SZERKESZTÉS ALATT!
(bevezető oldal, tartalomjegyzék)
A MAGYARSÁG EREDETE
V. FEJEZET
V. FEJEZET
V.2. Történelem - a világháború kezdete
A XX. század "uralkodó" történészei egy részénél megfigyelhető egy jelenség, egy közös jellemző: minden legfeljebb 5000 éves lehet, minden ami 5000 évnél korábbi, az nem létezik, arról "hallgatni kell". Öt évezred. Mintha azt megelőzően nem lett volna semmi itt a Földön, mintha minden valakik színrelépésével kezdődött volna. Persze valahol érthető ez a nagy titkolózás, mert ha kiderülne, hogy
az ő fellépésüket megelőzően már több ezer éve virágzott a Földön az
emberi
civilizáció, akkor az ő – világunkra ráerőltetett - kiválasztottság
elméletüket
is elfújná a tavaszi szellő. És azért is érthető ez az igyekezet, mert a
szakirodalom előállítóinak egy jelentős része vélhetően azoknak a népeknek az
leszármazottjai közé tartozik, akik nagyjából 5000 éve léptek a
történelem színpadára, és jelentős (megítélés kérdése, de inkább negatív) változást hoztak a Föld életébe. Egyik kiváló példája fentieknek "A történelem - képes enciklopédia - a civilizáció hajnalától napjainkig” címmel megjelent kiadvány, Adam Hart-Davis tollából. Ha készült valaha elképesztően látványos enciklopédia, akkor ez az! Gyönyörű képekben megelevenednek előttünk az ókori kultúrák mindennapjai, fantasztikus grafikákkal van tele, csak egy a bibi az egésszel: a szkítákról két mondat, a hunokról egy mondat, a sumérokról szinte semmi nem szerepel benne...
Mintha a civilizáció és a történelem a szemita akkádokkal és Rómával kezdődött volna! Milyen érdekes...
Nem lehet nem észrevenni, hogy ez a mesterségesen meghúzott ~5000 éves "civilizációs határvonal" összefüggésben van a zsidók ötezer és néhány száz éves történelmével is – ekkor jelentek meg az első szemita nomádok Folyóközben, és innentől datálódik a mezopotámiai népeknél megfigyelhető direkt társadalmi szétválás is: a mellérendelő minta mellett megjelenik az alárendelő szemlélet. Mindezzel együtt egy sumér gyökerű kisugárzás figyelhető meg Eurázsiában, és az ezt kiváltó, ezzel összefüggő szemita központosulás, melynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.
A szakma nem egységes például a tekintetben sem, hogy pontosan mikorra tehető a piramisépítések kora. Az egyik leghíresebb egyiptológus, Zahi Hawass, aki a leginkább őrízője az Egyiptommal kapcsolatos dogmáknak, elárasztatta vízzel Osiris kamráját, ő az, aki a piramisokkal kapcsolatos elhallgatás mögött állt sokáig. Vajon milyen érdeke fűződik a jelenlegi egyiptomi vezetésnek a titkolózáshoz? A válasz nem is annyira bonyolult: nem szeretnék, ha kiderülne, hogy az ő idegenforgalmi látványosságukat, a világ egyik csodáját nem az ő őseik építették. De vajon az egyiptomi kutatás vezetői miért ilyen szűklátókörűek az egyiptomi műkincsek tekintetében, melyek egyértelműsítik, hogy jóval régebbiek, mint az ő megjelenésük? Erre is egyszerű a válasz: az egyiptomiak hithű muzulmánok. A Korán viszont a világ keletkezését 5000 évvel ezelőttre teszi. Így ami annál öregebb - az nem létezik, vagy fiatalabb ötezer évesnél! Ezért van az, hogy az ország vezetése is, ha valamit olyat találnak, ami kideríthetően idősebb mint ötezer év – azt gyorsan körbeállványozzák, és katonaságot rendelnek köré. Az indok: renoválásra szorul, a katonaság meg a munkások és a munkagépek védelmére kellenek. Egy ideje már nem is lehet fegyveresek kísérete nélkül megközelíteni a piramisokat. Tehát jól érzékelhetően az egyiptomi vezetés pontosan tudja az igazságot, de szándékosan gátolják a kiderülését... mert akkor borulna a vezetők karrierje is, de talán úgy vélik, hogy a turizmus is csorbát szenvedne. A hivatalos irányzat a „nem régebbiek, mint 5000 év” elvét erőltetik, de természetesen vannak ettől eltérő szakmai vélemények is De nem csak piramisokat, hanem az összes megalitikus építményt, a Stonehenge-t, az első mezopotámiai civilizációkat is mind mind 5000 évesnél fiatalabbra teszik...
Talán furcsának tűnhet egyeseknek, hogy valaki a XX. századot megelőzően világháborúról beszél az ókor esetében, de mint látni fogjuk, ezt a korszakot nem lehet másképp jellemezni. S most legyünk
őszinték! Ha egy gyengébb idegzetű ember végigrágja magát az elmúlt
ötezer év "hívatalos történelmén", hát bizony könnyen idegösszeomlást kap
ennyi horror láttán. És úgy tűnik ez az új háborús szemlélet, minta a szemita népek
feltűnésével kezdődött. Innentől beszélhetünk a Föld horror
évezredeiről, a folytonos háború korszakáról. Az Aranykor végével kezdődő háborúk sorozatának a magyarságra nézve
talán legjelentősebb következménye az, hogy innentől kezdve a
Kárpát-medence folyamatosan töltődik fel rokoni betelepülőkkel, hatalmi ágakkal kelet
felől, e korszak kétségkívül legnagyobb ütközőzónájából, gócpontjából, a
Közel-Keletről és annak háborús körzetéből. Tulajdonképpen az új jövevények megjelenésével ér véget a békés, építkező, fejlődő Aranykor, vége az idillnek, és
kezdődik a világháborúk kora, ami ha jobban belegondolunk, végeredményben a mai napig is tart... A nyitott elmével kutató ember szemeit az sem kerülheti el, hogy az
ókorban induló és napjainkig is tartó világháború elsősorban a ragozó
nyelvű ősnépek ellen irányul, különösen az ősi ragozók "fészkei" ellen, azaz Mezopotámia, Kárpát-medence, és az indiánok földje állt és áll ma is leginkább célkeresztben.
Nagy léptékű történelmi áttekintés keretében megállapítható, hogy a Földön a hívatalos történetírás által megadott kezdődátum - ötezer évvel - ezelőtt létezett egy nagy kiterjedésű, békés, építkező, magas tudású emberi műveltségi kör, mely nyugodtan nevezhető aranykori kultúrának. Ennek a kornak mintegy öt-hat ezer évvel ezelőtt megjelent másik típusú emberi viselkedés-minta, egy másik "program" vet véget. Az eredeti mellérendelő szemléletű, valószínűleg ragozó nyelven beszélő őstársadalmak mellett megjelenik az alárendelő világnézetű, hajlító nyelvűek társadalma, és azóta a történelem háborúk, népírtások, kizsákmányolások, hódítások, természet-írtások sorozatából áll. De mi végre a sok háború? Honnan van ez a hibás minta az emberi fajban? Jogos a kérdés. Az emberi alaptermészetben kell keresnünk a választ, vagy valami másban? Különös módon a hivatalos, nekünk oktatott történelem nagyjából szintén ebből az öt-hat ezer éves távlatból indul, onnantól datálódik a kezdete, ennél messzebbre nem szeretnek menni az uralkodó történelemszemlélet "őrzői". Miért fontos ez? Azért, mert bár az „ismeretlen eredetű” sumérokat tartják az első civilizációnak, mégis a körülbelül öt-hat évezreddel ezelőtt a történelem színpadára lépő népek a számunkra oktatott kultúrák kiindulópontjai, - magyarán a hívatalos történetírás onnantól kezdődik, amikor megtörténik ez a globális minta-váltás: az akkádoktól. A történelmet a győztesek írják? (Nem mellesleg kb. ettől az időponttól – Kr.e. 3102-től - datálódik az óind hagyomány szerinti Kali-juga – a sötét vaskor is, és a maják szerint az utolsó korszak kezdete is; Kr.e. 3114-től!)
Jelen fejezetünkben tehát ezt a korszakot, a világháború kezdetét tekintjük át történelmi szempontból, mert csak ennek ismeretében érthető meg teljesen a magyarság hatalmi, sztyeppei ágának története, szerepe. És természetesen ide kell sorolni a két ellentábor megkezdett küzdelmének későbbi, földrésznyi kiterjedésének időszakát is, a Kelta-Róma világháborút is.
Kutatásunk során tehát most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amire korábban már utalás történt, azaz, arra keressük a választ, hogy milyen érdekeket sérthet a magyar és a hozzánk köthető egyetemes emberi történelem hiteles feltárása, vajon a hívatalos szakirodalmat jelenleg uraló körökből kiknek áll érdekében a történelem meghamisítása?
Kezdjük Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete c. könyvének egyik fejezetével!
"Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint a sumir és sémita nép élethalálharcának története".
(N. 5. Kramer)
Az eddigiekből egyértelműen kiderült, hogy az újkőkor ragozó nyelvű népeinek leszármazottai évezredeken át kultúraalkotók voltak, nevezzük őket szabiroknak, kusitáknak, sumiroknak, szkítáknak, turániaknak. . . és még sorolhatnánk. A szakirodalom ennek ellenére mégis "takarékosan" bánik velük, sőt még az a furcsa tendencia is megfigyelhető, hogy egy-egy népet, illetve nem egy találmányukat indoeurópai vagy sémi eredetűnek mondanak. Furcsa az is, hogy a szakirodalom szerint az "ismeretlen, homályos, rejtélyes" eredetű népek szinte mindig a ragozó nyelvű népek köréből kerülnek ki, példaként említhetjük a sumirokat, a kusánokat vagy akár az etruszkokat (vö.: I/9. fejezet) . Érdekes módon olyan kifejezéssel szinte nem is találkozni, hogy "ismeretlen eredetű indoeurópaiak'' vagy mondjuk "homályos eredetű sémiták". Vajon mi lehet ennek az oka? Ebben a fejezetben ennek próbálunk utánajárni, először Mezopotámiában, majd Belső-Ázsiában.
Ugorjunk most vissza a Kr. e. 3000 környékére, a Folyamközbe!
Új népek érkeznek
Az egyiptomi és a mezopotámiai források tanúbizonysága szerint Kr. e. III. évezred vége felé a Közel-Kelet számos területének nyugalmát nomád népcsoportok támadásai zavarták meg. E sémi törzsek érkezésének idejét illetően a szakirodalom nem egységes: néhányan - például Woolley - ezt kb. Kr. e. 3500 körülire teszik, Falkenstein szerint viszont Kr. e. 2600 táján kezdődött. Máshol azt olvashatjuk, hogy a "mezopotámiai uralkodók már Kr. e. 2300 körül fegyverrel, sőt nagy falak építésével próbáltak gátat vetni a nomád beáramlásnak."Általánosságban elmondhatjuk, hogy Kr. e. 3200-3000-nél korábban nem lehet bizonyítani a sémi törzsek mezopotámiai jelenlétét.
A sémiták (nyelvük az úgynevezett hajlító csoportba tartozik) Mezopotámia lakóinál alacsonyabb kulturális fokon álltak, írástudatlanok voltak. Az első törzsek betörése idején a Folyamköz ragozó nyelvű őslakói már néhány száz éve írtak (vö. : 1/9 . fejezet), csillagász papjaik ezer évvel korábban pontosan meghatározták az új év kezdetét, állt Eriduban a zikkurát, kétezer évvel korábban készen voltak az első kőemlékek, amelyek bámulatos matematikai tudásról tesznek tanúbizonyságot, az előkerült hajómodellek arra utalnak, hogy ekkor már hajózhattak is, Csoga Mamiban háromezer(!) évvel korábban öntözőrendszert építettek... És még folytathatnánk. Tény az is, hogy a sumirok sosem törekedtek erőszakos úton mások meghódítására. Városi közösségekbe szervezett, társadalmilag tagozott szabad emberek a maguk szorgalmával és tudásával teremtették meg mindazt, amit elértek. Az egyre nagyobb számban betelepülő sémi népek az évszázadok alatt átvették a sumirok vívmányait, majd később átvették a hatalmat is.
Ahogy nem egységes a szakirodalom abban, hogy mikor érkeztek az első sémi törzsek Mezopotámiába, ugyanúgy különböző kronológiákkal találkozunk a Folyamköz történelmi eseményeinek, a királyok uralkodásának időpontjával kapcsolatban is. A mezopotámiai ásatásokat folytató Woolley által közölt királylisták évszámait és Deimel úgynevezett közepes kronológiáját figyelembe véve a következőképpen vázolható fel Mezopotámia történelme. A Kr. e. III. évezred közepe táján a sémi I. Szargón (Sarrukín) legyőzte a sumir királyt, és ettől kezdve a vezetés a sémiek kezébe jutott. Új fővárost építtetett, amelynek neve után nevezték ezután az országot Akkádnak. Deimel szerint a sumir írások, az ékiratok, Szargón hatalomra jutásáig csak a ragozó nyelvű sumir nyelvjárásokat mutatják. A sémi népek ezt anélkül vették át, hogy valamit hozzátettek volna. Kramer, a neves sumerológus szerint Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint a sumir és sémita népek élethalálharcának története. És valóban, az akkádok különös kegyetlenséggel lerombolták a sumir városokat, méghozzá úgy, hogy többnek máig sem találják a nyomát. Ugyanezt tették a szintén sémita asszírok is, a sumirokkal szembeni kegyetlenkedéseiket ékiratokon és domborműveken is megörökítették. A megmaradt sumiroknak riéhány fellángolása volt még, de a restaurációk nem bizonyultak tartósnak.
Később újabb sémi bevándorlási hullám következett, az amoriták érkeztek. Eleinte csak néhány sumir kisvárost hódítottak meg, majd Akkád egyik kisvárosában, Bábelben telepedtek meg, innen ered az ország, Babilon neve. Hammurabi a dinasztia legnevesebb királya, a Kr. e. II. évezred vége körül. Hammurabi korát jól jellemzi a törvénykönyve, amely számos lehetőséget adott az országba fokozatosan betelepülőknek arra, hogy a törvények segítségével átjátsszák a maguk javára az ország vagyonát, szellemi és politikai irányítását. Olyan "törvényes" eszközöket vetettek be, amelyekkel biztosítani tudták az uralmukat. Az egyik legsúlyosabb következmény a "szemet szemért, fogat fogért" törvényi erőre való emelése lett. A sumiroknál ismeretlen volt a halálbüntetés, Hammurabi rendelkezései viszont törvényesítették a kegyetlenkedést, a népirtást, és büntetésül bevezette a különféle halálnemeket. Hammurabi új társadalmi rendje a sémita nép javát, a sumir nép eltüntetését szorgalmazta, a meghódítottak számára a jognélküliség állapotát vezette be.
A Folyamköz északi részén Kr. e. XVIII. század táján megjelentek a kassuk, akik a sumirokkal rokon nép voltak. Felszámolták a sémita uralmat, királyaik kb. ötszáz évig uralkodtak. Az egykori Sumer területén ekkor nem sémita királyságok léteztek, például a hettitáké, hurriké (Mitani).
A sémita asszírok emelkedése kb. a Kr. e. XIV. századra esik, a Kr. e. XI. századig, háromszáz évig, illetve kb. Kr. e. IX-VI. század között ismét kb. háromszáz évig állt fenn a birodalmuk. A fennmaradt krónikák jelzik, hogy az asszírok kegyetlenkedéseiben még az elődeiken is túltettek. Az asszír uralkodók közül meg kell említeni a kegyetlenségéről és művészetpártolásáról híres Assur-bán-aplit, valamint II. Szargónt, akinek nevéhez fűződik a zsidók első deportálása.
Mezopotámia déli részén, később egész Babilóniában, a Kr. e. I. évezredtől érkező káldeusok alapítottak államot. Egyik királyuk, ll. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor, Kr. e. 605-562) szervezte meg az utolsó nagy babilóniai birodalmat (Káldea), amelyet Il. Kürosz perzsa király semmisített meg. Uralkodásához fűződik a zsidók babiloni fogsága.
Kánaánról röviden
Az ókori egyiptomi szövegekből kiderül, hogy Kr. e. 2200 körül sémi csoportok egyre növekvő számban hatoltak be a Sínai-félszigetre és a Nílus deltájának vidékére is. Palesztinából nem kerültek elő írásos feljegyzések ezzel kapcsolatban, a régészeti adatok azonban jelzik a nomád népek betörésének hatását a Kr. e. 2000-et közvetlenül megelőző évszázadokban.
Nézzük, mit tudunk a sémiták érkezését megelőző évezredekről! Kánaán - Palesztina bibliai neve, az elnevezés a római uralom idejéből, a II. századból származik - a régészeti leletek tanúsága szerint az őskőkor óta folyamatosan lakott volt. Őslakói - ahogy az eddigiekből is kiderült - ragozó nyelvűek voltak. A vidék eredeti neve: Kn'n. A "Kánaán" szót nem lehet etimológiailag a sémi nyelvekből eredeztetni, a szakemberek valószínűnek tartják, hogy hurri eredetű. A hurrikat (vö. : I/7. fejezet) pedig a szabirokkal azonosítja a szakirodalom. Kánaán neve így valószínűleg Hám/Nimród népétől származhat, ahogy azt az Ószövetség is alátámasztja: Hám fiai: Kus (Nimród apja), Micraim, Put és Kánaán. Valószínűsíthető, hogy Hám Kánaán nevű fiának leszármazottai éltek ott egykor.
Kánaán ragozó nyelvű őslakóinak tudását, műveltségét, társadalmi fejlettségét jelzik többek között a kőemlékek, ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö. : l/ l0. fejezet). Ezek az építmények egy nagy és jól szervezett újkőkori földművelő civilizáció létére utalnak a Jordán völgyében és az ettől keletre fekvő vidéken. A kultúraalkotó nép más nyomaival is találkozunk a történelmi idők kezdete előtt, Kr. e. 9000-ben például Jeruzsálemben már olyan építmények álltak, amely létrehozóik komoly tudásáról tesznek tanúbizonyságot. De említhetjük Jerikót is, a település ugyanekkor például már szentéllyel rendelkezett (vö. : 1.4. fejezet). A Gezer nevű várost Kr. e. 4000 körül alapították. Ősi szentély nyomaira bukkantak Megiddóban, amely szintén a Kr. e. 4000 körüli időkből származik. Említhetjük Hácort, amely Kr. e. 3000 körül már biztosan létezett, ugyanígy a Dán nevű település is.
Nézzük az északabbi vidékeket! A mai Libanonban lévő Gebeil nevű település - a korábbi Büblosz - története egészen a kőkorszakig nyúlik vissza, a világ legrégibb ismert, tartósan lakott települései közé tartozott. Története kb. Kr.e. 4500 körül kezdődhetett, Kr.e. 2900-ra már sokkal nagyobb, kőépületekből álló komplexummá vált: Középen egy "Ég királynőjének" szentelt templom állt. A város utcái e körül koncentrikus körben helyezkedtek el, eső- és szennyvízcsatorna is a lakók rendelkezésére állt. A leletek arra utalnak, hogy egy ősi civilizáció élt itt, amely sumir és egyiptomi kapcsolatokkal rendelkezett.
Türosz alapítását Hérodotosz Kr. e. 2800-ra teszi, a hagyomány ősi városinak tartja, az írásos források a Kr. e. XIV. századtól hivatkoznak rá. A kánaáni városok vízellátását már a korai időkben mesterséges ciszternák hálózata biztosította. Némelyik mai szemmel is döbbenetes építészeti teljesítménynek tűnik. A régészeti leletek - például a Naharij a nevű településről származó -, a női szobrocskák jelzik, hogy lakói, az újkőkor többi népeihez hasonlóan, az Istenanya-kultusz hívei voltak. Az új kőkori ragozó nyelven beszélőkkel való rokonságukat támasztja alá az is, hogy előkerültek úgynevezett zsugorított temetkezési móddal eltemetett halottak, ugyanúgy, ahogy Mezopotámiában és a Kárpát-medencében is.
A Kr. e. II. évezred előtti évszázadokban betörő sémi törzsek hatását a régészet eredményei is jelzik, a feltárt lakódombok ugyanis azt mutatják, hogy a korábbi letelepült városi élet hosszú időszaka után nyilvánvaló törés következett be a letelepültség folyamatosságában, és ezzel egy időben rendszeres pusztítás jelei is észlelhetők. Ezt követően egyes esetekben átmenetileg, máshol huzamosabban hiányoznak a tartós épületek nyomai. E korból mindössze ideiglenes táborhelyek, olykor barlangok vagy durván összetákolt szállások maradtak fenn. A művészet hanyatlását jelzi, hogy ebből az időszakból kevés nagyméretű szobor ismert.
Kr. e. 2000 után lassan "újra kialakult" a városi élet, a városokat helyreállították. Közülük néhány független volt, vagy laza szövetséget alkottak. A Kr. e. XIX. századtól Szíriában és Palesztinában sémi fejedelmek nevei tűnnek fel. A szórványos irodalmi és régészeti bizonyítékokból nehéz rekonstruálni, hogy a sokféle félnomád sémi törzs melyik csoportjához tartoztak a bibliai pátriárkák, akik Kr. e. XIX-XVIII. század között érkeztek Mezopotámiából Szíriába és Kánaánba. A Biblia és más források alapján ismert, hogy e törzsek egy része Egyiptomban is élt. Ott, az Ószövetség szerint, "Izrael fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy, hogy megtelék velük az ország", ezért az egyiptomiak elrendelik, hogy minden fiút, aki a hébereknél születik, vessék a folyóba. Az Ószövetség szerint az izraeliták azzal a határozott céllal jöttek ki Egyiptomból, hogy elfoglalják Kánaánt, amely azonban lakott volt. A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy a Kánaánba érkező izraeliták mit tettek az őslakosokkal, például "megverték ezért őt és az ő fiait és egész népét annyira, hogy egy sem marada belőle, és elfoglalták az ő földét".
Az Ótestamentumot olvasva úgy érezhetjük, hogy Kánaán Isten jogos ajándéka választott népének. A szabadkőműves szerzők - akik rendük eredetét az izraeliták királyához, Salamonhoz vezetik vissza, ezért nem feltételezhetjük, hogy szántszándékkal be akarnák feketíteni őket - így fogalmaznak ezzel kapcsolatban: az utóbbi évek kutatásai kimutatták, hogy a kánaániak, akiknek a földjét az izraeliták elfoglalták, fejlett civilizációval rendelkeztek. Falakkal körülvett városokban, számos kisebb településen és faluban laktak, fejlett élelmiszeriparral, kézművesiparral és nemzetközi kereskedelemmel rendelkeztek. A kánaáni lakosságnak az a része, amelyik megmenekült a gyilkosságok idején, beolvadt a jövevények közé, és megtanította nekik azokat a képességeket, amelyeket mezőgazdaságuk több ezer éve alatt kifejlesztettek.
A Kánaánba érkező izraeliták tizenkét törzse felosztotta egymás közt az elfoglalt területet. Ezután több száz éven át éltek abban az időszakban, amelyet a bírák korának neveznek a történészek, ekkor még nem volt királya a népnek. Az első királyok Kr. e. 1000 körüli időktől uralkodtak, Saul volt az első, majd Dávid és Salamon követte a trónon. Salamon uralma alatt egyesítette a tizenkét törzset, halála után azonban a királyság az északi tíz törzsből álló Izraelre és a déli két törzsből álló Júdára esett szét, ami hamarosan a két ország közti háborúhoz vezetett. Az északi királyságban gyakorinak számítottak a királyok elleni merényletek, a háború, a gyilkosság és a csalás mindennapivá vált. Az északi törzsek később eltűntek a történelem színpadáról, Júda a babiloni fogságig fennmaradt.
A zsidóság két ókori deportálásáról tud a történelem, gyökeresen különböző állapotok jellemezték ezeket. Először II. Szargón (Kr. e. 722-705 között Babilonia és Asszíria királya) deportálta őket a Habur folyó környékére és Médiába. Ismerve a sémita asszírok kegyetlenségét, sejteni lehet a sorsukat.
A második neve a köztudatban babiloni fogságként él, ez jelentősen különbözött az előzőtől és II. Nabú-kudurri-uszurhoz, a káldeai birodalom uralkodójához kapcsolódik, aki Kr. e. 597-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és kb. ötvenezer embert Babilonba hurcolt. A források arról tudósítanak, hogy ott szabadon élhettek otthonaikban, gazdálkodhattak, kereskedhettek stb. A vezetőikkel valóban nem bántak finoman, de sehol sincs nyoma annak, hogy a köznép rabszolga vagy jobbágy lett volna. Nyelvüket szabadon ápolhatták, iskoláik, kórházaik voltak, a rabbik ott tanulhatták meg a káldeai tudományt, ott ismerkedtek meg a korábbi mezopotámiai mítoszokkal, amelyeket aztán beépítettek saját hagyományaikba. A káldeai királyok idején a zsidóság néppé kovácsolódott össze.
Babilon páratlan irodalmi gyűjteménye tökéletes terepet kínált az izraelita írnokoknak is, akik saját származásukat kutatva átnézték az egész könyvtárat, és összegyűjtötték az Ószövetség korai részeinek anyagát - írja a neves kutató. Az Ószövetség is ezt támasztja alá, Jeremiás a következőt írja a foglyoknak: "Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és lányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és lányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek" - amiből következik, hogy mindezt meg is tehették. A fogságból való visszatérés után az Ószövetség rövidesen befejeződik, ez kb. 400 évvel Jézus születése előtt történik.
Az írásos és régészeti leletek tükrében egyértelműen látszik, hogy a Közel-Keleten Izrael az egyik legfiatalabb állam. Zsidó nemzetről a Kr. e. 560-nál korábbi időkben nem tesz említést a történelem.
Egy különös jelenség
Annak ellenére, hogy Kánaán, a későbbi Palesztina, illetve Fönícia korai kultúrájának kialakítása a vidék ragozó nyelvű lakóihoz fűződik, az emberek többségében mégis az él; mintha Palesztina történelme a zsidó néppel kezdődött volna. Ahogy azonban ez az eddigiekből is kiderült, ez közel sincs így. Annak oka, hogy elsősorban miért csak a zsidó nép történelme vált ismertté a régi Kelet számos, nem egy esetben náluk évezredekkel idősebb népei közül, nyilvánvaló: az Ószövetségen kívül hosszú-hosszú évszázadokig nem volt más ismert írásos forrás., amely alapján betekintést lehetett volna nyerni a korai civilizációkba. A kereszténység terjedésével a Biblia milliók és milliók számára vált ismertté.
Mit tudunk az Ószövetség létrejöttéről? Széles körben ismert és elfogadott, hogy a zsidók az Ószövetség nagy részét a babiloni fogságban állították össze, amikor a káldeus könyvtárakban lehetőségük volt megismerkedni az akkor már ezer évekkel korábban létező mezopotámiai mítoszokkal. A történetek egy részét ugyan már Kr. e. 950 körül elkezdték írásba foglalni, ezek a szövegek azonban elvesztek, így tartalmukat csak a jó néhány száz évvel később készített másolatokból ismerjük. Ezek általában az Ótestamentum első öt könyvét (Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv), a Tórát tartalmazzák, amelyeket a hagyomány Mózestől származtat. Az Ószövetség többi könyve a zsidó nép valós és költött történetét mondja el. Évszázadokkal később, a Kr. e. II. században további művek, például Dániel könyve, kerültek az ótestamentumi könyvek közé. Az ótestamentumi szövegeket óhéber nyelven írták. Az egybeszerkesztett könyvek első, általánosan elfogadott változata, a héber Biblia az I. században jelent meg. Az első öt könyvet fordították le aztán később a hellén korban görög nyelvre, így született meg a Septuaginta. Szent Jeromos (347-420) elkészítette a héber szöveg latin fordítását, a Vulgatát.
Ez azt jelenti, hogy a Kr. e. VI . században olyan eseményeket foglaltak írásba, amelyek némelyike, például a vízözön, legalább háromezer évvel korábban történt. Ráadásul olyan népekről írnak bennük, akiket ellenségeiknek tekintettek. Ez pontosan olyan, mintha a mohácsi vészről vagy a XVI. század magyar viszonyairól a török leírások alapján próbálnánk tájékozódni.
Az Ószövetség nyilvánvalóan az emberiség egyik legnagyobb kultúrtörténeti értéke, ám csupán ez alapján nem lehet átfogó képhez jutni a régi Kelet történelméről, különösen a ragozó nyelvű népekről. A bibliaszótár szerint sem tekinthetők az ószövetségi történetek tudományos szempontból hiteles forrásnak. Ennek ellenére a benne foglaltakat manapság általában már mindenki kész történelmi tényként kezeli, és olyan kép alakult ki, mintha a sémi népek lettek volna a kultúraalkotók. A XIX. században gyökeresen megváltozhatott volna ez a helyzet, de nem így történt. Ekkor tízezrével kerültek elő a sok ezer éves ékírásos agyagtáblák a mezopotámiai sivatag homokja alól. A megfejtett szövegek alapján ismertté vált az ókori népek története, így néhány évezreddel kitolódott az írott forrásokra támaszkodó történelem határa és az emberi műveltség kezdete. Az első írásos leleteket 1844-ben találták meg, a legkorábbi táblák a Kr.e. IV. évezredből valók voltak, tehát legalább háromezer(!) évvel korábban íródtak, mint az Ószövetség. Ma már a világ vezető múzeumai nagyobb és gazdagabb gyűjteménnyel rendelkeznek a sumir szövegekről, mint az ókor bármelyik más népéről.
Ahogy láttuk, a XIX. századi angol, francia, német stb. régészek, nyelvészek érdeme az ékiratok megfejtése, valamint a mindmáig használható szótárak és nyelvtanok összeállítása. Később aztán minél több agyagtáblát fordítottak le, annál világosabbá vált, hogy Mezopotámia kultúraalkotó népe a sumir volt. Az is kiderült az ékiratokból, hogy az ószövetségi Teremtés könyvében leírtaknak - például az ember teremtése, a vízözön - megvannak a több ezer évvel korábban írt eredeti változatai. Ezek felismerése után akadtak olyan semitológusok, akik a sumir nyelvre vonatkozó ismeretekkel szemben meglehetősen nagy ellenérzéssel viseltettek, mert észrevették, minél több nyelvemléket fejtenek meg, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a sémita népek és nyelvek elvesztik vélt kultúrateremtő elsőbbségüket. A XIX-XX. század fordulójára az ékírást megfejtő tudósok első generációja kihalt, s az utánuk következők erőfeszítései már arra irányultak, hogy semmibe vegyék a sumir nép elsőbbségét, olyannyira, hogy szövegeiket megpróbálták elkendőzni. Úgy tűnik, a XIX. század végéig az ékírással foglalkozó tudósokat még kevésbé foglalkoztatta, kihez köthető a mai műveltség kezdete.
Vajon változott-e helyzet azóta? Marton Veronika szerint nem, mivel a világ múzeumaiban lévő mintegy másfél millió ékiratos tábla kb. 4-5 százalékát fejtették csak meg, a fordítási munkák múlt századi lendülete megtorpant. Német, angol, francia, amerikai stb. tudósok foglalkoznak ugyan az ékiratok megfejtésével, de csak az átszűrt, átszerkesztett változatok kerülnek nyilvánosságra. Úgy tűnik, a tudóskörök csak az átírásokat, az olvasatokat és a fordításokat tartják szükségesnek a nagyközönség elé tárni, az eredeti ékiratokat nem. Ráadásul a jelek szerint a még mindig Irak homoktengere alatt rejtőző - a becslések szerint milliós nagyságrendben előforduló - ékírásos agyagtáblák nem fontosak a művelt Nyugatnak, az iraki háborúban ugyanis tömegesen pusztultak el az emberiség első civilizációjának több ezer éves emlékei.
Azzal a különös jelenséggel állunk tehát szemben, hogy a kultúraalkotó népek sok ezer éves történelmével kapcsolatban nem az immár rendelkezésre álló, gyakran több ezer éves írásos leletekből jutunk információkhoz, hanem az ellenségeik által, sokkal később írt szövegekből.
Ragozók kontra hajlítók?
De egy másik különös jelenséggel is találkozhatunk. Láttuk, hogy a ragozó nyelvű népek története az újkőkortól szinte a napjainkig nyomon követhető. Ha csak az emberiség egyik legkorábbi írásos leletétől, az erdélyi Tatárlakán előkerültektől számítjuk a történetüket, akkor is tudjuk róluk például, hogy már hétezer(!) éve írtak. Tudjuk, mely vidékeken laktak, milyen népek származtak belőlük, sőt - például a magyarság esetében - a legmodernebb genetikai, biotechnikai vizsgálatok is alátámasztják a fentieket. Tudjuk, hogy milyen műveltséget, civilizációkat hoztak létre, például Európa első, Körös nevet viselő műveltségétől kezdve a sumir civilizáción át, például a Pártus Birodalomig. Ezek léte régészetileg igazolható. Tudjuk - ahogy a továbbiakban látni fogjuk -, hogy ezek a népek találták fel az írást, közülük kerültek ki a világ első tudósai... és még folytathatnánk. Fontos hangsúlyozni, hogy a természettudományos vizsgálatok, a régészet, a nyelvészet igazolja a velük kapcsolatos állításainkat. Mindezek ellenére, mintha a szakirodalom "elfeledkezett" volna róluk, helyüket pedig az indoeurópaiak vették át.
De kik azok az indoeurópaiak?
Ha nem egy "komoly" könyvet szándékoznék írni, akkor azt mondanám, hogy - bármennyire is próbáltam utánajárni - nem tudon1 megmondani. De ezt nem válaszolhatom, ezért nézzük, hogy mi az, an1i biztosan tudható róluk!
A lexikonok szerint az indoeurópai egy a XVIII-XIX. században nyelvi rokonság alapján besorolt nyelvcsalád. Kezdetben indogermánnak nevezték, mert a német és India nyelveinek egy része is ebbe tartozik. Számos csoportra oszlik, például iráni, ind, itáliai, balti, szláv csoport, de indoeurópai a görög és az albán is. A Föld ötmilliárd lakója közül kb. kétmilliárd beszélte valamelyik indoeurópai nyelvet. A mai Európa nyelveinek döntő többsége is ide tartozik. Még annyit lehet tudni, hogy a Kr. e. II. évezredben Nyugat- és Dél-Európába, Kis-Ázsiába, Iránba és Indiába indoeurópai törzsek vándoroltak, és az ott letelepedett lakossággal keveredtek. Az indoeurópai nyelveket a hajlítók csoportjába sorolják. Ennyi. Bármennyi lexikont, szakkönyvet néz is át a laikus, a két legfontosabb kérdésre nem kap választ: hol és mikor alakult ki az indoeurópainak nevezett nyelvcsalád? Pontosabban, a lehetséges helyszínek neveinek csupán a felsorolása is közel fél oldalt tesz ki, számuk majdnem félszáz, jóval több annál, mint amit komolyan lehetne venni. Ráadásul úgy tűnik, hogy még csak nem is beszélhetünk indoeurópai ősnépről, az "ősnép feltételezést ma már elutasítják. Az őstörténeti időkben indoeurópai nyelveket beszélt népek etnikai vagy tisztán antropológiai rokonsága nem bizonyítható" - írja a lexikon. Sőt, "az őseredeti alapnyelvi állapot helyének kutatása ma még lehetetlen" - írja a szakember. Érdekes módon, amíg a ragozó nyelvű népek őseredeti alapnyelvi állapotának helyéről több nyelvésznek is határozott véleménye van, addig az indoeurópai esetén még a kutatás is lehetetlen. Ahogy nem tudják, hogy hol alakult ki, úgy azt se, hogy mikor. A különböző források általában abban egyeznek meg, hogy Kr. e. 2000 előtt nem beszélhetünk róluk.
Tehát nem tudni pontosan, hogy kik ők, honnan származnak, honnan és mikor jöttek. A szakirodalom mégsem tartja őket "ismeretlen eredetűnek". Amikor Kr. e. 2000 körül megjelennek, akkor a ragozó nyelvűek már Surnerben legalább ezer éve írtak, többféle írásrendszert is kidolgoztak; ugyanakkor tény, hogy egyetlen indoeurópai nyelvű nép sem dolgozott ki teljesen önálló írásrendszert. Az indoeurópaiaknak tulajdonított első nyelvemlékek - például a Rig Véda - is nagy valószínűséggel a ragozó népek alkotásai. Mezopotámiában négyezer évvel(!) az indoeurópaiak előtt öntözőrendszereket építettek. A Pallas Nagy Lexikona szerint viszont az indoeurópaiak az I. században még nem ismerték a fémeket, állattenyésztő nomádok voltak, a lovat ismerték, de munkára nem használták és nem ülték. Földművelésük igen csekély jelentőségű lehetett.
Mindezek ismeretében furcsa, hogy van olyan lexikon, amelyikben a róluk szóló címszó így kezdődik: az indoeurópaiak a világ legműveltebb népei... (sic!) . Ennek az "indoeurópai sovinizmusnak" csak sejteni tudjuk az okát: ebbe a nyelvcsaládba tartozik az európai nyelvek többsége. Európa mai lakóinak szívét nyilvánvalóan nem önti el túl nagy melegség annak hallatán, hogy az emberiség jelentős találmányai, civilizációi nem hozzájuk, hanem a ragozó nyelvűekhez köthetők. Ahogy azt az eddigiekből is láttuk, az európai kultúra gyökerei nem az indoeurópai népekhez vezetnek.
Ehhez jön még a következő. Ismert ugyanis, hogy az indoeurópai nyelveket beszélőkhöz (árja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni, indoárja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni és indiai nyelvei, illetve az azt beszélő népei) tartozó perzsák a III. században, a mai Irán területén hozták létre birodalmukat. Ott, ahol korábban a médek, illetve a pártusok birodalma állt. Ezek után nem lepődünk meg azon, hogy Turán Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus változatában. Az iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca, ami megfelel az árják és a nem árják állandó konfliktusának - olvashatjuk a Kelet-kutató könyvében.
Az indoárják tehát a turániak ősellenségei voltak - ezek után és annak ismeretében, hogy az indoeurópai nyelvek, elsősorban az angol vált világszerte ismertté, aligha lepődhetünk meg azon, hogy az ezeken a nyelveken született alkotások nem a turániak dicsőségét zengik elsősorban. Sőt, a laikusnak az az érzése támad, mintha már a "turáni" szót használni sem lenne szabad, és csak azon csodálkozik, hogy a turáni-alföld földrajzi elnevezés még olvasható a térképeken.
De gyakorlatilag ez a helyzet a "szkítával" is. Néhány szakembernek feltűnt, hogy a magyar őstörténeti művek szerzői lényegében teljesen kirekesztették a források közül a szkítákat, mind az írott források, mind a régészeti anyagok vonatkozásában. Azokat, akik ezer éven át(!) tartó, egységes kultúrát hoztak létre."
***
Hasonló gondolatokat és következtetéseket fogalmaz meg Lajdi Péter is A magyarság hiteles őstörténetének alapjai c. jól követhető összefoglaló tanulmányában:
"Mielőtt még az indoeurópai népek inváziója a Kr. e. III. évezred elején Ázsiából nyugati irányba elkezdődött volna, kontinensünk egyáltalán nem volt lakatlan. Gordon Childe, egy szabadgondolkodó a történészek között, erről az időszakról azt írja, hogy a Visztula és az Égei-tenger, Dél-Franciaország és Közép-Ázsia közötti földrajzi térséget, melynek a Folyamköz (Mezopotámia) is része, egy közös nyelvet beszélő, hatalmas nép lakta.
...
Gordon Childe hatalmas és egy nyelvet beszélő népe az indoeurópaiak és a szemiták megjelenése előtt az európai térségen kívül Mezopotámiát és a Kaszpi-Aral Mediterráneumot is uralmuk alatt tartották. Minden valószínűség szerint fennállhattak az egyes nemzetcsoportokat egymástól elválasztó nagy távolságok miatt kisebb-nagyobb nyelvjárási különbözőségek az akkori szkíta-pelaszg-sumér-hungar8 ősnép nyelvében.
Dél-keleti legfontosabb területe e népnek Mezopotámia volt, a legendás Folyam-köz, mely terület az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja.
A katasztrófa alatt elnéptelenedett országnak az északabbra és észak-keleten élő, azonos kultúrával, fajisággal és nyelvvel rendelkező testvérnépek siettek segítségére. Ők népesítették be újra a Tigris és Eufrátesz közét. Az új-sumérok kultúrateremtő és civilizáló zsenialitását, mely mind szellemi-kultikus, mind materiális vonatkozásban a későbbi, már az indoeurópai-szemita invázió népeinek letelepedése után létrejött magaskultúrák megszületését egyáltalán lehetővé tette, alaposan ismerjük.
Miután a pusztító áradat hullámai lassanként visszahúzódtak, elkezdődhetett az élet újbóli normalizálódása, az elnéptelenedett területek etnikai föltöltődése az ázsiai (Tarim-medence, Kászpi-Aral-Mediterráneum) és az európai szkítiákból (Kárpát-medence). Az új élet Kish városában kezdődött, amikor „az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogy a sumér krónikás följegyezte. Melyik nép tehát, ha egyáltalán létezik ilyen, Isten igazi „választott népe”? Ezt követte Kr. e. 2800 körül az I. dinasztia Uruk városában, ahol a legendás Gilgamesh (Galgamács) is uralkodott.
Majd az ún. Djemet-Nasr periódus következett, mely után a sumér városállamok vezető hatalmává Úr városa avanzsált. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a turániak és szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Az egyetemes üdvtörténet szempontjából fontos megemlíteni az úri harmadik dinasztia (Kr. e. 2047-1939.) előtti időben Lagashban uralkodó kimagasló pap-királyt, Gudeát (Kr. e. cca. 2141-2122.), akiről feljegyezték, hogy mindenben az Isten parancsainak igyekezett eleget tenni, a béke fejedelmeként, a sumér tradíciók felelevenítőjeként és nagyszabású szakrális építkezések kezdeményezőjeként emlékezett meg róla a sumér utókor.
Az első szemita birodalom alapítójának története, aki több, mint egy évezreddel korábban élt Mózesnél, kísértetiesen hasonlít a héberek törvényhozójának az Ószövetségből ismert legendájára, azzal a főbb motívumok terén megegyezik. Szárgon születését is titkolni kellett, Mózesét is. Szárgont is csecsemőként egy folyóvízre bocsátott, szurokkal vízhatlanná tett nádból vagy sásból készült kosárkába tették, akárcsak Mózest. Egy Akki nevű vízhordó és kertész talált rá, amint az Euphratesz vizén sodródott. Nála nevelkedett, mielőtt Kish királyának étekfogója nem lett belőle. Tehát rá is felfigyel a helyi királyi ház, akárcsak Mózesre stb. Nem áll távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Kivonulás (Exodus) könyvében olvasható, Mózes koragyermekkorára vonatkozó elbeszélést a babyloni „fogság” zsidósága az asszír-babyloni-akkád forrásanyagból merítette s szőtte bele utólag a bibliai történetbe. Ezt a nézetet olyan jeles, a bibliai tudományokkal foglalkozó tudósok is vallják, mint E. Otto.
Az akkádok uralmának egy, a sumérrel rokon nép, az északi hegyekből déli irányba terjeszkedő kuti vagy guthi nép vetett véget. Téves tehát annak a hamis benyomásnak a sulykolása, hogy a sumér mintára létrehozott szemita városállamok keletkezése és átmeneti katonai sikerei a sumér nép kultúrájának és jelenlétének a teljes megszűnéséhez vezettek volna. Szó sincs erről!
Az akkád korszakot követte a sumér városállamok újabb reneszánsza, melynek legkiemelkedőbb uralkodója volt Gudea, akivel már futólag megismerkedtünk. Az ezutáni idők legjelentősebb hatalmi koncentrációja Úr városában összpontosult, ahol a sumér Ur-Nammu király (vita tárgya, hogy Kr. e. 2112-2095. vagy 2048-2031. uralkodott-e) megalapította a harmadik úri dinasztiát. Birodalmához csatolta Eridu, Larsza, Adab és Nippur sumér városállamokat, sőt akkád területeket is meghódított. Az ő nevéhez, és nem a szemita Hammurápiéhoz fűződik az általunk ismert legrégibb törvénygyűjtemény, az ún. Ur-Nammu Codex a Kr. e. 2100 körüli időkből.
Midőn Hammurápi (Kr. e. 1728-1686., a 6. király az első babyloni dinasztiában) Babylonja (Bab-Ili) már elég erősnek érezte magát, „a jó királyok uralma”, ahogyan a sumér krónikás tudósít, újra „véget ért”.
Amikor Babylon hatalma hanyatlóban volt, az asszírok föllépéséig a szemita uralmat a sumérokkal szintén rokon, nem indoeurópai, hanem ragozó nyelvet beszélő (Wikipédia Lexikon) kassiták söprik el a Folyamközben Kr. e. 1550. körül.
A Kr. e. 1800 és 1600 táján egy újabb szemita bevándorlási hullám éri el Mezopotámiát. A később hébernek nevezett etnikum ekkor tűnik föl először az írásos feljegyzésekben habiru név alatt. A sumérok e nomádokat Lu-sa-gaz – nak nevezik, ami annyit jelent, mint hálóval gyilkoló gonosztevő (gaz-ember).
Ezt követően szemita oldalról újabb revans következik. A szemita asszírok, akiknek ősei a tudomány mai állása szerint Kr. e. 2300-tól jelen vannak e térségben, a történelem porondjára lépnek. Ez az agresszivitásáról és kegyetlenkedéseiről hírhedt szemita nép eredetileg a Felső-Tigris környéki Asszúr városállamából származtatható, amint népelnevezésük is ezt világosan mutatja. Eredetileg az akkád nyelv egy nyelvjárását beszélték, később azonban nyelvcsere útján az arámi nyelv terjed el közöttük. Hatalmuk első csúcsán a Kr. e. 1500 és 1100 között sorra megtámadják és elfoglalják a virágzó sumér városállamokat. Az őslakosok följegyzéseiből tudjuk, hogy Úr városában például földig rombolják az ősi szentélyt, a városkapuk előtt pedig gúlákba rakják az ártatlanul lemészárolt őslakosok levágott fejeit. E „dicső” tetteikre oly büszkék voltak e kegyetlen barbárok, hogy meg is örökítették e jelenetet az ún. Balavati-kapukon dombormű formájában.
Az őslakos sumérok közül számosan északi, észak-nyugati irányban menekülnek ekkor a mészárlások elől a hegyekben lakó testvérnépekhez, és többek között megalapítják a kisázsiai Van-tó körüli területeken a Káld Királyságot. A menekülők másik csoportja a Kaukázusba települ át, ahol a mai Örményország területén és az attól valamivel délebbre eső térségben az Urmia-tó körül mint az Urartu tartományát benépesítő hurriták váltak híressé. Ennek írásos nyomai is maradtak ránk. A III. úri dinasztia utolsó királyának, Ibi-szín-nek tulajdonítják azt a Siratóéneket, melyben ez is elhangzik: „Gyönyörű városainkat elpusztítják és az ősi nép menekül a hegyek közé.” A hegyek közé, ahol olyan árulkodó nevű városállamokat is alapítanak, mint például Árpád és Ebla.
Kr. e. 612-ben a hurritákból és médekből álló katonai szövetségnek a ninivei ütközetben sikerül megtörnie az asszírok egyeduralmát, hogy a régi rendet visszaállítsák. Babylon lesz az Új-Káldeusok fővárosa. A médektől (mat-mada-iak) származtatja Plinius a szarmatákat (egy szkíta nép), Hérodotosz pedig szkítákként írja le őket (Her. CXVI-CXVII.). Ugyancsak ő jegyezte fel róluk, hogy „a mágusok képezik a hét méd törzs egyikét”, akik a perzsa királyi hercegeket nevelik.
A Folyamköz történetének újabb fejezetében az eddig csak szórványosan jelen lévő árja rassz, a perzsák is kiterjesztik nyugati, dél-nyugati irányban hatalmukat. II. Nagy Kürosz (óperzsául Kurus, Kr. e. 590-530. élt, 559-530. uralkodott) először meghódítja és országához csatolja a Méd Birodalmat, majd diadalt arat Lüdia és az Újbabyloni Birodalom felett. Ő az ún. Achemenida-dinasztia korai tagja, a Perzsa Birodalom megalapítója. Szinte minden hadjáratából mint diadalittas győző érkezett haza. Egyetlen alkalommal szenvedett megsemmisítő vereséget, éspedig a szkíta masszagéták ellen a Szir-Darja folyó mellett. Fiát, II. Kambüszészt hozzá méltó utód követte a trónon, I. Nagy Dareiosz, a mesés gazdagságáról legendás hírű Dárius király (Kr. e. 522-486. élt, 558-486. uralkodott), a Bibliában Ahasvérus név alatt megörökített uralkodó. I. Nagy Dareios a perzsa államrend nagy megreformálójaként (satrapia-rendszer) és Susa, a régi központ mellett az új perzsa főváros, Persepolis alapítójaként, újabb területek meghódítójaként és a példás vallási türelem mintapéldájaként vonult be a történelembe. Hódításai során több alkalommal kudarcot is szenvedett, pl. Görögországban, Marathónnál Kr. e. 490-ben, majd még uralkodása idején a fia, Xerxes vezette hadjárat során a thermopülei tengerszorosban Kr. e. 480-ban. Neki is, akár Nagy Kürosznak beletörött a bicskája a szkíták megtámadásába is, ugyanis amikor Kr. e. 513-ban megtámadta az európai szkítákat, akik a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták a perzsákkal szemben, s ha nem fordulnak vissza, serege nagyrésze éhen halt volna. Ő engedélyezte a Palesztínába visszatért zsidóknak egy Nagy Kürosz hozta rendelet alapján, hogy újra fölépítsék a jeruzsálemi templomot.
Az indoeurópai történelemírás faji megfontolások alapján (a perzsák árják!) e nem túl hosszú perzsa időszaknak tendenciózusan túl nagy jelentőséget tulajdonít, mint ahogy a Nagy Sándorral összefüggő eseményeknek is (a görögök pedig indoeurópaiak!), pedig ez csak egy viszonylag rövid, bár kétségtelenül dicsőséges epizód volt Mezopotámia roppant mélységű történelmében.
Az Arisztotelész kezei alatt nevelkedett makedón Nagy Sándor (Alexander, Kr. e. 356-323.) rablóhadjáratait követően, aki hódításaival véget vetett a perzsa achemenida dinasztia nagyhatalmi uralmának, minden tekintetben új korszak vette kezdetét a mezopotámiai térségben: megjelennek a Szkítiából dél felé terjeszkedő, és uralmukat a Földközi-tenger és India között egy fél évezredig fenntartani képes turáni Pártusok (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.), a Római Birodalom legrettegettebb ellenségei, akik egyedüli hatalomként, és nem csak katonai téren, Róma egyetlen méltó vetélytársai voltak. Ha a pártusok fél évezreden keresztül nem akadályozták volna meg az embertelenségen és kegyetlenségen alapuló római hatalmat ama törekvésében, hogy a kincses Kelet álmodó magaskultúráit lerohanják, az emberiség történelme egészen máshogyan alakult volna, oly módon, amely nem sok jót jelentett volna a világnak. Míg mi, magyarok a keresztény Nyugat védőbástyájaként saját testünkkel tartóztattuk fel a keletről érkező hódító hadakat, addig egy jó évezreddel korábban a pártusok voltak azok, akik az ellenkező irányból, a nyugati barbárság további expanzióját hiúsították meg. Úgy látszik, nekünk már az ókorban is ezt az önfeláldozó, jézusi sorsot szánta a Teremtő.
Az európai ősnéppel kapcsolatos gondolatok ily módon történt lejegyzésére és a mezopotámiai ókor történetének vázlatos bemutatására csak azért volt szükség, hogy a nekik kijáró történeti perspektíva fényében érzékeltessük a turáni népek Folyamközben való jelenlétének folyamatosságát, különös tekintettel a pártusokra, akik a fent vázolt történelmi ívben témánk összefüggésében -, mint látni fogjuk - különös szerepet játszanak9.
A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása
Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.
A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa népek” (?!) közül.
J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.
Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.
A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt figyelmet.
A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.
Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”
E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.
A Pártus Birodalom belső magját mutatja be e térkép. Hatalmi és kultúrális kisugárzásuk azonban mind keletre, mind nyugatra messze túlnyúlott az országhatárokon.
Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és továbbfejlődhetett.
E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.
Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.
Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.
Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.
A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.
Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.
Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.
A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.
A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről, népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”
Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.
Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.
Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)
Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb 1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikoris IV. Béla király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.
Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).
Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród (Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható.
A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.
Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)
Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár, Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély stb.)
Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet középpontjába.
Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press Kft. 1995.)
Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.
Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius: De bello Persico)
A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték.
A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra."
***
Nagyvonalakban tehát a következőkben vázolható fel a Bibliai özönvíz utáni folyton lüktető kronológia Mezopotámiában, az ókorban induló háborúskodás gócpontjában, a "nulladik" világháború helyszínén (megjelölve a hovatartozást):
(a térképek sajnos nem egységes kinézetűek, tekintve, hogy ilyen átfogó jellegű történelmi áttekintés nem áll érdekében a hívatalos köröknek, ezért nincs Mezopotámia több ezer éves történetét megmutató egységes történelmi atlasz - aki mégis tud ilyet, kérjük jelezze)
Sumérok Kr.e. 4000-2300 (mag-nép)
Akkád - Kr.e.2350-2200 (szemita)
Guti (Gudea) - Kr.e. 2140-2120 (mag-nép)
III. Uri dinasztia - Kr.e. 2100-1800 (mag-nép)
Óbabiloni Birodalom - Kr.e. 1728-1600 (amorita - szemita)
Kasszita (kassúk) - Kr.e. 1600-1200 (mag-nép)
Hettita Birodalom Kr.e. 1900-1200 (mag-nép)
Asszír Birodalom - Kr.e. 1400-1100 (szemita)
Újasszír Birodalom - Kr.e. 900-612 (szemita)
Káld-méd szövetség Kr.e. 626-612 (mag-nép)
Újbabiloni Birodalom Kr.e. 626-539 (mag-nép)
Média - Kr.e 800-550 (mag-nép)
Óperzsa Birodalom - Kr.e. 550-330 (árja)
Nagy Sándor - Kr.e. 356-323 ("indoeurópai")
Pártos Birodalom - Kr.e. 250 - Kr.u. 220 (mag nép)
***
A háborúskodás a Pártus Birodalom létrejöttével sem ért véget, de három nagyon jelentős esemény köthető a pártusokhoz: 1., mellérendelő magos-műveltségük megágyazott Jézus Krisztus és szeretetvallásának megszületéséhez, 2., megállították a Római Birodalom (alárendelő minta!) keleti terjeszkedését, a Közel-Kelet leigázását, 3., a történelmi magyar királyi vérvonal őseit is ők adják. Az ókori világháború évezredei alatt Mezopotámiát elhagyni kényszerülő "sumérok" összeolvadnak/átalakulnak a rokon-népekkel szkíta-kelta harcos társadalommá, és innentől a világháború kiterjed egész Európára. A Római Birodalom és a ragozó nyelvű pártus-szkíta-kelta-hun őseink közötti ókori világháborút Mesterházy Zsolt A magyar ókor című könyve nagyon alaposan feldolgozza, összefoglalja. Nincs rá mód, hogy ezt a hatalmas munkát idézzük, így csak vázlatosan mutatjuk be a történteket és a különböző frontvonalakat:
Vázlatosan az ókori világháborút
Mesterházy magyar ókor 172. oldal, Az etruszk őstörténet, Róma előzménye
előzmények 335. o.
339.
344.
371.
***
Badiny Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig
88.oldaltól
344-től is
***
Nagyon fontos és figyelemreméltó történelmi időrendi folyamatot állított össze Bakos Attila a Duna Evangéliuma c. könyvében. Fontos, mivel ilyen nagyléptékű, nagyívű időrendet még soha senki nem csinált. (Nyílván nem véletlenül. Az alárendelő "győztesek" által írt történelemkönyvek egyik nagy trükkje a szalámizás, szeletelés technikája, azaz mindig mindent külön-külön, részleteiben tárgyal, mindig ügyelve, hogy más és más népnevekkel illesse ugyanazokat a népeket és leszármazottaikat, mindig csak adott időpontokat emel ki és azokhoz rendel eseményeket, mintha a különböző események nem egymásból, ok-okozati viszonyból erednének, még véletlenül sem összefüggéseiben, nagyívű folyamatleírással tárja elénk a történelmet, mindezt teszik azért, hogy az ember még véletlenül se lássa át az egészet átfogó jelleggel.)
És fontos ez az időrend azért is, hogy lássuk micsoda ádáz küzdelem folyik itt már néhány ezer éve a két minta (az eredeti mellérendelő turáni-szkíta, és az új alárendelő indoeurópai-szemita jövevények) között.
A Duna Evangéliuma – Kronológia
- Kr.e. 1728 Hammurabi király uralkodásával megkezdődik a Babiloni Birodalom története.
- Kr.e. 1700 körül Krétán földrengés pusztít, de ekkor még sikerül az ott élőknek újjáépíteni.
- Kr.e. 1695-ben Hammurabi lerombolja Mari városát.
- Kr.e. 1650 körül megkezdődik a sumeroid-turáni népek ellentámadása. A hükszoszok (csikósok) elfoglalják az anarchiába zuhant Egyiptomot, megalapítva a 15. és 16. dinasztiát. Kr.e. 1551-ig uralkodnak Egyiptomban.
- Kr.e. 1640 körül a Kr.e. 1900 körül elindult duna-völgyi magyar gyarmatosok a mai Anatólia területén megalapítják Hettiaként ismert birodalmukat. Első királyuk neve Labarna.
- Kr.e. 1530-ben I. Mursili hettita (kusán) uralkodó elfoglalja Babilon városát.
- Kr.e. 1380 körül I. Suppiluliuma megszilárdítja a Hettita Birodalom alapjait, meghódítva Szíriát az Eufráteszig.
- Kr.e. 1360 A misztikus Ehnaton fáraó Atont nyilvánítja Egyiptom Istenének, s ezzel megveti a későbbi egyisten hit, a bhakti-jóga alapjait.
- Kr.e. 1356 megalakul a független szemita Asszír állam.
- Kr.e. 1300 körül a Duna völgyében megkezdődik a késő bronzkor, melynek jellegzetessége, hogy a halomsíros temetkezést fölváltja a hamvasztásos, ún. urnamezős, keleties halotti kultusz.
- Kr.e. 1285-ben Muvatalli hettita király megállítja a II. Rámszesz által vezetett előrenyomulást. A két uralkodó békét köt, s Rámszesz feleségül vesz egy hettita hercegnőt.
- Kr.e. 1250 körül Mózes vezetésével a zsidók, kincsekkel megrakodva elszöknek Egyiptomból. - Trója város (a Dardanelláktól délnyugatra, Hiszarlik mellett egy dombra épült ókori szumeroid magyar gyarmatos város) lerombolása. Kr.e. 1240 körül. A trójai agyag orsógombokon látható ábrák szintén komoly hasonlóságot mutatnak a Tordosi és Vinca-kultúrával.
- Kr.e. 1190 körül az ún. tengeri (Közel-Keletről származó) népek támadása miatt megdől a Hettita birodalom, polgárai India felé menekülnek.
- Kr.e. 1184-ben III. Ramszesz fáraó turanoid Jászokat (a bibliai Filiszteusok) telepít Dél-Palesztínába.
- Kr.e. 1160-ban semita elamiták visszafoglalják a hettita kusánok (kassuk) által Kr. e. 1531 óta, közel négyszáz éve uralt Babilont.
- Kr.e. 1115 I. Tiglat-Pilleszer vezetésével a szemita Asszíria a történelem legkegyetlenebb birodalmává válik.
- Kr.e. 1012 Saul az első izraeli király háborút kezd palesztína őslakosaival, a Jászokkal.
- Kr.e. 1004 körül Dávid izraeli király elfoglalja Jeruzsálemet és leigázza a Jászokat. Létrehozza Szíriát és Palesztinát megába foglaló Nagy-Izraelt.
- Kr.e. 969 Salamon Júdea királya.
- Kr.e. 912 az Asszír Birodalom hódító háborúkba kezd, és csatákba keveredik Urartuval, Médiával, Kimmeriával és Szkítiával, valamennyien turanoid népek.
- Közép-Európa vaskora a Kr.e. 800-tól a Kr.e. I. századi római hódításig. - A görög betűírás kialakulása Kr.e. 800 körül föníciai eredetiből. - Az Iliász és az Odüsszeia Homérosz általi keletkezése Kr.e. 750 után.
- Kr.e. 700 körül a szervezett társadalmi renddel rendelkező kelta (keleti magyar) törzsek kialakítják a bronzkort követő, ún. hallstatti, Közép-Európai kultúrát.
- Kr.e. 680 az Asszír birodalom meghódítva Egyiptomot eléri legnagyobb kiterjedését.
- Kr.e. 648 Egyiptom visszanyeri függetlenségét, s elszakad Asszíriától.
- Kr.e. 626 Nabu-apla-uszur káldeus hadvezér kivívja babilónia függetlenségét az asszír uralommal szemben.
- Kr.e. 612 körül a turáni médek és a káldeus babiloniak szövetségben szétverik a vérengző asszír katona birodalmat, területét felosztják egymás között.
- Kr.e. 600 körül Zarahusztra megkezdi óiráni vallásalapító tevékenységét Horászán városában.
- Kr.e. 597-ben Babilon meghódítja Jeruzsálemet.
- Kr.e. 586 a zsidók Babilonba hurcolása, az ún, babiloni fogság kezdete, mely Kr.e. 538-ig tart.
- Kr.e. 559 II. Nagy Kürosz kormányozta Perzsia nagyhatalommá lesz. legyőzi (Kr.e. 550-ben) az addig uralkodó Médeket. Hamarosan elfoglalja Lüdiát, Kis-Ázsia nyugati partvidékét, Föníciát, Babilont és Palesztinát is. A legyőzött Médek a perzsákkal egyenlő jogállásban részesülnek. Megkezdődik Turán és Irán konfliktusa, a turáni átok.
- Kr.e. 539-ben az Etruszkok megalapítják Felsinát, a mai Bolognát. Az Etruszkok ekkor már Kr.e. 800 óta lakják Közép-Itália nyugati részét, az Arno és Tiberis folyók között. Eredetileg a túlnépesedett Kárpát-medencéből kiáramló magyar törzsek voltak. Hatalmuknak a terjeszkedő Róma vetett véget a Kr.e. I. században.
- Kr.e. 513-514-ben I. Dareiosz sorozatos vereséget szenved a szkíták elleni hadjáratokban. Az Indusvölgy nyugati részét azonban már Kr.e. 518 óta birtokolják a perzsák.
- Kr.e. 509 körül Rómában megszűnik az etruszk királyok uralma. A várost 300 tagú szenátus vezeti a továbbiakban.
- Kr.e. 505 körül az etruszkok itáliai pozíciói gyengülnek, Latinum. - Buddha Sziddhárta Gautama (Kr.e. 560-480 körül) vallásalapító működése Indiában. Kusinara városában hunyt el.
- Kr.e. 450 körül Közép-Európában a hallstatti kultúrát a helytelenül La Téne kultúrának nevezett időszak váltja fel kb. Kr.e 50-ig. E kultúra is a Kárpát-medencéből sugárzik. A svájci Neufchateli-tó északi partján lévő cölöp erődítmények helyéről kapta nevét ezen időszak.
- Kr.e. 450 körül a romai jog első írásos rögzítése, az ún. 12 táblás törvények.
- Kr.e. 445. I. Artaxerxész perzsa király Jeruzsálembe küldi zsidó udvari hivatalnokát, Nehemiát, hogy szervezze újjá a zsidó kultuszt. Nehemi megtiltja minden más istenség imádatát Jahvén kívül és megtiltja a más hiteken lévőkkel történő házasságot. Ekkorra a zsidók már gyakorlatilag teljesen hellenizálódtak, még saját héber nyelvüket sem beszélték. Ezt a folyamatot próbálták visszafordítani.
- Kr.e. 435 körül Dél-Itáliában meghal Hérodotosz görög történetíró, a történetírás atyja. Utazásainak és tanulmányainak anyagát kilenc hatalmas kötetbe gyűjtötte össze.
- Kósz városában működik Kr.e. 420 körül Hippokratész (Kr.e. 460-375) a gyógyászat atyja.
- Szókratész Kr.e. 399-ben kiissza a méregpoharat. A filozófust az ifjúság megrontásával vádolják hajlami miatt.
- Kr.e. 396-ban Camillus római hadvezér lerombolja Veii etruszk várost, területét Rómához csatolja. - Kr.e. 387-ben a kelták (keleti magyarok vagy gallok) a Tiberis Allia nevű mellékfolyónál hatalmas győzelmet aratnak a rómaiak fölött. Brennus vezetésével elfoglalják és kifosztják Rómát. Egyedül a Capitoliumot nem tudják elfoglalni, végül hatalmas váltságdíj fejében a kelták elvonulnak.
- Diogenész (Kr.e. 412-323) a legjógikusabb görög filozófus, a kozmopolitizmus és az önző érzék kielégítésen alapuló civilizáció bírálója, a cinikus filozófia megalapítója.
- Kr.e. 359 Macedónia fölemelkedése II. Philipposz alatt.
- Kr.e. 356-ban Marcus Rutilius győzelmet arat az etruszkok fölött.
- Arisztotelész (Kr.e. 384-322) filozófus, a későbbi Nagy Sándor nevelőjének működése.
- Kr.e. 336 ősze makedón Nagy Sándor hadjáratainak kezdete. Kr.e. 333-ban legyőzi és elfoglalja a Perzsa Birodalmat. Seregivel Kr.e. 325-ben eljut egészen az Indiai-óceánig. Nagy Sándor Kr.e. 323. június 13-án meghal tífuszban, Babilon városában.
- Kr.e. 322-ben Csandragupta Maurja meghódítja Észak-Indiát és a Dekkán-fennsíkot. Kr.e. 305-ben megszállja az egész görög-makedón hódoltsági területet egészen Afganisztánig.
- Kr.e. 321-ben Róma megalázó vereséget szenved a Samnisoktól. A rómaiak csak azzal a feltétellel vonulhatnak el, hogy igát vetnek önként a nyakukba, elismerve vereségüket.
- Kr.e. 300 körül Eukleidész görög matematikus működése. Elemek című 13 kötetes munkájában foglalta össze kora összes matematikai tudását.
- Kr.e. 295-ben a nyughatatlan Róma végül legyőzi az Etruszkok, Samnisok és kelták egyesített seregét. Ez a szövetség is jelzi a felsorolt népek rokon magyar származását.
- Kr.e. 282-ben a Vadimonius-tónál a római seregek ismételt győzelmet aratnak a szövetséges etruszk és kelta seregek fölött. A kelta törzsek visszavonulnak eredeti hazájukba, a Duna völgyébe, egy részük pedig Görögországba.
- Kr.e. 275-ben I. Antiokhosz Szótér szeleukida uralkodó az ún. elefántos csapatában legyőzi a Kis-Ázsiába benyomult galatákat (keltákat) és letelepíti őket Phrügiában. Fővárosuk Anküra (a mai Ankara) lesz.
- Kr.e. 268-ben a Maurja hun dinasztiából származó Asóka (Kr.e. c. 290-232) király a történelemben először egyesíti egész Indiát.
- Kr.e. 247. A kelet_iráni Parthava, szeleukida helytartóságot az iráni pártusok meghódítják. Királyuk Arszak (? - Kr.e. 217-ig) megalapítja az Arszakida dinasztiát. Első fővárosuk Nisza.
- Kr.e. 222-ben a rómaiak Clastidiumnál, a Pótól délre legyőzikaz inszubereket, és elfoglalják Mediolánumot, a kelta alapítású (Milánó) várost. Ezzel győztesen fejezik be a Kr.e. 225 óta tartó kelta háborút.
- Kr.e. 190-ben Cornelius Scipio római hadvezér legyőzi III. Antiokhosz szeleukida uralkodót.
- Kr.e. 186-ben szenátusi határozattal betiltják Bacchus (Dionüszosz) boristen magán egyesületi kultuszát. (Az őstantra maradéka)
- Kr.e. 171-ben I. Mithridatesz lesz a Pártus Birodalom királya (Kr.e. 139-ig) és a régi Kelet nagyhatalmává teszi országát. Kr.e. 141-ig Mezopotámiát is meghódítja.
- Kr.e. 133-ban Cornelius Scipio 10 éves háború után elfoglalja a kelta-ibér törzsek ellenállási központját, a római ostrommal 9 évig dacoló Numantiát a Duero felső folyása mellett, majd a földdel teszi egyelővé a várost!
- Kr.e. 120-ban a pártus VI. Mithridatesz Eupator (Kr.e. 132-63) lesz az északi Kis-Ázsia Pontosz királya. Uralmát a Fekete-tenger északi partjára is kiterjeszti.
- Kr.e. 114 Rómában tovább tart az őstantra maradványainak lebontása. Három veszta papnőt erkölcstelenség vádjával elevenen eltemetnek.
- Kr.e. 113-ban a kelta kimberek és a teutonok a mai Stájerország, Neumarkt közelében legyőzik a rómaiakat. Győzelmüket követően betörnek Galliába s ott Kr.e. 109-ben ismét vereséget mérnek a rómaiakra.
- Kr.e. 105. október 06. a kelta kimberek és teutonok a Rhőne melletti Arausiónál (Orange-nál) ismét legyőzik a rómaiakat.
- Kr.e. 101. július 30. Gaius Marius római hadvezér legyőzi a kelta kimbereket az észak-itáliai Vercealle mellett.
- Kr.e. 88-ban VI. Mithridatesz pártus pontoszi király meghódítja Bithyniát és Asia római provinciát. A kelta népekkel és városokkal való évszázados európai római kegyetlenkedés miatt kivégeztet 80.000 Kis-Ázsiában élő, ott valójában a kelta életteret tudatosan pusztító gyarmatosító római polgárt. Athén, Spárta és más görög városok Mithridatesz pártjára állnak.
- Kr.e. 83-ban I. Tigranész örmény király VI. Mithridatesz veje elfoglalja Észak-Szíriát és Kappadiókát, és konfliktusba kerül Rómával.
- Kr.e. 73-ban a római Crassus leveri a Spartacus-féle rabszolga lázadást. 6000 rabszolgát feszítenek keresztre.
- Kr.e 68-ban a rómaiak legyőzik I. Tigranész örmény királyt.
- Kr.e. 64-ben a rómaiak elhódítják Pontoszt VI. a pártus Mithridatesz Euptor királytól.
- Kr.e. 53-ban a Spartacus felkelést vérbe fojtó Crassus római hadvezér megsemmisítő vereséget szenved a pártusoktól és elesik az Eufrátesz felső folyásánál fekvő Carrhae (ma Harrán Urfától délre) mellett vívott csatában.
- Kr.e. 52-ben Julius Caesar leveri a hős gall (kelta) Vercingetorix felkelést és elfoglalja az ősi kelta alapítású Parisorum-ot, a mai Párizst.
- Kr.e. 48-ban Julius Caesar elfoglalja az egyiptomi Alexandriát, s a harcok során a híres könyvtár a lángok martalékává válik.
- Kr.e. 47-ben Julius Caesar legyőzi II. Pharnakész pontuszi uralkodót.
- Kr.e. 46-ban Julis Caesar naptár reformot hajt végre. A Juliánus-naptárat csak 1582-ben váltja fel a katolikus országokban a Gergely-naptár. A 354 vagy 355 napos holdév helyébe a 365 napos napév lép, kiegészítve 4 évenként egy szökőnappal.
- Kr.e. 44. március 15-én Julius Caesart egyeduralmának ellenzői leszúrják, mielőtt a tervezett pártus háborúba indulna.
- Kr. e. 42. január I. Julius Caesart a szenátus Rómában istenné (divus Julius) nyilvánítja.
- Kr.e. 37-ben Palesztinában a régi edomita (arab) családból származó I. nagy Heródest (kr.e. 72-4) nevezik ki a rómaiak Galilea és Júdea vazallus királyává.
- Kr.e. 25-ben Amúntasz király halála utána Belső-Kis-Ázsiában fekvő Galatia (kelta tartomány) római provincia lesz.
- Kr.e. 20-ban Augustus kiegyezik a pártusokkal IV. Phrortész (Főráúrős) visszaadja a Crassus által elveszített hadi jelvényeket. Kicserélik a hadifoglyokat és elismerik az Eufrátesznél húzódó Pártus-Római határt.
- A „0” év, a Názáreti Jézus Krisztus születése Adiabene pártus ütközőállamban.
- Kr.u. 4. I.Heródes halála után I. Heródes Antipas igazgatja Galileát.
- Kr.u. 10. A rómaiak elfoglalják a Dunántúlt.
- Kr.u. 26. Pontius Pilátus lesz Júdea helytartója.
- Kr.u. 30. április 7. Krisztust Jeruzsálemben keresztre feszítik.
- Kr.u. 43. A walesi kelták sikerrel veszik fel a harcot Claudius római légióival.
- Kr.u. 46-tól Dél-Kelet Európa: a Duna vonalától délre minden terület római provincia lesz.
- Kr.u. 63-ban a rómaiak elfoglalják Örményországot.
- Kr.u. 70. szeptember 26. Vespasianus császár fia Titusz meghódítja a föllázadt Jeruzsálemet, az egész lakosságot rabszolgának adják el, a Salamon templomot lerombolják.
- Kr.u. 77. a kelta Wales elesik.
- Kr.u. 78. India virágkora, Kaniska kusán-hun király uralma alatt.
- Kr.u. 86. A rómaiak legyőzik Decebal dák királyt a Duna jobb partján.
- Kr.u. 87. Erdélyben a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvednek Decebal dák király seregeitől. 89-ben már a rómaiak győznek.
- Kr.u. 93-ban a Jazigok (Jászok) szkíta népe támadja Pannónia provinciát.
- Kr.u. 102-ben római helyőrség települ az erdélyi dák fővárosba Sarmizegetusa-ba.
- Kr.u. 105-ben Decebal király öngyilkos lesz, Dákia végleg elesik.
- Kr.u. 107-ben Rómában csökken az arany ára az elfoglalt erdélyi ércbányák beáramló aranya miatt.
- Kr.u. 114-ben Róma megszegve a szerződést megindítja támadását a pártusok ellen. Örményország ismét római provinciává lesz.
- Kr.u. 115-ben Traianus elfoglalja Mezopotámiát Babilonnal és a Tigris parti pártus fővárost Ktésziphónt. (Két-szép-hont)
- Kr.u. 117-ben Hadrianus békét köt a pártusokkal és feladja Mezopotámiát és Asszíriát.
- Kr.u. 166-ban a pártus támadással egyidőben a Duna-menti rokon népek Kr.u. 180-ig tartó felkeléssorozatba kezdenek Róma ellen.
- Kr.u. 179. Radasbona kelta település mellett megépül Castra Regina, a későbbi Regensburg határerődítmény.
- Kr.u. 189. I. Viktor Róma püspöke a húsvét eltérő időpontban történő ünneplése miatt a kis-ázsiai közösségeket kizárja az egyházból.
- Kr.u. 197-ben Severus császár elfoglalja Mezopotámiát Babilonnal és a Tigris parti pártus fővárost Ktésziphont. Az egykori pártus főváros Nisza lesz a provincia központja Nisibis néven.
- Kr.u. 217-ben a pártusok elleni hadjárat során Edesszánál meggyilkolják Caracalla császárt.
- Kr.u. 218-ban a római sereg kártérítést fizet V. Artabán pártus királynak, de Macrinus császár Mezopotámiát megtarthatja.
- Kr.u. 224-ben I. Ardasír Szaszanída uralkodó, eredetileg a pártusok vazallusa kihasználva a Pártus Birodalom belső viszálykodásait, legyőzi az utolsó pártus királyt, V. Artabánt se megalapítja az utolsó óperzsa birodalmat.
- Kr.u. 227-ben I. Ardasír Szaszanída Perzsa uralkodó legyőzi a pártus V. Vologaszészt és elfoglalja a Tigris parti Ktésziphónt.
- Kr.u. 230-ban a Szaszanídák megtámadják Mezopotámiát, s igényt tartanak valamennyi egykori perzsa birodalmi területre.
- Kr.u. 232-ben a rómaiak véres harcok árán visszafoglalják Mezopotámiát.
- Kr.u. 238-ban gótok és karpok (a Kárpát-medencében helyben lakó, Duna-völgyi ősmagyarok) kelnek át a Dunán és támadják Rómát.
- Kr.u. 241-ben I. Sápur elfoglalja Mezopotámiát.
- Kr.u. 242-ben Róma legyőzi I. Sápur szaszanída perzsa királyt.
- Kr.u. 245-ben újabb heves Karp (helyben lakó magyar ősnép), dák és gepida támadás a Római Birodalom ellen.
- Kr.u. 248. április 21. Róma ezeréves alapításának ünnepe.
- Kr.u. 252-ben I. Sápur perzsa uralkodó elfoglalja Örményországot.
- Kr.u. 260-ben I. Sápur szaszanída perzsa király az Edesszai csatában legyőzi, és foglyuk ejti Valerianus római császárt, aki a fogságban meghal.
- Kr.u. 271-ben a gótok elfoglalják Erdélyt.
- Kr.u. 277. február 26. Az iráni származású, babiloni vallásalapító Mani (szül. Kr.u. 216. április 14.) Gundisápurban fogságban meghal. A manicheizmus Krisztus-követő gnosztikus megváltás tan, mely szerint nem az áldozati rítusok, hanem a lelki tudás vált meg. 242 óta isten küldötteként tanított Perzsiában, és meg akarta reformálni Zarathusztra vallását.
- Kr.u. 283-ban a rómaiak visszafoglalják Mezopotámiát.
- Kr.u. 300 körül Örményországban államvallássá lesz a kereszténység.
- Kr.u. 313. szabad keresztény vallásgyakorlás Rómában, Nagy Konstantin fellépése.
- Kr.u. 320. Csandragupta hun uralkodó megalapítja a gupta birodalmat Indiában. Az addigi Indiában egyeduralkodó buddhizmust a visszatérő hinduizmust váltja föl.
- Kr.u. 321. július 3. a vasárnap állami ünnep Rómában.
- Kr.u. 325. május 20. Nagy Konstantin megnyitja a nicea-i zsinatot. Rögzítik a húsvét ünnepét az első tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra.
- Kr.u. 325. Rómában Nagy Konstantin templomot emel Szent Péter feltételezett sírja felett.
- Kr.u. 326 Palesztinában Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja megépítteti Jeruzsálemben a Szent Sír templomot. A legenda szerint megtalálja Krisztus keresztjét és halotti leplét, amit Trier-be vitet.
- Kr.u. 330 május Konstantinápoly a birodalom új fővárosa.
- Kr.u. 332. II.Sápur szaszanida perzsa király elfoglalja Örményországot.
- Kr.u. 350 körül megszületik az első gót nyelvű Biblia-fordítás.
- Kr.u. 375 a hunok elhagyva Kína határait Európa felé haladnak., folyamatosan töltődve az egykori Pártus-hun Birodalom népelemeivel és támadják a pártusokat elűző Szászánída Perzsa Birodalmat.
- Kr.u.. 381. május I. Konstantinápolyi II. egyetemes zsinat. Az első dogma, a Szentháromság tanának elfogadása.
- Kr.u. 386-ban Szent Jeromos elkészíti a Vulgátát az eredeti nyelvekből összeállított latin Bibliát.
- Kr.u. 391. február 24. I. Theodosius császár parancsára felgyújtják az alexandriai Szerapeion-könyvtárat és 20.000 tekercs ősi pogány könyvet égetnek el.
- Kr.u. 393-ban a Kr.e. 776 óta rendszeresen megrendezett olimpiai játékokat utoljára rendezik meg. A kereszténység nevében ettől kezdődően betiltják.
- Kr.u. 410. augusztus 14. Alarik nyugati gót király elfoglalja, kirabolja és fölégeti Rómát. A germán népeket a gótoktól származtatják. Európai feltűnésük nem túl megalapozott. Egyes történészek szerint Dél-Svédország a gótok s a germánság őshazája, mégis a hunokkal egyidőben, mint azok csatlósai tűnnek fel. Maga Nagy Teodorik gót király is a Balaton parti Fenékpusztán született. Kik tehát a germánok, ha Európa ókorában mindenütt kelták, azaz keleti magyarok éltek?
- Kr.u. 420-ra a hunok hatalmas birodalmat hoznak létre.
- Kr.u. 427-től 552-ig a fehér hunok (heftaliták) a mai Észak-Afganisztán felől, folyamatosan szorongatják a szaszanida-perzsa birodalmat. Nyilvánvalóan a pártusok visszatéréséről van szó.
- Kr.u. 430-tól a Római Birodalom adófizetője lesz a Hun Birodalom királyának, Rugának (Róka a hunok jellegzetes totem-állata, a nemzet jellegzetes tompa orrára utal, egyéb ehhez társuló nevek még a Katar-Kutút, vagyis Kutyaúr, Farkas stb.)
- Kr.u. 434-ben Attila (410-453) hun Világkirály megalapítja a történelem leghatalmasabb birodalmát, a Hun Világbirodalmat.
- Kr.u. 451. június 20. Catalaunumi óriási csata Attila hunjai és az utoljára minden erejét összeszedő Róma között. A csata elvileg döntetlenül végződött. Róma azonban többé képtelen volt ekkora erőt mozgosítani, a hunok már a következő évben újra támadnak. Bizonyos történész körök egyértelmű hun vereségről beszélnek, de a következő évek eseményét nyomon követve látható, hogy ez képtelenség.
- Kr.u. 452-ben Attila hun Világkirály Róma falai alá ér. Angyali jelenések és Leó pápa könyörgésére, rendkívül nemes gesztussal a szakrális hun fejedelem megkíméli az ősi várost. Feltűnő, hogy következetesen barbárnak tüntetik fel Attilát és népét, miközben halála után féktelen germán törzsfők valóban végrehajtották Róma többszöri feldúlását és kifosztását.
- Kr.u. 453-ban Tisza menti táborában váratlanul, a germán Ildikóval történt lakodalma után meghal Attila király, és ez a hun Birodalom fölbomlásához vezet. A Nyugat rá jellemző nemtelen módon pusztítja el az őt megkímélő nemes szívű ellenfelét.
- Kr.u. 454-ben III. Valentiniánus császár udvarában audiencia közben meggyilkolják Aetius római hadvezért, Attila katonai ellenfelét, aki a Catalaunumi csatában a rómaiak hadvezére volt, és aki a hunok udvarában nevelkedett. Attila személyes bizalmával és barátságával tüntette ki, de Aetius elárulta ezt a barátságot.
- Kr.u. 454-ben a gepidák (gyepüdák) Ardarik király vezetésével, a Nedeo (Nedv, Nedű, Nád, Nádi ősi magyar elnevezésekből) melletti csatában legyőzik a vezér nélkül maradt, s ezért zavarodott hunokat és függetlenné válnak tőlük. Országot alapítanak a magyar alföldön.
- Kr.u. 455 a vandálok elfoglalják, és két hétig fosztogatják Rómát.
- Kr.u. 470-ben a fehér-hunok (az Európában Attila király halála miatt tért vesztett hunok, Csaba-Attilafi vezetésével visszatértek parthiai és indiai szállásterületükre) támadására széthullik Indiában a Gupta Birodalom.
- Kr.u. 476. augusztus 23. Odoaker hun származású (germánnak feltűntetett) fejedelem megfosztja hatalmától Romolos Augustulust, az utolsó nyugati-római császárt és egyszerűen nyugdíjba küldi Campániában évi 6000 arany apanázzsal. Ezzel a történelmi Római Birodalom felbomlik, s a hagyomány a visszagörögösödő Bizánci Császárságban él tovább.
- Kr.u. 488. I. Zénon kelet-római császár Nagy Theodorik keleti gót királyt nevezi ki császári hadvezérré, aki megindítja a támadást Odoaker ellen, akit 493-ig ostromol Ravennában.
- Kr.u. 488. I. Kavád Szaszanida-perzsa uralkodó támogatja Mazdak vallásalapító tanításait, aki a javak egyenlő elosztását, nő- és vagyonközösséget hirdet.
- Kr.u. 492. I. Gelasius római pápa megkezdi a harcot, az egyház, mint univerzális európai szellemi kaszt kialakításáért.
- Kr.u. 493. Nagy Theodorik a békülési lakomán agyonüti a becsapott hun származású Odoaker királyt. - Kr.u. 498. I. Klodvig frank király fölveszi a kereszténységet.
- Kr.u. 499. Lezárul a minden zsidóra kötelező érvényű babiloni Talmud szerkesztése.
- Kr.u. 525-ben a Rómában élő szkíta szerzetes Dionysisus Exigiuus a pápa megbízásából kiszámítja Krisztus születésének időpontját.
- Kr.u. 552-ben Itália teljes egészében a Kelet-Római Birodalom, Bizánc része lett.
- Kr.u. 558. az Attila király korai halálát kiheverő hunok lassan (Avar néven) visszaáramlanak a Kárpát-medence irányába.
- Kr.u. 559 az első nagy csata a fehér-hunok (egykori pártusok) és Bizánc között. Belizár kiváló bizánci vezér ekkor még visszaveri támadásukat.
- 567 az avar hunok visszavágnak az Attila halála után velük szembefordult gepidáknak és visszafoglalják a Tiszántúlt. - 582 a Bizánci császárság az Avar Birodalom adófizetője lesz.
- 587 a nyugati gótok királya, I. Rekkared a toledói birodalmi zsinaton áttér egész népével az ariánus (örmény-rítusú) kereszténységről a római katolikus hitre. A történetírásban germán népként kezelt, hun alattvaló gótok örmény hiten éltek. - 606 Harsa hun uralkodó újra egyesíti Észak-Indiát. Ő az utolsó nagy uralkodó, aki támogatja a buddhizmust Indiában.
- 617 júniusa az avar-hunok ostrom alá veszik Konstantinápolyt.
- 622 Bizánc békét ajánl az avar-hunoknak.
- 622 Mohamed próféta föllépése, az Iszlám (vélhetően a római-katolicizmus elleni reform erők vallásának) kezdete.
- 626 újabb avar-hun ostrom Bizánc ellen.
- 636. augusztus 20. az arabok első ízben aratnak győzelmet Kis-ázsiában a bizánci fősereg ellen. Még ebben az évben elfoglalják a szaszanída perzsák fővárosát Ktészihónt is.
- 650 a történészek többsége által hiteles források szerint az Ural vidékéről bevándorolt türk nép, a kazár meghódítja a mai Oroszország déli részén fekvő Bolgár Birodalmat. Titokzatos uralmuk a 7. és 9. századok között tartott. Több kérdés merült fel azonban. Ha a finnugor őshaza az Uralban van, akkor, hogyan jöhet onnan egy türk, azaz turáni nép, aki ráadásul nem magyar. Ezt követően meghódolt egy szintén türk, helyesebben hun népet, a bolgárokat, akit a hagyomány Csaba népének tekint, s nem is alaptalanul. Hol vannak eközben a magyarok, akik később rejtélyesen, az időközben buddhizmusról zsidózó hitre térő kazárok alattvalók lesznek. Mai modern német történészi felvetések azt hangsúlyozzák, hogy a kazárok soha sem léteztek és a magyarság finnugor származtatása is csak szándékos, politikai indíttatású zavarkeltés.
- 680 Bizánc a bolgárok adófizetője lesz.
- 752 és 806 között készítették el Rómában Konstantin császár adomány levelét (lat. Costitutum Constantini), egy hamisított oklevelet, melyben a császár Szilveszter pápára ruházza Rómát, egész Itáliát, sőt a Római Birodalom nyugati felét is. Számos egyéb jog mellett a római egyházat valamennyi más gyülekezet fölé helyezi. Az oklevél az egész középkoron át arra szolgált, hogy mindenáron bizonyítsa a pápai uralom jogosságát, végül 1440-ben ismerték el véglegesen nyilvánvaló hamisságát. Ehhez a dokumentumhoz igazították a nagy naptárhamisítás főszereplőjének legendáját, a hős nem más, mint a sohasem élt Nagy Károly frank császár. Állítólag 796-ben legyőzte az avarokat.
- 800. december 25. mitologikus körülmények között III. Leó pápa karácsonyi szent mise közben ószövetségi zsidó rituálé szerint, Dávid királyhoz hasonlóan felkeni, császárrá koronázza a frank uralkodót, Nagy Károlyt. A pápaságnál is ingatagabb császárság jogilag 1806-ig, Napóleon közbelépéséig létezett. Mind a pápaságot, mind a császárságot inkább valami ellen találták ki, mint valamely hiteles, indokolt szellemi, politikai törekvés kibontakoztatására. Alapos a gyanú, hogy az európai őslakosnak számító magyarok, s testvérnépük, a hunok mindig is helyben lakva szakrális szellemi és politikai folytonosságot képviseltek Európában. Ez a pápai-császári szövetség Európa magyar szakrális rendszere ellen jött létre.
- 830 körül megalapul a Nagymorva Birodalom. Valójában sohasem érte el, még legnagyobb kiterjedése idején sem a Kárpát-medencét, de ez a szláv mítosz jól jövedelmezett a trianoni tárgyalások során. Mai napig ez az alapja a Felvidék elcsatolásának, az önálló Szlovákiának.
- 896 az utolsó magyar honvisszafoglalás.
- 907 a pozsonyi csatában a magyarok tönkreverik az egyesült bajor és morva seregeket. Elfoglalják a mai teljes Ausztriát és Csehország egy részét, vagyis az ősi magyar-hun területeket.
- 974 Géza nagyfejedelem fölveszi a kereszténységet.
- 998 István felmondja a vérszerződést, a tényleges trónörököst, az ősi szakralitás és jogrend képviselőjét, Koppányt (a levirátus, a vérszerződési jogszokás szerint ő volt a trónörökös) előbb legyőzik, majd holttestét felnégyelik, s kereszt alakban Magyarország területére szögezik. Ezzel az árulással kezdetét veszi Magyarország mai napig tartó történelmi tragédiája.
- 1000. december 25. I. Istvánt Nagy Károlyhoz hasonlóan karácsonyi mise keretében megkoronázzák.
Vajon ez a nagyléptékű áttekintés belekerül-e valaha a történelemkönyvekbe...?
***
Mesterházy magyar ókor 23.o. (ez már benne van a történelem - rokonoknál is, így csak rövidítve kellene!)
A turániak őstörténete Általában véve, a kelták fellépése után keleti irányból a Kárpát-medencébe érkező népek mind hódítók, turániak, nagyállattartó katonanépek voltak. A kérdés az, kik voltak a sztyeppe lovas népei, akik közül másfél évezred leforgása alatt több nép is a Kárpát-medencét választotta hazájául? Kérdés az is, miért éppen ezek, és mint korábban is feltettem már a kérdést: miért éppen ide? A régészet nem beszél népekről, csak leletekről, ezért most kell leszögezni, hogy a nyomozás a szkíták, szarmaták, jászok, hunok, avarok, László Gyula későavarjai és Árpád magyarjai kialakulásának körülményei után folyik. Őseik jelentős részben azok a mezopotámiai sumér menekültek, akik I. Sargon hatalomátvétele után Kr. e. 2300 tájától első lépcsőben a Kaukázusban és Észak-Iránban a Kaspi-tenger keleti oldalán - Khorászán, Dél-Türkmenisztán környékén - új, utóbbiban oázisvárosokat alapítanak. Tudnunk kell, hogy a régészet már a 6/5. évezred fordulója óta folyamatosan mutat ki észak felé irányuló mezopotámiai tágulást, e területeket a 4. évezred kezdetén éri el és folyamatosan e hatás alatt állnak.14 Amikor a nagytömegű kivándorlások megkezdődnek Kr. e. 2300 táján észak felé, az tehát nem előzmény nélküli e területeken. ... “Így például az észak-iráni Tepe Hissar ... lelőhelyén a település a III. periódus B. jelölésű rétege (kb. 2350 és 2150 között) hirtelen tetemesen terjeszkedett, városiassá vált, a lakosság száma jelentékenyen megnövekedett.15” ... Igen fontos az a tény, hogy zikkuratot is találtak e helyeken (Altin Tepe), ami azt jelenti, hogy teljes városok meneküléséről lehet szó, 13 Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 15. o. 14 A több ezer éves mezopotámiai tágulási folyamatnak jelentős irodalma van. Néhány fontos szerzőt felsorolok a teljesség igénye nélkül: a 6-5. évezred anatóliai, Hassuna-Samarra-Tell Halaf kisugárzásairól Hrouda, B.: Vorderasien I, Handbuch der Archäologie, 1971., Müller-Karpe, Hermann: Handbuch der Vorgeschichte. 1968- 1972-1986., Schachermeyr, F.: Die ägäische Frühzeit. 1976., Propyläen Kunstgeschichte, Narr, K. J.: Handbuch der Urgeschichte. 1975, Bourney, C. – Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. 1975. stb. A késői Eridu- Ubaid műveltség kisugárzásairól 4500 után az előbbieken kívül: Lloyd, S.: Die Archäologie Mesopotamiens. 1981, Amiet, P.:Die Kunst der alten Orient, 1977., Matz, F.: Kreta, Mykene, Troja. 1958. Az Uruk-Jemdet Nasr korszak kisugárzásai: főként előbbiek, továbbá: Goetze, A.: Hethiter, Churriter und Assyrer. 1936., Alkim, U. B.: Anatolien I. (Archaeologia mundi, 1968). stb. Ugyanezen szerzők a 3000-2455 közti sumér művelődési és etnikai kisugárzásokról is írnak, majd ugyanez folytatódik az akkád, guti, Ur III és Isin-Larsza korszakban. (Forrás: Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. Irodalomjegyzék 887-890. o.) 15 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1051. o. vezetőkkel, mágusokkal együtt, vallási életük teljes folytatásával. Néhány százévnyi ott tartózkodás után azonban továbbvonulni kénytelenek, mert a föld nem képes eltartani a felszaporodott népességet. ... “ ... Észak-Irán és Dél-Türkmenisztán nyilván csupán átmeneti állomások voltak a Mezopotámiából időnként oda érkezett telepes csoportok számára: miután rövidesen felismerték, hogy tartós megélhetésük ott nem biztosított, csakhamar még északabbra vándoroltak...16. Ugyanebben az időben a hurrik és szubarok lakta Kaukázusban is - amely a 4. évezred közepe óta a sumér műveltség tartozéka- “... Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfémleletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiaisumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése északészakkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén.17 Ugyanebben az időben Ukrajna és Dél-Oroszország területén jóval fejletlenebb, hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid típusú népesség - a késői gödörsíros kultúra népe - él, amelyet a délről érkező rövidfejű népesség részben asszimilál, részben észak felé szorít. A mezopotámiaiak később felhúzódnak az északi folyóvölgyekbe, új, fejlett műveltségeket hagynak maguk után. ... “A kubáni-majkopi műveltség hirtelen megszakad alig 300 éves virágzás után Kr. e. 2000 táján. ... Bennük kereshetjük ... a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején. Szorosan ehhez az etnogenetikai kérdéshez kapcsolódik a késői gödörsíros és az afanaszjevói műveltség népességének embertani azonossága is... ...ez a “plump-europid” embertani típus a 3. évezred második felében még csak Dél-oroszországban (késői gödörsíros kultúra) és az Altáj vidékén (afanaszjevói műveltség) tűnt fel, de később az andronovói műveltség Kr. e. 1800/1700 körüli kialakulása óta az egész eurázsiai sztyeppeövezet uralkodó embertani típusát alkotta. Az antropológia ezt az emberfajt andronovói típusnak nevezi. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ez az andronovói embertípus lényeges szerepet játszott a honfoglaló magyarság embertani összetételében, sőt még a mai magyar népesség között is viszonylag gyakran előfordul. Ennél még sokkalta fontosabb az a körülmény, hogy az andronovói embertípus a turanid emberfajta alaptípusát alkotja (l. Henkey, 1986.), amely utóbbi emberfajta viszont a magyarság messzemenően leggyakrabban előforduló embertani típusa. Ha most ezekhez az embertani adatokhoz még azt is hozzávesszük, hogy mind az afanaszjevói, mind a késői gödörsíros, mind pedig az andronovói műveltség leletanyagában igen nagy számban találhatók mezopotámiai-sumér megfelelések, akkor nem sok kétségünk maradhat e kultúrák népességeinek végső eredetét illetően: minden jel arra vall, hogy ez a jellegzetes andronovói embertípus az eurázsiai sztyeppékre felvándorolt elő-ázsiai 16 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1054. o. 17 Childe, 1960 és Hancar, 1956 nyomán Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. L 1056. o. gyarmatosoktól származik.18 ... E korszak lezárása nem is végződhet másképp, mint: ... “Végső következtetésként megállapíthatjuk tehát, hogy már mai, egyelőre még meglehetősen hiányos régészeti ismereteink birtokában is mind nyilvánvalóbbá válik az elő-ázsiai, közelebbről a mezopotámiai sumér és a transzkaukáziai szubar-hurri kultúrkör, valamint a végső fokon szintén mezopotámiai eredetű kubáni-majkopi, dél-turkmenisztáni és észak-iráni földművelő-fémműves műveltségek meghatározó kulturális szerepe, nemcsak a Volga-Urál térség, hanem az egész eurázsiai sztyeppe újkőkori és korai fémkori művelődési fejlődésében. Ennél még sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy manapság már nem csupán közvetett és közvetlen elő-ázsiai kulturális kisugárzásokat ismerünk a sztyeppén, hanem Transzkaukáziából, Dél-Turkmenisztánból és Észak-Iránból kiindult ismételten bekövetkezett tömeges gyarmatosításokról is tudunk, amelyeknek etnikumai között az előbb bemutatott régészeti jelenségek tanúsága szerint tekintélyes számú mezopotámiai-sumér, avagy - óvatosabban fogalmazva - “sumeroid” etnikai csoportok jelenlétével is a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel számolnunk kell....19 ... Legközelebb akkor hallani róluk, amikor e lakhelyeiket is elhagyják és olyan magas fokra jut el e társadalmak műveltsége mind szellemi, mind anyagi téren, hogy megint dél felé húzódhatnak, de egyúttal életmódot is váltanak: nomádokká lesznek. Tényként szögezhetjük le, hogy a nomád életforma a kontinentális csúcstechnológiát jelentette akkor. Közbevethetné bárki: hát Róma csillogása nem magasabb rendű-e, mint a sztyeppei kultúra? Erre az a válaszom, hogy a nomádok majd kétezer évvel megelőzték a latin Rómát (az etruszkokat nem számítva), de nem is ez a lényeg, hiszen a sztyeppén az összes büszke római, - akiket a rabszolgák tartottak életben, - éhen halt volna. A kettő közötti különbség: százmillió, vagy ki tudja hány rabszolga élete és munkája. A nomád életmódról Padányi óta tudjuk, hogy létrejöttéhez igen sok feltételnek kell teljesülnie: állattenyésztés, földművelés, fémek kiterjedt használata, magas műveltség stb., Götztől - Bartha Antal finnugor anyagát cáfolva - képet kapunk e népek általános nyelvi viszonyairól is. E nyelv mindenképpen egy széles, sumér alapokra épülő nyelv, amely több irányból is - többek között későbbi, már akkáddal vegyített sumér nyelvű mezopotámiai elvándorlások miatt - bővült az idők folyamán. Ezzel anélkül, hogy részletesen belemennék e nyelv(ek) elemzésébe, azt láthatjuk, hogy a szkítáktól kezdve egy olyan jellegű nyelv érkezik a Kárpát-medencébe a turániak beáramlásakor igen sok hullámban, amely legalább alaprétegét és gyökszavait, feltehetően nyelvtanát is tekintve, mindenképpen közeli rokonságban kellett álljon a Kárpát-medencében élők nyelvével, amelyben szintén jelen volt a Kr. e. 2300 előtti és azt követő állapotú sumér nyelv. Ezt annál is inkább mondhatjuk, mert megtaláltuk a sumér és a magyar közt időben félúton a szintén velük azonos gyökerű kelta (ma ír) nyelvet, mint összekötő kapcsot. Annak a hatalmas területnek kiterjedt nyelvi rendszerét, amelyet fentebb az andronovói kultúra néven említettem, többen próbálták meg egységes szemléletben feldolgozni. A három évezred nyelvi történetének feldolgozandó anyagát mindenképpen be kell mutassam, már csak azért is, mert a honi finnugor és a modern indogermán nyelvészet ún. areális nyelvkiegyenlítődési megállapításai is szóba kerülnek. ... Ha abból indulunk ki, ami az adott körülmények között a Kr. e. 2. évezred első felében a Volga - Urál - Ob - Irtis vidékén egyedül elvárható volt, hogy ugyanis az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló, összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fémműves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit, óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk), és a legfontosabb nyelvtani 18 Randa 1954, Childe 1960, Hancar 1956 nyomán Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1063-1064. o. 19 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1065-1066. o. sajátosságokat átvették, - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett “linga francá”-vá vált a halász-vadász őslakosok között, akkor nem kell a kérdéses gyarmatosokban “ősirániakat” gyanítanunk, nem kell csupán az őslakosokra gyakorolt ködös “hatásaik”-ról beszélnünk, de arra sincs szükség, hogy olyan szemenszedett képtelenségeket kelljen - mintegy “szükségszerűen” - feltételezni, hogy a gyér számú, és igen kezdetleges kulturális fokon álló halász-vadász őslakosok rövid időn belül szinte teljesen asszimilálták volna a fél évezreden keresztül tömegesen és több hullámban érkezett, s ráadásul még sokkalta magasabb műveltséggel is rendelkező déli gyarmatosokat. - Gondoljuk csak meg jól: olyasmi ez, mintha valaki halálos komolysággal azt próbálná bizonygatni, hogy a 18. és 19. századi európai gyarmatosítókat Észak-Amerikában az ottani őslakos indiánok rövid időn belül teljesen asszimilálták volna. László Gyula azután 1981-ben megjelent “Őstörténetünk” című könyvében lényegesen továbbfejlesztette 1961-es “nyelvlánc” elméletét. Újabb elképzelését így fogalmazta meg: .... “ Önkéntelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át különkülön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének “a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” Észrevehetjük, - s számos olvasónknak az idézet olvasásakor bizonyára azonnal fel is tűnt -, hogy a fenti idézetben megmutatkozó nyelvrokonsági szemlélet minden egyes kis részletében, változtatás nélkül, szó szerint átvihetjük és alkalmazhatjuk a Volga - Urál - Ob - Irtis térségében a Kr. e. 2. évezred első felében kialakult paleolingvisztikai (ősnyelvészeti) helyzetre. ... A paleolingvisztikai helyzet tehát ezek szerint pontosítva úgy alakul, hogy nyilvánvalóan az andronovói műveltség közlekedő nyelvéből átvett elemek szolgáltak alapul a kultúrkör északi határa mentén élő erdőövi halász-vadász csoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődéséhez, egy erdőövi “linga franca” kialakulásához. Ebben a szemléletben - teljesen László Gyula felfogásának szellemében - a magyar nyelv, pontosabban mondva az előmagyarok vagy protomagyarok nyelve természetesen nem sorolható be az erdőövi csoportok nyelvei, vagyis a későbbi uráli-finnugor nyelvek közé, hanem nyelvünk közvetlen előzményei kétségkívül az andronovói műveltség egykori közlekedő nyelvének körzetében keresendők.20 … át kell tekinteni a Kaukázus közvetlen környékének népeit is. Mai tudásunk szerint egyik legfontosabb őshazánk e föld. Népeinek története a subar-szabir-hurri kérdéskörhöz tartozik. A 10-11.000 éves szabir történet szorosan kapcsolódik a sztyeppeiek történetéhez, csak ez előbbi jóval korábban kezdődik. Árpád bevonuló törzseinek jó része szabir volt, ezért bennük látható az az ősnépi folyamatosság, amely valódi és közvetlen ősnéppé teszi a mai magyarságot is. Ezen ősi népmozgalmak a Kaukázus gerincétől délre Szubir-ki, Urartu és Mitanni, míg attól északra Szkítia területéhez köthetők leginkább. “A Szubartu (Szubir-ki) kifejezés számunkra különösen fontos, hiszen a szubar-szabir-szavárd szókapcsolatokra utalhat, s mint köztudott, a magyarság egyik neve régen a szavárd, a szabir volt” - fogalmaz Bakay.21 20 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1068-1069. o. 21 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1997. 43. o. A szabir őstörténet kezdete igen korai időszakhoz köthető. Az első ősszabir kezdetleges földművelő kultúra Kr. e. 9200-as datálással Shanidar Zawi Chemi-ben22 került napvilágra. Ez a hely Ninivétől északkeleti irányban, félúton az Urmia-tó irányában fekszik. Nevezték már Szubir-ki néven, ismert Mitanni néven is.23 Az Árpádiak és a 670-esek példájából kiindulva feltehetjük, hogy a többi turáni bevándorlás létszáma is közel hasonló lehetett, de legalábbis nem olyan nagy, hogy az őslakosság ne olvaszthatta volna őket magába. Joggal tehető fel, hogy ez a bő 1500 igen mozgalmas év sem tudta nyelvi alapjaiban megrendíteni ezt az általunk egyre nagyobb csodálattal szemlélt őstelepes földműves népet, legfeljebb belső arányain módosított nem döntő mértékben. Visszahátráltunk tehát a Kr. e. 500 körüli kelta időkig. A kelta névvel foglalkoztunk e könyv korábbi részében, jelentése: keleti, kelti, kelta nép, e név alatt egyesült Európa minden, a már akkor is évezredekkel korábban folyamatosan onnét, keletről elszármazó nép: sumér, anatóliai, hétországi, katti, pilisi, kánaáni, palesztínai, egyiptomi, esthoni, bothoni. A magyar földműves őslakosság igen nagy valószínűséggel, szinte biztosan akkor is itt volt már a Kárpát-medencében és ugyanazt tette, amit ma is: névtelenként a nemzetet tartotta fenn és ugyanezt a magyar nyelvet beszélte. Térjünk még vissza Radics Géza egy további adatához: “ ... Lázár István hazai író tollából, Kiált Patak vára24 című társadalomtörténeti műve első fejezetében beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról és annak meglepő eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az antropológus - Karoson - arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy: “Bodrogköz népessége - és ebben legalábbis egyelőre. egyedülálló táj- és népszigete ez hazánknak - nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.” Lázár a következő bekezdésben így folytatja: “ - felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák. ...” Az antropológusnak higgyük el, hogy húsunk mögött élő csontot lát, a csontok köré pedig az embert is el tudja képzelni. Köszönet e sok adatért Radics Gézának, ez utóbbiért főleg, mert ez is még tovább enged bennünket hátrálnunk az időben, Kr. e. 3000 tájáig a paraszti őstelepes népünk folyamatos létezésének feltételezésében és kutatásában. Tehetjük ezt annál is inkább, mert a sumér - magyar nyelvtani azonosság léte egyben cáfolja azt az esetleges feltételezést, miszerint Kr. e. 3000-től máig lecserélődhetett volna nyelvünk. Mivel ez nem történt meg egyik hódítás után sem, a fenti érv tovább erősíti meggyőződésemet a feltevés helyességéről, azazhogy minden bejövő hódítót beolvasztott ősnépünk. Így tehát nemcsak logikailag sikerül a felvetést támogató érvhez jutni, de megtámasztja ezt a régészet is. A Bodrogköz természetesen nem egyedülálló a korai letelepedések sorában. Ilyenek pl. a trója-jortani elszármazású Lengyel-kultúra a 4/3. ezredfordulón, a Tisza-kultúra europid tiszapolgári, égei típusú bodrogkeresztúri megjelenése, továbbá a baden-péceli, a Körös, a bükki stb. kultúrák létezése. Az elkövetkezőkben bemutatom korábban keletről bevándorolt kisebb-nagyobb néprészeink földrésznyi méretű egységesülését, akik magukat keleti névvel illették. 22 Bíró József: A szabirok őstörténete I. Buenos Aires, 1986., Bíró József: Ősmagyarok nyomában. Magyar Ezredforduló, 1998. november. 8-9. o. 23 Kádár István: Urartu és az ókori Közel-Kelet magyar öröksége. Magyar Ház, Budapest, 1998. 13. o. 24 Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1974.
***
Mesterházy 362. o.
Az “őskori ember”, vagyis a kultúraalapító ősmagyar nép egykor a “Termékeny Félhold” területén élt, ott volt az őshazája. “Az atyai szellem realizálása teremtette meg a föld szépségét, a közösség békéjét, a város intenzitását, a magatartás szelídségét.” Ám megjelentek a haramianépek, a “szemita” és indoeurópai hódítók és az őskori “idill” véget ért: a földet zsákmányra éhes rablókként fosztották ki. “A rablás ösztöne teremtette meg a népek harcát, a nemek harcát, a fajok harcát, a világnézetek harcát.” … Egyetlenegy nagy és eredeti ókori kultúra sem volt az indoeurópaiak (és a velük rokon úgynevezett “szemiták”) alkotása. Egyiptom, Szíria - Fönicia és Kánaán, Sumer és Hatti, Etrúria és Szkítia őslakói ragozó nyelvet beszélő, magyar és magyarral rokon (finnugor és ótörök) népek voltak. Varga Zsigmond is arra a következtetésre jutott, hogy “a nyelvcsaládok így követik egymást az uralomban: a., az ural-altájiak, b., a szemiták, c., az indogermánok. Az ural-altáji népek uralma kezdődik a prehistorikus idő beláthatatlan messzeségében és tart a sumér érvényesülés révén Kr. e. kb. 2000-ig, ekkor a szemita expanzió és az erőteljes Hammurábi uralma folytán végleg a szemiták kezébe megy át. Az indogermánok érvényesülése a görög-római korral kezdődik el és a népvándorlás alapozza meg jövő uralmukat.” Várkonyi Nándor fogalomhasználatával élve a magyart szellemi fajnak (embernek), a szemitaindoeurópait értelmi fajnak (embernek) is nevezhetjük. “Az értelmi ember a megismerendő világot tárgynak tekinti, tudni kívánja minden csínját-bínját, apróra bontja utolsó morzsájáig, azaz birtokba akarja venni, rohamra indul ellene, hasznosítani vágyik, a hódító és a zsákmány viszonyát teremti meg kettejük között. A szellemi ember azonban egy a világgal, az ő számára minden új ismeret a világ önkéntes megnyilatkozása s egyben belső gyarapodás – azaz kinyilatkoztatás és e réven jobbulás, mintegy elvi üdvözülés, nem föléje kerekedni akar, hanem beilleszkedni, nem leigázni törekszik, hanem szolgálatába állni, elősegíteni munkáját, erősíteni a harmóniát kettejük között.” A magyarok a kultúrát alkották meg, a szemita-indoeurópaiak a civilizációt. A kultúrák még a természettel való összhangra épültek, míg a civilizáció természetellenes, a természet pusztítója. Mivel a mű rávall az alkotójára, a kultúra, a szellem művelése a magyarok, a civilizáció, az anyag művelése a szemita-indoeurópaiak lelki alkatára nézve árul el sok mindent. … Az indoeurópaiak és a szemiták kitűnő átvevők és felhasználók, de nem alkotók. Ők az anyag urai, a civilizáció tetőfokra fejlesztői. De a “civilizációt megteremtő működésben az értelmi képességek az uralkodóak, a kulturális cselekvésben az érzelmiek és képzeletiek. Ezek az utóbbiak kétségtelenül magasabb rendűek.” Az indoeurópaiakat és a “szemitákat” a matematikai érdeklődés és az absztrakcióra való hajlam jellemzi, elég a görög és arab logikára és matematikára, a római és a “szemita” jogrendre utalni. Ezenkívül semmi nem jellemző rájuk annyira, mint a profanitás (az, hogy előttük “semmi sem szent”), a magasabb rendű degradálása, a magasztos megszentségtelenítése. Az ő politikai “eszményük” a demokrácia és a terrorállam egyaránt alantas formáiban, sőt kombinációjában öltött testet. A szakrális királyság érthetetlen számukra, idegen tőlük. Jézus igazságát Krisztus-gyilkos hivatalos (képmutató) kereszténységgel cserélték fel, vagyis az ellenkezőjére fordították, antikrisztusivá tették.”18 Bíró talán helyenként túlzóan sarkosan fogalmazva igyekszik szemléltetni e két népcsalád eltérő tulajdonságait, különbözőségeik gyökereit, de azt semmiképpen nem állíthatnánk, hogy egyformák lennének. Mindenesetre közelebb kerülhettünk e kétféle népcsoport általános belső mozgatórugóihoz, a különböző felfogások jobb megértéséhez. Annyit kimondhatunk talán, hogy a történelem felgyorsítása nem maradt következmények nélkül.
***
***
EZ BENNEVAN A HONFOGLALÁSNÁL IS!
Cser Ferenc és Darai Lajos, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvében szintén kb. 5-6 ezer évvel ezelőttre teszi az idill végét, és a háborúk kezdetét, igaz ők a orosz sztyeppéről érkező kurgán hódításoknak tulajdonítják ezt a váltást:
Ezután a Kárpát-medencére tényleg jellemző lesz a "népek olvasztótégelye" "hírnév", sorban érkeznek a támadó, hódító népek, ilyen-olyan hatást keltve az itt élő ősnépek kultúrájában, összetételében.
Innentől sorra érkeznek a népek a Kárpát-medencébe:
***
Cser-Darai szerzőpáros egyértelműen nem rokon-népeknek tekinti a sztyeppei lovas nemzeteket, hanem hódító, harcos jövevényeknek, akik időnként rátelepültek a Kárpát-medencei őshonos magyar népre. Érhető az érvrendszer, miszerint a magyar népet nem biztos, hogy jó összemosni a keleti harciasabb rokonnépek történetével, mert ez okot adhat a további történelmi csúsztatásokra, azaz hogy a magyarok is csak valami keletről érkezett hódító népek, azonban ez a modell nem veszi figyelembe a Kárpát-medencéből történő népességkibocsájtásokat, és az ezekből eredő egyértelmű rokoni kapcsolatokat a keleti sztyeppei szkíta, szabír, stb. népekkel, és éppen ezért nem is veszi figyelmbe, hogy ezek keleti irányból történő betelepülések valójában többnyire hazatérések, az ókori Mezopotámiai háborús gócpont és annak következményei miatt elmenekülő rokonok biztonságos helyre, a Kárpát-medencébe történő átcsoportosításáról van szó.
A "kurgán" kérdést Cser-Darai többnyire a litván régésznő, Marija Gimbutas munkásságából meríti, amin viszont még erőteljesen érezhető az indoeurópai történetírás hamis rétege, mely szerint a harcibaltás kurgán az indoeurópaiak vélhető "dicsőséges" hódító eredete. Cser-Darai szerint "Az első kurgán invázió még mindent fölégetett, és pásztor műveltséget vitt a korábbi földművelő helyére" - és ezt az adatot László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig művéből veszik... csakhogy ők maguk is utalnak rá, hogy a korabeli földművesek erdőégetéses módszerrel művelték a földet, azaz a kimerült földterületre erdőt ültettek, majd később felégették, a hamuval újra termővé téve a talajt. Tehát amennyiben ennek a kornak a régészeti rétegeiből égetés nyomaira bukkanunk, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kurgán invázió felégette a Kárpát-medencét, hanem akár jelentheti az erdőégetéses földművelés nyomait is. Egyébként Makkay János meg is jegyzi, hogy szinte sehol sem látni Európában régészetileg kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül, pedig ő még mindig harcias indoeurópai csatabárdosokat lát e kor keleti bevonulóiban.
Mesterházy Zsolt ennél sokkal árnyaltabban látja a "kurgán inváziókat" A magyar ókor c. könyvében - lásd a régészeti fejezet bronzkor részét, illetve a történelem - hamis rétegek szkíták indogermanizálás részét:
"Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. Ennél több közös pont nem ismerhető fel köztük, leszámítva az indoeurópai, vagy valamilyen proto jelzővel illetett szintén indoeurópai nyelv általános birtoklását. A különféle származási elméletek fantasztikus határokat is bőven átlépnek a kívánt siker - egy még eredetibb származás - érdekében. Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között keltezve, azaz nem régi keletűek. Götz többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében, mégpedig rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem - bár a külső szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, - aki szerint: “A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van. Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a levegőben lóg.” (Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.)
Itt most természetesen nem a 4. évezred eseményeit veszem fel, de az általános indoeurópai kutatói magatartás állapotára térek ki éppen Herodotos védelmében. Ha mindenki olyan történelmet ír, amilyet csak akar, valóságtól elrugaszkodott teóriák keletkezhetnek, ott a régi forrásoknak valóban nincs hitelük többé. MacCana fentebb megfogalmazott kínjai itt foghatóak meg valószínűleg ebben a közegben, de felhozhatom korábbi ajánlásomat - mindenkire és magamra is vonatkoztatva, - hogy a régészet és antropológia eredményei ellen történelmet írni nem célravezető dolog. Csak arra és semmi másra alapozva ugyanúgy nem. Az ilyenek legfeljebb csak programtörténelmek megírására alkalmasak. Megtoldhatnám még e feltételeket a nyelv kérdéseivel is, de az időben hátrálva a nyelvi ügyek egyre homályosabbak és megfoghatatlanok, ezért az csak felderített nyelvi környezetben érvényesíthető következetesen. Arra már gondolni sem merek - de ezek szerint kellene, sőt a jelek szerint kell is, - hogy esetleg a többi indoeurópai szemléletű történelmi - ma már bevettként, szinte kanonizáltként kezelt - elmélet is hasonló alapokon nyugszik. Ez igen komoly kérdés, mert ha a hit megrendült, katedráról nem pótolható. Ha ehhez még cáfolat is lenne, az egyenesen drámai fejlemény. Nem szívesen mondom, de ez a vasasokhoz illő mentalitás lenne, ezért nem is tudom jó szívvel feltételezni. Miután azonban az indoeurópaiakkal alapvető kérdésekben van vitám, innét nézve bármit fel kell tételeznem és az oppozíció, ellenzék helyzetét kell felvegyem. Mindjárt az elején célszerűnek tartanám, hogy ők is legalább úgy bizonyítsák tételeiket, ahogy azt a tőlük különbözőre nézve elvárják. A szkítákkal kapcsolatban nem vették a fáradságot sem valamirevaló bizonyításhoz, pedig rajtuk áll vagy bukik az egész Indiára alapozott és az indiaiakkal kapcsolatba hozható indoeurópai elméletek nagy része, nem beszélve a Turán vélt indoeurópaiságáról.
Közjáték: Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata
Szeretném megtudni, - ezért itt most a végére is járok, - hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos népről szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel - ezek lennének a szkíták, - akik győzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai - nagy győzelem utáni - műveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, győztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevű fejezetben (21. o.) a következőket közli: “Magyarul: ... “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: ... (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros műveltség által, amely a kaukázusi Kubáni műveltségtől származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük műveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok műveltségének képviselői ezen műveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták - mert róluk is van szó - története igaz, de nem indoeurópai műveltséget hoztak magukkal - mégha őket is gondolták csatabárdosoknak, - hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvű állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tőlük jó magyar nyelven érthető földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra.
“A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal.
Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az északasszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt.
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában. Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspitengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.
561.o.
Kelet-Európa magyar előzményei
Európa benépesülésének hosszú története rejt még homályosan látszó foltokat. Közelítve szűkebb hazánkhoz, most talán erősebb nagyításban érdemes Kelet-Európa hasonló viszonyait közelebbről szemügyre venni. Nemcsak azért, mert e terület szemrevételezése legalább annyi tanulsággal jár, mint a nyugati fertályon, de azért is, mert ez a terület már jóval közelebb esik az általam sztyeppeinek nevezett turániak ősi kultúrterületéhez is. A Kárpátok keleti külső ívétől eltekintve keltáknak nevezettekkel itt már nem találkozhatunk, helybenlakó szkítákkal és kaukázusi feláramlású népekkel viszont annál inkább. Olvasóim emlékezetébe kell idéznem a kubán-majkopi műveltség hirtelen eltűnésének tényét ahhoz, hogy azután e túlnyomórészt mezopotámiai elszármazású néprészek megjelenését nemcsak az északabbra eső folyóvölgyekben, de egész Európában rögzíthessük. A majkopiakkal még találkozunk később, amikor a magyar bronz ügyeit tárgyalom. Ők lesznek azok, akik felvirágoztatják a péceliek által hátrahagyott élelemben és rézben gazdag Ó-Magyarországot és Európa jelentős területeit. A Kr. e. kb. 2400-2200 táján leírható délről – a Folyamköz felől - észak felé haladó sumér felvonulás (menekülés) több eredménnyel járt. Egyrészt kitolta a déli magaskultúra északi elterjedésének határát, másrészt a korai helyben lakók közvetlen kapcsolatba kerültek egy számukra nagyságrendekkel fejlettebb, elevenebb műveltséggel, nem utolsósorban pedig jelentős népességgel gyarapodott a sztyeppe vidéke. Ebben a pillanatban még 3-400 évnyi távolságra vagyunk az andronovói nagy és egységes műveltség kialakulásától, de nem feledve az oda vezető egyesülési folyamatot, valós lehetőségként vehetjük figyelembe a vándorló vadászok és halászok jelentős részének beépítését e nagyléptékű népmozgalomba. Nehéz lenne másképpen elképzelnünk egy olyan, meglehetősen ritkán lakott földrész kevés őshonos népességét másképpen, minthogy a folyamatos és nagyszámú déli néphullámok nem nyelték el volna őket szinte nyomtalanul. Azokat, akik e délről nézve megszállt legészakibb folyóvölgyeken kívül éltek még északabbra, azokat nem nyelte el ez az áradat, de szomszédként éltek az új telepesekkel. Korábbi önazonosságukat ugyan nem kellett feladják, de az együttélés és szomszédság mély nyomokat hagyott ezen északra szorult népekben. A bensőséges kapcsolat ma közös szókincsben, jelentős mennyiségű közös nyelvtani elem felismerésében rögzíthető csakúgy, mint a jóval keletebbre élő későbbi törökös népek esetében is.
Kelet-Európa újkőkori anyagát tárgyalva nemcsak mai hazánkhoz kerülünk közelebb, de a Kaukázushoz is. Újra szembetaláljuk magunkat e térség meghatározó szerepével, bármiről is essen szó, nyelv, népesség, vagy műveltség gátlás nélküli szétáramlásáról. Amikor tehát magunk elé idézzük az évezredeken át tartó mezopotámiai kisugárzást, - amelynek népessége hatalmas területekre vitte széjjel a magas műveltséget, - most melléje állíthatjuk az e térség általános régészeti anyagából leszűrhető következtetéseket is. Elsősorban azért, mert bár méretében talán kisebb volt a folyamközi tágulásnál, de a Kaukázustól északra a jelek szerint igencsak ráerősített az emberi művelődés kiterjedésére és saját lényegét adta hozzá. Másodsorban azért, mert a kisugárzók maguk a szabirok és hurrik, későbbi Árpádi népünk meghatározó része, a Folyamköz műveltségének korábbi részbeni felvirágoztatói - amint azt a Kincsestárban már felvázoltam. Mindezt szem előtt tartva egyúttal saját ügyeink is napvilágra kerülnek, most más irányból, az Ararát felől világítva meg a korai évezredek történéseit. Jól láthatóvá válik e nagykiterjedésű, földrajzilag tagolt terület önálló műveltségalakító és kisugárzó szerepe, mindezzel arra kívánok rámutatni, hogy ebből következően nem tekinthető közvetítő területnek semmilyen értelemben. Halványabban, inkább kevésbé látványosan ugyan, mint a Folyamközből, de évezredeken át folyamatos önálló kisugárzásával döntő szerepet vállalt a környék történelmének alakításában. Mindez egyben azt is megengedi feltennünk, hogy a Kr. e. 2000 táján jelentkező Kaukázustól északabbi műveltségek nemcsak a Folyamközből, de legalább olyan mértékben a kaukázusi műveltségből is táplálkoztak, és mint ilyenek valamilyen arányú kevert elegyként jelentek meg a különböző területeken. A turániak előtörténetét érintve kitekinthetünk Kelet-Európa művelődési és népesedési folyamataira is. Most is a jól bevált módszert választom, főképpen Götz Lászlóra támaszkodva igen messzire nyúlok vissza az időben. Különösen értékelhetjük a Kaukázus vidékének fontosságát, ha a Kr. e. 9200 táján Bíró József éppen az Urmia-tó vidékén szabir neolitikus telepet azonosít Zaivi Chemi Shanidarban.
“Ha a kelet-európai, Pontusz-Dnyeper-Don-Volga és Dél-Urál vidék területek újkőkori és korai fémkori régészeti műveltségeinek közelebbi és távolabbi összefüggéseit minden részletükben és a legkorábbi kezdetek óta fel akarjuk deríteni, akkor vissza kell mennünk a transzkaukáziai újkőkori és rézkori kultúrákig, mert a keleteurópai művelődési fejlődést - mindenben hasonlóan a nyugat-ázsiai kulturális helyzethez - szintén az elő-ázsiai primér földművelő-állattenyésztő műveltségekből kiindult kulturális hatások és gyarmatosítások határozták meg. 1 A újkőkor fogalmát nem korszakhoz köthető évszámként használom, hanem a gazdálkodás (földművelés és/vagy állattenyésztés) meglétéhez kötöm. Emiatt ez a műveltség előrehaladásának mércéje, nem pedig mindenütt általánosan használható korszakhatár. Jelen esetben természetesen a Kelet-Európához legközelebb eső elő-ázsiai terület, azaz Transzkaukázia befolyásai érvényesültek a legerősebben.
Transzkaukáziában és az Urmia-tó környékén az újkőkorban és a kőrézkor elején kb. Kr. e. 6000 és 4500 között önálló műveltségeket találunk. 4500 után azonban az azidőtájt lendületesen terjeszkedni kezdő nagy délebbi kultúrkörök egyre erőteljesebben befolyásolják a helyi műveltségeket. Eleinte a szíriai - északmezopotámiai Tell Halaf kultúrkomplexum hatásai jelentkeznek, az 5/4. évezred fordulója táján azonban már a dél-mezopotámiai eredetű Eridu-Ubaid művelődési kör úgynevezett “északi Ubaid” szakaszának (Eridu-Ubaid 3-4. periódus (kb. 4500-3800 között) közvetlen terjeszkedése is elérte az Urmia-tó vidékét.
Ezzel párhuzamosan maguk az Urmia-tó körüli műveltségek is észak felé terjeszkednek. Így pl. az Urmia-tó környéki Dalma Tepe 5. évezredbeli kerámiájának igen közeli párhuzamai kerültek elő az északasszerbeidzsáni Ilanli Tepén a 4. évezred elejéről. Ugyancsak Ilanli Tepén és szintén a 4. évezred legelején jelenik meg, mai régészeti ismereteink szerint a legkorábban, az agyagedényeken a fésűs-benyomatos díszítési mód.2 Tehát ennek a - később Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia nagyterületein (Dnyeper-Donec kultúra, Tripolje műveltség, kelteminári kultúra), valamint az eurázsiai erdőövben is széles körben tömegesen előforduló - díszítőmotívumnak szülőhazája Transzkaukázia volt. Fentebb már említettük, hogy a kelteminári műveltségbe is Transzkaukáziából jutott el a fésűs kerámia: Anau I. és Namazga Tepe I. periódusában már 3800-3700 táján feltűntek a Dalma Tepe áru közeli párhuzamai.3 Az Urmia-tó környéki és egyéb transzkaukáziai területekre az egész 4. évezred folyamán egyre erősebb kulturális hatások érkeztek déli irányból: eleinte az északi Ubaid művelődési körből, majd 3800 után az Uruk-Gaura kulturális komplexumból. Ezeket fentebb már ismertettük.
Ilyen előzmények után a 4. évezred utolsó negyedének legelején, kb. Kr. e. 3250 táján a Kaukázus, a Felső-Eufrátesz és az Urmia körzetében kialakult az egységes arculatú korai transzkaukáziai műveltség (a szovjet régészet Kura-Araxes kultúrája), amely Transzkaukáziát, Kelet-Anatóliát és Északnyugat-Iránt foglalta magába. A hatalmas területeken teljesen azonos leletkomplexumokkal jelentkező korai transzkaukáziai művelődési kör feltűnő egységessége nem magyarázható meg a korábbi, mozaikszerűen tagolt lokális kultúrgócok egyszerű továbbfejlődésével. Közös etnikai bázis feltételezése látszik az egyedül elfogadható megoldásnak. Minden jel arra vall, hogy a művelődési kör kezdetén, Kr. e. 3250 körül új népesség jelent meg és gyors ütemben birtokba vette az egész kérdéses területet.4
Ennek az új népességnek kilétét vizsgálva csak két népet vehetünk komolyan számításba. Az egyik a 3. évezred első felének sumér írásos emlékeiben gyakran előforduló szubar, szubur vagy szubir nép, amelynek lakhelyeit az illető források szubar-ki, szubur-ki vagy szubir-ki (magyarul szubar-föld) néven nevezik és Észak- Mezopotámiában, valamint attól északra lokalizálják. A másik nép pedig a 3. évezred második felétől kezdődően a mezopotámiai írásos emlékekben egyre gyakrabban szereplő, ugyanezeken a területeken emlegetett hurri nevű nép. Utóbbiakban tisztelhettük előző kötetünkben az etruszk etnogenezis egyik jelentős alkotó népességét, ezért rájuk különleges figyelmet kell fordítsunk. Forrásadataink szerint ezek a hurrik az akkád korban, kb. Kr. e. 2450- 2300 között már egyre nagyobb számban tűnnek fel Mezopotámia középső, főleg akkádok által lakott területein, a III. Ur-i dinasztia idején pedig kb. 2200-2100 táján már Dél-Mezopotámiában is mind több és több hurri személynév jelenik meg az írásos emlékekben. Ezek az adatok feltétlenül arra vallanak, hogy a 3. évezred második felében jelentős mértékű déli irányú hurri népmozgalommal kell számolnunk, amelyek kétségkívül a régebben szubar-földnek nevezett térségből indultak ki. Az is nagyon valószínűnek tűnik továbbá, hogy ezek a hurrik valamilyen módon szorosan kapcsolódtak a korábban szintén Mezopotámiától északra emlegetett szubar népekhez, bár a jelek szerint a két népcsoport azonosságáról nem beszélhetünk. Ugyanígy a régészeti leletek, nevezetesen a szabirok és a hurrik lakta területeken található korai transzkaukáziai kultúra feltűnően egységes leletkomplexumai is a szubarok és a hurrik szoros összetartozására vallanak, valamint még az is, hogy a kérdéses szubar-hurri terület már a 4. évezred közepe óta a mezopotámiai sumér műveltség tartozéka volt, éppúgy, mint ahogyan a 3-2. évezredbeli hurrik lakta területek is szerveses a sumér kultúrához tartoztak.
Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfém-leletek típusaival, amelyek 2 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 80-81. o. 3 Hrouda, B.: Vorderasien I. Handbuch der Archeologie, C. H. Beck Verlag, München, 1971. 57-58. o. 4 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 100. o. viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése észak- északkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén.5
Mielőtt azonban tovább mennénk, fel kell vázolnunk a kelet-európai kulturális fejlődés korábbi, 4. és 3. évezredbeli szakaszait is, hogy az összképet azután tisztábban felismerhessük. E vázlatból korábban két oldalnyit már idéztem a szkítákkal kapcsolatosan a kelta hitvilágról szóló fejezetben.
A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-oroszország csatlakozó területén a felsőpaleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal.6
Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az észak-asszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként.7 Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.8
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt.9
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye.10 Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként több tucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve.11 Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.12
5 Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.
6 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-119. o.
7 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 81. o.
8 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 121. o.
9 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 165. o.
10 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 166. o. és Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
11 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
12 Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a Kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában.
Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkánitripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában.13 Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspi-tengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.14
Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a “csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el...”15 Eddig Götz.16 Hát akkor kik voltak ezek a nem indoeurópaiak, akik körül olyan nagy érzelmek dúlnak az elmúlt utolsó évezred utolsó évszázadának történészei, régészei között? A kérdés megválaszolását a Kaukázus környéke népeinek összeolvadási (etnogenezis) folyamatának bővebb leírása segíthetné. Bár részletes útmutatóval még nem szolgálhatok, de vázszerű képünk van. A gravettiek kaukázusi megtelepedése, a szabir újkőkori művelődés kialakulása és folyamatossága helyben és a folyamközi műveltségekben azt mutatja, hogy törés nélküli történet visz addig, amikor a mezopotámiai népvándorlások I. Sargon fellépése után újra visszaér többek között újra a Kaukázus vidékére, ott Kubán-Majkop néven lendületes művelődés megalapítói lesznek. Ők lesznek azok, akik háromszáz évvel később elhagyják hazájukat és Ó-Magyarország és később Európa bronzkori csodáját segítik világra jönni. Az Olvasó vérmérsékletére bízom azt, hogy azt a népet, amely a Folyamköztől Ó- Magyarországig megtett útján mikor nevezendő sumérnak, szkítának, keltának, (ó-)magyarnak. A nép ugyanis kevéssé változott, inkább csak a történelemben felbukkanó nevek választanák el egymástól az egyébként azonosakat. A feltett kérdést Ó-Magyarország bronzkori ügyeinek tárgyalásakor igyekszem megválaszolni.
“A Dnyeper-Donyec kultúra hosszúfejű paleoeuropid, szubneolitikus művelődési fokon álló népességének egy része - amint már előbb említettük - 2500 után a délről érkezett rövidfejű gyarmatosok elől északabbra vándorolt és az erdőövben rátelepedve a kundai és sigiri paleolitikus régészeti műveltségek halászvadász népcsoportjaira, minden valószínűség szerint igen fontos szerepet játszott a későbbi uráli-finnugor népek etnogenezisében.17 Ezek lennének tehát László Gyula késő-szvidéri csoportjai, akik a Kr. e. 3. évezred közepén északra vonultak és ott elkeveredtek a kundai, valamint a sigiri műveltségek protolapp és proto-obi-ugor etnikai csoportjaival. Ezeknek az északi irányú vándorlásoknak régészeti jeleit láthatjuk a fésűs-gödrös kerámia megjelenésében a baltikumi, felső-volgai és kámai-uráli erdőövi területeken a 3. évezred közepétől kezdődően.
13 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
14 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 355-356. o.
15 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 485. o.
16 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1054-1059. o. Jegyzetekkel.
17 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 193-195. o.
Az eddig megismert régészeti műveltségektől északra, nagyjából a kelet-európai erdőöv területén, 2500- at megelőzően az éppen előbb említett kundai és sigiri halász-vadász kultúrák helyezkedtek el: nyugatabbra a Baltikum és a Felső-Volga térségében a kundaiak, keleten. a Káma-Urál vidékén a sigiriek. Majd a 3. évezred második felében és a 2. évezred első felében az erdőöv egész területén, Skandináviától Nyugat-Szibériáig a fésűs-gödrös kerámia különféle kultúrcsoportjait találjuk. Európában legfontosabbnak a skandináviai, a baltikumi, a volga-okai és a kámai-uráli főcsoportok, amelyek számos alcsoportra oszlanak. A hatalmas térségben viszonylag egységes kerámia azonban nem valamiféle etnikai rokonság vagy netán azonosság jele, - amint ezt a finnugrisztika egészen a közelmúltig kategorikusan állította, és amely jelenséget az uráli-finnugor nép- és nyelvcsalád hipotézisének legfontosabb régészeti bizonyítékaként értékelte, - hanem egészen nyilvánvalóan a kérdéses kultúrkör általános jellegével függ össze: a fésűs-gödrös kerámia művelődési körének hordozói mindenütt messzemenően azonos kulturális szinten álló mezolitikus halász-vadász csoportok voltak, amelyek a kerámiát a délen szomszédos földművelő műveltségektől vették át.18 Az erdőövi fésűs-gödrös kerámia közvetlen forrásának Európában elsősorban a Dnyeper-Donyec műveltséget tekinthetjük, de megtalálható ez a díszítési mód a sztyeppe-övezet egyéb helyein is.19 A nyugat-ázsiai erdőövbe pedig a - amint már tudjuk - a kelteminári kultúrkörből került fel a fésűs-gödrös kerámia. Ugyanígy déli - kaukázusi vagy néha pontuszi - eredetűek az erdőövben itt-ott feltűnő réz, sőt néha bronzleletek is.20
Az erdőövi halász-vadász őslakosság népsűrűsége - kezdetleges gazdálkodásmódjuk következtében - rendkívül alacsony volt. A szórványosan található, egymástól többnyire több tucat kilométernyi távolságra fekvő apró telephelyeken - pontosabban mondva: vadásztanyákon - csak egy-két család élt, de ezek is állandóan változtatták lakhelyüket. Összefüggő, kompakt népességről tehát ezeken a területeken a földművelés elterjedése előtti időkben, azaz kb. Kr. e. 2000-et megelőzően nem beszélhetünk. Ennek a régészetileg is és etnográfiailag is, azaz kétszeresen egyértelműen bizonyítható ténynek alapvető, elvi jelentősége viszont az, hogy ilyen körülmények között természetesen a közös finnugor, még inkább azonban az uráli alapnépesség és nyelvcsaládi alapnyelv 19. századi hipotézisei - megfelelő számottevő lakosság hiányában - a szó szoros értelmében a semmibe foszlanak szét.”21
Kelet-Európa életének és korai történetének jelentős fordulóját takarja kezdeti korszakának vége. Ez a kb. Kr. e. 2000-rel záruló itteni őskor meglehetős elmaradottságot takar, mert ha körülnézünk a Régi Kelet vagy akár a Kárpát-medence tájain, azt kell megállapítanunk, hogy műveltségben, anyagi kultúrában évezredekkel megelőzik e peremvidékként tengődő hatalmas területet. Távol az akkori belakott világ áldásaitól, elszigetelten és megközelíthetetlenül nem sok jóra számíthattak lakói, sem hirtelen változásokra, sem fergetegként érkező felmentőkre nem várhattak. Pedig éppen ez történt, először a Kaukázus tájáról, majd délebbről is kiművelt áradat érte el az álmos és elhagyatott vidéket.
“Ezekre az elmaradott területekre hatoltak be a 3. évezred végén a kubán-majkopi műveltség érckutatói. Az uráli réz- és aranybányák felfedezését - amint már említettük - nekik tulajdonítja a kutatás. ekkor jelennek meg ugyanis a Dél-Urál vidékén az első fémeszközök - egyelőre még szórványleletekként - és ezek a fémtárgyak vitathatatlanul kubáni-kaukázusi típusúak.
Majd a 3/2. évezred fordulója után - feltehetőleg az Urál érceinek vonzó hatására is, legfőképpen azonban kétségkívül a délebbi földművelő kultúrák gyors népszaporodása következtében - az Urál folyó mindkét oldalán az Ob, Irtis, Ufa, Volga, Oka és más kisebb folyók mentén mind több déli telepes vonul a Dél-Urál, a Volga és az Ob vidékére. A bevándorlás több hullámban történt és a 2. évezred közepéig szakadatlanul tartott. A jövevények nagy lélekszámban érkeztek. A középső Volga, az alsó Káma és az Urál nyugati vidékein kialakították a balanovói, abasevói, fatjanavói, a gerendavázas és az andronovói műveltségeket.”22
18 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 363. o. 19 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-120. o. 20 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 363. o. 21 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1059-1060. o. 22 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1060-1061. o
... már Kr. e. 2500 körül megindult a rövidfejű transzkaukáziai népesség északra vándorlása a Kubán-Majkop kultúra és az ezzel szorosan összefüggő késői gödörsíros műveltség területére. Azt is tudjuk már, hogy a transzkaukáziai térségben a 3/2. évezred fordulója táján és után nagy területek elnéptelenedtek. Ez a folyamat régészetileg jól nyomon követhető.23 Ez az adat kétségtelenné teszi, hogy a Transzkaukáziából északra irányuló vándorlások a 2. évezred elején is tovább tartottak. Nagyon fontosnak tűnik továbbá az a régészeti megfigyelés, hogy a kb. 2400-2300 között hirtelenül, előzmények nélkül keletkezett kubán-majkopi műveltség - amely, mint láttuk, közvetlen masszív mezopotámiai-sumér kisugárzásokra vezethető vissza - alig 300 éves virágzás után éppoly hirtelen, mint ahogy keletkezett, ismét lehanyatlik a szürke középszerűségbe.24 Ezt a jelenséget legkézenfekvőbben a kultúrát hozó és fenntartó népességi csoport továbbvándorlásával magyarázhatjuk. A kubánmajkopi műveltség érckutatói tárták fel először az Urál hegység bányáit, még a 3. évezred végén, azaz szoros kapcsolataik voltak az északabbi vidékekkel. Bennük kereshetjük tehát a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején.”25
Innéttől kezdve úgy folytatódott e táj története, ahogy azt már olvashattuk a turániak őstörténetének tárgyalásakor, és az első kötet elején is kitértem rá. A kubániak szétszéledésének története a nyelvész Baráth Tibor előadásában másképpen hat, mint a régészeti útjelzőket leverő fenti áttekintés. Természetesen nem a négyezer évvel ezelőtti Kaukázus-környéki nyelvek elemzésére kell itt gondolnunk, hanem az onnét szétáradók által hátrahagyott földrajzi nevek vallatása során felhozott magyarul jól értelmezhető elnevezések adják a nyersanyagot. A szellemi miliő ugyanaz, mint a Kárpát-medencében, az innét indulók is ugyanúgy gondolkodnak, és ugyanúgy adják neveiket hegynek, folyónak, országnak. Hitetlenné és hiteltelenné rontott világunkban, ahol egy kődarabnak nagyobb a becsülete, mint a kerek gondolatnak, talán mégsem lenne haszontalan legalább a kezdőlökést megadni az ésszerűen hihető - manapság logikusnak neveznénk - nyelvi fejtések becsületének.
“A Kelet-Európába érkezett első állandó lakosság földrajzi eredetére és kilétére az embertan kutatói adtak legelőször helyesnek bizonyult választ. Térképre vetítették a régi korból származó koponyák indexét és ezen a módon észrevették, hogy a Balti-tengertől a Kaukázus irányában haladva az index folytonosan emelkedik 81 és 83-ról 87 fölé. Ebből azt következtették, hogy Kelet-Európa első népességének földrajzi kiindulópontja a Kaukázus vidéke lehetett, a kerek koponyájú népek őshazája és onnan a nagy folyók kalauzolása mellett jutottak el az északabbra fekvő tájakra. Becslésük szerint az északra vonulás, vagyis Kelet- Európa első benépesülése a Kr. e. III. évezredben kezdődött és a következő II. évezredben lényegében már befejeződött. A Dnyeper mentén vonultak azok, akik végállomása a Baltikum lett; a Volga mentén meg azok, akik leszármazói jelenleg a Káma és a Felső-Volga vidékén laknak, vagy még annál is feljebb, a Pecsora völgyében és a Jeges-tenger partvidékén. Az embertan kutatói a kerek fejűek bevándorlásával hozzák kapcsolatba Kelet-Európa első magas kultúrájának kialakítását.26 Az embertan eredményeit a régészeti kutatások megerősítették és részleteiben is kiegészítették. Kezdetben ugyan ők Kelet-Európa benépesítését és a magas kultúrába való bekapcsolását a nyelvészet hatása alatt az Ural-hegységen túl elterülő nagy tájból, Szibériából képzelték el, a tárgyi leletek időrendben való megjelenése azonban ennek az elképzelésnek ellentmondott s így el kellett azt ejteni. Az első lakosságtól hátramaradt leletek ugyanis nem Kelet-Európa Szibéria felé eső oldalán bukkantak fel, hanem délen, a Régi Kelet közvetlen szomszédságában, ahogy a vonulást az embertan művelői is elképzelték. E déli terület nagyjából téglalap alakú, a 45. és 47. szélességi kör közé esik, s nyugati részében a Dnyeper, keleti részében a Volga a legnagyobb folyó.
23 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 174. o.
24 Hancar, F.: Urgeschichte Kaukasiens. Wien, 1937.
25 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 1063. o.
26 Pittard, Eugéne: Les races et l’histoire. Introduction ethnologique á l’histoire. Paris, 1953. 49. o.
A Dnyeper völgyében, a folyó alsó szakaszán sok réz- és bronzkori temetőhelyet tártak fel, olyan mesterséges dombokat, amelyeket oroszul kurganynak, angolul barrownak neveznek. Az egyik ilyen temetőből, a dnyeperi Petrovszktól 18 kilométerre délre, Kr. e. III. évezredből eredő kétkerekű kocsi maradványai kerültek elő.27 A kocsiról tudjuk, hogy régikeleti szimbólum, a Napisten jelképe és sírban való elhelyezése azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a halott felett az örök világosság fényeskedik, amint ezt az egyiptomi és mezopotámiai mitológia is hirdette. A Dnyeper-menti régészeti lelőhelyeken egyebütt is sok déli vonatkozású emléket találtak, pl. olyan Vénusz-szobrocskákat, amelyek nagyon hasonlítanak Elám, Babilon és Egyiptom századokkal korábbi időből származó ugyanilyen leleteihez.28 Az is fontos mozzanat, hogy az edényeken itt, Kelet-Európa déli övezetében tűnik fel először az úgynevezett fésűs bélyegzők lenyomata, amely később a Balti vidéken is megfigyelhető. Ugyancsak itt délen, a Kárpátok, Al-Duna, Fekete-tenger és a Dnyeper által körülhatárolt területen alakult ki Kr. e. 3000 táján az első kelet-európai földműves kultúra, a Tripoljeműveltség. Mint újabban kiderült, ez a műveltség telepeseivel együtt szintén a Régi Keletről származott, de nem a Kaukázus vidékéről, hanem Kisázsiából.29
Kelet-Európa Volga által uralt alsó részében az első magas kultúra régészeti emlékei szintén a Kr. e. III. évezredben kezdenek sűrűsbödni és babiloni és egyiptomi kultúrörökséget tükröznek. Itt is megtalálhatók a domb alakú temetők, melyek közül már ezernél többet ismernek30 és azokban is a napvallásra utaló szokásos emlékek szerepelnek. A leletek közt itt is megtaláljuk a mezopotámiai termékenységi istennő nőies szobrait és a fésűs bélyegzők lenyomatát mutató edényeket. Van azonban itt a Volga alsó vidékén egy olyan mozzanat, ami hiányzik a Dnyeper mentén: az óriáskövekkel való építkezés és szobrászat. Ez is a Régi Keletre utal, melynek számos vidéke tele van tűzdelve hasonló szabadtéri emlékekkel. Az óriáskövekkel való építkezést Cyclopsfalazásnak nevezik, ami alatt faragott kövek, sziklalapok mészhabarcs nélkül való összeillesztését értik. A hagyomány szerint e falakat “egyszemű óriások” építették, vagyis a Napot (az egyszemű Óriást) tisztelő úri népek (árják). Az ő tiszteletével kapcsolatosak a merőlegesen felállított oszlopok, a ménhírek meg a dolmenek, itteni szóhasználattal úgynevezett Magasok. Újabban arra is rámutattak, hogy a kaukázusi fémipar, mely már a III. évezredben jelentős volt, döntően befolyásolta az egész kelet-európai technikai fejlődést a bronzkorban. Amíg tehát a magyar népek őshazájával szomszédos kelet-európai táj nyugati része korai mezőgazdasági kultúrájával tűnt ki, a keleti kőiparával és fémkultúrájával vezetett, de mind a két rész emlékei a Régi Kelet magas műveltségével függnek össze, onnan jött a tudás, a művészet, a hit s maga az emberanyag is, - nem pedig Szibériából.
Kelet-Európa benépesítése szempontjából fontos még az a felismerés, hogy e táj déli részében a Kr. e. III. évezred folyamán már az északi Baltikumban is észlelhetők. Ez annak a jele, hogy a népesség a két nagy folyó, a Dnyeper és a Volga völgyében fokozatosan északra haladt s már ekkor eljutott arra a végállomásra, ahol leszármazóik jelenleg laknak. Mert hogy az utazók ősmagyarok voltak, akikből észtek, finnek és volgai rokonaink lettek, az bizonyos, ezek kerámiáját jellemzi a különleges fésűs díszítés és az ő személyazonosságuk felismeréséig nem volt más népmozgás e tájon.31
27 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 135. o.
28 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 121. o. és Rice Tamara Talbot: The Scythians. London, 1963. 85. o.
29 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 121. o.
30 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 135. o.
31 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. Budapest, 1961. 156-158. o.
32 A magyar őstörténet kérdései. A Magyar Nyelvtudományi Társaság vitaülése 1953. december 1. 1955. 30. o.
Bármilyen nyelven írt újabb régészeti munkát veszünk kezünkbe, mindegyikben azt olvassuk, hogy Kelet-Európa északabbra eső tájai déli irányból kapták első népességüket, végeredményben tehát ugyanabból az embertartalékból, amelyből kapta Dél- és Nyugat-Európa is. Az újabb orosz kutatásokról készített egyik beszámolóban, ahol a finnugorok (magyar népek) délről való származásáról van szó, a szerző megjegyzi, hogy ezzel a megállapítással a konzervatív magyar nyelvészek tanítása nem egyezik.32 Ezt mi jól tudjuk, de a jelen helyzetben állandóan hangsúlyoznunk kell. Tehát a modern régészetnek és embertannak köszönhetjük elsősorban, hogy Kelet-Európa benépesítéséről a tényeknek megfelelő elképzelésünk van. Más szóval, a mai irodalomból leszűrhető tanulság egyezik az új magyar őstörténeti elképzeléssel, amelyben mi a finnugorok helyett inkább magyar nyelvű népesség északra vonulásáról beszélünk, mert a kiindulóponton nem finnugorul, hanem magyarul írt emlékeket találtunk.33”
A Kelet-Európában délről északra vonuló népeket a történettudomány módszereivel csak a Cimmeri néptől kezdve tudjuk nyomon követni. E nép zöme a Don folyótól nyugatra a Kárpátok hegyláncáig terjedő vidéken lakott. Telepeit magas földhányásokkal (sáncokkal) vette körül s országa tengelyében a Dnyeper vize folyt. Elszigetelt cimmeri csoportokról távolabb eső helyeken is tudunk, mint pl. a Krími-félszigeten, a Kaukázus északi lejtőjén és a Volga alsó szakaszán. A Cimmerek, országuk nagy kiterjedéséről ítélve, jelentős létszámú nép lehettek s fénykoruk a Kr. e. 1300 és Kr. e. 750 közti időre esik. Önálló nemzeti létüknek a szkíták vetettek véget, akik elfoglalták országukat és a népet több részre szakítva elvándorlásra kényszerítették. Többségük ekkor a Dnyeper kalauzolása mellett észak felé menekült és a Balti-tenger partján szerzett magának új hazát. Egy másik jelentős részük a szkíta támadás következtében nyugat felé vette útját és annak déli oldalán talált új lakóhelyet a Halys folyó torkolatáig. Egy kisebb cimmeri néptöredék pedig, köztük a fejedelem törzse, a Kárpátok szorosain átkelve, leereszkedett a Duna-medencébe.
A cimmerek származási helyét a tudósok Mezopotámiában és Iránban látják, tehát a Régi Keleten, mert hátrahagyott tárgyi emlékeik ezzel a tájjal kapcsolódnak. Ugyanonnan eredtek szimbólumaik (bika, ökör, oroszlán, leopárd, madár), mértani jellegű díszítéseik és csőrős edényeik. Népnevüket a források Cimmeri, Kímeri, Cymri és hasonló változatokban közlik. Mindegyik írásmód a magyar nyelv -i képzőjével végződik, előtte Úr szavunk magas hanggal illeszkedő változata áll, a kezdő szóelem pedig minden támpont szerint a mi Szem szavunk. A név jelentése tehát Szem-Úr-i (nép), vagyis a Napisten hívei. E vallási vonatkozású név mellett földrajzi eredetű nevet is használtak megjelölésükre, amelyet a Biblia szótára Madai és Méda alakban közöl, s magyar értelme Mat-i, azaz “Földi, Honfi”. A cimmeri helynevek ilyenek: Cimmerikum a Krími félszigeten, Szam-Ta-Rovo Georgiában, Szamas-Un (Szemes Hon) a Fekete-tenger déli oldalán.
Mivel a Cimmerek vagy Szemurak több, mint félezer évig tartózkodtak Dnyeper-menti hazájukban, nekik kell tulajdonítanunk az ottani nagy folyók - Dnyeper, Don, Duna - és talán még a Fekete-tenger nevét is. A Dnyeper akkoriban DANA-BER néven volt ismert, melynek értelme a magyar hangtörténeti kulcs szerint a Tanya Bora, vagyis az ország vize. Ugyane folyó neve később BOR-YST-HEN-ES alakban is szerepel, amelyben ismét a Bor-részleget találjuk kibővítve az “Est-Hon” kifejezéssel és a hátratett névelővel, úgyhogy értelme Az Est- Hon Bora. A két név etimológiája egymást támogatja, de belőle az is kiderül, hogy a keleteurópai Szemurak (Cimmerek) országát még Est-Honnak, népét pedig Est-Hon-i népnek is nevezték. Esthon és Szemhon egyébként azonos értelmű nevek, mert a lenyugvó (Esti) napot a magyar őshazában Szemnek is mondták (a felkelő nap “Ra” volt). Szemúrország másik két nagy folyója, a Don és a Duna az ország határfolyói voltak.
A Don akkoriban TANA-IS volt, szintén a Tanya vize. A Duna DANU-BIS (Tanya vize) nevét csak a későbbi korból ismerjük, de mivel annak képzési módja azonos a Dnyeperével (Danaber) és a Donéval (Tanais), azt is cimmeri eredetűnek kell tekintenünk. A Duna másik ókori neve IST-ER, benne Est szavunkkal, Est úr (vize) értelemben. A Feketetenger legrégebben ismert PONTI neve talán még a cimmereket megelőző időből ered, a Kaukázus alatt lakott régi magyar népektől, mert azok országából nézve esett ez a tenger észak felé, nekik volt az Fönti-tenger, régi hangszereléssel Ponti-tenger. A Fekete elnevezést azonban már cimmeri eredetűnek vehetjük, mert a Fek-út-i kifejezés a lenyugvó Nap irányába eső tengert jelenti. Ha ezek után jegyzékeljük azokat a jobbára egytagú szavakat, amelyeket a cimmerekkel kapcsolatban állónak tudunk, vagy a valószínűség alapján nekik kell tulajdonítanunk, elég világosan következtethetünk a szóbanforgó nép személyazonosságára.
33 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. III. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 75-77. o.
Az észlelt szavak ugyanis: Szem, Úr, Bor, Víz, Tanya, Hon, Est, Fek(szik), és a sűrűn szereplő -i képző mind a magyar nyelv legősibb szókincsébe tartoznak. Ha pedig így áll a dolog, akkor ezt a Cimmeri - Szemúri - Esthoni - Madai népet határozottan a magyar nyelvű népek családjába kell soroznunk, vagyis a Kelet-Európában észlelhető első népet magyar népnek kell minősítenünk. Ebből aztán sok minden következik.”34
A fentebb említett szkíta támadás utáni elvándorlást a Dnyeper és a Volga völgyében észak felé most nem követem tovább. Örökre elszakadtak a Kárpát-medencébe valaha is el-vagy visszajutott néprészektől ez északi irányban eltávozottak, de Kr. e. 750 táján egy részük beérkezett ide a magukkal hozott tudásukkal egyetemben. Később, majd a szkíták bevándorlásakor is érkeznek majd cimmeriek, akik Kelet-Európában, Cimmeriában helyben maradva elkeveredtek velük. A kárpát-medencei szkíta felvonulással további jelentősnek nevezhető cimmeri, ezáltal végső soron mezopotámiai elszármazású embertömeg került be történelmi határaink innenső oldalára. A következő fejezetben találkozunk még velük a szkíta-dák-trák ügyek tárgyalásakor."
34 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. III. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 78-79. o.
- kigyomlálni az ismétlődést
+ a magyar bronz fejezetének Kubán-Majkop része
***
A "kurgán-vita" talán azzal oldható fel, ha időben helyére tesszük a műveltségeket. A Cser-Darai modellben a kurgán műveltség 7500 évvel ezelőtt jelenik meg a Fekete-tó tengerré válásakor, annak észak felé menekülő, és harcias sztyeppei lovasnéppé váló embereivel. A Mesterházy leírásában szereplő Kubán-Majkop műveltség viszont, amit Ő a suméroktól eredeztet, már jóval későbbi, kb. Kr.e 2000 körüli, akikből a kelták lesznek később. Így tehát "elfér" a két elmélet egymás mellett, illetve után.
képek 716. oldaltól!
***
Mesterházy magyar ókor
790 - ide!
820 - kurgán - ide
864. o
a ragozó nyelvű ősnép leszármazottainak időtlen történelme egyetlen összefüggő egészet alkot. Annak minden részlete a miénk is. A szeletaiak, őskárpátiak (gravettiek), alföldi és dunántúli vonaldíszesek, péceliek, andronovóiak, erdélyiek, kelták, sumérok, urartuiak, hurrik, hettiták, egyiptomiak, hykszoszok, kelták, szkíták, pártosok, urnamezősök, kurgánosok, etruszkok, hunok, heftaliták, szakák, csángók, avarok, szabirok, onogurok, griffesek, indások, besenyők, kunok és úzok, minden együtt magyarok lélekben és testben egy és ugyanazok, mi magunk, őseink és leszármazottaink, elődeink és utódaink, egy hatalmas nép fiai. Ezek vagyunk. A világtörténet meghatározó népei, akik nevet és nyelvet adtak mindennek és mindeneknek. Emiatt legelsősorban magyarnak kell lennünk ma is és a jövőben is, mert ők mind mi is vagyunk. Bennünk élnek tovább eszméik, szellemük.
***
Badiny Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig
88.oldaltól
177-től is
***
Darai Lajos: Az első világháború és magyar veszteségeinek legmélyebb gyökerei
http://epa.oszk.hu/01400/01445/00014/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2015_3_091-116.pdf
***
Bakos Duna Evangéliuma 155.o.
"Ami tény, hogy Kr. e. 5000 óta folyamatos gabonatermesztés folyt s emelett a Duna-völgye mentén a Kárpát-medence bontakozó civilizációja folyamatos kölcsönhatásban volt a keleten fokozatosan kialakuló sumér-egyiptomi világgal. A két körzet lakosságának azonos származására utalnak azok az emlékek, amelyeket a Duna-medence lakossága hagyott hátra, és amelyek szakasztott másai, az ősi Keleten forgalomban volt szakrális és hétköznapi tárgyaknak. Ilyenek az anyaistennőt ábrázoló mezítelen szobrocskák, a vonalas díszítésű agyagedények.
A jellegzetes szarvas-és madárábrázolások. Az antropológia (a modern embertan) tudománya ráadásul bizonyította, hogy Magyarország területén ugyanaz a jellegzetesen kerek koponyájú emberfajta élt, amelynek maradványait tömegével lelték fel a Közel-Kelet ún. Termékeny félhold sávjában. A Duna-medence népessége és kultúrája, a csiszolt kőkorszakban teljes egészében megegyezik a Közel-Kelet népességével és kultúrájával.
A Kr.e. kb. 2500-tól kibontakozó kárpát-medencei fémművesség révén a földművelés olyan mértékben felvirágzott, hogy a korszak történészei szerint, vitán felül teljes befolyása alatt tartotta egész Közép-Európa gazdasági életét. A bronzkorszak végére (kb. Kr.e. 700-ig) a fejlett technológiák révén a Kárpát-medence teljesen benépesült, s az ősi magyar nemzet talán legfontosabb faji összetevője helyben kialakult. Az ebből a korszakból származó régészeti leletek a korabeli Kelet minden népével és civilizációjával való kölcsönhatásról tanúskodnak. Jelentős számban kerülte elő magyarországi kardok, fokosok, sarlók, szigonyok, tőrök, amilettek, karkötők, gyűrűk, stb.
A sumér-egyiptomi hagyományos kapcsolattartás azonban a történelem viharai miatt a Kr.e XIII-XII. sz.tól a kisázsiai háborúk (Trója), de legfőképpen a barbár asszír hódítások miatt egyre nehezebbé vált, majd a közel-keleti ősnépeink tragédiája után, kb. Kr.e. VIII. sz.ra teljesen elhalt. Mindez mégsem állította le a kárpát-medencei fejlődést, mert az előbb említett időponttól kezdve India és Belső Ázsia vidékéről folyamatossá vált turáni típusú ősnépeink beáramlása. Ezek az emberek legfőképpen napimádó mágushitű szkíták és hunok voltak.
A kezdetben egységes gyújtópontból elszármazó, s oda impulzívan vissza-visszatérő ősnépünk, három fő halmazban foglalható össze. Első, a helyben lakó és fejlődő, gyarapodó ősmag. Második, az egykor gyarmatosítóként a Közel-Keletre elszármazó, ott a félisteni lények beavatkozása révén magas civilizációt teremtő, a Földközi-tenger vidékén, s a Balkánon keresztül évszázadokon át, termékenyítőn visszaszivárgó, sumér-egyiptomi réteg. Harmadik, az egykor gyarmatosítóként Belső-Ázsiába elszármazott, az Indus-Szaraszvati civilizációt létrehozó, s onnan több hullámban turáni emberanyagot és kultúrát visszaáramoltató indo-szkíta-hun faj. Ezen őshármasságban keresendő a magyarság eredeti lelkülete és szakrális, vallási hagyatéka."
Nagy léptékű történelmi áttekintés keretében megállapítható, hogy a Földön a hívatalos történetírás által megadott kezdődátum - ötezer évvel - ezelőtt létezett egy nagy kiterjedésű, békés, építkező, magas tudású emberi műveltségi kör, mely nyugodtan nevezhető aranykori kultúrának. Ennek a kornak mintegy öt-hat ezer évvel ezelőtt megjelent másik típusú emberi viselkedés-minta, egy másik "program" vet véget. Az eredeti mellérendelő szemléletű, valószínűleg ragozó nyelven beszélő őstársadalmak mellett megjelenik az alárendelő világnézetű, hajlító nyelvűek társadalma, és azóta a történelem háborúk, népírtások, kizsákmányolások, hódítások, természet-írtások sorozatából áll. De mi végre a sok háború? Honnan van ez a hibás minta az emberi fajban? Jogos a kérdés. Az emberi alaptermészetben kell keresnünk a választ, vagy valami másban? Különös módon a hivatalos, nekünk oktatott történelem nagyjából szintén ebből az öt-hat ezer éves távlatból indul, onnantól datálódik a kezdete, ennél messzebbre nem szeretnek menni az uralkodó történelemszemlélet "őrzői". Miért fontos ez? Azért, mert bár az „ismeretlen eredetű” sumérokat tartják az első civilizációnak, mégis a körülbelül öt-hat évezreddel ezelőtt a történelem színpadára lépő népek a számunkra oktatott kultúrák kiindulópontjai, - magyarán a hívatalos történetírás onnantól kezdődik, amikor megtörténik ez a globális minta-váltás: az akkádoktól. A történelmet a győztesek írják? (Nem mellesleg kb. ettől az időponttól – Kr.e. 3102-től - datálódik az óind hagyomány szerinti Kali-juga – a sötét vaskor is, és a maják szerint az utolsó korszak kezdete is; Kr.e. 3114-től!)
A "nulladik" világháború
Talán túlzásnak tűnik "világháborúnak" nevezni azt, hogy Mezopotámiában a szemita népek megjelenésével egy folyamatos, évezredeken át tartó helyi konfliktus alakul ki, ugyanakkor mivel egymással szöges ellentétben álló világnézetek, életprogramok csapnak itt össze, ebből a szempontból mégis helytálló a kifejezés. A római hódítás kezdetével pedig ténylegesen földrésznyi méretűvé teljesedik ki ez az ókori világháború, melynek további hullámai alakítják a történelem további menetét. Megfigyelhető egy ív a kezdeti, "nulladik" világháború és az azt követők között, melyekben a közös mindig ugyanaz: az ősi, mellérendelő életmintát igyekszik felváltnai egy új, alárendelő program.
A történelem színpadán tehát öt-hat évezreddel ezelőtt jelenik meg az alárendelő szemlélet új embertípusa, a Termékeny Félhold vidékén a szemita népek színre lépésével. A szemita népek által lerohant, elfoglalt területeken az ő mintájuk, az alárendelő jelleg szerint próbálják kialakítani az aranykor utáni társadalmakat, mindig az előző nagy tudású, békés kultúrákra épülve, átvéve azok tudását, de minden esetben egy hatalmi, hierarchikus felépítésre használva azt. Az alárendelő hatalmi csoportosulások idővel elbuknak és az eredeti szemlélet ideig-óráig ismét visszaveszi a területet, azaz innentől megfigyelhető egy lüktetés az alárendelők és a mellérendelők között.
Mezopotámiában a sumérok kultúrateremtő civilizálóját a Kr. e. harmadik évezredben beszivárgó szemita népek a történelem során fokozatosan, több hullámban megsemmisítik, vagy átveszik ami számukra szükséges. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a "turániak" és a szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Akárhányszor nyeri is vissza a Tigris és Eufrátesz közötti Folyóvidék feletti uralmat az ősi mag nép, újabb és újabb szemita bevándorlási hullám éri Mezopotámiát, az akkádok után a héberek, majd őket követik a szintén szemita asszírok, és később a zsidók, és az arabok. A másik oldalon a szabírok, sumérek, babiloniak, káldeusok, médek, pártusok, stb. néven illetett rokon-népek küzdenek ősi földjükért, és ez folyik tulajdonképpen még ma is: zsidó <-> palesztin (filiszteus, jász), iszlám-török <-> kurd (szabír? méd?) konfliktus. Érdemes megnézni a kurd és a palesztin nemzeti zászlót, ott van bennük a piros-fehér-zöld színsor, ami utal a hovatartozásra ebben az "üdvtörténeti" küzdelemben.
Talán túlzásnak tűnik "világháborúnak" nevezni azt, hogy Mezopotámiában a szemita népek megjelenésével egy folyamatos, évezredeken át tartó helyi konfliktus alakul ki, ugyanakkor mivel egymással szöges ellentétben álló világnézetek, életprogramok csapnak itt össze, ebből a szempontból mégis helytálló a kifejezés. A római hódítás kezdetével pedig ténylegesen földrésznyi méretűvé teljesedik ki ez az ókori világháború, melynek további hullámai alakítják a történelem további menetét. Megfigyelhető egy ív a kezdeti, "nulladik" világháború és az azt követők között, melyekben a közös mindig ugyanaz: az ősi, mellérendelő életmintát igyekszik felváltnai egy új, alárendelő program.
A történelem színpadán tehát öt-hat évezreddel ezelőtt jelenik meg az alárendelő szemlélet új embertípusa, a Termékeny Félhold vidékén a szemita népek színre lépésével. A szemita népek által lerohant, elfoglalt területeken az ő mintájuk, az alárendelő jelleg szerint próbálják kialakítani az aranykor utáni társadalmakat, mindig az előző nagy tudású, békés kultúrákra épülve, átvéve azok tudását, de minden esetben egy hatalmi, hierarchikus felépítésre használva azt. Az alárendelő hatalmi csoportosulások idővel elbuknak és az eredeti szemlélet ideig-óráig ismét visszaveszi a területet, azaz innentől megfigyelhető egy lüktetés az alárendelők és a mellérendelők között.
Mezopotámiában a sumérok kultúrateremtő civilizálóját a Kr. e. harmadik évezredben beszivárgó szemita népek a történelem során fokozatosan, több hullámban megsemmisítik, vagy átveszik ami számukra szükséges. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a "turániak" és a szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Akárhányszor nyeri is vissza a Tigris és Eufrátesz közötti Folyóvidék feletti uralmat az ősi mag nép, újabb és újabb szemita bevándorlási hullám éri Mezopotámiát, az akkádok után a héberek, majd őket követik a szintén szemita asszírok, és később a zsidók, és az arabok. A másik oldalon a szabírok, sumérek, babiloniak, káldeusok, médek, pártusok, stb. néven illetett rokon-népek küzdenek ősi földjükért, és ez folyik tulajdonképpen még ma is: zsidó <-> palesztin (filiszteus, jász), iszlám-török <-> kurd (szabír? méd?) konfliktus. Érdemes megnézni a kurd és a palesztin nemzeti zászlót, ott van bennük a piros-fehér-zöld színsor, ami utal a hovatartozásra ebben az "üdvtörténeti" küzdelemben.
Jelen fejezetünkben tehát ezt a korszakot, a világháború kezdetét tekintjük át történelmi szempontból, mert csak ennek ismeretében érthető meg teljesen a magyarság hatalmi, sztyeppei ágának története, szerepe. És természetesen ide kell sorolni a két ellentábor megkezdett küzdelmének későbbi, földrésznyi kiterjedésének időszakát is, a Kelta-Róma világháborút is.
Kutatásunk során tehát most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amire korábban már utalás történt, azaz, arra keressük a választ, hogy milyen érdekeket sérthet a magyar és a hozzánk köthető egyetemes emberi történelem hiteles feltárása, vajon a hívatalos szakirodalmat jelenleg uraló körökből kiknek áll érdekében a történelem meghamisítása?
Kezdjük Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete c. könyvének egyik fejezetével!
"8. FEJEZET
KÉT NÉP ÉLETHALÁLHARCA
"Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint a sumir és sémita nép élethalálharcának története".
(N. 5. Kramer)
Az eddigiekből egyértelműen kiderült, hogy az újkőkor ragozó nyelvű népeinek leszármazottai évezredeken át kultúraalkotók voltak, nevezzük őket szabiroknak, kusitáknak, sumiroknak, szkítáknak, turániaknak. . . és még sorolhatnánk. A szakirodalom ennek ellenére mégis "takarékosan" bánik velük, sőt még az a furcsa tendencia is megfigyelhető, hogy egy-egy népet, illetve nem egy találmányukat indoeurópai vagy sémi eredetűnek mondanak. Furcsa az is, hogy a szakirodalom szerint az "ismeretlen, homályos, rejtélyes" eredetű népek szinte mindig a ragozó nyelvű népek köréből kerülnek ki, példaként említhetjük a sumirokat, a kusánokat vagy akár az etruszkokat (vö.: I/9. fejezet) . Érdekes módon olyan kifejezéssel szinte nem is találkozni, hogy "ismeretlen eredetű indoeurópaiak'' vagy mondjuk "homályos eredetű sémiták". Vajon mi lehet ennek az oka? Ebben a fejezetben ennek próbálunk utánajárni, először Mezopotámiában, majd Belső-Ázsiában.
Ugorjunk most vissza a Kr. e. 3000 környékére, a Folyamközbe!
Új népek érkeznek
Az egyiptomi és a mezopotámiai források tanúbizonysága szerint Kr. e. III. évezred vége felé a Közel-Kelet számos területének nyugalmát nomád népcsoportok támadásai zavarták meg. E sémi törzsek érkezésének idejét illetően a szakirodalom nem egységes: néhányan - például Woolley - ezt kb. Kr. e. 3500 körülire teszik, Falkenstein szerint viszont Kr. e. 2600 táján kezdődött. Máshol azt olvashatjuk, hogy a "mezopotámiai uralkodók már Kr. e. 2300 körül fegyverrel, sőt nagy falak építésével próbáltak gátat vetni a nomád beáramlásnak."Általánosságban elmondhatjuk, hogy Kr. e. 3200-3000-nél korábban nem lehet bizonyítani a sémi törzsek mezopotámiai jelenlétét.
A sémiták (nyelvük az úgynevezett hajlító csoportba tartozik) Mezopotámia lakóinál alacsonyabb kulturális fokon álltak, írástudatlanok voltak. Az első törzsek betörése idején a Folyamköz ragozó nyelvű őslakói már néhány száz éve írtak (vö. : 1/9 . fejezet), csillagász papjaik ezer évvel korábban pontosan meghatározták az új év kezdetét, állt Eriduban a zikkurát, kétezer évvel korábban készen voltak az első kőemlékek, amelyek bámulatos matematikai tudásról tesznek tanúbizonyságot, az előkerült hajómodellek arra utalnak, hogy ekkor már hajózhattak is, Csoga Mamiban háromezer(!) évvel korábban öntözőrendszert építettek... És még folytathatnánk. Tény az is, hogy a sumirok sosem törekedtek erőszakos úton mások meghódítására. Városi közösségekbe szervezett, társadalmilag tagozott szabad emberek a maguk szorgalmával és tudásával teremtették meg mindazt, amit elértek. Az egyre nagyobb számban betelepülő sémi népek az évszázadok alatt átvették a sumirok vívmányait, majd később átvették a hatalmat is.
Ahogy nem egységes a szakirodalom abban, hogy mikor érkeztek az első sémi törzsek Mezopotámiába, ugyanúgy különböző kronológiákkal találkozunk a Folyamköz történelmi eseményeinek, a királyok uralkodásának időpontjával kapcsolatban is. A mezopotámiai ásatásokat folytató Woolley által közölt királylisták évszámait és Deimel úgynevezett közepes kronológiáját figyelembe véve a következőképpen vázolható fel Mezopotámia történelme. A Kr. e. III. évezred közepe táján a sémi I. Szargón (Sarrukín) legyőzte a sumir királyt, és ettől kezdve a vezetés a sémiek kezébe jutott. Új fővárost építtetett, amelynek neve után nevezték ezután az országot Akkádnak. Deimel szerint a sumir írások, az ékiratok, Szargón hatalomra jutásáig csak a ragozó nyelvű sumir nyelvjárásokat mutatják. A sémi népek ezt anélkül vették át, hogy valamit hozzátettek volna. Kramer, a neves sumerológus szerint Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint a sumir és sémita népek élethalálharcának története. És valóban, az akkádok különös kegyetlenséggel lerombolták a sumir városokat, méghozzá úgy, hogy többnek máig sem találják a nyomát. Ugyanezt tették a szintén sémita asszírok is, a sumirokkal szembeni kegyetlenkedéseiket ékiratokon és domborműveken is megörökítették. A megmaradt sumiroknak riéhány fellángolása volt még, de a restaurációk nem bizonyultak tartósnak.
Később újabb sémi bevándorlási hullám következett, az amoriták érkeztek. Eleinte csak néhány sumir kisvárost hódítottak meg, majd Akkád egyik kisvárosában, Bábelben telepedtek meg, innen ered az ország, Babilon neve. Hammurabi a dinasztia legnevesebb királya, a Kr. e. II. évezred vége körül. Hammurabi korát jól jellemzi a törvénykönyve, amely számos lehetőséget adott az országba fokozatosan betelepülőknek arra, hogy a törvények segítségével átjátsszák a maguk javára az ország vagyonát, szellemi és politikai irányítását. Olyan "törvényes" eszközöket vetettek be, amelyekkel biztosítani tudták az uralmukat. Az egyik legsúlyosabb következmény a "szemet szemért, fogat fogért" törvényi erőre való emelése lett. A sumiroknál ismeretlen volt a halálbüntetés, Hammurabi rendelkezései viszont törvényesítették a kegyetlenkedést, a népirtást, és büntetésül bevezette a különféle halálnemeket. Hammurabi új társadalmi rendje a sémita nép javát, a sumir nép eltüntetését szorgalmazta, a meghódítottak számára a jognélküliség állapotát vezette be.
A Folyamköz északi részén Kr. e. XVIII. század táján megjelentek a kassuk, akik a sumirokkal rokon nép voltak. Felszámolták a sémita uralmat, királyaik kb. ötszáz évig uralkodtak. Az egykori Sumer területén ekkor nem sémita királyságok léteztek, például a hettitáké, hurriké (Mitani).
A sémita asszírok emelkedése kb. a Kr. e. XIV. századra esik, a Kr. e. XI. századig, háromszáz évig, illetve kb. Kr. e. IX-VI. század között ismét kb. háromszáz évig állt fenn a birodalmuk. A fennmaradt krónikák jelzik, hogy az asszírok kegyetlenkedéseiben még az elődeiken is túltettek. Az asszír uralkodók közül meg kell említeni a kegyetlenségéről és művészetpártolásáról híres Assur-bán-aplit, valamint II. Szargónt, akinek nevéhez fűződik a zsidók első deportálása.
Mezopotámia déli részén, később egész Babilóniában, a Kr. e. I. évezredtől érkező káldeusok alapítottak államot. Egyik királyuk, ll. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor, Kr. e. 605-562) szervezte meg az utolsó nagy babilóniai birodalmat (Káldea), amelyet Il. Kürosz perzsa király semmisített meg. Uralkodásához fűződik a zsidók babiloni fogsága.
Kánaánról röviden
Az ókori egyiptomi szövegekből kiderül, hogy Kr. e. 2200 körül sémi csoportok egyre növekvő számban hatoltak be a Sínai-félszigetre és a Nílus deltájának vidékére is. Palesztinából nem kerültek elő írásos feljegyzések ezzel kapcsolatban, a régészeti adatok azonban jelzik a nomád népek betörésének hatását a Kr. e. 2000-et közvetlenül megelőző évszázadokban.
Nézzük, mit tudunk a sémiták érkezését megelőző évezredekről! Kánaán - Palesztina bibliai neve, az elnevezés a római uralom idejéből, a II. századból származik - a régészeti leletek tanúsága szerint az őskőkor óta folyamatosan lakott volt. Őslakói - ahogy az eddigiekből is kiderült - ragozó nyelvűek voltak. A vidék eredeti neve: Kn'n. A "Kánaán" szót nem lehet etimológiailag a sémi nyelvekből eredeztetni, a szakemberek valószínűnek tartják, hogy hurri eredetű. A hurrikat (vö. : I/7. fejezet) pedig a szabirokkal azonosítja a szakirodalom. Kánaán neve így valószínűleg Hám/Nimród népétől származhat, ahogy azt az Ószövetség is alátámasztja: Hám fiai: Kus (Nimród apja), Micraim, Put és Kánaán. Valószínűsíthető, hogy Hám Kánaán nevű fiának leszármazottai éltek ott egykor.
Kánaán ragozó nyelvű őslakóinak tudását, műveltségét, társadalmi fejlettségét jelzik többek között a kőemlékek, ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö. : l/ l0. fejezet). Ezek az építmények egy nagy és jól szervezett újkőkori földművelő civilizáció létére utalnak a Jordán völgyében és az ettől keletre fekvő vidéken. A kultúraalkotó nép más nyomaival is találkozunk a történelmi idők kezdete előtt, Kr. e. 9000-ben például Jeruzsálemben már olyan építmények álltak, amely létrehozóik komoly tudásáról tesznek tanúbizonyságot. De említhetjük Jerikót is, a település ugyanekkor például már szentéllyel rendelkezett (vö. : 1.4. fejezet). A Gezer nevű várost Kr. e. 4000 körül alapították. Ősi szentély nyomaira bukkantak Megiddóban, amely szintén a Kr. e. 4000 körüli időkből származik. Említhetjük Hácort, amely Kr. e. 3000 körül már biztosan létezett, ugyanígy a Dán nevű település is.
Nézzük az északabbi vidékeket! A mai Libanonban lévő Gebeil nevű település - a korábbi Büblosz - története egészen a kőkorszakig nyúlik vissza, a világ legrégibb ismert, tartósan lakott települései közé tartozott. Története kb. Kr.e. 4500 körül kezdődhetett, Kr.e. 2900-ra már sokkal nagyobb, kőépületekből álló komplexummá vált: Középen egy "Ég királynőjének" szentelt templom állt. A város utcái e körül koncentrikus körben helyezkedtek el, eső- és szennyvízcsatorna is a lakók rendelkezésére állt. A leletek arra utalnak, hogy egy ősi civilizáció élt itt, amely sumir és egyiptomi kapcsolatokkal rendelkezett.
Türosz alapítását Hérodotosz Kr. e. 2800-ra teszi, a hagyomány ősi városinak tartja, az írásos források a Kr. e. XIV. századtól hivatkoznak rá. A kánaáni városok vízellátását már a korai időkben mesterséges ciszternák hálózata biztosította. Némelyik mai szemmel is döbbenetes építészeti teljesítménynek tűnik. A régészeti leletek - például a Naharij a nevű településről származó -, a női szobrocskák jelzik, hogy lakói, az újkőkor többi népeihez hasonlóan, az Istenanya-kultusz hívei voltak. Az új kőkori ragozó nyelven beszélőkkel való rokonságukat támasztja alá az is, hogy előkerültek úgynevezett zsugorított temetkezési móddal eltemetett halottak, ugyanúgy, ahogy Mezopotámiában és a Kárpát-medencében is.
A Kr. e. II. évezred előtti évszázadokban betörő sémi törzsek hatását a régészet eredményei is jelzik, a feltárt lakódombok ugyanis azt mutatják, hogy a korábbi letelepült városi élet hosszú időszaka után nyilvánvaló törés következett be a letelepültség folyamatosságában, és ezzel egy időben rendszeres pusztítás jelei is észlelhetők. Ezt követően egyes esetekben átmenetileg, máshol huzamosabban hiányoznak a tartós épületek nyomai. E korból mindössze ideiglenes táborhelyek, olykor barlangok vagy durván összetákolt szállások maradtak fenn. A művészet hanyatlását jelzi, hogy ebből az időszakból kevés nagyméretű szobor ismert.
Kr. e. 2000 után lassan "újra kialakult" a városi élet, a városokat helyreállították. Közülük néhány független volt, vagy laza szövetséget alkottak. A Kr. e. XIX. századtól Szíriában és Palesztinában sémi fejedelmek nevei tűnnek fel. A szórványos irodalmi és régészeti bizonyítékokból nehéz rekonstruálni, hogy a sokféle félnomád sémi törzs melyik csoportjához tartoztak a bibliai pátriárkák, akik Kr. e. XIX-XVIII. század között érkeztek Mezopotámiából Szíriába és Kánaánba. A Biblia és más források alapján ismert, hogy e törzsek egy része Egyiptomban is élt. Ott, az Ószövetség szerint, "Izrael fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy, hogy megtelék velük az ország", ezért az egyiptomiak elrendelik, hogy minden fiút, aki a hébereknél születik, vessék a folyóba. Az Ószövetség szerint az izraeliták azzal a határozott céllal jöttek ki Egyiptomból, hogy elfoglalják Kánaánt, amely azonban lakott volt. A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy a Kánaánba érkező izraeliták mit tettek az őslakosokkal, például "megverték ezért őt és az ő fiait és egész népét annyira, hogy egy sem marada belőle, és elfoglalták az ő földét".
Az Ótestamentumot olvasva úgy érezhetjük, hogy Kánaán Isten jogos ajándéka választott népének. A szabadkőműves szerzők - akik rendük eredetét az izraeliták királyához, Salamonhoz vezetik vissza, ezért nem feltételezhetjük, hogy szántszándékkal be akarnák feketíteni őket - így fogalmaznak ezzel kapcsolatban: az utóbbi évek kutatásai kimutatták, hogy a kánaániak, akiknek a földjét az izraeliták elfoglalták, fejlett civilizációval rendelkeztek. Falakkal körülvett városokban, számos kisebb településen és faluban laktak, fejlett élelmiszeriparral, kézművesiparral és nemzetközi kereskedelemmel rendelkeztek. A kánaáni lakosságnak az a része, amelyik megmenekült a gyilkosságok idején, beolvadt a jövevények közé, és megtanította nekik azokat a képességeket, amelyeket mezőgazdaságuk több ezer éve alatt kifejlesztettek.
A Kánaánba érkező izraeliták tizenkét törzse felosztotta egymás közt az elfoglalt területet. Ezután több száz éven át éltek abban az időszakban, amelyet a bírák korának neveznek a történészek, ekkor még nem volt királya a népnek. Az első királyok Kr. e. 1000 körüli időktől uralkodtak, Saul volt az első, majd Dávid és Salamon követte a trónon. Salamon uralma alatt egyesítette a tizenkét törzset, halála után azonban a királyság az északi tíz törzsből álló Izraelre és a déli két törzsből álló Júdára esett szét, ami hamarosan a két ország közti háborúhoz vezetett. Az északi királyságban gyakorinak számítottak a királyok elleni merényletek, a háború, a gyilkosság és a csalás mindennapivá vált. Az északi törzsek később eltűntek a történelem színpadáról, Júda a babiloni fogságig fennmaradt.
A zsidóság két ókori deportálásáról tud a történelem, gyökeresen különböző állapotok jellemezték ezeket. Először II. Szargón (Kr. e. 722-705 között Babilonia és Asszíria királya) deportálta őket a Habur folyó környékére és Médiába. Ismerve a sémita asszírok kegyetlenségét, sejteni lehet a sorsukat.
A második neve a köztudatban babiloni fogságként él, ez jelentősen különbözött az előzőtől és II. Nabú-kudurri-uszurhoz, a káldeai birodalom uralkodójához kapcsolódik, aki Kr. e. 597-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és kb. ötvenezer embert Babilonba hurcolt. A források arról tudósítanak, hogy ott szabadon élhettek otthonaikban, gazdálkodhattak, kereskedhettek stb. A vezetőikkel valóban nem bántak finoman, de sehol sincs nyoma annak, hogy a köznép rabszolga vagy jobbágy lett volna. Nyelvüket szabadon ápolhatták, iskoláik, kórházaik voltak, a rabbik ott tanulhatták meg a káldeai tudományt, ott ismerkedtek meg a korábbi mezopotámiai mítoszokkal, amelyeket aztán beépítettek saját hagyományaikba. A káldeai királyok idején a zsidóság néppé kovácsolódott össze.
Babilon páratlan irodalmi gyűjteménye tökéletes terepet kínált az izraelita írnokoknak is, akik saját származásukat kutatva átnézték az egész könyvtárat, és összegyűjtötték az Ószövetség korai részeinek anyagát - írja a neves kutató. Az Ószövetség is ezt támasztja alá, Jeremiás a következőt írja a foglyoknak: "Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és lányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és lányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek" - amiből következik, hogy mindezt meg is tehették. A fogságból való visszatérés után az Ószövetség rövidesen befejeződik, ez kb. 400 évvel Jézus születése előtt történik.
Az írásos és régészeti leletek tükrében egyértelműen látszik, hogy a Közel-Keleten Izrael az egyik legfiatalabb állam. Zsidó nemzetről a Kr. e. 560-nál korábbi időkben nem tesz említést a történelem.
Egy különös jelenség
Annak ellenére, hogy Kánaán, a későbbi Palesztina, illetve Fönícia korai kultúrájának kialakítása a vidék ragozó nyelvű lakóihoz fűződik, az emberek többségében mégis az él; mintha Palesztina történelme a zsidó néppel kezdődött volna. Ahogy azonban ez az eddigiekből is kiderült, ez közel sincs így. Annak oka, hogy elsősorban miért csak a zsidó nép történelme vált ismertté a régi Kelet számos, nem egy esetben náluk évezredekkel idősebb népei közül, nyilvánvaló: az Ószövetségen kívül hosszú-hosszú évszázadokig nem volt más ismert írásos forrás., amely alapján betekintést lehetett volna nyerni a korai civilizációkba. A kereszténység terjedésével a Biblia milliók és milliók számára vált ismertté.
Mit tudunk az Ószövetség létrejöttéről? Széles körben ismert és elfogadott, hogy a zsidók az Ószövetség nagy részét a babiloni fogságban állították össze, amikor a káldeus könyvtárakban lehetőségük volt megismerkedni az akkor már ezer évekkel korábban létező mezopotámiai mítoszokkal. A történetek egy részét ugyan már Kr. e. 950 körül elkezdték írásba foglalni, ezek a szövegek azonban elvesztek, így tartalmukat csak a jó néhány száz évvel később készített másolatokból ismerjük. Ezek általában az Ótestamentum első öt könyvét (Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv), a Tórát tartalmazzák, amelyeket a hagyomány Mózestől származtat. Az Ószövetség többi könyve a zsidó nép valós és költött történetét mondja el. Évszázadokkal később, a Kr. e. II. században további művek, például Dániel könyve, kerültek az ótestamentumi könyvek közé. Az ótestamentumi szövegeket óhéber nyelven írták. Az egybeszerkesztett könyvek első, általánosan elfogadott változata, a héber Biblia az I. században jelent meg. Az első öt könyvet fordították le aztán később a hellén korban görög nyelvre, így született meg a Septuaginta. Szent Jeromos (347-420) elkészítette a héber szöveg latin fordítását, a Vulgatát.
Ez azt jelenti, hogy a Kr. e. VI . században olyan eseményeket foglaltak írásba, amelyek némelyike, például a vízözön, legalább háromezer évvel korábban történt. Ráadásul olyan népekről írnak bennük, akiket ellenségeiknek tekintettek. Ez pontosan olyan, mintha a mohácsi vészről vagy a XVI. század magyar viszonyairól a török leírások alapján próbálnánk tájékozódni.
Az Ószövetség nyilvánvalóan az emberiség egyik legnagyobb kultúrtörténeti értéke, ám csupán ez alapján nem lehet átfogó képhez jutni a régi Kelet történelméről, különösen a ragozó nyelvű népekről. A bibliaszótár szerint sem tekinthetők az ószövetségi történetek tudományos szempontból hiteles forrásnak. Ennek ellenére a benne foglaltakat manapság általában már mindenki kész történelmi tényként kezeli, és olyan kép alakult ki, mintha a sémi népek lettek volna a kultúraalkotók. A XIX. században gyökeresen megváltozhatott volna ez a helyzet, de nem így történt. Ekkor tízezrével kerültek elő a sok ezer éves ékírásos agyagtáblák a mezopotámiai sivatag homokja alól. A megfejtett szövegek alapján ismertté vált az ókori népek története, így néhány évezreddel kitolódott az írott forrásokra támaszkodó történelem határa és az emberi műveltség kezdete. Az első írásos leleteket 1844-ben találták meg, a legkorábbi táblák a Kr.e. IV. évezredből valók voltak, tehát legalább háromezer(!) évvel korábban íródtak, mint az Ószövetség. Ma már a világ vezető múzeumai nagyobb és gazdagabb gyűjteménnyel rendelkeznek a sumir szövegekről, mint az ókor bármelyik más népéről.
Ahogy láttuk, a XIX. századi angol, francia, német stb. régészek, nyelvészek érdeme az ékiratok megfejtése, valamint a mindmáig használható szótárak és nyelvtanok összeállítása. Később aztán minél több agyagtáblát fordítottak le, annál világosabbá vált, hogy Mezopotámia kultúraalkotó népe a sumir volt. Az is kiderült az ékiratokból, hogy az ószövetségi Teremtés könyvében leírtaknak - például az ember teremtése, a vízözön - megvannak a több ezer évvel korábban írt eredeti változatai. Ezek felismerése után akadtak olyan semitológusok, akik a sumir nyelvre vonatkozó ismeretekkel szemben meglehetősen nagy ellenérzéssel viseltettek, mert észrevették, minél több nyelvemléket fejtenek meg, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a sémita népek és nyelvek elvesztik vélt kultúrateremtő elsőbbségüket. A XIX-XX. század fordulójára az ékírást megfejtő tudósok első generációja kihalt, s az utánuk következők erőfeszítései már arra irányultak, hogy semmibe vegyék a sumir nép elsőbbségét, olyannyira, hogy szövegeiket megpróbálták elkendőzni. Úgy tűnik, a XIX. század végéig az ékírással foglalkozó tudósokat még kevésbé foglalkoztatta, kihez köthető a mai műveltség kezdete.
Vajon változott-e helyzet azóta? Marton Veronika szerint nem, mivel a világ múzeumaiban lévő mintegy másfél millió ékiratos tábla kb. 4-5 százalékát fejtették csak meg, a fordítási munkák múlt századi lendülete megtorpant. Német, angol, francia, amerikai stb. tudósok foglalkoznak ugyan az ékiratok megfejtésével, de csak az átszűrt, átszerkesztett változatok kerülnek nyilvánosságra. Úgy tűnik, a tudóskörök csak az átírásokat, az olvasatokat és a fordításokat tartják szükségesnek a nagyközönség elé tárni, az eredeti ékiratokat nem. Ráadásul a jelek szerint a még mindig Irak homoktengere alatt rejtőző - a becslések szerint milliós nagyságrendben előforduló - ékírásos agyagtáblák nem fontosak a művelt Nyugatnak, az iraki háborúban ugyanis tömegesen pusztultak el az emberiség első civilizációjának több ezer éves emlékei.
Azzal a különös jelenséggel állunk tehát szemben, hogy a kultúraalkotó népek sok ezer éves történelmével kapcsolatban nem az immár rendelkezésre álló, gyakran több ezer éves írásos leletekből jutunk információkhoz, hanem az ellenségeik által, sokkal később írt szövegekből.
Ragozók kontra hajlítók?
De egy másik különös jelenséggel is találkozhatunk. Láttuk, hogy a ragozó nyelvű népek története az újkőkortól szinte a napjainkig nyomon követhető. Ha csak az emberiség egyik legkorábbi írásos leletétől, az erdélyi Tatárlakán előkerültektől számítjuk a történetüket, akkor is tudjuk róluk például, hogy már hétezer(!) éve írtak. Tudjuk, mely vidékeken laktak, milyen népek származtak belőlük, sőt - például a magyarság esetében - a legmodernebb genetikai, biotechnikai vizsgálatok is alátámasztják a fentieket. Tudjuk, hogy milyen műveltséget, civilizációkat hoztak létre, például Európa első, Körös nevet viselő műveltségétől kezdve a sumir civilizáción át, például a Pártus Birodalomig. Ezek léte régészetileg igazolható. Tudjuk - ahogy a továbbiakban látni fogjuk -, hogy ezek a népek találták fel az írást, közülük kerültek ki a világ első tudósai... és még folytathatnánk. Fontos hangsúlyozni, hogy a természettudományos vizsgálatok, a régészet, a nyelvészet igazolja a velük kapcsolatos állításainkat. Mindezek ellenére, mintha a szakirodalom "elfeledkezett" volna róluk, helyüket pedig az indoeurópaiak vették át.
De kik azok az indoeurópaiak?
Ha nem egy "komoly" könyvet szándékoznék írni, akkor azt mondanám, hogy - bármennyire is próbáltam utánajárni - nem tudon1 megmondani. De ezt nem válaszolhatom, ezért nézzük, hogy mi az, an1i biztosan tudható róluk!
A lexikonok szerint az indoeurópai egy a XVIII-XIX. században nyelvi rokonság alapján besorolt nyelvcsalád. Kezdetben indogermánnak nevezték, mert a német és India nyelveinek egy része is ebbe tartozik. Számos csoportra oszlik, például iráni, ind, itáliai, balti, szláv csoport, de indoeurópai a görög és az albán is. A Föld ötmilliárd lakója közül kb. kétmilliárd beszélte valamelyik indoeurópai nyelvet. A mai Európa nyelveinek döntő többsége is ide tartozik. Még annyit lehet tudni, hogy a Kr. e. II. évezredben Nyugat- és Dél-Európába, Kis-Ázsiába, Iránba és Indiába indoeurópai törzsek vándoroltak, és az ott letelepedett lakossággal keveredtek. Az indoeurópai nyelveket a hajlítók csoportjába sorolják. Ennyi. Bármennyi lexikont, szakkönyvet néz is át a laikus, a két legfontosabb kérdésre nem kap választ: hol és mikor alakult ki az indoeurópainak nevezett nyelvcsalád? Pontosabban, a lehetséges helyszínek neveinek csupán a felsorolása is közel fél oldalt tesz ki, számuk majdnem félszáz, jóval több annál, mint amit komolyan lehetne venni. Ráadásul úgy tűnik, hogy még csak nem is beszélhetünk indoeurópai ősnépről, az "ősnép feltételezést ma már elutasítják. Az őstörténeti időkben indoeurópai nyelveket beszélt népek etnikai vagy tisztán antropológiai rokonsága nem bizonyítható" - írja a lexikon. Sőt, "az őseredeti alapnyelvi állapot helyének kutatása ma még lehetetlen" - írja a szakember. Érdekes módon, amíg a ragozó nyelvű népek őseredeti alapnyelvi állapotának helyéről több nyelvésznek is határozott véleménye van, addig az indoeurópai esetén még a kutatás is lehetetlen. Ahogy nem tudják, hogy hol alakult ki, úgy azt se, hogy mikor. A különböző források általában abban egyeznek meg, hogy Kr. e. 2000 előtt nem beszélhetünk róluk.
Tehát nem tudni pontosan, hogy kik ők, honnan származnak, honnan és mikor jöttek. A szakirodalom mégsem tartja őket "ismeretlen eredetűnek". Amikor Kr. e. 2000 körül megjelennek, akkor a ragozó nyelvűek már Surnerben legalább ezer éve írtak, többféle írásrendszert is kidolgoztak; ugyanakkor tény, hogy egyetlen indoeurópai nyelvű nép sem dolgozott ki teljesen önálló írásrendszert. Az indoeurópaiaknak tulajdonított első nyelvemlékek - például a Rig Véda - is nagy valószínűséggel a ragozó népek alkotásai. Mezopotámiában négyezer évvel(!) az indoeurópaiak előtt öntözőrendszereket építettek. A Pallas Nagy Lexikona szerint viszont az indoeurópaiak az I. században még nem ismerték a fémeket, állattenyésztő nomádok voltak, a lovat ismerték, de munkára nem használták és nem ülték. Földművelésük igen csekély jelentőségű lehetett.
Mindezek ismeretében furcsa, hogy van olyan lexikon, amelyikben a róluk szóló címszó így kezdődik: az indoeurópaiak a világ legműveltebb népei... (sic!) . Ennek az "indoeurópai sovinizmusnak" csak sejteni tudjuk az okát: ebbe a nyelvcsaládba tartozik az európai nyelvek többsége. Európa mai lakóinak szívét nyilvánvalóan nem önti el túl nagy melegség annak hallatán, hogy az emberiség jelentős találmányai, civilizációi nem hozzájuk, hanem a ragozó nyelvűekhez köthetők. Ahogy azt az eddigiekből is láttuk, az európai kultúra gyökerei nem az indoeurópai népekhez vezetnek.
Ehhez jön még a következő. Ismert ugyanis, hogy az indoeurópai nyelveket beszélőkhöz (árja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni, indoárja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni és indiai nyelvei, illetve az azt beszélő népei) tartozó perzsák a III. században, a mai Irán területén hozták létre birodalmukat. Ott, ahol korábban a médek, illetve a pártusok birodalma állt. Ezek után nem lepődünk meg azon, hogy Turán Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus változatában. Az iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca, ami megfelel az árják és a nem árják állandó konfliktusának - olvashatjuk a Kelet-kutató könyvében.
Az indoárják tehát a turániak ősellenségei voltak - ezek után és annak ismeretében, hogy az indoeurópai nyelvek, elsősorban az angol vált világszerte ismertté, aligha lepődhetünk meg azon, hogy az ezeken a nyelveken született alkotások nem a turániak dicsőségét zengik elsősorban. Sőt, a laikusnak az az érzése támad, mintha már a "turáni" szót használni sem lenne szabad, és csak azon csodálkozik, hogy a turáni-alföld földrajzi elnevezés még olvasható a térképeken.
De gyakorlatilag ez a helyzet a "szkítával" is. Néhány szakembernek feltűnt, hogy a magyar őstörténeti művek szerzői lényegében teljesen kirekesztették a források közül a szkítákat, mind az írott források, mind a régészeti anyagok vonatkozásában. Azokat, akik ezer éven át(!) tartó, egységes kultúrát hoztak létre."
***
Hasonló gondolatokat és következtetéseket fogalmaz meg Lajdi Péter is A magyarság hiteles őstörténetének alapjai c. jól követhető összefoglaló tanulmányában:
"Mielőtt még az indoeurópai népek inváziója a Kr. e. III. évezred elején Ázsiából nyugati irányba elkezdődött volna, kontinensünk egyáltalán nem volt lakatlan. Gordon Childe, egy szabadgondolkodó a történészek között, erről az időszakról azt írja, hogy a Visztula és az Égei-tenger, Dél-Franciaország és Közép-Ázsia közötti földrajzi térséget, melynek a Folyamköz (Mezopotámia) is része, egy közös nyelvet beszélő, hatalmas nép lakta.
...
Gordon Childe hatalmas és egy nyelvet beszélő népe az indoeurópaiak és a szemiták megjelenése előtt az európai térségen kívül Mezopotámiát és a Kaszpi-Aral Mediterráneumot is uralmuk alatt tartották. Minden valószínűség szerint fennállhattak az egyes nemzetcsoportokat egymástól elválasztó nagy távolságok miatt kisebb-nagyobb nyelvjárási különbözőségek az akkori szkíta-pelaszg-sumér-hungar8 ősnép nyelvében.
Dél-keleti legfontosabb területe e népnek Mezopotámia volt, a legendás Folyam-köz, mely terület az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja.
A katasztrófa alatt elnéptelenedett országnak az északabbra és észak-keleten élő, azonos kultúrával, fajisággal és nyelvvel rendelkező testvérnépek siettek segítségére. Ők népesítették be újra a Tigris és Eufrátesz közét. Az új-sumérok kultúrateremtő és civilizáló zsenialitását, mely mind szellemi-kultikus, mind materiális vonatkozásban a későbbi, már az indoeurópai-szemita invázió népeinek letelepedése után létrejött magaskultúrák megszületését egyáltalán lehetővé tette, alaposan ismerjük.
Balra: egy Úr városában feltárt zikkurat romjai Jobbra: egy zikkurat rekonstrukciós rajza
Miután a pusztító áradat hullámai lassanként visszahúzódtak, elkezdődhetett az élet újbóli normalizálódása, az elnéptelenedett területek etnikai föltöltődése az ázsiai (Tarim-medence, Kászpi-Aral-Mediterráneum) és az európai szkítiákból (Kárpát-medence). Az új élet Kish városában kezdődött, amikor „az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogy a sumér krónikás följegyezte. Melyik nép tehát, ha egyáltalán létezik ilyen, Isten igazi „választott népe”? Ezt követte Kr. e. 2800 körül az I. dinasztia Uruk városában, ahol a legendás Gilgamesh (Galgamács) is uralkodott.
Balra: Gilgamesh, Uruk királya, „kétharmadban isten, egyharmadban ember”, aki a hagyomány szerint 123 évig uralkodott Jobbra: Eredeti ékírásos tábla a Gilgamesh-eposz egy részletével
Majd az ún. Djemet-Nasr periódus következett, mely után a sumér városállamok vezető hatalmává Úr városa avanzsált. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a turániak és szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Az egyetemes üdvtörténet szempontjából fontos megemlíteni az úri harmadik dinasztia (Kr. e. 2047-1939.) előtti időben Lagashban uralkodó kimagasló pap-királyt, Gudeát (Kr. e. cca. 2141-2122.), akiről feljegyezték, hogy mindenben az Isten parancsainak igyekezett eleget tenni, a béke fejedelmeként, a sumér tradíciók felelevenítőjeként és nagyszabású szakrális építkezések kezdeményezőjeként emlékezett meg róla a sumér utókor.
Három szoborábrázolás a szentéletű lagashi uralkodóról, Gudeáról, aki a középső ábrázoláson az Élet Vizét tartalmazó korsót tartja
Az első szemita birodalom alapítójának története, aki több, mint egy évezreddel korábban élt Mózesnél, kísértetiesen hasonlít a héberek törvényhozójának az Ószövetségből ismert legendájára, azzal a főbb motívumok terén megegyezik. Szárgon születését is titkolni kellett, Mózesét is. Szárgont is csecsemőként egy folyóvízre bocsátott, szurokkal vízhatlanná tett nádból vagy sásból készült kosárkába tették, akárcsak Mózest. Egy Akki nevű vízhordó és kertész talált rá, amint az Euphratesz vizén sodródott. Nála nevelkedett, mielőtt Kish királyának étekfogója nem lett belőle. Tehát rá is felfigyel a helyi királyi ház, akárcsak Mózesre stb. Nem áll távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Kivonulás (Exodus) könyvében olvasható, Mózes koragyermekkorára vonatkozó elbeszélést a babyloni „fogság” zsidósága az asszír-babyloni-akkád forrásanyagból merítette s szőtte bele utólag a bibliai történetbe. Ezt a nézetet olyan jeles, a bibliai tudományokkal foglalkozó tudósok is vallják, mint E. Otto.
I. Szárgon, a szemiták első folyamközi királya
Az akkádok uralmának egy, a sumérrel rokon nép, az északi hegyekből déli irányba terjeszkedő kuti vagy guthi nép vetett véget. Téves tehát annak a hamis benyomásnak a sulykolása, hogy a sumér mintára létrehozott szemita városállamok keletkezése és átmeneti katonai sikerei a sumér nép kultúrájának és jelenlétének a teljes megszűnéséhez vezettek volna. Szó sincs erről!
Az akkád korszakot követte a sumér városállamok újabb reneszánsza, melynek legkiemelkedőbb uralkodója volt Gudea, akivel már futólag megismerkedtünk. Az ezutáni idők legjelentősebb hatalmi koncentrációja Úr városában összpontosult, ahol a sumér Ur-Nammu király (vita tárgya, hogy Kr. e. 2112-2095. vagy 2048-2031. uralkodott-e) megalapította a harmadik úri dinasztiát. Birodalmához csatolta Eridu, Larsza, Adab és Nippur sumér városállamokat, sőt akkád területeket is meghódított. Az ő nevéhez, és nem a szemita Hammurápiéhoz fűződik az általunk ismert legrégibb törvénygyűjtemény, az ún. Ur-Nammu Codex a Kr. e. 2100 körüli időkből.
Midőn Hammurápi (Kr. e. 1728-1686., a 6. király az első babyloni dinasztiában) Babylonja (Bab-Ili) már elég erősnek érezte magát, „a jó királyok uralma”, ahogyan a sumér krónikás tudósít, újra „véget ért”.
Hammurápi-féle dioritból készült sztélét ábrázolja, melyre babyloni nyelven, de sumér ékírással vannak fölvésve az egyes törvényrendeletek. A kőoszlop tetején maga Hammurápi látható, amint Samastól, a babyloni Napistentől átveszi a teljhatalmat.
Amikor Babylon hatalma hanyatlóban volt, az asszírok föllépéséig a szemita uralmat a sumérokkal szintén rokon, nem indoeurópai, hanem ragozó nyelvet beszélő (Wikipédia Lexikon) kassiták söprik el a Folyamközben Kr. e. 1550. körül.
A Kr. e. 1800 és 1600 táján egy újabb szemita bevándorlási hullám éri el Mezopotámiát. A később hébernek nevezett etnikum ekkor tűnik föl először az írásos feljegyzésekben habiru név alatt. A sumérok e nomádokat Lu-sa-gaz – nak nevezik, ami annyit jelent, mint hálóval gyilkoló gonosztevő (gaz-ember).
Ezt követően szemita oldalról újabb revans következik. A szemita asszírok, akiknek ősei a tudomány mai állása szerint Kr. e. 2300-tól jelen vannak e térségben, a történelem porondjára lépnek. Ez az agresszivitásáról és kegyetlenkedéseiről hírhedt szemita nép eredetileg a Felső-Tigris környéki Asszúr városállamából származtatható, amint népelnevezésük is ezt világosan mutatja. Eredetileg az akkád nyelv egy nyelvjárását beszélték, később azonban nyelvcsere útján az arámi nyelv terjed el közöttük. Hatalmuk első csúcsán a Kr. e. 1500 és 1100 között sorra megtámadják és elfoglalják a virágzó sumér városállamokat. Az őslakosok följegyzéseiből tudjuk, hogy Úr városában például földig rombolják az ősi szentélyt, a városkapuk előtt pedig gúlákba rakják az ártatlanul lemészárolt őslakosok levágott fejeit. E „dicső” tetteikre oly büszkék voltak e kegyetlen barbárok, hogy meg is örökítették e jelenetet az ún. Balavati-kapukon dombormű formájában.
Az őslakos sumérok közül számosan északi, észak-nyugati irányban menekülnek ekkor a mészárlások elől a hegyekben lakó testvérnépekhez, és többek között megalapítják a kisázsiai Van-tó körüli területeken a Káld Királyságot. A menekülők másik csoportja a Kaukázusba települ át, ahol a mai Örményország területén és az attól valamivel délebbre eső térségben az Urmia-tó körül mint az Urartu tartományát benépesítő hurriták váltak híressé. Ennek írásos nyomai is maradtak ránk. A III. úri dinasztia utolsó királyának, Ibi-szín-nek tulajdonítják azt a Siratóéneket, melyben ez is elhangzik: „Gyönyörű városainkat elpusztítják és az ősi nép menekül a hegyek közé.” A hegyek közé, ahol olyan árulkodó nevű városállamokat is alapítanak, mint például Árpád és Ebla.
Kr. e. 612-ben a hurritákból és médekből álló katonai szövetségnek a ninivei ütközetben sikerül megtörnie az asszírok egyeduralmát, hogy a régi rendet visszaállítsák. Babylon lesz az Új-Káldeusok fővárosa. A médektől (mat-mada-iak) származtatja Plinius a szarmatákat (egy szkíta nép), Hérodotosz pedig szkítákként írja le őket (Her. CXVI-CXVII.). Ugyancsak ő jegyezte fel róluk, hogy „a mágusok képezik a hét méd törzs egyikét”, akik a perzsa királyi hercegeket nevelik.
A Folyamköz történetének újabb fejezetében az eddig csak szórványosan jelen lévő árja rassz, a perzsák is kiterjesztik nyugati, dél-nyugati irányban hatalmukat. II. Nagy Kürosz (óperzsául Kurus, Kr. e. 590-530. élt, 559-530. uralkodott) először meghódítja és országához csatolja a Méd Birodalmat, majd diadalt arat Lüdia és az Újbabyloni Birodalom felett. Ő az ún. Achemenida-dinasztia korai tagja, a Perzsa Birodalom megalapítója. Szinte minden hadjáratából mint diadalittas győző érkezett haza. Egyetlen alkalommal szenvedett megsemmisítő vereséget, éspedig a szkíta masszagéták ellen a Szir-Darja folyó mellett. Fiát, II. Kambüszészt hozzá méltó utód követte a trónon, I. Nagy Dareiosz, a mesés gazdagságáról legendás hírű Dárius király (Kr. e. 522-486. élt, 558-486. uralkodott), a Bibliában Ahasvérus név alatt megörökített uralkodó. I. Nagy Dareios a perzsa államrend nagy megreformálójaként (satrapia-rendszer) és Susa, a régi központ mellett az új perzsa főváros, Persepolis alapítójaként, újabb területek meghódítójaként és a példás vallási türelem mintapéldájaként vonult be a történelembe. Hódításai során több alkalommal kudarcot is szenvedett, pl. Görögországban, Marathónnál Kr. e. 490-ben, majd még uralkodása idején a fia, Xerxes vezette hadjárat során a thermopülei tengerszorosban Kr. e. 480-ban. Neki is, akár Nagy Kürosznak beletörött a bicskája a szkíták megtámadásába is, ugyanis amikor Kr. e. 513-ban megtámadta az európai szkítákat, akik a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták a perzsákkal szemben, s ha nem fordulnak vissza, serege nagyrésze éhen halt volna. Ő engedélyezte a Palesztínába visszatért zsidóknak egy Nagy Kürosz hozta rendelet alapján, hogy újra fölépítsék a jeruzsálemi templomot.
Az indoeurópai történelemírás faji megfontolások alapján (a perzsák árják!) e nem túl hosszú perzsa időszaknak tendenciózusan túl nagy jelentőséget tulajdonít, mint ahogy a Nagy Sándorral összefüggő eseményeknek is (a görögök pedig indoeurópaiak!), pedig ez csak egy viszonylag rövid, bár kétségtelenül dicsőséges epizód volt Mezopotámia roppant mélységű történelmében.
Az Arisztotelész kezei alatt nevelkedett makedón Nagy Sándor (Alexander, Kr. e. 356-323.) rablóhadjáratait követően, aki hódításaival véget vetett a perzsa achemenida dinasztia nagyhatalmi uralmának, minden tekintetben új korszak vette kezdetét a mezopotámiai térségben: megjelennek a Szkítiából dél felé terjeszkedő, és uralmukat a Földközi-tenger és India között egy fél évezredig fenntartani képes turáni Pártusok (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.), a Római Birodalom legrettegettebb ellenségei, akik egyedüli hatalomként, és nem csak katonai téren, Róma egyetlen méltó vetélytársai voltak. Ha a pártusok fél évezreden keresztül nem akadályozták volna meg az embertelenségen és kegyetlenségen alapuló római hatalmat ama törekvésében, hogy a kincses Kelet álmodó magaskultúráit lerohanják, az emberiség történelme egészen máshogyan alakult volna, oly módon, amely nem sok jót jelentett volna a világnak. Míg mi, magyarok a keresztény Nyugat védőbástyájaként saját testünkkel tartóztattuk fel a keletről érkező hódító hadakat, addig egy jó évezreddel korábban a pártusok voltak azok, akik az ellenkező irányból, a nyugati barbárság további expanzióját hiúsították meg. Úgy látszik, nekünk már az ókorban is ezt az önfeláldozó, jézusi sorsot szánta a Teremtő.
Az európai ősnéppel kapcsolatos gondolatok ily módon történt lejegyzésére és a mezopotámiai ókor történetének vázlatos bemutatására csak azért volt szükség, hogy a nekik kijáró történeti perspektíva fényében érzékeltessük a turáni népek Folyamközben való jelenlétének folyamatosságát, különös tekintettel a pártusokra, akik a fent vázolt történelmi ívben témánk összefüggésében -, mint látni fogjuk - különös szerepet játszanak9.
A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása
Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.
A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa népek” (?!) közül.
J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.
Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.
A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt figyelmet.
A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.
Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”
E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.
A Pártus Birodalom belső magját mutatja be e térkép. Hatalmi és kultúrális kisugárzásuk azonban mind keletre, mind nyugatra messze túlnyúlott az országhatárokon.
Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és továbbfejlődhetett.
E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.
Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.
Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.
Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.
A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.
Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.
Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.
A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.
A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről, népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”
E festmény a magyari népek IX. sz.-i vérszerződését ábrázolja. Káy Lajos munkája
Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.
Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.
Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)
Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb 1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikoris IV. Béla király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.
Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).
Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród (Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható.
A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.
Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)
Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár, Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély stb.)
Nagytótlak Öskü Székelyudvarhely
Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet középpontjába.
Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press Kft. 1995.)
Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.
Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius: De bello Persico)
A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték.
A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra."
***
Nagyvonalakban tehát a következőkben vázolható fel a Bibliai özönvíz utáni folyton lüktető kronológia Mezopotámiában, az ókorban induló háborúskodás gócpontjában, a "nulladik" világháború helyszínén (megjelölve a hovatartozást):
(a térképek sajnos nem egységes kinézetűek, tekintve, hogy ilyen átfogó jellegű történelmi áttekintés nem áll érdekében a hívatalos köröknek, ezért nincs Mezopotámia több ezer éves történetét megmutató egységes történelmi atlasz - aki mégis tud ilyet, kérjük jelezze)
Sumérok Kr.e. 4000-2300 (mag-nép)
Akkád - Kr.e.2350-2200 (szemita)
Guti (Gudea) - Kr.e. 2140-2120 (mag-nép)
III. Uri dinasztia - Kr.e. 2100-1800 (mag-nép)
Óbabiloni Birodalom - Kr.e. 1728-1600 (amorita - szemita)
Kasszita (kassúk) - Kr.e. 1600-1200 (mag-nép)
Hettita Birodalom Kr.e. 1900-1200 (mag-nép)
Asszír Birodalom - Kr.e. 1400-1100 (szemita)
Újasszír Birodalom - Kr.e. 900-612 (szemita)
Káld-méd szövetség Kr.e. 626-612 (mag-nép)
Újbabiloni Birodalom Kr.e. 626-539 (mag-nép)
Média - Kr.e 800-550 (mag-nép)
Óperzsa Birodalom - Kr.e. 550-330 (árja)
Nagy Sándor - Kr.e. 356-323 ("indoeurópai")
Pártos Birodalom - Kr.e. 250 - Kr.u. 220 (mag nép)
***
A háborúskodás a Pártus Birodalom létrejöttével sem ért véget, de három nagyon jelentős esemény köthető a pártusokhoz: 1., mellérendelő magos-műveltségük megágyazott Jézus Krisztus és szeretetvallásának megszületéséhez, 2., megállították a Római Birodalom (alárendelő minta!) keleti terjeszkedését, a Közel-Kelet leigázását, 3., a történelmi magyar királyi vérvonal őseit is ők adják. Az ókori világháború évezredei alatt Mezopotámiát elhagyni kényszerülő "sumérok" összeolvadnak/átalakulnak a rokon-népekkel szkíta-kelta harcos társadalommá, és innentől a világháború kiterjed egész Európára. A Római Birodalom és a ragozó nyelvű pártus-szkíta-kelta-hun őseink közötti ókori világháborút Mesterházy Zsolt A magyar ókor című könyve nagyon alaposan feldolgozza, összefoglalja. Nincs rá mód, hogy ezt a hatalmas munkát idézzük, így csak vázlatosan mutatjuk be a történteket és a különböző frontvonalakat:
Vázlatosan az ókori világháborút
Mesterházy magyar ókor 172. oldal, Az etruszk őstörténet, Róma előzménye
előzmények 335. o.
339.
344.
371.
***
Badiny Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig
88.oldaltól
344-től is
***
Nagyon fontos és figyelemreméltó történelmi időrendi folyamatot állított össze Bakos Attila a Duna Evangéliuma c. könyvében. Fontos, mivel ilyen nagyléptékű, nagyívű időrendet még soha senki nem csinált. (Nyílván nem véletlenül. Az alárendelő "győztesek" által írt történelemkönyvek egyik nagy trükkje a szalámizás, szeletelés technikája, azaz mindig mindent külön-külön, részleteiben tárgyal, mindig ügyelve, hogy más és más népnevekkel illesse ugyanazokat a népeket és leszármazottaikat, mindig csak adott időpontokat emel ki és azokhoz rendel eseményeket, mintha a különböző események nem egymásból, ok-okozati viszonyból erednének, még véletlenül sem összefüggéseiben, nagyívű folyamatleírással tárja elénk a történelmet, mindezt teszik azért, hogy az ember még véletlenül se lássa át az egészet átfogó jelleggel.)
És fontos ez az időrend azért is, hogy lássuk micsoda ádáz küzdelem folyik itt már néhány ezer éve a két minta (az eredeti mellérendelő turáni-szkíta, és az új alárendelő indoeurópai-szemita jövevények) között.
A Duna Evangéliuma – Kronológia
- Kb. 5.000.000 évvel ezelőtt élt a Rudapithecus, a Rudabányai majomember.
- Kb. 600.000 évvel ezelőtt élt a Homo erectus paleohungaricus, a Vértesszőlősi ember.
-
Kb. Kr.e. 50.000-től Kr.e. 8000-ig, a Homo Sapiens, a mai ember
közvetlen őse által folyamatosan lakott a Kárpát-medence. Néhány
jellemző példa: Szeleta-barlang, Süttő, Tokod, Kiskevélyi-barlang, Érd,
Bánhida, Tata, stb…
-
Alsótatárlaki (Erdély) ősi magyar rovásírásos leletek C14 radiokarbon
datálással megállapított származási kora Kr.e. 5300-4600 közé tehető.
Közel 7000 éves!
-
Vinca-kultúra (Nándorfehérvár, a mai Belgrád közelében) leletei C14
radiokarbon darálással megállapított származási kora Kr.e. 5300-4600
közé tehető.
A legidősebb ma is élő fa kaliforniai szálkásfenyő életkora 4900 év.
Kidőlt, de vizsgálható legöregebb egyed évgyűrűdatálással 8200 évre
vezethető vissza. tehát Kr.e. 6200-ig az évgyűrű datálás módszere
hatékony.
- Tordosi-kultúra (Erdély, ásatója Torma Zsófia) kora, Kr.e. 6000.
-
Az „istennő” ábrázolások a Kárpát-medencéből kiindulva elborítják
Európát, az egész Balkánt és a dinasztiák kora előtti Közel-Keletet
egyaránt. A magyar nőelvű, szemere, szemúri őstantra biztos bizonyítékai
ezek a szobrocskák, legkorábbi felbukkanásuk Kr.e. 6000-re tehető.
- Kr.e. 45000 – 3000 között Mezopotámiában a kezdetleges képírásból kifejlődik az ékírás.
-
Egyiptom predinasztikus kultúrája – Kr.e. 3500 – vázáin található jelek
döbbenetes hasonlóságot mutatnak a Vinca-kultúra és a Tordosi kultúra
rovásjeleivel.
-
Kr.e. 3100 körül Ménős (Ménész) király egyesíti alsó és felső
Egyiptomot, megalapítva az egyiptomi nagybirodalmat, melynek fővárosa
Ménfő (Memphisz) lesz. Kialakul a hieroglif-írás.
- Kr.e. 2650 körül Uruk virágkora Gilgames király uralma alatt.
-
A Krétai-kultúra Kr.e. 2500 előtti szakasza megfellebbezhetetlen
hasonlóságot mutat a Tordosi és a Vinca-kultúrával. A mondabeli Minósz
király uralma.
- Kr.e. 2615-ben Imhotep sumér származású építőmester – Dzsószer fáraó uralma alatt – megépíti a szakkarai lépcsős piramist.
- Kr.e. 2340 körül az akkádi Szargon király létrehozza a Közel-kelet első nagy birodalmát.
- Kr.e. 2080 körül Gudea Lagas királya egyesíti Dél-Babilóniát.
- Kr.e 2047 körül ismét sumér uralkodó, Úr-Nammu (sumér és akkád királya) irányítja Úr városából Mezopotámiát.
- Kr.e. 2040 Egyiptomban virágzásnak indul, az ún. Középbirodalom. (Kr.e. 1650-ig)
- Kr.e. 2000 körül a Duna völgyében (fejedelmi sírok halottasházakkal) elkezdődik az európai (értsd magyar) bronzkor.
- Kr.e. 1955 körül a semita elámiak megdöntik a sumér 3. dinasztia hatalmát, létrehozva a Mari birodalmat.
- Kr.e. 1900 körül elindul a Duna-völgyi Kultúra magyar gyarmatosainak kiáramlása Indiába és a Közel-Keletre. - Kr.e. 1728 Hammurabi király uralkodásával megkezdődik a Babiloni Birodalom története.
- Kr.e. 1700 körül Krétán földrengés pusztít, de ekkor még sikerül az ott élőknek újjáépíteni.
- Kr.e. 1695-ben Hammurabi lerombolja Mari városát.
- Kr.e. 1650 körül megkezdődik a sumeroid-turáni népek ellentámadása. A hükszoszok (csikósok) elfoglalják az anarchiába zuhant Egyiptomot, megalapítva a 15. és 16. dinasztiát. Kr.e. 1551-ig uralkodnak Egyiptomban.
- Kr.e. 1640 körül a Kr.e. 1900 körül elindult duna-völgyi magyar gyarmatosok a mai Anatólia területén megalapítják Hettiaként ismert birodalmukat. Első királyuk neve Labarna.
- Kr.e. 1530-ben I. Mursili hettita (kusán) uralkodó elfoglalja Babilon városát.
- Kr.e. 1380 körül I. Suppiluliuma megszilárdítja a Hettita Birodalom alapjait, meghódítva Szíriát az Eufráteszig.
- Kr.e. 1360 A misztikus Ehnaton fáraó Atont nyilvánítja Egyiptom Istenének, s ezzel megveti a későbbi egyisten hit, a bhakti-jóga alapjait.
- Kr.e. 1356 megalakul a független szemita Asszír állam.
- Kr.e. 1300 körül a Duna völgyében megkezdődik a késő bronzkor, melynek jellegzetessége, hogy a halomsíros temetkezést fölváltja a hamvasztásos, ún. urnamezős, keleties halotti kultusz.
- Kr.e. 1285-ben Muvatalli hettita király megállítja a II. Rámszesz által vezetett előrenyomulást. A két uralkodó békét köt, s Rámszesz feleségül vesz egy hettita hercegnőt.
- Kr.e. 1250 körül Mózes vezetésével a zsidók, kincsekkel megrakodva elszöknek Egyiptomból. - Trója város (a Dardanelláktól délnyugatra, Hiszarlik mellett egy dombra épült ókori szumeroid magyar gyarmatos város) lerombolása. Kr.e. 1240 körül. A trójai agyag orsógombokon látható ábrák szintén komoly hasonlóságot mutatnak a Tordosi és Vinca-kultúrával.
- Kr.e. 1190 körül az ún. tengeri (Közel-Keletről származó) népek támadása miatt megdől a Hettita birodalom, polgárai India felé menekülnek.
- Kr.e. 1184-ben III. Ramszesz fáraó turanoid Jászokat (a bibliai Filiszteusok) telepít Dél-Palesztínába.
- Kr.e. 1160-ban semita elamiták visszafoglalják a hettita kusánok (kassuk) által Kr. e. 1531 óta, közel négyszáz éve uralt Babilont.
- Kr.e. 1115 I. Tiglat-Pilleszer vezetésével a szemita Asszíria a történelem legkegyetlenebb birodalmává válik.
- Kr.e. 1012 Saul az első izraeli király háborút kezd palesztína őslakosaival, a Jászokkal.
- Kr.e. 1004 körül Dávid izraeli király elfoglalja Jeruzsálemet és leigázza a Jászokat. Létrehozza Szíriát és Palesztinát megába foglaló Nagy-Izraelt.
- Kr.e. 969 Salamon Júdea királya.
- Kr.e. 912 az Asszír Birodalom hódító háborúkba kezd, és csatákba keveredik Urartuval, Médiával, Kimmeriával és Szkítiával, valamennyien turanoid népek.
- Közép-Európa vaskora a Kr.e. 800-tól a Kr.e. I. századi római hódításig. - A görög betűírás kialakulása Kr.e. 800 körül föníciai eredetiből. - Az Iliász és az Odüsszeia Homérosz általi keletkezése Kr.e. 750 után.
- Kr.e. 700 körül a szervezett társadalmi renddel rendelkező kelta (keleti magyar) törzsek kialakítják a bronzkort követő, ún. hallstatti, Közép-Európai kultúrát.
- Kr.e. 680 az Asszír birodalom meghódítva Egyiptomot eléri legnagyobb kiterjedését.
- Kr.e. 648 Egyiptom visszanyeri függetlenségét, s elszakad Asszíriától.
- Kr.e. 626 Nabu-apla-uszur káldeus hadvezér kivívja babilónia függetlenségét az asszír uralommal szemben.
- Kr.e. 612 körül a turáni médek és a káldeus babiloniak szövetségben szétverik a vérengző asszír katona birodalmat, területét felosztják egymás között.
- Kr.e. 600 körül Zarahusztra megkezdi óiráni vallásalapító tevékenységét Horászán városában.
- Kr.e. 597-ben Babilon meghódítja Jeruzsálemet.
- Kr.e. 586 a zsidók Babilonba hurcolása, az ún, babiloni fogság kezdete, mely Kr.e. 538-ig tart.
- Kr.e. 559 II. Nagy Kürosz kormányozta Perzsia nagyhatalommá lesz. legyőzi (Kr.e. 550-ben) az addig uralkodó Médeket. Hamarosan elfoglalja Lüdiát, Kis-Ázsia nyugati partvidékét, Föníciát, Babilont és Palesztinát is. A legyőzött Médek a perzsákkal egyenlő jogállásban részesülnek. Megkezdődik Turán és Irán konfliktusa, a turáni átok.
- Kr.e. 539-ben az Etruszkok megalapítják Felsinát, a mai Bolognát. Az Etruszkok ekkor már Kr.e. 800 óta lakják Közép-Itália nyugati részét, az Arno és Tiberis folyók között. Eredetileg a túlnépesedett Kárpát-medencéből kiáramló magyar törzsek voltak. Hatalmuknak a terjeszkedő Róma vetett véget a Kr.e. I. században.
- Kr.e. 513-514-ben I. Dareiosz sorozatos vereséget szenved a szkíták elleni hadjáratokban. Az Indusvölgy nyugati részét azonban már Kr.e. 518 óta birtokolják a perzsák.
- Kr.e. 509 körül Rómában megszűnik az etruszk királyok uralma. A várost 300 tagú szenátus vezeti a továbbiakban.
- Kr.e. 505 körül az etruszkok itáliai pozíciói gyengülnek, Latinum. - Buddha Sziddhárta Gautama (Kr.e. 560-480 körül) vallásalapító működése Indiában. Kusinara városában hunyt el.
- Kr.e. 450 körül Közép-Európában a hallstatti kultúrát a helytelenül La Téne kultúrának nevezett időszak váltja fel kb. Kr.e 50-ig. E kultúra is a Kárpát-medencéből sugárzik. A svájci Neufchateli-tó északi partján lévő cölöp erődítmények helyéről kapta nevét ezen időszak.
- Kr.e. 450 körül a romai jog első írásos rögzítése, az ún. 12 táblás törvények.
- Kr.e. 445. I. Artaxerxész perzsa király Jeruzsálembe küldi zsidó udvari hivatalnokát, Nehemiát, hogy szervezze újjá a zsidó kultuszt. Nehemi megtiltja minden más istenség imádatát Jahvén kívül és megtiltja a más hiteken lévőkkel történő házasságot. Ekkorra a zsidók már gyakorlatilag teljesen hellenizálódtak, még saját héber nyelvüket sem beszélték. Ezt a folyamatot próbálták visszafordítani.
- Kr.e. 435 körül Dél-Itáliában meghal Hérodotosz görög történetíró, a történetírás atyja. Utazásainak és tanulmányainak anyagát kilenc hatalmas kötetbe gyűjtötte össze.
- Kósz városában működik Kr.e. 420 körül Hippokratész (Kr.e. 460-375) a gyógyászat atyja.
- Szókratész Kr.e. 399-ben kiissza a méregpoharat. A filozófust az ifjúság megrontásával vádolják hajlami miatt.
- Kr.e. 396-ban Camillus római hadvezér lerombolja Veii etruszk várost, területét Rómához csatolja. - Kr.e. 387-ben a kelták (keleti magyarok vagy gallok) a Tiberis Allia nevű mellékfolyónál hatalmas győzelmet aratnak a rómaiak fölött. Brennus vezetésével elfoglalják és kifosztják Rómát. Egyedül a Capitoliumot nem tudják elfoglalni, végül hatalmas váltságdíj fejében a kelták elvonulnak.
- Diogenész (Kr.e. 412-323) a legjógikusabb görög filozófus, a kozmopolitizmus és az önző érzék kielégítésen alapuló civilizáció bírálója, a cinikus filozófia megalapítója.
- Kr.e. 359 Macedónia fölemelkedése II. Philipposz alatt.
- Kr.e. 356-ban Marcus Rutilius győzelmet arat az etruszkok fölött.
- Arisztotelész (Kr.e. 384-322) filozófus, a későbbi Nagy Sándor nevelőjének működése.
- Kr.e. 336 ősze makedón Nagy Sándor hadjáratainak kezdete. Kr.e. 333-ban legyőzi és elfoglalja a Perzsa Birodalmat. Seregivel Kr.e. 325-ben eljut egészen az Indiai-óceánig. Nagy Sándor Kr.e. 323. június 13-án meghal tífuszban, Babilon városában.
- Kr.e. 322-ben Csandragupta Maurja meghódítja Észak-Indiát és a Dekkán-fennsíkot. Kr.e. 305-ben megszállja az egész görög-makedón hódoltsági területet egészen Afganisztánig.
- Kr.e. 321-ben Róma megalázó vereséget szenved a Samnisoktól. A rómaiak csak azzal a feltétellel vonulhatnak el, hogy igát vetnek önként a nyakukba, elismerve vereségüket.
- Kr.e. 300 körül Eukleidész görög matematikus működése. Elemek című 13 kötetes munkájában foglalta össze kora összes matematikai tudását.
- Kr.e. 295-ben a nyughatatlan Róma végül legyőzi az Etruszkok, Samnisok és kelták egyesített seregét. Ez a szövetség is jelzi a felsorolt népek rokon magyar származását.
- Kr.e. 282-ben a Vadimonius-tónál a római seregek ismételt győzelmet aratnak a szövetséges etruszk és kelta seregek fölött. A kelta törzsek visszavonulnak eredeti hazájukba, a Duna völgyébe, egy részük pedig Görögországba.
- Kr.e. 275-ben I. Antiokhosz Szótér szeleukida uralkodó az ún. elefántos csapatában legyőzi a Kis-Ázsiába benyomult galatákat (keltákat) és letelepíti őket Phrügiában. Fővárosuk Anküra (a mai Ankara) lesz.
- Kr.e. 268-ben a Maurja hun dinasztiából származó Asóka (Kr.e. c. 290-232) király a történelemben először egyesíti egész Indiát.
- Kr.e. 247. A kelet_iráni Parthava, szeleukida helytartóságot az iráni pártusok meghódítják. Királyuk Arszak (? - Kr.e. 217-ig) megalapítja az Arszakida dinasztiát. Első fővárosuk Nisza.
- Kr.e. 222-ben a rómaiak Clastidiumnál, a Pótól délre legyőzikaz inszubereket, és elfoglalják Mediolánumot, a kelta alapítású (Milánó) várost. Ezzel győztesen fejezik be a Kr.e. 225 óta tartó kelta háborút.
- Kr.e. 190-ben Cornelius Scipio római hadvezér legyőzi III. Antiokhosz szeleukida uralkodót.
- Kr.e. 186-ben szenátusi határozattal betiltják Bacchus (Dionüszosz) boristen magán egyesületi kultuszát. (Az őstantra maradéka)
- Kr.e. 171-ben I. Mithridatesz lesz a Pártus Birodalom királya (Kr.e. 139-ig) és a régi Kelet nagyhatalmává teszi országát. Kr.e. 141-ig Mezopotámiát is meghódítja.
- Kr.e. 133-ban Cornelius Scipio 10 éves háború után elfoglalja a kelta-ibér törzsek ellenállási központját, a római ostrommal 9 évig dacoló Numantiát a Duero felső folyása mellett, majd a földdel teszi egyelővé a várost!
- Kr.e. 120-ban a pártus VI. Mithridatesz Eupator (Kr.e. 132-63) lesz az északi Kis-Ázsia Pontosz királya. Uralmát a Fekete-tenger északi partjára is kiterjeszti.
- Kr.e. 114 Rómában tovább tart az őstantra maradványainak lebontása. Három veszta papnőt erkölcstelenség vádjával elevenen eltemetnek.
- Kr.e. 113-ban a kelta kimberek és a teutonok a mai Stájerország, Neumarkt közelében legyőzik a rómaiakat. Győzelmüket követően betörnek Galliába s ott Kr.e. 109-ben ismét vereséget mérnek a rómaiakra.
- Kr.e. 105. október 06. a kelta kimberek és teutonok a Rhőne melletti Arausiónál (Orange-nál) ismét legyőzik a rómaiakat.
- Kr.e. 101. július 30. Gaius Marius római hadvezér legyőzi a kelta kimbereket az észak-itáliai Vercealle mellett.
- Kr.e. 88-ban VI. Mithridatesz pártus pontoszi király meghódítja Bithyniát és Asia római provinciát. A kelta népekkel és városokkal való évszázados európai római kegyetlenkedés miatt kivégeztet 80.000 Kis-Ázsiában élő, ott valójában a kelta életteret tudatosan pusztító gyarmatosító római polgárt. Athén, Spárta és más görög városok Mithridatesz pártjára állnak.
- Kr.e. 83-ban I. Tigranész örmény király VI. Mithridatesz veje elfoglalja Észak-Szíriát és Kappadiókát, és konfliktusba kerül Rómával.
- Kr.e. 73-ban a római Crassus leveri a Spartacus-féle rabszolga lázadást. 6000 rabszolgát feszítenek keresztre.
- Kr.e 68-ban a rómaiak legyőzik I. Tigranész örmény királyt.
- Kr.e. 64-ben a rómaiak elhódítják Pontoszt VI. a pártus Mithridatesz Euptor királytól.
- Kr.e. 53-ban a Spartacus felkelést vérbe fojtó Crassus római hadvezér megsemmisítő vereséget szenved a pártusoktól és elesik az Eufrátesz felső folyásánál fekvő Carrhae (ma Harrán Urfától délre) mellett vívott csatában.
- Kr.e. 52-ben Julius Caesar leveri a hős gall (kelta) Vercingetorix felkelést és elfoglalja az ősi kelta alapítású Parisorum-ot, a mai Párizst.
- Kr.e. 48-ban Julius Caesar elfoglalja az egyiptomi Alexandriát, s a harcok során a híres könyvtár a lángok martalékává válik.
- Kr.e. 47-ben Julius Caesar legyőzi II. Pharnakész pontuszi uralkodót.
- Kr.e. 46-ban Julis Caesar naptár reformot hajt végre. A Juliánus-naptárat csak 1582-ben váltja fel a katolikus országokban a Gergely-naptár. A 354 vagy 355 napos holdév helyébe a 365 napos napév lép, kiegészítve 4 évenként egy szökőnappal.
- Kr.e. 44. március 15-én Julius Caesart egyeduralmának ellenzői leszúrják, mielőtt a tervezett pártus háborúba indulna.
- Kr. e. 42. január I. Julius Caesart a szenátus Rómában istenné (divus Julius) nyilvánítja.
- Kr.e. 37-ben Palesztinában a régi edomita (arab) családból származó I. nagy Heródest (kr.e. 72-4) nevezik ki a rómaiak Galilea és Júdea vazallus királyává.
- Kr.e. 25-ben Amúntasz király halála utána Belső-Kis-Ázsiában fekvő Galatia (kelta tartomány) római provincia lesz.
- Kr.e. 20-ban Augustus kiegyezik a pártusokkal IV. Phrortész (Főráúrős) visszaadja a Crassus által elveszített hadi jelvényeket. Kicserélik a hadifoglyokat és elismerik az Eufrátesznél húzódó Pártus-Római határt.
- A „0” év, a Názáreti Jézus Krisztus születése Adiabene pártus ütközőállamban.
- Kr.u. 4. I.Heródes halála után I. Heródes Antipas igazgatja Galileát.
- Kr.u. 10. A rómaiak elfoglalják a Dunántúlt.
- Kr.u. 26. Pontius Pilátus lesz Júdea helytartója.
- Kr.u. 30. április 7. Krisztust Jeruzsálemben keresztre feszítik.
- Kr.u. 43. A walesi kelták sikerrel veszik fel a harcot Claudius római légióival.
- Kr.u. 46-tól Dél-Kelet Európa: a Duna vonalától délre minden terület római provincia lesz.
- Kr.u. 63-ban a rómaiak elfoglalják Örményországot.
- Kr.u. 70. szeptember 26. Vespasianus császár fia Titusz meghódítja a föllázadt Jeruzsálemet, az egész lakosságot rabszolgának adják el, a Salamon templomot lerombolják.
- Kr.u. 77. a kelta Wales elesik.
- Kr.u. 78. India virágkora, Kaniska kusán-hun király uralma alatt.
- Kr.u. 86. A rómaiak legyőzik Decebal dák királyt a Duna jobb partján.
- Kr.u. 87. Erdélyben a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvednek Decebal dák király seregeitől. 89-ben már a rómaiak győznek.
- Kr.u. 93-ban a Jazigok (Jászok) szkíta népe támadja Pannónia provinciát.
- Kr.u. 102-ben római helyőrség települ az erdélyi dák fővárosba Sarmizegetusa-ba.
- Kr.u. 105-ben Decebal király öngyilkos lesz, Dákia végleg elesik.
- Kr.u. 107-ben Rómában csökken az arany ára az elfoglalt erdélyi ércbányák beáramló aranya miatt.
- Kr.u. 114-ben Róma megszegve a szerződést megindítja támadását a pártusok ellen. Örményország ismét római provinciává lesz.
- Kr.u. 115-ben Traianus elfoglalja Mezopotámiát Babilonnal és a Tigris parti pártus fővárost Ktésziphónt. (Két-szép-hont)
- Kr.u. 117-ben Hadrianus békét köt a pártusokkal és feladja Mezopotámiát és Asszíriát.
- Kr.u. 166-ban a pártus támadással egyidőben a Duna-menti rokon népek Kr.u. 180-ig tartó felkeléssorozatba kezdenek Róma ellen.
- Kr.u. 179. Radasbona kelta település mellett megépül Castra Regina, a későbbi Regensburg határerődítmény.
- Kr.u. 189. I. Viktor Róma püspöke a húsvét eltérő időpontban történő ünneplése miatt a kis-ázsiai közösségeket kizárja az egyházból.
- Kr.u. 197-ben Severus császár elfoglalja Mezopotámiát Babilonnal és a Tigris parti pártus fővárost Ktésziphont. Az egykori pártus főváros Nisza lesz a provincia központja Nisibis néven.
- Kr.u. 217-ben a pártusok elleni hadjárat során Edesszánál meggyilkolják Caracalla császárt.
- Kr.u. 218-ban a római sereg kártérítést fizet V. Artabán pártus királynak, de Macrinus császár Mezopotámiát megtarthatja.
- Kr.u. 224-ben I. Ardasír Szaszanída uralkodó, eredetileg a pártusok vazallusa kihasználva a Pártus Birodalom belső viszálykodásait, legyőzi az utolsó pártus királyt, V. Artabánt se megalapítja az utolsó óperzsa birodalmat.
- Kr.u. 227-ben I. Ardasír Szaszanída Perzsa uralkodó legyőzi a pártus V. Vologaszészt és elfoglalja a Tigris parti Ktésziphónt.
- Kr.u. 230-ban a Szaszanídák megtámadják Mezopotámiát, s igényt tartanak valamennyi egykori perzsa birodalmi területre.
- Kr.u. 232-ben a rómaiak véres harcok árán visszafoglalják Mezopotámiát.
- Kr.u. 238-ban gótok és karpok (a Kárpát-medencében helyben lakó, Duna-völgyi ősmagyarok) kelnek át a Dunán és támadják Rómát.
- Kr.u. 241-ben I. Sápur elfoglalja Mezopotámiát.
- Kr.u. 242-ben Róma legyőzi I. Sápur szaszanída perzsa királyt.
- Kr.u. 245-ben újabb heves Karp (helyben lakó magyar ősnép), dák és gepida támadás a Római Birodalom ellen.
- Kr.u. 248. április 21. Róma ezeréves alapításának ünnepe.
- Kr.u. 252-ben I. Sápur perzsa uralkodó elfoglalja Örményországot.
- Kr.u. 260-ben I. Sápur szaszanída perzsa király az Edesszai csatában legyőzi, és foglyuk ejti Valerianus római császárt, aki a fogságban meghal.
- Kr.u. 271-ben a gótok elfoglalják Erdélyt.
- Kr.u. 277. február 26. Az iráni származású, babiloni vallásalapító Mani (szül. Kr.u. 216. április 14.) Gundisápurban fogságban meghal. A manicheizmus Krisztus-követő gnosztikus megváltás tan, mely szerint nem az áldozati rítusok, hanem a lelki tudás vált meg. 242 óta isten küldötteként tanított Perzsiában, és meg akarta reformálni Zarathusztra vallását.
- Kr.u. 283-ban a rómaiak visszafoglalják Mezopotámiát.
- Kr.u. 300 körül Örményországban államvallássá lesz a kereszténység.
- Kr.u. 313. szabad keresztény vallásgyakorlás Rómában, Nagy Konstantin fellépése.
- Kr.u. 320. Csandragupta hun uralkodó megalapítja a gupta birodalmat Indiában. Az addigi Indiában egyeduralkodó buddhizmust a visszatérő hinduizmust váltja föl.
- Kr.u. 321. július 3. a vasárnap állami ünnep Rómában.
- Kr.u. 325. május 20. Nagy Konstantin megnyitja a nicea-i zsinatot. Rögzítik a húsvét ünnepét az első tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra.
- Kr.u. 325. Rómában Nagy Konstantin templomot emel Szent Péter feltételezett sírja felett.
- Kr.u. 326 Palesztinában Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja megépítteti Jeruzsálemben a Szent Sír templomot. A legenda szerint megtalálja Krisztus keresztjét és halotti leplét, amit Trier-be vitet.
- Kr.u. 330 május Konstantinápoly a birodalom új fővárosa.
- Kr.u. 332. II.Sápur szaszanida perzsa király elfoglalja Örményországot.
- Kr.u. 350 körül megszületik az első gót nyelvű Biblia-fordítás.
- Kr.u. 375 a hunok elhagyva Kína határait Európa felé haladnak., folyamatosan töltődve az egykori Pártus-hun Birodalom népelemeivel és támadják a pártusokat elűző Szászánída Perzsa Birodalmat.
- Kr.u.. 381. május I. Konstantinápolyi II. egyetemes zsinat. Az első dogma, a Szentháromság tanának elfogadása.
- Kr.u. 386-ban Szent Jeromos elkészíti a Vulgátát az eredeti nyelvekből összeállított latin Bibliát.
- Kr.u. 391. február 24. I. Theodosius császár parancsára felgyújtják az alexandriai Szerapeion-könyvtárat és 20.000 tekercs ősi pogány könyvet égetnek el.
- Kr.u. 393-ban a Kr.e. 776 óta rendszeresen megrendezett olimpiai játékokat utoljára rendezik meg. A kereszténység nevében ettől kezdődően betiltják.
- Kr.u. 410. augusztus 14. Alarik nyugati gót király elfoglalja, kirabolja és fölégeti Rómát. A germán népeket a gótoktól származtatják. Európai feltűnésük nem túl megalapozott. Egyes történészek szerint Dél-Svédország a gótok s a germánság őshazája, mégis a hunokkal egyidőben, mint azok csatlósai tűnnek fel. Maga Nagy Teodorik gót király is a Balaton parti Fenékpusztán született. Kik tehát a germánok, ha Európa ókorában mindenütt kelták, azaz keleti magyarok éltek?
- Kr.u. 420-ra a hunok hatalmas birodalmat hoznak létre.
- Kr.u. 427-től 552-ig a fehér hunok (heftaliták) a mai Észak-Afganisztán felől, folyamatosan szorongatják a szaszanida-perzsa birodalmat. Nyilvánvalóan a pártusok visszatéréséről van szó.
- Kr.u. 430-tól a Római Birodalom adófizetője lesz a Hun Birodalom királyának, Rugának (Róka a hunok jellegzetes totem-állata, a nemzet jellegzetes tompa orrára utal, egyéb ehhez társuló nevek még a Katar-Kutút, vagyis Kutyaúr, Farkas stb.)
- Kr.u. 434-ben Attila (410-453) hun Világkirály megalapítja a történelem leghatalmasabb birodalmát, a Hun Világbirodalmat.
- Kr.u. 451. június 20. Catalaunumi óriási csata Attila hunjai és az utoljára minden erejét összeszedő Róma között. A csata elvileg döntetlenül végződött. Róma azonban többé képtelen volt ekkora erőt mozgosítani, a hunok már a következő évben újra támadnak. Bizonyos történész körök egyértelmű hun vereségről beszélnek, de a következő évek eseményét nyomon követve látható, hogy ez képtelenség.
- Kr.u. 452-ben Attila hun Világkirály Róma falai alá ér. Angyali jelenések és Leó pápa könyörgésére, rendkívül nemes gesztussal a szakrális hun fejedelem megkíméli az ősi várost. Feltűnő, hogy következetesen barbárnak tüntetik fel Attilát és népét, miközben halála után féktelen germán törzsfők valóban végrehajtották Róma többszöri feldúlását és kifosztását.
- Kr.u. 453-ban Tisza menti táborában váratlanul, a germán Ildikóval történt lakodalma után meghal Attila király, és ez a hun Birodalom fölbomlásához vezet. A Nyugat rá jellemző nemtelen módon pusztítja el az őt megkímélő nemes szívű ellenfelét.
- Kr.u. 454-ben III. Valentiniánus császár udvarában audiencia közben meggyilkolják Aetius római hadvezért, Attila katonai ellenfelét, aki a Catalaunumi csatában a rómaiak hadvezére volt, és aki a hunok udvarában nevelkedett. Attila személyes bizalmával és barátságával tüntette ki, de Aetius elárulta ezt a barátságot.
- Kr.u. 454-ben a gepidák (gyepüdák) Ardarik király vezetésével, a Nedeo (Nedv, Nedű, Nád, Nádi ősi magyar elnevezésekből) melletti csatában legyőzik a vezér nélkül maradt, s ezért zavarodott hunokat és függetlenné válnak tőlük. Országot alapítanak a magyar alföldön.
- Kr.u. 455 a vandálok elfoglalják, és két hétig fosztogatják Rómát.
- Kr.u. 470-ben a fehér-hunok (az Európában Attila király halála miatt tért vesztett hunok, Csaba-Attilafi vezetésével visszatértek parthiai és indiai szállásterületükre) támadására széthullik Indiában a Gupta Birodalom.
- Kr.u. 476. augusztus 23. Odoaker hun származású (germánnak feltűntetett) fejedelem megfosztja hatalmától Romolos Augustulust, az utolsó nyugati-római császárt és egyszerűen nyugdíjba küldi Campániában évi 6000 arany apanázzsal. Ezzel a történelmi Római Birodalom felbomlik, s a hagyomány a visszagörögösödő Bizánci Császárságban él tovább.
- Kr.u. 488. I. Zénon kelet-római császár Nagy Theodorik keleti gót királyt nevezi ki császári hadvezérré, aki megindítja a támadást Odoaker ellen, akit 493-ig ostromol Ravennában.
- Kr.u. 488. I. Kavád Szaszanida-perzsa uralkodó támogatja Mazdak vallásalapító tanításait, aki a javak egyenlő elosztását, nő- és vagyonközösséget hirdet.
- Kr.u. 492. I. Gelasius római pápa megkezdi a harcot, az egyház, mint univerzális európai szellemi kaszt kialakításáért.
- Kr.u. 493. Nagy Theodorik a békülési lakomán agyonüti a becsapott hun származású Odoaker királyt. - Kr.u. 498. I. Klodvig frank király fölveszi a kereszténységet.
- Kr.u. 499. Lezárul a minden zsidóra kötelező érvényű babiloni Talmud szerkesztése.
- Kr.u. 525-ben a Rómában élő szkíta szerzetes Dionysisus Exigiuus a pápa megbízásából kiszámítja Krisztus születésének időpontját.
- Kr.u. 552-ben Itália teljes egészében a Kelet-Római Birodalom, Bizánc része lett.
- Kr.u. 558. az Attila király korai halálát kiheverő hunok lassan (Avar néven) visszaáramlanak a Kárpát-medence irányába.
- Kr.u. 559 az első nagy csata a fehér-hunok (egykori pártusok) és Bizánc között. Belizár kiváló bizánci vezér ekkor még visszaveri támadásukat.
- 567 az avar hunok visszavágnak az Attila halála után velük szembefordult gepidáknak és visszafoglalják a Tiszántúlt. - 582 a Bizánci császárság az Avar Birodalom adófizetője lesz.
- 587 a nyugati gótok királya, I. Rekkared a toledói birodalmi zsinaton áttér egész népével az ariánus (örmény-rítusú) kereszténységről a római katolikus hitre. A történetírásban germán népként kezelt, hun alattvaló gótok örmény hiten éltek. - 606 Harsa hun uralkodó újra egyesíti Észak-Indiát. Ő az utolsó nagy uralkodó, aki támogatja a buddhizmust Indiában.
- 617 júniusa az avar-hunok ostrom alá veszik Konstantinápolyt.
- 622 Bizánc békét ajánl az avar-hunoknak.
- 622 Mohamed próféta föllépése, az Iszlám (vélhetően a római-katolicizmus elleni reform erők vallásának) kezdete.
- 626 újabb avar-hun ostrom Bizánc ellen.
- 636. augusztus 20. az arabok első ízben aratnak győzelmet Kis-ázsiában a bizánci fősereg ellen. Még ebben az évben elfoglalják a szaszanída perzsák fővárosát Ktészihónt is.
- 650 a történészek többsége által hiteles források szerint az Ural vidékéről bevándorolt türk nép, a kazár meghódítja a mai Oroszország déli részén fekvő Bolgár Birodalmat. Titokzatos uralmuk a 7. és 9. századok között tartott. Több kérdés merült fel azonban. Ha a finnugor őshaza az Uralban van, akkor, hogyan jöhet onnan egy türk, azaz turáni nép, aki ráadásul nem magyar. Ezt követően meghódolt egy szintén türk, helyesebben hun népet, a bolgárokat, akit a hagyomány Csaba népének tekint, s nem is alaptalanul. Hol vannak eközben a magyarok, akik később rejtélyesen, az időközben buddhizmusról zsidózó hitre térő kazárok alattvalók lesznek. Mai modern német történészi felvetések azt hangsúlyozzák, hogy a kazárok soha sem léteztek és a magyarság finnugor származtatása is csak szándékos, politikai indíttatású zavarkeltés.
- 680 Bizánc a bolgárok adófizetője lesz.
- 752 és 806 között készítették el Rómában Konstantin császár adomány levelét (lat. Costitutum Constantini), egy hamisított oklevelet, melyben a császár Szilveszter pápára ruházza Rómát, egész Itáliát, sőt a Római Birodalom nyugati felét is. Számos egyéb jog mellett a római egyházat valamennyi más gyülekezet fölé helyezi. Az oklevél az egész középkoron át arra szolgált, hogy mindenáron bizonyítsa a pápai uralom jogosságát, végül 1440-ben ismerték el véglegesen nyilvánvaló hamisságát. Ehhez a dokumentumhoz igazították a nagy naptárhamisítás főszereplőjének legendáját, a hős nem más, mint a sohasem élt Nagy Károly frank császár. Állítólag 796-ben legyőzte az avarokat.
- 800. december 25. mitologikus körülmények között III. Leó pápa karácsonyi szent mise közben ószövetségi zsidó rituálé szerint, Dávid királyhoz hasonlóan felkeni, császárrá koronázza a frank uralkodót, Nagy Károlyt. A pápaságnál is ingatagabb császárság jogilag 1806-ig, Napóleon közbelépéséig létezett. Mind a pápaságot, mind a császárságot inkább valami ellen találták ki, mint valamely hiteles, indokolt szellemi, politikai törekvés kibontakoztatására. Alapos a gyanú, hogy az európai őslakosnak számító magyarok, s testvérnépük, a hunok mindig is helyben lakva szakrális szellemi és politikai folytonosságot képviseltek Európában. Ez a pápai-császári szövetség Európa magyar szakrális rendszere ellen jött létre.
- 830 körül megalapul a Nagymorva Birodalom. Valójában sohasem érte el, még legnagyobb kiterjedése idején sem a Kárpát-medencét, de ez a szláv mítosz jól jövedelmezett a trianoni tárgyalások során. Mai napig ez az alapja a Felvidék elcsatolásának, az önálló Szlovákiának.
- 896 az utolsó magyar honvisszafoglalás.
- 907 a pozsonyi csatában a magyarok tönkreverik az egyesült bajor és morva seregeket. Elfoglalják a mai teljes Ausztriát és Csehország egy részét, vagyis az ősi magyar-hun területeket.
- 974 Géza nagyfejedelem fölveszi a kereszténységet.
- 998 István felmondja a vérszerződést, a tényleges trónörököst, az ősi szakralitás és jogrend képviselőjét, Koppányt (a levirátus, a vérszerződési jogszokás szerint ő volt a trónörökös) előbb legyőzik, majd holttestét felnégyelik, s kereszt alakban Magyarország területére szögezik. Ezzel az árulással kezdetét veszi Magyarország mai napig tartó történelmi tragédiája.
- 1000. december 25. I. Istvánt Nagy Károlyhoz hasonlóan karácsonyi mise keretében megkoronázzák.
Vajon ez a nagyléptékű áttekintés belekerül-e valaha a történelemkönyvekbe...?
***
Mesterházy magyar ókor 23.o. (ez már benne van a történelem - rokonoknál is, így csak rövidítve kellene!)
A turániak őstörténete Általában véve, a kelták fellépése után keleti irányból a Kárpát-medencébe érkező népek mind hódítók, turániak, nagyállattartó katonanépek voltak. A kérdés az, kik voltak a sztyeppe lovas népei, akik közül másfél évezred leforgása alatt több nép is a Kárpát-medencét választotta hazájául? Kérdés az is, miért éppen ezek, és mint korábban is feltettem már a kérdést: miért éppen ide? A régészet nem beszél népekről, csak leletekről, ezért most kell leszögezni, hogy a nyomozás a szkíták, szarmaták, jászok, hunok, avarok, László Gyula későavarjai és Árpád magyarjai kialakulásának körülményei után folyik. Őseik jelentős részben azok a mezopotámiai sumér menekültek, akik I. Sargon hatalomátvétele után Kr. e. 2300 tájától első lépcsőben a Kaukázusban és Észak-Iránban a Kaspi-tenger keleti oldalán - Khorászán, Dél-Türkmenisztán környékén - új, utóbbiban oázisvárosokat alapítanak. Tudnunk kell, hogy a régészet már a 6/5. évezred fordulója óta folyamatosan mutat ki észak felé irányuló mezopotámiai tágulást, e területeket a 4. évezred kezdetén éri el és folyamatosan e hatás alatt állnak.14 Amikor a nagytömegű kivándorlások megkezdődnek Kr. e. 2300 táján észak felé, az tehát nem előzmény nélküli e területeken. ... “Így például az észak-iráni Tepe Hissar ... lelőhelyén a település a III. periódus B. jelölésű rétege (kb. 2350 és 2150 között) hirtelen tetemesen terjeszkedett, városiassá vált, a lakosság száma jelentékenyen megnövekedett.15” ... Igen fontos az a tény, hogy zikkuratot is találtak e helyeken (Altin Tepe), ami azt jelenti, hogy teljes városok meneküléséről lehet szó, 13 Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 15. o. 14 A több ezer éves mezopotámiai tágulási folyamatnak jelentős irodalma van. Néhány fontos szerzőt felsorolok a teljesség igénye nélkül: a 6-5. évezred anatóliai, Hassuna-Samarra-Tell Halaf kisugárzásairól Hrouda, B.: Vorderasien I, Handbuch der Archäologie, 1971., Müller-Karpe, Hermann: Handbuch der Vorgeschichte. 1968- 1972-1986., Schachermeyr, F.: Die ägäische Frühzeit. 1976., Propyläen Kunstgeschichte, Narr, K. J.: Handbuch der Urgeschichte. 1975, Bourney, C. – Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. 1975. stb. A késői Eridu- Ubaid műveltség kisugárzásairól 4500 után az előbbieken kívül: Lloyd, S.: Die Archäologie Mesopotamiens. 1981, Amiet, P.:Die Kunst der alten Orient, 1977., Matz, F.: Kreta, Mykene, Troja. 1958. Az Uruk-Jemdet Nasr korszak kisugárzásai: főként előbbiek, továbbá: Goetze, A.: Hethiter, Churriter und Assyrer. 1936., Alkim, U. B.: Anatolien I. (Archaeologia mundi, 1968). stb. Ugyanezen szerzők a 3000-2455 közti sumér művelődési és etnikai kisugárzásokról is írnak, majd ugyanez folytatódik az akkád, guti, Ur III és Isin-Larsza korszakban. (Forrás: Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. Irodalomjegyzék 887-890. o.) 15 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1051. o. vezetőkkel, mágusokkal együtt, vallási életük teljes folytatásával. Néhány százévnyi ott tartózkodás után azonban továbbvonulni kénytelenek, mert a föld nem képes eltartani a felszaporodott népességet. ... “ ... Észak-Irán és Dél-Türkmenisztán nyilván csupán átmeneti állomások voltak a Mezopotámiából időnként oda érkezett telepes csoportok számára: miután rövidesen felismerték, hogy tartós megélhetésük ott nem biztosított, csakhamar még északabbra vándoroltak...16. Ugyanebben az időben a hurrik és szubarok lakta Kaukázusban is - amely a 4. évezred közepe óta a sumér műveltség tartozéka- “... Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfémleletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiaisumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése északészakkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén.17 Ugyanebben az időben Ukrajna és Dél-Oroszország területén jóval fejletlenebb, hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid típusú népesség - a késői gödörsíros kultúra népe - él, amelyet a délről érkező rövidfejű népesség részben asszimilál, részben észak felé szorít. A mezopotámiaiak később felhúzódnak az északi folyóvölgyekbe, új, fejlett műveltségeket hagynak maguk után. ... “A kubáni-majkopi műveltség hirtelen megszakad alig 300 éves virágzás után Kr. e. 2000 táján. ... Bennük kereshetjük ... a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején. Szorosan ehhez az etnogenetikai kérdéshez kapcsolódik a késői gödörsíros és az afanaszjevói műveltség népességének embertani azonossága is... ...ez a “plump-europid” embertani típus a 3. évezred második felében még csak Dél-oroszországban (késői gödörsíros kultúra) és az Altáj vidékén (afanaszjevói műveltség) tűnt fel, de később az andronovói műveltség Kr. e. 1800/1700 körüli kialakulása óta az egész eurázsiai sztyeppeövezet uralkodó embertani típusát alkotta. Az antropológia ezt az emberfajt andronovói típusnak nevezi. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ez az andronovói embertípus lényeges szerepet játszott a honfoglaló magyarság embertani összetételében, sőt még a mai magyar népesség között is viszonylag gyakran előfordul. Ennél még sokkalta fontosabb az a körülmény, hogy az andronovói embertípus a turanid emberfajta alaptípusát alkotja (l. Henkey, 1986.), amely utóbbi emberfajta viszont a magyarság messzemenően leggyakrabban előforduló embertani típusa. Ha most ezekhez az embertani adatokhoz még azt is hozzávesszük, hogy mind az afanaszjevói, mind a késői gödörsíros, mind pedig az andronovói műveltség leletanyagában igen nagy számban találhatók mezopotámiai-sumér megfelelések, akkor nem sok kétségünk maradhat e kultúrák népességeinek végső eredetét illetően: minden jel arra vall, hogy ez a jellegzetes andronovói embertípus az eurázsiai sztyeppékre felvándorolt elő-ázsiai 16 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1054. o. 17 Childe, 1960 és Hancar, 1956 nyomán Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. L 1056. o. gyarmatosoktól származik.18 ... E korszak lezárása nem is végződhet másképp, mint: ... “Végső következtetésként megállapíthatjuk tehát, hogy már mai, egyelőre még meglehetősen hiányos régészeti ismereteink birtokában is mind nyilvánvalóbbá válik az elő-ázsiai, közelebbről a mezopotámiai sumér és a transzkaukáziai szubar-hurri kultúrkör, valamint a végső fokon szintén mezopotámiai eredetű kubáni-majkopi, dél-turkmenisztáni és észak-iráni földművelő-fémműves műveltségek meghatározó kulturális szerepe, nemcsak a Volga-Urál térség, hanem az egész eurázsiai sztyeppe újkőkori és korai fémkori művelődési fejlődésében. Ennél még sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy manapság már nem csupán közvetett és közvetlen elő-ázsiai kulturális kisugárzásokat ismerünk a sztyeppén, hanem Transzkaukáziából, Dél-Turkmenisztánból és Észak-Iránból kiindult ismételten bekövetkezett tömeges gyarmatosításokról is tudunk, amelyeknek etnikumai között az előbb bemutatott régészeti jelenségek tanúsága szerint tekintélyes számú mezopotámiai-sumér, avagy - óvatosabban fogalmazva - “sumeroid” etnikai csoportok jelenlétével is a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel számolnunk kell....19 ... Legközelebb akkor hallani róluk, amikor e lakhelyeiket is elhagyják és olyan magas fokra jut el e társadalmak műveltsége mind szellemi, mind anyagi téren, hogy megint dél felé húzódhatnak, de egyúttal életmódot is váltanak: nomádokká lesznek. Tényként szögezhetjük le, hogy a nomád életforma a kontinentális csúcstechnológiát jelentette akkor. Közbevethetné bárki: hát Róma csillogása nem magasabb rendű-e, mint a sztyeppei kultúra? Erre az a válaszom, hogy a nomádok majd kétezer évvel megelőzték a latin Rómát (az etruszkokat nem számítva), de nem is ez a lényeg, hiszen a sztyeppén az összes büszke római, - akiket a rabszolgák tartottak életben, - éhen halt volna. A kettő közötti különbség: százmillió, vagy ki tudja hány rabszolga élete és munkája. A nomád életmódról Padányi óta tudjuk, hogy létrejöttéhez igen sok feltételnek kell teljesülnie: állattenyésztés, földművelés, fémek kiterjedt használata, magas műveltség stb., Götztől - Bartha Antal finnugor anyagát cáfolva - képet kapunk e népek általános nyelvi viszonyairól is. E nyelv mindenképpen egy széles, sumér alapokra épülő nyelv, amely több irányból is - többek között későbbi, már akkáddal vegyített sumér nyelvű mezopotámiai elvándorlások miatt - bővült az idők folyamán. Ezzel anélkül, hogy részletesen belemennék e nyelv(ek) elemzésébe, azt láthatjuk, hogy a szkítáktól kezdve egy olyan jellegű nyelv érkezik a Kárpát-medencébe a turániak beáramlásakor igen sok hullámban, amely legalább alaprétegét és gyökszavait, feltehetően nyelvtanát is tekintve, mindenképpen közeli rokonságban kellett álljon a Kárpát-medencében élők nyelvével, amelyben szintén jelen volt a Kr. e. 2300 előtti és azt követő állapotú sumér nyelv. Ezt annál is inkább mondhatjuk, mert megtaláltuk a sumér és a magyar közt időben félúton a szintén velük azonos gyökerű kelta (ma ír) nyelvet, mint összekötő kapcsot. Annak a hatalmas területnek kiterjedt nyelvi rendszerét, amelyet fentebb az andronovói kultúra néven említettem, többen próbálták meg egységes szemléletben feldolgozni. A három évezred nyelvi történetének feldolgozandó anyagát mindenképpen be kell mutassam, már csak azért is, mert a honi finnugor és a modern indogermán nyelvészet ún. areális nyelvkiegyenlítődési megállapításai is szóba kerülnek. ... Ha abból indulunk ki, ami az adott körülmények között a Kr. e. 2. évezred első felében a Volga - Urál - Ob - Irtis vidékén egyedül elvárható volt, hogy ugyanis az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló, összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fémműves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit, óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk), és a legfontosabb nyelvtani 18 Randa 1954, Childe 1960, Hancar 1956 nyomán Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1063-1064. o. 19 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1065-1066. o. sajátosságokat átvették, - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett “linga francá”-vá vált a halász-vadász őslakosok között, akkor nem kell a kérdéses gyarmatosokban “ősirániakat” gyanítanunk, nem kell csupán az őslakosokra gyakorolt ködös “hatásaik”-ról beszélnünk, de arra sincs szükség, hogy olyan szemenszedett képtelenségeket kelljen - mintegy “szükségszerűen” - feltételezni, hogy a gyér számú, és igen kezdetleges kulturális fokon álló halász-vadász őslakosok rövid időn belül szinte teljesen asszimilálták volna a fél évezreden keresztül tömegesen és több hullámban érkezett, s ráadásul még sokkalta magasabb műveltséggel is rendelkező déli gyarmatosokat. - Gondoljuk csak meg jól: olyasmi ez, mintha valaki halálos komolysággal azt próbálná bizonygatni, hogy a 18. és 19. századi európai gyarmatosítókat Észak-Amerikában az ottani őslakos indiánok rövid időn belül teljesen asszimilálták volna. László Gyula azután 1981-ben megjelent “Őstörténetünk” című könyvében lényegesen továbbfejlesztette 1961-es “nyelvlánc” elméletét. Újabb elképzelését így fogalmazta meg: .... “ Önkéntelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át különkülön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének “a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” Észrevehetjük, - s számos olvasónknak az idézet olvasásakor bizonyára azonnal fel is tűnt -, hogy a fenti idézetben megmutatkozó nyelvrokonsági szemlélet minden egyes kis részletében, változtatás nélkül, szó szerint átvihetjük és alkalmazhatjuk a Volga - Urál - Ob - Irtis térségében a Kr. e. 2. évezred első felében kialakult paleolingvisztikai (ősnyelvészeti) helyzetre. ... A paleolingvisztikai helyzet tehát ezek szerint pontosítva úgy alakul, hogy nyilvánvalóan az andronovói műveltség közlekedő nyelvéből átvett elemek szolgáltak alapul a kultúrkör északi határa mentén élő erdőövi halász-vadász csoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődéséhez, egy erdőövi “linga franca” kialakulásához. Ebben a szemléletben - teljesen László Gyula felfogásának szellemében - a magyar nyelv, pontosabban mondva az előmagyarok vagy protomagyarok nyelve természetesen nem sorolható be az erdőövi csoportok nyelvei, vagyis a későbbi uráli-finnugor nyelvek közé, hanem nyelvünk közvetlen előzményei kétségkívül az andronovói műveltség egykori közlekedő nyelvének körzetében keresendők.20 … át kell tekinteni a Kaukázus közvetlen környékének népeit is. Mai tudásunk szerint egyik legfontosabb őshazánk e föld. Népeinek története a subar-szabir-hurri kérdéskörhöz tartozik. A 10-11.000 éves szabir történet szorosan kapcsolódik a sztyeppeiek történetéhez, csak ez előbbi jóval korábban kezdődik. Árpád bevonuló törzseinek jó része szabir volt, ezért bennük látható az az ősnépi folyamatosság, amely valódi és közvetlen ősnéppé teszi a mai magyarságot is. Ezen ősi népmozgalmak a Kaukázus gerincétől délre Szubir-ki, Urartu és Mitanni, míg attól északra Szkítia területéhez köthetők leginkább. “A Szubartu (Szubir-ki) kifejezés számunkra különösen fontos, hiszen a szubar-szabir-szavárd szókapcsolatokra utalhat, s mint köztudott, a magyarság egyik neve régen a szavárd, a szabir volt” - fogalmaz Bakay.21 20 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. II. 1068-1069. o. 21 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1997. 43. o. A szabir őstörténet kezdete igen korai időszakhoz köthető. Az első ősszabir kezdetleges földművelő kultúra Kr. e. 9200-as datálással Shanidar Zawi Chemi-ben22 került napvilágra. Ez a hely Ninivétől északkeleti irányban, félúton az Urmia-tó irányában fekszik. Nevezték már Szubir-ki néven, ismert Mitanni néven is.23 Az Árpádiak és a 670-esek példájából kiindulva feltehetjük, hogy a többi turáni bevándorlás létszáma is közel hasonló lehetett, de legalábbis nem olyan nagy, hogy az őslakosság ne olvaszthatta volna őket magába. Joggal tehető fel, hogy ez a bő 1500 igen mozgalmas év sem tudta nyelvi alapjaiban megrendíteni ezt az általunk egyre nagyobb csodálattal szemlélt őstelepes földműves népet, legfeljebb belső arányain módosított nem döntő mértékben. Visszahátráltunk tehát a Kr. e. 500 körüli kelta időkig. A kelta névvel foglalkoztunk e könyv korábbi részében, jelentése: keleti, kelti, kelta nép, e név alatt egyesült Európa minden, a már akkor is évezredekkel korábban folyamatosan onnét, keletről elszármazó nép: sumér, anatóliai, hétországi, katti, pilisi, kánaáni, palesztínai, egyiptomi, esthoni, bothoni. A magyar földműves őslakosság igen nagy valószínűséggel, szinte biztosan akkor is itt volt már a Kárpát-medencében és ugyanazt tette, amit ma is: névtelenként a nemzetet tartotta fenn és ugyanezt a magyar nyelvet beszélte. Térjünk még vissza Radics Géza egy további adatához: “ ... Lázár István hazai író tollából, Kiált Patak vára24 című társadalomtörténeti műve első fejezetében beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról és annak meglepő eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az antropológus - Karoson - arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy: “Bodrogköz népessége - és ebben legalábbis egyelőre. egyedülálló táj- és népszigete ez hazánknak - nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.” Lázár a következő bekezdésben így folytatja: “ - felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák. ...” Az antropológusnak higgyük el, hogy húsunk mögött élő csontot lát, a csontok köré pedig az embert is el tudja képzelni. Köszönet e sok adatért Radics Gézának, ez utóbbiért főleg, mert ez is még tovább enged bennünket hátrálnunk az időben, Kr. e. 3000 tájáig a paraszti őstelepes népünk folyamatos létezésének feltételezésében és kutatásában. Tehetjük ezt annál is inkább, mert a sumér - magyar nyelvtani azonosság léte egyben cáfolja azt az esetleges feltételezést, miszerint Kr. e. 3000-től máig lecserélődhetett volna nyelvünk. Mivel ez nem történt meg egyik hódítás után sem, a fenti érv tovább erősíti meggyőződésemet a feltevés helyességéről, azazhogy minden bejövő hódítót beolvasztott ősnépünk. Így tehát nemcsak logikailag sikerül a felvetést támogató érvhez jutni, de megtámasztja ezt a régészet is. A Bodrogköz természetesen nem egyedülálló a korai letelepedések sorában. Ilyenek pl. a trója-jortani elszármazású Lengyel-kultúra a 4/3. ezredfordulón, a Tisza-kultúra europid tiszapolgári, égei típusú bodrogkeresztúri megjelenése, továbbá a baden-péceli, a Körös, a bükki stb. kultúrák létezése. Az elkövetkezőkben bemutatom korábban keletről bevándorolt kisebb-nagyobb néprészeink földrésznyi méretű egységesülését, akik magukat keleti névvel illették. 22 Bíró József: A szabirok őstörténete I. Buenos Aires, 1986., Bíró József: Ősmagyarok nyomában. Magyar Ezredforduló, 1998. november. 8-9. o. 23 Kádár István: Urartu és az ókori Közel-Kelet magyar öröksége. Magyar Ház, Budapest, 1998. 13. o. 24 Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1974.
***
Mesterházy 362. o.
Az “őskori ember”, vagyis a kultúraalapító ősmagyar nép egykor a “Termékeny Félhold” területén élt, ott volt az őshazája. “Az atyai szellem realizálása teremtette meg a föld szépségét, a közösség békéjét, a város intenzitását, a magatartás szelídségét.” Ám megjelentek a haramianépek, a “szemita” és indoeurópai hódítók és az őskori “idill” véget ért: a földet zsákmányra éhes rablókként fosztották ki. “A rablás ösztöne teremtette meg a népek harcát, a nemek harcát, a fajok harcát, a világnézetek harcát.” … Egyetlenegy nagy és eredeti ókori kultúra sem volt az indoeurópaiak (és a velük rokon úgynevezett “szemiták”) alkotása. Egyiptom, Szíria - Fönicia és Kánaán, Sumer és Hatti, Etrúria és Szkítia őslakói ragozó nyelvet beszélő, magyar és magyarral rokon (finnugor és ótörök) népek voltak. Varga Zsigmond is arra a következtetésre jutott, hogy “a nyelvcsaládok így követik egymást az uralomban: a., az ural-altájiak, b., a szemiták, c., az indogermánok. Az ural-altáji népek uralma kezdődik a prehistorikus idő beláthatatlan messzeségében és tart a sumér érvényesülés révén Kr. e. kb. 2000-ig, ekkor a szemita expanzió és az erőteljes Hammurábi uralma folytán végleg a szemiták kezébe megy át. Az indogermánok érvényesülése a görög-római korral kezdődik el és a népvándorlás alapozza meg jövő uralmukat.” Várkonyi Nándor fogalomhasználatával élve a magyart szellemi fajnak (embernek), a szemitaindoeurópait értelmi fajnak (embernek) is nevezhetjük. “Az értelmi ember a megismerendő világot tárgynak tekinti, tudni kívánja minden csínját-bínját, apróra bontja utolsó morzsájáig, azaz birtokba akarja venni, rohamra indul ellene, hasznosítani vágyik, a hódító és a zsákmány viszonyát teremti meg kettejük között. A szellemi ember azonban egy a világgal, az ő számára minden új ismeret a világ önkéntes megnyilatkozása s egyben belső gyarapodás – azaz kinyilatkoztatás és e réven jobbulás, mintegy elvi üdvözülés, nem föléje kerekedni akar, hanem beilleszkedni, nem leigázni törekszik, hanem szolgálatába állni, elősegíteni munkáját, erősíteni a harmóniát kettejük között.” A magyarok a kultúrát alkották meg, a szemita-indoeurópaiak a civilizációt. A kultúrák még a természettel való összhangra épültek, míg a civilizáció természetellenes, a természet pusztítója. Mivel a mű rávall az alkotójára, a kultúra, a szellem művelése a magyarok, a civilizáció, az anyag művelése a szemita-indoeurópaiak lelki alkatára nézve árul el sok mindent. … Az indoeurópaiak és a szemiták kitűnő átvevők és felhasználók, de nem alkotók. Ők az anyag urai, a civilizáció tetőfokra fejlesztői. De a “civilizációt megteremtő működésben az értelmi képességek az uralkodóak, a kulturális cselekvésben az érzelmiek és képzeletiek. Ezek az utóbbiak kétségtelenül magasabb rendűek.” Az indoeurópaiakat és a “szemitákat” a matematikai érdeklődés és az absztrakcióra való hajlam jellemzi, elég a görög és arab logikára és matematikára, a római és a “szemita” jogrendre utalni. Ezenkívül semmi nem jellemző rájuk annyira, mint a profanitás (az, hogy előttük “semmi sem szent”), a magasabb rendű degradálása, a magasztos megszentségtelenítése. Az ő politikai “eszményük” a demokrácia és a terrorállam egyaránt alantas formáiban, sőt kombinációjában öltött testet. A szakrális királyság érthetetlen számukra, idegen tőlük. Jézus igazságát Krisztus-gyilkos hivatalos (képmutató) kereszténységgel cserélték fel, vagyis az ellenkezőjére fordították, antikrisztusivá tették.”18 Bíró talán helyenként túlzóan sarkosan fogalmazva igyekszik szemléltetni e két népcsalád eltérő tulajdonságait, különbözőségeik gyökereit, de azt semmiképpen nem állíthatnánk, hogy egyformák lennének. Mindenesetre közelebb kerülhettünk e kétféle népcsoport általános belső mozgatórugóihoz, a különböző felfogások jobb megértéséhez. Annyit kimondhatunk talán, hogy a történelem felgyorsítása nem maradt következmények nélkül.
***
***
EZ BENNEVAN A HONFOGLALÁSNÁL IS!
Cser Ferenc és Darai Lajos, a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvében szintén kb. 5-6 ezer évvel ezelőttre teszi az idill végét, és a háborúk kezdetét, igaz ők a orosz sztyeppéről érkező kurgán hódításoknak tulajdonítják ezt a váltást:
"30. Dunamenti, kurgán, bükki II. ember és műveltség
Az orosz sztyeppére is a Fekete-tó feltöltődését közvetlenül követő időben telepszik vissza az ember, de a műveltségek itt kezdetben kisállattenyésztő, majd a ló befogását követően már nagyállattartó és tenyésztő közösségeket alkottak. Először a birkát, majd a lovat tenyésztették. Itt találjuk a legrégebbi lovaglás nyomait (zabla nyoma az emberrel eltemetett ló koponyában a Dnyeper partján, Dereivkában, JE 6500 körüli időből,) s a ló befogását követően a marha tenyésztése terjedt el. Saját fémük nem volt, azt az nyugati, észak-nyugati műveltségektől szerezték be. Ellenben már JE 7500 körül megtalálható náluk a társadalom kasztosodása, vele párhuzamosan az emberölésre alkalmas fegyver is. Hitvilágukban a megszemélyesített elemek, mint istenek jelennek meg, és a ló befogása után hamarosan meg is indulnak – csoportosan és fegyveresen – előbb dél-nyugatra, majd nyugatra, később észak-nyugatra. Első hullámukban kiirtják, későbbi hullámaikban csak felőrlik, leigázzák a nyugaton települt védtelen, földműves közösségeket, mind délen a Balkánon, mind északon a szvidéri műveltség területén, majd behatolva a Kárpát-medencébe annak a sztyeppei területein is. Magukkal hozzák a háborút, az emberölést és ekkor jelennek meg Európa-szerte a védett dombtetői várak, az ‘uraság’ szállásával, valamint az oda telepített szakrális és fémfeldolgozó központokkal. Velük párhuzamosan terjedt az uraságnak kijáró halomsíros, azaz a kurgán típusú temetkezés is, és alakul át a kőbalta is emberölő eszközzé, harci baltává. Először a legeltetésre alkalmas folyóvölgyek mentén telepednek meg, ahol az első hullámban kiirtják az ottani földműveseket (Balkán), majd a második hullámtól látható a rátelepülés. Ennek során nyomul a műveltség nyugatra és szorítja maga előtt ki a vonalkerámiás műveltséget, és váltja fel pásztorműveltséggel, ahogy ezt a 8. ábra szemlélteti. A Kárpát-medencében ez elsősorban a Duna-Tisza közét, majd a Dunántúlt érintette, aztán a harmadik hullámban történő mozgásnál települ be a Maros-völgye is, és válik a Tisza-völgye teljesen a kurgán pásztorok területévé. A kurgán emberei a Fekete-tenger északi pereméről eredtek és ők vihették magukkal az M170 jelzőket is. A Bükki műveltség területe és az Északi-Kárpátok területe azonban sokáig érintetlen marad, ott később a két műveltség ötvöződése mutatható ki, kiirtódásuk nem látszik, sem az M170 jelző nem dúsul fel.
A Würm fölmelegedését követő északra költözésnek a kurgán mozgásokat követő kísérője lehet a TAT jelző, azaz az Eu13 és az Eu14 kialakulása, ahogy ezek az emberek az európai műveltségek fő áramlataiból az északi erdős, tundrai területekre kiszakadtak és elzárkóztak. Minthogy ez a kiszakadás a jelen előtt 5-6 évezreddel kezdődő kurgán–vándorlásokat az elzárkózást jelző sejt átörökítői változás 4 évezredes kora összhangban van vele. A kurgán–vándorlásnál tapasztalható nagy mértékű elvándorlás a Dnyeper vidékéről is az Urál felé, de ekkor húzódik északra a szvidéri műveltség is. A szvidéri műveltség az ú.n. finnugor műveltségekhez kapcsolható.254 Az esőztető földművelést folytató, összefoglaló nevén Duna menti műveltség – amely időnként odébb települve egyedülálló erdőégetéses technikával újította meg a föld termőképességét – Duna II. szakasza a Duna mentén nyugatra terjeszkedik, s 6500 után a német síkságra érve megteremti Nyugat-Európa újkőkorszakát. Viszi magával az Eu19 jelzőt is, de minél távolabbra kerül, annál kisebb az aránya, részesedése az ott uralkodó Eu18 jelzővel szemben. Itt is hiányzik az ember embernek való alárendelése, semmiféle főnökség nem mutatható ki a dunai kultúra ma germánnak jegyzett falvaiban. Az ugyanekkor történt, ugyancsak az elöntött Fekete-tengeri partvidékről benépesülő Termékeny Félhold területén – Mezopotámia déli részén és a Nílus mentén – az öntözéses földművelés onnét hozott technikájának alkalmazása, továbbfejlesztése, valamint a gabona nemesítése jerikói és natufi helyi műveltségi előzményekkel. Az itt lehetséges öntözéses földművelés terjedésének viszont előfeltétele volt a nagyobb embertömeg – az öntözőrendszerek kiépítéséhez–karbantartásához nélkülözhetetlen – összehangolt tevékenységét megteremtő, emberi alárendelést alkalmazó templomgazdaság létrejötte. Utóbbi a szintén földművelő Boian kultúra mediterrán etnikumának északra terjedésével Kelet–Európában is megjelent."
Az orosz sztyeppére is a Fekete-tó feltöltődését közvetlenül követő időben telepszik vissza az ember, de a műveltségek itt kezdetben kisállattenyésztő, majd a ló befogását követően már nagyállattartó és tenyésztő közösségeket alkottak. Először a birkát, majd a lovat tenyésztették. Itt találjuk a legrégebbi lovaglás nyomait (zabla nyoma az emberrel eltemetett ló koponyában a Dnyeper partján, Dereivkában, JE 6500 körüli időből,) s a ló befogását követően a marha tenyésztése terjedt el. Saját fémük nem volt, azt az nyugati, észak-nyugati műveltségektől szerezték be. Ellenben már JE 7500 körül megtalálható náluk a társadalom kasztosodása, vele párhuzamosan az emberölésre alkalmas fegyver is. Hitvilágukban a megszemélyesített elemek, mint istenek jelennek meg, és a ló befogása után hamarosan meg is indulnak – csoportosan és fegyveresen – előbb dél-nyugatra, majd nyugatra, később észak-nyugatra. Első hullámukban kiirtják, későbbi hullámaikban csak felőrlik, leigázzák a nyugaton települt védtelen, földműves közösségeket, mind délen a Balkánon, mind északon a szvidéri műveltség területén, majd behatolva a Kárpát-medencébe annak a sztyeppei területein is. Magukkal hozzák a háborút, az emberölést és ekkor jelennek meg Európa-szerte a védett dombtetői várak, az ‘uraság’ szállásával, valamint az oda telepített szakrális és fémfeldolgozó központokkal. Velük párhuzamosan terjedt az uraságnak kijáró halomsíros, azaz a kurgán típusú temetkezés is, és alakul át a kőbalta is emberölő eszközzé, harci baltává. Először a legeltetésre alkalmas folyóvölgyek mentén telepednek meg, ahol az első hullámban kiirtják az ottani földműveseket (Balkán), majd a második hullámtól látható a rátelepülés. Ennek során nyomul a műveltség nyugatra és szorítja maga előtt ki a vonalkerámiás műveltséget, és váltja fel pásztorműveltséggel, ahogy ezt a 8. ábra szemlélteti. A Kárpát-medencében ez elsősorban a Duna-Tisza közét, majd a Dunántúlt érintette, aztán a harmadik hullámban történő mozgásnál települ be a Maros-völgye is, és válik a Tisza-völgye teljesen a kurgán pásztorok területévé. A kurgán emberei a Fekete-tenger északi pereméről eredtek és ők vihették magukkal az M170 jelzőket is. A Bükki műveltség területe és az Északi-Kárpátok területe azonban sokáig érintetlen marad, ott később a két műveltség ötvöződése mutatható ki, kiirtódásuk nem látszik, sem az M170 jelző nem dúsul fel.
A Würm fölmelegedését követő északra költözésnek a kurgán mozgásokat követő kísérője lehet a TAT jelző, azaz az Eu13 és az Eu14 kialakulása, ahogy ezek az emberek az európai műveltségek fő áramlataiból az északi erdős, tundrai területekre kiszakadtak és elzárkóztak. Minthogy ez a kiszakadás a jelen előtt 5-6 évezreddel kezdődő kurgán–vándorlásokat az elzárkózást jelző sejt átörökítői változás 4 évezredes kora összhangban van vele. A kurgán–vándorlásnál tapasztalható nagy mértékű elvándorlás a Dnyeper vidékéről is az Urál felé, de ekkor húzódik északra a szvidéri műveltség is. A szvidéri műveltség az ú.n. finnugor műveltségekhez kapcsolható.254 Az esőztető földművelést folytató, összefoglaló nevén Duna menti műveltség – amely időnként odébb települve egyedülálló erdőégetéses technikával újította meg a föld termőképességét – Duna II. szakasza a Duna mentén nyugatra terjeszkedik, s 6500 után a német síkságra érve megteremti Nyugat-Európa újkőkorszakát. Viszi magával az Eu19 jelzőt is, de minél távolabbra kerül, annál kisebb az aránya, részesedése az ott uralkodó Eu18 jelzővel szemben. Itt is hiányzik az ember embernek való alárendelése, semmiféle főnökség nem mutatható ki a dunai kultúra ma germánnak jegyzett falvaiban. Az ugyanekkor történt, ugyancsak az elöntött Fekete-tengeri partvidékről benépesülő Termékeny Félhold területén – Mezopotámia déli részén és a Nílus mentén – az öntözéses földművelés onnét hozott technikájának alkalmazása, továbbfejlesztése, valamint a gabona nemesítése jerikói és natufi helyi műveltségi előzményekkel. Az itt lehetséges öntözéses földművelés terjedésének viszont előfeltétele volt a nagyobb embertömeg – az öntözőrendszerek kiépítéséhez–karbantartásához nélkülözhetetlen – összehangolt tevékenységét megteremtő, emberi alárendelést alkalmazó templomgazdaság létrejötte. Utóbbi a szintén földművelő Boian kultúra mediterrán etnikumának északra terjedésével Kelet–Európában is megjelent."
Ezután a Kárpát-medencére tényleg jellemző lesz a "népek olvasztótégelye" "hírnév", sorban érkeznek a támadó, hódító népek, ilyen-olyan hatást keltve az itt élő ősnépek kultúrájában, összetételében.
"XV. Támadó népek, hatalmi elitek a Kárpát–medencében
Harcibaltások népe (kurgán I., II., III. invázió):
Harcibaltások népe (kurgán I., II., III. invázió):
"A kelet–európai sztyeppén észak és kelet felé az Urálig jutott halász–vadász társadalmak 8
ezer éve folytatnak állattartást, állattenyésztést is. A kezdetben csak vadászott, de később
befogott fő állatuk, a ló a temetőikben is megjelent, azaz szakrális jelentőségre tett szert. A
Kaukázustól északra és a Cucuteny műveltségtől keletre kialakult férfielvi, szegényekre és
gazdagokra tagolt pásztortársadalomban már JE 7500 körül felbukkan az emberölő fegyver. A
sírok mellékletei születési előjogokra utalnak. A hitvilág elemei egyeznek a későbbi
indoeurópai hitvilág elemeivel. A 7 ezer éves lovas közlekedés magyarázza a hatalmas terület
egységességét. A lovaglás 6500 éve bizonyos tudománya pedig lehetővé tette a
marhatenyésztést. Ekkor a kőbaltából harci balta lesz, és a főemberi dombsírokban
emberáldozatokkal temetnek. Az ugyanekkor kialakult Ubaid műveltséget – a lovaglás
kivételével – hasonló elemek jellemzik a rabszolgaság, és itt nyilvánvalóan már a
templomgazdaság formájában.
A halomsíros vagy kurgán műveltségű, harcibaltások népe ugyanekkor találta fel a háborút
éppen e három eszköz: a ló, a fegyver és az önmaga magasabbrendűségi tudata, birtokában.
Előbb a balkáni Vinča kultúrát égették fel, és terjesztették el a folyóvölgyekben a
pásztorkodást. Ez azonban még nem volt igazi háború, mert nem volt védekezés. Aztán idővel
a földművelés visszatért és feloldotta a kurgán műveltség elemeit, maradék népességét és a
velük oda került M170 jelzőt. Erre az időszakra esik a rézötvözési technikák megjelenése.
Előbb az arzén, majd az ón az ötvöző anyag. A Kárpát-medencében azonban, – szokatlan
módon – az antimon ötvözi a rezet bronzzá. Az antimonbronz meg is marad egészen a
vaskorszak közepéig, mert minősége és ára egészen az Kr. u. V–VI. századig versenyképes a
vassal, és a Kárpát-medence látja el fémmel Európa nagy részét, az etruszk területtől kezdve
egészen Skandináviáig.
Amint láthattuk, a Kárpátok északi-keleti vonulatai körül az eredeti lakosság megmaradt, a
hódítókkal csak részben ötvöződött, ám még sem jelent meg itt a gazdag és a szegény ember a
temetkezési helyeken. Erdély északi részében még a Kr. e. V. században is egalitárius
temetkezést tapasztalhatunk. A területen nem jelent meg az antropomorf kerámia sem, ami
eléggé határozott jele annak, hogy nem voltak a területnek néven nevezett istenei. Nem
találhatók meg a templomgazdaság nyomai. A terület népe kisebb közösségekben élt. Rájuk
lehet jellemző az, amit Herodotos a szkítákkal kapcsolatban megjegyez, nevezetesen, hogy
nem gyűjtenek vagyont, nincs semmijük, de meghódítani sem érdemes őket. Nem tűrik
ugyanis a rabszolgaságot, fellázadnak, inkább meghalnak, pedig aranyuk annyi van, amennyit
akarnak. Ez a leírás, ez a szemlélet köszön vissza a későbbi magyar kultúrából.
Ugyanez történt ezer évvel később a Duna és a Tisza völgyében is, Baden–Vucedol
műveltségként a II. kurgán invázió idején. A tízezres települések lakossága megritkult:
megölték őket, vagy az írástudásukkal együtt délre, a görög szigetekig, vagy akár Egyiptomig
menekültek. A kisebb települések azonban, különösen a Cucuteny kultúra területén
érintetlenek maradtak. Ez a terület kevésbé kurganizálódott, mint a Duna–Tisza mentén élők,
akik a hódítóknak alárendelten éltek, s rézeszközökkel váltották meg életüket. A dombokon
fémöntő és fegyvergyártó műhelyekkel ellátott erődök jelentek meg, s eltűntek a közösségi
helyiségek, szentélyek. Elő-Ázsiában viszont, a folyóvölgyekben ekkor jött létre a városok és
városállamok rendszere, egyben megjelent az írás és a bronz. 4800 éve a kurgán műveltség a
Kaukázus északi felén átalakult juhot és marhát tartó késő–jamna műveltséggé, ami ötszáz év
múlva már a Balkánon volt. Feltűnő jellemzője volt a kerekes kocsi, aminek Budakalászon 5
ezer éves kerámia modelljét ásták ki. E műveltség indította el a tiszai kultúrát is felégető III.
kurgán inváziót, aminek a végén a hódítók beolvadtak a helyben maradt leigázottakba. Ekkor
távozott a Dnyepertől keletre települt szalagdíszes kerámia népének egy része az Urál
környékére, és vitte magával azt a génjelzőt, ami aztán az ottani elzárkózottságukban a TAT
jelző lett. De az Észak-keleti-Kárpátok műveltsége és népessége még ekkor is viszonylag
érintetlen maradt. Válaszlépésként mind az állattenyésztés, mind a rézművesség
felértékelődött, a lakosság megtanulta megvédeni magát. A protoindoeurópai hódító elit
Kárpát-medencei beolvasztásával a sztyeppei hódítók felbukkanása itt ezer évre megszűnt.
Ugyanakkor ez a hódító nép és nyelv más irányokban a későbbi indoeurópai népek és nyelvek
kezdeményeit eredményezte.
Figyelemre méltó, hogy a II. és a III. kurgán–mozgásnál a Balkán ősi kultúrája dél felé
‘menekült.’ Ekkor töltötte fel ez a műveltség a Cikládokat, majd kerülhetett esetleg
Egyiptom földjére is. A balkáni részen a társadalom kasztosodása már az II.
kurgánvándorlás alatt megtörtént. Ugyan már a Vinča műveltség is antropomorf szemléletű
volt, de a templomgazdaság kialakulását korábban itt még nem lehet kimutatni. Tőlük joggal
származtatható az egyiptomi uralkodó elit, akik nem a hatvanas, hanem az Európában
szokásos és elterjedt tízes számrendszert vihették magukkal, és hozhatták létre a történelem
során az első területi államot, vihették magukkal a későbbi székely/magyar rovásírás ekkori
jeleit. A Cucuteny (Kárpátok-menti) műveltség azonban még ekkor is tovább őrzi eredeti
jellegét, érintetlen maradt.
A III. kurgán-mozgással párhuzamosan az északabbi területekről indult el komoly
népmozgás, de nem csak nyugati irányban, hanem keletre, az Ural felé is. Itt fogható meg
egy esetlegesen ragozó nyelvet beszélő embertömegnek az Ural felé áramlása. Ez vihette
magával a Kárpát-medence őskultúrájának a nyelvét esetleg már töredékesen, majd ez a nyelv
pusztulhatott le az erdei, lazább közösségi élet ideje alatt, és vált az ú. n. ugor nyelvekké. Ha
volt ‘ugor’ nép, akkor itt érhető tetten. Fordított folyamat nyelvi alapokon nem értelmezhető."
Innentől sorra érkeznek a népek a Kárpát-medencébe:
"Harangedényes nép, illír pásztorok, kimmerek
A Kárpát-medencei réz és antimon bronz ötvözete Európa számára elsődleges forrás volt.
A bronzkor elején a harcias, férfi istenséget tisztelő, a társadalmi egyenlőtlenségben érdekelt
műveltség fokozatosan nyugatra vonult. Helyére, a Dunántúlra és a Tisza mellé visszatért a
délre költözöttek egy része, s átmenetileg visszaállította az egyhelyben lakó falvas települést
és az egyenlőség társadalmát. 4600 éve a Dunántúlról, Somogy területéről megindul a
harangedényes műveltség (‘nép’), mint hatalmi elit inváziója nyugati, dél-nyugati irányba,
hogy teljessé tegye Európa indoeurópaizálását. A Dunántúl tehát inkább Nyugat-Európához
sorolható ekkor, a Tisza mente inkább a sztyeppéhez, a Felvidék azonban önálló. A Kárpátmedence
hármas műveltségi tagozódása továbbra is élénk valóság. Az erdélyi sírok még nem
ismerik a gazdag és a szegény elkülönülését. 3000 éve dél-nyugatról még az illír
pásztorok érkeznek a Kárpát–medencébe, főként a Dunántúlra. Erődöket építenek a
dombokra, palánkvárakat a mocsarakba. Halomsírjaikban urnás temetkezés van. Az urnákon
háromszög alakú nőalakok szőnek, fonnak, lanton játszanak. A bronz használata ekkor már
általános. A medence keleti felén ugyanekkor megjelenik a – sztyeppén dél felé hódító, s
hatalma végén a szkítákkal szembekerülő – kimmerek vezér törzsének nem nagy számú lovaspásztor
műveltsége, és hamarosan beolvad a helyi lakosságba. Azaz az őslakosság ekkor is
megmarad, azonosan a Cucutenyvel. Az erdélyi sírok még most sem mutatnak különbséget az
emberek között."
Szkíták, agathyrsik
A
vasat itt már a vaskorszakot jóval megelőzően ismerték. A Tátrában Kr.
e. 1900-ból
származó vaskohó maradványaira bukkantak. A hettiták Kr. e. 1800, az
erdélyiek Kr. e. 1700
óta gyártanak vasat. A vasgyártás ismeretét a Földközi-tenger keleti
medencéjébe és a Nílus
partjára sokkal később, a tengeri népek inváziója vitte el Kr. e.
970-ben, amikor a hettita, a
mitanni és az egyiptomi, de még az asszír hatalom is megroggyant. Az
európai vaskor kezdete
Kr. e. 750, meghatározói ugyanabban az időben keleten a szkíták a
Kárpát–medencétől
Közép-Ázsiáig uralkodva, nyugaton pedig a kelták. A Kr. e. 900 körüli
lehűlés és szárazabbá
váló éghajlat megmozdította a pásztortársadalmakat. A mongol sztyeppei
mozgás indította el
a masszagéták részéről a szkíták kiszorítását az Aral-tó környékéről, a
szkíták pedig a
pontuszi sztyeppén a kimmereket szorították ki a hatalmi elit
pozíciójából. A szkíták,
közismert görög nevükkel szemben magukat szaka néven nevezték, ami
szarvast jelent.
Eredetmondájuk anyaközpontú, a nők még katonáskodtak is, később azonban
már
sírmellékletként szerepeltek, ami szerint tehát alárendelt szerepre
kényszerültek. A szkítáknak
három társadalmi rétegük volt: hatalmi elitként a királyi szkíták
jelentek meg, a középső volt a
katonai réteg, és alsó rétegként a letelepedett
földművelők–állattenyésztők foglaltak helyet. A
királyi szkíták valószínű indoeurópai etnikuma a hosszúfejű, kaukázusi
embertípushoz
tartozott. A Dnyeper és a Don között laktak, s a kurgán hagyomány
folytatásaként a Donyeck
északi medencéjében temetkeztek. A király mindenható úr volt, az
alárendeltség természetes
volt közöttük. A katonarétegnek a harc volt a mindene, az ölés
dicsőségnek számított. A
szkíták találmányuk, a hagyományoshoz képest kétszeres távolságra hordó
visszacsapó íj
miatt sokáig verhetetlenek voltak. A meghódított népeket nem igázták le,
hanem más
katonanépektől való védelem fejében élelmet, fémet, fegyvereket és arany
tárgyakat kaptak
tőlük. Így a katonaréteg nem zsákmányolt, de a vezető elit hatalmas
arany kincseket
halmozott fel. A királyi szkíták egyik törzse, a pártus, a Kr. e. IV.
században, Perzsiában a
Pártus Birodalmat alapította meg. A görögöknek a Balkánra rabszolgát és
gabonát szállítanak,
cserébe elsősorban bort kapnak. Ez az ital lehűti harciasságukat, ami
végül hatalmuk
összeomlásához vezetett. A letelepedett szkíták egalitárius fémműves
társadalmakat alkottak. Valójában sem embertanilag, sem műveltségüket
tekintve, és bizonyára nyelvüket
tekintve sem azonosak a vezér és a katona népességgel. Hérodotosz szkíta
uralmi területen
élőknek tekinti, és külön nevekkel illeti őket. Kultúrájuk, életmódjuk
alapvetően különbözött
a szkítákétól. A gabonát és a fémet ők szolgáltatták. Kiemelkedik
közülük a Kárpátokon
kívül, a Dunába ömlő folyam mellet (a Szeretről, ill. a Prutról lehet
szó) élt agathyrsik népe,
akik valójában a korábbi Cucuteny műveltség területén éltek. A szkíták a
Kárpát–medencében
a Kr. e. VI. században kisebb létszámban már előfordultak, majd Kr. e.
300 körül, hatalma
elvesztésekor a királyi törzs is beköltözik. Erdélyben és Mátraalján
találták meg fejedelmi
sírjaikat, majd beleolvadtak az őslakosságba. Krónikáink a szkítákra,
mint a magyarok őseire
hivatkoznak. S ha a magyar népi kultúra és a szkíta kultúra kizárja is
egymást, a szkíta
területen, szkíta fennhatóság alatt élt magyarság nem elképzelhetetlen.
Herodotos is a
Cucuteny kultúra területére tette a letelepedett, gabonatermelő
törzseket.
Kelták, rómaiak, dákok, szarmaták, jazigok, jászok
A kelták a Kr. e. második évezredben jelentek meg a Duna forrásvidékén, majd
Hallstattban az első korongozott cserepekkel, és a Le Tēne műveltségben Kr. e. 450 körül.
Pásztortársadalmuk eleinte még békés volt. A harangedény műveltség bronzkori elitjének és
Nyugat-Európa újkőkori letelepedett lakosságának a keveredésével alakulhattak ki.
Társadalmukban nemes pásztorok, lovasok és nem nemes földművelők kultúrája élt együtt. A
társadalom hármas tagozódását ők is elfogadták. A született katonai népesség mellett a druid
papszerű értelmiség alkotta a két felső réteget, az alsót a szabadok. A rabszolgák nem alkottak
réteget. Szóban oktattak, az írást tiltották. Hitviláguk éppúgy eltér az ind, mint a germán
hitvilágtól. 33 istenségük volt. Lélekhitük szerint a halállal a lélek a túlvilágra születik,
melynek neve béke, az inneni világra születéssel pedig az onnanin meghal. Ez az elképzelés a
nordikus és a későbbről ismert magyar felfogás között foglal helyet, s egybecseng az Aveszta
paradicsomával. A szó teremtő erejű náluk, a megnevezés jelenti a lélek születését, mint a
keresztényeknél az ugyancsak a megnevezést is jelentő keresztség, sőt Püthagorasz korabeli
felfogása is erre rímel. A kelták tisztelték a nőket. A nő harcos és druid is lehetett, s a
királyság is – valójában azonban fejedelemség, főnökség, királyt csak hatalmuk vesztése után,
a Brit-szigeteken választottak – öröklődhetett női ágon. Mindez elképzelhetetlen a görög, a
római és a germán nők esetében. A római hódításokig a kelták nem hódítottak. Kr. e. 600-tól a
Pó-síkságon vannak, de csak Kr. e. 400-tól kezdik meghódítani az etruszkokat. Ennek kudarca
után a rómaiak elől a Brit-szigetekre települtek, aminek eredményeképp kialakult az ír nép.
Keleti határuk a szkítákkal évszázadokig ugyanaz maradt. A Kr. e. III–I. századi Kárpátmedencei
kelta honfoglalásban is elsősorban a kelta kultúra terjedt, nem pedig maga a kelta
etnikum. Kiváltképp a vasfeldolgozás terjedt el, s itt jelentek meg az első vaskohók. Erődített
városokat, nagyméretű földvárakat és úthálózatot építve, hatalmi központok rendszerét
alakították ki a Dunántúlon és a Duna–Tisza-közén. A helyi, paraszti népességgel erősen
keveredtek, annak műveltsége befolyásolta műveltségüket. Még a hamvasztásos temetkezésre
is áttértek. Így a bükki–cucuteny kultúra tehát továbbra is ugyanott fennmaradhatott, mint
korábban, sőt részben már a Dunántúlra is átterjedt.
A
kelta uralmat a Dunántúlon Kr. e. 12-ben a római váltotta fel, amivel
ott megjelent a
templomgazdaság és a személyi földtulajdon. Ugyanakkor Erdélyt
meghódították a dákok,
akik hatalmukat Észak-Magyarországig és a Fekete-tengerig
kiterjesztették. Itt továbbra sem
volt templomgazdaság. A dákok vagy trákok, egyistenhitük szerint
halhatatlanok voltak. A
dák uralomtól északra és keletre, a rómaitól nyugatra eső
Kárpát-medencei területeken pedig
megjelent a szkítákat leverő, az Ural déli lejtőiről érkezett szarmaták
hatalma, akik először a
Kr. e. IV. században érkeztek a Volga alsó folyásához, a finnugorizmus
szerinti ugor szétválás
területéről és idején. A rómaiak terjeszkedésének a Kárpát-medencében és
a Fekete-tengernél
éppen a dákok, valamint a hosszú lándzsás és acélpáncélos
nehézlovasságot feltaláló szarmaták szabtak határt. Keleten pedig a
Pártus Birodalom. A rómaiakkal ugyan először
terjedt a hódítók nyelve is, s Pannónia jelentős tartomány lett, mégis a
római uralom nem
érintette az ott már korábban élt lakosság etnikai, nyelvi összetételét.
Mindenesetre az első
magyar nyelvemlék Pannóniából ered, mert amikor Kr. u. 359-ben
Constantius császár
odament megmagyarázni a falusiaknak az adóemelést, lemarházták. Kr. u.
325 után pedig
keresztény templomok épültek Pannóniában. És mivel előzőleg a
szarmatáknak a mai ukrajnai
területről a Duna–Tisza-köze északi részére először betelepülő jazig
törzse sírjaiban fegyver
nincs, s a férfi és nő egyenértékű, tudjuk hogy ők vagy nem is voltak
valódi jazigok, vagy
pedig hamar beolvadtak az őslakosságba, azaz nem alkottak meghatározó
néptömeget, eredeti
műveltségüket elveszítették. A később, Kr. u. 259 körül betelepedettek
azonban már a harcos
lovas társadalom jegyeit mutatják, de viszonylag szűk – legeltetésre
alkalmas – területre
kerültek, így ők is hamar beolvadtak a helyi lakosságba. A Kr. u.
271-ben a falvakba történt
betelepedéskor pedig a helyi lakosság – a szarmatáktól kapott, a rómaiak
ellen szolgáló
fegyvereket a szarmaták ellen fordítva – fellázadt, és elüldözte a
vezető elitet, akik a
rómaiakhoz és a germánokhoz menekültek. Utolsó beköltöző hullámuk a
hunok elől
menekülő alánoktól érkező jászság volt Kr. u. 370 körül. A szarmatákkal
mindenesetre
dinári–taurid, dinári–kelet-balti, turáni és pamiro–turáni típusú
embertani elemek jöttek a
Kárpát-medencébe.
S ha folytatjuk a Kárpát-medence keleti területei régészeti anyagának az időbeli
feldolgozását, akkor azt láthatjuk, hogy az írott történelmi időkben sem kerül ez a terület
elnyomó hatalom igája alá. A kimmerek vezértörzse hatalmuk vesztésekor ide érkezik és
beolvad. Ugyanez látszik a szkítáknál néhány évszázad multán. A kelták megjelentek ugyan a
terület nyugati részén, de jelenlétük nem feltétlenül uralmi jellegű, és a rómaiak elleni harcuk
vereségét követően ugyancsak a terület észak-keleti részére menekültek, és ott beolvadtak.
Erdély később a dákok érdekeltségi területévé vált, de nem alakult ki ekkor sem igazi dák
uralom. Ugyanakkor Josephus Flavius úgy értesült, hogy ezen a területen egyistenhit
uralkodott. A rómaiak sem kívánták átlépni a Dunát, nem kívánták kiterjeszteni hatalmukat a
keleti területekre, jóllehet, a Fekete-tengerhez vezető szárazföldi út biztosításában érdekeltek
voltak, és erre lépéseket is tettek. Ők végülis mai időszámításunk kezdete környékén kerültek
csak be a területre, majd itt találkoztak a szarmatákkal, akik mellett keletről – föltehetően a
Kárpátok külső pereméről – megindult egy helyhez kötött földművelő társadalom
betelepülése. A szarmata jelenlét régészeti leletekben elhanyagolható mértékű.
Gótok, hunok, longobárdok, gepidák, avarok, frankok, bolgárok
Európában a Kr. u. 300 körüli lehűlés kiszárította Európa északi területeit, az északi
legelőket, és ez megindít egy népmozgást északról a déli sztyeppei területek irányába, s az
északi nomádok Kr. u. 200 után dél felé törtek. Az osztrogótok és vizigótok a Krím-félsziget
előtti sztyeppére települtek, a vandálok és a burgundiak pedig a francia legelőkre. A germán
törzsek mozgása érinti a Kárpát-medencét is, ahová előbb az osztrogótok, majd a vizigótok
telepszenek be, ill. vonulnak át a Kárpát-medence déli területein. Számuk elenyésző az ott
élőkhöz képest, és elsősorban a sztyeppei jellegű legeltető területeken lelhetők fel.
Hamarosan követi őket a hunok megjelenése, akik elől ezek a törzsek nyugatra mennek.
Keletről megindult mozgással Kr. u. 335 körül – a nyugat-ázsiai vagy szibériai sztyeppéről,
ahol Kr. u. 155 óta tartózkodtak – Balambér vezetésével jelentek meg a hunok Európában. A
sztyeppei lovas katona hunok kb. 30 ezer főnyi, részben mongoloid, részben – döntően
turanid, pamirid elemű – europid keverék népességet hoztak a Kárpát-medencei Alföldre Kr.
u. 405-ben. Ekkor a – Kína északi részén Kr. e. 207–174-ig uralkodott Mao–tun alapította
fejedelmi Dulo dinasztia-utód – vezértörzs nyelve a nevek alapján a török lehetett. Lovas
kultúrájuk az addigiakat továbbfejleszti: szkíta íjjal harcolnak, s a kengyel bevezetésével
lehetővé vált számukra a lovasok test–test elleni küzdelme is. Míg Nyugat-Európában a
kengyelt majd csak Nagy Károly idején vezetik be a nehéz páncélos lovas hadseregben.
A hun vezértörzs a meghódított, meghódolt és a legyőzött népekkel nagy szervezettségű
szövetségi rendszert dolgozott ki. Hadseregükben a hunokkal szemben többséget alkottak a
gótok, gepidák, szlávok és alánok. Okta király után Ruga – krónikáinkban Bendegúz –, majd
Attila lett a nagykirály, avagy főfejedelem. Attila Birodalma a Volgától a Rajnáig terjedt.
Attila nem törekedett azonban sem a rómaiak, sem a pápa megsemmisítésére. 453-ban történt
korai halála után osztozkodó fiai testvérharca után felbomlott birodalma. A hun maradék
Bizáncban, a pontuszi sztyeppén, az Alpokban, Ibéria északi részén és Erdélyben telepedett
le. A hunok idején a Kárpát-medencében a Dunától keletre ismét nem alakult ki
templomgazdaság és földesúri réteg, míg a Dunántúlon a korábbi társadalmi szervezet
megmaradt. Csekély létszámú elitjük uralma nem befolyásolta az eredeti népességet, az
északról előttük beköltözött germán gepidákat pedig leverték. Hatásuk a Felvidékre ki sem
terjedt, bár az egész Kárpát-medencében uralkodtak. A hun hatalom tehát ugyancsak kis
létszámú katonai elit jelenlétében nyilvánult meg, ugyancsak zömmel a legeltetésre alkalmas
sztyeppei jellegű területeken. A dombvidéki, hegyvidéki terület továbbra is fémmel,
élelmiszerrel szolgálhatott az elitnek hatalmi harcaihoz.
A hunok bukása (460–480) után újabb germán törzsek tűntek fel, és telepedtek be
átmenetileg a Kárpát medencébe: 500 körül a longobárdok költöztek Pannóniába, de onnét az
avarok feltűntekor a pannonok, szarmaták és gepidák maradékaival együtt 558-ban Itáliába
távoztak. A hunokhoz hasonlóan keletről érkezett avarok 568 körül meghódították a bolgár
birodalmat, és annak örökösödési jogán, a hunok után mintegy száz évvel, betelepedtek a
Kárpát-medencébe, s itteni birodalmuk a IX. század elejéig fennállt.
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím
félsziget közötti Meotiszban. Őt követően Mundo lett a király, majd fia, Gorda. Őt azonban,
amikor behódolt Bizáncnak, és felvette a kereszténységet, Moger nevű testvére, a magyarok
esetleges névadója, megölette, s a birodalmat – bizánci elnevezés szerint utrigurokra és
kutigurokra – szétszakítva, elköltözött népével. 576-ban Bizáncban az avaroknak ugyanazok
tolmácsoltak264, akik korábban a hunoknak, tehát mindketten türk nyelvet beszéltek, ám a
bolgárok "r-ező", az avarok "j-ző" törököt. Az avar uralom a Kárpát-medence nyugati felében
rendezkedett be, s a keleti részben a meghódolt gepidák beléjük olvadtak. Hatalmuk – a
kazárok pontuszi megjelenéséig – keleten a Volgáig terjedt. Kevert népességük nem alkotott
homogén fajt vagy nyelvet. Egyébként is maroknyi uralkodó elitet képeztek csupán. Bizáncot
hatalmas adók megfizetésére kényszerítették. Bizánccal hadakozva aztán az északi szláv
horvátokat és szerbeket segédcsapatoknak a Dunától délre telepítették. A háború elvesztése
után Hérakleiosz görög császár a kereszténység felvétele fejében ugyanott területet adott
nekik.
A
VIII. század elején a Kárpát-medencében már vannak keresztény
közösségek,
templomok. Az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a
frankok. Az egyik
tudun hívására nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, és elvitték
az avarok hatalmas
mennyiségű aranykincsét. Mivel ezt később Nagy Károly az általa
alapított kolostorai között
szétosztotta, később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az
országba.265 Az Avar
Birodalom 803-ban szűnt meg, amikor a kagán megkeresztelkedett, és a
Dunántúlra vonult
avar vezető elit vazallus államként csatlakozott a Frank Birodalomhoz. A
Kárpát-medence keleti felét az elszlávosodott balkáni bolgárok hajtják
ekkor uralmuk alá, míg az északi rész a
hatalmi osztozkodás szféráján kívül maradt.
Az avarok idején a katonai elit és az őslakosságot jelentő letelepedettek nem kerültek
konfliktusba. Gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység bekerült az avar
elithez, és ezzel lehetőség nyílott a frankok számára, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a
Kárpát-medencét, és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas
mennyiségű arany, ezüst kincset hordtak el innen, és Nagy Károly azokat – mintegy eredeti
tőkefelhalmozásként – az általa alapított kolostoroknak adományozta. Az arany és ezüst
forrása ekkoriban kétségtelenül a Kárpát-medence, és annak is elsősorban a keleti, északkeleti
része volt. A frank, és az északról megjelenő szláv hatalmat azután a magyarok, Árpád
katonai elitje fékezte meg és váltotta fel.
Az avarokat nyomban a Volga–Don és Kaukázus közötti területen a belső-ázsiai nyugati
türk kazárok uralma követte, akik meghódították az oda a Kaukázuson túlról 508 körül
költözött szintén türk szabirokat és az onogurokat. A kazárok 596-ban az Azovi-tenger partját
is elfoglalták. 607-ben az onogurok visszaállították önállóságukat velük szemben. Bizánc,
velük szövetségben, 627-ben megveri a perzsákat. Majd a kazárok a függetlenné vált bolgár
birodalmat kettészakítják, s a Donyeck vidékére és a Volga könyök felé szorítják. Utóbbiak
egy része 680-ban az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat
szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként.
Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben
maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. Batbaján a
Volga északi részén élve, népével együtt meghódolt a kazár kagánnak. Kotrag országa a
Meotiszban volt, s viszonylag sokáig fennmaradt, csak a tatárok pusztítják majd el a XIII.
században. A harmadik Kovrat-fiú, a 630-ban született Iszperik 679-ben megszállja a Dnyeper
és a Dnyeszter közötti területet, majd népével a mai Bulgáriába költözött. A korábban
odatelepített szláv törzseken uralkodva, vezéreivel együtt felvette azok nyelvét. 679 körül
népével együtt Kovrat negyedik és ötödik fia is elköltözött. Előbbi Ravenna mellé, császári
alattvalónak, utóbbi, Kuber – a székelyek Csaba vezére ő, akiben Attila legkisebb fiát látják –
Pannóniába jött, ahol két győztes és három vesztes csatát vívott az avar kagánnal, majd
Thesszaloniki mellé telepedett le. A magyar hagyomány és a krónikák szerint a népével
együtt Görögországba költözött Csaba tizenhárom év után visszatért Szkítiába. A hagyomány
szerinti Csaba szabír volt, 720-ban született, s az ő fia, a 768-ban született Edemen lett a
kazárokkal szembehelyezkedő szabírok első kagánja."
***
Cser-Darai szerzőpáros egyértelműen nem rokon-népeknek tekinti a sztyeppei lovas nemzeteket, hanem hódító, harcos jövevényeknek, akik időnként rátelepültek a Kárpát-medencei őshonos magyar népre. Érhető az érvrendszer, miszerint a magyar népet nem biztos, hogy jó összemosni a keleti harciasabb rokonnépek történetével, mert ez okot adhat a további történelmi csúsztatásokra, azaz hogy a magyarok is csak valami keletről érkezett hódító népek, azonban ez a modell nem veszi figyelembe a Kárpát-medencéből történő népességkibocsájtásokat, és az ezekből eredő egyértelmű rokoni kapcsolatokat a keleti sztyeppei szkíta, szabír, stb. népekkel, és éppen ezért nem is veszi figyelmbe, hogy ezek keleti irányból történő betelepülések valójában többnyire hazatérések, az ókori Mezopotámiai háborús gócpont és annak következményei miatt elmenekülő rokonok biztonságos helyre, a Kárpát-medencébe történő átcsoportosításáról van szó.
A "kurgán" kérdést Cser-Darai többnyire a litván régésznő, Marija Gimbutas munkásságából meríti, amin viszont még erőteljesen érezhető az indoeurópai történetírás hamis rétege, mely szerint a harcibaltás kurgán az indoeurópaiak vélhető "dicsőséges" hódító eredete. Cser-Darai szerint "Az első kurgán invázió még mindent fölégetett, és pásztor műveltséget vitt a korábbi földművelő helyére" - és ezt az adatot László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig művéből veszik... csakhogy ők maguk is utalnak rá, hogy a korabeli földművesek erdőégetéses módszerrel művelték a földet, azaz a kimerült földterületre erdőt ültettek, majd később felégették, a hamuval újra termővé téve a talajt. Tehát amennyiben ennek a kornak a régészeti rétegeiből égetés nyomaira bukkanunk, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kurgán invázió felégette a Kárpát-medencét, hanem akár jelentheti az erdőégetéses földművelés nyomait is. Egyébként Makkay János meg is jegyzi, hogy szinte sehol sem látni Európában régészetileg kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül, pedig ő még mindig harcias indoeurópai csatabárdosokat lát e kor keleti bevonulóiban.
Mesterházy Zsolt ennél sokkal árnyaltabban látja a "kurgán inváziókat" A magyar ókor c. könyvében - lásd a régészeti fejezet bronzkor részét, illetve a történelem - hamis rétegek szkíták indogermanizálás részét:
"Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. Ennél több közös pont nem ismerhető fel köztük, leszámítva az indoeurópai, vagy valamilyen proto jelzővel illetett szintén indoeurópai nyelv általános birtoklását. A különféle származási elméletek fantasztikus határokat is bőven átlépnek a kívánt siker - egy még eredetibb származás - érdekében. Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között keltezve, azaz nem régi keletűek. Götz többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében, mégpedig rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem - bár a külső szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, - aki szerint: “A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van. Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a levegőben lóg.” (Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.)
Itt most természetesen nem a 4. évezred eseményeit veszem fel, de az általános indoeurópai kutatói magatartás állapotára térek ki éppen Herodotos védelmében. Ha mindenki olyan történelmet ír, amilyet csak akar, valóságtól elrugaszkodott teóriák keletkezhetnek, ott a régi forrásoknak valóban nincs hitelük többé. MacCana fentebb megfogalmazott kínjai itt foghatóak meg valószínűleg ebben a közegben, de felhozhatom korábbi ajánlásomat - mindenkire és magamra is vonatkoztatva, - hogy a régészet és antropológia eredményei ellen történelmet írni nem célravezető dolog. Csak arra és semmi másra alapozva ugyanúgy nem. Az ilyenek legfeljebb csak programtörténelmek megírására alkalmasak. Megtoldhatnám még e feltételeket a nyelv kérdéseivel is, de az időben hátrálva a nyelvi ügyek egyre homályosabbak és megfoghatatlanok, ezért az csak felderített nyelvi környezetben érvényesíthető következetesen. Arra már gondolni sem merek - de ezek szerint kellene, sőt a jelek szerint kell is, - hogy esetleg a többi indoeurópai szemléletű történelmi - ma már bevettként, szinte kanonizáltként kezelt - elmélet is hasonló alapokon nyugszik. Ez igen komoly kérdés, mert ha a hit megrendült, katedráról nem pótolható. Ha ehhez még cáfolat is lenne, az egyenesen drámai fejlemény. Nem szívesen mondom, de ez a vasasokhoz illő mentalitás lenne, ezért nem is tudom jó szívvel feltételezni. Miután azonban az indoeurópaiakkal alapvető kérdésekben van vitám, innét nézve bármit fel kell tételeznem és az oppozíció, ellenzék helyzetét kell felvegyem. Mindjárt az elején célszerűnek tartanám, hogy ők is legalább úgy bizonyítsák tételeiket, ahogy azt a tőlük különbözőre nézve elvárják. A szkítákkal kapcsolatban nem vették a fáradságot sem valamirevaló bizonyításhoz, pedig rajtuk áll vagy bukik az egész Indiára alapozott és az indiaiakkal kapcsolatba hozható indoeurópai elméletek nagy része, nem beszélve a Turán vélt indoeurópaiságáról.
Közjáték: Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata
Szeretném megtudni, - ezért itt most a végére is járok, - hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos népről szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel - ezek lennének a szkíták, - akik győzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai - nagy győzelem utáni - műveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, győztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevű fejezetben (21. o.) a következőket közli: “Magyarul: ... “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: ... (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros műveltség által, amely a kaukázusi Kubáni műveltségtől származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük műveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok műveltségének képviselői ezen műveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták - mert róluk is van szó - története igaz, de nem indoeurópai műveltséget hoztak magukkal - mégha őket is gondolták csatabárdosoknak, - hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvű állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tőlük jó magyar nyelven érthető földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra.
“A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal.
Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az északasszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt.
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában. Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspitengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.
561.o.
Kelet-Európa magyar előzményei
Európa benépesülésének hosszú története rejt még homályosan látszó foltokat. Közelítve szűkebb hazánkhoz, most talán erősebb nagyításban érdemes Kelet-Európa hasonló viszonyait közelebbről szemügyre venni. Nemcsak azért, mert e terület szemrevételezése legalább annyi tanulsággal jár, mint a nyugati fertályon, de azért is, mert ez a terület már jóval közelebb esik az általam sztyeppeinek nevezett turániak ősi kultúrterületéhez is. A Kárpátok keleti külső ívétől eltekintve keltáknak nevezettekkel itt már nem találkozhatunk, helybenlakó szkítákkal és kaukázusi feláramlású népekkel viszont annál inkább. Olvasóim emlékezetébe kell idéznem a kubán-majkopi műveltség hirtelen eltűnésének tényét ahhoz, hogy azután e túlnyomórészt mezopotámiai elszármazású néprészek megjelenését nemcsak az északabbra eső folyóvölgyekben, de egész Európában rögzíthessük. A majkopiakkal még találkozunk később, amikor a magyar bronz ügyeit tárgyalom. Ők lesznek azok, akik felvirágoztatják a péceliek által hátrahagyott élelemben és rézben gazdag Ó-Magyarországot és Európa jelentős területeit. A Kr. e. kb. 2400-2200 táján leírható délről – a Folyamköz felől - észak felé haladó sumér felvonulás (menekülés) több eredménnyel járt. Egyrészt kitolta a déli magaskultúra északi elterjedésének határát, másrészt a korai helyben lakók közvetlen kapcsolatba kerültek egy számukra nagyságrendekkel fejlettebb, elevenebb műveltséggel, nem utolsósorban pedig jelentős népességgel gyarapodott a sztyeppe vidéke. Ebben a pillanatban még 3-400 évnyi távolságra vagyunk az andronovói nagy és egységes műveltség kialakulásától, de nem feledve az oda vezető egyesülési folyamatot, valós lehetőségként vehetjük figyelembe a vándorló vadászok és halászok jelentős részének beépítését e nagyléptékű népmozgalomba. Nehéz lenne másképpen elképzelnünk egy olyan, meglehetősen ritkán lakott földrész kevés őshonos népességét másképpen, minthogy a folyamatos és nagyszámú déli néphullámok nem nyelték el volna őket szinte nyomtalanul. Azokat, akik e délről nézve megszállt legészakibb folyóvölgyeken kívül éltek még északabbra, azokat nem nyelte el ez az áradat, de szomszédként éltek az új telepesekkel. Korábbi önazonosságukat ugyan nem kellett feladják, de az együttélés és szomszédság mély nyomokat hagyott ezen északra szorult népekben. A bensőséges kapcsolat ma közös szókincsben, jelentős mennyiségű közös nyelvtani elem felismerésében rögzíthető csakúgy, mint a jóval keletebbre élő későbbi törökös népek esetében is.
Kelet-Európa újkőkori anyagát tárgyalva nemcsak mai hazánkhoz kerülünk közelebb, de a Kaukázushoz is. Újra szembetaláljuk magunkat e térség meghatározó szerepével, bármiről is essen szó, nyelv, népesség, vagy műveltség gátlás nélküli szétáramlásáról. Amikor tehát magunk elé idézzük az évezredeken át tartó mezopotámiai kisugárzást, - amelynek népessége hatalmas területekre vitte széjjel a magas műveltséget, - most melléje állíthatjuk az e térség általános régészeti anyagából leszűrhető következtetéseket is. Elsősorban azért, mert bár méretében talán kisebb volt a folyamközi tágulásnál, de a Kaukázustól északra a jelek szerint igencsak ráerősített az emberi művelődés kiterjedésére és saját lényegét adta hozzá. Másodsorban azért, mert a kisugárzók maguk a szabirok és hurrik, későbbi Árpádi népünk meghatározó része, a Folyamköz műveltségének korábbi részbeni felvirágoztatói - amint azt a Kincsestárban már felvázoltam. Mindezt szem előtt tartva egyúttal saját ügyeink is napvilágra kerülnek, most más irányból, az Ararát felől világítva meg a korai évezredek történéseit. Jól láthatóvá válik e nagykiterjedésű, földrajzilag tagolt terület önálló műveltségalakító és kisugárzó szerepe, mindezzel arra kívánok rámutatni, hogy ebből következően nem tekinthető közvetítő területnek semmilyen értelemben. Halványabban, inkább kevésbé látványosan ugyan, mint a Folyamközből, de évezredeken át folyamatos önálló kisugárzásával döntő szerepet vállalt a környék történelmének alakításában. Mindez egyben azt is megengedi feltennünk, hogy a Kr. e. 2000 táján jelentkező Kaukázustól északabbi műveltségek nemcsak a Folyamközből, de legalább olyan mértékben a kaukázusi műveltségből is táplálkoztak, és mint ilyenek valamilyen arányú kevert elegyként jelentek meg a különböző területeken. A turániak előtörténetét érintve kitekinthetünk Kelet-Európa művelődési és népesedési folyamataira is. Most is a jól bevált módszert választom, főképpen Götz Lászlóra támaszkodva igen messzire nyúlok vissza az időben. Különösen értékelhetjük a Kaukázus vidékének fontosságát, ha a Kr. e. 9200 táján Bíró József éppen az Urmia-tó vidékén szabir neolitikus telepet azonosít Zaivi Chemi Shanidarban.
“Ha a kelet-európai, Pontusz-Dnyeper-Don-Volga és Dél-Urál vidék területek újkőkori és korai fémkori régészeti műveltségeinek közelebbi és távolabbi összefüggéseit minden részletükben és a legkorábbi kezdetek óta fel akarjuk deríteni, akkor vissza kell mennünk a transzkaukáziai újkőkori és rézkori kultúrákig, mert a keleteurópai művelődési fejlődést - mindenben hasonlóan a nyugat-ázsiai kulturális helyzethez - szintén az elő-ázsiai primér földművelő-állattenyésztő műveltségekből kiindult kulturális hatások és gyarmatosítások határozták meg. 1 A újkőkor fogalmát nem korszakhoz köthető évszámként használom, hanem a gazdálkodás (földművelés és/vagy állattenyésztés) meglétéhez kötöm. Emiatt ez a műveltség előrehaladásának mércéje, nem pedig mindenütt általánosan használható korszakhatár. Jelen esetben természetesen a Kelet-Európához legközelebb eső elő-ázsiai terület, azaz Transzkaukázia befolyásai érvényesültek a legerősebben.
Transzkaukáziában és az Urmia-tó környékén az újkőkorban és a kőrézkor elején kb. Kr. e. 6000 és 4500 között önálló műveltségeket találunk. 4500 után azonban az azidőtájt lendületesen terjeszkedni kezdő nagy délebbi kultúrkörök egyre erőteljesebben befolyásolják a helyi műveltségeket. Eleinte a szíriai - északmezopotámiai Tell Halaf kultúrkomplexum hatásai jelentkeznek, az 5/4. évezred fordulója táján azonban már a dél-mezopotámiai eredetű Eridu-Ubaid művelődési kör úgynevezett “északi Ubaid” szakaszának (Eridu-Ubaid 3-4. periódus (kb. 4500-3800 között) közvetlen terjeszkedése is elérte az Urmia-tó vidékét.
Ezzel párhuzamosan maguk az Urmia-tó körüli műveltségek is észak felé terjeszkednek. Így pl. az Urmia-tó környéki Dalma Tepe 5. évezredbeli kerámiájának igen közeli párhuzamai kerültek elő az északasszerbeidzsáni Ilanli Tepén a 4. évezred elejéről. Ugyancsak Ilanli Tepén és szintén a 4. évezred legelején jelenik meg, mai régészeti ismereteink szerint a legkorábban, az agyagedényeken a fésűs-benyomatos díszítési mód.2 Tehát ennek a - később Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia nagyterületein (Dnyeper-Donec kultúra, Tripolje műveltség, kelteminári kultúra), valamint az eurázsiai erdőövben is széles körben tömegesen előforduló - díszítőmotívumnak szülőhazája Transzkaukázia volt. Fentebb már említettük, hogy a kelteminári műveltségbe is Transzkaukáziából jutott el a fésűs kerámia: Anau I. és Namazga Tepe I. periódusában már 3800-3700 táján feltűntek a Dalma Tepe áru közeli párhuzamai.3 Az Urmia-tó környéki és egyéb transzkaukáziai területekre az egész 4. évezred folyamán egyre erősebb kulturális hatások érkeztek déli irányból: eleinte az északi Ubaid művelődési körből, majd 3800 után az Uruk-Gaura kulturális komplexumból. Ezeket fentebb már ismertettük.
Ilyen előzmények után a 4. évezred utolsó negyedének legelején, kb. Kr. e. 3250 táján a Kaukázus, a Felső-Eufrátesz és az Urmia körzetében kialakult az egységes arculatú korai transzkaukáziai műveltség (a szovjet régészet Kura-Araxes kultúrája), amely Transzkaukáziát, Kelet-Anatóliát és Északnyugat-Iránt foglalta magába. A hatalmas területeken teljesen azonos leletkomplexumokkal jelentkező korai transzkaukáziai művelődési kör feltűnő egységessége nem magyarázható meg a korábbi, mozaikszerűen tagolt lokális kultúrgócok egyszerű továbbfejlődésével. Közös etnikai bázis feltételezése látszik az egyedül elfogadható megoldásnak. Minden jel arra vall, hogy a művelődési kör kezdetén, Kr. e. 3250 körül új népesség jelent meg és gyors ütemben birtokba vette az egész kérdéses területet.4
Ennek az új népességnek kilétét vizsgálva csak két népet vehetünk komolyan számításba. Az egyik a 3. évezred első felének sumér írásos emlékeiben gyakran előforduló szubar, szubur vagy szubir nép, amelynek lakhelyeit az illető források szubar-ki, szubur-ki vagy szubir-ki (magyarul szubar-föld) néven nevezik és Észak- Mezopotámiában, valamint attól északra lokalizálják. A másik nép pedig a 3. évezred második felétől kezdődően a mezopotámiai írásos emlékekben egyre gyakrabban szereplő, ugyanezeken a területeken emlegetett hurri nevű nép. Utóbbiakban tisztelhettük előző kötetünkben az etruszk etnogenezis egyik jelentős alkotó népességét, ezért rájuk különleges figyelmet kell fordítsunk. Forrásadataink szerint ezek a hurrik az akkád korban, kb. Kr. e. 2450- 2300 között már egyre nagyobb számban tűnnek fel Mezopotámia középső, főleg akkádok által lakott területein, a III. Ur-i dinasztia idején pedig kb. 2200-2100 táján már Dél-Mezopotámiában is mind több és több hurri személynév jelenik meg az írásos emlékekben. Ezek az adatok feltétlenül arra vallanak, hogy a 3. évezred második felében jelentős mértékű déli irányú hurri népmozgalommal kell számolnunk, amelyek kétségkívül a régebben szubar-földnek nevezett térségből indultak ki. Az is nagyon valószínűnek tűnik továbbá, hogy ezek a hurrik valamilyen módon szorosan kapcsolódtak a korábban szintén Mezopotámiától északra emlegetett szubar népekhez, bár a jelek szerint a két népcsoport azonosságáról nem beszélhetünk. Ugyanígy a régészeti leletek, nevezetesen a szabirok és a hurrik lakta területeken található korai transzkaukáziai kultúra feltűnően egységes leletkomplexumai is a szubarok és a hurrik szoros összetartozására vallanak, valamint még az is, hogy a kérdéses szubar-hurri terület már a 4. évezred közepe óta a mezopotámiai sumér műveltség tartozéka volt, éppúgy, mint ahogyan a 3-2. évezredbeli hurrik lakta területek is szerveses a sumér kultúrához tartoztak.
Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfém-leletek típusaival, amelyek 2 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 80-81. o. 3 Hrouda, B.: Vorderasien I. Handbuch der Archeologie, C. H. Beck Verlag, München, 1971. 57-58. o. 4 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 100. o. viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése észak- északkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén.5
Mielőtt azonban tovább mennénk, fel kell vázolnunk a kelet-európai kulturális fejlődés korábbi, 4. és 3. évezredbeli szakaszait is, hogy az összképet azután tisztábban felismerhessük. E vázlatból korábban két oldalnyit már idéztem a szkítákkal kapcsolatosan a kelta hitvilágról szóló fejezetben.
A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-oroszország csatlakozó területén a felsőpaleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal.6
Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az észak-asszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként.7 Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.8
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt.9
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye.10 Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként több tucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve.11 Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.12
5 Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.
6 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-119. o.
7 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 81. o.
8 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 121. o.
9 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 165. o.
10 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 166. o. és Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
11 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
12 Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a Kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában.
Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkánitripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában.13 Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspi-tengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.14
Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a “csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el...”15 Eddig Götz.16 Hát akkor kik voltak ezek a nem indoeurópaiak, akik körül olyan nagy érzelmek dúlnak az elmúlt utolsó évezred utolsó évszázadának történészei, régészei között? A kérdés megválaszolását a Kaukázus környéke népeinek összeolvadási (etnogenezis) folyamatának bővebb leírása segíthetné. Bár részletes útmutatóval még nem szolgálhatok, de vázszerű képünk van. A gravettiek kaukázusi megtelepedése, a szabir újkőkori művelődés kialakulása és folyamatossága helyben és a folyamközi műveltségekben azt mutatja, hogy törés nélküli történet visz addig, amikor a mezopotámiai népvándorlások I. Sargon fellépése után újra visszaér többek között újra a Kaukázus vidékére, ott Kubán-Majkop néven lendületes művelődés megalapítói lesznek. Ők lesznek azok, akik háromszáz évvel később elhagyják hazájukat és Ó-Magyarország és később Európa bronzkori csodáját segítik világra jönni. Az Olvasó vérmérsékletére bízom azt, hogy azt a népet, amely a Folyamköztől Ó- Magyarországig megtett útján mikor nevezendő sumérnak, szkítának, keltának, (ó-)magyarnak. A nép ugyanis kevéssé változott, inkább csak a történelemben felbukkanó nevek választanák el egymástól az egyébként azonosakat. A feltett kérdést Ó-Magyarország bronzkori ügyeinek tárgyalásakor igyekszem megválaszolni.
“A Dnyeper-Donyec kultúra hosszúfejű paleoeuropid, szubneolitikus művelődési fokon álló népességének egy része - amint már előbb említettük - 2500 után a délről érkezett rövidfejű gyarmatosok elől északabbra vándorolt és az erdőövben rátelepedve a kundai és sigiri paleolitikus régészeti műveltségek halászvadász népcsoportjaira, minden valószínűség szerint igen fontos szerepet játszott a későbbi uráli-finnugor népek etnogenezisében.17 Ezek lennének tehát László Gyula késő-szvidéri csoportjai, akik a Kr. e. 3. évezred közepén északra vonultak és ott elkeveredtek a kundai, valamint a sigiri műveltségek protolapp és proto-obi-ugor etnikai csoportjaival. Ezeknek az északi irányú vándorlásoknak régészeti jeleit láthatjuk a fésűs-gödrös kerámia megjelenésében a baltikumi, felső-volgai és kámai-uráli erdőövi területeken a 3. évezred közepétől kezdődően.
13 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.
14 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 355-356. o.
15 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 485. o.
16 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1054-1059. o. Jegyzetekkel.
17 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 193-195. o.
Az eddig megismert régészeti műveltségektől északra, nagyjából a kelet-európai erdőöv területén, 2500- at megelőzően az éppen előbb említett kundai és sigiri halász-vadász kultúrák helyezkedtek el: nyugatabbra a Baltikum és a Felső-Volga térségében a kundaiak, keleten. a Káma-Urál vidékén a sigiriek. Majd a 3. évezred második felében és a 2. évezred első felében az erdőöv egész területén, Skandináviától Nyugat-Szibériáig a fésűs-gödrös kerámia különféle kultúrcsoportjait találjuk. Európában legfontosabbnak a skandináviai, a baltikumi, a volga-okai és a kámai-uráli főcsoportok, amelyek számos alcsoportra oszlanak. A hatalmas térségben viszonylag egységes kerámia azonban nem valamiféle etnikai rokonság vagy netán azonosság jele, - amint ezt a finnugrisztika egészen a közelmúltig kategorikusan állította, és amely jelenséget az uráli-finnugor nép- és nyelvcsalád hipotézisének legfontosabb régészeti bizonyítékaként értékelte, - hanem egészen nyilvánvalóan a kérdéses kultúrkör általános jellegével függ össze: a fésűs-gödrös kerámia művelődési körének hordozói mindenütt messzemenően azonos kulturális szinten álló mezolitikus halász-vadász csoportok voltak, amelyek a kerámiát a délen szomszédos földművelő műveltségektől vették át.18 Az erdőövi fésűs-gödrös kerámia közvetlen forrásának Európában elsősorban a Dnyeper-Donyec műveltséget tekinthetjük, de megtalálható ez a díszítési mód a sztyeppe-övezet egyéb helyein is.19 A nyugat-ázsiai erdőövbe pedig a - amint már tudjuk - a kelteminári kultúrkörből került fel a fésűs-gödrös kerámia. Ugyanígy déli - kaukázusi vagy néha pontuszi - eredetűek az erdőövben itt-ott feltűnő réz, sőt néha bronzleletek is.20
Az erdőövi halász-vadász őslakosság népsűrűsége - kezdetleges gazdálkodásmódjuk következtében - rendkívül alacsony volt. A szórványosan található, egymástól többnyire több tucat kilométernyi távolságra fekvő apró telephelyeken - pontosabban mondva: vadásztanyákon - csak egy-két család élt, de ezek is állandóan változtatták lakhelyüket. Összefüggő, kompakt népességről tehát ezeken a területeken a földművelés elterjedése előtti időkben, azaz kb. Kr. e. 2000-et megelőzően nem beszélhetünk. Ennek a régészetileg is és etnográfiailag is, azaz kétszeresen egyértelműen bizonyítható ténynek alapvető, elvi jelentősége viszont az, hogy ilyen körülmények között természetesen a közös finnugor, még inkább azonban az uráli alapnépesség és nyelvcsaládi alapnyelv 19. századi hipotézisei - megfelelő számottevő lakosság hiányában - a szó szoros értelmében a semmibe foszlanak szét.”21
Kelet-Európa életének és korai történetének jelentős fordulóját takarja kezdeti korszakának vége. Ez a kb. Kr. e. 2000-rel záruló itteni őskor meglehetős elmaradottságot takar, mert ha körülnézünk a Régi Kelet vagy akár a Kárpát-medence tájain, azt kell megállapítanunk, hogy műveltségben, anyagi kultúrában évezredekkel megelőzik e peremvidékként tengődő hatalmas területet. Távol az akkori belakott világ áldásaitól, elszigetelten és megközelíthetetlenül nem sok jóra számíthattak lakói, sem hirtelen változásokra, sem fergetegként érkező felmentőkre nem várhattak. Pedig éppen ez történt, először a Kaukázus tájáról, majd délebbről is kiművelt áradat érte el az álmos és elhagyatott vidéket.
“Ezekre az elmaradott területekre hatoltak be a 3. évezred végén a kubán-majkopi műveltség érckutatói. Az uráli réz- és aranybányák felfedezését - amint már említettük - nekik tulajdonítja a kutatás. ekkor jelennek meg ugyanis a Dél-Urál vidékén az első fémeszközök - egyelőre még szórványleletekként - és ezek a fémtárgyak vitathatatlanul kubáni-kaukázusi típusúak.
Majd a 3/2. évezred fordulója után - feltehetőleg az Urál érceinek vonzó hatására is, legfőképpen azonban kétségkívül a délebbi földművelő kultúrák gyors népszaporodása következtében - az Urál folyó mindkét oldalán az Ob, Irtis, Ufa, Volga, Oka és más kisebb folyók mentén mind több déli telepes vonul a Dél-Urál, a Volga és az Ob vidékére. A bevándorlás több hullámban történt és a 2. évezred közepéig szakadatlanul tartott. A jövevények nagy lélekszámban érkeztek. A középső Volga, az alsó Káma és az Urál nyugati vidékein kialakították a balanovói, abasevói, fatjanavói, a gerendavázas és az andronovói műveltségeket.”22
18 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 363. o. 19 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-120. o. 20 Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 363. o. 21 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1059-1060. o. 22 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, 1994. 1060-1061. o
... már Kr. e. 2500 körül megindult a rövidfejű transzkaukáziai népesség északra vándorlása a Kubán-Majkop kultúra és az ezzel szorosan összefüggő késői gödörsíros műveltség területére. Azt is tudjuk már, hogy a transzkaukáziai térségben a 3/2. évezred fordulója táján és után nagy területek elnéptelenedtek. Ez a folyamat régészetileg jól nyomon követhető.23 Ez az adat kétségtelenné teszi, hogy a Transzkaukáziából északra irányuló vándorlások a 2. évezred elején is tovább tartottak. Nagyon fontosnak tűnik továbbá az a régészeti megfigyelés, hogy a kb. 2400-2300 között hirtelenül, előzmények nélkül keletkezett kubán-majkopi műveltség - amely, mint láttuk, közvetlen masszív mezopotámiai-sumér kisugárzásokra vezethető vissza - alig 300 éves virágzás után éppoly hirtelen, mint ahogy keletkezett, ismét lehanyatlik a szürke középszerűségbe.24 Ezt a jelenséget legkézenfekvőbben a kultúrát hozó és fenntartó népességi csoport továbbvándorlásával magyarázhatjuk. A kubánmajkopi műveltség érckutatói tárták fel először az Urál hegység bányáit, még a 3. évezred végén, azaz szoros kapcsolataik voltak az északabbi vidékekkel. Bennük kereshetjük tehát a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején.”25
Innéttől kezdve úgy folytatódott e táj története, ahogy azt már olvashattuk a turániak őstörténetének tárgyalásakor, és az első kötet elején is kitértem rá. A kubániak szétszéledésének története a nyelvész Baráth Tibor előadásában másképpen hat, mint a régészeti útjelzőket leverő fenti áttekintés. Természetesen nem a négyezer évvel ezelőtti Kaukázus-környéki nyelvek elemzésére kell itt gondolnunk, hanem az onnét szétáradók által hátrahagyott földrajzi nevek vallatása során felhozott magyarul jól értelmezhető elnevezések adják a nyersanyagot. A szellemi miliő ugyanaz, mint a Kárpát-medencében, az innét indulók is ugyanúgy gondolkodnak, és ugyanúgy adják neveiket hegynek, folyónak, országnak. Hitetlenné és hiteltelenné rontott világunkban, ahol egy kődarabnak nagyobb a becsülete, mint a kerek gondolatnak, talán mégsem lenne haszontalan legalább a kezdőlökést megadni az ésszerűen hihető - manapság logikusnak neveznénk - nyelvi fejtések becsületének.
“A Kelet-Európába érkezett első állandó lakosság földrajzi eredetére és kilétére az embertan kutatói adtak legelőször helyesnek bizonyult választ. Térképre vetítették a régi korból származó koponyák indexét és ezen a módon észrevették, hogy a Balti-tengertől a Kaukázus irányában haladva az index folytonosan emelkedik 81 és 83-ról 87 fölé. Ebből azt következtették, hogy Kelet-Európa első népességének földrajzi kiindulópontja a Kaukázus vidéke lehetett, a kerek koponyájú népek őshazája és onnan a nagy folyók kalauzolása mellett jutottak el az északabbra fekvő tájakra. Becslésük szerint az északra vonulás, vagyis Kelet- Európa első benépesülése a Kr. e. III. évezredben kezdődött és a következő II. évezredben lényegében már befejeződött. A Dnyeper mentén vonultak azok, akik végállomása a Baltikum lett; a Volga mentén meg azok, akik leszármazói jelenleg a Káma és a Felső-Volga vidékén laknak, vagy még annál is feljebb, a Pecsora völgyében és a Jeges-tenger partvidékén. Az embertan kutatói a kerek fejűek bevándorlásával hozzák kapcsolatba Kelet-Európa első magas kultúrájának kialakítását.26 Az embertan eredményeit a régészeti kutatások megerősítették és részleteiben is kiegészítették. Kezdetben ugyan ők Kelet-Európa benépesítését és a magas kultúrába való bekapcsolását a nyelvészet hatása alatt az Ural-hegységen túl elterülő nagy tájból, Szibériából képzelték el, a tárgyi leletek időrendben való megjelenése azonban ennek az elképzelésnek ellentmondott s így el kellett azt ejteni. Az első lakosságtól hátramaradt leletek ugyanis nem Kelet-Európa Szibéria felé eső oldalán bukkantak fel, hanem délen, a Régi Kelet közvetlen szomszédságában, ahogy a vonulást az embertan művelői is elképzelték. E déli terület nagyjából téglalap alakú, a 45. és 47. szélességi kör közé esik, s nyugati részében a Dnyeper, keleti részében a Volga a legnagyobb folyó.
23 Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 174. o.
24 Hancar, F.: Urgeschichte Kaukasiens. Wien, 1937.
25 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 1063. o.
26 Pittard, Eugéne: Les races et l’histoire. Introduction ethnologique á l’histoire. Paris, 1953. 49. o.
A Dnyeper völgyében, a folyó alsó szakaszán sok réz- és bronzkori temetőhelyet tártak fel, olyan mesterséges dombokat, amelyeket oroszul kurganynak, angolul barrownak neveznek. Az egyik ilyen temetőből, a dnyeperi Petrovszktól 18 kilométerre délre, Kr. e. III. évezredből eredő kétkerekű kocsi maradványai kerültek elő.27 A kocsiról tudjuk, hogy régikeleti szimbólum, a Napisten jelképe és sírban való elhelyezése azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a halott felett az örök világosság fényeskedik, amint ezt az egyiptomi és mezopotámiai mitológia is hirdette. A Dnyeper-menti régészeti lelőhelyeken egyebütt is sok déli vonatkozású emléket találtak, pl. olyan Vénusz-szobrocskákat, amelyek nagyon hasonlítanak Elám, Babilon és Egyiptom századokkal korábbi időből származó ugyanilyen leleteihez.28 Az is fontos mozzanat, hogy az edényeken itt, Kelet-Európa déli övezetében tűnik fel először az úgynevezett fésűs bélyegzők lenyomata, amely később a Balti vidéken is megfigyelhető. Ugyancsak itt délen, a Kárpátok, Al-Duna, Fekete-tenger és a Dnyeper által körülhatárolt területen alakult ki Kr. e. 3000 táján az első kelet-európai földműves kultúra, a Tripoljeműveltség. Mint újabban kiderült, ez a műveltség telepeseivel együtt szintén a Régi Keletről származott, de nem a Kaukázus vidékéről, hanem Kisázsiából.29
Kelet-Európa Volga által uralt alsó részében az első magas kultúra régészeti emlékei szintén a Kr. e. III. évezredben kezdenek sűrűsbödni és babiloni és egyiptomi kultúrörökséget tükröznek. Itt is megtalálhatók a domb alakú temetők, melyek közül már ezernél többet ismernek30 és azokban is a napvallásra utaló szokásos emlékek szerepelnek. A leletek közt itt is megtaláljuk a mezopotámiai termékenységi istennő nőies szobrait és a fésűs bélyegzők lenyomatát mutató edényeket. Van azonban itt a Volga alsó vidékén egy olyan mozzanat, ami hiányzik a Dnyeper mentén: az óriáskövekkel való építkezés és szobrászat. Ez is a Régi Keletre utal, melynek számos vidéke tele van tűzdelve hasonló szabadtéri emlékekkel. Az óriáskövekkel való építkezést Cyclopsfalazásnak nevezik, ami alatt faragott kövek, sziklalapok mészhabarcs nélkül való összeillesztését értik. A hagyomány szerint e falakat “egyszemű óriások” építették, vagyis a Napot (az egyszemű Óriást) tisztelő úri népek (árják). Az ő tiszteletével kapcsolatosak a merőlegesen felállított oszlopok, a ménhírek meg a dolmenek, itteni szóhasználattal úgynevezett Magasok. Újabban arra is rámutattak, hogy a kaukázusi fémipar, mely már a III. évezredben jelentős volt, döntően befolyásolta az egész kelet-európai technikai fejlődést a bronzkorban. Amíg tehát a magyar népek őshazájával szomszédos kelet-európai táj nyugati része korai mezőgazdasági kultúrájával tűnt ki, a keleti kőiparával és fémkultúrájával vezetett, de mind a két rész emlékei a Régi Kelet magas műveltségével függnek össze, onnan jött a tudás, a művészet, a hit s maga az emberanyag is, - nem pedig Szibériából.
Kelet-Európa benépesítése szempontjából fontos még az a felismerés, hogy e táj déli részében a Kr. e. III. évezred folyamán már az északi Baltikumban is észlelhetők. Ez annak a jele, hogy a népesség a két nagy folyó, a Dnyeper és a Volga völgyében fokozatosan északra haladt s már ekkor eljutott arra a végállomásra, ahol leszármazóik jelenleg laknak. Mert hogy az utazók ősmagyarok voltak, akikből észtek, finnek és volgai rokonaink lettek, az bizonyos, ezek kerámiáját jellemzi a különleges fésűs díszítés és az ő személyazonosságuk felismeréséig nem volt más népmozgás e tájon.31
27 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 135. o.
28 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 121. o. és Rice Tamara Talbot: The Scythians. London, 1963. 85. o.
29 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 121. o.
30 Mongait A. L.: Archeology in the USSR. London, 1961. 135. o.
31 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. Budapest, 1961. 156-158. o.
32 A magyar őstörténet kérdései. A Magyar Nyelvtudományi Társaság vitaülése 1953. december 1. 1955. 30. o.
Bármilyen nyelven írt újabb régészeti munkát veszünk kezünkbe, mindegyikben azt olvassuk, hogy Kelet-Európa északabbra eső tájai déli irányból kapták első népességüket, végeredményben tehát ugyanabból az embertartalékból, amelyből kapta Dél- és Nyugat-Európa is. Az újabb orosz kutatásokról készített egyik beszámolóban, ahol a finnugorok (magyar népek) délről való származásáról van szó, a szerző megjegyzi, hogy ezzel a megállapítással a konzervatív magyar nyelvészek tanítása nem egyezik.32 Ezt mi jól tudjuk, de a jelen helyzetben állandóan hangsúlyoznunk kell. Tehát a modern régészetnek és embertannak köszönhetjük elsősorban, hogy Kelet-Európa benépesítéséről a tényeknek megfelelő elképzelésünk van. Más szóval, a mai irodalomból leszűrhető tanulság egyezik az új magyar őstörténeti elképzeléssel, amelyben mi a finnugorok helyett inkább magyar nyelvű népesség északra vonulásáról beszélünk, mert a kiindulóponton nem finnugorul, hanem magyarul írt emlékeket találtunk.33”
A Kelet-Európában délről északra vonuló népeket a történettudomány módszereivel csak a Cimmeri néptől kezdve tudjuk nyomon követni. E nép zöme a Don folyótól nyugatra a Kárpátok hegyláncáig terjedő vidéken lakott. Telepeit magas földhányásokkal (sáncokkal) vette körül s országa tengelyében a Dnyeper vize folyt. Elszigetelt cimmeri csoportokról távolabb eső helyeken is tudunk, mint pl. a Krími-félszigeten, a Kaukázus északi lejtőjén és a Volga alsó szakaszán. A Cimmerek, országuk nagy kiterjedéséről ítélve, jelentős létszámú nép lehettek s fénykoruk a Kr. e. 1300 és Kr. e. 750 közti időre esik. Önálló nemzeti létüknek a szkíták vetettek véget, akik elfoglalták országukat és a népet több részre szakítva elvándorlásra kényszerítették. Többségük ekkor a Dnyeper kalauzolása mellett észak felé menekült és a Balti-tenger partján szerzett magának új hazát. Egy másik jelentős részük a szkíta támadás következtében nyugat felé vette útját és annak déli oldalán talált új lakóhelyet a Halys folyó torkolatáig. Egy kisebb cimmeri néptöredék pedig, köztük a fejedelem törzse, a Kárpátok szorosain átkelve, leereszkedett a Duna-medencébe.
A cimmerek származási helyét a tudósok Mezopotámiában és Iránban látják, tehát a Régi Keleten, mert hátrahagyott tárgyi emlékeik ezzel a tájjal kapcsolódnak. Ugyanonnan eredtek szimbólumaik (bika, ökör, oroszlán, leopárd, madár), mértani jellegű díszítéseik és csőrős edényeik. Népnevüket a források Cimmeri, Kímeri, Cymri és hasonló változatokban közlik. Mindegyik írásmód a magyar nyelv -i képzőjével végződik, előtte Úr szavunk magas hanggal illeszkedő változata áll, a kezdő szóelem pedig minden támpont szerint a mi Szem szavunk. A név jelentése tehát Szem-Úr-i (nép), vagyis a Napisten hívei. E vallási vonatkozású név mellett földrajzi eredetű nevet is használtak megjelölésükre, amelyet a Biblia szótára Madai és Méda alakban közöl, s magyar értelme Mat-i, azaz “Földi, Honfi”. A cimmeri helynevek ilyenek: Cimmerikum a Krími félszigeten, Szam-Ta-Rovo Georgiában, Szamas-Un (Szemes Hon) a Fekete-tenger déli oldalán.
Mivel a Cimmerek vagy Szemurak több, mint félezer évig tartózkodtak Dnyeper-menti hazájukban, nekik kell tulajdonítanunk az ottani nagy folyók - Dnyeper, Don, Duna - és talán még a Fekete-tenger nevét is. A Dnyeper akkoriban DANA-BER néven volt ismert, melynek értelme a magyar hangtörténeti kulcs szerint a Tanya Bora, vagyis az ország vize. Ugyane folyó neve később BOR-YST-HEN-ES alakban is szerepel, amelyben ismét a Bor-részleget találjuk kibővítve az “Est-Hon” kifejezéssel és a hátratett névelővel, úgyhogy értelme Az Est- Hon Bora. A két név etimológiája egymást támogatja, de belőle az is kiderül, hogy a keleteurópai Szemurak (Cimmerek) országát még Est-Honnak, népét pedig Est-Hon-i népnek is nevezték. Esthon és Szemhon egyébként azonos értelmű nevek, mert a lenyugvó (Esti) napot a magyar őshazában Szemnek is mondták (a felkelő nap “Ra” volt). Szemúrország másik két nagy folyója, a Don és a Duna az ország határfolyói voltak.
A Don akkoriban TANA-IS volt, szintén a Tanya vize. A Duna DANU-BIS (Tanya vize) nevét csak a későbbi korból ismerjük, de mivel annak képzési módja azonos a Dnyeperével (Danaber) és a Donéval (Tanais), azt is cimmeri eredetűnek kell tekintenünk. A Duna másik ókori neve IST-ER, benne Est szavunkkal, Est úr (vize) értelemben. A Feketetenger legrégebben ismert PONTI neve talán még a cimmereket megelőző időből ered, a Kaukázus alatt lakott régi magyar népektől, mert azok országából nézve esett ez a tenger észak felé, nekik volt az Fönti-tenger, régi hangszereléssel Ponti-tenger. A Fekete elnevezést azonban már cimmeri eredetűnek vehetjük, mert a Fek-út-i kifejezés a lenyugvó Nap irányába eső tengert jelenti. Ha ezek után jegyzékeljük azokat a jobbára egytagú szavakat, amelyeket a cimmerekkel kapcsolatban állónak tudunk, vagy a valószínűség alapján nekik kell tulajdonítanunk, elég világosan következtethetünk a szóbanforgó nép személyazonosságára.
33 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. III. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 75-77. o.
Az észlelt szavak ugyanis: Szem, Úr, Bor, Víz, Tanya, Hon, Est, Fek(szik), és a sűrűn szereplő -i képző mind a magyar nyelv legősibb szókincsébe tartoznak. Ha pedig így áll a dolog, akkor ezt a Cimmeri - Szemúri - Esthoni - Madai népet határozottan a magyar nyelvű népek családjába kell soroznunk, vagyis a Kelet-Európában észlelhető első népet magyar népnek kell minősítenünk. Ebből aztán sok minden következik.”34
A fentebb említett szkíta támadás utáni elvándorlást a Dnyeper és a Volga völgyében észak felé most nem követem tovább. Örökre elszakadtak a Kárpát-medencébe valaha is el-vagy visszajutott néprészektől ez északi irányban eltávozottak, de Kr. e. 750 táján egy részük beérkezett ide a magukkal hozott tudásukkal egyetemben. Később, majd a szkíták bevándorlásakor is érkeznek majd cimmeriek, akik Kelet-Európában, Cimmeriában helyben maradva elkeveredtek velük. A kárpát-medencei szkíta felvonulással további jelentősnek nevezhető cimmeri, ezáltal végső soron mezopotámiai elszármazású embertömeg került be történelmi határaink innenső oldalára. A következő fejezetben találkozunk még velük a szkíta-dák-trák ügyek tárgyalásakor."
34 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. III. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 78-79. o.
- kigyomlálni az ismétlődést
+ a magyar bronz fejezetének Kubán-Majkop része
***
A "kurgán-vita" talán azzal oldható fel, ha időben helyére tesszük a műveltségeket. A Cser-Darai modellben a kurgán műveltség 7500 évvel ezelőtt jelenik meg a Fekete-tó tengerré válásakor, annak észak felé menekülő, és harcias sztyeppei lovasnéppé váló embereivel. A Mesterházy leírásában szereplő Kubán-Majkop műveltség viszont, amit Ő a suméroktól eredeztet, már jóval későbbi, kb. Kr.e 2000 körüli, akikből a kelták lesznek később. Így tehát "elfér" a két elmélet egymás mellett, illetve után.
képek 716. oldaltól!
***
Mesterházy magyar ókor
790 - ide!
820 - kurgán - ide
864. o
a ragozó nyelvű ősnép leszármazottainak időtlen történelme egyetlen összefüggő egészet alkot. Annak minden részlete a miénk is. A szeletaiak, őskárpátiak (gravettiek), alföldi és dunántúli vonaldíszesek, péceliek, andronovóiak, erdélyiek, kelták, sumérok, urartuiak, hurrik, hettiták, egyiptomiak, hykszoszok, kelták, szkíták, pártosok, urnamezősök, kurgánosok, etruszkok, hunok, heftaliták, szakák, csángók, avarok, szabirok, onogurok, griffesek, indások, besenyők, kunok és úzok, minden együtt magyarok lélekben és testben egy és ugyanazok, mi magunk, őseink és leszármazottaink, elődeink és utódaink, egy hatalmas nép fiai. Ezek vagyunk. A világtörténet meghatározó népei, akik nevet és nyelvet adtak mindennek és mindeneknek. Emiatt legelsősorban magyarnak kell lennünk ma is és a jövőben is, mert ők mind mi is vagyunk. Bennünk élnek tovább eszméik, szellemük.
***
Badiny Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig
88.oldaltól
177-től is
***
Darai Lajos: Az első világháború és magyar veszteségeinek legmélyebb gyökerei
http://epa.oszk.hu/01400/01445/00014/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2015_3_091-116.pdf
***
Bakos Duna Evangéliuma 155.o.
"Ami tény, hogy Kr. e. 5000 óta folyamatos gabonatermesztés folyt s emelett a Duna-völgye mentén a Kárpát-medence bontakozó civilizációja folyamatos kölcsönhatásban volt a keleten fokozatosan kialakuló sumér-egyiptomi világgal. A két körzet lakosságának azonos származására utalnak azok az emlékek, amelyeket a Duna-medence lakossága hagyott hátra, és amelyek szakasztott másai, az ősi Keleten forgalomban volt szakrális és hétköznapi tárgyaknak. Ilyenek az anyaistennőt ábrázoló mezítelen szobrocskák, a vonalas díszítésű agyagedények.
A jellegzetes szarvas-és madárábrázolások. Az antropológia (a modern embertan) tudománya ráadásul bizonyította, hogy Magyarország területén ugyanaz a jellegzetesen kerek koponyájú emberfajta élt, amelynek maradványait tömegével lelték fel a Közel-Kelet ún. Termékeny félhold sávjában. A Duna-medence népessége és kultúrája, a csiszolt kőkorszakban teljes egészében megegyezik a Közel-Kelet népességével és kultúrájával.
A Kr.e. kb. 2500-tól kibontakozó kárpát-medencei fémművesség révén a földművelés olyan mértékben felvirágzott, hogy a korszak történészei szerint, vitán felül teljes befolyása alatt tartotta egész Közép-Európa gazdasági életét. A bronzkorszak végére (kb. Kr.e. 700-ig) a fejlett technológiák révén a Kárpát-medence teljesen benépesült, s az ősi magyar nemzet talán legfontosabb faji összetevője helyben kialakult. Az ebből a korszakból származó régészeti leletek a korabeli Kelet minden népével és civilizációjával való kölcsönhatásról tanúskodnak. Jelentős számban kerülte elő magyarországi kardok, fokosok, sarlók, szigonyok, tőrök, amilettek, karkötők, gyűrűk, stb.
A sumér-egyiptomi hagyományos kapcsolattartás azonban a történelem viharai miatt a Kr.e XIII-XII. sz.tól a kisázsiai háborúk (Trója), de legfőképpen a barbár asszír hódítások miatt egyre nehezebbé vált, majd a közel-keleti ősnépeink tragédiája után, kb. Kr.e. VIII. sz.ra teljesen elhalt. Mindez mégsem állította le a kárpát-medencei fejlődést, mert az előbb említett időponttól kezdve India és Belső Ázsia vidékéről folyamatossá vált turáni típusú ősnépeink beáramlása. Ezek az emberek legfőképpen napimádó mágushitű szkíták és hunok voltak.
A kezdetben egységes gyújtópontból elszármazó, s oda impulzívan vissza-visszatérő ősnépünk, három fő halmazban foglalható össze. Első, a helyben lakó és fejlődő, gyarapodó ősmag. Második, az egykor gyarmatosítóként a Közel-Keletre elszármazó, ott a félisteni lények beavatkozása révén magas civilizációt teremtő, a Földközi-tenger vidékén, s a Balkánon keresztül évszázadokon át, termékenyítőn visszaszivárgó, sumér-egyiptomi réteg. Harmadik, az egykor gyarmatosítóként Belső-Ázsiába elszármazott, az Indus-Szaraszvati civilizációt létrehozó, s onnan több hullámban turáni emberanyagot és kultúrát visszaáramoltató indo-szkíta-hun faj. Ezen őshármasságban keresendő a magyarság eredeti lelkülete és szakrális, vallási hagyatéka."
