VI. Mítoszok - bevezető



A MAGYARSÁG EREDETE

VI. FEJEZET - Mítoszok világa

Bevezető



A materialista tudományok eredményeinek bemutatása után nagyon fontos szót ejtenünk a magyarsággal kapcsolatos vélt vagy valós tartalmú mitológiai irodalomról is. Ez már egyértelműen nem a hamis rétegek lefejtésének témakörébe tartozik, mert ugyan van ezen mitikus "eredettörténetekben" is jócskán megkérdőjelezhető elem, azonban valahol nagyon mélyen, e történelem-előtti idők, mítikus hősök, elsüllyedt világok (pl. Mu, Lemúria, Ataisz, Atlantisz) világának, történeteinek alaprétegeiben mégis érzékelhető valamennyi igazság, vagy legalábbis fellelhetők közös pontok egymással, sőt akár a tudomány mai állításaival egyezően is találhatunk pontokat bennük. A magyar eredettel foglalkozó mitológiák közül külön érdemes foglalkoznunk az "Aranykor" mítoszaival, a Vízözönök történeteivel, az elsüllyedt szigetek és becsapódó holdak világával, és természetesen a Nimród családfa "legendájával" is.  Tesszük mindezt azért, hogy mélyebb, átfogóbb képet kapjunk a magyarság eredetét illetően, s betekintést nyerjünk a magyar szellemiség legmélyebbre nyúló gyökereibe, még akkor is, ha a tanulmány ezen részei már kevésbé alátámaszthatók tudományosan, inkább hit-alapúak, tehát támadhatók, vagy akár a hamis-réteg kategóriába sorolhatók egyesek által.
Vizsgálni kell ezeket a mítoszokat amiatt is, hogy tisztába kerüljünk ezen történetek között feszülő ellentmondásokkal, melyek jelzik, hogy mindegyik mítosz nem lehet igaz, de közös nevező talán van bennük. És ha ez(eke)t a közös nevező(ke)t megtaláltuk, akkor nagy esély van rá, hogy elérkezünk a magyar szellemiség legrégebbi, legelső gyökereihez. Természetesen színtiszta racionális érvekkel ebben a fejezetben már csak részben élhetünk, tekintve, hogy mítoszokról beszélünk.
A legfőbb ok azonban amiért a mítoszainkban is vizsgálódni kell, nagyon egyszerű: egy pattintott kövekkel "dolgozó", mamutvadász ősember nem emel piramisokat...

Ahogy az emberré válás fejezet bevezetőjében említettük, a jelenleg uralkodó tudományos modell alapvetően lineáris felfogású, a Föld különböző pontjairól származó legősibb iratanyagok azonban inkább ciklikusságról, ismétlődő, hullámzó emberi világszakaszokról számolnak be, mintsem lineáris fejlődésről. A maja, az indiai, és még megannyi ősi kultúra több ciklikus világkorszakról beszél, és mindegyik korszak kataklizmával ér véget.

Várkonyi Nándor - Sziriat oszlopai c. nagy jelentőségű könyve a történelmünket megelőző korszak látható emlékeit, azok eredetét, összefüggéseit és jelentőségét kutatja. Feleletet ad a tudomány egyik legizgatóbb és legnagyobb horderejű kérdésére: milyen mélyen hatolhatunk visszafelé az idők messzeségébe, meddig követhetjük az ember nyomait az első lépések felé, melyeket a szellem irányítása alatt tett meg. Nem a majomember problémája hevíti, hanem az ember művelődési képességének sorsa s a hagyaték, amelyet ez a képesség megszületése óta számunkra összegyűjtött. A föld nyugati féltekéjére terjedő „atlanti” műveltségnek szellemi és régészeti emlékeit elénk állítva, megpróbálja rekonstruálni eltűnt, történetelőtti fejlett kultúrák eredményeit, azaz jelképesen szólva kibetűzni Sziriat oszlopainak feliratát. Egy sok ezeréves múlt alkotásban és pusztításban mérhetetlen arányai, megdöbbentő távlatai és titkai tárulnak elénk ebben a kitűnő könyvben, melynek hitelességét és meggyőző erejét a szerző tudós alapossága, felkészültsége és tisztult szellemi magatartása biztosítja. Egy részlet a könyvből:

"A legrészletesebb emlék Platón elbeszélése (Timaiosz), melyben Szuchisz, Szaisz-Szaj templomának papja, így foglalja össze Szolón számára a világpusztulásokról szóló egyiptomi tudományt: „Sokszor és sokféle módon pusztultak már el az emberek, leggyakrabban tűz és víz által. Mert az, amit nálatok Phaéthonról, Héliosz fiáról beszélnek: mint szállt fel atyja kocsijára, s miután nem tudta atyja [a Nap] útját megtartani, mint égett el minden a Földön, s őt magát villám ölte meg - ez persze úgy hangzik, mint egy mese, de igaz magva az, hogy a Föld körül keringő égitestek mozgása megváltozott, s hogy időnként nagy tűz semmisít meg minden földi lényt... Ti csak egy vízözönről tudtok, holott oly sok előzte már meg ...” - A pusztulás azonban felújulással, újrakezdéssel jár együtt, s ez háromszoros vagy háromféle volt és lesz (vagy csak a neve három): nem-duch: az élet megújulása, nem-anch: az Ég megújulása és nem-maszu: a voltak ismétlődései. E világciklusok azonosak az orphikus apokatasztasziszokkal: az égitestek letérnek pályáikról, s mindent tűz emészt meg a Földön; ekkor áll be az apokatasztaszisz: a csillagok újból olyan együttállásba jutnak, aminőben a világ elején voltak, s a Mindenség élete újrakezdődik. A világ pedig tűzözön által pusztul el az emberek istentelensége miatt, amint a „háromszor bölcs” Hermész Triszmegisztosz, azaz Thot hirdeti Aszklepiosz című iratában. ,,Ó, Egyiptom! Csak mondák fognak szólni szentségedről, és csak szavak fognak fennmaradni köveiden, jámborságodnak tanúin ... Napok jönnek, amikor majd úgy látszik, hogy az egyipto-miak hiába imádták oly buzgón isteneiket, mert az istenek visszatérnek az Égbe, s az emberek elvesznek a Földön. Sírsz, Aszklepiosz?... Ám még rosszabb idők is következnek: maga Egyiptom, ez az egykor szent föld, az istentelenség példájává lesz; az emberek megundorodnak majd az élettől, s nem tisztelik többé a világot... így a világ megöregszik és elkorhad, és tűz által fog megsemmisülni.” A vízözön- és tűzözön-ciklusok tanát megtaláljuk a babiloni őshagyományok őrzőjénél, Berosszosznál is: a világ élete „nagy évek” sorozatából áll, melyek mindegyikének megvan a tele és nyara. A tél akkor áll be, midőn a bolygók a Vízöntő vagy a Halak csillagképében találkoznak; a nyár akkor, ha az Oroszlán vagy a Rák jegyében. Minden tél vízözönnel kezdődik, minden nyár tűzözönnel. Ez az egyiptomi-babiloni tanítás később átment a görög természetfilozófiába az időszakos világáradás (hüdatoszisz) és világégés (ekpüroszisz) formájában. Egymásra következésüket Arisztotelész nagy esztendőnek nevezte, melynek végén a Nap, a Hold és a többi bolygó visszatér helyére. De már az első ión természetbölcselők: Anaximandrosz, Milétoszi Anaxi- menész (i. e. VI. sz.) és Apollóniái Diogenész (i. e. V. sz.) is tanították a világ időszakos megsemmisüléseit. Hérakleitosz (i. e. VI. sz.) szerint: „A világnak és minden rajta levő dolgoknak ítélete tűz által megy végbe; ha a tűz jő, mindent megsemmisít és elemészt.” A világ időnként az őstűzben hamvad el, azután újraalakul; Hérakleitosz egy-egy periódust 10 800 000 évre tesz (ez nem más, mint a káldeus világhónap: 10 800 év ezres szorzata). Szamoszi Arisztarkhosz (i. e. III. sz.) 2484 évet számított egy korszakra. Démokritosz (i. e. V-IV. sz.) és Epikurosz (i. e. IV-III. sz.) úgy gondolták, hogy a világ az atomok egyesüléséből születik, s azáltal pusztul el, hogy megváltoztatják helyüket és eltaszítják egymást.

A megsemmisülés a sztoikusok szerint is katasztrófákkal jár; tanaikat Philón (i.sz. I.sz.) így foglalja össze: A világot isten teremtette, s a tűz fogja elpusztítani, mely az Univerzum minden részét élteti; ezután az Alkotó új világot teremt; tulajdonképpen két világ van tehát: egy múlandó, melyet szemlélhetünk, s egy múlhatatlan, melyet a tűz tart fenn, s amely sorozatosan megújítja az érzékelhetőt. - Ám e korszak-konstrukciók egyrészt a káldeus és egyiptomi csillagtudomány kölcsönei, másrészt kozmogóniai spekulációk, nem mentek át sem a vallásba, sem az asztronómiába, sem a kronológiába, röviden a gyakorlatba, mint a többi népnél. „Népiesebb” a sztoikusoknak az az állítása, hogy a Holdnak hatalmában áll a tengerek és a földek vizeit felduzzasztania és magasra halmoznia. Szamothraké szigetén és Boiótiában az emberiség időszakos pusztulásait hirdették, s ezeket a nagy özönvizekkel hozták kapcsolatba. Hésziodosz (i. e. 700 körül), midőn az emberi faj öt nemzetségéről beszél, szintén egy népközi hagyományt önt költői formába: az arany, az ezüst, a réz és a hősök nemzetsége mind eltűnt a Föld színéről, utánuk jött a vas korszaka, a süllyedésé, melyben mi élünk. - Egyébként Platón nemcsak Szolónt és a szaji papot beszélteti az egyetemes katasztrófákról, hanem a maga nevében is szól róluk Törvények című munkájában: „Valaha sűrű emberhalálok estek, árvizek, járványok s effélék által okozottak, amikből kevés ember menekült meg ... Ama néhányan, kik a pusztulásból megmenekülhettek, hegyi pásztorokká lettek csupán, s a hegycsúcsok tetején az emberi nem gyér magvául maradtak, és fenntartóivá lettek... Feltesszük tehát, hogy az annak idején alapított mezei [alföldi] és tengerparti városok elvesztek. Feltesszük ennélfogva, hogy ami eszköz [találmány] volt, bármily alkalmas mesterségé, polgári avagy másféle, hasonlóképp és egyszerre ama veszedelem romjai alá merült és eltemettetett, ahogy mondják. Ez okból, ami az elveszettekből a szerencsétlenség által ily módon megmaradt, csak az lett az emberek vagyona; de bizonnyal szörnyű magányos [lakatlan] területek és roppant nagy termékeny földek mutatkoztak.” - A Mediterráneum népei közül említsük meg még az etruszkokat; M. Terentius Varró, római polihisztor (i. e. I. sz.) írja róluk, hogy hét világpusztulást tartottak számon, Censorinus pedig, Varró nyomán, a következőket jegyezte fel: „Úgy hitték, hogy az istenek különféle csodajelek által figyelmeztették a halandókat a korszakok végének közeledésére. Az etruszkok járatosak voltak a csillagok tudományában, s gondosan megfigyelvén a csodákat, észleleteiket könyvekbe írták.”

A katasztrófa-hagyomány a zsidó próféták könyveiben is felbukkan itt-ott, de igen elevenen, szorosan a Messiás-hithez kapcsolódik, a régi világ megsemmisítését, az égi Jeruzsálem eljövetelét hirdeti: ott fognak örök életre támadni az igazak. Az írásmagyarázók szerint a zsidók a babiloni fogságban ismerkedtek meg a zoroaszteri tanokkal, s belőlük vették a feltámadás eszméjét. Eszerint a próféták jóslatai eléggé késői keletűek volnának, de az alább idézendő helyek arra vallanak, hogy a próféták félelmes leírásaikat egy régebbi, talán nem is zsidó eredetű, apokaliptikus „irodalom” emlékeiből merítették. (Ezt még bőven látni fogjuk.) Jesájáh-Izajás írja: „És lesznek minden magas hegyen patakok és emelkedettebb hegyen folyamok a nagy öldöklés napján, amikor a tornyok leomlanak. És a Holdnak fénye olyan lesz, mint a Napnak fénye, hétszer nagyobb, olyan, mint Hét Napnak napfénye, ama napon, amelyen az Ür beköti népe romlását, és a vereségnek sebét begyógyítja, ímé, az Úr neve jő messziről, haragja ég és sötét gomolygó füstje; ajkai rakvák haraggal, és nyelve, mint az emésztő tűz. Lehellete, mint megáradott patak, amely torkig ér, hogy megrostálja a népeket a pusztulás rostájában, és tévelygés zabláját vesse a népségek szájába.” - Maleáki- Malakiás: „Mert ímé eljön a Nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő Nap, ezt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtok gyökeret sem ágat.” - A nagy ítélet után azonban megújul az egész világ; Jesajáh: „Mert ímé új egeket és földet teremtek, és a régiek ingyen sem említettnek, mégcsak észben sem jutnak... Mert mint az új egek és az új föld, amelyeket én megteremték, megállnak énelőttem, szól az Úr, azonképpen megáll a ti magvatok és nevetek .. . De kimenvén, látni fogják azoknak holttesteit, akik ellenem vétkeztek, mert az ő férgök nem hal, és tüzük el nem aluszik, és minden test [élő] előtt borzadásul lesznek.” - Az úr tehát víz vagy tűz, vagy pedig mindkettő által enyészti el az életet, mint megtette, valahányszor a világ megérett a pusztulásra. Ez a hagyomány egészen a keresztény korig életben marad, helyet kap az Újszövetségben is. Legbővebben János apostol merít belőle, leírja a világpusztulást, amelynek végén: „... láték új eget és új földet, mert áz első ég és az első föld elmúlt vala, és tenger többé nem vala.? Péter apostol 2. levelében pedig ezt olvassuk: „... egek régtől fogva voltak ... melyek által az akkori világ vízzel boríttatván, elveszett. A mostani egek pedig és a föld ugyanazon szó által megkíméltetett, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára.”

A katasztrófák és békés idők korszakos, naptárszerű váltakozását az indusok szintén ismerték, s a babiloni, egyiptomi, iráni, általában az indoeurópai, az indián és más népekhez hasonlóan ők is felvették a nagy világévet, vagyis az időkört, amelynek végén a paradicsomi boldogságban teremtett ember - jó és rossz korszakokat élve át - eljut a teljes megsemmisülésig, hogy aztán a következő világév elején újra tisztán megszülessék, s új aranykort kezdjen. Az indusok a nagy világévet mahájugának nevezték, illetve nevezik ma is, és négy kisebb világkorszakra osztják: első a szatja- vagy kritájuga, az „igazság kora”, az aranykor; második a tretájuga, „a három áldozattűzé”, harmadik a dváparajuga, vagyis „a kételkedés ideje”, negyedik a kálijuga, „a bűné”. Ez a sötétség ideje, ebben élünk ma; ez kezdődött el a vízözönben, melyet Káli (istennő) özönének neveznek. A vízözön indiai történetében az égi tudást őrző szent iratok, a Védák úgyszólván középponti szerepet játszanak: Midőn az utolsó kalpa (Brahmá nagy világéve) végén a lónyakú óriás, Hajagriva a szent Védákat ellopta, s így az emberiség elvesztette az isteni tanokat és az isteni rendet, Visnu hal alakjában a Földre szállt, hogy a Védákat és az emberiséget megmentse. Kénytelen volt vízözönt bocsátani a világra, de a jámbor Manu Sza javratát, a jót Cselekvőt bárkára ültette, s maga vontatta a Himálaja csúcsára. Midőn a víz árja leapadt, fölemelkedett az isten, leverte Hajagriva démont, és visszaszerezte a szent könyveket.

Az irániak négy korszakra osztották a világ történetét: első a „Tiszta idő”, Zrvan Akerene, Ahura Mazdának, a Bölcsesség Urának kora, az aranykor; a másodikban fellép Angra Manju, a gonosz szellem, s véget vet a boldog időnek; harmadikban harcba száll Ahura Mazdával, a negyedikben elbukik, megszűnnek a nagy csapások, beáll a jó uralma, mígnem elkövetkezik a világ vége.
A kínaiak a kozmogóniai világkorokat az őselemek „uralma” szerint tagolták, de nem négyet ismertek, hanem ötöt (tűz, föld, érc, víz, fa). Az ember-kort viszont négy periódusra osztották, ún. dinasztiák szerint: 1. az Ég fenséges családjai, 2. a Föld fenséges családjai, 3. az emberek fenséges családjai, 4. a történeti uralkodók. Ez a szent könyvek korszakolása, más források tíz világromlással végződő periódusról, „kisz”-ről szólnak, s a közöttes időt népközi szokás szerint nagy évnek nevezik.
Európa homályos múltú és történelmi süllyesztőben élő ősnépeinek, a keltáknak mitikus őskirálya Hy Gadarn; számtalan hőstette és mesterműve közt fennmaradt annak emléke is, hogy a vízözön idején felállította Gwiddon Ganbehon kőoszlopait, s reájuk véste az emberiség minden tudományát, nehogy elvesszenek. Fia, Prydain, az „első brit” bízatott meg avval, hogy az iratokat őrizze. A legfiatalabb népek, az északiak nagy mitológiai kincsestára, az Edda nem kisebb világossággal beszél a Földet több ízben elmerítő áradatról, a nagy víz-„abroncs”-ról s az aranytáblákra vésett isteni törvényekről.

A végső világpusztulás, az utolsó tűzözön a voguloknál voltaképp nem egyéb, mint a világ keletkezésekor s az utána lefolyt, második katasztrófa megismétlődése; leírását Gondatti jegyezte fel: „A teremtett világ nem áll fenn örökké, hanem véget fog érni annak következtében, hogy Numi Tárem [Ég Atya], mint már egyszer sikerrel tette, újból megifjodni szándékozván, fürdeni fog, fürdővize pedig tüzes folyadékká válva, elborítja az egész Földet oly magasságban, hogy csak egy hattyúnyak hosszúságú marad fenn az égboltig. Hét évvel az esemény beállta előtt mind a chul-ok [ördögök] és ménkű-ek [manók] az előttük álló nagy munkára való előkészület céljából a földalatti birodalomba távoznak, s útközben felfalnak mindent, ami elébük akad. Hét napon át a tűzözön előtt folyton mennydörgés hallik, s fojtó, kellemetlen szag érzik; maga a tűzözön azonban csak rövid ideig fog tartani, nem tovább, mint ameddig a halikra megfőhet, tehát legfeljebb egy óráig. A hirtelenül jövő veszedelemben az emberek csaknem valamennyien elpusztulnak, csupán azok menekülnek meg, akik ráértek, hogy hét sor nyárfából és vörösfenyőből maguknak tutajokat készítsenek; a hét sor fából hat megég, a hetedik megmarad. Ezeket a tutajokat tokhal- és sőreg-bőrből készült takarósátrakkal kell fölszerelni, ezenkívül 300 öl hosszú, fűzfából fonott kötéllel. Abban az időben a szúnyogok, apró legyek és hangyák coboly nagyságúvá nőnek majd, a víz színén fognak úszkálni, és elpusztítják azokat, akik nem gondoskodtak erős takarósátorról. A tűzözön után feltámadnak halottaikból azok az árnyékok, kiknek letelt az ily minőségben való lét kiszabott ideje, akik tehát annyi év óta árnyék-lények, ahány évet éppen a Földön éltek. Most pedig le fog szállni Numi Tárem az Égből, és ítélkezni fog a megmenekült élők és feltámadott halottak fölött; hogy minő lesz a jutalom és büntetés jámborok és bűnösök részére, ismeretlen. Ezután a feltámadtak másodszor is annyi évet élnek, amennyit első ízben, a tűzözönből megmenekültek pedig annyit, amennyit a tűzözönig; ezután azonban elváltoznak valamennyien szitakötő vagy csibor bogárrá, majd idők leteltével porrá, s ez a világ vége.”

Az eddigiekhez hasonló emlékezéseket és jóslatokat találunk az amerikai indiánoknak a vízözönről szóló, végtelenül gazdag és eleven mondakincsében is. A mayák szent könyve, a Popol Vuh négy emberteremtésről beszél: az első három fajta tökéletlen volt, maguk az istenek semmisítették meg vízözön és gyanta-eső által, míg végre a negyedik megnyerte tetszésüket, s életben hagyták. Szerintük a világ négy kataklizmatikus romlásán esett át, ők történetük elejétől fogva az ötödik újrateremtés korában élnek. (Vö. Hésziodosz öt nemzetségével.) A Drezdai kódex egyik lapja igen szemléletes jelképekkel ábrázolja a világ elpusztulását egyetemes vízözön által. Ezt haiyococabnak nevezték, jelentése: víz-a-föld-felett. Mint Diego de Landának mesélték: „A Földet fenntartó istenek megmenekültek, midőn a világot az özönvíz megsemmisí-tette.” - Az ómexikói Codex Telleriamis Remensis az újév ünnepéhez a következő megjegyzést fűzi: „Minden negyedik évben nyolcnapos böjt a harmadik világpusztulás emlékére.” Ők tehát háromról tudtak. Az aztékok (helyesebben tanítóik, a toltékok) az ősidőket három korszakra osztották, melyek mindegyikének katasztrófa vetett véget, ezek voltak „a hirtelen halál korszakai”; a harmadik korszakban nagy áradás döntött romba mindent: Hun-esil, vagyis „az erdők elmerülése”. A toltékok első világkorszaka - Tlal-tonathiuh - ekkor a víz „uralkodik”, a második kor - Tle-tonathiuh - a tűzé, a harmadikban - Eheka-to- nathiuh - az előző két koron át uralkodó óriásokat egy Keletről jövő „közönséges” emberfajta legyőzi, s megkezdi a negyedik korszakot. A tupi indiánok úgy tudják, hogy a Hold időnként lehull a Földre, ami nagy áradásokat okoz. Clavigero, azték származású történetíró, népének mondái közt följegyezte, hogy egy bölcs aggastyán előre tudta a vízözön jövetelét, amit isten büntetésül bocsát az emberiségre, azért nagy bárkát épített, belevette családját, s így megmenekült. Más hagyomány arról szól, hogy Xelhua, mexikói óriás a vízözön elől menedékhelyül építette a cholulai piramist.

Mindezekben a hagyományokban a legelsőül feltűnő és meggondolkoztató mozzanat az, hogy hihetetlenül régi időkről, eget-földet rázó kataklizmákról szólnak, melyeknek az ember - e mítoszok szerint - nem csupán kortársa volt, hanem már akkor oly tudománnyal rendelkezett, mely belátást biztosított neki a kozmikus törvények rendjébe, s az élet véletlenei fölé emelte. Másodsorban arról tanúskodnak, hogy őseink ezt a tudást féltették, megmenteni és továbbadni igyekeztek, hogy ezáltal megmentsék a pusztulástól utódaikat, azaz magát az embert, aki pedig, ismereteink szerint, azidőtt még félállati létharcban tengette életét. Végül szembeszökő, hogy e regék a Földgolyó minden táján oly egyöntetű formában bukkannak fel, mintha közös gyökérből sarjadtak volna valamikor, egy ősköltészet hajnalán. Mi volt az erő, mely megszülte őket, s mily élmények hatása alatt? Mi magyarázza, hogy nemzedékek számlálatlan sora évtízezreken át lényegében csorbítatlanul őrizte s adta tovább az ősi örökséget, úgyhogy mi, késői ivadékok csodálkozva, de már értetlenül állunk előttük, mint valamely letűnt korszak ásatag maradványai előtt?"

Mítoszokkal foglalkozó fejezetünk tehát az alábbi alfejezetekből áll: