az ázsiai hunok irányába mutathat.
A tanulmány alapján kijelenthető, hogy genetikailag a magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker, a magyarokban, legmagasabb százalékarányban (60%) kimutatható jelenléte utal). A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Genetikailag olyan, hogy "indoeurópai" nem létezik. A magyar nép genetikailag európai, sőt, "őseurópai". Géneket nem lehet "kölcsönözni", "átvenni", hamisítani, csak és kizárólag örökölni. A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Fontos tehát észrevenni: a székely és a magyar nem különbözik egymástól. Az Eu19 haplotípussal kapcsolatosan megemlítendő, hogy az nem csak Európában fordul elő. Tekintélyes frekvenciákkal találkozhatunk Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában is, ahol egyébként a marker legnagyobb gyakoriságát éri el. Ezek azok a területek, ahol a szkíta, szaka, sumer, hun, szabír, pártus stb. kultúra kisugárzott és történetileg, régészetileg is kimutatható a jelenléte. Megállapítható, hogy az őstörténet kutatás egyiptomi, indiai, sumer, ázsiai elemei az EU19 haplotipus kulturális epizódjai. Ezért a magyar nem származik sem a sumertól, sem az egyiptomitól, sem az ázsiai népektől, hanem inkább az feltételezhető, hogy az EU19 génállományú, Kárpát-medencei őseurópai ősnép kiáradva alkotott az említett helyeken civilizációkat, az adott helyi populációkkal közösen. Ezért van az, hogy a nagyon szembetűnő azonosságok mellett, karakterisztikus különbségeket mutatnak fel ezek az ősi kultúrák. Az azonosságot az EU19 őseurópai nép alapkultúrája adja, az egyedi ízt, pedig a helyi lakosság kultúrája adja. Ettől különbözik az etruszk, a pelazgtól, a föníciai a sumertól, az indiai szaka az ázsiai huntól, az ír kelta a Kárpát-medencei keltától. Ettől más az egyiptomi, a hurrita, a káld, a méd és a pártus, de az EU19 genetikai és kulturális információs tartalma köti őket össze.
A magyarok génállománya és őstörténete a 2000-ben elvégzett Semino-féle, genetikai vizsgálatsorozat, Y-kromoszómás kutatási eredményei szerint az alábbiakban foglalható össze:
- A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa leszármazottja (1. ábra lila szín).
- A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18,
- 11 %-a az EU-7,
- és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda.
Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja.
(Dr. Czeizel Endre: A magyarság genetikája 235. oldal, 3. bekezdés.)
További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az, hogy az uráli népekre jellemző TAT+M178 (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból szinte teljesen hiányzik, ami alapjaiban buktatja meg a finnugor származáselméletet. A honfoglalóknál hét mintából kettő esetben tudták kimutatni ezt a bizonyos Tat markert, ami uráli, vagy ha a jelenleg rendelkezésünkre álló archeogenetikai adatokat veszünk figyelembe, Belső-Ázsiába az ázsiai hunok irányába mutathat.
A tanulmány alapján kijelenthető, hogy genetikailag a magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker, a magyarokban, legmagasabb százalékarányban (60%) kimutatható jelenléte utal). A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Az Eu19-es haplotípus génfrekvencia térképe Európában Semino és mtsai közleménye
alapján. (Ábra: Gáspár R.)
alapján. (Ábra: Gáspár R.)
Genetikailag olyan, hogy "indoeurópai" nem létezik. A magyar nép genetikailag európai, sőt, "őseurópai". Géneket nem lehet "kölcsönözni", "átvenni", hamisítani, csak és kizárólag örökölni. A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Fontos tehát észrevenni: a székely és a magyar nem különbözik egymástól. Az Eu19 haplotípussal kapcsolatosan megemlítendő, hogy az nem csak Európában fordul elő. Tekintélyes frekvenciákkal találkozhatunk Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában is, ahol egyébként a marker legnagyobb gyakoriságát éri el. Ezek azok a területek, ahol a szkíta, szaka, sumer, hun, szabír, pártus stb. kultúra kisugárzott és történetileg, régészetileg is kimutatható a jelenléte. Megállapítható, hogy az őstörténet kutatás egyiptomi, indiai, sumer, ázsiai elemei az EU19 haplotipus kulturális epizódjai. Ezért a magyar nem származik sem a sumertól, sem az egyiptomitól, sem az ázsiai népektől, hanem inkább az feltételezhető, hogy az EU19 génállományú, Kárpát-medencei őseurópai ősnép kiáradva alkotott az említett helyeken civilizációkat, az adott helyi populációkkal közösen. Ezért van az, hogy a nagyon szembetűnő azonosságok mellett, karakterisztikus különbségeket mutatnak fel ezek az ősi kultúrák. Az azonosságot az EU19 őseurópai nép alapkultúrája adja, az egyedi ízt, pedig a helyi lakosság kultúrája adja. Ettől különbözik az etruszk, a pelazgtól, a föníciai a sumertól, az indiai szaka az ázsiai huntól, az ír kelta a Kárpát-medencei keltától. Ettől más az egyiptomi, a hurrita, a káld, a méd és a pártus, de az EU19 genetikai és kulturális információs tartalma köti őket össze.
***
Raskó István genetikus professzor szerint:
"A ma élő magyarok és székelyek majdnem 90 százalékban európai típusú mitokondriumokat hordoznak. Nagy valószínűséggel az a népesség, amelyet mi honfoglalónak tartunk, lélekszámban egy kicsiny populáció volt. A honfoglaláskori Kárpát medence lakói főként európai típusú mitokondriumokat hordozó egyedek voltak, akikben a honfoglaló magyar populáció alaposan fölhígult..."
***
Dr Béres Judit: Népességünk genetikai rokonsága. Élet és Tudomány 2001/38 számában így foglalja össze a kutatási eredményeiket:
"Ez szintén azt támasztja alá, hogy a finnekkel nem vagyunk rokonságban. A klasszikus genetikai markerek, valamint az anyai öröklődésű mtDNS és az apai öröklődésű Y kromoszóma-polimorfizmus összehasonlító vizsgálatok eredményei alapján kimondhatjuk, hogy mi magyarok a finnekkel együtt az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó népességekkel vagyunk közeli rokonságban, de egymással nem. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok bejövetelével alig változott a térség génállománya."
***
Michelangelo Naddeo itáliai kutató A 10.000 Éves Magyar Kontinuitás c. könyve merőben új nézőpontból közelíti meg a magyar őstörténet és ősgenetika kutatást. Ez a kötet olyannyira keresett itthon és szerte a világban, mely komoly okot ad azokra a feltételezésekre, hogy a benne lévő információ nem csak a laikusok, hanem a témában szakavatott és nagy tudással rendelkező kutatók számára is fontos vitaalap és új nézőpont kiindulása lehet. Bátran ajánlott mindenkinek, aki bővíteni szeretné a magyarságkutatásról kialakult nézeteit, még akkor is, ha korábbi ismereteinek merőben ellentmondó információkhoz jut ezáltal. Ez kötet az ősi európai és magyar történelem, művészet, vallás, és régészet, a magyar róvásítás, honfoglalás területeire kalauzolja a történelem és őstörténet iránt érdeklődő olvasókat. Az olasz kutató a magyarok vándorlásainak történetét egy egészen új nézőpontból történő vizsgálat és új értelmezés segítségével valósította meg. A jelen és a jövő számára is kiemelkedően fontos történeti tényekre és tanulságokra hívta fel a figyelmet, amelyeket a kötet gazdag illusztrációja is méltóan alátámaszt.
„A 10.000 Éves Magyar Kontinuitás” című kötet az alábbiakat bizonyítja (genetika, kultúrantropológia, történelem, régészet, nyelvészet):
• A magyarok a Gimbutas által „ó-európai”-nak nevezett nép.
• A mezőgazdaság Çatalhöyükből érkezett Kárpátiába.
• A kárpátiai írás magyar vallási írás volt.
• A rúnák a rovás szarmata változatából eredeztethetők.
• Néhány magyar Közép-Ázsiába vándorolt, elindult a „Selyemúton” Kr.e. 2000-ben és a Kr.u. I. évezredben tért haza Kárpátiába.
• A magyarok nem voltak finnek: a finnek és a Volga/Káma régió népei magyarok voltak.
• A magyarok nem voltak hanti-manysik, akik örökre leváltak a magyarokról a Kr. e. I. évezred végén.
• Kárpátiát és a Székelyföldet az utóbbi legalább 10 évezredben magyarok lakták: a dáko-románok magyar jazigok és Pannonici voltak.
• A magyar kultúra migrációjának nyomai egész Közép- és Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, Kínában, Északnyugat-Afrikában és talán még Amerikában is fellelhetők.
• A magyaroknak nincs szüksége „európai rokonokra”, mert a kőkorszaktól kezdve európaiak voltak és a mai napig is azok.
Nézzük meg mire jött rá kiterjedt genetikai elemző kutatásai során Naddeo a magyar genetikáról: Naddeo szerint az európai emberek Y kromoszóma készletét alapvetően a ΣR1a+I+R1b kombináció alkotja, ami a legtöbb esetben az Y kromoszóma állomány több, mint 70%-át teszi ki. A fenti három őskori Y kromoszóma egyike sem köthető az „indoeurópaiakhoz”. A magyarok Óeurópa kizárólagos „fosszilis kultúrmaradványai”. Az R1a1a (korábban, a Semino anyagban még M17 - EU19 alága) jelű őseurópai marker a 2008-as Battaglia féle vizsgálatok szerint a magyarokban kiemelkedő, 56,6%-os arányú, ami megerősíti a 2000-es Semino eredményeket (ott 60% ugyanez a marker).
A fenti táblázatból az derül ki, hogy a magyarság genetikai térképén (53 mai magyarból vett minta alapján) a jelentősebb génjelzők a következők:
- M173-M17 R1a1* = 56,6%
- M173 R1b1b2 = 15,1%
- M170 I2a1 = 14,1%
- M35 E1b1b1a2 =7,5%
A 2008-as Battaglia kutatás közzétett bevezetőjében szerepel, hogy Európát a modern emberek 40.000 évvel ezelőtt kolonizálták, majd az újkőkorban egy újabb telepes hullámon esett át, a földművelők szétterjedésével. Széles körben vitatták már meg az őskőkori és az újkőkori hozzájárulás mértékét a jelenkori Európai génállományhoz, ez jelenleg is vita tárgya. A gazdálkodás Európai elterjedésével kapcsolatban a szakemberek két ellentétes modellt említenek: egyik a demográfiai diffúziós modell, amely emberek mozgását és ezáltal a közel-keleti genetika konkrét bejövetelét jelenti, a másik a kulturális diffúziós modell, amely éppen ellenkezőleg, a mezőgazdaságra mint kulturális jelenségre való áttérésként tekint, és ezért genetikai szinten jelentős változások nélkül zajlik. A régészeti bizonyítékok azonban azt sugallják, hogy a mezőgazdaság terjedése összetett folyamat volt, amelyet a bevándorlás és a helyi keveredés jellemez.
Szintén Naddeo gyűjtéséből tudjuk, hogy a Forensic Science International: Genetics 2009 március 3-i genetikai kördiagramja szerint a magyar Y kromoszóma 72,8%-ban európai (ΣR1a+I+R1b=72.8%), és mutatja a közép- és nyugat-ázsiai szarmata és avar (ΣG+J+H=19.3%) komponenst.
Naddeo a genetikai markerek és az egyéb kulturális összetevők alapján az alábbi következtetést vonta le:
A genetikai kutatások szerint az R1a1a markerű óeurópai magyarok kirajzottak a Kárpát-medencéből, terjeszkedtek, majd később visszatérve "honfoglalóként" újraegyesültek az őslakosokkal.
Az alábbi térkép összegzi a fenti kutatások során összegyűjtött, az R1a1a, a Pazyryki MtDNS, az N1a1a1, valamint a magyarok kulturális, régészeti, nyelvészeti, művészeti, vallási és antropológiai márkereinek terjedésével kapcsolatos adatokat.
"A magyarokban fellelhető magas I Hg arány (25%...) megerősíti ősi európai eredetüket. Ha az ősmagyarok Közép-Ázsiából eredtek volna vagy hunok lettek volna, a magyarokban soha nem lehetett volna jelen ilyen magas arányban az I Hg!
Magyarországon az N Y-DNS és a TatC hiánya megdönti a Magyar Tudományos Akadémia által képviselt nyelvészeti eredetelméletet, mivel ha az ősmagyarok Hanti-Manysi területről (Jugra) jöttek volna, az N és a TatC sokkal magasabb arányokat mutatna. A magyar géndiagram nem mutat semmiféle kínai vagy mongol (hun) komponenst. A magyarok nem mongolok, hsziungnuk vagy hunok voltak!
KÖVETKEZTETÉS: a honfoglaló népek (szarmaták, avarok és ősmagyarok) Magyarországra gyakorolt genetikai hatása csekély mértékű volt, mert Magyarországon találtak más magyarokat. Az ősmagyar genetika segített fenntartani a helyi R1a1a és R1b arányokat, növelte a G és J arányát, és csökkentette az E1b, I és N arányát Kárpátia honfoglalás előtti magyarjainál, akikhez eljutottak az E1b, I és N komponensek az alatt a két évezred alatt, amíg a honfoglalók Európán kívül tartózkodtak.
A magyarok nem mongolok, jugraiak, türkök vagy finnek voltak (a finnek magyarok voltak!). Pannonici voltak, akik Közép-Ázsiába (Arsi) vándoroltak, és szarmatákként, avarokként és ősmagyarokként tértek haza, akik a Kárpát-medencében maradt székelyekkel és a Pannonicivel keveredtek, így létrehozva a modern magyar identitást."
- véli Naddeo.
Érdekességképpen: a genetikai vizsgálatok (és régészet, és népművészet, stb.) elemzése mellett Michelangelo Naddeo az embertani jellegzetességeknek is utánaeredt, ugyanis kíváncsi volt rá, hogy ha a magyar emberek főbb genetikai markerei Ázsiában is megtalálhatók nyomokban, akkor ezt az antropológiai jegyek is meg kell erősítsék - az őskori magyar kirajzást megerősítendő. Talált is bizonyítékot, méghozzá jelenkori ázsiai felnőttek és gyerekek fényképeit, arcvonásait, hajszínüket elemezve, a mai Afganisztán, Pakisztán, India, Irán, Újgúria, a Tárim-medence területén, akik akár Magyarországon is élhetnének, akár a mi gyerekeink is lehetnének, senkinek nem tűnne fel "ázsiai származásuk" - csak néhány példa:
Naddeo egyébként úgy véli, hogy a "neandervölgyi" ember nem halt ki, hanem tovább él, ma is köztünk élnek e fehér bőrű, vöröses-szőke - vörös hajú emberek (a mai Magyarország és Ukrajna területén elég sok ilyen ember él), akik egyáltalán nem barbárok, és robosztus felépítésűek, mint ahogy az uralkodó régészet leírta őket. Az amerikai genetikus, Dr. Alan Templeton szerint a "neandervölgyi" gének megtalálhatók a mai emberekben is, tehát a korábbi "kicserélődés" elmélete - miszerint a cro-magnon-i ember felváltotta a neandervölgyit - nem igaz.
(Érdekes módon a nyílvánvalóan beavatott (páholytag?) Lőrinc László író három könyvet is szentelt pont ennek a témának (A Nagy Mészárlás, A Kő fiai, Kéz a sziklán), miszerint a "neandervölgyi" emberek nem haltak ki, hanem ma is köztünk élnek, és természetfeletti képességekkel, rendkívül nagy tudással bírnak a kőmegmunkálást, a kövek mozgatását illetően. Természetesen az "ellentábor" írója befeketítve jeleníti meg a felbukkanó neandervölgyieket, akik bosszúvágyuktól fűtve ki akarják írtani a cro-magnon-i embereket... a szokásos ellenmenetelés..)
De magunk is nyomozhatunk magyar rokonok után, ha beütjük a keresőbe mondjuk az Ujgur vagy a Kurd nevet, és leszűrjük képekre, akkor... megdöbbenésünkre kiköpött magyar (igazából kaukázusi típusú) arcokkal fogunk találkozni... az arab vagy a kínai "tenger" között emberek fehér bőrrel, szőke, vörös, barna hajjal, kék, zöld, barna szemmel, (mongoloid vagy szemita arcvonások nélkül).
***
Időközben napvilágot látott a hazai genetikai kutatásokról is egy összefoglalás a Magyar Tudomány c. folyóiratban. Ebben ugyan a szerzők kijelentik, hogy a magyar eredetkérdés a genetika segítségével sem fejthető meg, de a közölt tények ennek ellentmondani látszanak. Néhány idézet:
„A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai... Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006)...”
„A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.”
„Súlyos történeti következtetést készít elő a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb rétegére utaló markerek jelentik..”
„Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetűekből állt.”
„..a Kárpát-medencébe érkező ázsiai eredetű csoportok genetikai lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökkenő tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor első évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredetű népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezők számát...”
***
Dr. Darai Lajos szerint sem a honfoglaláskor érkezett ide az összes ősünk.
"Ez szintén azt támasztja alá, hogy a finnekkel nem vagyunk rokonságban. A klasszikus genetikai markerek, valamint az anyai öröklődésű mtDNS és az apai öröklődésű Y kromoszóma-polimorfizmus összehasonlító vizsgálatok eredményei alapján kimondhatjuk, hogy mi magyarok a finnekkel együtt az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó népességekkel vagyunk közeli rokonságban, de egymással nem. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok bejövetelével alig változott a térség génállománya."
***
Michelangelo Naddeo itáliai kutató A 10.000 Éves Magyar Kontinuitás c. könyve merőben új nézőpontból közelíti meg a magyar őstörténet és ősgenetika kutatást. Ez a kötet olyannyira keresett itthon és szerte a világban, mely komoly okot ad azokra a feltételezésekre, hogy a benne lévő információ nem csak a laikusok, hanem a témában szakavatott és nagy tudással rendelkező kutatók számára is fontos vitaalap és új nézőpont kiindulása lehet. Bátran ajánlott mindenkinek, aki bővíteni szeretné a magyarságkutatásról kialakult nézeteit, még akkor is, ha korábbi ismereteinek merőben ellentmondó információkhoz jut ezáltal. Ez kötet az ősi európai és magyar történelem, művészet, vallás, és régészet, a magyar róvásítás, honfoglalás területeire kalauzolja a történelem és őstörténet iránt érdeklődő olvasókat. Az olasz kutató a magyarok vándorlásainak történetét egy egészen új nézőpontból történő vizsgálat és új értelmezés segítségével valósította meg. A jelen és a jövő számára is kiemelkedően fontos történeti tényekre és tanulságokra hívta fel a figyelmet, amelyeket a kötet gazdag illusztrációja is méltóan alátámaszt.
„A 10.000 Éves Magyar Kontinuitás” című kötet az alábbiakat bizonyítja (genetika, kultúrantropológia, történelem, régészet, nyelvészet):
• A magyarok a Gimbutas által „ó-európai”-nak nevezett nép.
• A mezőgazdaság Çatalhöyükből érkezett Kárpátiába.
• A kárpátiai írás magyar vallási írás volt.
• A rúnák a rovás szarmata változatából eredeztethetők.
• Néhány magyar Közép-Ázsiába vándorolt, elindult a „Selyemúton” Kr.e. 2000-ben és a Kr.u. I. évezredben tért haza Kárpátiába.
• A magyarok nem voltak finnek: a finnek és a Volga/Káma régió népei magyarok voltak.
• A magyarok nem voltak hanti-manysik, akik örökre leváltak a magyarokról a Kr. e. I. évezred végén.
• Kárpátiát és a Székelyföldet az utóbbi legalább 10 évezredben magyarok lakták: a dáko-románok magyar jazigok és Pannonici voltak.
• A magyar kultúra migrációjának nyomai egész Közép- és Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, Kínában, Északnyugat-Afrikában és talán még Amerikában is fellelhetők.
• A magyaroknak nincs szüksége „európai rokonokra”, mert a kőkorszaktól kezdve európaiak voltak és a mai napig is azok.
Nézzük meg mire jött rá kiterjedt genetikai elemző kutatásai során Naddeo a magyar genetikáról: Naddeo szerint az európai emberek Y kromoszóma készletét alapvetően a ΣR1a+I+R1b kombináció alkotja, ami a legtöbb esetben az Y kromoszóma állomány több, mint 70%-át teszi ki. A fenti három őskori Y kromoszóma egyike sem köthető az „indoeurópaiakhoz”. A magyarok Óeurópa kizárólagos „fosszilis kultúrmaradványai”. Az R1a1a (korábban, a Semino anyagban még M17 - EU19 alága) jelű őseurópai marker a 2008-as Battaglia féle vizsgálatok szerint a magyarokban kiemelkedő, 56,6%-os arányú, ami megerősíti a 2000-es Semino eredményeket (ott 60% ugyanez a marker).
A 2008-as Battaglia kutatás eredménye
- M173-M17 R1a1* = 56,6%
- M173 R1b1b2 = 15,1%
- M170 I2a1 = 14,1%
- M35 E1b1b1a2 =7,5%
A 2008-as Battaglia kutatás közzétett bevezetőjében szerepel, hogy Európát a modern emberek 40.000 évvel ezelőtt kolonizálták, majd az újkőkorban egy újabb telepes hullámon esett át, a földművelők szétterjedésével. Széles körben vitatták már meg az őskőkori és az újkőkori hozzájárulás mértékét a jelenkori Európai génállományhoz, ez jelenleg is vita tárgya. A gazdálkodás Európai elterjedésével kapcsolatban a szakemberek két ellentétes modellt említenek: egyik a demográfiai diffúziós modell, amely emberek mozgását és ezáltal a közel-keleti genetika konkrét bejövetelét jelenti, a másik a kulturális diffúziós modell, amely éppen ellenkezőleg, a mezőgazdaságra mint kulturális jelenségre való áttérésként tekint, és ezért genetikai szinten jelentős változások nélkül zajlik. A régészeti bizonyítékok azonban azt sugallják, hogy a mezőgazdaság terjedése összetett folyamat volt, amelyet a bevándorlás és a helyi keveredés jellemez.
Szintén Naddeo gyűjtéséből tudjuk, hogy a Forensic Science International: Genetics 2009 március 3-i genetikai kördiagramja szerint a magyar Y kromoszóma 72,8%-ban európai (ΣR1a+I+R1b=72.8%), és mutatja a közép- és nyugat-ázsiai szarmata és avar (ΣG+J+H=19.3%) komponenst.
Naddeo a genetikai markerek és az egyéb kulturális összetevők alapján az alábbi következtetést vonta le:
A genetikai kutatások szerint az R1a1a markerű óeurópai magyarok kirajzottak a Kárpát-medencéből, terjeszkedtek, majd később visszatérve "honfoglalóként" újraegyesültek az őslakosokkal.
Az alábbi térkép összegzi a fenti kutatások során összegyűjtött, az R1a1a, a Pazyryki MtDNS, az N1a1a1, valamint a magyarok kulturális, régészeti, nyelvészeti, művészeti, vallási és antropológiai márkereinek terjedésével kapcsolatos adatokat.
"A magyarokban fellelhető magas I Hg arány (25%...) megerősíti ősi európai eredetüket. Ha az ősmagyarok Közép-Ázsiából eredtek volna vagy hunok lettek volna, a magyarokban soha nem lehetett volna jelen ilyen magas arányban az I Hg!
Magyarországon az N Y-DNS és a TatC hiánya megdönti a Magyar Tudományos Akadémia által képviselt nyelvészeti eredetelméletet, mivel ha az ősmagyarok Hanti-Manysi területről (Jugra) jöttek volna, az N és a TatC sokkal magasabb arányokat mutatna. A magyar géndiagram nem mutat semmiféle kínai vagy mongol (hun) komponenst. A magyarok nem mongolok, hsziungnuk vagy hunok voltak!
KÖVETKEZTETÉS: a honfoglaló népek (szarmaták, avarok és ősmagyarok) Magyarországra gyakorolt genetikai hatása csekély mértékű volt, mert Magyarországon találtak más magyarokat. Az ősmagyar genetika segített fenntartani a helyi R1a1a és R1b arányokat, növelte a G és J arányát, és csökkentette az E1b, I és N arányát Kárpátia honfoglalás előtti magyarjainál, akikhez eljutottak az E1b, I és N komponensek az alatt a két évezred alatt, amíg a honfoglalók Európán kívül tartózkodtak.
A magyarok nem mongolok, jugraiak, türkök vagy finnek voltak (a finnek magyarok voltak!). Pannonici voltak, akik Közép-Ázsiába (Arsi) vándoroltak, és szarmatákként, avarokként és ősmagyarokként tértek haza, akik a Kárpát-medencében maradt székelyekkel és a Pannonicivel keveredtek, így létrehozva a modern magyar identitást."
- véli Naddeo.
Érdekességképpen: a genetikai vizsgálatok (és régészet, és népművészet, stb.) elemzése mellett Michelangelo Naddeo az embertani jellegzetességeknek is utánaeredt, ugyanis kíváncsi volt rá, hogy ha a magyar emberek főbb genetikai markerei Ázsiában is megtalálhatók nyomokban, akkor ezt az antropológiai jegyek is meg kell erősítsék - az őskori magyar kirajzást megerősítendő. Talált is bizonyítékot, méghozzá jelenkori ázsiai felnőttek és gyerekek fényképeit, arcvonásait, hajszínüket elemezve, a mai Afganisztán, Pakisztán, India, Irán, Újgúria, a Tárim-medence területén, akik akár Magyarországon is élhetnének, akár a mi gyerekeink is lehetnének, senkinek nem tűnne fel "ázsiai származásuk" - csak néhány példa:
(Érdekes módon a nyílvánvalóan beavatott (páholytag?) Lőrinc László író három könyvet is szentelt pont ennek a témának (A Nagy Mészárlás, A Kő fiai, Kéz a sziklán), miszerint a "neandervölgyi" emberek nem haltak ki, hanem ma is köztünk élnek, és természetfeletti képességekkel, rendkívül nagy tudással bírnak a kőmegmunkálást, a kövek mozgatását illetően. Természetesen az "ellentábor" írója befeketítve jeleníti meg a felbukkanó neandervölgyieket, akik bosszúvágyuktól fűtve ki akarják írtani a cro-magnon-i embereket... a szokásos ellenmenetelés..)
De magunk is nyomozhatunk magyar rokonok után, ha beütjük a keresőbe mondjuk az Ujgur vagy a Kurd nevet, és leszűrjük képekre, akkor... megdöbbenésünkre kiköpött magyar (igazából kaukázusi típusú) arcokkal fogunk találkozni... az arab vagy a kínai "tenger" között emberek fehér bőrrel, szőke, vörös, barna hajjal, kék, zöld, barna szemmel, (mongoloid vagy szemita arcvonások nélkül).
***
Időközben napvilágot látott a hazai genetikai kutatásokról is egy összefoglalás a Magyar Tudomány c. folyóiratban. Ebben ugyan a szerzők kijelentik, hogy a magyar eredetkérdés a genetika segítségével sem fejthető meg, de a közölt tények ennek ellentmondani látszanak. Néhány idézet:
„A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai... Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006)...”
„A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.”
„Súlyos történeti következtetést készít elő a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb rétegére utaló markerek jelentik..”
„Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetűekből állt.”
„..a Kárpát-medencébe érkező ázsiai eredetű csoportok genetikai lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökkenő tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor első évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredetű népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezők számát...”
***
Dr. Darai Lajos szerint sem a honfoglaláskor érkezett ide az összes ősünk.
"Az Y-kromoszómáink vizsgálati eredményei megerősítik: a Kárpád-medence lakóinak sejti örökítő állománya 73%-ban ős-európai, sőt, 82 %-ban őskőkori. A magyarság a Kárpát-medence és Európa ősnépe. Az európai népek – a jégkorszaki három európai menedéknek megfelelő, három fő mutációsan elkülönült – csoportja egyikének a magyar a fő alkotója, a maga legnagyobb, 60 % M17 (vagy Eu19) haplotípus arányával. Utána jön a lengyel 56,4, az ukrán 54, a macedón 35, a horvát 29,3 és a (cseh)szlovák 26,7%-kal. Bár a szlávok etnikailag közel állnak hozzánk, de mivel a kukutyini műveltségtől északra telepedtek, rajtuk átvonult a kurgán, ők kurganizálódtak, átvették azt a hitvilágot. A szlávok nyelve szinte ragozó (pl. az orosz). Ők alkotják a vonalkerámiás népesség kurganizált részét. Mindez a génmutációkban is megmutatkozik, láttuk: mind tőlünk északra (ukránok, lengyelek), mind délre (horvátok, macedónok). A három mutációs csoport egyike a Közel- Kelet népeit foglalja magában, ide értve a kaukázusi térséget is, a másik csoportba Nyugat-Európa népei tartoznak, míg a harmadik csoportot a Kárpát-medence és környezete jelenti. A Mediterráneum néhány népe közbenső helyet foglal le. E tekintetben a magyarokhoz a legközelebbiek azok a népek, amelyek most is a Kárpát-medence közelségében vannak. Szalagdíszeseink északnyugati terjedése azonban még a germánságban is feldúsította az M17 (Eu19) akkori arányát, amint az indogermán nyelvekkel is van a magyarnak hasonlósága. (A gravetti műveltség a Don környékéről 40000 éve a Turánialföld felé is terjedt, és ezzel az M17 Észak-Indiáig jutott.) Jellemző génjeink a bükki műveltség és a Körös-Tisza-i műveltség emberétől származnak, a Vinča műveltség már csak besegített. Vagyis az újkőkor előtti Kárpát-medencei őslakosság nagyarányú folytonossága máig fennáll, s bár meghatározó, de nem döntő mértékű a sztyeppei sorozatos kimmer, szkíta, dák, szarmata, jazig, hun, avar, árpádi magyar, bolgár türk és ogur utód betelepülők jelenléte."
Érdekes módon a történelemkönyvekben mintha egészen más szerepelne…
***
A Magyarságtudományi Intézet honlapján található Dr. Árkay László monográfok szerint:
"A montreáli McGill Egyetem kiváló professzora Wilder Penfield néhány évvel ezelőtt (1960 előtt!) megbizatást kapott a Rockefeller Alapítványtól, hogy kutassa ki és bizonyítsa be van-e és m e l y i k az a gén/fajta, amely földünkön alapvető gén. Ez lett volna a feladat, amelyre az egyetemi tanár óriási, millió dolláros támogatást kapott. A ki nem mondott, de valódi célja volt a kutatási feladat-adásnak, hogy a szemita gént találják meg mint ilyen felsőbbrendű gént. Egy egész munkacsoport dolgozott rajta. Hosszú évek után meg is találták a keresett gént, de nem egyet. Kettőt! Megállapították eme KETTŐRŐL, hogy ezeket ugyan – akár évszázadokon, generációkon át – el lehet ideiglenesen nyomni, de aztán újra feltörnek, míg például a germán, vagy néger elsenyved, eltűnik. Ezek a megtalált gének évszázadok után is feltörnek: s a kettő üti egymást. Pillanatnyilag az egyik gén a másikat elnyomhatja, össze is házasodhatnak de a 3, 4, 5., generáció után feltör egyikük és kizárólagosan for URALKODNI.
A Wilder Penfield féle kutatócsoport tehát megtalálta ugyan a remélt szemita gént is, de talált egy másik ilyen fölényes gént, amelyiknek nincs neve. Erről a másodikról Penfield professzor azt rögzítette le jelentésében, hogy ennek legtisztább képviselője a Közép-Európában élő és ma m a g y a r n a k nevezett náció, de hozzátette végső tanulmányi jelentésében, hogy földgömbünk öt teljesen szétszórt pontjain ugyancsak megtalálható UGYANEZ a második gén. Eme, – a szemita barát – Rockefeller Alapítvány reményét tönkretevő eredmény következménye volt, hogy az Alapítvány azonnal törölte a támogatását, megtiltotta a jelentés közzétételét és annak kinyomtatását. Erősen kétlem, hogy az valaha is napvilágot lát. „Egy alkalommal kezemben volt ez a zárójelentés. A Bizottság szakértői jelentésében megadott 5 pont „folt””- ezt teszi hozzá Árkay - „egészen misztikusan tökéletesen azonos azzal az öt folttal a földgömbön ahol a pentatonikus ötfokú magyar NÉPZENE létezik.
De most jön még a java! „Baráth Tibor professzor kedves barátommal volt 2-3 éve” folytatja beszámolóját Árkay „egy nem mindennapi telefon beszélgetésem. Ekkor ezeket mondta nekem Tibor”: „ő nem ismeri a népdalt, nem zenész. Van neki egy világtérképe amelyen feltüntette, hol találtak az őskortól kezdve, akármilyen ős magyar, vagy bármilyen más nyelven olvasható, MEGFEJTHETŐ FELIRATOKAT. De bevallja, nem érti, mert a föld öt helyén vannak teljesen szétszóródva.” Erre elkezdtem hegyezni a fülemet. „Melyik öt helyen?” kérdeztem „ Hát” – mondta Tibor „ 1. Magyarországon és Közép Ázsia Ural környékén, de nem a szláv területeken, 2. A Távol Keleten Kinában és Japánban, 3. Közép Afrikában, 4. Az amerikai Indián vidékeken és 5. Skóciában.” Hát majdnem leültem! Ezek a foltok ugyan is hajszálra azonosak a pentatonikus zene 5 nagy foltjával és a Penfield Bizottság féle vércsoport foltokkal!” Ez három egymástól teljesen külön irányból, a népzene kutatás, a népcsoport kutatás és az ősrégészet teréről származó BIZONYÍTÉKOK adatait hozza egy nevezőre!"
Ez a szöveg sok magyarságkutató oldalán megjelent, azonban a forrás kétséges. Habár valóban dolgozott egy Wilder Penfield nevű neurológus a kanadai McGill egyetemen, sajnos azonban a Penfield féle kutatócsoport genetikai kutatási anyaga - ha volt ilyen egyáltalán - elérhetetlen már - nem található meg a forrás. Ennek valóban lehet ez az oka is, hogy: "az Alapítvány azonnal törölte a támogatását, megtiltotta a jelentés közzétételét és annak kinyomtatását." Így csak Dr. Árkay László emlékirataira hagyatkozhatunk e tekintetben, ám a mai genetikai kutatási eredmények fényében mégsem elvetendő, hogy mindez valóban megtörtént, hiszen azóta ismét megtalálták a "fölényes gént". Ez alatt - maguk a genetikusok is - azt értik, hogy a gén elnyomhatatlan, azaz minden keresztezés alól újra meg újra előbukkan. Dr. Czeizel Endre (is) arról ír, hogy a 2000-ben elvégzett un. Semino féle Y kromoszóma vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy a magyar férfiak 60 %-a EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa leszármazottja.
Kétoldalt befont hajú öreg magyar (Apátipuszta, Tolna megye, XIX. sz. vége)
Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar Néprajz, Corvina K., Bp. 1979.
Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar Néprajz, Corvina K., Bp. 1979.
***
Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. elképesztően alapos munkájában rendkívül részletesen kielemzik a Semino féle genetikai kutatási anyagot, javítva a benne lévő tévedéseket, és ezek alapján levonják a következtetéseket.
"A magyar őstörténeti kutatásban igen régóta létezik bizonyos szárnyalás az ázsiai uralkodói rétegeket és népáramlásokat illetően, hiszen, mint mondják, keletről jön a fény, keleten kél a Nap. Ezek az egyoldalú törekvések azonban valójában igen sovány valóbani eredményekre épülnek, inkább feltételezések, érdekek és meghatározott hagyományos minták mentén születtek, illetve tartják fenn magukat — ma már akadályozva valóságos többágú őstörténetünk legfontosabb összetevőinek bemutatását és további, részletes feltárását. Hiszen nem tehetjük meg, hogy csupán az avar-hun-szkíta-méd-sumér eurázsiai magyar folytonosság, és
valamiféle 'magasabb rendűség' szempontjából kutassuk őstörténetünket.
Büntetlenül nem ragadhatunk ki egyes mozzanatokat őstörténetünk
egészéből, hogy az egész helyére állítsuk. Nem azonosíthatunk egész népeket bizonyos vezető rétegükkel, vezéreikkel. Nem keverhetjük az időrendet, nem emelhetünk ki késői mozzanatokat, nem vetíthetünk vissza a régmúltba késői állapotokat. Amire egyébként nincs is semmi szükség, hiszen éppen elég kiválóan értékes
sajátosságunk látszik meglenni mibennünk a legrégebbi múlt óta. Nem
lehet a feladatunk az sem, hogy valamilyen dicső múltat keressünk
magunknak, amikor az egész emberiség számára egyedülállóan fontos múltunknak az egésze. Azzal igen sokat ártanánk magunknak, mert az igazság fog előbb-utóbb diadalmaskodni az őstörténetben is, ráadásul a valódi őstörténetünk egy időtől visszafelé már egyedül alkotja az emberiség ősmúltját. Ebből kiragadni késői részleteket, nem lenne helyes, ha egyszer minden késői fejlemény levezethető korábbi őstörténetünkből. Ami nem vezethető le, amire nincs adatunk, azt a késői fejleményt még akkor sem kell összekötni őstörténetünkkel, ha sok a hasonlóság, ha eltagadhatatlanul közelinek látszik a kapcsolat."
*
"Most mindenki Eurázsiázik és hunokat kerget Indiáig. Ráadásul szinte egyetlen esélyünk, hogy megmentsük őstörténetünket, ha a Semino-csoport eredményeivel megerősítjük népünk, nyelvünk, műveltségünk Kárpát-medencei ősidőkből való folytonosságát, mert különben minden régiségünket el fognak tulajdonítani mások. (Seminoék is indoeurópaiakat és szlávokat emlegetnek olyan időkből, amikor azok még nem is léteztek.) Érthetően levezettük, hogy azért lehet 82 százalékos az őskőkori génállomány arányunk nekünk magyaroknak, mert közeli és még a távolabbi szomszédságból is ilyenek költöztek be ide, mint mi, amikor idemenekültek a természeti katasztrófa elől, vagy behajtották őket a fegyveres hódító rendcsinálók. Ebben a folyamatban világos, hogy az oroszokkal jöttek a legkevesebben (a moszkoviták), nem is volt átütő sikerük. Vitathatatlan, hogy foglalkoznunk kell az Árpád-ház elődeivel, sőt Attila hunjaival is, mert ők itt hatalmat szerveztek pár száz évre. Teret kell adnunk többágú őstörténetünk összetevői eredete pontosításának is, ami nem jelent semmiféle nyelvrokonságot (sumér-magyar, magyar-török, stb) és más egyéb népleszármazást. Főként azt nem jelenti, hogy büszkének kellene lennünk a mongolokra, akik ádáz módon felgyújtották, lerombolták országunkat. Utódaik tovább rombolták hatalmi testvéreinket a Kaukázusban, de Moszkvát meghagyták, amivel későbbre nyakunkba ültették a pánszlávizmust. Ilyen mély tehát az ellentét, a tudományos ellentét kifutását tekintve azok között, akik nem a Kárpát-medencéből indulnak ki, ha rólunk van szó, s azok között, akik igen. Semmiféle erő nem tántoríthat el ezért attól, hogy tudományos eszközökkel lefolytassuk a szabad kutatást és vitát erről, és következtetéseket tegyünk. Ha nem mi, majd jönnek mások, és megteszik. Ez a kialakult jellegzetesség mint nehézség jól megmutatja a forrását azon súrlódásnak, amitől sokan szenvedünk minden oldalon. Bízzunk hát egymásban és tudományunkban, ez maga a magyarságunk és a barátságunk. Ha ez érvényesülhet a földön, akkor nekünk végül mindenki magyarnak számít majd. Ha nem, akkor a végén már ember se marad."
***
A fenti úttörő genetikai kutatási eredmények - Semino, 2000 és Battaglia, 2008 vizsgálatok - összefoglalásaként kijelenthető, hogy genetikai összetétele alapján a magyarság az uralkodó akadémiai állásponttal ellentétben nem uráli/"ugor" eredetű, hanem:
- M173 - R1b (EU18) = 13-15%
- M17 - R1a (EU19)= 56-60%
- M35 - E1b (EU4) = 7,5-9%
- M170 - I (EU7) = 11-14%
A magyarokban a távol-keleti (M9) gének szinte nincsenek jelen, és nincsen bennünk az M9-ből eredő, a ’finnugorokra’ jellemző TAT mutáció sem.
Két megjegyzés a genetikai fejezethez:
1. A "másik oldal" is rendesen elkezdte az aknamunkát a genetikai fronton. A 2000-es Semino kutatás még őszinte volt, és meglephette őket a magyarokra vonatkozó eredmény. A későbbi 2008-as Battaglia féle géntérképezés még ezt a vonalat vitte tovább és meg is erősítette a magyarok őseurópai eredetét (57%-ban). Aztán az ezutáni mérések már egyre kevesebb és kevesebb európai gént mutattak ki a magyarokban, és inkább keletinek, indiainak, sztyeppeinek, meg mediterránnak soroltak be, de jó nagy keveredéssel, és az őseurópai gént a magyarokban már csak kb. 20%-ra mérik (de még mindig ez a legerősebb összetevő). Úgy tűnik tehát, hogy elkezdődött a ködösítés, hiszen adatok tengere van már a genetikusoknál, de ugye egyáltalán nem mindegy, hogy honnan vesznek mintát! Ha mondjuk egy nemzetközi felmérésbe a magyarországi kutatók 100 Budapesti belvárosi vérmintát küldenek be (arab, zsidó, kínai, stb.) emberektől levéve, akkor nyílván nem lesz az az eredmény, amit még az első genetikai térképészek találtak pl. a Mátrai zsákfalvakban. Gyaníthatóan a kevés őseurópai géneket kimutató mérési eredményekhez nem az Őrség, a Bakony, a Bükk, Erdély, az Alföld stb. környéki falukból vettek mintát... A városok ma már nagyon multikultik, egyértelmű hogy falukból lehetne venni hiteles mintát a magyarságról. Erős a gyanú, hogy az összezavarás miatt készülnek új és új felmérések, valószínűleg hátsó szándékkal, a mintákkal manipulálva, az első két, a magyarokra vonatkozóan még jelentős kutatási eredményeket meghalványítandó. Itt össze van szedve jó néhány referencia munka eredménye: http://www.khazaria.com/
2. A Földön élő 7 milliárd emberből néhány ezer mintavételezés nyílvánvalóan nem tud pontos képet adni egyik populációról sem, de azért a főbb irányokat ezek a vizsgálatok már ki tudják jelölni. Ráadásul vannak olyan intézmények, ahol bárki elvégezheti az apai ágú Y-kromoszóma, és az anyai ágú MtDNS "összetételének" vizsgálatát vérminta alapján (igaz jó drágán..), - ezen intézmények adatbázisokban gyűjtik ezeket a metaadatokat, amivel tisztul az összkép.
Ezen az oldalon rengeteg adat kezd összegyűlni Európa genetikai eredetét illetően, meg lehet nézni szép térképeken és ábrákon a különböző férfi (Y-DNS) és női (mtDNS) genetikai leágazásokat, de óvatosan kell ezeket is kezelni, mert nagyon érződik a szövegeken az "indoeurópai" történetírás szellemisége:
https://www.eupedia.com/europe/origins_haplogroups_europe.shtml
Az úttörő munkák ismertetése után nézzük az újabb genetikai kutatásokat!
***
A legfrissebb (2017-es) genetikai eredmények
Y-DNS (apai ág)
A Semino és a Battaglia vizsgálatok közlése óta sokkal több egyénből van adat, ami árnyalta a képet, pl. az M17-R1a (EU-19) nem a magyarokban leggyakoribb, hanem a lengyelekben, ukránokban, nálunk olyan ~30%-os.
Forrás: https://www.eupedia.com/europe/Haplogroup_R1a_Y-DNA.shtml
Az Y kromoszómás leszármazási fa is sokkal nagyobb felbontású lett, hisz Seminoéké volt az első úttörő adatsor és ők állították fel az első Y leszármazási fát. Ma már tudjuk, hogy az R1a nagyszámú alágra bomlik, és ezek más-más elterjedettségűek.
Az EU-19 (M17-R1a) egy széles elterjedtségű csoport, egész Eurázsiában, nem itt keletkezett, hanem vélhetően Szibériában (vagy Indiában), önmagában nem informatív. Ma a genetikusok lehetőleg teljes genom szekvenciákkal dolgoznak, de ha Y kromoszómával vagy mtDNS-el akkor is lehetőleg minél több szekvencia megismerésére törekszenek. A helyre-nem-álló szakasz vizsgálata éppen a keveredés adta vegyüléki homályt iktatja ki, azért nagyszerű vizsgálati mód. Az Y kromoszóma pedig messze több adattal bír, mint az mtDNS. Ezen nem lehet változtatni.
Egyszóval a genetikai vizsgálati módszer és adatbázis hatalmasat változott, és az áttörés elkezdődött, a genetika 10 éven belül mindent le fog tenni az asztalra amit a módszer megenged. Ehhez az összes korábbi korokból és kultúrákból kell nagy felbontású vizsgálatot csinálni. A legnagyobb felbontást a teljes genom szekvenálás adja, ami mintánként jelenleg még nagyon drága, azonban ezek a munkák is elkezdődtek. Meg lehet majd mondani pl., hogy az avarkorban hányféle származású népességgel számolhatunk, azok honnan jöttek, kivel vannak leszármazási viszonyban.
A Közép- és Kelet-Európa emberére leginkább az R1a-Z283 alág a jellemző.
Az Eupedia 2017-es adatai alapján a magyarság genetikai összetétele az alábbi:
- R1a haplocsoport: 29,5%
"Az R1a egy nagyon elterjedt csoport. Az Eupedia genetikai forrásai szerint az R* haplocsoport Észak-Ázsiában, közvetlenül az utolsó hidegmaximum előtt alakult ki (26.500-19.000 évvel ezelőtt). Ezt a haplocsoportot az Altáji régióban, Dél-Közép-Szibériában az úgynevezett "Mal'ta fiú" 24 ezer éves maradványaiban azonosítják jelenleg. Ez az egyén olyan mamutvadászok törzséhez tartozott, akik Szibériában és Európa egyes részeiben a paleolitikum alatt jártak. Összességében úgy tűnik ez a paleolitikus népesség leginkább átvitte a génjeit az európai és dél-ázsiai modern populációkba, a két régiónak, ahol napjainkban is a leggyakoribb az R haplocsoport (az R1b Nyugat-Európában, az R1a Kelet-Európában, Közép- és Dél- Ázsiában, és az R2 Dél-Ázsiában).
Az R1 * haplocsoportot alkotó mutációk sorozata valószínűleg az utolsó glaciális maximum alatt vagy azt követően következett be. Az R1a származási helyéről kevés biztosat tudni jelenleg. Egyesek úgy gondolják, hogy a Balkánon, Pakisztán és Északnyugat-India környékén keletkeztek, a nagyobb genetikai diverzitás miatt ezekben a régiókban. A sokféleség azonban más tényezőkkel magyarázható. A Balkán pl. 5000 évnyi migrációt szenvedett el az eurázsiai sztyeppektől, melyek mindegyike új R1a fajtákat hozott. Dél-Ázsiában sokkal nagyobb népesség volt az elmúlt legalább 10.000 évben, mint a világ bármely más részén (alkalmanként Kína egyenrangú) és a nagyobb népesség több genetikai sokféleséget hoz. Az R1a legvalószínűbb származási helye Közép-Ázsia vagy Dél-Oroszország / Szibéria.
Onnan az R1a közvetlenül Kelet-Európába (Európai Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország), vagy elsőként Dél-Közép-Ázsián és Iránon keresztül vándorolhatott. Ebben az utóbbi esetben az R1a átlépte volna a Kaukázust a neolitikumban, az R1b mellett, hogy a Pontic-Kaszpi-sztyeppén telepedjen le. E régiókból származó ősi Y-DNS hiányában a késő paleolitikus migrációt támogató legjobb bizonyíték Iránban az R1a nagyon régi alágai (pl. M420) jelenléte a régióban, nevezetesen a Zagros-hegységben. Azonban ezek a minták csak a régió összes R1a töredékét alkotják, és ugyanúgy képviselhetik a kelet-európai vadászó-gyűjtögetők leszármazottait is, akik más R1a törzsektől elágazódtak és átkerültek az Északi-Kaukázusból bármikor 20 000 és 8000 évvel ezelőtt. A harmadik lehetőség az, hogy az R1a törzsek ketté szakadtak Kazahsztánban a késő paleolitikum alatt, egy csoport költözött Kelet-Európába, míg a másik dél felé Irán felé költözött."
- R1b haplocsoport: 18,5%
"Az R1b legrégibb formáit (M343, P25, L389) nagyon alacsony frekvenciákon találják Nyugat-Európától Indiáig, ezen a hatalmas területen, ahol a jégkorszakban a nomád R1b vadászó-gyűjtögetők járhattak. Az R1b1 (R1b1a, R1b1b, R1b1c) három fő ága úgy tűnik a Közel-Keletről származik. A déli ág, az R1b1c (V88), elsősorban a Levantban és Afrikában található. Az északi ág, az R1b1a (P297) úgy tűnik, hogy a Kaukázus, Kelet-Anatólia vagy északi Mezopotámia körül alakult ki, majd átlépte a Kaukázust, ahonnan Európa és Közép-Ázsia felé terjedt. Az R1b1b (M335) csak Anatóliában található meg.
Azt feltételezik, hogy az R1b törzsek a mamut vadászokból származtak, később a mamutok kihalása után mintegy 10,500 évvel ezelőtt Észak-Mezopotámiában elsőként megszelídítették a szarvasmarhát. A szarvasmarha pásztorok valószínűleg nomád vagy félnomád életvitelt tartottak fenn, míg a Termékeny Félholdon (feltételezhetően az E1b1b, G és T haplocsoportok által képviselt) más emberek telepedtek le a föld megművelésére és kisebb háziállat tartására."
(A genetikusok innentől Marija Gimbutas régésznő elméletének nyomvonalán haladnak tovább, amikor az R1b ág feltételezett történetét vázolják, amivel viszont rengeteg probléma van, azonban ezt nem itt fejtjük ki, hanem a régészeti fejezetben - a szerk.)
"A Jamna-korszak (Kr.e. 3500-2500) a legfontosabb az indoeurópai kultúra és társadalom megteremtésében."
(a genetikusok - pontosabban M. Gimbutas szerint - innen indulnak útjára a dicsőséges hódító hullámok, azaz a "proto-indoeurópai" kurgánok népének inváziója Európa földművelő társadalmai ellen, melynek következtében elüldözik pl. a Kárpát-medencei vonaldíszeseket, és létrejönnek az indoeurópai népek, úgy mint pl. kelták, germánok, stb. - itt most nem folytatjuk ennek ismertetését, mert nem értünk egyet sem az idejétmúlt szellemiségével, sem az érveivel, lásd régészeti összefoglaló "kurgán" polémia - a szerk.)
Annyit mindenképp érdemes megjegyezni a fenti genetikai feltételezésekből, hogy a magyarokban is komoly arányban megtalálható, de Nyugat-Európában főként jellemző R1b ág vélhetően bronzkori és Közel-Keleti, Kaukázus-Mezopotámiai eredetű - ez még fontos lesz a régészetnél.
Érdekes módon mind a két ág, az R1a és az R1b is az M173 leágazása, amit korábban az őseurópai "aurignaci" génnek feltételeztek.
(forrás: Battaglia, 2008)
Azonban ma már úgy tudjuk, hogy az M170 - I haplocsoport az őseurópai "aurignaci" gén egyike (lásd később).
- I2a haplocsoport: 16%
"A genetikusok úgy gondolják, hogy az I2 haplocsoport (M438 / P215 / S31) eredetileg a késői paleolitikumban keletkezett, a legutolsó hidegmaximum idején, amely kb. 26.500 és 19.000 évvel ezelőtt volt. Az I2 valószínűleg Nyugat-Európában jelent meg, bár pontos származási helyét nem lehet meghatározni, mivel a paleolitikus európaiak nomád vadászó-gyűjtők voltak.
A különböző, 2014 és 2016 között végzett régi DNS-vizsgálatok azt mutatták, hogy az összes mezolitikus európai vonal elnyelte a neolitikus gazdák hullámát. Mégis, az I2a a legelterjedtebbek közé tartozott, a vizsgált 69 neolitikus Y-DNS minta 16%-a. Ez a második leggyakoribb apai ág a G2a után az anatóliai földművesek eredeti vonalában. Az I2a1 különösen jól fejlődött a Kőrös-Starčevo kultúrában (Kr.e. 6000-4500) Délkelet-Európában, ahol még ma is az egyik legfontosabb férfi vonal, a mai szláv népekben is jelentős arányú."
Az I2a tehát az újkőkori anatóliai földműves telepesekkel érkezhetett a Kárpát-medencébe, a Kőrös-Starčevo műveltség embere.
- I1 haplocsoport: 8,5%
"Az "I" a legrégebbi jelentős haplocsoport Európában és minden bizonnyal az egyetlen, amely itt keletkezett. A IJ haplocsoport közel 35 000 évvel ezelőtt érkezhetett a Közel-Keletről Európába, majd hamarosan I haplocsoportra alakult át. Az ősi DNS-vizsgálat megerősítette, hogy az Aurignaci időszakban az első Homo sapiens (45.000-től 28.000 évvel ezelőtt) kolonizálja Európát, a CT, C1a, C1b, F és I haplocsoportok közé tartozott.
Becslések szerint az I1 ág 27.000 évvel ezelőtt vált ketté az I haplocsoport többi részétől. Még nem tisztázott, hogy az I1 ág Európa melyik részéről származott, vannak akik szerint az I1 elszigetelten fejlődött Skandináviában a késő felső paleolitikus (őskőkori) és mezolitikus (átmeneti kőkori) korszakokban, amikor a dél-európai vadászó-gyűjtők benépesítették a földrész északi felét az utolsó hidegmaximum idején. A legrégebbi igazolt bizonyíték a skandináv posztglaciális (eljegesedés utáni) letelepedésről Kr.e. 11.000-ből származik az Ahrensburg-kultúra megjelenésével. Azonban a mezolitikus Svédországból származó öt Y-DNS minta (Kr.e 5800-5000) mindegyike már az I2 haplocsoporthoz tartozott."
Az I1 alág skandináviai eredetét cáfolni látszik az a tény, hogy egyrészt a késő paleolitikumi vadászok délről-északra haladva népesítették be Észak-Európát, másrészt "az I1 haplocsoport legkorábbi jele, egy korai neolitikus Y-DNS minta Nyugat-Magyarországról származik! (Szécsényi-Nagy és mások (2014)), a korai vonaldíszes kerámia kultúrából, amely később az új mezőgazdasági életmódot Lengyelország, Németország és Nyugat-Európa nagy részében elterjesztette. Ez azt jelenti, hogy az I1 haplocsoport Közép-Európában, a Kárpát-medencében volt jelen a neolitikus terjeszkedés idején. Úgy tűnik, hogy az északi vonaldíszes kerámia lakosságának alapító hatása az I1 családok hirtelen robbanásához vezetett, talán részben a közép-európai terep és állatvilág jobb ismereteinek köszönhetően. Az I1 később Észak-Németországból Skandináviába terjedt."
A fenti két haplocsoport, az I1 és az I2a azért nagyon fontos, mert ezek az Európai civilizáció valódi alapítói az újkőkorban, minden műveltség tőlük ered, és mind a kettő kapcsolatban áll a Kárpát-medencével, az egyiknek (I1) valószínűleg eredethelyszíne, a másiknak (I2a) egyik "végállomása". Az újkőkori régészeti fejezetben látni fogjuk, hogy e két génjelzővel fémjelzett kultúrának, a vonaldíszes kerámia műveltségnek és a Kőrös-Starčevo kultúrának milyen jelentős hatása volt egymásra, valamint a későbbi Európai műveltségekre. A mai magyarságban e két genetikai vonal összesen mintegy ~25%-os részarányú, tehát komoly eredetforrás!
Érdekességképpen mind a két vonal az ősi M170 ágból ered.
(forrás: Battaglia, 2008)
- J2 haplocsoport: 6,5%
Anatóliai, Kaukázusi eredetű, újkőkori bevándorlókkal érkezhetett, számunkra fontos, hogy a Kr.e. 5000 körüli Dunántúli Lengyeli műveltségből van minta.
- E1b1b haplocsoport: 8%
A korábbi munkákban csak YAP M35 vonalként szereplő, annak egyik alága, szintén Közel-Keleti eredetű, vélhetően a Natúf-kultúrából, az újkőkori földművesek bevándorlásával jelenhetett meg, de leginkább a dél-európai Cardium kerámia kultúra népessége lett. Ma is Dél-Európára és a Mediterrániumra, valamint Észak-Afrikára jellemző gén.
- a "finnugor" népekre jellemző N1c haplocsoport pedig 0,5%...
"Az N1c az N haplocsoport nyugati kiterjedését jelenti, amely egész Távol-Keleten megtalálható (Kínában, Koreában, Japánban), Mongóliában és Szibériában, különösen az észak-szibériai uráli népek körében. Úgy vélik, hogy az N haplocsoport Indokínából vagy Dél-Kínából származik, körülbelül 15-20 ezer évvel ezelőttről. Az N1c1 haplocsoport szorosan kapcsolódik az uráli népekhez, amiket a következő családokba osztanak:
- Szamojéd
- Finnugor - Finn-permi (finn, karéliai, észt, stb.) Permic (Komi, Udmurt) Saami (Saami) Volgai (Mari, Mordvin) ugor (Obi-Ugor (Khanty, Mansi)" - ez utóbbiba sorolnak minket magyarokat is, de ez teljességgel idejétmúlt, sőt hamis állítás.
***
Az Árpád-ház Y-DNS-e
Érdekes adalék, hogy egy friss hazai vezetésű nemzetközi kutatás szerint az Árpád-ház férfiágú örökítője szintén az R1a haplocsoportba tartozik.
"Csontmaradványaiból azonosították III. Béla magyar király genetikai profilját, ez pedig gyakorlatilag azt is jelenti, hogy megvan az Árpád-házi dinasztia DNS-e. Az Országos Onkológiai Intézet vezetésével működő nemzetközi kutatócsoport eredménye fontos és izgalmas. 2013-ban kezdték feltárni a Mátyás-templomban lévő uralkodói sírokat, abban a reményben, hogy a maradványokból azonosíthatják az Árpád-házi dinasztia genetikai markereit is. Ez az elmúlt egy-két évtized genetikai forradalmának köszönhetően vált reális ambícióvá: ma ahhoz hasonló ütemben fejlődik a génszekvenálás technológiája, mint a számítógépek számítási kapacitása, és a kutatás is sokkal olcsóbb lett. A maiak mellett ez óriási lehetőség a régészeti minták elemzésében is. Az ezzel foglalkozó archeogenetika ma rendkívül ígéretes tudományág, eredményei sokak szerint újraírhatnak több történettudományi tézist is.
A később a Mátyás-templomba került uralkodói sír a genetikai elemzés szempontjából is különleges jelentőségű, hiszen erről biztosan tudható, hogy Árpád-házi uralkodó maradványait rejti. Igaz, azzal kapcsolatban, hogy melyik uralkodóét, nincs teljes konszenzus. Bár a történészek többsége valóban III. Bélaként azonosítja, felmerült, hogy Könyves Kálmán teste is lehet a sírban. A XIX. században ezt a lehetőséget csak azért zárták ki, mert a krónikák hagyománya szerint Kálmán púpos volt és sánta – ma már azonban inkább úgy gondolják, hogy a testi fogyatékosságot csak azért terjesztették Kálmánról, hogy ellenlábasai ezzel is dehonesztálják a király emlékét.
A Mátyás-templomban lévő királyi sír azonban ettől függetlenül egyedi; ezen kívül csak a Szent Jobb, Salamon király sírköve és a feltehetően I. Andrástól származó tihanyi csontok maradtak meg fizikailag a magyar királyokból. A mostani archeogenetikai vizsgálat legérdekesebb része ezért a Mátyás-templomban lévő királysír és a mellette lévő királynéi sír genetikai elemzéséről szólt, eleve azzal a céllal, hogy ebből azonosítani lehet az Árpád-ház genetikai típusát. Ehhez a kulcs az Y-kromoszóma vizsgálata, ez ugyanis csak apai ágon öröklődik, vagyis – minimális változásoktól eltekintve – elvileg azonosnak kell lennie Álmos apai ágú őseitől Istvánon át a későbbi Árpád-háziakig (ez még akkor is így lenne, ha tényleg nem III. Béla, hanem a dinasztia egy másik uralkodója lenne a sírban).
Bár a régészeti minták genetikai elemzése sokkal nehezebb, mint a mai, úgynevezett recens mintáké, hiszen a sok évszázados csontmaradványokban a DNS általában sérült, abból csak rövidebb szakaszokat lehet azonosítani, a kutatók szerint ez most sikerült. A mintákat részben az Országos Onkológiai Intézetben, részben a nemzetközi mezőnyben is erősnek számító göttingeni laborban vizsgálták, és állításuk szerint az eredmény egyértelmű:
megtalálták az Árpád-házi dinasztia férfiágának Y-haplotípusát: az R1a haplotípust.
A kutatási eredmény először az Archaeological and Anthropological Sciences nemzetközi szakfolyóiratban jelent meg, most pedig minderről a Magyar Időkben beszélt az Onkológiai Intézetet vezető Kásler Miklós. Az igazgató szerint „az eredmények megkérdőjelezhetetlenek”: egyértelmű, hogy sikeresen definiálták III. Béla király apai ági profilját, amely „hivatkozásként szolgálhat az Árpád-dinasztia további maradványainak és vitatott élő leszármazottainak azonosításához”. az, hogy a királyi maradvány az R1a haplocsoportba tartozik, „azt jelenti, hogy az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek”. - nyilatkozta az Onkológiai Intézetet vezető Kásler Miklós."
(forrás: https://index.hu/tudomany/2018/02/21/arpad-haz_dns_genetika_kasler_miklos_finnugor/)
***
Tehát a 2000-es Semino és a későbbi vizsgálatok óta ugyan sokat finomodott az európai népesség genetikai feltérképezése, de ettől függetlenül a 2017-es összesített genetikai adatok alapján a jelenkori magyarság főbb genetikai jelzői továbbra sem finnugor/uráli eredetet tükröznek, hanem az alábbi gyökerekből eredünk:
- ~45 ezer éves őskőkori "aurignaci" paleolit vadászó-gyűjtögető európaiaktól, ebből az M170-I1 máig fennmaradt ág (8,5%)
- ~30 ezer éves késő kőkori "gravetti" vadászó-gyűjtögető eurázsiaiaktól, M173-M17-R1a, ez a máig fennmaradt legjellemzőbb haplocsoport (30%)
- ~8000-6000 éve az újkőkorban a Közel-Keletről idetelepült földművelőktől:
- M170 I2a, a Kőrös-Starčevo műveltség embere (ma 16%)
- YAP M35 - E1b, mediterrán embertípus (ma 8%)
- J2, anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%)
- a bronzkori és vaskori keleti betelepülések emberei (kurgánok, szkíták, kelták) M173-R1b (ma 18,5%) a többség továbbment Nyugat-Európába (ahol ma a legjellemzőbb)
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~87%-a)! Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontic-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
- Ehhez jönnek a későbbi további keleti (sztyeppei és közel-keleti) beáramlások miatti csekély felülrétegződések vagy génrokon betelepülések; szarmaták, jászok, dákok, némi távol-keleti gén (N1c) beáramlás a hunokkal (ez később feloldódik a helyi őslakosságban), avarok, griffes-indások, Árpádék honfoglalása: többnyire R1a+R1b jelzők a keleti szomszédból.
Ez tehát a magyarság genetikai származása, ami illeszkedik a régészeti adatokhoz.
***
mtDNS (anyai ág)
Az Y-kromoszóma leágazás után nézzük az anyai ágat! A fentieket erősítik meg a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszéke és más csoportok által közzétett tanulmányok, amelyben az anyai ágat (mtDNS) vizsgálták.
Szegedi genetikusok honfoglaláskori leletek vizsgálata alapján azt állítják, hogy a jelenkori magyar népesség genetikáját illetően európai, nagy része egy újkőkor-bronzkori ősi európai rétegben keresendő, s a DNS-ünk mindössze 4%-a jelzi az ázsiai eredetet. A honfoglaló magyarokban még 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtak. Abból, hogy ma csupán 4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához.
Ráadásul azt is feltételezik, hogy nem a honfoglalók, hanem az itt élő avarkori népesség beszélte a magyar nyelvet, amit a kislétszámú "honfoglaló" betelepülő is átvett.
A szegedi kutatók más csoportokkal összefogva két tudományos cikkben foglalták össze az eredményeiket:
https://www.biorxiv.org/content/early/2018/01/19/250688
A kutatócsoport honfoglalás-kori - jellemzően X. századi - 8 különböző temetőből vett 102 db DNS minta, valamint 272 jelenkori magyartól vett DNS minta alapján, illetve sok korábbi genetikai kutatás adatai alapján állították fel modelljüket elsősorban a honfoglaló magyarság genetikai eredetét illetően összevetve a jelenlegi magyarság genetikai összetételével. A munkát egy teljes hosszúságú mtDNS szekvencia (tehát anyai-ágú leszármazás) adatbázis felállításával kezdték a legkorábbi honfoglalás-kori sírokból vett mintákból. A teljes hosszúságú mitogenomák az anyai populáció történetének leginkább informatív forrása, mivel néhány alcsoportnak nagyon megkülönböztető földrajzi eloszlása van. Elsősorban a honfoglalók genetikai feltérképezése volt a tanulmány célja, ám emellett megállapították azt is, hogy a jelenkori magyarság genetikailag nagyon közel áll az európai szomszédaihoz, és csupán 3-5%-ban tartalmaz kelet-ázsiai génjelzőket.
A nagy felbontású genom szekvenálás adatai alapján kiderült, hogy a jelenkori magyarságban lévő ~4% körüli kelet-ázsiai génállomány az I. évezred során került a Kárpát-medencébe, a hunok, onogur-burgárok, avarok, és az Árpád-fele "honfoglalók" által az Ázsiai sztyeppéről. Tehát a "honfoglalók" genetikai öröksége határozottan jelen van a modern magyarságban, ám a rendelkezésre álló adatok jelzése alapján ez kevesebb, mint 1/10-ede a jelenkori magyar génállománynak. Ez a genetikai "hígulás" a "hódítások" (népvándorlások) idején kezdődhetett, és mindez jelzi azt is, hogy a "maradék" 9/10, a Kárpát-medence korabeli helyi lakosságának nagysága jócskán meghaladta a hódítókét. A régészeti adatok szintén megkülönböztetik a hódítókat az Árpád-kori helyi népességtől. A régészeti kutatások szerint az Avar és a Honfoglalás-kori Kárpát-medence lakosságának összetétele különböző, egymástól eltérő volt a bevándorló népek miatt, kik az V. és IX. század között több hullámban érkeztek ide, és akik a kutatók véleménye szerint összekeveredtek az őshonos népességgel - akikről még mindig nem áll rendelkezésre elegendő genetikai adat a bronz- és a honfoglalás-kor idejéből.
az
oszlopok magyarázata balról kezdve: jelenkori magyarság - honfoglalók
jelen tanulmány szerint - honfoglalók korábbi tanulmányok alapján -
európai szkíták - ázsiai szkíták - hsziungnu (ázsiai hunok.
A fenti összehasonlító ábra mutatja a mai és az ősi népesség főbb haplocsoportjainak eloszlását:
- a mai magyarságban (bal szélső oszlop) anyai ágon legnagyobb arányban lévő H haplocsoport (kék) a Kaukázusban
kifejlődött modern embertípust jelöli (mely az utolsó jégkorszak vége
előtt, 30.000 éve keveredhetett a Kárpát-medencei "aurignaci" emberekkel,
és népesítette be a "gravetti korban" Eurázsiát),
- az U5 haplocsoport (lila) szintén nagyon ősi, 35-50.000 éves európai cromagnoni ősöktől eredhet, a gravetti kultúrához köthető.
- a T2 haplocsoport (sötétzöld) pedig a Kelet-Mediterráneum és Anatólia vidékéről származhat (vélhetően az újkőkori Kőrös? Vinca? műveltséggel érkezik a Kárpát-medencébe)
- a J csoport (rózsaszín) szintén Közel-keleti, (másképpen: "Délnyugat-Ázsiai") Mezopotámiai eredetű lehet.
A belső ázsiai géneket a zárójeles csoportok jelzik. A jelenkori magyarságban nagyon kicsi az ázsiai összetevő (~4%), mutatva a honfoglalók csekély genetikai hozzájárulását a Kárpát-medencei magyarsághoz. Ennél még a legősibb aurignaci mt-haplocsoportok (M, R, N, U2) összesített aránya is magasabb (~10%!). A
kutatók tehát nem találtak túl nagyarányú genetikai kapcsolatot a
finnugor népcsoportokkal, mindazonáltal a genetikai összetevők terén van
némi kapcsolat a honfoglalók valamint a finn és a balti emberek között,
viszont a mansi és kanti emberekkel nincs. A honfoglalók és a finnugor
emberek között meglévő kelet-ázsiai összetevő valószínűleg nem közvetlen
kapcsolatra utal.A magyarság honfoglaló mtDNS adatait tekintve összefoglalásul kijelenthető, hogy a honfoglalók mintáiból kinyert nagy felbontású genetikai adatok egy meglehetősen összetett genetikai történetet tükröznek, ami az ázsiai sztyeppén, hosszú ideig tartó keveredésnek köszönhető. A honfoglaló csoportok által Európába hozott keleti haplocsoportok leszármazási fái vélhetően Hsziungnu és ázsiai szkíta ősanyáktól származhatnak. A Pontic-Kaszpi sztyeppén (mostani Ukrajna - Kaszpi területen) élő ázsiai nomádok beleolvadtak a srubnaya (gerendavázas műveltség) leszármazottjaiba, és ez a kevert népesség lehet az alapja számos középkori Pontic nomád csoportnak, köztük a Honfoglalóknak. Őseik minden bizonnyal az európai hun birodalom részét képezték, valamint a következő avar és bolgár birodalomnak is, és amikor hatalomra kerültek, valószínűleg beépítették az európai hun maradványokat. A genetikai adataik támogatják a Hun-Honfoglaló kapcsolatot, amely a történelmi-kulturális magyar hun hagyomány alapja lehetett. Ennek következtében adataink közvetett genetikai bizonyítékot szolgáltatnak az európai hunok eddig vitatott Hsziungnu eredetéhez is.
Az alábbi ábra szemlélteti a honfoglalók feltételezett eredetét és útját:
A kék vonal jelzi az eurázsiai sztyeppe területét, ahonnan a honfoglalók feltételezhető ősei találhatók. A sárga terület jelzi a Hsziungnu Birodalom (ázsiai hunok) legnagyobb kiterjedését, ahonnan a kelet-ázsiai leszármazási vonal ered. A zöld területek jelzik az európai és ázsiai szkíták eddig megtalált maradványait, a rózsaszín pedig a pre-kimmerek vagy elő-szkíták területét. A Hsziungnu területről kivándorlók minden bizonnyal beleolvadtak ez utóbbi csoportok leszármazottjaiba, és így kerülhettek kelet-ázsiai gének a honfoglalók által a Kárpát-medencébe. A magyarokban lévő kelet-ázsiai 4%-os genetikai összetevő nem képviseli a teljes honfoglaló népességet, és arra utal, hogy a honfoglalók létszáma kevesebb volt, mint azt korábban feltételezték. A hódítók nagy genetikai sokfélesége, amely több etnikai forrásból ered és viszonylag alacsony arányban járult hozzá, nem tartós hatással a magyar etnogenezisre, kétségeket vet fel a tekintetben, hogy a magyar nyelv a honfoglalóktól ered. Még ha a genetikai minták elsősorban a Honfoglaló elitet reprezentálják is, az "elit dominancia" nyelvi hipotézise úgy tűnik ellentmondásos, amikor azt feltételezi, hogy ugyanaz a török elit először nyelvi módon nyelvi szempontból asszimilálta a finnugor csoportokat, majd asszimilálta a Kárpát-medence helyi lakosait.
A Kárpát-medencei helyi népességről pedig a kutatók a 272 jelenkori genetikai mintából vett eredmény alapján a következőket állapítják meg:
A modern magyarság nagyon közel áll genetikailag az európai szomszédaihoz. A mai magyarság főbb anyai génállománya ősi európai eredetű, s melynek genetikai története meglepően nagy mértékben osztozik a mai dán, belga és baszk népekkel. Ezen genetikai hasonlóság nagy része határozottan az újkőkori és bronzkori időszakban állt elő, de későbbi, vaskori keveredés is elképzelhető. Genetikai metaadatok is megerősítik ezt, mivel jelentős nyugat-európai gének észlelhetők a mai magyarságban, míg az ősi európai mito-genomák elemzése szerint a késői neolit kultúrák kulcsszerepet játszottak a modern közép-európai genetikai sokféleség kialakulásában. A magyarság génállományának egy másik jelentős része vélhetően a balti késő-bronzkori illetve a késő újkőkori/bronzkori európai kultúrákból ered.
Mivel a fenti munkák tudományos szövegkörnyezetben, ráadásul angolul íródtak, így ezek további részleteinek ismertetése helyett álljon itt egy interjú a kutatócsoport vezetőjével, amiből közérthetően kiderül mire jutottak:
"A régészeti genetika egy fiatal tudományterület, mely elsősorban csontmaradványokból kivont DNS alapján próbálja rekonstruálni a múltbeli eseményeket és a leszármazásunk ágait-bogait. A legrégebbi leletek, amelyeket sikerrel tudtak genetikailag analizálni, több tízezer évesek. Így állapították meg például, hogy a neandervölgyi ember nem tűnt el véglegesen a Föld színéről, mivel a mai ember DNS-ének 2-4 százaléka tőlük származik, magyarul, szaporodtunk velük. Török Tibor és csoportja a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékén a honfoglalók genetikáját tanulmányozza. A kutatók a csontmaradványokból kinyert mitokondrium DNS-ből próbálják a magyarok őstörténetének mozaikjait kirakni. Tanulmányukban arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a honfoglaló magyarok a hunoktól származnak, legalábbis részben. Ez a nézet, mely sokáig uralkodott, a jelenlegi régészeti felfogás szerint hamis. Nagy vita alakult ki a genetikai eredményeket illetően. A genetikus csoportot vezető Török Tiborral a Szegedi Tudományegyetem professzora, Boldogkői Zsolt beszélgetett.
Boldogkői Zsolt: Mi a régészeti genetika, és mit vizsgáltok pontosan?
Török Tibor: Ez a tudományterület a régészek vagy geológusok által feltárt szerves maradványokban megőrződött DNS-t vizsgálja. Csak azért különül el a molekuláris genetika többi ágától, mert ezekben a maradványokban nyomnyi mennyiségű, apró darabokra tördelt DNS található, melynek azonosítása speciális módszereket igényel. Minket elsősorban a Kárpát-medence benépesedésének története érdekel, és elsőként a honfoglalók származására voltunk kíváncsiak. A módszer ennek megválaszolására alkalmas, mert a DNS-szekvenciákból egyének és populációk rokonsági viszonyaira is lehet következtetni.
B. Zs.: Egy párhuzamos kutatásban a jelenkori magyarság genetikáját is vizsgáljátok. Már korábbról is ismert volt, hogy a jelenkori magyar népesség genetikáját illetően európai, s a DNS-ünk mindössze 4%-a jelzi az ázsiai eredetet.
T. T.: Igen, ezt a kb. 4% ázsiai eredetű összetevőt korábban Y kromoszóma, mitokondriális DNS és teljes genom-szekvenciák vizsgálata egyaránt igazolta. A környező népek közül ez az ázsiai komponens nálunk a legmagasabb, ami minden bizonnyal a hun, avar honfoglaló beáramlásra vezethető vissza. Minket azonban az is érdekel, hogy honnan jön a többi 96%. Előzetes eredményeink alapján úgy tűnik, hogy ennek nagy része egy újkőkor-bronzkori ősi európai rétegben keresendő, amelyből legtöbb közös elem a mai dánokban, hollandokban, belgákban, baszkokban őrződött meg. Azonban tudni kell, hogy a mai magyarokból csak néhány száz véletlenszerű minta szekvenciáját ismerjük, máig hiányzik egy alapos strukturált genetikai felmérés.
B. Zs.: Mi a helyzet a honfoglalók genetikájával? Mennyi itt az európai – ázsiai szekvenciák aránya?
T. T.: A honfoglaló magyarokban 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtunk. Abból, hogy ma csupán 4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához. Mivel a honfoglalást követően ismereteink szerint nem történt komoly méretű népességcsere a Kárpát-medencében, sőt további keleti eredetű csoportok – besenyők, kunok – is megjelentek, eredményeink azokat a korábbi régészeti, antropológiai adatokat erősítik, melyek szerint a honfoglalók kevesen lehettek.
B. Zs.: Nagy port kavart fel az ázsiai komponens. Azt állítjátok, hogy hun gének is keveredtek az ősmagyarok DNS-ébe, kvázi a hunok őseinknek tekinthetők. A középkori krónikákban éppen ez foglaltatott, de ma már ezt az elméletet a régészet elveti.
T. T.: Komoly erőfeszítéseket tettünk az ázsiai komponens eredetének felderítésére. Ehhez tudni kell, hogy a teljes mitokondriális genomokat megszekvenáltuk, ami a korábbi vizsgálatoktól – melyben csak a mitokondrium DNS egy kis részét vizsgálták – hozzávetőlegesen ötvenszer több információt jelent, és ez mind az egyének, mind a populációk leszármazási vonalainak jóval nagyobb felbontású vizsgálatát teszi lehetővé. Ez az ázsiai komponens elméletileg a finnugor népektől, szkítáktól, a hunoktól és az avaroktól is származhatott. A finnugor származást lényegében ki tudtuk zárni, a többi csoportból pedig a hunok illenek leginkább a képbe, de a másik két csoport hozzájárulása sem zárható ki teljességgel. Ez a komponens a ma élő tuvaiak, burjátok, mongolok, mandzsúriaiak, kazahok, kirgizek, üzbégek, türkmének, őseitől származik. A régészeti szakirodalomból több alternatív elmélet is ismert, de úgy látom, hogy a mai régészek többségének a finnugor elmélet határozza meg a gondolkodását. Ez persze egyáltalán nem régészeti elmélet, hisz a honfoglaló maradványok egy „törökös” sztyeppei kultúráról árulkodnak. Ennek ellenére első bejelentéseink régészeti körökben igen ellenséges fogadtatásban részesültek. Folyamatosan azt a kioktatást kapjuk, hogy a nyelvészeti rokonság független a genetikai rokonságtól, ezért nem létező álláspontot cáfolunk. Ez az érv azonban több sebből vérzik. Először is a nyelv és genetika nem lehet teljesen független, mert minden fennmaradt nyelvet egy genetikailag jellemezhető viszonylag nagy létszámú populációnak kellett beszélnie. Másodszor, a magyar nyelvet, az uralkodó elmélet szerint, a honfoglalók hozták magukkal a Kárpát-medencébe, ezért bennük még nagyobb arányban várnánk ennek a nagy létszámú populációnak a genetikai nyomait, mint a mai magyarokban, és valljuk be valójában mindenki erre kíváncsi. Harmadszor, az őstörténetünket iskolai oktatás szintjére kikristályosító akadémiai közösség a mai napig nem állt elő alternatív elméletekkel, a honfoglalókat a proto-uráli népekből származtatják. Negyedszer, tudományos prekoncepció vádjával illetnek minket, pedig mi csak fényt szeretnénk deríteni a valóságra. Nagyon sokatmondó, ha a lehetséges hun rokonság hallatán valaki dührohamot kap.
B. Zs.: A honfoglalók esetében volt a vezérkar és volt a pórnép. Ők vajon elkülönültek egymástól valamennyire genetikailag?
T. T.: A honfoglalók társadalmi rétegződése a legfontosabb régészeti kérdések egyike. Kezdetben kis létszámú fegyveres elitként tekintettek rájuk. Az ötvenes években elsősorban Györffi György hatására megjelent a honfoglaló köznép fogalma, majd egy hármas tagolódás – elit, katonai középréteg és köznép – szemlélete vált uralkodóvá. Ma pedig kezdik megkérdőjelezni a társadalmi rétegződés régészeti elkülöníthetőségét. A valódi kérdés a létszám körül forog, hisz nyilvánvaló, hogy egy kis létszámú elit nem hozhatta a nyelvet. A középkorban az összes ismert államalakító elit – pl. gótok, frankok, longobárdok, bulgárok – nyelvileg beolvadt az őslakosságba. Immár körülbelül kétszáz honfoglaló genetikai adatát ismerjük 26 temetőből, és ezek egybehangzóan a kis létszámú fegyveres elit elméletét támogatják. Azonban csak most kezdjük vizsgálni a „szegényesebb, köznépi” honfoglalás kori temetőket. A kérdés, hogy ezek a korábbi helyi lakosság tagjait vagy a „beköltözők” köznépét rejtik-e, genetikai eszközökkel valószínűsíthető, amennyiben a kétféle népesség genetikailag elkülöníthető. Ez azonban csak a honfoglalást megelőző népesség genetikai vizsgálatával együtt válaszolható meg.
B. Zs.: Tehát, azt állítod, hogy lehetséges, az itt élő népek nyelve volt a magyar, nem pedig a honfoglalók beszélték azt? Itt az avarokról van szó, ugye?
T. T.: Igen, az avarokról van szó, de azt határozottan állítani nem merném, hogy ők beszéltek magyarul, hisz a génekből nem következtethetünk nyelvre, de ezt egy helytálló, erős hipotézisnek tartom. Tudni kell, hogy ez az elképzelés többször felmerült régész-történész körökben is, így például Vámbéry Ármin, László Gyula, Engel Pál, Makkay János és Vékony Gábor egyaránt ennek valamilyen változatát hirdette, és érveiket egyáltalán nem sikerült olyan meggyőzően cáfolni, mint azt legtöbben gondolják. A genetikai adatok ezen elmélet híveit látszanak támogatni, hisz az onogur bolgárok török nyelvűek voltak, és ha valóban egy kislétszámú onogur csapat hajtotta végre a honfoglalást és államszervezést, akkor a nyelvet itt, helyben kellett találniuk. Egyszersmind a magyar nyelvben található jelentős török nyelvi rétegre is egyszerű magyarázatunk van. Ha ez a hipotézis igaz, akkor csak az avarkor népessége jöhet számításba a nyelv hordozójaként. Természetesen nem az avar vezető réteg, mert ők ugyanolyan kisebbségi elit lehettek, mint a honfoglalók.
B. Zs.: Azt is állítjátok, hogy a tatárok is hozzájárultak a magyar génkészlethez.
T. T.: A honfoglalókhoz leghasonlóbb ma élő népesség a volgai tatárok és a baskírok. Populációgenetikai elemzésünk azt mutatta, hogy a honfoglalók a tatárok egyik komponensét alkotják, de ez fordítva nem igaz. A volgai tatárok történetileg több népcsoport összeolvadásából származnak; a 8. századi volgai onogur-bolgárokból, akik a helyi szkíta-finnugor népekkel keveredtek, majd a 13. században az Arany Horda kipcsák tatárai olvasztották magukba őket. A tatárok „honfoglaló komponense” történetileg leginkább az onogur bolgároknak feleltethető meg, akik ráadásul azon kevés népcsoport közé tartoznak, melyeknél a honfoglalókkal megegyező részleges lótemetkezést dokumentáltak, és akiknél a honfoglalók között igen gyakori jelképes koponyalékelés szokása is ismert. Adataink azt a korábban is jól ismert hipotézist látszanak támogatni, miszerint a honfoglalók az onogur bolgárok egyik csoportja lehetett, akik Közép-Ázsiából származtak, és korábban szoros rokoni-szövetséges viszonyt ápoltak a hunokkal."
(forrás:
http://hvg.hu/tudomany/20170926_magyar_ostortenet_honfoglalas_hunok_avarok_nyelve_magyar )
***
Tudni kell azonban, hogy az anyai mtDNS adatai nem teljesen megbízhatóak.
"A mai Magyarországon négy haplocsoport (H, J, T2, U5) adja a teljes mitokondriális diverzitás közel kétharmadát. Nincs ez másképp a szomszédos országokban sem, ahol ugyanezek a leggyakoribbak, bár a gyakoriságokban természetesen megfigyelhető pár százalékos ingadozás. Az Európában leggyakoribb H haplocsoport (a hazai teljes mtDNS közel 40 százaléka) jelenkori eloszlása alapján sok kutató valószínűsíti, hogy az ősi verzió valamikor 25-30 ezer éve jött létre a Mediterráneum keleti részében, ahol még ma is meghatározó. Hordozói innen érkeztek az európai kontinensre a legutóbbi jégkorszak előtt. A jégtakaró terjeszkedése miatt nem sokkal később azonban már csak néhány lakható régió maradt a földrészen. A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató embercsoportok ezekbe az úgynevezett refúgiumokba húzódtak vissza, ahonnan az enyhülést hozó klímafordulatot követve benépesítették egész Európát....
A H haplocsoport térnyerése a másik ősi U5 térvesztésével párhuzamosan történt. (Az ok-okozati kapcsolat a múlt jótékony ködébe vész.) Az U5 már a jégkorszak előtt jelen volt Európában és a jégkorszak idején, sőt, a jégtakaró visszavonulását követően is a kontinens domináns haplocsoportja lehetett egy ideig. Ma azonban mindössze 10 százaléka a teljes európai népesség mtDNS-ének. A jégkorszakot követő újranépesülés során Nyugat Ázsiából, illetve a Közel-Keletről migráltak Európába a J és T2 mtDNS haplotípusok, amelyek további 10-10 százalékát adják a kontinens mai mtDNS-összetételének.
...
A szekvenálási költségek radikális csökkenésével bő tíz éve elérhető DNS-tesztekkel operáló cégek a már ismert mtDNS-adatbázisok alapján rajzolták meg a matrilineáris leszármazási fákat, ezekre vetítik rá a kíváncsi megrendelő egyéni adatait – a kuncsaft egyedi szekvenciája és egyéb személyes adatai alapján folyamatosan bővítve és finomítva a módszert. Az iparág mestere lett a színes nyilakkal ellátott térképek készítésének, és az olyan „történeteknek”, amelyek a szóban forgó mtDNS-haplotípusok kialakulásáról regélnek. Ezek a sztorik épp csak azt hallgatják el, hogy a saját őseink megismerésének szempontjából mennyire limitáltak az eszközeink.
Mondhatjuk-e a J haplocsoportot hordozóról, hogy bevándorló, illetve titulálható-e őshonosnak, aki az U5 haplocsoporthoz tartozik? Aligha. Az mtDNS ugyanis korlátozott információt hordoz. Az ilyen általánosító kijelentések egész biztosan tévesek. A sok száz leszármazási vonalunk közül az mtDNS csak a matrilineárisat hordozza. Vagyis nagy a valószínűsége, hogy pár generációt visszalépve a J haplocsoportot hordozó személy ősei közt lesz U5-ös, mi több, akár az apja is lehetett ilyen. Ám, mivel az apai mtDNS nem adódik tovább, ezt ugye nem is látjuk. Hovatovább az is lehet, hogy a matrilineáris vonalon U5 mtDNS-t öröklő személy minden más közvetlen őse J haplocsoportú volt.
Az mtDNS öröklődésével kapcsolatban nagyon is ül a klasszikus bon mot, miszerint a bizonyíték hiánya, nem a hiány bizonyítéka. Jó példa a lyukra futásra, hogy amikor az első neandervölgyi mtDNS-t töredékében, aztán idővel egészében is szekvenálták, sokan elkönyvelték, hogy nem lehetett, így nem is volt keveredés az anatómiailag modern emberek és a neandervölgyiek között. A sejtmagi szekvenciánálás után azonban borult az állítás. Ma már szakmai közhely, hogy az európaiak 2-4 százalékban neandervölgyi DNS-t hordoznak genetikai állományukban.
Az
mtDNS-szekvencia alapján megállapított rokonsággal más gond is akad,
annak ellenére, hogy a betűről betűre megegyező teljes mtDNS szekvencia a
legtutibb ismertetője (kellene legyen) a közeli rokonságnak. Csakhogy a
„közeliség” értelmezéshez nem árt tudni, hogy az új mtDNS-mutációk
rögzüléséhez száz, vagy még több generáció is kell: valójában még a
tökéletes egyezés sem garantálja, hogy az eképpen meglelt rokon
közvetlen testvérünk, vagy egy kétezer éve élt anyai felmenőnk."
Forrás: https://qubit.hu/2018/03/20/a-nagy-genetikai-oskereses
Eredetkutatás szempontjából tehát talán mégis jobb a gyökérkeresést az Y-DNS leszármazási vonalak vizsgálatához kötni.
***
Végezetül álljon itt az Eupedia feltételezett genetikai idővonala, mely bal oldalon mutatja az apai Y-DNS leágazást, jobb oldalon pedig az anyai mtDNS fát. Az idővonalon bekarikáztuk a mai magyarság legjellemzőbb génjelzőit, valamint kék színnel beírtuk a korábbi genetika munkák (pl. Semino, Battaglia) szerinti számkódokat a könnyebb beazonosíthatóság érdekében:
A genetikusok által feltételezett időrenddel, és az erőltetett Afrikai származással nem mindenki ért egyet. Pl. az emberré válás fejezetben Cser Ferenc és Darai Lajos tanulmányában olvashattuk, hogy ezek a mutációk/elágazások jóval korábban is történhettek, nem a feltételezett 30-40 ezer évvel ezelőtt, továbbá hogy az Afrikai migráció és a modern ember kialakulása pedig sokkal régebbi és inkább több hullámú és több-központú, párhuzamos folyamat lehetett. Az viszont egyértelmű tévedésnek bizonyult az emberré válás fejezetben (Cser-Darai modell), hogy az M170 jelzőt keleti eredetűnek feltételeztük, az M173 jelzőt pedig az őseurópai génnek, miközben ma már látjuk, hogy pont fordítva van: az M173-R1a és R1b lehet a keleti, szibériai eredetű, az M170 pedig az őseurópai, az "aurignaci" gén. Ebből kifolyólag az is tévedésnek bizonyult, hogy a kurgán népességet az M170 jelzőhöz kötöttük korábban, miközben a genetika mai állása szerint az M170 nagyon ősi, 44 ezer éves európai génjelző, a kurgánok népe pedig kb. 5500 éves, és inkább az M173-R1b csoport egyik alágához köthető, a bronzkorban. Szintén tévedésnek bizonyult, hogy a magyarságban M9 hg ázsiai eredetű gének nincsenek, miközben az M173-R1a és R1b pont hogy az ázsiai fő ág, az M9 hg nyugat-ázsiai leágazása. Az M9-ből keletkező N1c mutáció az ami elenyésző, majdnem hiányzik a magyarokban.
A magyarságban lévő 8,5%-os M170-I1 haplocsoportra tehát inkább büszkének kell lennünk, mert nem a kurgán "hódítókhoz" köthető, hanem ez igazolja legerőteljesebben nagyon ősi európai eredetünket. De továbbra is büszkék lehetünk az M173-M17 (R1a-R1b) génjelzőinkre is, melyek összességében (a 2017-es adatok alapján) ~48%-ban alkotják a mai magyarság génállományát, és melyek szintén nagyon ősi - hangsúlyozottan nem uráli! - eredetre utalnak. Igaz ugyan, hogy az R1a és R1b ősapját, az R hg-t a genetikusok Szibériai eredetűnek tartanak (mindössze egyetlen lelet alapján!), de ez biztosan nem mongoloid embert jelent, különösen ha megfigyeljük a genetikai fán az M173 haplocsoporttól feljebb néhány lépcsővel ott vagyunk az M89-nél (GHIJK), melyet az Európában elsőként megjelent Kaukázusi embernek tartanak, tehát az R hg is kaukázusi eredetű végső soron. A génállományunk többi részét pedig jórészt a Közel-Keletről érkező újkőkori földműveseknek köszönhetjük, amivel a Közel-Kelet is jelentőségteljes őshazaként csatlakozik az európai gyökerű, de többágú eredetkérdésünkhöz. Harmadik őshazaként pedig idevehetjük a keleti sztyeppét, ahonnan a bronzkori és vaskori népvándorlások indulnak nyugat felé, jelentősen felülrétegezve a Kárpát-medencei őslakosságot vélhetően sumér eredetű szkíta/kelta (keltoi, keleti) népekkel. A YAP M35-E1b egy a kaukázusitól eltérő teljesen másik emberi vonal, de a magyarságra elenyésző hatású, inkább Dél-Európára és még délebbre jellemző mediterrán típus.
(Érdekessége még a fenti idővonalnak, hogy a magyarság anyai génállományára leginkább jellemző H haplocsoport a genetikusok szerint akkor keletkezett, amikor a legkorábbi hangszer is, ami - mint tudjuk - az istállóskői háromlyukú furulya. Ezek után csupán véletlen egybeesés lenne, vagy konkrét utalás H betűvel ellátni a magyarokra (Hungary) legjellemzőbb anyai haplocsoportot...?)
A Kárpát-medence nem csak a régészek, de a genetikusok paradicsomává is kezd válni. Ebben a tanulmányban (Genome flux and stasis in a five millennium transect of European prehistory https://www.nature.com/articles/ncomms6257) például hozzávetőleg 5000 év, a kora-újkőkortól a vaskorig terjedő időszakban vizsgálják az Alföldön talált genetikai mintákat, és ebből vonnak le olyan következtetéseket, mint pl., hogy
"Az Alföld a kulturális átalakulások kereszteződése volt, amelyek alakították az európai őstörténetet. Itt elemezzük az emberi genomok 5 000 éves átvonulását, csontokból származó mintákból, amelyek következetesen kiváló endogén DNS-hozamot eredményeznek 13 magyar neolit, réz, bronz és vas korban végzett temetésekből, ... hogy tanulmányozzuk ezek hatását az európai genetikai tájra. ...
Az egyes fenotípusokra vonatkozó következtetéseken túl az Alföldön temetett genomszekvenciák időbeli átszakadásának populációs genetikai affinitásait vizsgáltuk, amelyek a nagy európai kulturális átmenetekhez nagy régészeti jelentőséggel bírnak. A régészeti kultúrák sokféleségében vizsgáltuk a mintákat, és bizonyítékot szolgáltattak a neolitikus, bronz- és vas korszak advensumát kísérő genomi-affinitás jelentősebb eltolódására, ami arra utal, hogy az anyagi kultúrában bekövetkezett változásokat jelentős migráció kísérte. Az itt közölt neolitikus genomok összhangban vannak a korábbi német, skandináv és alpesi korai gazda-genomokkal a dél-mediterrán affinitás bevándorló aláírásával. Azonban egy érdekes felfedezés egy olyan egyén számára, aki erőteljes mezolitikus genomikus aláírással rendelkezik a Körös kultúra összefüggésében, amely a dél-európai legkorábbi neolitikum része. Ez a két megélhetési stratégia közötti kapcsolat legkorábbi genetikai jelzése. A középkori és késő magyar neolitikus helyi mesolitikus hatás az európai vadászó-gyűjtögető populációkra jellemzö mtDNS és Y-kromoszóma haplogroupok megjelenésével is megfigyelheto, más, az európai mezögazdasági termelök származási bizonyítékaivalA tiroli rézkori korszakhoz hasonlóan a rézkori (Baden kultúra) minta hasonlóságot mutat a neolitikus genomokkal, a régió régészeti folytonosságának megfelelően. Ezzel ellentétben a bronzkori genomok a Közép-Európához való közeledés felé irányulnak, ami az északról vándorló befolyást sugall. Az egyetlen pre-szkítikus IR1 genom egy újabb változást mutat a keletről való migráció felé. Összességében a mi eredményeink megfelelnek azoknak a régészeti szempontoknak, amelyek összekapcsolják ezeket a nagyobb átmeneteket az európai anyagi kultúrában a népmozgásokkal, nem pedig a kulturális diffúzióval."
GENETIKAI ÖSSZEFOGLALÓ
A magyarság az ős-európai génállományból kiemelkedő arányban részesül, Európa egyik legrégebbi őslakosságát alkotja, a magyarság a Kárpát-medencében alakult ki többszörös összeötvöződések következtében. Genetikailag leginkább a közvetlen szomszédainkkal vagyunk rokonságban, ami önmagában cáfolja a finnugor származás-elméletet (mindenki nem jöhetett az Urál mellől!). A magyarság a Kárpát-medencei "neandervölgyi" és az Európát 40-50 ezer évvel ezelőtt elsőként benépesítő modern ember, a paleolitikus vadászó "aurignaci" népesség (M170 - I hg) utóda, mely az újkőkori vonaldíszes kerámia műveltségben őrízte meg genetikai ágát (I1 hg), és mely még ma is 8,5%-ban része a magyar géntérképnek. Ezen ősi ágra több rétegben rakódott különböző génállományú népcsoport, először ~30 ezer éve a késő paleolitikumi "gravetti" vadászok (M173-M17 - R1a hg), később a Közel-Keletről 8000 ezer évvel ezelőtt kezdődő újkőkori földművelő bevándorlási hullám révén több genetikai ág: az M170 - I2a, mely a Kőrös-Starčevo műveltség embere még ma is 16%-os részesedéssel, a YAP M35 - E1b haplocsoport, a mediterrán embertípus, ma 8% részesedéssel, valamint a J2 hg, mely szintén anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli újkőkori Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%). Külön érdekesség, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban találkozó két genetikai ág, a helyi őslakos I1 hg és a délről, a Kőrös-Starčevo műveltséggel érkező I2a tulajdonképpen testvérek, mindkettő az M170 legágazása, így érthető miért tudott olyan gyorsan és békésen összeforrni a helyi mezolitikus őslakosság az Anatólia felől beérkező rokon földművelőkkel. Erre az újkőkori ötvözetre rakódott rá a bronzkor és vaskor alatt több ezer évig tartó keletről érkező népvándorlás-hullám következtében az M173 másik alága, az R1b hg, vélhetően mezopotámiai eredetű sumérok sztyeppei szétterjedéséből keletkező, magas szintű fémmegmunkáló tudású kubán-majkopi, harangedényes, szkíta és kelta (keleti) népek által. Ez utóbbi Nyugat-Európa domináns géncsoportját alkotja ma is, és hogy mennyire téves "indoeurópainak" nevezni őket, arra a régészeti fejezetekben kitérünk.
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~87%-a)! Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontic-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
A magyarság genetikai képére a vaskor utáni időkben betelepedettek viszonylag csekély hatást gyakoroltak, ami azt jelenti, hogy arányszámuk kicsi, vagy rokongének érkeztek, mint pl. a későbbi keleti (sztyeppei és közel-keleti) beáramlások miatti további felülrétegződések; szarmaták, jászok, dákok, némi távol-keleti gén (N1c) beáramlás a hunokkal (ez később feloldódik a helyi őslakosságban), avarok, griffes-indások, Árpádék honfoglalása: többnyire R1a+R1b jelzők a keleti szomszédból.
A történelem során a Kárpát-medencéből időnként kiáramlás is történik, a magyarokban 30%-osan jelenlévő M17-R1a haplotípus közép-ázsiai (Tarim-medencei, pazyryk) és észak-indiai megjelenését a würm végén történt dél-keleti kiáradáshoz köthetjük 10-12 ezer évvel ezelőtt, ez azt jelenti, hogy ezekkel a területekkel nagyon ősi genetikai kapcsolatunk van. (lásd pl. Tarimi-múmiák) Egyúttal nyugatra is történt terjedés, az M17 nyugat-európai és kelet-európai megjelenése szintén a gravetti kor végéhez köthető. Az M170-I1 hg észak-európai megjelenése az újkőkori vonaldíszeseink Kárpát-medencéből történő kisugárzásának - népkibocsájtásának - tulajdonítható. Időnként visszatérés is, és rengeteg beáramlási hullám történik keletről, de mindig marad egy genetikai mag, amelyik elég erős hozzá, hogy képes legyen megőrizni ezeket az ősi magyar géneket (jórészt őseurópai!), így a visszatérők, a "honfoglalók", és az egyéb hódítók, ideiglenes hatalmi központosulások csak csekély mértékben befolyásolják az itt gyökerező népesség genetikai összetételét (Árpád népe is csak minimálisan módosított rajta, tekintve, hogy keleti genetikai szomszédok beköltözéséről volt szó, feltehetően többnyire R1a és R1b összetevők. A hunokkal és az Árpád féle honfoglalókkal érkező távol-keleti gén (N1c) feloldódik a helyi őslakosságban, ma 0,5% körüli a részesedése a géntortából), a bejövőket tehát a helyi ősnép szinte mindig teljesen magába olvassza mind genetikailag, mind szellemiségét tekintve. Emiatt az erős genetikai és szellemi mag miatt maradhatott magyar a magyar a viharos évezredek, az ~5000 évig tartó népvándorlás folyton változó környezetének ellenére...
Genetikai szempontból végső soron a rokonaink vesznek körül bennünket, tulajdonképpen egész Európában, de akár egész Eurázsiában is jelentős mértékben, az ide történt beáramlások, és az innen történt kiáramlások miatt. A modern genetikai kutatások teljesen átrajzolják a korábbi történelmi munkákat és állításokat, és egy jóval összetettebb, de mégis hihetőbb és hitelesebb történetet tárnak elénk, melynek lényege, hogy - talán központi földrajzi helyzetéből fakadóan - a Kárpát-medencében Eurázsia népeinek egy különleges ötvözete jött létre 40 ezer év alatt, a Kárpát-medencei őseurópaiakból, a közel-keleti földművelőkből, és a keleti fémmegmunkáló lovas népekből. Ez a hármasság (hármas halom?) alkotja a magyarság fő genetikai gyökérzetét, végső soron eredetét.
Nem véletlen, hogy egyikünket az erdei szarvas vonzza, másikunat a föld szeretete mámorítja, harmadmagunkat pedig a hagyományőrző lovasíjászat híjja, hiszen vadászok, földművelő parasztok, és lovas harcosok utódai vagyunk, mi magyarok...
A következő fejezetekben megvizsgáljuk hogy vajon ezen kijelentéseket a régészet alátámasztja-e?
Forrás: https://qubit.hu/2018/03/20/a-nagy-genetikai-oskereses
Eredetkutatás szempontjából tehát talán mégis jobb a gyökérkeresést az Y-DNS leszármazási vonalak vizsgálatához kötni.
***
Végezetül álljon itt az Eupedia feltételezett genetikai idővonala, mely bal oldalon mutatja az apai Y-DNS leágazást, jobb oldalon pedig az anyai mtDNS fát. Az idővonalon bekarikáztuk a mai magyarság legjellemzőbb génjelzőit, valamint kék színnel beírtuk a korábbi genetika munkák (pl. Semino, Battaglia) szerinti számkódokat a könnyebb beazonosíthatóság érdekében:
Az Eupedia összehasonlító genetikai idővonala, kiegészítve az érthetőség kedvéért
A genetikusok által feltételezett időrenddel, és az erőltetett Afrikai származással nem mindenki ért egyet. Pl. az emberré válás fejezetben Cser Ferenc és Darai Lajos tanulmányában olvashattuk, hogy ezek a mutációk/elágazások jóval korábban is történhettek, nem a feltételezett 30-40 ezer évvel ezelőtt, továbbá hogy az Afrikai migráció és a modern ember kialakulása pedig sokkal régebbi és inkább több hullámú és több-központú, párhuzamos folyamat lehetett. Az viszont egyértelmű tévedésnek bizonyult az emberré válás fejezetben (Cser-Darai modell), hogy az M170 jelzőt keleti eredetűnek feltételeztük, az M173 jelzőt pedig az őseurópai génnek, miközben ma már látjuk, hogy pont fordítva van: az M173-R1a és R1b lehet a keleti, szibériai eredetű, az M170 pedig az őseurópai, az "aurignaci" gén. Ebből kifolyólag az is tévedésnek bizonyult, hogy a kurgán népességet az M170 jelzőhöz kötöttük korábban, miközben a genetika mai állása szerint az M170 nagyon ősi, 44 ezer éves európai génjelző, a kurgánok népe pedig kb. 5500 éves, és inkább az M173-R1b csoport egyik alágához köthető, a bronzkorban. Szintén tévedésnek bizonyult, hogy a magyarságban M9 hg ázsiai eredetű gének nincsenek, miközben az M173-R1a és R1b pont hogy az ázsiai fő ág, az M9 hg nyugat-ázsiai leágazása. Az M9-ből keletkező N1c mutáció az ami elenyésző, majdnem hiányzik a magyarokban.
A magyarságban lévő 8,5%-os M170-I1 haplocsoportra tehát inkább büszkének kell lennünk, mert nem a kurgán "hódítókhoz" köthető, hanem ez igazolja legerőteljesebben nagyon ősi európai eredetünket. De továbbra is büszkék lehetünk az M173-M17 (R1a-R1b) génjelzőinkre is, melyek összességében (a 2017-es adatok alapján) ~48%-ban alkotják a mai magyarság génállományát, és melyek szintén nagyon ősi - hangsúlyozottan nem uráli! - eredetre utalnak. Igaz ugyan, hogy az R1a és R1b ősapját, az R hg-t a genetikusok Szibériai eredetűnek tartanak (mindössze egyetlen lelet alapján!), de ez biztosan nem mongoloid embert jelent, különösen ha megfigyeljük a genetikai fán az M173 haplocsoporttól feljebb néhány lépcsővel ott vagyunk az M89-nél (GHIJK), melyet az Európában elsőként megjelent Kaukázusi embernek tartanak, tehát az R hg is kaukázusi eredetű végső soron. A génállományunk többi részét pedig jórészt a Közel-Keletről érkező újkőkori földműveseknek köszönhetjük, amivel a Közel-Kelet is jelentőségteljes őshazaként csatlakozik az európai gyökerű, de többágú eredetkérdésünkhöz. Harmadik őshazaként pedig idevehetjük a keleti sztyeppét, ahonnan a bronzkori és vaskori népvándorlások indulnak nyugat felé, jelentősen felülrétegezve a Kárpát-medencei őslakosságot vélhetően sumér eredetű szkíta/kelta (keltoi, keleti) népekkel. A YAP M35-E1b egy a kaukázusitól eltérő teljesen másik emberi vonal, de a magyarságra elenyésző hatású, inkább Dél-Európára és még délebbre jellemző mediterrán típus.
(Érdekessége még a fenti idővonalnak, hogy a magyarság anyai génállományára leginkább jellemző H haplocsoport a genetikusok szerint akkor keletkezett, amikor a legkorábbi hangszer is, ami - mint tudjuk - az istállóskői háromlyukú furulya. Ezek után csupán véletlen egybeesés lenne, vagy konkrét utalás H betűvel ellátni a magyarokra (Hungary) legjellemzőbb anyai haplocsoportot...?)
A Kárpát-medence nem csak a régészek, de a genetikusok paradicsomává is kezd válni. Ebben a tanulmányban (Genome flux and stasis in a five millennium transect of European prehistory https://www.nature.com/articles/ncomms6257) például hozzávetőleg 5000 év, a kora-újkőkortól a vaskorig terjedő időszakban vizsgálják az Alföldön talált genetikai mintákat, és ebből vonnak le olyan következtetéseket, mint pl., hogy
"Az Alföld a kulturális átalakulások kereszteződése volt, amelyek alakították az európai őstörténetet. Itt elemezzük az emberi genomok 5 000 éves átvonulását, csontokból származó mintákból, amelyek következetesen kiváló endogén DNS-hozamot eredményeznek 13 magyar neolit, réz, bronz és vas korban végzett temetésekből, ... hogy tanulmányozzuk ezek hatását az európai genetikai tájra. ...
Az egyes fenotípusokra vonatkozó következtetéseken túl az Alföldön temetett genomszekvenciák időbeli átszakadásának populációs genetikai affinitásait vizsgáltuk, amelyek a nagy európai kulturális átmenetekhez nagy régészeti jelentőséggel bírnak. A régészeti kultúrák sokféleségében vizsgáltuk a mintákat, és bizonyítékot szolgáltattak a neolitikus, bronz- és vas korszak advensumát kísérő genomi-affinitás jelentősebb eltolódására, ami arra utal, hogy az anyagi kultúrában bekövetkezett változásokat jelentős migráció kísérte. Az itt közölt neolitikus genomok összhangban vannak a korábbi német, skandináv és alpesi korai gazda-genomokkal a dél-mediterrán affinitás bevándorló aláírásával. Azonban egy érdekes felfedezés egy olyan egyén számára, aki erőteljes mezolitikus genomikus aláírással rendelkezik a Körös kultúra összefüggésében, amely a dél-európai legkorábbi neolitikum része. Ez a két megélhetési stratégia közötti kapcsolat legkorábbi genetikai jelzése. A középkori és késő magyar neolitikus helyi mesolitikus hatás az európai vadászó-gyűjtögető populációkra jellemzö mtDNS és Y-kromoszóma haplogroupok megjelenésével is megfigyelheto, más, az európai mezögazdasági termelök származási bizonyítékaivalA tiroli rézkori korszakhoz hasonlóan a rézkori (Baden kultúra) minta hasonlóságot mutat a neolitikus genomokkal, a régió régészeti folytonosságának megfelelően. Ezzel ellentétben a bronzkori genomok a Közép-Európához való közeledés felé irányulnak, ami az északról vándorló befolyást sugall. Az egyetlen pre-szkítikus IR1 genom egy újabb változást mutat a keletről való migráció felé. Összességében a mi eredményeink megfelelnek azoknak a régészeti szempontoknak, amelyek összekapcsolják ezeket a nagyobb átmeneteket az európai anyagi kultúrában a népmozgásokkal, nem pedig a kulturális diffúzióval."
GENETIKAI ÖSSZEFOGLALÓ
A magyarság az ős-európai génállományból kiemelkedő arányban részesül, Európa egyik legrégebbi őslakosságát alkotja, a magyarság a Kárpát-medencében alakult ki többszörös összeötvöződések következtében. Genetikailag leginkább a közvetlen szomszédainkkal vagyunk rokonságban, ami önmagában cáfolja a finnugor származás-elméletet (mindenki nem jöhetett az Urál mellől!). A magyarság a Kárpát-medencei "neandervölgyi" és az Európát 40-50 ezer évvel ezelőtt elsőként benépesítő modern ember, a paleolitikus vadászó "aurignaci" népesség (M170 - I hg) utóda, mely az újkőkori vonaldíszes kerámia műveltségben őrízte meg genetikai ágát (I1 hg), és mely még ma is 8,5%-ban része a magyar géntérképnek. Ezen ősi ágra több rétegben rakódott különböző génállományú népcsoport, először ~30 ezer éve a késő paleolitikumi "gravetti" vadászok (M173-M17 - R1a hg), később a Közel-Keletről 8000 ezer évvel ezelőtt kezdődő újkőkori földművelő bevándorlási hullám révén több genetikai ág: az M170 - I2a, mely a Kőrös-Starčevo műveltség embere még ma is 16%-os részesedéssel, a YAP M35 - E1b haplocsoport, a mediterrán embertípus, ma 8% részesedéssel, valamint a J2 hg, mely szintén anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli újkőkori Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%). Külön érdekesség, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban találkozó két genetikai ág, a helyi őslakos I1 hg és a délről, a Kőrös-Starčevo műveltséggel érkező I2a tulajdonképpen testvérek, mindkettő az M170 legágazása, így érthető miért tudott olyan gyorsan és békésen összeforrni a helyi mezolitikus őslakosság az Anatólia felől beérkező rokon földművelőkkel. Erre az újkőkori ötvözetre rakódott rá a bronzkor és vaskor alatt több ezer évig tartó keletről érkező népvándorlás-hullám következtében az M173 másik alága, az R1b hg, vélhetően mezopotámiai eredetű sumérok sztyeppei szétterjedéséből keletkező, magas szintű fémmegmunkáló tudású kubán-majkopi, harangedényes, szkíta és kelta (keleti) népek által. Ez utóbbi Nyugat-Európa domináns géncsoportját alkotja ma is, és hogy mennyire téves "indoeurópainak" nevezni őket, arra a régészeti fejezetekben kitérünk.
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~87%-a)! Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontic-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
A magyarság genetikai képére a vaskor utáni időkben betelepedettek viszonylag csekély hatást gyakoroltak, ami azt jelenti, hogy arányszámuk kicsi, vagy rokongének érkeztek, mint pl. a későbbi keleti (sztyeppei és közel-keleti) beáramlások miatti további felülrétegződések; szarmaták, jászok, dákok, némi távol-keleti gén (N1c) beáramlás a hunokkal (ez később feloldódik a helyi őslakosságban), avarok, griffes-indások, Árpádék honfoglalása: többnyire R1a+R1b jelzők a keleti szomszédból.
A történelem során a Kárpát-medencéből időnként kiáramlás is történik, a magyarokban 30%-osan jelenlévő M17-R1a haplotípus közép-ázsiai (Tarim-medencei, pazyryk) és észak-indiai megjelenését a würm végén történt dél-keleti kiáradáshoz köthetjük 10-12 ezer évvel ezelőtt, ez azt jelenti, hogy ezekkel a területekkel nagyon ősi genetikai kapcsolatunk van. (lásd pl. Tarimi-múmiák) Egyúttal nyugatra is történt terjedés, az M17 nyugat-európai és kelet-európai megjelenése szintén a gravetti kor végéhez köthető. Az M170-I1 hg észak-európai megjelenése az újkőkori vonaldíszeseink Kárpát-medencéből történő kisugárzásának - népkibocsájtásának - tulajdonítható. Időnként visszatérés is, és rengeteg beáramlási hullám történik keletről, de mindig marad egy genetikai mag, amelyik elég erős hozzá, hogy képes legyen megőrizni ezeket az ősi magyar géneket (jórészt őseurópai!), így a visszatérők, a "honfoglalók", és az egyéb hódítók, ideiglenes hatalmi központosulások csak csekély mértékben befolyásolják az itt gyökerező népesség genetikai összetételét (Árpád népe is csak minimálisan módosított rajta, tekintve, hogy keleti genetikai szomszédok beköltözéséről volt szó, feltehetően többnyire R1a és R1b összetevők. A hunokkal és az Árpád féle honfoglalókkal érkező távol-keleti gén (N1c) feloldódik a helyi őslakosságban, ma 0,5% körüli a részesedése a géntortából), a bejövőket tehát a helyi ősnép szinte mindig teljesen magába olvassza mind genetikailag, mind szellemiségét tekintve. Emiatt az erős genetikai és szellemi mag miatt maradhatott magyar a magyar a viharos évezredek, az ~5000 évig tartó népvándorlás folyton változó környezetének ellenére...
Genetikai szempontból végső soron a rokonaink vesznek körül bennünket, tulajdonképpen egész Európában, de akár egész Eurázsiában is jelentős mértékben, az ide történt beáramlások, és az innen történt kiáramlások miatt. A modern genetikai kutatások teljesen átrajzolják a korábbi történelmi munkákat és állításokat, és egy jóval összetettebb, de mégis hihetőbb és hitelesebb történetet tárnak elénk, melynek lényege, hogy - talán központi földrajzi helyzetéből fakadóan - a Kárpát-medencében Eurázsia népeinek egy különleges ötvözete jött létre 40 ezer év alatt, a Kárpát-medencei őseurópaiakból, a közel-keleti földművelőkből, és a keleti fémmegmunkáló lovas népekből. Ez a hármasság (hármas halom?) alkotja a magyarság fő genetikai gyökérzetét, végső soron eredetét.
Nem véletlen, hogy egyikünket az erdei szarvas vonzza, másikunat a föld szeretete mámorítja, harmadmagunkat pedig a hagyományőrző lovasíjászat híjja, hiszen vadászok, földművelő parasztok, és lovas harcosok utódai vagyunk, mi magyarok...
