III.3. Régészet - Újkőkor

(bevezető oldal, tartalomjegyzék)

A MAGYARSÁG EREDETE 

III.  FEJEZET

III.3. Régészeti korok műveltségei - az "Aranykor" kultúrái - Újkőkor
(Kr.e. 7000-4500)




Több ősi kultúra is úgy tartotta, hogy a világnak nincs kezdete, hanem végtelenül ismétlődő ciklusokból áll. Kezdete az aranykor, ezt követi az ezüstkor stb., egy-egy időszakon belül gyakran folyamatos hanyatlás figyelhető meg... majd minden kezdődik elölről. Ha létezett valaha az emberiségnek aranykora, akkor a jégkorszak és az azt követő özönvízek kora utáni felmelegedés időszakának első évezredei méltán kiérdemelheti ezt a címet. Ebben a fejezetben tárgyaljuk azt a hatalmas időtartamot átívelő békés korszakot, melyet a régészeti leletei - és az ezekből levont következtetések - alapján nyugodtan nevezhetünk "aranykornak", még akkor is ha a hívatalos régészet "újkőkor" majd "rézkor" néven ismerteti (sőt ennél sokkal tovább szeleteli, részekre bontja), és melyről a ma uralkodó történetírás legszívesebben hallgatna. Ebből a több évezrednyi időszakból háborúskodás, harci cselekmény, fegyver, vagyoni különbség, társadalmi hierarchia még nem nagyon észlelhető, a temetők és a fennmaradt kerámia leletek legalábbis békés, mellérendelő szemléletről tanúskodnak. 

A régészet által megtalált tárgyak természetesen nem mondhatnak el mindent az aranykorról, hiszen a régészeti lelet csupán leképeződése, nyomlelete annak a szellemiségnek, ősműveltségnek ami akkor uralkodhatott. Az emberiség (egyik?) aranykorának közös kincseként, nyomleleteként szinte csak a művészi kerámia és később a fém tárgyaink, eszközeink maradtak fenn túlélve az idő vasfogát, de ezek és a rajtuk lévő szimbólumok, jelképrendszer áttekintése révén már igen komoly összefüggésekre lelhetünk az e korban élt elődeink világszemléletével kapcsolatban.
A régészet egyre inkább azt igazolja, hogy a kontinens a történelmi idők előtt Közép-Európában volt a legfejlettebb. Egyre többen bizonyítva látják a szakemberek között, hogy kb. "Kr. e. 6500-3500 között igazi civilizáció virágzott itt. Olyan városok voltak, amelyekben nagyszámú népesség lakott. Több emelet magasságú templomok álltak, négy-öt szobás tágas házakban laktak. Fejlett kézműiparuk volt, keramikusok, szövőmesterek, réz- és aranyművesek tevékenykedtek, obszidiánnal, kagylókkal, márvánnyal, rézzel, sóval stb. kereskedtek. Az őskori Közép-Kelet-Európa kulturálisan különálló, keleti hatásoktól független térség volt, saját jogú, önálló civilizációt képviselt. a jégkorszak utáni európai kultúra első nagy fellendülése mentes volt bármilyen külső hatástól. Önmagából született, a kései paleolitikum Duna menti kultúrájának rejtett energiáiból merítve. Ez a rendkívül fontos tény arra enged következtetni, hogy az őskori Európának nem kellett Közel-Keletről semmit sem átvennie, saját gyökerekből épült fel. Ahogy korábban láthattuk, a Kárpát-medence újkőkori népessége az őskőkori népességből származik. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan lakták a Kárpát-medencét.
A civilizáció legtöbb újítása a sumir kultúrát messze megelőző időkbe vezet vissza. Mégpedig az előzőkben körvonalazódott hatalmas vidékre: Kárpát-medence - Földközi-tenger keleti partvidékei - Mezopotámia- Fekete-tenger-Kaszpi-tenger. E vidékek lakói már majdnem "mindent" tudtak akkor, amikor a sumir civilizáció kezdetét vette: öntözőcsatornákat építettek, feltehetőleg hajóztak, amihez matematikai és csillagászati tudásra volt szükség, ismerték a "városrendezést", fejlett kézművességük volt. Az emberiség tudatában kitörölhetetlenül él egy ősi Aranykor képe, amikor még tökéletes boldogságban élt mindenki, béke és jólét jellemezte ezt az időszakot, és ez az Anyaistennő "birodalma" volt. Az említett vidékekről tízezrével kerültek elő istennő-szobrocskák, némelyek a paleolitikum, de elsősorban a neolitikum idejéből, sőt a szobrocskák arcvonásaikban hasonlítanak a Fekete-tengertől északra, a Kárpátok és Erdély térségében fellelt kisplasztikai alkotásokra. Mindez azért is fontos, mert erre a boldog Aranykorra vezetik vissza többen is a Grál-legendák eredetét. Az "aranykori" régészeti leletek megfelelő értelmezésével egy hatalmas,  történelmi idők előtt létező "birodalomra'' bukkanunk; amelynek lakóit az eddigiek ismeretében nevezhetjük a neolitikus kultúrkör, az Aranykor népének."
Ezek voltak tehát az emberiség békés, építkező, fejlődő évezredei, mely a neolitikus forradalom kezdetétől a sumérok elestéig, a Világháború kezdetéig tart. 
"Több kutató - Marija Gimbutas és Stone - szerint a férfiistenekkel jelentek meg a fegyverek, a harc és háború, az Anyaistennő szerepe pedig folyamatosan csökkent. A hímnemű isten hőssé, a föld és a menny teremtőjévé vált, míg az istennő maga volt a föld és a menny, így megszűnt az azonosság a teremtő és a teremtés között. Gimbutas szerint Európában a "boldog békeidőnek", a stabilitás és a civilizáció korszakának akkor lett vége, amikor egymást követő hullámokban, kb. Kr. e. 2400-tól proto-indoeurópai törzsek támadtak az itt élőkre, és kiszorították az istennőket. Mezopotámiában pedig a kb. Kr. e. 3000-től folyamatosan betörő sémi törzsek vetettek véget az Aranykornak, akik a Magna Mater alakját új, a korábbiaktól gyökeresen eltérő szereppel is felruházták, hiszen lstár már a harc és a háború istennője is egyben. Mindezekből látható, hogy már a történelem hajnalán éles határvonal volt húzható a ragozó nyelvűek, Kelet szkíta népei és a sémi népek hitvilága közé."
(Forrás: Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete)

Az aranykor értelmét azonban nem önmagában, a civilizációs vívmányai, vagy a régészeti leletei alapján kell elsősorban értelmezni (ezek mind csupán lenyomatok, leképeződések), hanem célszerűbb tágabb szemlélettel, kozmikus összefüggésekben keresni, ezt viszont már a mítoszok fejezetben fogjuk megtenni.

Talán furcsának tűnhet, hogy egy régészeti fejezet a fentiek szerinti szellemiséggel indul,  de talán nem baj ha az alábbiakban bemutatásra kerülő kerámia leleteket, melyek - ismételten hangsúlyozzuk - a szellemiség lenyomatai csupán, megalapozzuk egy kis szellemi munícióval, mondanivalóval, a helyes irány bemutatásával, ami így egyszerűsíthető le: szellem -> leképeződött anyag. Viszont mivel ez mégis csak egy régészeti fejezet, így a továbbiakban folytassuk most már valóban a régészettel. Először minden régészeti korban megvizsgáljuk a Kárpát-medence leleteit, és emellett időnként kilépünk a Kárpátok öléből annak érdekében, hogy az évezredekig virágzó őskárpáti kultúrát és a vele szerves kapcsolatban lévő eurázsiai térségek műveltségeit megismerjük.


A KÁRPÁT-MEDENCE ÚJKŐKORA (Kr.e 7000 - Kr. e 4500-ig)




A jégkorszaki fejezethez hasonlóan most is több forrásból merítünk adatokat az aranykori műveltségek megismeréséhez, az alábbi "kódokkal":
[CSD] = Cser Ferenc és Darai Lajos - Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyve
[BZS] = Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete c. könyve
[ŐSR] = Magyarország a XX. században kiadvány Ősrégészet fejezete
[RÉG] = MAGYAR RÉGÉSZ SZÖVETSÉG Az újkőkor c. tanulmánya 
[MZS] = Mesterházy Zsolt - A magyar ókor c. könyve


Kőrős-Tisza, Bükki (alföldi vonaldíszes) és dunántúli műveltség (Kr.e 7000-5500)


Korábban láthattuk, hogy az őskőkorban a Kárpát-medencének igencsak leleményes lakói voltak, akiknek, a leszármazottai még az újkőkor kezdetén is az Alföldön éltek. Úgy tűnik, elődeik méltó szellemi örökösei lehettek, hiszen a neolitikum nem egy vívmánya a Kárpát-medencéből terjedt el Európa-szerte. Az újkőkor kezdetén három, jól elkülöníthető határvonalú műveltség virágzott a Kárpát-medencében - és ezek egyúttal Európa első újkőkori műveltségei is (!): a Körös–Tisza-i műveltség délről, Anatólia-Balkán felől települt a Tisza mellé, ettől északra, keletre ott virágzik az újkőkori bükki műveltség - későbbi nevén az alföldi vonaldíszes kerámia műveltsége, és nyugatra a dunántúli műveltség - későbbi néven a lengyel műveltség. Ez utóbbi kettő nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak utáni fölmelegedéskor, s az élelmiszer termelés fölvételével párhuzamosan eléggé határozottan elváló műveltségeket mutattak.

1. Kőrős-Tisza műveltség, 2. Dunántúli műveltség, 3. Bükki (alföldi) vonaldíszes kerámia műveltsége
(Kalicz Nándor: Agyag istenek c. könyvéből)


[ŐSR]
A tudomány mai állása szerint a magyarországi s ezzel a Kárpát-medencei újkőkor (neolitikum) kezdetét, a korai újkőkort az Alföldön a Körös (Criš)-Starčevo kultúra megjelenése képviseli. C-14 dátuma az egyik korai telephely, Gyálarét-Szilágyi major mintája alapján 7090 ± 80 BP. A korszak korai, „népi” alapja a helyi mezolitikus előnép és a Körös-Starčevo kultúra népessége. Az újonnan kialakult egység kb. 500 évig létezhetett. Idővel, kis késéssel a Kárpát-medence nyugati térségében, a Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája alakult ki. Az időszakot a Sopot-Bicske kultúra zárja. Az Alföldön ekkor az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája késői csoportjai (bükki és szakálháti) és a bánáti Vinča-Tordos kultúra éltek. A késői újkőkort a Dunántúlon a rézkorba is átnyúló lengyeli, az Alföldön pedig a Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúrkomplexum képviselik. A legújabb (1994) mérési mintasorozatok szerint a korai neolitikum 6100/6000–5600/5500, a középső 5600/5500–4900/ 4800 BC között létezett. (Kr.e.)

[BZS]
"Egy alig ismert újkőkori "civilizáció"
Az emberiség történetében minden bizonnyal az egyik legnagyobb ugrás a vadászó-gyűjtögető életmódról a földművelésre való áttérés volt, Childe a "neolitikus forradalom" kifejezést használja rá. Európában ez legkorábban a Kárpát-medencében következett be. De vajon mi választja el egymástól az ősember korát az első földművelő civilizációktól? A szakember szerint szellemi színvonalban szinte semmi. A régészet számára a letelepült életmód kezdetét a kerámia megjelenése jelzi. A kerámia a kultúra egyik fokmérője, hiszen az edény nélkülözhetetlen az élelem tárolásához, a főzéshez, a rajtuk lévő formákból, díszítésből szimbólumokból pedig készítőik hiedelemvilágára lehet következtetni, és mivel az egyes periódusokban más-más mintázattal rendelkeztek, segítségükkel korszakolni lehet a településszinteket. 
A laikusnak - aki szeretne betekintést nyerni a Kárpát-medence újkőkorába, ezért az idevonatkozó irodalmat lapozgatja - könnyen támadhat ugyanaz az érzése, mint ami az előzőkben: mintha a régészek egy része azt sugallná, hogy a Kárpát- medencében semmi féle helyi fejlődés nem volt. Továbbra is "átjáróház" maradt, ahova - többnyire délkelet felől - újabb és újabb bevándorlók érkeztek, akik magukkal hozták a földművelést és az egyéb vívmányokat, amelyeket aztán itt elterjesztettek. Egyre több kutató gondolja azonban azt, hogy az első földműveskultúrák kialakításában nagyon is jelentős szerep jutott a Kárpát-medence őslakóinak, akik magukba olvasztották a délről jövő hatásokat."
Tény: az európai újkőkor legkorábbi műveltsége a Körös (Cris) Starcevo nevet viselő (C14 dátuma az egyik korai telephely alapján: 7090). Országunk mai területén a Duna mentén, a Sió-torkolat magasságáig, a Tisza-vidéken pedig a Körösöktől északra is elterjedt. (2. ábra). A régészet szerint a korszak " népi" alapja a helyi mezolitikus előnép és a Körös-Starcevo-kultúra népessége. Hatására alakult ki Közép- és Kelet- Európában az ún. (alföldi) vonaldíszes kerámia kultúrája. Kis késéssel a Dunántúlon a dunán túli vonaldíszes kerámia kultúrája jött létre. Létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti. Az új kőkori műveltség emlékanyaga Belgiumtól a Dnyeszter vidékéig megtalálható. A vonaldíszes kerámia egyik legszebb csoportja a bükki, amely az " európai vonaldíszes edényművesség csúcspontja'', és hihetetlen szakmai felkészültségről tesz tanúbizonyságot. 

A vonaldíszes kerámia gyakorlatilag egész Európában elterjedt, de nézzük, van-e arra bizonyíték, hogy valóban a Kárpát-medencéből! Igen: T. Douglas Price és munkatársai úgynevezett stronciumizotópos vizsgálatainak eredményei bizonyították ezt, amit a neves régészeti lapban, az Antiquityben közöltek is. A földművelés Kárpát-medencéből kiinduló terjedését mutatja a Times régészeti atlasza is. 
A Kr. e. VII-VI. évezredben Európában nem találunk más műveltséget, csak a Körös-Starcevó-it. Jogosan tehetjük fel a kérdést: ha semmilyen előzménye nem volt, akkor hogyan lettek a lakói mégis az akkori Európa legműveltebb népe? Nem lehet, hogy kialakulásában szerepet játszhattak a több ezer éves kulturális előzmények?

(dehogynem, kedves Zsuzsa nagyon jól ráérzett, ahogy később látjuk Mesterházy vaslogikával bizonyítja is)

[RÉG]
"A jégkorszak végi vadászó, gyûjtögetõ életmódot Magyarország területén a Kr. e. 7–6. évezred folyamán váltja fel a termelõgazdálkodást (földmûvelést, állattenyésztést) folytató újkõkori, általánosan használt idegen nevén: neolit civilizáció.
A termelõ gazdálkodásra való áttérést méltán nevezi a történettudomány „neolit forradalomnak”. A környezethez való alkotó – és egyben pusztító – hozzáállás, aktív környezet-átalakító tevékenység teremtette meg mai életünk alapjait. A növénytermesztés, az állattenyésztés ismerete a „termékeny félhold”, elsõsorban a Közel-Kelet és a Balkán felõl érte el Európát és közelebbrõl a Kárpát-medencét. Ennek bizonyítékai a termesztett növény- és háziasított állatfajok, elsõsorban a gabonafélék és a kis kérõdzõk (juh/kecske), amelyeknek vad õsei a mi területünkön nem éltek.  
A régészet nagy kérdéseinek egyike, hogy az új ismereteket és javakat a bevándorló népcsoportok hozták-e magukkal, vagy ezek szájról-szájra, kézrõl-kézre terjedtek el a helyi lakosság körében. Valószínû, hogy ennek is, annak is szerepe volt Közép-Európa neolitikumának kialakulásában.
A termelõgazdálkodásra való áttérés, a hatékonyabb, biztosabb megélhetést nyújtó élelemszerzés jelentõsen megnövelte egy-egy terület eltartóképességét. A megnövekedett népesség demográfiai nyomása azonban újabb és újabb mûvelhetõ területek birtokba vételére ösztönzött. A korabeli szinten megmûvelhetõ terület határait a klíma- és a talajviszonyok jelölték ki; másrészt a „terjedés” folyamata nem légüres térben, hanem más – még vadászó-gyûjtögetõ életmódot folytató – népek ellenében történt. Ennek eredménye, hogy a neolitizáció „lépcsõs” jellegû terjedést mutat. Az egyik ilyen lépcsõ a Kr. e. 7–6. évezred során Magyarország területén húzódott keresztül, és a legkorábbi neolitikus kultúrák, a déli eredetû Körös- (Criº) és a vele szorosan rokon Starèevo-kultúra legészakibb elterjedésének vonalát jelezte. A kezdetleges földmûvelési technika azonban korlátozta a megmûvelhetõ területek nagyságát.
Az újkõkori életmóddal együtt járó változások kihatottak a mindennapi életre, az anyagi kultúrára és a szellemi életre is. A megmûvelhetõ földterületek megtisztítása érdekében terjedtek el az ékként, baltaként használt, csiszolt kõeszközök; a termés tárolására szolgáltak a nagyméretû, égetett agyagból készült tárolóedények, hombárok. A földmûvelõk életmódjának következménye a hosszabb ideig használt állandó települések és településhálózat kialakulása. Az újkõkori élettér alapvetõen eltér a paleolit és a mezolit vadászok életterétõl. A hegyvidéket többnyire csak nyersanyagszerzõ expedíciók céljából keresik fel. A fokozatosan kialakuló társadalmi különbségek tükre elsõsorban a temetkezések, a sírok leletanyaga: a kezdetben melléklet nélkül vagy nagyon kevés melléklettel eltemetett halottak sorát az egyre változatosabb – gazdagabb, valamint szegényes sírokat egyaránt tartalmazó – temetõk váltják fel a neolitikum végére. Ugyanez a különbség megfigyelhetõ a települések rendszerében, szerkezetében is. Különösen az Alföldön, ahol az eredményes gazdálkodásnak köszönhetõen a neolitikum fiatalabb szakaszaiban generációkon keresztül egy helyben laktak. Az évszázadok során egymásra települt rétegekbõl, a házak omladékaiból, a települési hulladékokból kialakult mesterséges dombok, a „tell”-települések a hatékony földmûvelés legjobb bizonyítékai. A késõi neolitikum idején Magyarország területén ismét kulturális lépcsõ mutatkozik: itt húzódik az égei-balkáni típusú civilizációk és a közép- európai fejlõdés fõ vonalát jelentõ késõ neolit kultúrák határa. ...
Korábban még az úgynevezett „rövid” vagy „történeti” kronológia kereteiben rajzolták meg a neolitikum (és a rézkor) történeti képét. Mára a neolitikum idõbeli határait jóval korábbra, a Kr. e. 7–5. évezredre tesszük. ...
Magyarország mai területe az újkõkor teljes idõszakában megosztott volt. Ennek oka földrajzi – vízrajzi és klimatikus, ritkábban domborzati – tényezõkben kereshetõ. A Duna évezredek óta mint jelentõs kulturális határ – egyben összekötõ tényezõ – mûködik. Az újkõkorban nem annyira maga a folyam medre, mint annak közvetlen környezete alkotta a természetes határt a Dunántúl és az ország keleti területe között. ... A kelet–nyugati megosztottság mellett az újkõkor jelentõs részében megfigyelhetõ egy észak-dél irányú megosztottság is, nagyjából a Balaton, illetve a Körösök vonalában. Ez a megosztottság legélesebben a korai neolitikum idején jelentkezik.

(Dél-Alföld)
Az elsõ élelemtermelõk (régészeti megjelölése: Körös-kultúra) csoportjai az Észak-Balkánról kiindulva felhatoltak a Tisza középsõ folyásáig (Kunhegyes–Berettyóújfalu-vonal). Közeli rokon népcsoportok foglalták el Erdély, a Bácska és a Bánság területeit is (Starèevo–Criº-kultúra). A Dél-Alföldön az i. e. 7. évezred végén jelentek meg, és közel egy évezreden át népesítették be a Tisza és bal oldali mellékfolyóinak völgyeit, délen az Aranka folyó vonaláig. A folyóvölgyek magaspartjain, ártéri szigetein elterülõ falvaikban nyeregtetõs, felmenõ falú házakban laktak, amelyeket oszlopszerkezet tartott és agyaggal tapasztott vesszõfonatból épült, amint azt ásatási alaprajzokból és egy ház agyagmodelljébõl is ismerjük (Röszke–Lúdvár). Többek között Maroslele, Deszk, Hódmezõvásárhely, Pitvaros, Gyálarét, Röszke határában tárták fel egy-egy településük részletét. Edénymûvességükre a félgömbös formák jellemzõek, melyek „díszítése” körömmel csípett, ujjheggyel, nád-, illetve botvéggel beböködött, kalász- dombormûvû ember-, esetenként állatalakot ábrázoló motívumokból áll. A legkorábbi idõszakban a vörös bevonatos kerámián fehér, késõbb fekete-barna vonalas, illetve rácsmintás, geometrikus festés figyelhetõ meg. A Körös-kultúra népének embertani alkata vékony, karcsú, déli (gracilis mediterrán), de elõfordul közöttük – talán éppen a helyi õslakosság rétegét jelentõ keleti (cromagnonid), illetve északi (nordoid) típus is.

(Észak-Alföld és hegyvidék)
Az i. e. 6. évezred második felében, az újkõkor középsõ szakaszára a Maros völgye két eltérõ hagyományú kulturális régióra osztotta az Alföldet. Északon a Hollandiától Ukrajnáig terjedõ nagy európai kultúra, a vonaldíszes edények népe élt. (*)
A kora neolitikus Körös-kultúra elterjedési területének északi határa, mai ismereteink szerint, a Berettyó völgye, feltehetõleg az egykori Tisza-meder. Ettõl északra, egészen a hegylábi régiókig az Alföld északi része az újkõkor idején sûrûn lakott terület. Ma még tisztázatlan, hogy az Észak- Alföld vadászó-gyûjtögetõ mezolit lakossága mennyiben élt párhuzamosan a legkorábbi neolitikus népességgel; az azonban vitathatatlan, hogy az újkõkor korszakos jelentõségû új ismereteinek közvetítésében fontos szerepe lehetett. Az Európa jelentõs részén elterjedt vonaldíszes edények népének kultúrája sajátos csoportját találjuk ezen a területen, amit a kutatás Alföldi vonaldíszes kerámia kultúra (AVK) néven különített el. A legutóbbi években különösen e kultúra korai szakaszáról (Kr. e. 6. évezred közepe) gyarapodtak ismereteink (Mezõkövesd, Füzesabony nagy felületû új ásatásai alapján). Az autópályák építéséhez kapcsolódó leletmentések során elsõ ízben volt alkalmunk településtörténeti, településszerkezeti megfigyelésekre....

(Dunántúl)
A Kr. e. 7. évezredben az ország keleti, illetve nyugati felén két, egymással közeli rokon, bár számos kisebb eltérést is felmutató mûvelõdés, a Körös-, illetve a Starcevo-kultúra jelent meg, melyek a Délkelet-Európa korai neolitikumát jelentõ hatalmas komplexum legészakibb tagjainak tekinthetõk. A Starcevo-kultúra a Dunántúl déli területeit benépesítve az ottani korai neolitikumot hozta létre. A kultúra településein készítették a Dunántúlon az elsõ égetett agyagedényeket, melyek nagyfokú hasonlóságot mutatnak a mûvelõdési kör egész területén. Falvaikat, melyek Délkelet- Európával ellentétben egyrétegû telepek, nagyobb vízfolyások, bõvizû patakok mentén, hosszan elnyúló dombhátakra építették. A közel két tucatnyi, ismert dunántúli lelõhely közül a legjelentõsebbek Lánycsók, Becsehely, Vörs és Gellénháza. A települések szerkezetérõl ma még keveset tudunk: házaik a közvetett adatok alapján földfelszíni, oszlopvázas, tapasztott agyagfalú építmények voltak, melyek egymás közelében, különösebb szabályszerûség nélkül helyezkedtek el. 
A rendelkezésünkre álló, egyelõre szerény adatok alapján gazdálkodásukban fokozatosan növekvõ szerepet játszanak a háziasított állatok (szarvasmarha, juh/kecske, sertés) és a termesztett növények: egy- és kétszemû búza, illetve árpa. Halottaikat még a falvak területén, a házak között temetik el. A Starcevo-kultúra elterjedésének északi határát ma nagyjából a Balaton vonalában húzhatjuk meg. Ez minden bizonnyal összefüggésbe hozható az ökológiai zónák elterjedésének határával.  
A Balatontól északra fekvõ területek egykorú lakossága ma még csak igen kevéssé ismert: valószínûleg továbbra is gyûjtögetésbõl, vadászatból és halászatból élõ népek lakták. Azt, hogy a Starèevo-kultúrát nem „légüres tér” vette körül, egyértelmûen jelzi a bakonyi, a balatonfelvidéki kõnyersanyagok ismerete és használata a Starèevo-telepeken. Az új életformát „készen” kínáló, déli eredetû népcsoportok jelenléte lehetõséget adott az Észak-Dunántúlon élõknek arra, hogy ugyanazt a fejlõdési utat más területekhez képest jelentõsen gyorsabban járják be, a Starcevo-kultúra és a tõle északra élõ népek egymás mellett élésének és egymásra hatásának következményeképpen, amirõl ma már több, a kulturális átmenetet képviselõ leletanyag tanúskodik (Zalaegerszeg, Szentgyörgyvölgy–Pityerdomb). 
A Kr. e. 6. évezred középsõ harmadában az északi területeken egy új kultúra keletkezett, amely egy addig ismeretlen tempójú gyors terjedés után, messze túllépve a Kárpát-medence határain, Európa nagy részén – általános vélemény szerint innen kiindulvaelõbb a Rajnáig, majd a Párizsimedencéig, keleti irányban pedig Ukrajnáig elterjedt. Jellegzetes, bekarcolt díszítésû edényei alapján ezt Magyarországon a Dunántúli, másutt a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezi az õskorkutatás (*). Hazánkban e kultúrának a Starèevo-kultúra késõi fázisával párhuzamosan lezajló kialakulási fázisát egy ugyancsak gyors, most dél felé is irányuló expanzió követte, melynek során ma még korántsem világos körülmények közt, de mindenesetre nagyon rövid idõ alatt, feltehetõleg a Kr. e. 6. évezred közepén megszûnt a Starèevo-kultúra és helyét az új mûvelõdés vette át. A következõ évszázadokban a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának (DVK) népe töretlenül folytatta a neolitikus életformát. Közép-Európából és a nagy felületû leletmentõ ásatásoknak köszönhetõen most már Magyarországról is ismerjük nagyméretû falvaikat és nagycsaládi hosszúházaikat.Mezõgazdaságukra az állattartás mellett az irtásos-égetéses földmûvelés volt jellemzõ, amely gyakori helyváltoztatásra kényszerítette a neolitikus közösségeket. Ezzel magyarázható a vízközeli dombhátakon elhelyezkedõ, hosszan elnyúló telepek rendszere. Temetkezésükrõl egyelõre kevés adat áll rendelkezésünkre. 
A Kr. e. 6. évezred végére a nagy kulturális egység a korábbiakhoz képest kis lokális egységekre vált szét (Keszthely- csoport, Kottafejes kerámia népének kultúrája, Zselízkultúra). Messzeható kulturális kapcsolataik révén jelentõs párhuzamosság alakul ki az Alföldön élõ kultúrákkal, elsõsorban a Szakálhát-kultúrával, amellyel több közös vonás is felfedezhetõ életmódjukban és kerámiamûvességükben. A hiedelemvilág hasonlóságát és az igényességre törekvést bizonyítják a mindkét területen nagy számban fellépõ arcos edények és az azonos elvek szerint díszített pompás edények. 
Eközben a Kárpát-medence déli felében, a mai Horvátország és Szlovénia területén a korai neolitikus kultúrák utódaként új mûvelõdés jött létre, amelyet horvátországi lelõhelye után ma Sopot-kultúraként tart számon az õsrégészet. A Kr. e. 5. évezred elején e kultúra második fázisának települései jelennek meg a Dunántúl déli felében, majd északkeleti részén is. Úgy tûnik, meg is változik a korábban itt élt népesség anyagi kultúrája. A kapcsolatok szélesedésének bizonyítékaként más közép-európai kultúrák hagyatéka is megjelent a magyarországi lelõhelyeken. A középsõ neolitikum végén ismét a kulturális egységesedés került elõtérbe. Az egymás szomszédságában élõ kis kultúrákból egy új nagy egység kezdett kialakulni. A DVK késõi csoportjaiból Északnyugat-Magyarországon és a Felvidéken létrejönnek a lengyeli mûvelõdés alapvonalai. Valószínû, hogy a Lengyel-kultúra Magyarországon közép-európai alapokból építkezett, amihez erõteljes délkelet-európai elemek járultak."

(*) - megjegyzés: érdekes módon mintha a régészet nem tudná eldönteni, hogy az újkőkori Európában elterjed "vonaldíszes kerámia műveltségét" az alföldi vonaldíszes, vagy a dunántúli kultúrából eredeztessék, de talán nem is számít, abban mindenki egyetért, hogy Európa első újkőkori műveltsége mindenképpen Kárpát-medencei eredetű. (nem véletlenül "csaptak rá" az indoeuróai történészek erre a vonalra, lásd később Mesterházy anyagában) 

[CSD]
"A Duna vonalától északra és keletre élt szögletes fejű, zömök, cromagnon B típusú embernek és elődeiknek a hideg éghajlat kemény körülményeinek kellett ésszerűen megfelelniük, különben elpusztultak volna. Az a másik, a Dunától délre és nyugatra élt mediterrán embertípus pedig már ekkor hordozta magában az antropomorf istenségek elképzelésének hagyományát. Mindkét Kárpát-medencei területen – embertípustól függetlenül – folytonosságot adva, egymásra telepedtek–épültek az egymást váltó műveltségek. Mivel a jégkorszak végén már használták a következő korszak, az újkőkor meghatározó földművelő eszközeit, bár még nem élelemtermelő tevékenységre (**), így hát amikorra ezen alkalmas eszközök földműves célokra való felhasználásának általánossá válása megtörtént, az élelmiszertermelésre való áttérés is – egyáltalán nem forradalmi hirtelenséggel, ám mégis mintegy évszázadon belül – megvalósult. A gabona 8300 éve érte el a Duna vonalát, s azelőtt félezer évvel jutott be a Vardar-folyó medencéjébe. Ennek a balkáni letelepedett műveltségnek az előzménye az anatóliai 10 ezer fős település, a többségében euro-afrikai hosszúfejű, valamint kisebb részben rövidfejű alpi és hosszúfejű protomediterrán népességű Çatal–Hüyük műveltsége, amely a későbbi Termékeny Félhold területéről tíz és félezer éve elszármazott protomediterrán natufi műveltség folytatása volt, s 8400 éve szűnt meg szétköltözés útján. 
A jégkorszak fölmelegedésétől kezdve addig néptelen Tisza mentén 8 ezer évvel ezelőtt jelenik meg a gabonatermelő Kőrös–Starčevo-i vagy Kőrös–Tisza-i műveltség embercsoportja, mely a három különböző embertípusú népesség keveredésével új etnikumot alkotott. Három emberöltőn belül, azaz 7900 éve már a Kárpát-medence őslakói is – mind a gracilis népességű dunántúli, mind a helyi cromagnon népességű felvidéki műveltségek – átvették a növénytermelés technikáját és a kerámiakészítést, bár eltérő típust hoztak létre. Azaz némi változtatással átvették a földműves kultúrát anélkül, hogy embertani képük megváltozott volna, hogy szellemi kultúrájukat a mezőgazdasági eljárást átadókéhoz igazították volna. Így a társadalomban továbbra sincs vagyoni, rangi különbség az emberek között, az eszközök között nincsenek fegyverek és nincsenek a telepek körül védművek. A kerámiák uralkodó jelképei a kozmikus rend tiszteletét, a termékenységi jelképek fontosságát és az anyajogú társadalmat tükrözik."

(**) a kapa az kapa, ezt az eszközt mi másra használhatták az őskárpátiak, mint földművelésre ?


[MZS]
"A Magyarország története c. akadémiai kiadású könyvben rögzítik az őskőkori (paleolit) és középső kőkori (mezolit) időszakokkal kapcsolatos összefoglalás végén, hogy “Magyarországon tehát nem ismerünk olyan kultúrát, amely a fiatalabb kőkor előzménye, helyi alapja lenne”. Ennek ellenére elismeri, hogy: ha azonban ezt a korszakot (kőkor) nem magyarországi, hanem egészen átfogó földrajzi keretben tekintjük, akkor az utolsó jégkorszak, az ősi vadásztársadalmak kora után a népesség nem pusztult ki, és az addigi kultúrák sem tűntek el nyomtalanul".
Gábori Miklós mondja: …feltűnő, hogy a pattintott kőipar éppen a Duna-vidéki újkőkori kultúrákban gazdag. Számos gravetti eszközforma található és ezek ott terjedtek el, ahol korábban gravetti műveltség élt. Vagyis a gravetti kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját.Itt volna még egy megjegyzésem. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kengyel községben találták meg Ó-Magyarország legrégibb tönkölybúzáját, melynek kora 8000 év, tehát a fentiek szerint ez is a késő kőkornak felel meg. Ha viszont a fentiek szerint volt tönkölybúza, miért ne lett volna földművelés is? A fiatalabb kőkor kapás gazdálkodással, földműveléssel, állandó, megtelepült népességgel jellemezhető történeti szakasz. Nincs bizonyítékunk azonban arra, hogy ez minden esetben új, idegen népcsoportok bevándorlásával jött létre, hogy őshonos kultúra nem játszott szerepet kialakításában és hogy hirtelen változással következett be. Valószínűbbnek látszik, hogy lassú gazdasági fejlődés eredményeként jött létre, s mi régészetileg már csak azt látjuk magunk előtt mint előzmény nélküli, kész, kerámiával rendelkező kultúrát. Vagy mint idegen területről bevándorolt új műveltséget. - mondja Gábori.
...a Kárpát-medencébe beérkezett műveltségek a helyiekkel összeolvadva földrésznyi méretekben voltak képesek továbbsugározni az egyesített műveltségüket az újkőkortól kezdve. Erre éppen a vonaldíszes műveltség európai elterjedése az egyik legjobb példa. Nem mondhatjuk tehát, hogy nem volt előzmény a Kárpát-medencében. Ha ugyanis Gábori állítása megállná a helyét, akkor a közvetlen anatóliai elszármazású hatásoknak kellett volna továbbkerülniük Európa vonaldíszesként ismert területeire is. Térképünk világosan mutatja, erről szó sincsen. Az is látható, hogy a cardium kerámia területeiről nincs továbbterjedés, semmilyen. Igaznak tűnik eszerint a cardium befulladásáról tett korábbi észrevétel.


A vonaldíszes kerámia európai elterjedése Renfrew szerint (Times Régészeti Atlasz. Szerk. Colin Renfrew. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 87.o.) Renfrew szemléletesen mutatja be térképén azt az általános helyzetet, hogy a Kárpát-medencében átdolgozták az anatóliai beérkezők műveltségét, majd vonaldíszes néven maguk lökték tovább Európa nagy tájaira

Miközben a Magyarország története (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. I. kötet) szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy a kőkor lezárultával kitakarítsa-e Kárpát-medencét a délről érkező anatóliaiak elől vagy sem, folyamatosan szállítja egymásnak ellentmondó adatait. Ezúttal úgy látszik, a jobbik oldalra álltak. A későbbiekben ezen nem is csodálkozhatunk. Az Anatólia felől Kr. e. 6000 táján Európában partra szálló népesség lassan a Balkánon keresztül Ó-Magyarország irányában terjed. 
A megművelhető földterületeket kereső idegenek csakhamar elérték a Balkán valamennyi országát, keleten egészen a Prut folyóig jutottak. Jelentős csoportjaik nyomultak be a Dél-Alföldre, a Duna keleti és a Tisza mindkét partjára, szórványosan a Dunántúl Dráva fölött elterülő sávjára is. Összefüggő településterületük a Duna mentén a Sió-torkolat magasságáig, a Tisza vidékén, a Tiszabura-Berettyó-völgy vonalában húzódik, majd az Érmelléken át felkanyarodik a Szamosközig (Méhtelek, stb.). Felső-Tisza – Szamos közti csoportjuk a Kraszna völgyén át talán erdélyi tömbjükkel is kapcsolatban volt. A korai neolitikus településterülettől északra jelentékenyebb mezolitikus csoportokkal lehet számolni, amelyek útjában álltak a további előnyomulásnak. Mégis vannak itt valakik, bár kőkorinak tekintik őket, - pedig a földet művelik - s megállítják a benyomulókat. Hogyan lehetséges ez? Egyféleképpen, ha Polgár, Szajol, Ecsegfalva alföldi vonaldíszes kerámiát előállító földművelő népességébe botlottak bele a déliek. Renfrew térképe éppen ezt a határvonalat húzza meg. Úgy tűnik, hogy déli körös-starcevói felvándorlóink az előbbiektől még művelés alá nem vett területeken tudtak megkapaszkodni, megtelepedni, és irtásos-kapás földművelésüket meghonosítani. Arra nézve, hogy az őshonos vonaldíszesek hogyan művelték földjeiket, megint Meszlényihez fordulunk javaslatért (Meszlényi Róbert Imre: A magyar nép etnogenezise. Kézirat, Bázel, 1999. 11. o.) : A jellegzetes magyarországi talpas v. négyrészű ekék talpfejlődéséről Kovács László: “A Néprajzi Múzeum magyar ekéi” (Budapest, 1937. 3. o.) című kiváló tanulmányában bemutatja a legelső talpas eke ekevasának alakját is. Nos, a miskolci Hermann Ottó Múzeum állandó kiállításán a látogató megtekintheti ezt az alakzatot. Az ún. bársonyházi leletek háromtagú együttese közt van két olyan ásó nagyságúra és formájúra pattintott ormólap, mely mellé szakóca (kőkorszakbeli balta) nevet írtak, de a név a tárgy formája, nagysága és kétes kora miatt is helytelen. A bársonyházi leletekkel együtt nem kerültek elő őslénytani maradványok, így a múlt század végén a kor vezető geológusai jogosan kétségbe vonták a szerszámok jégkori eredetét. Az egyik kétélű ekevasnak megfelelő kőlap olyan nagy, hogy az nem jégtörésre használt szakóca, hanem a prehisztorikus magyarok szántóvető emléke! Úgy tűnik, megfogható összehasonlításokra leszünk képesek a déliekkel, mert az itteniek sem akárkik. 
...
A kutatás jelenlegi állása szerint az európai vonaldíszes keramika egyik korai csoportja közvetlenül a Körös-kultúrától északra alakult ki helyi mezolitikus alapokból. Kezdeti szakaszában edényművességén és kőeszközein érződik a Körös-kultúra hatása – a szatmári Méhtelken legújabban végzett ásatások tanúsága szerint kisebb Körös-csoportok tényleges jelenlétével számolhatunk a közvetlen szomszédságban (Szatmár-csoport), - de csakhamar önállóvá válik, olyannyira, hogy későbbi fejlődése során sem csatlakozik a kultúra európai tömbjéhez. Jellemzője lesz például a déli előképeket utánzó talpcsöves tál. … Az edények tartalmát gyakran “védelmezik” peremükre karcolt vagy domborított emberarcokkal, áldozati célra használható ember alakú edényeket is készítenek. A házakban egyre gyakoribb lesz a déli típusú istenszobrocska. Nőket ábrázoló, rendszerint lapos testű és csak elvétve szoborszerű idoljaiknak hátra csapott, háromszögletű feje van (az anyaistenség arcát a halandóktól elrejtő kultikus maszk jelzése)....(Magyarország története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. I. 126-127. o. Szerzője Bóna István).
A bükki keramika az európai vonaldíszes edényművesség csúcspontja. Finoman iszapolt agyagból készült, vékony falú, kitűnően kiégetett, szabályos gömb testű, fényezett 1  felületű fazekaikat hihetetlen biztonsággal látták el szalagköteg-, meander- és más bonyolult mintákkal, a díszítményeket fehér és vörös anyagok berakásával színezték. Rajzolataik néha kultikus értelműek, felemelt karú (oráns-imádkozó, könyörgő) emberek mértani figurái. Edényeik önmagukban is, obszidiánnal megtöltve is keresett árucikkek voltak, eljutottak Erdélyig, az Al-Dunáig, a Dunántúlig. Ennyit szánt a támogatott magyar történetírás az alföldi vonaldíszes műveltségre. De csak eddig jutottak volna valóban? Renfrew fentebbi térképe szerint a Bóna István által elgondoltnál sokkalta messzebb jutottak. Annyira, hogy szétáramlásuk az európai vonaldíszes művelődés első számú lendítője, táplálója. Érdemes lesz komolyabban is utána gondolnunk e hallatlanul magabiztos, jól beágyazott eredeti műveltség további sorsának. Lendülete és kitartása úgy tűnik, hogy a déli hatások és gondolatok beépülése nélkül is megadta volna utódainak azokat az útravalókat, amelyek mindig a művelődés élén tartották Ó-Magyarország népét. Most válik láthatóvá az is, hogy a déliek (anatóliaiak) beáramlása színesítette és tovább erősítette az ittenieket, annak ellenére, hogy talán nem voltak rászorulva. Hombárjaik telve, istenük a helyén – fenn az égen, – egy jól szervezett társadalom dolgos népének képe rajzolódik ki a VII. és VI. évezred Magyarországán.



E vonaldíszes és szalagdíszes újkőkori műveltségek kirajzása nem egy szerzőt indított további kutatásokra. Ezek mind felismerték a fentebb részletezett tényt a helyben keletkező és összeötvöződő műveltségről. (Imre Kálmán: Az újkőkor néhány megoldatlan kérdése a Kárpát-medencében. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999).


Térkép. Európa 5. évezredi földművelő műveltségei
Jelmagyarázat: (1) Körös-Starcevo és azzal rokon csoportok (2) a vonaldíszes kerámia népe
(3) cardium kerámia csoportjai
(Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 107. o.)

Piggott térképe jól szemlélteti azt, amit látnunk kell: ebben az időben Európában az anatóliai elszármazású bevándorlók (1), az őshonos alföldi vonaldíszesek (2) és a szórványos cardium kerámia népe (3) művel földet. A cardium szórványos, komolyan nem számolhatunk vele, mint alapozó jellegű műveltséggel. Marad a másik kettő, a déliek és az alföldiek. Az anatóliai elszármazású déliek kiterjedt hídfőt építettek ki Délkelet-Európában. Műveltségük azonban akkor jutott további lehetőséghez, amikor a Kárpát-medencébe hatolva találkoztak az itteniek saját földműveseivel, mert ezek voltak Európa valódi benépesítői. Az összefoglaló régészeti térképekről megállapítható, hogy a Körös-Starcevo hatott ugyan a helyiekre, de műveltségük Alföldön felvett elemei tovább a helyieken keresztül jutottak a földrészen tovább. Ennél még sokkal fontosabb az, ha Európa kezdeteit tárgyalva végre belátjuk, e két műveltségen kívül nincs más nép, amelyből a későbbiek során fejtegetésekbe kell fogni, későbbi ügyeket megmagyarázni, mert ők Európa igazi alapítói. Minden más fejlemény ezek következménye. Hogy a Dunántúl szintén őshonos vonaldíszeseit miért hagyta ki térképéről, azt nem tudni. Amikor Krantz ebben az időben indoeurópaiakról beszél, saját szempontjából következetesen jár el. Nincs más művelt nép a földrészen, akit kinevezhetne indoeurópainak, hogy aztán majd tőlük származtathassa őket…. Emiatt rajzol térképeket Makkay az indoeurópaiak őshaza-elképzeléseiről erre a tájra. Itt szeretnének őshazát elhelyezni, mert ez a fejlődés motorja. Mai történelmünk 8000 évvel ezelőtt dőlt el, - gondolták egyébként helyesen az indoeurópaiak – és eszerint is cselekedtek. Ha tehát indoeurópai őshazát fabrikálnak, oda kell tegyék az újkőkor elejére, közepére, mert az ennél későbbi keltezések már csak következmény lehetnének. A történet elejére kell beállni és azt átmagyarázni – így szól a recept az indoeurópaiak számára. Ez lenne hát a “diadalmas” indoeurópaiak történetírásának gyökere. Fentebb bemutatott érveim alapján azonban azt mondhatom, hogy mégis elszámították magukat. Az akadémiai Magyarország története Gábori Miklós ősrégész fejezetével mégis bizonyította a kőkori-újkőkori folyamatosságot a Kárpát-medencében, fentebb magam is idéztem. Hiába jöttek rá az indoeurópaiak, hogy az újkőkori Ó-Magyarország nélkül európai történelmet szerkeszteni nem lehet, a nagy csalás mégis kiderült. Tévedésük abban áll, hogy ez a történet itt még sokkal korábban kezdődött, ezredévekben mérhetően korábban, és a gravettiekről kellett volna indoeurópaiságukat bizonyítani. Ma úgy tűnik, mégis rájöttek a nyugatiak elméleteik hézagaira. Németországban – Drezdában – és Finnországban pazar kiállításokon mutatják be Kr. e. 12000-től napjainkig terjedő történelmüket, amelynek összetartó gondolata a helyben való fejlődés bemutatásának szándéka. Ha csak egyhelyütt olvashattuk volna a kiállítás címét, talán véletlennek tekinthetnénk az új lendületet. Egyszerre így viszont árulkodó a nagy igyekezet, amelyben ráadásul a finnek teljes erővel tagadják rokonságunkat. Nem jól teszik, mert rokonságunk létező valóság. Nyelvrokonságunk mindenképpen."

Hasonlóképp vélekedik László Gyula is a Vértesszőlőstől Pusztaszerig c. könyvében:
"Míg a Kőrős műveltség előmények nélkül jelent meg hazánk területén, a "szalagdíszesek" a helyi átmeneti kőkori nép utódaiként tűntek fel. .... Ez a nép inkább a Kőrösöktől északra telepedett meg, és műveltségének jellemzője az, hogy edényeit bekarcolt hullámvonalas kötegekkel díszítette. Különleges edényformát alakítottak ki: a csöves talpú tálat. Sajátos keverék műveltséget hoztak tehát létre, s ez tőlük terjedt át a dunántúliakhoz és egész Európába. Kapás földművesek voltak... Ugyancsak békés emberek lehettek, mert fegyvereiket nem ismerjük."  
Karcolt vonaldíszes edény Szakálhátról. Kb. 8000 éves!


 Vonaldíszes talpcsöves edény a Kr.e. V. évezredből

A vonaldíszes kerámia műveltség hazai eredetét igazolja az újkőkori Bükki kultúra, amely térség - az eddigiek alapján nem meglepő módon - a magyar folytonosság ékes bizonyítéka az őskőkortól az újkőkoron át, tovább egészen napjainkig. A Bükki barlangok és környékének emberi folytonosságát a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat barlangfeltárási eredményei is igazolják (részletek a Gábori Miklós és Kalicz Nándor által lektorált "Lillafüred barlangjai" c. tanulmányból):

"... Lillafüred barlangjai mind a Szinva-patak völgyében helyez­kednek el, tehát már a legrégebbi időkben is alkalmasak voltak emberi letelepülésre.
... Település szempontjából a Bükk-hegység igen szerencsés helyen fekszik. Itt találkozik az Alföld síksága az erdős, mészkősziklás Bükk rengetegeivel. Ez a terület minden idők emberének alkalmas volt a letelepedésre, megtalálta itt a létfenntartásához szükséges termé­szeti adottságokat. A környék egyik része termőföld, a másik állatte­nyésztésre igen alkalmas. A Tisza, a Sajó, a Szinva és az egyéb vizek nagy számban adtak halat, a Bükk-hegység bővelkedett vadban, fában, bányái értékes ásványi kincseket szolgáltattak az ember számára. A terület, mint érintkezési pont az Alföld és a Felvidék között, már az őskortól kezdve alkalmas „vásárvonali” terület volt, korán kifejlett ezen a tájon a csereközvetítés.
Mindezeken az előnyökön felül a Bükk barlangjai a jégkor­szakbeli és az ezt követő korszakok ősemberének védelmet is kínált a hideg ellen az akkori óriási vadállatok, barlangi medve, oroszlán, hiéna, farkas stb. ellen, természetes tehát, hogy a Bükk körül ki­alakult őskori kultúrák legfőbb lelőhelyei a barlangok.
A Bükk-hegység, illetve Lillafüred barlangjaiban az őskorszaki kultúrák egész sorának maradványait tárták fel. Nemcsak az euró­pai jelentőségű jégkorszaki (pleisztocén-kori) ősember emlékeit talál­ták meg itt, hanem gazdag leletanyag tárja fel az újabb, vagyis a csiszolt kőkorszak emberének és kisebb számban az ezt követő korok itt élt emberének maradványait is. Különösen jellegzetesek a leletek közül a csiszolt kőkorszakra jellemző edénymaradványok. A nemzetközi tudományos irodalom ezt a műveltségi kört „bükki kultúra” néven ismeri. Fő nevezetessége, hogy az egyszerű, ősi for­májú edények falaira párhuzamos vonalakkal kimeríthetetlen vál­tozatosságú díszítőelemeket karcolt be az ősember. A bekarcolt vonalakat sokszor fehér mésszel vagy - ritkább esetben - színes festékkel töltötte ki. Az ilyen edénytöredékek főként a barlangok felső, fiatalabb rétegeiből, a csiszolt kőeszközökkel együtt kerültek elő, és ez bizonyítja, hitelesíti az edények korát.
... a lillafüredi barlangok ásatásainak során nem­csak az elsődleges feladatot sikerült megoldani, megtalálni a nyomát a jégkorszaki ősembernek, hanem feltártuk az egymást követő korszakok emberének kultúra-változásait is. Az alsó rétegekből kezdetlegesebb jellegű ún. protosolutrei, a felső rétegből pedig solutrei típusú eszközfajták kerültek elő. Mindkét csoport a szeleta kultúra emléke, de az egyik kezdetlegesebb, a másik pedig fiatalabb, fejlettebb fokhoz tartozik. Előkerültek a régi kőkoron kívül az újabb kőkorból, a késő bronzkorból és a kora vaskorból származó leletek is.
... Újabb kőkori kultúra. A Lillafüred környékén folytatott barlangkutatások alkalmával a felsőbb rétegekben egy fiatalabb őskultúra nyomait is megtalálták a kutatók; ezt az újabb kőkor vagy neolitikum körébe tartozó „Bükki kultúra” néven ismerjük.

Felső-magyarországi lelőhelyekről már régebben is kerültek elő művészi szépségű edények. Az utóbbi évtizedek szorgalmas kutatómunkájának köszönhető, hogy a bükki barlangok fiatalabb rétegeiből előkerülő értékes anyag összegyűjtése után a tudomá­nyos kutatás behatóbban kezdett foglalkozni ezzel a műveltséggel. Már a lillafüredi (hámori) barlangok feltáróinak is feltűntek annak­idején a barlangok felső rétegeiből előkerült érdekes kerámiák.

 Vonaldíszes, mészbetétes „Bükki edény” Mályinkáról

Különösen a Szeleta- és a Herman Ottó barlang rétegeiből származtak ilyen kerámiatárgyak.

A bükki kultúra, az ún. szalagdíszes edényekkel jellemzett műveltség a Bükk szorosabb körzetéből távolabbi vidékre is elterjedt, helyenként a Magyar-Középhegység kisebb völgyei közé is behatolt. Nagy művészi és technikai fejlettség jellemzi ezt a kul­túrát. Igen finom agyagot használt az ősember az edények készí­téséhez, s olyan magas színvonalon álló kerámiát hozott létre, amely ezt a leletcsoportot messze kiemeli az európai újabb kőkori kultúrák közül. Nemcsak az edény anyagának kidolgozására, hanem az edényfelületek díszítésére is vonatkozik ez.

A bükki kultúra jellegének tisztázását az 1928. évi Borsod-Derékegyháza-i ásatások hozták meg. Ez volt eddig a legnagyobb ilyenfajta települőhely és itt tudták a régészek a legzavartalanabb rétegekben megtalálni az újabb kőkori leletanyagot. Itt már sza­bálytalan alakú lakógödröket, tűzhelyeket, hulladékgödröket is találtak. Az ásatások során előkerült leletanyag a bükki kultúra edényművességét tárta a kutatók elé.

Vonaldíszes edénytöredékek, csiszolt csonteszközök a lillafüredi barlangokból. Bükki kultúra.

A durva, egyszerű díszítésű, vagy teljesen dísznélkül való kerá­mia mellett egy sokkal fejlettebb technikával készített edényfajta is mutatkozott, amelynek külső felületén (ritkább esetben a tálak belsejében is) kimeríthetetlen változatossággal művészi díszítést találunk. Leggyakrabban fehér, vörös, sárga színekkel bevont kar­colt díszű edények, ritkább esetben festett edények kerültek elő.
... Amint a leletanyagból kiderül, az újabb kőkori társadalmak még közösen termeltek, a javakat és munkájuk gyümölcsét közösen élvezték. A termelőeszközök fejlődése - megjelent az ásóbot és a kapa - lehetővé tette a primitív kapás földművelést. A növény­termeléssel a főzés igénye is fellépett, s ez teremtette meg az agyagedényt. Ugyancsak a földműveléssel együtt megkezdődött több állatfajta megszelídítése és tenyésztése is. Az így kialakuló gazdasági forma lehetővé tette az állandó letelepülést. Az újabb kőkori ember ruházatát már nemcsak bőrből, hanem nagyrészt növényi anyagokból is készítette.

Újabbkőkori csiszolt kő és csonteszközök, pattintott késpengék a borsod-derékegyházi őstelepről"


[MZS - 596.o.]

...A spirál használatáról elmondhatjuk, hogy Ó-Magyarország minden korszakában jelen van folyamatosan, törés nélkül. Kiterjedten használják az általunk rokonnak tartott népek is, ugyanilyen makacs következetességgel. A spirál valóban eljutott Eurázsia majd a világ minden pontjára az azt hordozó néppel együtt. Csakhogy elképzelhető, ezt itt a Kárpát-medencében találták fel. Most két igen eleven és jellemző helyre hívnám fel az olvasó figyelmét Magyarország régészetében. Különös szerencse, hogy e két helyet nem csatolták el eddig egyszer sem országunk kisebbítései során, így a leletek nem kerültek más, környező friss államok újszerű, sajátos elgondolásoktól sem mentes régészeti elképzeléseinek középpontjába eddig. Az egyik a bükki-tiszai kultúra területe, a másik Keszthely és környéke (vagyis a Dunántúl, Lengyel, Zengővárkony, a dunántúli vonaldíszes kerámia (DVK) hazája). Ami a bükki-tiszai vonal- és spiráldíszes műveltséget illeti, arra Meszlényi hívta fel a figyelmet legutóbb, (Meszlényi Róbert Imre: A magyar nép etnogenezise. Kézirat, Bázel, 1999.) de Badiny is foglalkozott korai fázisaival érintőlegesen, leginkább a sumér kapcsolatokat kutatva. A Keszthely-környéki anyagra – a dunántúli vonaldíszes kerámia (DVK) népére - a Kis-Balaton rendezése során bekövetkezett leletmentési munka irányította rá a figyelmet újra. Mindkét helyszín régészeti anyaga jelentős mértékű, évezredekben mérhető folyamatosságot mutat. Olyan ősi, állandóan lakott kultúrterületekről - lelőhelyekről van szó, amelyek kiválóan alkalmasak az ó-magyarországi folyamatosság bemutatására. E fejezet a korai ó-magyarországi műveltségek sorában feltárható összefüggések felkutatása miatt jött létre. Meg kellene tudnunk, amennyiben ez lehetséges, kimutatható-e egymásba kapcsolódó vagy éppen hosszú időn át, évezredeken keresztül működő emberi közösségek léte a Kárpát-medencében, amelyek terepet adhattak a ragozó magyar ősnyelv létrejöttéhez, további csiszolódásához. A kérdés ugyanis ez. A magyar őstörténetkutatók egy része – ha már eléggé mélyre jutottak a magyar nyelv eredetének kérdésében - újabban szinte törvényszerűen előbb-utóbb megfogalmazzák, hogy a magyar nyelv itt alakult ki a Kárpát-medencében. A megfogalmazások a magyar nyelv koráról 30 ezer és ezer év közt szóródnak.
 

A finnugor nyelvek európai származását kézenfekvő érvekkel (a rénszarvasok paleontológiai leleteivel és a finn-magyar közös gazdálkodási szavakkal) sikerült igazolnom, de az indogermanisztika már korábban többszörösen hasonló eredményre jutott. “Európa neolit- és rézkora (Kr. e. 6500-3500) nem indogermán volt.” – írta – Marija Gimbutas és ahogyan a Kárpát-medencében 8500-5500 évvel ezelőtt bizonyítottan nem indogermán nyelveket beszéltek – mivel a legelső proto-indogermán nyelvek legkorábban Kr. e. 2000- ben kezdtek délről terjedni, - ugyanígy nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencében az emberiség első faluépítői mostanáig megtartották nem indogermán ősi nyelvüket egy helyben maradásuk miatt. A viharos évezredek alatt a békés földművelőkre különböző elnyomók telepedtek, akikről a térség lakóit más és más névvel illették az utókor történészei. Az egymást váltogató hódítók nevei természetesen újra meg újra kicserélődtek, de a nép változatlanul beszélte az etnikumát meghatározó nyelvét. Az írásbeliség elterjedése utáni történelmünk is azt igazolja, hogy hiába volt hazánk különböző nevű uralkodók járma alatt, a parasztság helyben maradásának köszönhetően nyelvünket megőriztük!
 

Anonymus idejében a parasztok uraiktól eltérő múltjukról csak azt mesélhették, hogy ők, a földjükhöz kötődött őslakosok dicsően alkotó időszakra emlékeznek vissza. Az újkőkori Kárpátok környékén a bükki kultúra, tiszai kultúra, Körös-kultúra, Furugy, szakálháti csoport, Tordos I., Kukutyin, Erősd I., stb. vagy a rézkorban Erősd II., Kukutyin II., Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Pusztaistvánháza, Kisrétpart, Lengyel, Baden (Podony), stb. mind faluépítő kultúrákról tanuskodnak. Ezen úttörő kultúrcsoportok leszármazottai parasztok (sumérszkíta- szabir nyelven parasutu) lévén nyilván egy helyben maradtak (népes temetőik igazolják!) és a térség termékeny területeit benépesítették. A paraszt foglalkozásából kifolyólag sosem vándorolt, épületeit és megművelt földjét kényszer nélkül el nem hagyta, csupán túlszaporodott családja keresett új életteret magának. A leválók melegebb éghajlatú tájak felé húzódva a földművelés tudományát elterjesztették és később közülük sokan rabszolgaságba estek. A megfélemlített rabszolgák szolgálatukért biztonságot kaptak, majd történelmi korok változásával – ahogy a rabszolgatartás kényszerítő szerepét a pénz átvette – városi polgárokká fejlődtek.


Az említett feltárt mikrokultúrákat a tudomány az ún. szalagdíszes agyagművesség kultúrájába sorolja, mely egy nagyobb kultúrkörbe, a Duna menti vonaldíszes kultúrába tartozik. Ebből a kultúrkörből származnak a híres spirál-meander motívumok, melyek nem a mediterrán térségből származnak, (Tompa Ferenc: A szalagdíszes agyagművesség kultúrája Magyarországon. Die Bandkeramik in Ungarn. Archeologia Hungarica, Budapest, 1929. 1-6.) mint ahogy azt a közvélemény hibásan hiszi. Ismereteink szerint a mintázattal festett legöregebb kerámiát dr. Kadic professzor a bükki kultúra egyik lelőhelyén, az aggteleki Baradla-barlang feltárásakor ásta ki, amely ugyancsak spirálos. Az alig 2 mm falvastagságú félgömb alakú cserépfragmenta a spirálmeanderek születési helyének egyik legfontosabb bizonyítéka.


Festett bükki kerámia
(Meszlényi Róbert Imre: A magyar nép etnogenezise. Kézirat, Bázel, 1999. 13. o.)

A spirálozott és vonalazott díszítések évezredekig ékesítették a használati tárgyakat, szépségükben változatlanul fennmaradtak, csupán jelentésük ment feledésbe. A neolitikumi ember minden valószínűség szerint új életmódját, az élelmiszer megtermelését fejezte ki ezekkel a vonalakkal, ahogy egy vincellér a szőlőt ábrázolja, úgy ő ekenyomát vagy legeltetési útvonalát jelölhette. Ha parasztgazdaságát körbe, illetőleg spirálba szántotta, akkor a termény betakarításához a kör közepe volt számára a legrövidebb út. Még legeltetéskor is a spirális útvonalon távolodott legkevésbé el otthonától. Gyönyörű spiráldíszítéses cserepekkel találkozunk a késői bükki kultúrában is, amit jogtalanul kereszteltek tiszai kultúra névre, mert az utóbbi szinte az előbbi változatlan folytatása. A tiszai kultúrának Lengyelben feltárt egyik szép spirálját láthatjuk az alábbi képen.

Festett kerámia Lengyelből
Meszlényi Róbert Imre: A magyar nép etnogenezise. Kézirat, Bázel, 1999. 13. o. m6-lengye

A vonaldíszes kultúra egyik társszerzője, a bükki kultúra I. rétege a jégkorszak végére nyúlik vissza, mert a sztratigráfiai (rétegtani) vizsgálatok szerint közvetlenül diluviális (jégkorszaki) bázison fekszik (a jégkorszak 10.000 évvel ezelőtt fejeződött be!). A festett és karcolt spirálok, valamint a szalagminták helybéli, ó-magyarországi kialakulását és fejlődési szakaszait – az elő-ázsiai térséggel ellenkezően – nyomon követhetjük, sőt környezetére gyakorolt erős hatását is tisztán kivehetjük. A “spirálos vagy vonaldíszes” etnikai egység hozta létre az újkőkori forradalmat, amely az emberiség életének legnagyobb fejlődését: emberré válását idézte elő! Már legalábbis abban az értelemben, hogy jelentős részben kétkezi földművesekké alakultak. A spirál 10-12.000 éves ó-magyarországi megjelenése felveti a későbbi leletek e tőről való eredésének kérdését." 

Spiráldíszek a bükki műveltség cserepeiről
Tompa Ferenc: A szalagdíszes agyagművesség kultúrája Magyarországon. Die Bandkeramik in Ungarn. Archeologia Hungarica, Budapest,


Az újkőkori Bükki kultúra tehát fényes bizonyítéka annak, hogy a Kárpát-medencei magyar folytonosság az őskőkortól fennáll legalább a Szeleta műveltségtől, és amely önállóan kifejlesztette a földműveléshez szükséges eszközöket, és az élelemtárolásra és főzésre kialakított magas színvonalon és művészi érzékkel elkészített kerámia edényeket. Mindezek igazolják, hogy a neolitikus forradalom a Kárpát-medencében is kezdődhetett már igen korán, tehát nem az Anatóliából érkező Kőrös-kultúra hatása révén jött létre, ez utóbbi legfeljebb csak alakított rajta, de hazai vonaldíszes kerámia műveltség önállóan fejlődött ki és sugárzott szét Európában az újkőkorban - vélhetően az akkor még "gravetti" szinten élő lévő embercsoportokat felfejlesztve. Ez a Kárpát-medencéből kisugárzó műveltség adja az európai civilizáció jégkorszak utáni alapját.
 

***


Vinca, alföldi Tisza és dunántúli lengyeli műveltség (Kr.e 5500-4800)

Az újkőkor második felére a Kárpát-medencére korábban jellemző hármas tagoltság megmarad. A Kőrös-kultúrát felváltja a szinté délről jövő Vinca-kultúra, az alföldi vonaldíszes kerámia átalakul Tisza-kultúrává, a dunántúli vonaldíszes kerámia pedig lengyeli műveltséggé.

1. A lengyeli műveltség, 2. Tiszai-herpályi-csőszhalmi kör, 3. Bánáti-Vinca terület 
(Kalicz Nándor: Agyag istenek c. könyvéből)


[RÉG]
(Dél-Alföld)
"A Maros völgyétõl délre, kb. Kr. e. 5400-tól jellegzetesen déli szellemi és gazdasági hagyományokat folytató közösségek éltek (Vinca-kultúra). Emlékeiket Szõreg, Deszk és Tiszasziget (az egykori Ószentiván) határában rejti a föld. Kerámiamûvességük, építészetük, kultúrájuk az anatóliai- égei-mediterrán világ fejlettségének visszfényét hozta el a Balkán legészakibb sávjába. Jellemzõ keramikájuk sötét színû, fényezett, kettõs csonkakúp alakú. Gazdálkodásuk fejlettebb szintre jutott el, mint északi szomszédaiké. Már ismerhettek valamiféle egyszerû, talajváltó földmûvelési rendszert, hiszen központi településeik több száz éven át folyamatos megtelepedésrõl tanúskodnak (lakóhalmok, ún. tell-telepek). Falvaik közelében egyes helyeken megjelennek a temetõk. AMarostól délre élõ falvak új technikai vívmánya a csere. Az ennek révén kialakult kapcsolatokon keresztül, különösen a folyó északi sávjában és a Szárazér partján Kr. e. 5300 táján új hagyományú közösségek jöttek létre (Szakálhát-kultúra). Ekkor jelennek meg a Maros völgyétõl északra is az elsõ lakóhalmok, „tellek” (Tápé–Lebõ, Battonya), amelyek már a tartós megtelepedés, az állandó falu kezdeteit jelentik. A tellkezdeményeken a lakosság kiscsaládi, balkáni háztípusokban lakik, míg a nyílt falvakban nagyméretû, hosszú, nagycsaládi építményeikkel, a közép-európai vonaldíszes edények népének hagyományait követi (Csanytelek–Újhalastó, Csongrád–Bokros). A fazekasság részben a vonaldíszes edények kultúráját, részben a balkáni közösségek technológiai és motívumhagyományait ötvözte eggyé. A tehetõsebb családok nõtagjai körében ekkor tûnik fel elõször a rézgyöngyökbõl fûzött nyakék. A rezet ekkor még nem öntötték, hanem hideg eljárással, formára kalapálással dolgozták fel.
Az újkõkor végére (i. e. 5. évezred elsõ fele) az egykori vonaldíszes edények kultúrája és az erdélyi Maros-menti, valamint a középsõ balkáni népelemek kultúrájának, technikai újításainak bonyolult egymásra hatása eredményeképp a Dél-Alföld elérkezett addigi fejlõdése csúcsára (Tisza- kultúra). Ez az idõszak mintegy másfél-kétezer esztendõvel elõzte meg a mezopotámiai dinasztiák kezdetét és az elsõ egyiptomi piramisok korát. A Tisza, a Körösök, a Maros és a Temes folyók, valamint azok mellékvizeinek partjain virágzó, a balkáni, keleti-mediterrán világ fejlõdése irányába formálódó közösségek jöttek létre. Ez azt jelentette, hogy ekkor a Kárpát-medence keleti fele Közép-Európa legfejlettebb régiója volt, amely a déli típusú kultúrkörhöz kapcsolódott. Nagy, sokszor több hektárnyi kiterjedésû települési központok, árkokkal, kerítéssel övezett, védett falvak, „tell-telepek” létesültek az Alföld déli felén (Szeged környékén Lebõ, Hódmezõvásárhely határában Kökénydomb, Gorzsa, valamint távolabb Szegvár-Tûzköves, Vésztõ–Mágor, Battonya–Gödrösök).
A Tisza-kultúra az i. e. 5. évezred második felének kezdetén váratlanul eltûnik a szemünk elõl. Lehet, hogy ezt a szinte teljes körû kultúraváltozást éghajlatváltozás is elõsegítette. A földmûvelési eljárások fejlõdése mellett a nagyállattartás került túlsúlyba. A jelentõs élelemtartalékokat adó szarvasmarhatartás más irányba terelte a közösségek fejlõdését.

(Észak-Alföld)
...Késõbb (a Kr. e. 6. évezred utolsó negyedében) az egységes színezetû, nagy kulturális egység mellett, illetve abból származóan helyi sajátosságokat mutató kisebb csoportok jelennek meg; az Alföldön Szakálhát, Esztár, Tiszadob, Bükk, Szilmeg néven elkülönített csoportok jöttek létre. Ezek közül a Szakálhát-kultúra elsõsorban az Alföld déli részén terjed el, míg a többi egység jellemzõen észak-alföldi elterjedésû. Az iparmûvészeti szépségû kerámiát elõállító Bükk kultúra edényei a törzsterületen kívül messze vidékre eljutottak. A népesség által ellenõrzött, részben lakott területre esnek a legfontosabb északkelet-magyarországi (és délkeletszlovákiai) nyersanyagforrások, köztük a különösen népszerû obszidián, azaz vulkáni üveg lelõhelyei. A hegyvidéki iparos lakosság sajátos szimbiózist alakított ki az Alföld élelemtermelõ közösségeivel. A nyersanyagforrásokhoz való hozzáférés bizonyára fontos szerepet játszott a késõi neolitikum bonyolult és ma még részleteiben kevéssé ismert történetében is. Szellemi életükbe a temetkezések, a kultikus rendeltetésû tárgyak és a különleges, például barlangi kultuszhelyek alapján tudunk bepillantani (Aggtelek–Baradla, Miskolc– Kõlyuk-barlang).
A késõi neolitikum jellemzõ kultúrái Kr. e. 5000 körül jelennek meg a Tisza-vidéken (Tisza–Herpály–Csõszhalommûveltség). A Tisza-kultúra elsõsorban az Alföldrõl, tell-településekrõl ismert: északi elterjedési területe a Felsõ-Tisza- vidékig követhetõ, bár északon csak egyrétegû telepeket létesített. A Csõszhalom-kultúra kialakulásában dunántúli és dél-lengyelországi-szlovákiai területekrõl érkezõ hatások is szerepet játszottak, míg a Herpály-kultúra keleti, részben Kárpátokon kívüli kapcsolatokkal is rendelkezik. A névadó Polgár–Csõszhalom, illetve Berettyóújfalu–Herpály települések a korszak kulcslelõhelyei.

(Dunántúl)
A Dunántúl késõ neolitikumának zömét a Lengyel-kultúra élete töltötte ki. Része annak a nagy egységnek, amely a Dunántúlon kívül Nyugat-Szlovákiát, Ausztria jelentõs részét, Dél-Morvaországot és Lengyelország déli részét foglalja magába. A Lengyel-kultúra kutatása Wosinsky Mór ásatásai nyomán indult meg az 1880-as években. Sokáig elsõsorban dél-dunántúli lelõhelyeit ismertük: különösen jelentõs a névadó Lengyel–Sánc lelõhelyen kívül a zengõvárkonyi telep és temetõ, amelyet Dombay János tárt fel az 1930-as, 40-es években. Az elmúlt évtizedekben Kalicz Nándor aszódi kutatásainak nyomán kibontakozott a Lengyel-kultúra északkelet-magyarországi elterjedésének képe. Ma már egészen a Tokaj–Eperjesi-hegységig követhetjük a minden bizonnyal az értékes nyersanyagok (tokaji obszidián és változatos kovakõzetek) megszerzése érdekében kelet felé elõrenyomuló népesség útját. A legutóbbi kutatások egyre szorosabb kapcsolatokat mutatnak ki Kelet-Magyarország késõ neolitikus kultúrái (Gorzsa-csoport, Polgár–Csõszhalom) és a dunántúli törzsterület között.
A Lengyel-kultúrán belül szûkebb területi, kronológiai csoportokat különít el a kutatás. Az idõbeli elkülönítés alapja, mint az újkõkor kutatásában jellemzõ, a kerámiamûvesség fejlõdése volt, amit csak napjainkban egészítenek ki az „abszolút” koradatok. Eszerint a Lengyel-kultúra a Kr. e. 4800 körüli idõkben jött létre. A kultúra igen változatos edényformákkal, finom, gyakran festett díszkerámiával és durvább (fõzõ-) edényekkel jellemezhetõ. A festés, amely szórványosan jelen volt a megelõzõ Sopotkultúrában, de nem jellemzõ a DVK-leletanyagra, színes és változatos, különösen a kultúra korai idõszakában, amelyben vörös, fehér, fekete és sárga ásványi festékanyagokat használtak. A Lengyel-kultúra fiatalabb periódusaiban az edényfestés aránya és a színek változatossága erõsen csökken: a legfiatalabb, már a rézkor elejére tehetõ szakasz szinte teljesen festetlen, inkább a plasztikus díszek (bütykök) fordulnak elõ.
A legkorábbi lengyeli idõszaktól kezdõdõen kirajzolódnak olyan határozott, szûkebb területi csoportok, mint a névadó lelõhely körül elhelyezkedõ dél-dunántúli (Tolna, Baranya) csoport, a Duna-kanyar tágabb környezetének változatos földrajzi adottságait kihasználó Aszód– Csabdi–Svodín-kör vagy a késõi lengyeli népesség „ipartelepei” a bakonyi nyersanyagforrások vidékén. Általánosságban elmondható, hogy a Lengyel-kultúra népe a korábbiaknál szorosabb kapcsolatokat létesített a nyersanyagforrások vidékével. Telepei gyakran felhúzódnak a hegylábi régiókba, magasabb dombhátakra, ami egyrészt hatékonyabb földmûvelést, másrészt területi ellenõrzést és bányász-kézmûves specializációt sugall. Talán ezzel összefüggésben a korábbi idõszakhoz képest jelentõsen megnõ a vadászat szerepe az állattartással szemben. A nagy települések jelentõs szerepet játszottak a távolsági csere lebonyolításában, melynek jellegzetes tárgyai az ékszerek között már megjelenõ réz, a tengeri kagyló és a már korábban is messzire eljutó obszidián. Aszódon a lengyeli népesség kõbalta- és csonteszköz-készítõ mûhelyeinek nyomát is feltárták a késõ újkõkori falu területén belül. A telepek építményei, az ún. nagycsaládi házak a középsõ neolitikus és közép-európai hagyományt képviselik. A Lengyel-kultúrához kapcsolódik a Dunántúl keleti részén a nagy sírszámú temetõk létrejötte, amelyek még mindig a települési helyen belül, de a lakóterülettõl elkülönítve helyezkedtek el.
A késõi neolitikum végét az Alföldön a tell-települések megszûnése és a teljes kultúraváltozás jelzi. Ennek oka kereshetõ a klimatikus tényezõkben, a környezeti feltételek és/vagy a gazdálkodás hatékonyságának romlásában, az idegen kulturális behatásokban. A Dunántúlon ezzel szemben a Lengyel-kultúra késõi szakasza töretlenül viszi tovább a késõ neolitikus hagyományokat a kora rézkor idejére.


[BZS]
"A következő műveltségnek sincs párja az akkori Európában : a régészet szerint kb. Kr. e. 5500 után a Duna-völgyben újabb műveltség jelenik meg, amely eltérő a Balkánétól. A Vinca-kultúra, pontosabban a Vinca-Tordos a kora rézkorig élt. (3. ábra) Annyira fejlett volt, hogy kezdetben a Kr. e. I. évezredre datálták. Az emberek paticsfalú házakban, városokban laktak, melyekben valódi utcák is voltak. A települések közepén rituális hely, szentély, templom állt. Fémöntő, kerámiakészítő műhelyeik is voltak. A rézművesség olyan magas szintre fejlődött, hogy a rézből készült alkotások exportcikké váltak. Az erdélyi Erősdön például kb. Kr. e. 5500 körül már kőházakban laktak az emberek.   


3. ábra. A Vinca-Tordos-műveltség elterjedése (http://www.culture.gouv.fr/culture/arcnat/harsova/en/balk6.htm és Ian Wilson: Az özönvíz előtt. Gold Book, 2001. alapján) 

Ami számunkra még különösen fontos: az emberiség egyik legkorábbi írásos emléke is ebből a műveltségből származik. Az erdélyi Tatárlakán talált, írásjeleket tartalmazó agyagkorongok kb. hétezer évesek, legalább ezer évvel előzik meg a legkorábbinak tartott mezopotámiai leleteket.



Kb. ugyanebből a korból a közeli Tordos környékén is kerültek elő írásjegyeket tartalmazó emlékek, a műveltség ezért viseli a Vinca-Tordos nevet. 
Többek szerint a Vinca-Tordos a Körös-Starcevo folytatásának fogható fel, de erre következtethetünk magunk is, ha összehasonlítjuk a két kultúra elterjedésének térképét. Childe ezeket a műveltségeket eredetinek tartja. Összefoglalóan Duna menti műveltségnek nevezi, és két szakaszra bontja: Duna l. és Duna II, ez utóbbi terjeszkedik szerinte nyugatra, és teremti meg Nyugat-Európa újkőkorszakát. 

De vajon honnan jöhetett a Vinca kultúra? Erre a választ Cser-Darai szerzőpárosnál találjuk meg:

[CSD]
A 7500 évvel ezelőtti időpont környékén egy korszerűbb földművelő társadalom jelent meg a Kőrös–Starčevo-i műveltségre épülve, s felváltotta a korábbi Kőrös–Tisza völgyi műveltséget. Ez volt a Vinča műveltség, amelyet minden bizonnyal annak a népességnek egy része alkotott, mely a Fekete-tenger medencéjének a világtengerek megemelkedése miatti, a Boszporusz-gát átszakadásával történt özönvíz–szerű, katasztrofális gyorsaságú feltöltődésekor észak-nyugat felé menekült. A Fekete–tenger az áradásig még csak a mai vízfelület felét kitevő nagyságú édesvizű tó volt, s helyenként akár több-száz kilométer széles, föltehetően művelt, lakott tóparti sáv övezte. Annak klímája emberi településre és mezőgazdasági tevékenységre alkalmas volt. Az orosz síkságnak ekkoriban szárazabb lett a klímája és az azon kialakult növényvilág nem tette lehetővé emberi települések kialakulását. 
A jelen előtt 7500 körül, a Fekete-tenger feltöltődésével egyidőben – és föltehetően annak következményeként – nem csak a Kárpát-medencében, hanem mind Európában, mind Ázsiában több új műveltség jelent meg, váratlanul és hirtelen, minden korábbi előéletet nélkülözve. Ekkor jelenik meg a Hacilar és a Tell Halaf műveltség Kis-Ázsiában, töltődik fel újra Çatal Hüyük néppel, de ekkor jelenik meg a Thessaloniki és a föntebb említett Vinča műveltség is. Ezek közös jellemzője, hogy már nemesített gabonával, ekés földműveléssel, a rézöntés technikájával és ember formájú kerámiával rendelkeztek. Mindezek előélete ma még ismeretlen. Ugyanakkor a férfi sejti átörökítő vizsgálatok is e területre utalnak, mint ahol több jellemző is feltűnik. 
Ekkortól jelenik meg a Kárpát-medence déli felében is az ember formájú és az írásjegyekkel karcolt kerámia, a rézöntés, valamint a már nemesített gabonafajták. Ekkortól négyszög alakú házakból álló telepeken laktak az emberek, a telep közepén több helyiséges közösségi házzal, ahol a szentély volt, valamint ahol a fémöntés és kerámiakészítés is folyt. Továbbra is megőrződik a kozmikus rend tisztelete és az egyenlősítő felfogás, amely a sírokból látszik, s a hitvilág pedig antropomorf isteneket mutat. Ugyanekkor az északi területeken, a bükki műveltség edényei továbbra sem ember formájúak, és kozmikus jelek kötegei, szalagdíszei látható rajtuk. 
Ugyanebben az időben a Fekete–tenger nyugati partvidékéről terjedve jött létre a földművelő karanovói és Duna menti műveltség, amely utóbbi 7500 éve jutott be Erdélybe. A bükki kultúrából, ötvöződve a dunántúli lengyeli műveltséggel, kialakult a szalagdíszes kerámia műveltsége, melynek alapnépességét a Kárpát–medence jégkorszakot továbbélő őslakói adják. Ez a Kárpátokról keletre is terjeszkedve 6800 éve létrehozta a – boian kultúrával kevert – cucuteny műveltséget, amely pedig hatással volt a 6 ezer éves szvidéri műveltségre. A Dunántúl és a Tisza mente erős déli, mediterrán befolyásával szemben a Kárpát-medence észak–keleti őslakói tehát történelmileg rövid idő alatt áttértek a földművelő életmódra, s továbbra is hozzájuk köthető a magyar nyelv átörökítése és eredete. 

A Fekete-tó gyors feltöltődésének katasztrófáját viszont a parton élő emberek úgy élhették túl, ha a magasabb területek felé menekültek. Ekkor kerülhetett vissza az északi sztyeppékre is az M170-el jelölt ág, a kis-ázsiai területekre pedig az Eu9-Eu11 csoport. Mindezeket az elágazásaik alapján a Kaukázusi emberhez köthetjük. Ezeknél az északi és a déli területek embercsoportja embertanilag is különbözik és a jégkorszak lehűlő időszakában már nem éltek együtt. Az északiak az orosz síkság folyóvölgyeibe húzódtak már a gravetti korszakot megelőző időszakban, a déliek meg tovább éltek a mai Grúzia és Örményország területén és a Würm fölmelegedését követő kiszáradáskor húzódhattak a Fekete-tó medencéjébe. Az északiakat a Würm leghidegebb időszakában a Krim félszigeten meg is találhattuk. Tekintve a távolságot és a Fekete-tó északi és déli partjainak eltérő földtani körülményeit, a két csoport ekkori keveredése sem nagyon tételezhető fel. Azaz a két embercsoport tízezer évek óta nem élhetett már együtt. 

A Fekete-tó feltöltődésekor aztán mindkét csoport a földrajzi körzetének megfelelő irányban menekült a feltöltődő medence partjairól. Ekkor térhetett vissza Anatóliába az Eu4 egy része is, jóllehet, azok legnagyobb sűrűségét a Balkánon lehet megtalálni, azaz föltehetően Anatólia kiszáradásakor zömmel ebbe az irányba települtek át és alkottak földművelő műveltségeket. Amíg az északi menekültek csakis vadász és állattenyésztő területre kerültek (a sztyeppe sem akkor, sem később nem kapta meg az évi 200 mm csapadékát, hogy száraz gabonatermelésre alkalmas legyen, sem az északi jég kiolvadásával oda hordott agyagos talaj nem volt alkalmas a kézi vontatású faekékkel való megművelésre), a déliek fokozatosan terjeszkedtek az öntözéses technikájukkal megművelhető, laza talajú termékeny területek felé. A sejti átörökítők vizsgálata így a régészeti adatokkal megfelelő, összecsengő kapcsolatba hozható. Genetikailag ez a népesség alig 20%-ot alkot a mai európai lakosságon belül. A déli népesség ugyanis a Meditterráneum partjai mentén terjedt, nem jutott be Európa közepébe. Az északi területeken meg valóban a későbbi kurgán műveltség azonosítható az M170 jelző terjedésével. Ekkor, és nem a jégkorszak hideg időszakában, hiszen a kialakulása nem tehető a Würm lehűlési csúcsát megelőző időkre. 

A Fekete-tengeri katasztrófával háromféle műveltség születésének a kezdeti lépései teremtődtek meg. Legelébb a katasztrófától észak-nyugati irányban, a Kárpát-medencében terjedt a földművelés, és a gabonatermeléssel az írásbeliség, jó pár ezer évvel megelőzve a sumért. Azután az északi sztyeppei területeken a nagyállattartó műveltség alakult ki, majd alakult át harcias lovaskultúrává, azaz alárendelővé. Végül aztán évezredek múlva a mezopotámiai és az egyiptomi városi műveltség, azaz civilizáció jött létre templomgazdasággal, majd égi alárendeléssel.



A Vinča műveltség felváltja a Körös–Tisza-i műveltséget, majd tovább terjeszkedik északra. Létrejön az erdélyi boian műveltség. A bükki műveltség ez után hamarosan átveszi a korszerűbb földművelő technikát, ellenben nem vette át vele párhuzamosan az ember formájú kerámiát, hanem kialakította a sajátos kottafejes mintázatú, a későbbiekben csak lineáris vonalkerámiának ismert műveltséget. Később átlépve a Kárpátokat, létrejön a Tripolje (Cucuteny) műveltség. Mindezek békés, letelepedett földművelők, köztük harci cselekmény, rivalizáció nem látszik. Nem látszik nagy méretű kereskedelem sem, ellenben mégis jelen van az írás. Nem kereskedelmi elszámolás formájában, hanem szakrális szövegekként. Hamarosan fejlett fémfeldolgozásnak lehetünk a tanúi. A JE 6. évezred végére a területen több település mérete a tízezres nagyságot éri el (pl. a Balkánon). A Dnyeper partján, Kijev alatt pedig negyven ezres létszámú települést ástak ki ebből a korszakból, évezredekkel megelőzve a folyamközi ezres, tízezres városi településeket. A településeken azonban nem látszik védelem, nem látszik az uraság, nem látszik az alárendeltség, ellenben látszik a magas szintű kerámia és fémfeldolgozás. Kemencéik hőmérséklete elérte a vasöntéshez szükséges hőfokot is, jóllehet vasat nem öntöttek. Rezet azonban már a JE 7300-ban is. A rézkori műveltségek Kárpátmedencei elhelyezkedése, a rézelőfordulások és rézbányák eléggé közismertek."

***

A balkáni beáramlások mellett a helyben fejlődött műveltségek is jelentős leletanyagot hagytak maguk után. Friss hír, hogy egy majdnem 8000 éves kiterjedt újkőkori települést tárnak fel Tolnában, Tolna-Mözs határában:
"a Kr. e. 6. évezred második felében lakott település jóval kiterjedtebb lehetett, mint azt korábban feltételezték: összesen mintegy 150 épületet sikerült azonosítani."
"még jelen ismereteink alapján is kivételes jelentőségű"
"A település mérete azért meglepő, mert az újkőkor ezen időszakáról az ezredfordulóig azt gondoltuk, hogy - ellentétben más közép-európai régiókkal -, Magyarországon gyakoribbak voltak a kis települések korlátozott számú épülettel. Az utolsó két évtized számos, Nyugat-Magyarországon folytatott ásatása meggyőzően bizonyította a nagy kiterjedésű, sok generáció által folyamatosan lakott települések létét."
"Egy fontos településcsoport éppen a Tolnai-Duna mentén húzódik. Ennek központi telepe a tolna-mözsi, amely még jelen ismereteink alapján is kivételes jelentőségű" - mondta Marton Tibor.
A kőeszközök alapanyaga nagyrészt a Mecsekből származhatott 
A régészek a most megnyitott felületen eljutottak a ház feltételezett belső járószintjéig, amely a jelenlegi talajszint alatt mintegy hatvan centiméterrel húzódik. Többek között kerámia tárolóedények töredékei, őrlő kövek, radiolarit kőeszközök és obszidián penge került elő; a kőeszközök egy része a Mecsekből származhatott, obszidián viszont legközelebb a Tokaji-hegységben gyűjthető - tette hozzá.
Az a korábbi kutatások és elemzések alapján is tudható, hogy az itt élt újkőkori ember gazdasága kultúrnövényekre és háziasított állatokra épült. Utóbbiak közül ebben a korszakban elsősorban szarvasmarhatartás játszotta a legfontosabb szerepet, ami prosperáló ágazat lehetett, vadászott állatok csontjai csak kis számban kerültek elő. 
Nem eldöntött, hogy a Közel-Keletről telepedtek-e be az őslakók 
A régész szerint a tolna-mözsi település helyi jelentőségén messze túlmutatva betekintést enged az élelemtermelés közép-európai elterjedésének folyamatába, amelyben a Duna mint útvonal kiemelkedő szerepet játszott.
Az új eredmények segíthetnek többek között annak a kérdésnek az eldöntésében is, hogy a neolitikum idején itt élt népesség közvetlenül Délkelet-Európából, végső soron a Közel-Keletről áramlott be a Dél-Dunántúlra, vagy helyi, vadászó és gyűjtögető életmódot folytató népcsoportok vették át a közel-keleti eredetű termelési technológiát." (az fel sem merül, hogy a maguk józan paraszti esze alapján dolgozták volna ki?)
"A genetikai vizsgálatok eredményei mellett az előbbi elméletet támogatják a fellelt kerámiatöredékek balkáni eredetű díszítései is - mondta a régész."
(honnan tudják, hogy balkáni eredetű? azt tudják, oda honnét került?)
forrás: http://www.origo.hu/tudomany/20170620-roncsolasmentes-modszerekkel-kutatnak-neolitikumi-telepulest-tolna-mozsnel.html

(újkőkori ház rekonstrukciója)


***


AZ EURÁZSIAI ÚJKŐKORI KULTÚRKÖR

Eddig a Kárpát-medence és környékének újkőkorára összpontosítottunk, ezek után nézzük meg hová sugárzott ki az itt kifejlődött szellemiség, illetve milyen szerves műveltségi kapcsolatok alakultak ki Európa és a Közel-Kelet többi részével. Mostantól kilépünk a Kárpát-medencéből annak érdekében, hogy megismerkedjünk az újkőkorban induló "mag-áradások" történetével, amikor is a Kárpátok közül kiáramló "mágusok" szétszélednek terjesztve tudásukat egész Eurázsia szerte.


Az újkőkori ragozó nyelvű kultúrkör



A vonaldíszes kerámia műveltség kiáramlása Észak- és Nyugat-Európába

Innentől Grandpierre Atillát idézzük a Királyi mágusok ősnépe: a magyar c. tanulmányából:

"A legújabb régészeti leletek alapján a köztudatba ültetettől alapvetően eltérő, tudományos bizonyítékok hatalmas, összefüggő rendszerével alátámasztott kép rajzolódik ki szemünk előtt az ősi Európa, Kárpát-medence, Mezopotámia, Kína, India és Amerika műveltségének eredetéről. T. Douglas Price és munkatársai tollából (Price et al., 2001) alapvető jelentőségű munka látott napvilágot a nagy tekintélyű Antiquity című régészeti szaklapban. Ebben a szerzők a legújabb stroncium izotópos (izotóp: ugyanazon kémiai elem kicsit más atomsúlyú változata) vizsgálatokkal kimutatták, hogy a történelem előtti Európa első magas műveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúrája a mai Magyarország területéről indult ki i. e. 5700 körül, mégpedig úgy, hogy nem egyszerűen a kultúra adódott át, hanem kiemelkedő tudású vándorok vitték szerteszét. A vándorlók többsége magas tudással bíró fiatal nő. Ez a tény a korabeli Kárpát-medencei társadalom anyajogú (idegen szóval: matriarchális) jellegére éppúgy utal, mint a kimagaslóan magas tudás meglétére. A kimagaslóan magas tudással bíró személyeket az ős- és az ókorban mágusoknak nevezték. Ha tehát a korabeli Kárpát-medencében kimagaslóan magas tudású nők éltek, akkor itt volt a mágusok európai központja. A Rajnához például a vonaldíszes kerámia kultúra i.e. 5 500 körül érkezett meg (Price et al., 2001). Ezek a mágusok építették 7000 évvel ezelőtt az első Nap-templomokat a Kárpát-medencében, az első templomokat Közép-Ázsiában, és a kőköröket világszerte. Ezek a mágusok hordozták az emberiség őstudását, amely pedig visszanyúlik az emberré válás millió évekkel ezelőtti korszakáig (Leakey-Lewin, 1986, 235; GKE és GA, 2006, 104-110; GA, 2006, 19-31).
Price és munkatársai (2001) megírják, hogy Európa a vonaldíszes kerámia kimagasló tudással bíró népének köszönheti többek között a földművelés, a házépítés, a temetkezés, a kifinomult fazekasság, a magas színvonalú kőmegmunkálás tudományait. Amint azt a bevezetőben láttuk, ezek a tények mágusok, kultúrhősök tevékenységének jellemzői. A legtöbb kutató a vonaldíszes kultúrát a mai Észak-Szerbia és Magyarország területén élt Starcevo-Körös kultúrából származtatja. Haak és munkatársai (2005) szerint pedig a Linearbandkeramik és az alföldi vonaldíszes kerámia forrásterülete a mai Magyarország és Szlovákia. Tekintve, hogy Szlovákia és Észak-Szerbia nem létezett a szóban forgó korszakban, az i. e. 6. évezredben, helyesebbnek és korhűbbnek látjuk a Kárpát-medencei eredet elnevezést. Jó néhány kutató a vonaldíszes kerámiát a helyi, Kárpát-medencei őslakosság alkotásának tartja (Linear Pottery Culture, 2006).
A vonaldíszes kerámia népe alapvető folytonosságban tovább élt a Kárpát-medencében. Itt élt az első, nyilakat készítő nép legalább i.e. 34 000-től, és az i.sz. 1. évezredben még mindig kiemelkedő íjtechnikával rendelkező hun-magyar nép, az állatábrázoló művészet, a nyelvdugós furulya népe legalább i.e. 33 000-től máig (GKE-GA, 2006, 228), a mágusok népe a beláthatatlan ősmúlttól az i.e. 2. évezredig (u. ott, 78-103; 177-184). Folytonosságot mutatnak a világszerte elterjedt, a Napból kúpszerűen kiinduló napsugarakra utaló szkíta csúcsos süvegek (Singh, 1993, 74) az i.e. 6. évezredtől az i.sz. 2. évezredi Magyarországig.




Szaka, azaz közép-ázsiai szkíta (vagyis magyar) harcos öltözéke kétezerötszáz évvel ezelőtt, az Isszik Kul tó partjánál talált kurgánból.

Innen a Kárpát-medencéből indult ki az i.e. 6. évezredben a vonaldíszes kerámia kultúra után Európa első templomépítő népe (Keys, 2005), a jogarhordozók népe az i.e. 6.-3. évezredben (Govedarica, 2004, lásd alább), a cucuteni-tripoljei, a szkítákkal folytonos kultúra (i.e. 5 500- i.e. 2 400; GKE-GA 2006, 20-23), a Stonehenge-et építő, a szkítáknál kultikus ivócsészékről (Price et al., 2004), illetve harang alakú ivóedényekről elnevezett, királyi jogarokkal temetkező Bell Beaker nép az i.e. 3 100-től i.e. 1 600-ig terjedő korszakban (GKE-GA, 2006, 25-28), illetve i.e. 2 800 - i.e. 1 900 között (Beaker culture, 2007, http://en.wikipedia.org/wiki/Beaker_culture); itt élt a később szkíta kőkörökként ismertté vált, Stonehenge-hez hasonló kőköröket i.e. 4 800-tól i.u. 500-ig építő nép (GKE-GA, 2006, 15-40), itt éltek a szkíta-magyarok jellegzetes csúcsos süvegével rokon, magas aranysüveget viselő közép-európai királyi mágusok az i.e. 2.-1. évezredben (Menghin, 2003; Paterson, 2002; GKE-GA 2006, 31-39).




A „berlini aranysüveg” az i.e. 10.-8. századból való.
Dél-Németország és Svájc határán találták. A királyi mágusok jellegzetes fejviselete.
Museum für Vor- und Frühgeschichte, Schloss Charlottenburg, Berlin


A vonaldíszes kultúra ismertetőjegye a hosszú ház is. A legrégebbi, 7500 éves hosszú házak nyomait a Magyarországon tárták fel: 1995–1996-ban az M3-as autópálya nyomvonalán végzett leletmentésnél Füzesabony-Gubakút lelőhelyen, 2007-ben pedig a Szombathely környéki Torony község Nagyrét dűlő lelőhelyén. A legnagyobb dunántúli VDK települést a Balaton déli partján fekvő Balatonszárszó mellett tárták fel 2003-ban . A kultúrához köthető, Kr.e 5500-5000 között épített 45 hosszú házból 39 egy sűrűn beépített körzetet alkotott. Tehát minden megdőlt, amit mi axiómaként korábban gondoltak, miszerint Magyarországon nincsenek ilyen házak. Az autópályás feltárások során, amikor egybenyitottak két hektárt, azonnal a felszínre elkerültek a házak. A balatonszárszói telep Európa egyik legnagyobb települése - Bánffy Eszter régész szerint. Különösen jelentősek az utóbbi húsz évben a Dunántúlon feltárt legkorábbi VDK települések, például: Szentgyörgyvölgy-Pityerdomb (Lenti kistérség), Vörs-Máriaasszonysziget (Kis-Balaton) és Andráshida-Gébárti-tó (Zalaegerszeg mellett). A VDK-sírok csontvázainak DNS vizsgálatának eredményeit úgy értelmezik, hogy a kultúra hordozói a Kárpát-medencéből vándoroltak Közép-Európa más részeire.
(forrás)

Újkőkori ház rekonstrukciós rajza

***

Az újkőkori vonaldíszes kerámia kultúra kiáramlásának jelentőségét és egységes magasműveltségi szintjét jelzik az alábbi leletcsoportok, Mesterházy Zsolt: A magyar ókor c. könyvéből (az eredeti forrás: Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986.):


Tatárlakai és erdélyi újkőkori leletek

Erősdi leletek

Újkőkori leletek Bulgáriából

Újkőkori leletek Jugoszláviából

Vonaldíszes újkőkori leletek Csehországból

Dimini görögországi újkőkori leletei

Itáliai újkőkori leletek

 Kukutyini újkőkori leletek

 A vonaldíszes műveltség keresztmetszete 42 németországi lelőhelyről

Ausztriai újkőkori leletek

Starcevói újkőkori leletek

Oroszországi újkőkori leletek

 Belgiumi lelet (Alpha Histoire d’Art. Paris, 1975. 112.)


"A Müller-Karpe munkássága nyomán újra közzétett leletanyag egyetlen dolgot bizonyít: az újkőkori európai műveltség egységes voltát. Fejezetünk végéhez közeledve rámutathatok, hogy az ó-magyarországi újkőkorban és az azt megelőző legalább harmincezer évben ma már jogosnak tűnik magyar ősműveltséget és ezzel a legkorábbi időkben a formálódó magyar ősnyelvet is kutatni. Korábban Kr. e. 3000-ig láttam bizonyíthatónak nyelvünk létezését mai hazánk területén. Újabban szerzett adataink, vagy régebbi, de újonnan végiggondolt tényeink ezen igyekezetünket az időbeni hátráláshoz valóságossá teszik. Legalább ennyit mindenképpen. Láthattuk, hogy a vonaldíszes műveltség népének szétáramlása sem előzmények nélküli, hanem a gravettiek azok, akik előttük benépesítik Európát és a Kaukázust. Úgy látszik, hogy Meszlényi végig őróluk írt a rénszarvas után vadászók Európájában, sőt eszerint a szkíták is részben őskárpátiak, gravettiek lehetnek. Mindez egyben felveti, hogy a sztyeppei népeink egyik jelentős alkotóeleme lehet a szétterjedő őskárpáti gravetti népesség, amely az újkőkori időkben további kiáramlókkal találkozhatott. A sztyeppei állattartók Kr. e. 2300 táján az észak felé is menekülő sumérokkal összeötvöződve új lendületre tettek szert, amelynek következményei ismertek már. A Kárpát-medencében élő gravettiek leszármazottai összefonódtak a később vissza(be)települőkkel, tovább erősítve a szeletai hagyományokat. Ezért, amikor a jég visszahúzódása után újabb bevándorlók érkeznek délről, Anatóliából, az ezután bekövetkező népességkivándorlások a régi útvonalakon folytatódnak Európa többi tája felé. Ha végigtekintünk az alföldi vonaldíszesek és az Anatólia felől Kr. e. 6000 táján érkezők jelképkincsén, akkor meglepetten láthatjuk, hogy sok hasonlóságot láthatunk köztük. Az edényformák, a díszítés módja, a fő vezető jelképek – mint például – a spirál mindkettőnél nagy becsben tartatik. A szemlélő pedig megláthatja, hogy ezek nem is lehettek idegenek egymás számára. Szinte hihetetlen, de mégis úgy tűnik, hogy a magyar Alföldön újra találkozó népek egy közös őstől származnak, mégpedig az őskárpáti gravettiektől. A Kárpátmedencét elhagyó őskárpátiak a Kaukázusban Kr. e. 9200-ban már juhokat tenyésztenek, belakják először Kisázsia keleti végeit, majd az egészet, sőt soha nem látott fejlődést indítanak el a Régi Keleten.. Az ő leszármazottaik indulnak visszafelé Ó-Magyarországra úgy nyolcezer évvel ezelőtt, hiszen közös jelképkincsük ezt mondja nekünk. Emiatt Ó- Magyarország és a Kaukázus vidéke igen régóta rokonnépek hazája. E két ragozó központ a későbbiek során is a szellemi tudás központja marad. Olyan erős kisugárzást észlelhetünk itt, amely sok más táj mellett a Folyamközt is önálló műveltség kialakulására indította el.
Ahogy Ó-Magyarország újkőkora, és népességének szétáramlása Európát tette lakhatóvá, úgy Ázsia esetében a Kaukázus, majd Szíria, Anatólia válik népességkibocsátóvá. Ezután jutnak el a földművesek Kánaánba és a Folyamközbe, majd onnét még keletebbre India felé is. A Kaukázus felől nézve Keleten minden esemény csak következmény. Most, amikor saját ragozó-toldalékoló nyelvű népeink általános elterjedési kérdéseit vizsgálom, nem hagyhatom figyelmen kívül sem az indiai, sem a kínai önálló újkőkori társadalmak kialakulását. A történelem folyamán mindkettő bőségesen kapott népességet a ragozókból is a sumér, szkíta és hun népmozgásokkal. Az a tény, hogy e ragozó népmozgások csak befolyásolni tudták a keleti helyi műveltségeket, - alapvetően rajtuk változtatni nem tudtak – arra mutat, hogy a nem őshonos bevonulók reménytelenül hátrányban voltak az őshonosokkal szemben a távoli Keleten. Úgy tűnik eszerint, hogy az Altájon túl ragozó őshazát nem célszerű keresnünk, magyarul beszélő töredékeket azonban igen, mert mind a mai napig léteznek és élnek ilyen korábban elszakadt néprészeink. Az Indus völgyében még a Kr. u. 7. században is a hunok uralkodtak – de csak addig, ameddig be nem olvadtak az őslakosokba. Így történt ez Kínában a hunokkal is, és a történelem során mindenütt. Ezért, bár a ma ismert történelem a hódítók történelmét igyekszik előadni, a mélyben a földműves őshonosok döntik el a csatákat, háborúkat – általában száz évvel a csaták után nyelvük és műveltségük erejével mégis a saját javukra. Ó-Magyarország történelme ugyanezen szerkesztés szerint folyt le tízezer éve során.

...Miután a két igen korai és állandónak tetsző művelődés közelében (Kína és India) nem találhatóak meg a ragozó nyelvű népek eredeti ősi fészkei, ezért azt a sajátunkkal egyetemben Európában kell megkeressük. A keresést nagyban nehezíti, hogy a Kr. előtti és utáni évezred történetében a sztyeppei ún. mag-népek története igen erőteljesen jelentkezik, emiatt sokan ma is úgy gondolják, hogy a magyar őshazát mégis Ázsiában és az onnét lefűződő hegyvidéki magjellegű és pusztai gyökerű államokban – pl. Urartu, Sumer és Pártosország - kell keressék. A bökkenő az, hogy éppen háromezer éve értek a társadalmi és technológiai fejlődésben a Kárpát-medencétől keletre élő népek arra a szintre, hogy kimerészkedjenek a sztyeppére. Éppen ez az idő volt a szárazföldi technológiai forradalom korszaka, elhomályosítva egyúttal a kutatók számára az amúgy bőséges előzményeket. A sztyeppére kivonulók – vagy azt belakók – jelentős részben ugyanis Ó-Magyarországról származtak el, emiatt a legegyszerűbben ómagyar néven tisztelhetjük őket, bár őket ma szkíta vagy türk gyűjtőnéven ismerik. 
A 8-10.000 éves magyar újkőkortól számított időben lelhetjük fel az európai ragozó nyelvű műveltség azon gyökereit, amelyek az indiai és kínai ősi műveltségek kortársa a nyugaton. A történelem tanúsága szerint a keletiek befogadó-beolvasztó jellegűek voltak, míg a nyugati igen jelentős kiterjedéssel bírt kitáguló-belakó jellegűnek nevezhetjük. Mindkét keleti művelődési góc hosszú története során igen jelentős népességet kapott nyugatról, ezzel szemben a Kárpát-medence sem Indiából, még kevésbé Kínából nem kapott népességfeltöltést, emiatt egyértelmű helyzetben vagyunk. Egyrészt a sztyeppei műveltség nem keleti eredetű – hiszen akkor barnabőrű és ferdeszemű emberek éltek volna ott, ők ezzel szemben fehér emberek voltak, - másrészt arra mutat, hogy az egész magyari művelődés góca a Kárpát-medence és a vele rokon népeket éltető Kaukázus és Folyamköz. Ha a keleti művelődési központok lettek volna olyan helyzetben, hogy népeik belakják az eurázsiai sztyeppét, akkor azok tömegei írták volna meg a Sztyeppe történetét. Mivel ez nem így történt, azt gondolhatjuk, hogy ehhez nem voltak elég fejlettek, netán nem volt rá lehetőségük, így a kérdés eldőlt, mielőtt szenvedélyes vitát nyithatnánk felette.
...Ha elfogadjuk, hogy Európa az őskárpátiak újkőkori leszármazottaival népesült be először, majd utána többször is, ha elfogadjuk, hogy a Kaukázus vidéke is innét kapott először jelentős népességet; valamint hogy Ázsia keletebb részein az ismert okoknál fogva nem alakulhattak ki, akkor azt kell feltegyük, hogy a ragozó-toldalékoló nyelvűek őshazája nem lehet más, mint Ó-Magyarország.
Amikor az anatóliai déli népességfeláramlásokról teszek említést, nem hagyom figyelmen kívül e műveltség megjelenéseit, amelyek a Sesklo, Starcevo, Vinca, Lepenski Vir, Karanovo, Impresso (másképpen a cardium kerámia), Hamangia és Dnyeszter-Bug nevek alatt váltak ismertté. Ezek mind a déliek által alapított művelődéseknek tűnnek. Mondandóm nem szándékozik kissebbíteni ezek érdemeit és későbbi hatásait, most mégis egy korábban nem kihangsúlyozott ó-magyarországi helyben kifejlődött önálló műveltség kiemelésére vállalkoztam. Az általános régészettörténet anyagában e műveltségek kellő súllyal kerültek be az ismerettárakba, az indoeurópaiak írtak is róluk ennek megfelelően. Emiatt az itt felsorolt újkőkori anyagok elemzését nem tekintem feladatomnak. Azt azonban mindenképpen felemlítem, hogy a déli feláramlású régészeti leletekből levonható tanulság igen érdekes: elveiben nem látszik gyökeresen másnak, mint az alföldi vonaldíszesek által előállított motívumkincs. Joggal tehetjük fel a kifejezésbeli hasonlóságok miatt azok közös gyökereit. Emiatt jutottam fentebb arra a következtetésre, amit most is kerülgetek. Európa közepén és a Balkán találkozásánál az újkőkorban a bemutatott leletek összképe e feltételezést megengedi. Magyarul a 7. évezredi anatóliai bevándorlók a Kárpát-medenceiektől alig különbözőek, őket is a spirál vezeti, mint fő jelkép, de egyéb hasonlóságokat is felfedezhetünk köztük. Emiatt nem kell arra gondolnunk, hogy földrésznyi méretű háborúság kísérte volna megjelenésüket. Lesz olyan kor is, ahol az Írországtól Andronovóig érő bronzkori egységes műveltségről adhatok számot éppen annak szemléltetésére, hogy a korábbi őskárpáti és újkőkori előzmények után nem meglepő ekkora területen is egyező régészeti anyagot kimutatni.


Polgár,
egy 7500 éve lakott újkőkori tiszai nagyváros

Ma már nem nyugodhatunk bele abba, hogy bizonyos leletek esetében ne menjünk az elemzésbe a felszínességet meghaladóan. Éppen ezzel szemléltethetjük a mai ember számára a korábbi helyzeteket szemmel láthatóan. Polgár nevét már eddig is többször hoztam fel példaként, most nézzük meg, mit is kell az ottani újkőkori leletegyüttesről tudnunk. A következő beszámolók az újabb magyarországi autópályaépítések során végzett régészeti leletmentések során kerültek napvilágra. 
(Hajdú Zsigmond – Nagy Emese Gyöngyvér: Rövid jelentés az M3-as autópálya Hajdú-Bihar megyei szakaszán azonosított régészeti lelőhelyeken 1993-1998 között végzett munkálatokról. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998. Debrecen, 1999. 144-147. o.)

"Mint ismeretes, az autópályák építése előtt 100 méter szélességben a beruházás költségének terhére minden észlelhető lelőhelyet át kell tekinteni szakszerű feltárással. Nézzük először az alföldi vonaldíszes kerámia korával induló leletet:
1. lelőhely (Polgár-Király-érpart)
A 170,6 km-szelvénynél található.
A lelőhely hosszan elnyúlik É-D-i irányban a Selypes-ér (vagy Király-ér) partján, több mint 11 hektár területet foglal el. A nyomvonal minden bizonnyal a lelőhely legintenzívebb szakaszát szeli keresztül K-Ny-i irányban. A terepbejárási anyag elemzésénél kiderült, hogy rendkívül intenzív régészeti lelőhellyel van dolgunk. Az összes többi lelőhely közül kiemelkedik abban, hogy itt található a legtöbb régészeti kor nyoma. 35000 köbméter földet mozgattunk meg és kb. 1,5 hektár területen dolgoztunk. Ezek kor szerinti megoszlása a következő:
középső újkőkor (az alföldi vonaldíszes kerámia – AVK – különböző periódusai
késő újkőkor (Csőszhalom csoport)
korai rézkor (tiszapolgári kultúra)
középső rézkor (bodrogkeresztúri kultúra)
késő rézkor (péceli kultúra)
korai bronzkor (nyírségi kultúra)
késő bronzkor (halomsíros kultúra, Gáva-kultúra)
késő vaskor (kelták)
késő-római császárkor (szarmaták)
késő népvándorláskor (avarok)
korai középkor (Árpád-kor)
késő középkor (XV-XVI. szd.) ….

6. lelőhely (Polgár-Csőszhalom dűlő)
A 177,7-178 km-szelvénynél, ill. attól keletre és nyugatra található.
A Polgár-Hajdúnánás műúttal párhuzamosan, ill. az attól északra húzódó lapos hát peremén 4 hektár területet nyitottunk meg és kb. 55000 köbméter földet mozgattunk meg. Eddig 1679 régészeti jelenséget azonosítottunk, amely a feltárás utáni végső értékelésnél 751 egymástól jól elkülöníthető régészeti objektumot jelentett. Egy nagyon intenzív késő újkőkori település elemeit tártuk fel: 97 cölöpszerkezetes, hossztengelyében kelet-nyugati irányú,43 belső osztású házat a hozzájuk tartozó kiegészítő épületekkel együtt, agyagnyerő munkagödröket, lejáróval összeépített kutakat, ill. 88 sírt. A sírok gazdag mellékletein és a hatalmas mennyiségű, többségében díszített kerámián túl különös figyelmet érdemel az a több mint 4 méter mély áldozati gödör, amelyben 86 cserépedényt helyeztek el…
 A lelőhely jelentősége abban áll, hogy kb. 500 méterre keletre fekszik a régészeti szakirodalomból Polgár-Csőszhalom néven ismert késő neolit korú – az elmúlt 10 évben folyamatosan kutatott – névadó tell-teleptől. Ezek a feltárások és a részben megelőző kiegészítő vizsgálatok (magnetométeres felmérések, talajtani fúrások, intenzív terepbejárások) egy kb. 28 hektár kiterjedésű horizontális telep létét igazolták, mely egyértelműen a már említett tellhez kapcsolódik, illetve annak periférikus része." 

Egy másik beszámolóban folytatódik az ismertetés: 
(Raczky Pál, Anders Alexandra, Nagy Emese, Kurucz Katalin, Hajdú Zsigmond, Walter Meier-Arendt: Polgár- Csőszhalom-dűlő újkőkor végi telep és sírok a Kr. e. V. évezredből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997- 1998. Debrecen, 1999. 156-158. o. részletekben.)

"A csőszhalmi tell ásatása és magnetométeres felmérése mindezeken túl a körárkokkal övezett területen összességében 13-16 ház nyomát valószínűsítette, s ez házanként számolva 78-96 fős maximális létszámot jelent a telep egy adott időhorizontjára nézve. Ugyanakkor az ötszörös körárokrendszer közelítőleg 30-40.000 köbméter földmunkát, azaz fantasztikus erőkoncentrációt testesít meg. Mindezek alapján – csupán elméleti megfontolásból – következtetünk arra, hogy a csőszhalmi települési halom és az azt övező körárokrendszer nem egyszerűen a lelőhelyen számításba jöhető népesség erőfeszítésének eredményeként jött létre. A csőszhalmi különleges körárkos telep és az ott bizonyítható fizikai munka egy nagyobb populáció közreműködését igényli. A vázolt logikai összefüggések egyenes következményeként Csőszhalom környékén valahol számítani lehetett egy nagyobb településre, amelynek népessége magát a tell dombját közösségi helyként, talán szentélykörzet-ként használta. Ebben az összefüggésben Csőszhalom nem egyszerűen hétköznapi település, mint általában a dél-alföldi késő neolitikus tellek, sokkal inkább a mindennapi szférától elválasztott, szakrális funkciójú területet képviselhetett. …. 
… A leletmentés nyomán a 2,5 hektár felületen feltárt 36 lakóépületből kiindulva, a teljes polgári késő neolitikus településre nézve tehetünk néhány számszerű becslést: amennyibe az említett házak számát a lelőhely 28 hektáros nagyságú területére vetítjük ki, akkor összesen mintegy 403-at kapunk eredményül. E gondolatmenetet folytatva, ha az épületenkénti 5-6 főt fogadjuk el a demográfiai számításokban, akkor a polgári település népességét 2015-2418 fő közötti értékben határozhatjuk meg. Természetesen ezek az adatok erősen felülről becsülik az épületek és a lakosság számát, így nyilvánvalóan nem egyszerre létezett minden ház a lelőhelyen, illetve nem valószínű, hogy a 28 hektáros telep teljes egésze egyidőben lakott volt. Ugyanakkor azonban hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a polgári késő neolitikus település eddig feltárt objektumai meglehetősen egységes időszakot képviselnek, a körárkos sáncrendszerrel körülvett halom korai fázisával párhuzamosíthatók."

Most mégis vegyünk erőt magunkon e hatalmas adatzuhatagban mást is észreveendő. Polgár újkőkori városának minden egyes háza keletre néz, emiatt önmagában is szakrális építmény. A hagyományos magyar paraszti építkezési rítus ugyanígy jár el, a szülő nő Molnár V. József szerint a ház keletre néző szobájában ad életet gyermekének megannyi ősi szokás gyakorlásával egyetemben. Emiatt nemcsak az istenek képeznek szakrális egységet, de maga a hétköznapi élet is megszentelt közegben folyik Magyarországon legalább az újkőkortól kezdve mind a mai napig. E felismerés maga a csoda, népünk tízezer éves hagyatékának csodája. Megkérdezném szívesen, hogy a jöttment népek, amelynek a környékbeliek előszeretettel címkéznek bennünket, hol szoktak még 7-8000 éves hagyományokat őrizni? – de nem teszem, inkább folytatom a megismerendő óvilági kapcsolataink feltárását.

Somogy – egy másik újkőkori csoda

Ne ragadjunk le egy leletnél, mert van seregnyi másik is. Az M7-es autópálya somogyi szakasza 90 kilométer hosszú. E földcsíkon 20 lelőhelyen találtak rézkori és annál régebbi települést, kifejezetten újkőkorit, vagyis a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia népének leleteit és nyomait pedig 10 helyen. Kisebbet és nagyobbat, de nem a méret számít. (Bondár Mária – Honti Szilvia – Kiss Viktória: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárása (1992-1999). Somogyi Múzeumok Közleményei, 2000. 102-103. o. Megjegyzésem még továbbá, hogy a kérdéses területen őskori lelőhely néven további 12 említés történik az összefoglaló táblázatban. Mindez igen erősen mutat a bőséges előzményekre, és ezek között kellene megtalálni az őskárpáti gravetti népet Imre Kálmán útmutatásai szerint. A közölt összefoglaló táblázat általános képe szerint olyan elképesztő mértékű és sűrűségű történelmi folyamatosság rajzolódik ki szemünk előtt, amelyet a Polgár környéki feltárásokból még csak sejteni lehetett.)
Statisztikai szempontból az M7-es autópálya nyomvonalának elhelyezkedését nyugodtan tekinthetjük véletlen mintavételnek, hisz az út bárhol vezethetne. A feltárt somogyi szakasz felülete 9 négyzetkilométer, és erre 10 újkőkori telep esik, eszerint négyzetkilométerenként legalább egy. Emiatt a Kárpát-medence minden négyzetkilométerére esik egy újkőkori lelőhely – szintén véletlenszerűen. Korábbi leleteink szerint a dunántúliaknak 250 teljesen véletlenszerűen feltárt lelőhelye volt ismert. Nem keresték őket, mindig csak belebotlottak! Ebből 10-15 Polgár méretű volt, a többi kisebb, általában hektárnyi. Ha hihetünk a becsléseknek, miszerint a Polgár méretűek 2000 fő lakost számláltak, az egyhektárosok is kitehettek vagy 30-50 főt. Most lesz komoly a helyzet, mert eszerint Ó-Magyarország 320 ezer négyzetkilométerén nagyjából ugyanennyi falu lehetett, és ezek kb. 5 százaléka nagyváros. Vagyis 16 ezer nagyváros á 2000 lakos és 304 ezer falu á 30 fő. Ha ez igaz lehet, akkor az újkőkori Ó-Magyarországon hozzávetőleg 40 millió ember élt! E szám egytizede is 4 millió, akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, itt valószínűen sokkal több ember élt, mint amennyit ma el tudunk képzelni. De ha valóban ilyen pokoli mennyiségű lelőhely van az országban, tényleg érdemes lenne megfogadni Imre Kálmán ajánlását. Ő az őskárpáti (gravetti) nép síkvidéki lelőhelyeit az újkőkori lelőhelyek alatt (mellett) véli feltalálhatóaknak. Kedves magyar régészek, ha újkőkori lelőhelyet találtok, ássatok egy kicsit lejjebb, lehet még ott is valami.

Zala – újabb újkőkori nagyvárosok

Zalában sem különb a helyzet. Itt 44 kilométeres szakaszon találtak négy nagy települést, ebből hármat ugyancsak a dunántúliak hagyatékaként. Petriventén egyet és Sormáson kettőt. Zalában még hiányoznak a részletes lelőhelylisták, de ez a három nagy is elég most. Petrivente újkőkori lelőhelyét Kr. e. 5500-5000 közé keltezi az ásatást vezető Horváth László, a nagykanizsai múzeum igazgatója! Ez éppen 7500 éves lehet és egy 16 hektáros települést jelent sáncokkal körbevéve. Legjobb, ha visszalapoznak azokra az oldalakra, ahol a Penrose féle vizsgálat eredményeit közöltem a dunántúliak ősidőkbe vezető őshonos és folyamatos életéről.
Mégsem hagyhatom szó nélkül e közel 10000 éves település ügyét. Keltezése 1500 évvel megelőzi az Anatólia felől bevándorló nagy néphullámot. Emiatt nem lehet őket ma keleti bevándoroltnak tekinteni. Az ásató régész sem teszi ezt, a Dráva-Száva környékéről elszármazottaknak tekinti a település lakosait, akik így eszerint csak hazájukon belül kerestek maguknak új lakóhelyet. A fentebb idézett cikkben közlik az ásatási terület madártávlati fényképét is. A telep többszörös sáncrendszerrel védett, éppúgy, mint Polgáron. A házak nyomai itt is ugyanazt mutatják, mint Polgáron, ezek is keletelt szakrális építmények. Erről aztán már valóban mindenki azt gondol, amit akar. Ha valóban belegondol, akkor arra juthat, hogy már az újkőkorban is kimutathatóak az egységes Kárpát-medencei műveltség korai elemei. A következő fejezetet áttanulmányozva ezen nem is lepődhetünk meg, hisz a magyar rézkor története éppen az első egységes műveltség létrejöttéről szól."


***

Keleti kiáramlás a Kárpát-medencéből (Erdélyből): a szkíták eredete (Kr.e 5100)

Egy második nagy kiáramlás is történt a Kárpát-medencéből a Kr. 6. évezredben, melyet Grandpierre Atilla: A szkíták székely eredete c. tanulmányából ismerhetünk meg:

"A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát medencében, és Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba. Az elmúlt években pedig egy sor olyan alapvető régészeti munka látott napvilágot, amely alátámasztja a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát éppúgy, mint a Kárpát-medence őslakosságának kirajzásait és visszatéréseit. Az árpádi magyarság, és a szkíta nép ősének kirajzása az i.e. 6. évezredben történt. Douglas T. Price és munkatársai 2001- ben az Antiquity nevű régészeti szakfolyóratban közölték stroncium-izotópos vizsgálataik eredményét. Eszerint Európa első magasműveltségét a Kárpátmedencéből a vonaldíszes kerámia népe vitte Nyugat-Európába i.e. 5 700-tól kezdve, mégpedig 10-20 fős kis csoportokban, amelyek főként fiatal nőkből álltak. Ez a műveltség i.e. 5 500-ban ért el a Rajnához, és később fokozatosan kiterjedt egész Nyugat-Európára. A nyugatra kirajzás kis létszámával ellentétben a keletre kirajzásra alaposabban felkészült az őslakosság, mert itt egy sokkal nagyobb szabású vállalkozásra került sor. Hatszáz évvel a nyugatra indulás után indult meg a keletre kirajzás, ám ezúttal összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben. Ez a tény különös jelentőséget kap a legújabb eredmények fényében. 
2004-ben jelent meg Blagoje Govedarica hamburgi régészprofesszor monográfiája „Zeptertrager - Herrscher der Steppen” címmel. Fő következtetése: i.e. 5 100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza körzetből (I) jelentős népesség települt ki az Al-Dunához (II), a Meótiszhoz (III), a Volgakönyökhöz (IV) és a Kaukázusba (V) (1. kép). 


Ez az öt hatalmas művelődési központ évezredeken át meghatározója volt az eurázsiai fejlődésnek. Az i.e. 5 100-ban indult népesség-kitelepülés milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen többezer településről van szó, s ezek átlagos népessége néhány száz fő. Igor Manzura orosz régész 2005-ben jelentette meg az Oxford Journal of Archaelogy-ban eredményét, amely szerint az i.e. 5. évezredtől Erdélyből nagy létszámú népesség költözött egyre keletebbre, település-hullámok egymásra következő sorozatát hozva létre a nyugat-eurázsiai síkságon. Felmerült bennem a kérdés: mi vezethette a Kárpát-medence korabeli lakóit arra, hogy nyugat felé csak kis csoportokat, kelet felé viszont hatalmas népességet bocsásson ki? 
A magyarázatra az első fény akkor vetődött, amikor felismertem, hogy ugyanez a különös jelenség bukkant fel i.sz. 1 492-ben, amikoris II. Ulászló magyar király szentesítette az ősi székely szokásjogot, amely szerint hadiállapotban a székelyek hadrafoghatók, de nyugatra csak minden tizediket, keletre viszont minden másodikat hívhatják be katonának. Első pillantásra megdöbbentő, hogy az ősi székely szokásjog szerint a székelyeknek nem mindegy, milyen irányban található az a csatatér, amelyen életüket kockáztatják. Erre a jelenségre azt a magyarázatot találtam, hogy a Kárpátmedence növény-és állatföldrajzi viszonyai alapján egy övezetbe tartozik az eurázsiai síksággal (2. kép), hasonlóak az életfeltételek, tehát minden bizonnyal a Kárpát-medencében őshonos nép elsősorban kelet felé települt ki már az emberréválás időszakában. 


A Rudapithecustól a gravetti népig valóban kimutathatóak a Kárpát-medencéből történt kirajzások (Grandpierre, 2010). Így tehát a Kárpát-medencei ősnép utódai, akik tisztelték őseiket, őseik földjét, szintén elsősorban keletre települtek k i, hogy biztosíthassák népük folytonosságát. Az ősi székely szokásjog ugyanebből a hagyományból eredhet, és ez a székelyek őshonosságát új távlatok közé helyezi. És ha ezt a következtetést további tények is megerősítik (lásd Orbán-Grandpierre, 2009), akkor az i.e. 6. évezredben Erdélyben őshonos székelyektől származik az i.e. 1. évezredben a görögöktől szkíta nevet kapott nép! Ezt a meglepő következtetést egész sor alapvető tény támasztja alá. Ezekből mutatunk be néhányat. 

Grandpierre K. Endre (1996a, 22-36), és nyomán Orbán Dezső (Orbán, Grandpierre, 2009, 29-37) kimutatták, hogy a székely népnév és a szkíta népnév ugyanannak a népnévnek két változata. Grandpierre K. Endre amellett érvelt, hogy a székely és a szkíta ugyanaz a nép (1996a, 29 és a következő oldalak). És ha ez az azonosság kimutathatóan székely eredetet jelent, az az egyik legnagyobb fordulatot jelentheti történelemszemléletünkben. 
Figyelemre méltó, hogy Govedarica a „jogarhordozók népét” a „sztyepp urának” nevezi. A jogarak kétségkívül felségjevények, tehát a „jogarhordozó nép” egy királyi nép. Mekkora létszámú lehet ez a királyi nép? Manzura több, mint 800 település adatait dolgozta fel. Ezek átlagos létszáma 30 és1000 fő közöttire tehető. A szóban forgó korban és körzetben többezer településen lakott a népesség, tehát létszáma többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben. Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a királyi kurgánok építése is jelzi (lásd alább). A jogarhordozó nép 3 000 éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3. kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben. 


Az i.e. 1. évezred első felében a kimmerek, a szkíták és a keletebbre a hunok uralják az egész eurázsiai síkságot. Ez a három népnév a jelek szerint ugyanazt a népet takarja. Hérodotosz szerint az i.e. 1. évezred elején a kimmerek királyi törzse és a nyugat-eurázsiai síkságon őshonos, a királyi kimmerekkel együtt élő nép egyenlő katonai erőt képviseltek. (Megjegyezzük, hogy a magyar fordításban - Hérodotosz: A görög-perzsa háború, IV. Könyv, 11. §, 1989, 269. o. - a bennszülöttek, őshonosak jelentésű angol „natives” szót „kimmerek”-re cserélték, és ezzel a bennszülött, őshonos jelentést eltüntették.) Ezek szerint a királyi kimmerek népe a nyugateurázsiai síkságot évezredek óta lakó nagy nép létszámával összevethető létszámú! Ez a királyi nép ráadásul kiemelkedően magas, rendkívüli jelentőségű tudással és gazdagsággal bírt. 
Govedarica megjegyezte, hogy az (I)-(V) körzetek i.e. 5 100-tól kezdve háromezer éven át szoros kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Ez a tény arra utal, hogy évezredeken és ezer kilométereken át képes volt ez a nép megtartani egységes szervezettségét, vagyis rendkívüli államszervező képességgel rendelkezett. A kiemelkedő államszervező képesség az őskorban és az ókorban a mágusok sajátja, éppúgy, mint a magasműveltség, a nőtisztelet, és a nők kiemelkedő tudása. Ezen jelenségek együttese tehát egyrészt azt jelzi, hogy az időszámításunk előtti évezredekben a Kárpát-medencében volt a mágusok központja, másrészt azt, hogy az eurázsiai síkság népességének a Kárpát-medence az őshazája. 
A régészek rendszerint fazekasedényeikről, temetkezési szokásaik jellegzetességeiről, vagy első jelentős lelőhelyeiről nevezik el a régészeti kultúrák népét. Azt a népet, amit Govedarica egyik temetkezési szokásáról a jogarak népének nevez, a legtöbb kutató lelőhelyeiről erősdi (Erdély), kukutyini (ma: Moldva), vagy tripoljei (ma: Ukrajna) kultárának nevezi. Ezt az erősdi, kukutyini-tripoljei kultúrát (4. kép) ma az első európai civilizációnak tekintik (History of Europe, 2010). 


Fejlett írása volt az i.e. 6. évezred végén (Tordos, Tatárlaka, Vinca), és az írás innen terjedt el Délkelet-Európába (Fehérné Walter, 1975, 1. Kötet, 37.o.; Todorovic, 4. térkép). 


Natalia Taranec, a Sydney-i Powerhouse Museum munkatársa 2005-ben megjelent cikkében az i.e. 5 500-tól i.e. 2 400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő kukutyinitripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture, 2010) megjegyzi, hogy utódaik a szkíták. Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait, szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon nép, különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései. 
Különleges népjelzőnek számít, és ezért erről a temetkezési szokásáról nevezték el a kurgánok (halomsírok) népét. A halomsíros temetkezés az i.e. 5. évezredtől az i.u. 2. évezred elejéig volt jellemző, elsősorban a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő eurázsiai síkságon. A régészek ezt a hatalmas időszakot több alegységre tagolják, ezek időrendi sorrendben a következők: a kukutyini-tripoljei kultúrával kapcsolatos Sredny Stog kultúra (ehhez fűzik a lovaskultúra megszületését az i.e. 5. évezredben), a gödörsíros kultúra, a gerendavázas kultúra, a szkíta, a szarmata, a hun, és a kunkipcsak. Ha a kurgánok építése egy bizonyos néphez köthető, akkor ez a nép a szkítaszarmata- hun-kun-kipcsak nép. Tegyük hozzá, hogy az Alföldön 40 000 kurgán létét tartják számon! A kurgánok népe rendkívüli tudású, kiemelkedő szellemi, technikai, művészi és anyagi gazdagsággal bírt. Az i.e. 3 500-3 300 időszak körül például a Kaukázus északi lábánál fekvő Kubán erdős-sík körzetben különösen gazdag, kimondottan királyi kurgánsírokat kezdtek emelni. Az óriás halomsírokat kőoszlopok övezték, s mélyükben mesés kincseket rejtő sírkamrákat őriztek. A sírkamrákban 70 literes óriás üstöt is találtak. Ezek az üstök kaukázusi eredetű, arzén tartalmú bronzból készültek, mellettük arany- és ezüstlemezekből készült, állatdíszítéses vázák, arany bikával díszített ezüst rudak, bronz fokosok és tőrök, többszáz arany, türkiz és kalcedon ékszerek feküdtek (Anthony, 2004). Az üstök később a szkíta, hun és magyar nép jellegzetes tárgyaiként ismeretesek (6. kép, törteli hun üst). 


A régészeti népjelzők tárgyak jellegzetességeire épülnek, tehát az adott tárgyakat előálltó népnél rendszerint szűkebb korszakra és körzetre korlátozódnak (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006). Világos ugyanis, hogy a mai magyar nép más tárgyakat használ ma, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt, mégis ugyanarról a népről van szó. Hasonlóan, a történelmi népnevek is gyakran leszűkítő jellegűek, különösen egy ősi és nagy körzetben élő nép esetében, mert a különböző korokban az adott nép másként szerveződhet, és a különböző szomszédos népek is másként nevezhetik. Ráadásul többféle jellemző tulajdonsága is lehet egy-egy népnek, és az elnevezés ezek közül szükségképpen egyet emel ki. A jogarhordozók népe (Govedarica, 2004) ugyanabban a korban (i.e. 5 100 – i.e. 2 400), ugyanabban a körzetben (Kárpátmedence és az eurázsiai síkság) él, ugyanazon jellemzőkkel bír, mint az erősdikukutyini- tripoljei műveltség népe (Cucuteni-Trypillian culture, 2010), és a kurgánok népe (Kurgan culture, 2003), tehát ez a három nép-elnevezés a valóságban ugyanazt a népet takarja. Azonosítható-e, hogy melyik, a történelemből ismert nép őseiről van szó? Próbáljuk ezt a kérdést az eddig bemutatott eredményektől függetlenül megvizsgálni! Ehhez egy újabb régészeti népjelzőre támaszkodunk. A hatalmas üstök a hunok régészeti népjelzői (Bóna-Cseh-Nagy és mtsai, 1993). Érdekes, hogy az „üst” címszónál az üstöt az angol nyelvű Wikipédiában a magyar bogrács képével szemléltetik (Cauldron, 2010)! Erdélyben szkíta üstöket is találtak (7. kép). 


A kurgánok népe szintén hatalmas üstöket állított elő (Sylvia, 2000), és ez azt jelzi, hogy a kurgánok népének utódai a hunok. A Tien-San hegység északi lábánál fekvő hatalmas Issyk Kul tó mélyén (a mai Kirgizisztánban) egy bámulatosan nagy szakértelemmel megalkotott 2 500 éves hatalmas üstre bukkantak. A szakértők szerint az egyes darabok egymáshoz illesztése annyira pontos, hogy ehhez hasonló pontosságot ma csak nemesgázban végzett fémmegmunkálással lehet elérni. Rejtély, hogyan volt képes a 2 500 éve itt lakó királyi szaka-szkíta nép ilyen magastechnológiájú tökélyt. Különlegesen magas szintű a bronz tükrök, a díszes lószerszámok és sok más egyéb tárgy. A víz alatt kisebb, aranyból készült drótgyűrűket és nagy, hatlapú aranytömböket találtak (Lukashov, 2008). Ez a műveltség legalább olyan magas szintű, mint az ókor kegmagasabb, ismert műveltségei, a görög vagy az egyiptomi. A királyi szaka-szkíta nép öltözködése is rendkívüli műveltséget és gazdagságot sugároz (8. ábra). Tegyük hozzá, hogy a legújabb embertani vizsgálatok szerint a gerendavázas kultúra népének koponyája azonosítható az ugyanebben a körzetben utánuk következő szkítákra jellemzővel (Dolukhanov, 1996). 


Az Ordos körzetéből az i.e. 8.-6. században Európába érkezett hunokat az ókori görögök szkítának nevezték (Gilbert, 2002, map 2;), tehát a két népnév ugyanazt a népet jelzi, ugyanabban a korban. Érdekes például, hogy Ciprus szigetére az i.e. 8. században érkeztek meg a szkíták. Virágzó társadalom bontakozott ki nyomukban, királyi sírokkal, amelyeket bár kiraboltak, még mindig igazán királyi bőséggel kápráztatnak el bennünket. Lóáldozat nyomai, bronz állványok, óriási üstök szirénekkel, griffekkel díszítve, díszes szekerek, lószerszámok, elefántcsont-gyöngyök és páratlan eleganciával díszített trónok vallanak mestereik magas műveltségéről (Prehistoric Cyprus, 2010). 
Nem kétséges, az ősi helynevek, amelyeket még nem fertőzött meg a terjeszkedő, hóditó hajlamtól űzött országok nyelvi imperializmusa, valamely nép ittlétének vagy ittnemlétének legszilárdabb bizonyítékai közé tartoznak (Grandpierre K. Endre, 1996). Az eurázsiai helységnevek vizsgálata alátámasztja az eurázsiai síkság településeinek erdélyi székely eredetét (Bihari, 2004). Herodotosz írja, hogy a szkíták önelnevezése: szkolota, vagyis levágva a –ta népnév-képzőt, a szkol, szikul, székely népnév mássalhangzóira bukkanunk. A világ többszáz millió helynevének számítógépes elemzésével kimutatta, hogy a sz*k*(l) népnév (itt a * jel tetszőleges magánhangzót jelöl) változatai elsősorban Eurázsiában, azon belül is a Kárpát-medencében, Erdélyben és Moldvában a leggyakoribbak. Az egész Eurázsiára kiterjesztett keresés során tömegesen bukkannak elő az erdélyi helységnevek. A helységnevek tanúsága szerint a székelyek elnevezése valójában nem más, mint az ősi szaka népnév modern változata, írja Bihari (u. ott, 91. o.). Az itt bemutatott tények értelmében azonban fordított a helyzet: inkább a szaka, szkíta népnév tekinthető a székely népnév változatának. 

Vizsgálataink szerint a szkíták székely-magyar eredetűek. Az i.e. 5 100-tól az ókori görögök koráig ez a népesség sokszorosára növekedhetett. Az a földrajzi körzet, amelyben éltek évezredeken át, i.e. 5 100-tól i.sz. 453-ig, Atilla meggyilkoltatásáig, kiterjedt a Kárpát-medencétől Koreáig és Észak-Indiáig (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006; Grandpierre, 2007; Aradi, 2005). Ez a tény alátámasztja, hogy az ókori történetírók a szkítákat a legrégibb és legnagyobb lélekszámú népként ismerték. „A szkítákkal egyetlen európai nép sem állhatja ki az összehasonlítást, sőt még Ázsiában sincs egyetlen nemzet sem, aki megmérkőzhetne velük, ha összefognak.” (Thukydides, i.e. 431, ford. Zsoldos Benő, 1887, II. Könyv, 190. o.). Terdzsüman Mahmud, I. Szülejmán szultán tudós magyar tolmácsa által megmentett Árpád nagykirály-kori magyar ősgeszta, a Tárih-i-Üngürüsz (magyarul: A magyarok története, tehát az “üngürüsz” népnév a magyarok török neve) ekképpen emlékezik meg a vízözönt követő időkben Hunor által a Kárpát-medencében talált népről: Hunor, Nimród fia - “elvált Adzsem /Perzsia / padisahjától, és Pannonijja tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön (azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek az ottani népek.” Az eredetileg regősök által írt őskrónika azt bizonyítja, hogy üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Tökéletesen világos okfejtés és ezredéves régiségből fakadó nyom a magyar nemzeti lét ősi voltára és arra, hogy a magyarok már a vízözönt követően itt éltek, és innen költöztek ki meghatározatlanul korábbi időkben az Európa keletén fekvő másik Szkítiába. Grandpierre K. Endre (1979, 1990) kimutatta, hogy Csodaszarvas-mondáink több tízezer évre tekinthetnek vissza, és a magyar őshazába, a Kárpát-medencébe történő visszatérés isteni elrendeléséről tanúskodnak. 
Xenophon írja, hogy Európát és Ázsiát a szkíták uralják. Ezt a régészeti leletek teljes mértékben alátámasztják (térkép a szkíta régészeti leletekről). A szkíta befolyás kiterjedt Koreáig és Japánig. Különböző koreai tárgyak, mégpedig nagy jelentőségűek, mint például a koreai Silla királyság koronái, szkíta jellegűek. Hasonló szkíta jellegű koronákat találtak Japán Kofun korszakában (i.sz. 250-538, vagyis az ún. hun korban) (Cambon et al., 2006, 282). A kínaiak a szkítáktól vették át az állatstílust (Mallory, Mair 2000). A hun-magyar népzene hatása a kínai népzenére máig kimutathatóan meghatározó jelentőségű (Juhász, 2005). Nagyon ősi időkben, vagy már a kínai vallás hajnala előtt, a mágusok vallásának szervezett papsága lehetett (de Groot [1982, VI, II:1187]). Az i.e. évezredekben a mágusok a kínai vallás minden szintjén vezető szerepet játszottak (Schafer [2005, 234]). Victor H. Mair, a kínai nyelv és irodalom professzora régészeti és nyelvi bizonyítékokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy az ó-kínai „*myag, mágus, természettudós, filozófus” jelentésű szó nem kínai, hanem közép-ázsiai eredetű (Mair [1990]). Kínában a mágusok tanítása elsősorban az ősi királyi vallásban volt fontos (Harper [1995]). A kínai univerzalizmus, konfucianizmus, taoizmus a mágusok tanításaira épült. Modi professzor (Modi, 1926) és Aradi Éva (Aradi, 2005) könyveiből tudjuk, hogy a szkítamagyar- hun kultúra alapvető hatást gyakorolt az indiai történelemre és műveltségre (Grandpierre, 2007). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpátmedencében. 
Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Az őshazához ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szólásban is (Grandpierre K. Endre, 1996). A székelység többezer éves erdélyi őshonosságára nemrég derült fény (Orbán- Grandpierre, 2009). 
Mindezek fényében ideje felismernünk: a székely-magyarság szkíta-hun eredetének tétele helyett helyesebb ma már a szkíta-hun nép székely-magyar eredetéről beszélni."


Bár Grandpierre elméletében nincs benne, de valószínű, hogy a 7100 évvel ezelőtti keleti irányú nagy létszámú kiáradás a Kárpát-medencéből összefügghet a 7500 évvel ezelőtti Fekete-tengeri vízözönnel, amikor az ott élő földműves népesség egy jelentős része a Kárpát-medencébe menekül, illetve a tengerré váló Fekete-tótól északra eső területekre, és tölti fel emberekkel a Vinca korszakban, és valószínűleg pont ez hírtelen túlnépesedés az oka a Grandpierre elméletben említett keleti népességrobbanásnak.
Grandpierre Attila elméletével szemben Cser - Darai szerzőpárosnak van kritikai észrevétele, ebből idézünk most néhány gondolatot - az Őstörténeti Kerekasztal vitáról:

"Vonaldíszes kerámiának nem volt népe, ez a fogalom még nem alkalmazható rá. A műveltséget valóban vitte magával. Ez a műveltség nem került át az eurázsiai pusztára, ennek embere nem népesítette be az eurázsiai pusztát. Csakis nyugatra, északnyugatra terjedt a pusztai kurgán műveltség elől részben menekülve, részben azt megelőzve.
Kárpát-medencében i. e. 5100-ban nem volt jogarhordozók népe. Innen nem történt az említett területre benépesítés, ott élt ez a műveltség és az embere. Pásztorok voltak, a Kárpát-medencében ekkor földműve-lő műveltségek éltek.
A kurgán műveltség – és nem nép – nem élt a Kárpát-medencétől keletre a löszös területeken. Csakis a sztyeppei részeken, azoknak is elsősorban a Dnyepertől keletre eső részein.
A kőköröket építők népe nem terjeszthette a Kárpát-medencéből a körkörös templomokat, a natoufi embere sem épített ilyen templomokat, a jerikói épület egy kőből épült torony, nem vehető össze a későbbi megalit műveltségek körkörös épületeivel. Anatóliában nem építettek közben körkörös templomokat. A Kárpát-medence északibb, keletibb, hegyes-dombos területein nem ismertek naptemplomok, holott sűrűn letelepedett mezőgazdasági műveltség igen. A legkorábbi körkörös kőelrendezések nem értelmezhetők templomként. Templomok – kezdetben kis szentélyek – a Folyamközben jelentek meg legkorábban. A Kárpát-medence északi, északkeleti területein templomokat még ezt követően sokáig nem ismerünk. A körtemplomok ide a XII. századot követően, a föltehetően a Templomos Lovagokkal párhuzamosan jelentek meg és terjedtek. Naptemplomok népe mesterkélt fogalom és nem jellemzi a magyar műveltséget.
A vonaldíszes kerámia forrásterülete valóban a Kárpát-medence, de nem a mai Magyarország és Szlovákia, hanem ehhez tartozott Erdély és hamarosan átnyúlt az északkeleti Kárpátokon és a Dnyeperig terjedt. Az ‘Észak-Szerbiának’ nevezett terület a Vinčát jelenti. A Vinča műveltség kifejezetten a balkán felé terjedt, a tőle északra elterülő területek műveltsége átvette a Vinča számos elemét és lett vonal-, vagy szalagdíszes, majd kottafejes műveltséggé – és ez terjedt északra és nyugatra a Kárpátokon kívül. Ezek egyike sem volt városi jellegű műveltség, még akkor sem, ha több tízezres lakosságú falvakat is alkotott több mint évezreddel megelőzve a folyamközit – azaz nem nevezhető civilizációnak, még ha igen magas szintű kultúrával rendelkezett is).
A nőtisztelet a termékenység tisztelete volt és a korszakot messze megelőző időkben a Kárpát-medencében, de tőle nyugatra is fennállt. A sztyeppe ellenben a férfi tiszteletét követte és ezekhez vezette be az istenhitet. A Kárpát-medencében talált jelképekből csak a délibb területeken (Balkán felé) található az istenek tisztelete, az északibb területeken nincs. A termékenység tisztelete azonban általános – itt. De nem a sztyeppén.

Grandpierre Attila 1. Tézis: Ezek a népek azonosak, ill. szoros rokonságban állnak egymással.
Kukutyin-Tripolje, i. e. 5 500 – 2 600, Wikipedia, Kárpátok; Sredny Stog (i. e. 4 500-3 500), Dereivka, Meótisz, az első lovas nép; követi a Yamna/gödörsíros (3 600/2900-2000), a katakombás (i. e. 2800-2200), Abashevo, Potapovka-, Pokrovka-komplex, Srubna/gerendavázas (i. e. 1 900-900), szkíta, szarmata kultúra, az Uraltól nyugatra; A Srubna kiterjed keletre, ott lesz belőle Andronovó, i. e. 2 300-1 000, Kászpi-tótól keletre, utódai a trákok, szigünnák; Alekseyevka-műveltség, Kelet-Kazahsztán, ahonnan a szkíták megjelennek.
Cser-Darai: Ezek nem voltak népek és számtalan kifejezetten eltérő tulajdonság jellemzi az egyes embercsoportokat, kultúrákat. Azonosításuk kifejezetten ellenkezik az adatokkal. A gödörsíros műveltségek általában pásztor, lovas nagyállattenyésztők voltak, a Kukutyin-Tripolje földművelő, az Abashevo, Andronovó halász-vadász. A szkíták megjelentetése itt csúsztatás.

G.A. 2. Tézis: ezen régészeti kultúrák lényegében egy néphez tartoznak. Natalie Taranec, az ausztráliai Sydney-beli Powerhouse Museum munkatársa „Tripoljei kultúra – Ukrajna szellemiségének bölcsője?‖ (2005) a tripoljei civilizáció i. e. 2 400 körül nem tűnt el, csak átalakult: fel-olvadt olyan közösségekben, mint az akkori kimmereké és szkítáké. Bakay (2005, Őstörténetünk régészeti forrásai III., 41-92).
Cser-Darai: Tripolje-Kukutyin és a Kárpátok hegy-és dombvidékének földművelő közössége valóban nem tűnt el és nem az olvadt fel a kimmerekben, szkítákban, hanem fordítva. Míg ez utóbbiak kis létszámú törzsnyi em-bert jelentettek, az előbbiek több százezres népességet – de még mindig nem népet, még nem szerveződtek néppé.

G.A.: 3. Tézis: A tripoljei kultúra népének zöme később kimmer-szkíta néven vált ismertté. 3. A kimmer-szkíta-hun rokonság. Időben: i. e. 3 000 (trákok, i. e. 3000, Wikipedia; majkopi műveltség, i. e. 3000, Grandpierre K. Endre–Grandpierre Attila, 2006, Atilla és a hunok; i. e. 2 400, Natalie Taranec, 2005). Térben: Kaukázus-Ukrajna-Közép-Ázsia (szakák, i. e. 2000, Grandpierre A. 2006, Karácsony, 229-233). A kimmerek a Srubnaya és a katakomba-műveltség utódai. Jellemzőik: lovasíjászat, süvegek, ha-talmas sírok, gerendavázas építkezés, szarvasos kőoszlopok, vörös okker a sírokban, állatábrázolá-sos művészet. 
Cser-Darai: Ez rendben van. 

G.A.: Szkíta népjelzők: Természet-vallás, lélek-tisztelet, a lélek halhatatlanságának eszméje, lovasíjász nép; nőtisztelet; gerendavázas építkezés, hatalmas sírok, kőkörök, körárkok, fém üstök, szarvasos kőoszlopok, állatábrázolásos művészet, ruhadíszként alkalmazott fémlemezek (aranylemezek), csú-csos arany-, nemezsüvegek; rhyton (szarvasmarha-tisztelet, vérszerződés – az első rhytonok a Gumelnita kultúrából! i. e. 5. évezred eleje!); vörös okker a sírokban (Enc. Brit. 1911, Scythia) 
Cser-Darai: Ez is rendben van. 

G.A.: - Régészet alapján Hunnia az i. e. 12. században Hebei tartománytól a Barkul tóig terjed (Glazkov kultú-ra, Wikipedia). 
- Térkép: a mai Kína északi körzetéből i. e. 8. században kiáramló hunok Európában szkíta nevet kapnak. 
Cser-Darai: A Dnyepertől keletre és a nem-sztyeppei területeken azonban mindezek hiányoznak. Ott letelepedett, földműves és fémfeldolgozó népesség él. Ezek egy része ötvöződött a sztyeppei kurgán műveltséggel, a Kárpátoktól északra és nyugatra, illetve a Medence sztyeppei területén és a Dunántúlon ez a jelenség szintén ismert és erős. Sem ekkor, sem korábban nem volt egységes birodalom jellegű műveltség, sem a sztyeppén, még kevésbé a nem-sztyeppei földműves területeken. A 3. tézis így teljesen téves! 

G.A.: 4. tézis: Ennek értelmében fennáll a kimmer-szkíta-hun rokonság. 
Cser-Darai: Minthogy a 3. tézis téves, ez a tézis is az. 

G.A.: A kútforrások szerint a magyarok hunok, ill. hun eredetűek. Visszahajló karú összetett reflexíj, Boldog-asszony-tisztelet, szarvastisztelet, lótisztelet, madár, rhyton, aranylemezek; hun és magyar nyelv azonos (Tógarmah); spirálok-Élet-központúság, meanderek-Kozmosz-tisztelet, „palmetták”, Életfa, szarvastisztelet, lótisztelet, vérszerződés, könnyűlovas-harcmodor, „sámánizmus”, Nap, Hold, Életfa.
Cser-Darai: A hun nyelv – ahogy a szkíta is – nem ismert. A magyarral való azonosítása tisztán hipotetikus feltétele-zés, alapja nincs. A hunok Boldogasszony-tisztelete nem ismert. Az Életfa általános emberi jelkép, nem köthető még műveltséghez sem (általában a földművelők és az újkőkor előtti halász-vadász-gyűjtögető műveltségekben ismert). Sámánizmus a magyaroknál nem ismert, a Kárpát-medencében csakis néhány sztyeppei területen található meg a nyoma. Nem ismert, hogy a hunoknak sámánjaik lettek volna.

G.A. 5. Tézis: ennek értelmében fennáll a hun-magyar rokonság.
Összefoglaló Tézis: a magyarság őshonos a Kárpát-medencében. Indokolás: ha az első íjász nép, de legalábbis a vonaldíszes kerámia népe közvetlen utódai a Kárpát-medencei és az eurázsiai puszta népeinek meghatározó összetevői, a Kukutyini-Tripoljei, Szrednyi-Sztog, Yamna, katakombás, Srubna műveltségek népe, ill. a kimmer, szkíta, szarmata, hun, magyar néven ismert népek, sokezer éves folytonosságban, akkor ezek a népek egyugyanazon nép: a magyar összetevői, illetve közvetlen rokonai.
Cser-Darai: Ennek értelmében a hun-magyar rokonság sem bizonyítható, ahogy a szkíta és kimmer azonosság sem. Minthogy a vonaldíszes műveltség nem azonos a yamnával, sem a kurgánnal, sem a katakombással, sem a többivel, ezért a végkövetkeztetés alapvetően hamis. Egyébként egyik sem volt nép. Hogy a mai magyar népben és műveltségben ezek alárendelt elemként megjelentek, hiszen volt rátelepedés, az nem vitatható, de az alapnépesség, a magyar nyelven beszélő mellérendelő műveltség ezeket legfeljebb befogadta, a sajátságai ezek hatásával nem értelmezhető. Így a nyelve sem.
A magyar nyelv fejlettsége, állandósága hosszú idejű, nagy sűrűségű letelepedett életmódot igényel és ez a tézisekben megjelölt területen csakis a Kárpát-medencében és közvetlen nem-sztyeppei környezetében biztosított. Itt élt is egy ilyen műveltség, évezredekig és ez pedig utódnyelvet kíván. A kettő összetartozik. A magyar nyelv és műveltség nem eredeztethető a sztyeppéről, a tézisek már csak ezért sem fogadhatók el.
Irodalmi forrásként szolgáljon a Cser Ferenc: Gyökerek c. könyvben, ill. a Cser-Darai könyvekben felsorolt irodalom. Elsősorban Gimbutas, Mellaart, Cunliff munkái."


***

A fentieken kívül még számos Kárpát-medencei mágus kiáramlást feltételez Grandpierre Atilla a Királyi mágusok ősnépe: a magyar c. tanulmányában:

"A „mágus” (mag, magas, magától való, magától mozgató, magasztos) szó világszó, kisugárzása az egész világra kiterjed. Innen ered a ’magiszter’, rövidebben a ’mester’ világszó éppúgy, mint a gazdagságukat jelző ’mágnás’, vagy a nagyságot jelentő „magna” latin szó. „Mag” szavunk nemcsak a terményt jelenti, héjastul, hanem ennek belsejét, csíráját, amely az egésznek lényegét, s mintegy lelkét teszi (Czuczor-Fogarasi, 1867, 4: 25). A magból magától magasra nőtt fa és a nála összehasonlíthatatlanul kisebb mag közötti óriási különbség egyetlen, láthatatlan tényező: a magban rejlő életerő, a mag-erő. Alapvető tény, hogy a magban rejlő életerő messze meghaladja az élettelen anyag képességeit. A magban ott rejlik a magasság, a magas ég. Mag szavunk ős-szó, „nagy” szavunk párja, rokona a szanszkrit mah (jelentése: nagy)
...
A magyarságnál a mágusok sokkal korábbi nyomaira bukkantunk, közvetlenül az özönvíz utáni korból. A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe. „A mágikus művészetek Nimródtól erednek” – írta Alexandriai Kelemen „Stromata, vagy különböző dolgok” c. művének negyedik kötetében, a 27.-29. fejezetben (http://www.thedyinggod.com/chaldeanmagi/sources/clement.html, 7. o.). A Napvallású szkíták és mágusok ősét, a mitológiai Kust, Nimród ősatyját „Nap”-ként tisztelték, Magógnak és mágusnak is nevezték – írja Bryant (1807; idézi Oláh, 1985, 16). A magyar ősvallást őrző Árpád-kori magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait „mágusok” néven említették (Dömötör Tekla, 1995, 530.). A 14. századból származó Bécsi Krónika „Magos”-ok néven említi a mágusokat (A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára, 1970, 2: 816.). A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar vallás papjait mindig „mágus”-ként, az öreg főpapokat „pontifex magorum” néven illetik (Fehér Mátyás Jenő, 1999, 197.). Természettudományos tények alapján nemrég kimutattuk, hogy legalábbis az i.e. 6. évezredtől az emberiség különlegesen magas tudásának központja a Kárpát-medence volt (Price et al., 2001; Govedarica, 2004; Manzura, 2005; GKE-GA 2006, 13-40, 50-52, 119-120, 183-184). S ha a mágikus világkép visszanyúlik az özönvíz előtti korokba, akkor az emberiség őskultúrája a magyarság révén öröklődött át a vízözön utáni emberiségre. 
 
„A mágusok voltak jó néhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Püthagorasz, Démokritosz, Platón” (Gnoli, 1995, Vol. 9, p. 79), akárcsak Empedoklesz és Prótagorasz tanítói (Goldhammer, 1980, 5: 631). Az i.e. 7. évszázad körül „egész sor szkíta látnok, mágikus gyógyító, vallási tanító rajzott ki északról, mindegyikük samanisztikus [abban a korban mágusoknak nevezték őket – a szerzők] jegyekkel” (Meuli, 1935). Ez az északi ország, a mágusok központja a görögöktől északra fekvő Kárpát-medence és a Kárpátoktól Koreáig terjedő hatalmas eurázsiai síkság, KözépÁzsia és Észak-India volt. A mágusok a mai tudósoktól, filozófusoktól és papoktól eltérően évezredeken át egy-egy nagyobb országrészben, tömbszerű tudományos-filozófiai központokban, egységes nemzetségcsaládot alkotva éltek (GKE-GA, 2006, 78). Ők a királyi „szkíták”, a királyi magyarok népe, a mágusok népe. A mai civilizáció ezt a ma már meghökkentő tényt szűkítően írja le, amikor a mágusok rendjéről, osztályáról, törzséről beszél. Itt nem egy rendről, osztályról, törzsről van szó, hanem egy államalkotó, őstudás-fenntartó népről, amelyik sokezer éven át földrészekre kiterjedő államszervezeteket hozott létre, s tartott fenn, és amely az emberiség őstudásának őrzője. 

Az ókor egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál (Gnoli, u. ott). „A mágusok a Nap-kultusz papi kasztja” (Redards, 1965). Dicinius erdélyi dák mágus (GKE-GA, 2006, 150-151) például az i.e. 1. században „csaknem az egész filozófiára kiképezte a gótokat, fizikát, csillagászatot, logikát tanított nekik. Megtanította nekik például, hogy a Nap hányszor nagyobb égitest, mint a Föld” (Iordanes, 2005, 56.). „A skandináv-germán ősvallás világában a bevett nézetekkel szemben nem a harcias, háborúskodó, férfias értékek a legszembetűnőbbek, hanem a mágikusak… Odin maga volt a máguskirály mintaképe” (Boyer, 1985, 50). Odin, a skandináv-germán ősvallás főistene, szkíta-magyar 6 mágus volt (GA, 2006, 133-142, 199; GKE-GA, 2006, 38-39; Metcalfe, 1982, I:32). A kelták druidái is mágusok voltak (Pohle, 1911). 

A mágusok világszerte központokat létesítettek, s ezek között évezredeken át tartották a kapcsolatot (McKie, 1977, 173-199; Csáji, 2004, 8; Govedarica, 2004, 21; GKE-GA, 152, 194, 196-202). Ilyen mágus-központ lehetett hazánkban Polgár-Csőszhalomnál i.e. 4 800-tól (GKE-GA, 2006, 15-16, 24, 71). Stonehenge építtetője i.e. 2 300 körül magyar-hun mágus volt a Kárpát-medencéből (GKE-GA, 25-29). Országrésznyi mágus-központ volt az ókori médek mágus törzsének földje (a médek országának a neve Indiában: Madra; lásd id. mű, 111, 116, 125. o.), de hasonló mágus-központok léteztek a szkíta pártusok országában, Baktriában, Khorezmben, Egyiptomban. A Hindu Kus hegység és az Oxus folyó (ma: Amu Darja) közti országokat az indiaiak Szakasztán-nak, Szkíta-országnak nevezték, és azt tartották, hogy ott volt az Aranykor. Mágusok készítették fel a perzsa herceget a királyságra, az igazságosságra, bátorságra és önállóságra - és a méd mágusoknak köszönhetik a perzsák politikai és civil intézményeiket is (Gnoli, 1995). A mágusok királyi rangját jelzi az is, hogy a pártusok a mágusokból választják a királyokat (Strabón, kb. i.u. 7/1977, 547), s hogy az ázsiai királyok hadjárataikat nem vezethették a királyok előtt vonuló, s az égből hullott örökké égő tüzet hordozó mágusok nélkül (Ammianus Marcellinus, i. sz. IV. század/1993, 338.). Királyi mágusokról írt Pope 1711-ben (ld. fent), Goldwin Smith pedig arról, hogy a királyt a mágusok irányítják (ld. fent, The Oxford English Dictionary, Magian címszó).

Királyi mágusok Indiában 

De nemcsak a Kárpát-medencében és Közép-Ázsiában tűntek ki a mágusok különlegesen magas tudásukkal. Mag-bráhminok, a Maga nevű tudósok India kultúrájában is kiemelkedő és megbecsült szerepet játszottak (Aradi, 2005, 152). Indiában a mágusokat Maga, Bhojaka vagy Shakadvipi bráhminokként ismerik. Sakadvipa (szó szerint: Szakák országa) a közép-ázsiai Szkítiát jelzi. A brahmanizmus nagyrészt a Maga brahmin-ok tanításai nyomán alakult ki (http://shakdwipi.com/historyintroduction.htm). A Bhavisya Purána szerint a „Maga” bölcseket KözépÁzsiából hívták be az Indus völgyébe, ahol elsősorban Radzsasztán (szó szerint: Királyok országa) tartományban települtek le. Az i.e. 2. évezredben szkíta földről Indiába érkező s ott később „ksatriya” néven ismertté vált filozófus-harcosok szkíta voltát a Puranic Enciklopédia (1989, 667) is megerősíti. Azt is hozzáteszi, hogy a szakák (ázsiai szkíták/hunok/magyarok - GA) eredetmondájuk szerint a Világegyetemet jelképező Vasistha lányának, az Indiában „Nandini” néven tisztelt szent tehén mellkasából születtek. Az egyiptomi kozmogóniában, ahol a Szent Tehén az Ég istennő jelképe, „a teremtés kezdetén a Nap mint kisgyermek, egy lótuszvirág kelyhében tűnt fel” (Kákosy, 1978, 58). 

Az indiai szaka-szkíták eredetmondája a magyar mitológiával értelmezhető. A Világegyetem jelképe a Csodaszarvas. A Világegyetem leánya tehát szarvasborjú, szarvasünő kell legyen, vagyis szarvastehén. A Világegyetem számunkra legfontosabb szülötte kétségkívül a Nap. S mivel a szarvas leányborjú szarvasünő, a Csodaszarvas szülötte Nap-szarvasünő, ezért Nandini Nap-ünő, vagyis Nap-tehén. S ha a szkíta-magyarok a Szent Tehéntől születtek, akkor a Nap fiai, a Nap népe. Ezt a megfejtést megerősíti, hogy Nandini és szülőanyja, Kamadhenu (Káma-tehén, azaz Vágy-tehén – lásd az 1. ábrán) legfőbb tulajdonsága az indiai mitológiában, hogy teljesítik a vágyakat, kívánságokat (http://en.wikipedia.org/wiki/Nandini), akárcsak a magyar népmesékben a „rőt ökör”, akinek rőt színe megerősíti, hogy a Napról van szó. 7 3. kép. A táltos-szárnyas, szent tehén, Kamadhenu. 

Értelmezésünkből következik, hogy a Világegyetemet és a Napot vágyaink teljesítőiként fogták fel eleink. A mai indiai „szent tehén” kultusz tehát az indiai hunok eredetmondájának tiszteletéből fakad. Ha a Napot és a Világegyetemet a bennük megnyilvánuló kozmikus alkotóerő, életerő megnyilvánulásának tekintjük, felismerhetjük őseink eredetmondájának igazát. Valóban, az emberiség mindent a benne rejlő, láthatatlan alkotóerőnek köszönhet. Az emberiség lényege ugyanúgy a láthatatlan alkotóerő, mint a magé, és az Élő Világegyetemé. Az [indiai] magadhi nép a szakák mágus népe (Metcalfe, 1832/1982). Magadha Gupta országában, Bihar államban ma is a magadhi nyelvet beszélik, kb. 13 milliónyian. A magadhi nyelvet nevezik magaya, maghaya, maghori, magi, magodhi néven is. Buddha (akinek a nevét a hinduk ’Budá’-nak ejtik!) a magadha nyelv elődjét beszélte. Ami azért is érdekes számunkra, mert Buddha, illetve helyesebben Buda, szkíta származású volt. Megasztenész görög történetíró az i.e. 3. században írt „Indica” c. könyvében beszámolt róla, hogy Magadha országában a filozófusoknak nem kell adót fizetniük. Ez pedig megerősíti, hogy a filozófusoknak a szkíta-magyar Magadha mágusok országában különlegesen megbecsült társadalmi státuszuk volt. És mivel a filozófusok ókori neve: mágus, ezért ismét a királyi mágusok nyomára bukkantunk. 

Észak-Indiában, az Indus völgye mentén, Királyországban (Rádzsasztán) éltek a hinduk által „ksátriják”-nak nevezett filozófusok, akik egyben harcosok és regösök (bárdok) is voltak. Régebbi nevük angol helyesírásban „rajanya” (magyarul rádzsanja; ismét királyi jelző vonatkozik a filozófusokra!) (Vedic Index of Names and Subjects, 1967, I. 202.). A Rajanya a ksátrija (nemes filozófus-harcosok rendje) korábbi változata, a hercegséggel vagy királysággal összefüggést jelenti, királyi bölcseket (szó szerint: rádzsan-yarsi-kat) értettek alatta. Ami azt jelzi, hogy itt is a királyi mágusok nyomára bukkantunk. Ezek a nemes filozófus-harcosok zenészek is: lantokon játszottak, énekeltek. Ezért nevezték őket ksatrija bárdoknak is, a walesi (kelta) bárdokhoz hasonlóan, akik népük hősi énekeit énekelték, ahogy Magyarországon a regösök, vagy Tinódi Lantos Sebestyén. Az ősi ind himnuszok, a Védák kb. i. e. 1500 és 1000 között születtek (Störig, 1997, 21.). A Védák szent énekeseinek, a risiknek (risi=szent énekes, bölcs) egy csoportja turáni eredetű lehetett. Indiai tudósok kimutatták, hogy sok védikus ének stílusa Turánból vagy Belső-Ázsiából eredeztethető (Aradi, 2005, 24.). A Védák név-és tárgymutatója (Vedic Index of Names and Subjects, 1967, I: 206) megírja, hogy a védikus eposz ezen királyi bölcsek, egyben harcos bárdok költeményeiből nőtt ki természetes módon. Mivel pedig a Védák és az összegzésüknek tekinthető Upanisádok az emberiség ránk maradt legősibb és legmagasabb tudását képviselik, e harcos királyi mágusok bölcsességével a Védák és az Upanisádok tanulmányozásával közelebbről is megismerkedhetünk. A Védák név- és tárgymutatója (1967, 202.) felhívja a figyelmet arra, hogy a ksatrijákhoz tartoznak India őslakói közül azok, akiknek sikerült megőrizniük hercegi státusukat az árja hódítás után is. A ksatrija elnevezés használata a Rig-véda legkorábbi szövegeiben kizárólag királyi hatalomra vagy isteni eredetű felhatalmazásra vonatkozik. Figyeljük meg, hogy ez a tény a királyság és az isteni felhatalmazás egylényegűségére utal. A 8 királyság és az isteni eredetű felhatalmazás pedig Európában egyedül a magyar népnél áll elválaszthatatlan összefüggésben, a Szent Korona eszméjében. Az India Enciklopédiája (Encyclopaedica Indica, 1975, 306.) ’kshatriya’ (a ’ksatrija’ angol átírása nem mindig következetes) szócikkének szerzője pedig megjegyzi: a ksatriják a Védák uralkodó és harcos kasztja, akiket most a rádzsputok képviselnek. Rádzsasztán, a „Királyok országa” lakói, a rádzsputok mindig is őrizték hun eredetük hagyományát. Nemrég bebizonyosodott, hogy valóban szkíta-hun eredetűek (Chauhan, 1999). Arra is fény derült, hogy a sumér civilizációnál régebbi Indus-völgyi Harappa kultúra „bölcsek, papok, filozófusok, tudósok, matematikusok, csillagászok, művészek, építészek, mérnökök, hajósok, mesteremberek, földművelők és kereskedők civilizációja” volt (Feuerstein, 1995), amelyben a mágusok játszották a meghatározó szerepet. 

Királyi mágusok Kínában 

Nagyon ősi időkben, vagy már a kínai vallás hajnala előtt, a mágusok szervezett vallásának papsága lehetett (de Groot, 1982, VI, II:1187). Az i.e. évezredekben a mágusok a kínai vallás minden szintjén vezető szerepet játszottak (Schafer, 2005, 234). Victor H. Mair, a kínai nyelv és irodalom professzora régészeti és nyelvi bizonyítékokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy az ó-kínai „*myag, mágus, természettudós, filozófus” jelentésű szó nem kínai, hanem közép-ázsiai eredetű (Mair, 1990). Kínában a mágusok tanítása elsősorban az ősi királyi vallásban volt fontos (Harper, 1995). A királyság intézménye az első kínai dinasztiáig, a Xia nevű hun nemzetségről elnevezett Xia dinasztiáig és Huang Di-ig, a kínai civilizáció megalapítójáig nyúlik vissza, az i.e. 3. évezredbe. Huang Di, aki az újonnan feltárt meghökkentő tények alapján minden bizonnyal magyar-hun királyi mágus volt, ötezer évvel ezelőtt tanította meg a kínaiaknak a Szent Korona eszmét. Amikor királlyá választották, csak azzal a feltétellel fogadta el a királyságot, ha a nép elmozdítja királyi tisztségéből, ha nem a javára szolgál (GKE-GA, 2006, 119-123). Amíg a nyugati civilizáció Kínába érkezve ópiumháborút robbantott ki, és ahová betette lábát, gyarmatosítóként igyekezett fellépni, addig Huang Di fordítva: a nép felemelését szolgálta. Ebben a tettben az ősi szkíta-magyar népfelségjog eszméje rejlik, a magyar Szent Korona eszme. A kínai univerzalizmus, konfucianizmus, taoizmus a mágusok tanításaira épült. Itt most csak futólag jegyezzük meg, hogy az amerikai indiánokat évszázadokkal a gyarmatosító, nép- és kultúrairtó spanyolok előtt meglátogató szakállas fehér emberek, mint Quetzalcoatl és társai, Huang Di-hez hasonlóan öltözködő és hasonló tanításokat átadó, az amerikai indián társadalmakat felemelő mágusbölcsek voltak (id. mű, 123-124). 

Huang Di, másik nevén Xuan Yuan, a Xia hun nemzetség vezetője (királya) volt, és népével a Huang Ho (Hun folyó, lásd Szász-Bakay, 1994, 25; ma gyakori fordításban Sárga-folyó) középső völgyében lakott (Wu, 2004). Huang Di korában itt négy nagy nemzetség harcolt egymással: Huang Di nemzetsége, a hun Xia, a Yiang, a Yi és a Li. Huang Di lándzsákkal, íjakkal, nyilakkal fegyverezte fel népét, és vezetésével a Xia hun nemzetség legyőzte az erősebb és számosabb Li törzset Yhoulunál a Sanggan folyó völgyében, Hebei tartomány északnyugati körzetében (azaz Ordos körzetétől nem messze északkeletre). Huang Di szigorúan és pártatlanul uralkodott, és így országa felvirágzott. Országa népeinek egységéről hosszú távon gondoskodott; azt is elrendelte, hogy tilos a saját nemzetségen belüli házasság. Így keveredtek össze a különböző népek, és így vált Huang Di az egyesített nép ősévé, amely a Xia hun nemzetségről a huaxia nevet kapta. A mai Kína lakosságának 93%-a ennek a hun eredetű huaxia népnek az utódja, és csak a Han dinasztiától (i.e. 2. század) kezdve váltotta fel a kínaiak eredeti, huaxia népnevét az új, han népnév (Wu, 2004; Caraway, 2007).

Királyi mágusok Egyiptomban 

Egyiptom földje a mágusok tevékenységének kiemelkedően fontos helyszíne. Az Indiában élő szakahun mágusok hagyománya az égi tehénről itt is az ősvallás legrégibb rétegéhez tartozik. Hathor egyiptomi Ég-istennő Egyiptom legősibb, legnépszerűbb istenségei közé tartozott, gyakran tehén alakban képzelték el. Nevének jelentése: Hat-hor, „Hór(os) háza” (Hórusz a Napisten egyiptomi neve - GA). Házon itt az eget kell érteni (Kákosy, 1978, 9). Az ég-tehén elképzelés az egyiptomi ősvallásnak már abban a legősibb rétegében megvan, ameddig a vallástörténeti kutatás jelenleg le tud ásni. Egy paletta a predinasztikus időkből (i.e. 4. évezred vége, Nagada II. kultúra) tehénfejet ábrázol, melynek szarván és fülein csillagok láthatók” (u.ott, 16) – csakúgy, mint a magyar Csodaszarvason: „Ahány szőre-szála, annyi csillag rajta”, mondja a regös-ének. Káldeus (káldeus: mezopotámiai mágus – GA) telepek léteztek Egyiptomban…A Magosok tudománya Káldeából ered. A csillagászat Káldeából terjedt Egyiptomba, innen Görögországba (Stanley, 1731, 250.). Alexandriai Kelemen (az i.u. 3. század elején) azt írja, hogy „Egyiptom a mágusok anyaföldje”. Az egyiptomi sírokban talált, i.e. 4. évezredből eredő amulettekből ítélve a mágusok a kezdetektől jelen voltak Egyiptom kultúrájának megteremtésében. A piramisszövegekben az egyiptomi királyokra „hekau”-ként hivatkoznak, vagyis mint a mágikus erők birtokosaira (Pinch, 1994)."


***

Folytassuk Bunyevácz Zsuzsa átfogó gyűjtésével és rendkívül logikus gondolatmenetével A Szent Grál üzenete c. könyvéből, amely segítségével már bekapcsolódunk az Anatóliai-Mezopotámiai kultúrkör régészeti történetébe is.


[BZS]
Az újkőkori emberek az összes neolitikus invenciót, a letelepedett életmóddal járó vívmányokat magukkal vitték a Kárpát-medencéből - tartja a szakember (Bánffy Eszter): "Közép-Németországig nemcsak a szentgáli kő fordul elő a kőeszközlelet-anyagban, hanem nagyon-nagyon hasonló anyagi kultúrájú településeket találunk Nürnberg környékén vagy a Párizsi-medencében, vagy Észak-Németországban. Rövid időn belül tehát ezek a telepesek egész Európába eljutottak..."

Egy újkőkori "civilizáció" képe bontakozott ki előttünk. Meglepő módon - noha minden iskolás gyerek is tudja, hogy a világ első ismert civilizációi a nagy folyók partjain alakultak ki - a Duna és a Tisza kultúrkörei általában kevés figyelmet kapnak. A történelemkönyveket olvasgatva az embernek könnyen az az érzése támadhat, mintha Európának nem lett volna őskora, mintha az európai kultúra a római hódítással kezdődött volna. Ahogy azonban az az előzőkből is kiderült, ez egyáltalán nem így van: az európai kultúra gyökerei a Kárpát-medencében, pontosabban az újkőkori Kárpát-medencei műveltségekben erednek. 
Erre a következtetésre jutott Marija Gimbutas is, aki szerint a kontinens a történelmi idők előtt Közép-Európában volt a legfejlettebb. A régésznő szinte teljesen átírta Európa őstörténetét, bizonyítva látja ugyanis, hogy kb. Kr. e. 6500-3500 között igazi civilizáció virágzott itt. Olyan városok voltak, amelyekben nagyszámú népesség lakott. Több emelet magasságú templomok álltak, négy-öt szobás tágas házakban laktak. Fejlett kézműiparuk volt, keramikusok, szövőmesterek, réz- és aranyművesek tevékenykedtek, obszidiánnal, kagylókkal, márvánnyal, rézzel, sóval stb. kereskedtek. Az őskori Közép-Kelet-Európa kulturálisan különálló, keleti hatásoktól független térség volt, saját jogú, önálló civilizációt képviselt mindaddig, amíg a keletről jövő törzsek le nem rombolták. Szerinte ez az őskori Európa volt a bölcsője sok későbbi kultúrának is. 
Hasonló véleményen van Dragoslav Srejovic régész is, aki szerint a jégkorszak utáni európai kultúra első nagy fellendülése mentes volt bármilyen külső hatástól. Önmagából született, a kései paleolitikum Duna menti kultúrájának rejtett energiáiból merítve. Ez a rendkívül fontos tény arra enged következtetni, hogy Európának nem kellett Közel-Keletről semmit sem átvennie. A Kárpát-medencei műveltség kialakításában szerepet játszható déli-délkeleti hatásokkal kapcsolatban egyre inkább terjed az a megközelítés, hogy inkább kultúrdiffúzió, semmint embercsoportok nagy tömegű vándorlásának az eredménye. Nincs ugyanis semmi bizonyíték arra, hogy minden esetben új, idegen népcsoport bevándorlásával jött volna létre az adott kultúra, és az őshonosoknak semmi szerepük sem volt ebben.

A fentieket, vagyis azt, hogy Európa legkorábbi műveltségeinek a kialakításában a Kárpát-medence őslakóinak döntő szerepe volt, igazolják a molekuláris genetikai vizsgálatok is. "Az újkőkor embere idősebb, mint az általa művelt mezőgazdasági kultúra? Miért alapvető fontosságú a Kárpát-medence neolitikumának története az egész európai kontinens szempontjából?" - ezekkel a kérdésekkel kezdi cikkét Mende Balázs Gusztáv, majd beszámol a molekuláris genetika és biotechnológia fejlődésének köszönhető vizsgálati módszerek eredményeiről: 1996-ban olyan eredmények kerültek napvilágra, amelyek más megvilágításba helyezik az addigi elképzeléseket Európa lakóiról. Megállapították ugyanis, hogy a modern európai népesség mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható. A Science 2005. novemberi számában jelent meg egy másik cikk arról, hogy a kutatók megvizsgálták az alföldi és a dunántúli vonaldíszes kerámia népének régészeti és szénizotópos módszerekkel datált embercsontanyagát. Kiderült, hogy a közel-keleti népelemek nem gyakoroltak jelentős hatást a közép-európai paleolit népesség anyai voltára. A ma élő európai népesség anyai ágú felmenői nem neolit, hanem paleolit csoportokból származtathatók. A vizsgálatok szerint tehát a Kárpát-medence új kőkori népessége az őskőkori népességből származik. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan lakták a Kárpát-medencét. Gyakorlatilag ugyanerre a következtetésre jutott Jerzy Woszczyk lengyel szerológus már évtizedekkel ezelőtt az úgynevezett haptoglobin-szisztéma vizsgálata során. A cikkében közölt táblázatból kiderül, hogy a Kárpát-medence lakói Európa őslakóinak leszármazottai. Hasonló következtetést vont le Evan Hadingham, a Harvard Egyetem embertantanára. Szerinte, embertani szempontból bizonyíthatóan, a Kárpát-medence folyamatos, békés életteret biztosított az itt élőknek. Azt állapította meg, hogy Közép-Európa embere minden más behatástól mentesen, önmagából kiindulva érte el az embertani és a műveltségi fejlődés magasabb fokát. Az antropológiai vizsgálatok is a fentieket erősítik meg: Kiszely István szerint a Kárpát-medence őskőkori lakosságának leszármazottai folyamatosan lakták a Kárpát-medencét, jelenlétük az évezredeken át folyamatosan kimutatható."


***

A TÖRTÉNELEM SUMERBAN KEZDŐDÖTT - VAGY MÉGSEM?

"A civilizáció alapvető találmányainak jó része nagy valószínűséggel nem Egyiptomból vagy Mezopotámiából, hanem a Fekete-tenger partjáról ered. A földművelés, az állattenyésztés, a szövés, a házépítés, a várostervezés, az ácsmesterség, a fazekasság és a fém művesség csupán néhány ezek közül ... ezek egytől egyig ... Kr. e. 5600 előtt jelentek meg ezen a területen"
(lan Wilson)

Az előző fejezetben láttuk, hogy Európa kulturális gyökerei a Kárpát-medencében erednek. De vajon az említett műveltségek egyedülállók, vagy részei egy nagyobb kultúrkörnek? Többek között erre keressük a választ.

Sineár földjén

Az utolsó jégkorszak vége felé a Közel-Kelet három nagy folyójának - Tigris, Eufrátesz, Nílus - a völgyei és a torkolatvidékei igen csak alkalmasak voltak a földművelésre. Nem véletlen, hogy a termékeny félholdnak is nevezett vidéken bukkant fel a világ első civilizációja, a sumir - tudja ezt szinte minden iskolás gyerek is. (4 . ábra) Sumírnak nevezik azt a népet, amelyik Mezopotámia (Folyamköz, a Tigris és az Eufrátesz környéke) déli részén - a mai Irak területére esik - a Kr. e. IV. évezredtől magas színvonalú kultúrát hozott létre. A szakirodalomban Mezopotámia déli részének Sumer a neve, amelyet a Teremtés könyve Sineárnak nevez. A folyamközi ásatásokat végző Woolley által találtak alapján a bibliai vízözönt erre a vidékre, Kr. e. 4000 körüli időpontra teszik.



A vízözön után virágba boruló műveltség mai szemmel is káprázatosnak tűnik. Surner az a hely, ahol Kramer szerint a " történelem kezdődött" . A professzor könyvében majd' negyven olyan dolgot - a köztudott írás és a kerék feltalálásán kívül - sorol fel, amelyet nekik köszönhet a világ. Például az első iskolákat és az első mező gazdasági évkönyvet. Ők adták az első történészt, az első könyvtári katalógust, ők hozták az első törvényeket. Az első kozmogónia és kozmológia, az első irodalmi viták ... Sokáig sorolhatnánk mindazt, ami a nevükhöz fűződik. A sumiroknak tulajdoníthatók az első írásos emlékek, az agyagtáblák. Számrendszerük, matematikai tudásuk határozottan fejlettebb volt a későbbi görögökénél és rómaiakénál; törteket is képeztek, gyököt vontak és hatványoztak. Az ezzel párhuzamos csillagászati fejlődést, a naptár megjelenését és az ehhez fogható matematikai vívmányokat is nekik köszönhetjük. A téglavetés is sumir vívmány, azzal is tisztában voltak, hogy az agyagtárgyak szilárdsága és tartóssága növelhető, ha kemencében kiégetik. Az égetőkemence feltalálása újabb technológiai előrelépést jelentett: a fémek felhasználását. A fémek és az ötvözetek számos kombinációja, amelyre a sumir nevek utalnak, az ókori Mezopotámia fémművességének magas szintjéről tanúskodik. Már Kr. e. 3500 körül megkezdődött a kőolajszármazékok felhasználása, minden bitumenfajtát külön szóval jelöltek. A gyógyítást magas fokon művelték, a korai törvénykönyvek arra is kitérnek, hogy milyen díj illeti meg a sikeres operációt végrehajtó orvost, és milyen büntetés sújtja balsiker esetén. A sírokban talált csontvázak némelyikén agyműtétre utaló jeleket találtak. Ismerték a szövés-fonás mesterségét. A folyókból nyert vízzel egész évben öntöztek, méghozzá nagy kiterjedésű, bonyolult csatornahálózat segítségével. A virágzó gazdaság aligha fejlődhetett volna ki hatékony szállítási rendszer nélkül, a két hatalmas folyón és a mesterséges csatornahálózatokon szállítottak mindent. Náluk találjuk a világ első csónakábrázolásait is. A fennmaradt szövegekből kiderül, hogy a nyílt tengerre is kimerészkedtek, a legkülönfélébb vízi alkalmatosságokkal utaztak a legtávolabbi vidékekre is. Százöt szavuk maradt fenn a különböző hajók megnevezésére. A talált "gyakorlótáblák" arra utalnak, hogy már a Kr. e. III. évezredben szabályos iskolarendszer működött. Az első jogrendszer, amely a társadalmi renddel és az igazságszolgáltatással foglalkozott, Sumerben született meg.
Maradt fenn olyan írás, amelyik arra utal, hogy már ekkor törvényben szabályozták némely élelmiszer árát, valan1int szekerek és csónakok bérleti árát, hogy a szegényeket ne lehessen kizsákmányolni. És még folytathatnánk a felsorolást.

Mit mondanak a régészeti leletek?

A szakirodalom jelentős része ismeretlen eredetűnek tartja a sumirokat és a nyelvüket is; a vízözön teljesen átrendezte a Folyamköz etnikai képét, az áradás után egy új nép érkezett, de nem tudni, honnan. A kultúra szinte a semmiből, minden előzmény nélkül egyszer csak kipattant. A szakirodalmat olvasgatva a laikusnak az előzőkben tapasztaltakhoz hasonló érzése támadhat: mintha szóba sem jöhetne, hogy a műveltség létrehozásában szerepe lehet a helyi fejlődésnek is. Noha feltételezhetjük, hogy egy adott kulturális színvonalú civilizáció létrehozásához az adott kulturális színvonalon álló emberek kellenek. A nomádokról például nehéz elképzelni, hogy hirtelen többemeletes templomokat kezdenek építeni. Feltételezhetjük azt is, hogy egy magaskultúra hirtelen, minden előzmény nélkül nemigen pattan ki, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyökerei egy azt megelőző műveltségbe nyúlnak vissza. A legkézenfekvőbb feltételezés az lenne, hogy az eredetét helyben, a már a vízözön előtt is ott élt népnél keressük. Utána kell tehát járnunk annak, hogy kik és milyen műveltségi szinten éltek Mezopotámiában a vízözönt megelőzően.
Azt a feltételezésünket, hogy a civilizáció gyökereit helyben is keresnünk kell, alátámasztja a következő: a Mezopotámiából előkerült írásos agyagtáblák több az áradatot árvészelt és a régészek által is feltárt várost említenek. Az ékiratokból világosan kiderül, hogy Sumer története visszanyúlik a vízözön előtti időkbe. Sőt, némely agyagtábla a sumir királyok uralkodási rendjét is tartalmazza, amelyen az özönvíz előtti királyok is fel vannak tüntetve.
A laikus újfent nincs könnyű helyzetben, ha bepillantást szeretne nyerni Mezopotámia vízözönt megelőző műveltségeibe. Az egyes kultúrákat, illetve népeket a rájuk jellemző kerámiafajta első lelőhelyéről nevezték el, függetlenül attól, hogy máshol is találtak olyan leleteket. Hamar ugyanaz az érzésünk támadhat, mint a Kárpát-medence régészeti leleteinél, tudniillik, csak az elnevezések alapján aligha tűnik fel, hogy a sumirokat megelőzően is léteztek évezredeken át folyamatosan virágzó műveltségek a Folyamközben. Ezeket a különböző vidékeken és különböző időpontokban más és más nevek alatt is ismerjük. Érdekes módon - ahogy azt látni fogjuk - a sumirokkal kapcsolatban sem találkozunk olyan megfogalmazásokkal, amelyek helyi, folyamatos fejlődésre utalnának, noha a logika alapján nemegyszer erre kellene következtetnünk. Az előző fejezetekhez hasonlóan, a régészet véleményének ismertetése után többnyire csak kérdéseket tudok feltenni.
Nézzük hát a fontosabb lelőhelyeket, és a logika eszközének felhasználásával próbáljuk levonni a magunk következtetéseit!
A Közel-Keleten Kr. e. 12 000 körüli időtől többféle régészeti lelőhelytípus található. A régészet tanúsága szerint Kr. e. 9000-ben már kialakultak a falunak nevezhető települések. Kr. e. 7000 tájáról egyre több bizonyíték van arra, hogy több térségben folytattak földművelést. A kerámia Kr. e. 8000 körül jelenik meg, amit a letelepedett falusi életmóddal hoznak összefüggésbe.
Kezdjük a vizsgálódásunkat Mezopotámia északi részén! A korai (Kr. e. 8000-7000) települések közül Dzsarmó ismert a legjobban. A régészet szerint itt már "fejlettebb társadalmi állapot" figyelhető meg. A pattintott kőszerszámok azonos technikával készültek, s a formájuk igen hatalmas területen mit sem változott az idők folyamán. Ismerték a hagyományos szövést is. Még fontos lesz számunkra: a házak rácsos alapozása hasonló az anatóliai Cayonüből ismertekhez, valamint a tárolóvermek és az agyagkemencék is rokoníthatók az ottaniakkal.
A Kr. e. VII . évezred közepén megjelent kerámiastílus, illetve műveltség a Haszúna nevet viseli, Kr. e. 6000 körül virágzott, jelentős lelőhelye Jarim Tepe. Lakói viszonylag fejlett földművelést folytattak, fel tudták dolgozni a fémet is. A szakemberek korábban nem sejtették, hogy ebben a korban az ipari tevékenység ilyen magas szintű lehetett. A leletek ugyanis a társadalom és a kézműipar fejlettségének olyan szintjéről tanúskodnak, amelyre a Haszúnában talált anyag birtokában nem is gondoltak. "El kell ismernünk azonban, aligha remélhetjük, hogy valaha is átfogó tudásunk lenne a korról" - írják a szakemberek. Ennek ellenére mégis szükségesnek látják megemlíteni, hogy az "egyes körzetek kultúrája saját belső fejlődés eredményeként alakult ki, függetlenül egymástól", noha elismerik, hogy a térségek között mégis volt kapcsolat. A laikusban így könnyen feltámad a gyanú: lehet, hogy az egyes körzetek kultúrái mégsem függetlenek egymástól? Miként lehet például, hogy az egymástól kb. 1000 km-re fekvő településeken egymástól függetlenül ugyanabban az időpontban már szőttek?

 Haszúna-edény Kr. e. 7 évezred

A Haszúna-időszak után, illetve részben azzal egyidejűleg, létezett a Szamarra-kultúra. A radiokarbon-vizsgálat az egyik Szamarra-kori település alsó rétegeinek keletkezését Kr. e. 6300 körülire teszi. Elterjedési területe magába foglalja az előző műveltséget, gyakorlatilag Közép-Irakról van szó. Ekkor találunk először állandó, az egész országot behálózó településeket. "A Szamarra- korszakra az emberek már birtokában voltak azoknak a technológiai ismereteknek, amelyek lehetővé tették számukra a nagyobb távolságokat átfogó csatornarendszerek megépítését és fenntartását.'' A korszak legkorábbi rétegének épületei kb. 150 m2-esek voltak, több mint 15 helyiségből álltak. Az épületek tégláinak mindegyike 60 cm hosszú volt, támfalakat alkalmaztak. Ezek "később a mezopotámiai vallási építészet jellegzetességeivé váltak". Vajon ez nem azt jelenti, hogy folyamatosság figyelhető meg az építészetben? Vagy véletlenül később is ugyanúgy építkeztek? 


Fontos lelőhely Csoga Mami, ahol csatornás öntözőrendszer maradványaira bukkantak. Itt minden ismert mezopotámiai őstörténeti kultúra edényeinek maradványai előfordultak. Ez nem folyamatosságra utal? 
A Kr.e. VI. évezred második felétől "újabb széles körben elterjedt kultúra jelent meg" Észak-Mezopotámiában, a Halaf-kultúra. Érdekes módon az "eredete bizonytalan", noha "úgy tűnik, ugyanabban a régióban alakult ki, amelyikben a Haszúna". A Kr. e. VI. évezred végén már délkeletre is átterjedt. A Kaukázustól délre eső területeken és a Földközi-tenger mellékén is találtak Halaf-kori településeket. A cserépedények óriási területen terjedtek el. A ,,Halaf-kultúra 6000 éven keresztül virágzott, és a mai Eszak-lrak és Szíria területén elterjedve egészen a Földközi-tengerig és Közép-Zagrosz felföldjéig éreztette hatását". Itt álljunk meg egy pillanatra! Ha egy műveltség széles körben hat évezreden át érezteti a hatását, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy Mezopotámiában az évezredeken áthúzódó kulturális folyamatosság figyelhető meg. A szakemberek szerint azonban a "legizgalmasabb kérdésre sincs ma még válasz: vajon milyen módon terjedt el ilyen széles körben a Halaf-cserépedény?" A laikus persze azt válaszolná, hogy talán egy kulturális szempontból egységes népnek köszönhetően, a szakemberek szerint azonban a "bizonyíthatóan Halaf-kori leletek előfordulása nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a helyet, ahol találták, olyan nép lakta, amelyik egy nagy, etnikai és kulturális szempontból egységes csoporthoz tartozott... A Halaf-kultúra tehát nem közvetlenül a Haszúna vagy az észak-mezopotámiai síkság más településeinek a kultúrájából fejlődött ki." A régészet szerint az új kerámia új nép érkezésére utal, noha a "környező vidékeken eddig talált régészeti leletek még csak nem is sejtetik e népcsoport eredetét". A laikus csak kérdezni tud: akkor talán mégis helyben alakult ki a műveltség? Az új kerámiastílus vajon miért nem utalhat egyszerűen arra, hogy megváltozott a divat? Nem valószínű ugyanis, hogy hosszú évezredeken át változatlan maradt. 


Dél-Mezopotámiában találkozunk a minket most leginkább érdeklő, al-Ubaid nevet viselő kultúrával, a Folyamköznek ugyanis ezen a részén "pattant ki" később a sumir kultúra. Eddig is szembesültünk a régészetnek a laikusok számára nem éppen logikusnak tűnő megállapításaival, az említett műveltséggel kapcsolatban azonban a kérdések özöne merülhet fel bennünk. A régészet szerint az al-Ubaid legkorábbi ismert települései kb. Kr. e. 6000-re nyúlnak vissza. Azon a helyen tehát, ahol Kr. e. 4000 után létrejött a sumir kultúra, már kétezer éve virágzott egy nem is akármilyen műveltség, amely az al-Ubaid nevet viselte. A név hallatán a laikus még véletlenül sem gondol arra, hogy a sumir kultúra előzményével lehet dolga. A világ első civilizációja vajon miért nem érdemel meg annyit, hogy a nagy valószínűséggel az előzményének tekinthető is bekerüljön a köztudatba? Vajon mi az oka annak, hogy a máig ámulatba ejtő civilizáció elődje egy ismeretlen kis dombocskáról van elnevezve, noha a világszerte ismert sumir város, Eridu zikkurátjánál végzett ásatásoknál tizenkilenc lakott szintet tudtak elkülöníteni? Egymásra épített templomokat stb. ástak ki, vagyis bizonyítottan léteztek a sumir kultúrát megelőzők is, de a műveltség mégsem ennek a nagyhírű városnak a nevét viseli. 
De menjünk tovább! A sumir civilizáció helyén korábban már legalább 2000 éve bizonyítottan létező műveltség igencsak nagy területen terjedt el: a kerámia egész Mezopotámiában megtalálható, de a déli, távoli területeken is, például a mai Szaúd-Arábia, Bahrein és Katar, keleten pedig az Egyesült Arab Emirátus területén. A nagyszerű fazekasipar termékei előbukkannak a föníciai partokon, a Kaukázustól délre eső területeken, a Kaszpi- és az Aral-tó között is. 
Ha egy pillantást vetünk a mezopotámiai elterjedését mutató térképre, látjuk, hogy gyakorlatilag az előző műveltségek területén terjedt el, így nem zárható ki a velük való korábbi kapcsolat. A régészet szerint is nehéz éles határvonalat vonni az al-ubaidi és a hatása alatt álló kultúrák között. 
Megjegyezendő, hogy a szakemberek szerint már az egyik legkorábbi al-ubaidi településnek, Tell Awailinak is kapcsolatai voltak a közép-mezopotámiai Szamarra-kultúrával. A házak is hasonlók voltak, egy nagy, több mint 200 m2 alapterületű épületének hasonló méretű és formájú helyiségei voltak, mint a korai Szamarra-kor házainak. Továbbá ugyanolyan vályogtéglákból épült, mint a Szamarra-lelőhelyek épületei. 
Az al-ubaidi és más kultúrák kapcsolatát jelzik a templomok is, nem Eridu az egyetlen, ahol vallási épületeket emeltek, Urukban és északon, Tepe-Gavra nevű helyen is hasonlókra bukkantak. Három, egy időben használt és egymástól viszonylag távol eső templommal van tehát dolgunk, ráadásul az alaprajzuk is hasonló. 
A kultúrák szoros kapcsolatát bizonyítja az építészet is: az al-Ubaid-kori házakhoz hasonlóan Észak-Mezopotámiában, Kelet-Irakban és Dél-Törökországban is számos épület háromosztatú, de ezen a módon építkeztek Észak-Szíriában, sőt Szaúd-Arábiában is. A szakemberek szerint az anyagi kultúra más vonásai, például a szerszámok is, egyfajta közös kulturális hagyomány meglétére utalnak. 
A Kr. e. V. évezred végére mindenhol az al-Ubaid-kor vált uralkodóvá. A szakemberek "e kulturális szétsugárzásnak a mechanizmusát nem ismerik, a vizsgált kor egyik legrejtélyesebb jelenségének" tartják. Kérdezhetjük: a fentiek alapján nem egy helyben kialakult, folyamatosságot mutató, viszonylag nagy területen létező, vízözön előtti műveltséggel van dolgunk? 
"Kétségtelen, hogy az al-Ubaid-kori sumer társadalomról... keveset tudunk, mivel az ásatásokból nyert információk száma csekély" - írják. Újabb kérdés: a világ első civilizációjának eredete után vajon miért nem kutatnak intenzívebben? 
A régészet a Kr. e. 6000 körül kezdődő al-ubaidi időszakot újabb szakaszokra bontja, amelyek más és más nevet viselnek. Például "Uruk" a Kr. e. IV. évezredtől kezdődő periódus neve, amelyet még tovább osztanak... és így tovább. Így ember legyen a talpán, aki az egymást követő különféle elnevezésekből kulturális és etnikai folytonosságra tud következtetni. Pedig, ha eltekintünk a nevektől, a meglévő folytonosság nem kerülheti el figyelmünket, például az al-ubaidi kerámiát fokozatosan váltotta fel a következő korszaké. 
Az eddig ismert legkorábbi városok Mezopotámiában a K.r. e. IV. évezredben, az úgynevezett Uruk-periódusban alakították ki arculatukat - tartják a szakemberek. Ismertebb városok: Ur, Uruk, Eridu, Kis. Elérkeztünk hát a világ első civilizációjának a kezdetéhez, amikor kezdenek a városállamok kialakulni. Azt hihetnénk, hogy ez az időszak különösen fontos a szakemberek számára, hiszen "ekkor kezdődött a történelem". Érdekes módon azonban az Uruk-szakasz tekintetében "a régészek érdeklődése manapság megcsappant". Noha a régészet szerint Sumerban "a városok kialakulásához vezető összetett kulturális folyamat gyökerei az al-Ubaid-kori településekben keresendők, azonban ennek kezdeti szakaszáról szinte semmit se tudunk" - ennyit idéztünk a régészet "hivatalos" véleményéből. Jogos a kérdésünk: vajon miért nem próbálják jobban megismerni azt a területet és időszakot, ahova a sumir kultúra gyökerei bizonyítottan visszavezethetők? 
Azt, hogy egy hosszú időn át fennálló, kulturális szempontból egységesnek mondható műveltség virágzott, alátámasztja az építészet is. A monumentális építészet ezen a vidéken alakult ki, de megszületése megelőzte a sumírokat - írja az Irak építészetével foglalkozó könyv szerzője, Hajnóczi Gyula. Majd ezen az – őskori viszonyokat tekintve - óriási területen szinte egységes építészeti kultúra alakult ki. Élettartama is igen hosszú volt, hiszen az Eridu az al-Ubaid- és az Uruk-kultúrák alatt is végig virágzott. Az iráni Perszepoliszban, a dél-mezopotámiai Eriduban és a távoli Tepe-Gavrában közel azonos elrendezésű házegyüttesek létesültek. Az ósumir kor építészetileg az előzmények szerves folytatása volt, mivel Urukban is, sőt a mai Szíria területére eső Tell Brakban is teljesen azonos rendszerű templomokat emeltek - olvashatjuk. 
Foglaljuk össze, amit eddig megtudtunk! Évezredekkel azelőtt, hogy a sumir kultúra "kipattant", Mezopotámia folyamatosan lakott volt. A különböző nevek alatt ismert műveltségek nem egyszer ugyanazon a területeken alakultak ki, nemegyszer szoros kapcsolatban álltak egymással, kulturális folytonosság is megfigyelhető közöttük. Úgy tűnik tehát, hogy a sumir kultúra nem a "semmiből" pattant ki, a létrehozásában szerepet kellett játszaniuk a vízözön előtti műveltségeknek, illetve az áradás túlélőinek is. 

A Mezopotámián kívüli leletek 

A Fekete-tenger környékén nem egy "újítással" találkozunk. A gabona legkorábbi nemesített változata Kelet-Törökországból került elő. Többen rámutattak arra, hogy számos más növény nemesítése is nagyjából a Fekete-tenger környékén történt. Az árpa, a lencse, a csicseriborsó, a rozs stb. Törökország és Felső Mezopotámia környékén jelent meg először. Renfrew szerint aligha cáfolható, hogy az elsődleges haszonnövényeket és néhány állatot is Anatólia területén nemesítették és háziasították. Irak és Irán területén található Zagrosz-hegységben Kr. e. 8000 táján már háziasították a kecskét. 
A szőlőtermesztés első nyomaival is ezen a vidéken találkozunk, a Biblia szerint is Noé az Ararát hegyén szőlőt kezdett telepíteni. A szőlőtermesztés legkorábban valóban az Ararát-hegy közelében jelenik meg, ahonnét a mai szőlő vad őse származik. Kr. e. 5400 tájáról valók a borról tanúskodó első leletek az Urmia-tó melletti Haddzsi Firuz Tepéből. A mai Törökország területén található Asikliban Kr. e. 9000 körül telepedhetett meg az ember. Asikliban legalább tíz településréteg van, kb. négyszáz házat ástak ki, az udvarok és az utak szabályos négyszögletes elrendeződést mutatnak, ami arra utal, hogy a települést megtervezték(!). "Asikli csak egy a számos törökországi, illetve szír és iraki, sőt még palesztin területen is előkerült emberi lakhelyek közül, amelyek egytől egyig hasonló fejlettségi szintet mutatnak" - írja Wilson. 
Más, mai szemmel is döbbenetesnek mondható vívmányokkal találkozhatunk ezen a vidéken: a világ eddig ismert első kőből épült temploma Kr. e. 9000-ből származik! Kelet-Törökországban, Urfától kb. 15 km-re, a Göbekli Tepe nevet viselő helyen ásták ki. Cayonüben kb. Kr. e. 7500-ből származó, szokatlanul bonyolult módszerekkel készült épületmaradványokat találtak. A házak alapozása olyan volt, mint Dzsarmóban, de más hasonlóságokat is találtak - ahogy arról már szó volt korábban. „Termesztett búza nyomaira bukkantak a legkorábbi rétegekben is. Kb. Kr. e. 7000-ből származó szövetdarabra és a len termesztésére utaló nyomok kerültek elő. Emlékeztetőül: szintén Kr. e. 7000-ből származó szövetdarabot találtak Dzsarmóban is. 
Az említetteken alaposan túltesz Catal Hüyük, a kőkori metropolis, amelyet James Mellaart fedezett fel 1958-ban. A legnagyobb neolitikus lelőhely a világon, anyaga páratlanul jó állapotban maradt fenn. Catal Hüyük a Kr. e. VIII-VII. évezredben virágzott, ekkor lakossága 5-7 ezer fő között lehetett. Itt is találtak várostervezésre utaló nyomokat. Rendben, tisztán tartották a lakásokat, úgy tűnik, évente meszeltek őket. Jól szervezett hulladékszállítás működött, az udvarokon gyűjtötték a szemetet, és időről időre elégették. A szobákat festették, freskók is fennmaradtak. Az egyik falra térképet festettek{!), amely a világ eddig ismert első ilyen jellegű alkotása. Az özönvíz előtti takácsok ötletes szövőszéket is alkottak. A lakói ötezer évvel az első egyiptomi dinasztia előtt már kenyeret sütöttek. Pecsétek kerültek elő, amelyekkel mintát lehetett nyomni a szövetre, mások szerint a bőrre. Faládákat is találtak, amelyekre fogantyút szereltek, és a fedelük pontosan illeszkedett rájuk. Elszenesedett kosarak maradványai, cserepek kerültek elő minden szinten. Pattintott kőből készült tőrt is találtak, amely kellőképpen éles volt. A pengéjét csontnyélbe fogták, amelyet mésszel kevert gyanta segítségével rögzítettek. Hihetetlen mesterségbeli tudásról tettek tanúbizonyságot, például úgy fényesítették az obszidiánból készült tükröt, ami kemény vulkanikus kőzet, hogy egy karcolás sem volt látható rajta. Értettek a fémművességhez, Mellaart salakot talált, ami szerinte kohászatra utal. A régészet Catal Hüyüköt "egyedi jelenségnek" tartja. 
Említést érdemel Jerikó, ahol Kr. e. 9000-ből maradt fenn olyan épület, amelyet szentélynek tartanak. Kr. e. 8000 körül kezdték a vályogtéglát használni, a 3-4 hektáros területet masszív fallal övezték, kiástak egy hat méter magas kör alakú tornyot is. Importból származó gabona tárolására alkalmas raktár és más importból származó tárgyak is előkerültek, volt olyan, amelyik nyolcszáz kilométerről került oda. Catal Hüyük nagy valószínűséggel ugyanolyan régi (és háromszor akkora) lehetett, mint Jerikó. 
Nézzünk néhány további meglepő leletet! Azt, hogy már Kr. e. 8000 körül az asztalosmunka és a kosárfonás minden bizonnyal igen magas technikai szintet ért el , jelzi a jordániai Ain Gazaiban előkerült, kőből készült, az árvésőhöz hasonló szerszám, amelyet kosárfonáshoz, faragáshoz használhattak. Anatáliában Kr. e. 8000 körül már tudták, hogyan készítsenek fonalat, majd négyszögletes keretre, függőlegesen sűrűn egymás mellé erősítették a szálakat, és vízszintesen átbújtatták köztük a többit. A leletekből arra lehet következtetni, hogy Kr. e. 7000 körül már hajóztak, több hajó is útra kelhetett Törökország partjaitól Ciprus felé. A mai Pakisztán területén található Mehrgarhban a világ első fogászati eljárásának nyomaira bukkantak. A Catal Hüyükkel azonos korú faluban a Missouri Egyetem régészei találtak egy koponyát, amelynek egyik fogába aprócska, tökéletesen kerek lyukat fúrtak, amely - az elektronmikroszkópos vizsgálatok szerint - egy kőfejű fúró körkörös mozgásának eredményeként jött létre. 
A vízözön előtti műveltség nyomaival Afrikában is találkozhatunk. Közép-Szudánban virágzott a mezolitikus Kartúm-kultúra, amely a legkorábbról ismert, letelepedett életmóddal járó afrikai műveltség, az első, amelyik kerámiát készített. Kialakulását Kr. e. 8000-7000 közé teszik. A kőkori távolsági kereskedelem meglétét igazolta Bánffy Eszter/ az MTA Régészeti Intézetének munkatársa is: van olyan lelettípus, amelyik arra utal, hogy ezek az újkőkori emberek nagyon messze fekvő vidékekkel tartottak kapcsolatot. Ilyen például egy tengerikagyló-fajta, amely az Égei-tenger partjáról került a Kárpát-medencébe. Míg Kramer szerint a sumir fémművesség termékei mindenütt elterjedtek az ókori Közel-Keleten, némely példány még olyan messzire is eljutott, mint Közép-Európa. 
A leleteket böngészve feltűnik, hogy nemegyszer szembeszökő hasonlóságot találunk az egymástól viszonylag távol fekvő területek lakói között, például az al-ubaidiak Catal Hüyük lakóihoz hasonlóan festették és tetoválták magukat. Ugyanők az obszidiánt Törökország területéről szerezték be. Egyes szamarrai festett kerámiák hasonlítanak a Catal Hüyük-i leletekhez. Dzsarmóban ugyanúgy építkeztek, mint Cayonüben. A korezmi cserepek olyanok, mint az al-ubaidiak... És még folytathatnánk. Ráadásul a Nílus felső folyásánál ugyanolyan zsugorított pózban temették el halottaikat, mint Mezopotámiában, Palesztinában – és a Kárpát-medencében is.

A Kárpát-medencei kapcsolat

Fel kell tennünk a kérdést: vajon létezett-e valamilyen kapcsolat az újkőkorban Kárpát-medence és a Kelet között? A válaszadáshoz vessük össze a Kárpát-medencei műveltségeket a mezopotámiaiakkal! A laikusnak is feltűnik, hogy párhuzamosan léteztek: kb. Kr. e. 6000-től virágzott a Haszúna-, a Szamarra-, a Halaf- és az al-Ubaid-kultúra Mezopotámiában. Makkay János szerint a Halaf-műveltség egybeesik a Körös-Starcevo- és a Duna 1.-kultúrával, a Duna II-nek nevezett pedig al-Ub aiddal. Míg a Duna III., a bodrogkeresztúri korszak pedig az Uruk IV. fázissal esik egybe.
A Halaf- és a Körös-kultúrkör kerámiájának formája, díszítése feltűnően hasonló. A vizsgálatok szerint a Kárpát-medenceiek helyi agyagból készültek, így nem délről származtak. Az említett műveltség kerámiája az özönvíz előtti al-ubaidi kerámiával is erős hasonlóságot mutat. Emberfejet formázók, a mi Miskakorsóinkhoz feltűnően hasonlók kerültek elő Mezopotámiában a Szamarra-kori lelőhelyekről, valamint Anatáliában és Dél-Kelet- Európában Kr. e. 5000 körüli időszakból. Díszítésük a Csoga Mamiban talált égetett agyagfigurákra is jellemző. A Vinca kultúra emberei Catal Hüyük lakóihoz hasonlóan paticsfalú házakban laktak, valódi utcáik voltak. Ugyanúgy bikafejek voltak a szentélyeikben, és az Anyaistennőt tisztelték mindkét helyen. A Kárpát-medencében a péceli kultúrkörben és Mezopotámiában is találkozunk zsugorított temetkezési móddal. "Az is kitűnik a közös kultúra népének művészetéből, hogy alkotásaik analógiái egész Mezopotámiáig vezetnek." A budakalászi kocsimodell feltűnően hasonlít az Úrban előkerült szekerekre, a bodrogkeresztúri szekeres temetkezés pedig az úri királysírokban találtakra. Mindkét helyen a figurális ábrázolások zömét a termékenységet megtestesítő Anyaistennő teszi ki, nagy számban kerültek elő női idolok, agyagszobrocskák, ami a közös lstenanya-kultuszra utalhat. 
A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány olyan dolgot, ami a Kárpát-medence és a Kelet korai kapcsolatára utal! A Lúdas Matyi és a Kőmíves Kelemen címen ismert alkotásokban megfogalmazottakról például megállapították, hogy mezopotámiai hagyományon alapszanak. Tilke a magyar ruházat és hímzések mását Észak-Kaukázusban találta meg. A magyar népzene is használta azt a hangszert, amelyiket sumir földön kiástak, és amelyikről az ékiratok beszélnek. Bartók Béla a magyar és a török népdalok rokonságára hívta fel a figyelmet. Pásztorművészetünkben a mezopotámiai leleteken látható elemek, kompozíciók rendre feltűnnek... és ismét sokáig folytathatnánk a felsorolást. 
Mindezek ismeretében jogosan feltételezhetjük, hogy a történelem előtti időkben kapcsolat állt fenn a Kárpát-medence és a Kelet között. Ezt neves kutatók is megerősítik. Childe szerint a Kárpát-medencében élőknek szerepük volt az ős-Közel-Kelet kultúrájában, Woolley szintén kapcsolatot állapított meg a Kárpát- medenceiek és a sumirok között. Mindezeken kívül létezik azonban egy "perdöntő" bizonyítékunk, amelynek birtokában aligha lehet kétségbe vonni a kapcsolatot: ahogy arról már említés történt, az erdélyi Tatárlakán került elő az emberiség egyik legrégebbinek tartott írásos emléke (vö. : I/9. fejezet), amelynek keletkezési idejét Kr. e. 5000 körülire teszik. Az ezen látható írásjelek megszólalásig hasonlítanak azokra, amelyeket Mezopotámiában, a Dzsemdet-Naszr nevet viselő dombban találtak meg. 

Egy vízözön előtti "civilizáció" 

A fentiek alapján talán kijelenthetjük, hogy nem egészen állja meg a helyét az a kijelentés, miszerint a történelem Sumerben kezdődött. Sumerben "csupán" - a korábbi kulturális hagyományok továbbfejlődésének eredményeként - kialakultak az első városállamok, illetve mindaz, ami a városi életmóddal együtt jár. A civilizáció legtöbb újítása ugyanis - ahogy Rudgley is megállapítja - a sumir kultúrát messze megelőző időkbe vezet vissza. Mégpedig az előzőkben körvonalazódott hatalmas vidékre: Kárpát-medence-Földközi-tenger keleti partvidékei-Mezopotámia- Fekete-tenger-Kaszpi-tenger. E vidékek lakói már majdnem "mindent" tudtak akkor, amikor a sumir civilizáció kezdetét vette: öntözőcsatornákat építettek, feltehetőleg hajóztak, amihez matematikai és csillagászati tudásra volt szükség, ismerték a "városrendezést", fejlett kézművességük volt és így tovább. Úgy tűnik, a neolitikumban a Földközi-tenger keleti mellékén létezett egy nagy művelődési kör, amelynek centruma Mezopotámia volt. Ennek az óriási kulturális egységnek a határát a Kárpát-medence és a Szudéta-vidék alkotta. 
Ennek az ősi "birodalomnak" a meglétét, a régészeti leleteken túl, a következő két megfigyelés is alátámasztja. Az egyiknek az Egy nép - egy zene? címet is adhatnánk: Ismert, hogy a magyar népzene különlegességét az jelenti, hogy pentaton. A finnugor nyelvű népeknél, ahol a tonalitás kimutatható, a zene heptaton, Európa más részeinek népi zenéje általában ugyancsak heptaton, Közép-Ázsia zenéjében azonban erős a pentaton vonás. Korábban (1/2 . fejezet) említettük, hogy Istálláskőnél előkerült egy kb. 25 ezer éves háromlyukú síp. Kodály Zoltán írja, hogy " ... az ötfokú dallamok magva és a legtöbbet használt hangcsoportja a három szomszédos hang, így könnyen elképzelhető magának az ötfokú rendszernek a létrejötte e 3 hangnyi recitáló formulából". A szakemberek szerint a kéz középső három ujjának dinamikus játékával egy háromlyukú sípon öt hang szálaltatható meg. Elvileg így feltételezhetjük, hogy a Kárpát-medencében 25 ezer éve pentaton dallamokat szólaltattak meg. Szabolcsi Bence kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy a pentatónia mindig magaskultúrát jelent. Szerinte a legrégebbi magaskultúrák helye szinte megegyezik a legrégebbi pentaton kultúrák elterjedési területével. A pentatónia elterjedése alapján megállapítja, hogy "az emberiség első kultúrái szinte láncba fonódva, majdnem egy időben jelennek meg" , ezért lehetségesnek tartja, hogy közel egyidejű feltűnésük egy ismeretlen anyaország létére utal. Tehát a pentatónia elterjedésének alapján is egy hatalmas kiterjedésű kultúrkör létére következtethetünk. 
Ahogy a pentatónia, úgy az Istenanya-kultusz is jellemzi az újkőkor műveltségeit. Az emberiség tudatában kitörölhetetlenül él egy ősi Aranykor képe, amikor még tökéletes boldogságban élt mindenki, béke és jólét jellemezte ezt az időszakot, és ez az Anyaistennő birodalma volt. Az említett vidékekről tízezrével kerültek elő istennő-szobrocskák, némelyek a paleolitikum, de elsősorban a neolitikum idejéből, sőt a szobrocskák arcvonásaikban hasonlítanak a Fekete-tengertől északra, a Kárpátok és Erdély térségében fellelt kisplasztikai alkotásokra. Nyomozásunk szempontjából mindez azért is fontos, mert erre a boldog Aranykorra vezetik vissza többen is a Grál-legendák eredetét. Mostanra egy hatalmas, a történelmi idők előtt létező "birodalomra'' bukkantunk; amelynek lakóit az eddigiek ismeretében nevezhetjük a neolitikus kultúrkör, az Aranykor vagy akár a vízözön előtti "civilizáció" népének."

***

A Kárpát-medence és Mezopotámia kapcsolatával Badiny Jós Ferenc életművéből kapunk rengeteg ismeretet. Következzen néhány részlet az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig c. könyvéből, (81. oldaltól) amelyből betekintést nyerhetünk a két rokon kultúrkör és a közöttük kapocsként működő Kőrös-kultúra leletanyagainak fizikai és szellemi azonosságáról, egy-gyökerűségéről:

"...Elérkeztünk annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy igaza van-e Magyar Adorjánnak...? Igaz-e az, hogy "nem jöttünk mi sehonnét... a mi őshazánk a Kárpát-medence." Történelmi nyomozásunk megállapítja azt, hogy az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát-medencébe KELETRŐL jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpátmedencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során - újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újraötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni.

A kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvőződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Létezik-e valaki közülünk, aki genetikailag ki tudja mutatni magáról, hogy a Kárpát-medencében sokszor újraötvöződött őshonosok, vagy avar elődeink, vagy árpádi honfoglalóink vére csörgedez ereiben...? Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az öshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.


A KÖZEL-KELETI ŐSHAZA 
Azért álltunk meg a kárpát-medencei őshaza tárgyalásánál Kőrös-Tordosnál, mert ebben a kultúrkörben talált leletek kapcsolnak minket szorosan össze Közel-Kelethez és kifejezetten a Tigris és Eufrátesz közén kifejlődött műveltségek emberéhez. A tordosi nyelvemléken leírt SA-PÍR-SZABÍR népnév pedig a Kaukázus alatt már az igen korai időben keletkezett és "subar" (subarean) néven ismert kultúrkört kialakító néphez utasít. Nagyon fontos adat ez, mert ez a közel-keleti subar-szabír nép már az i. e. 7000 körüli években településekbe törömülve, házakban lakik és rézolvasztó kemencéiket ásták ki a régészek, melyekben - mint a radársugárral dolgozó elektronmikroszkópokkal végzett mérés megállapította - 1100 C° hőfokot tudtak elérni. Ez elegendő a rézöntvények készítésére. Bíró József említett könyve ad nagyszerű szintézist arra vonatkozólag, hogy ennek a népnek rézből öntött szerszámaik voltak, melyekkel nemcsak a földmívelést forradalmasították, hanem a csatornarendszerek, öntözőcsatornák építését is könnyen elvégezték. 
Az Észak-Mezopotámiába települt subar-szabírok és a kárpátmedenceiek azonosságát a régészek által kiásott kultúrtermékeik bizonyítják. így pl. neves régészünk - Makkay - a mezopotámiai Tel Halaf és Hassuna kultúrköröket időbelileg megegyzőnek véli a Kőrös-kultúrkörrel. A két helyen talált kerámia- azonosság mellett a téglalap alakú szobaterv egyezése is kimutatható településeik házainál. Emellett azonos a hiedelemvilág kultusza is - az Isten-Anya tisztelet igen erős gyakorlatával. A kapcsolat igen erős tehát az újkőkorban, és éppen ezzel hangsúlyozható az azonos etnikum és azonos nyelv létezése. A mezopotámiai szabírság tehát feltétlenül aktív részt vett a kárpát- medencei agrárforradalom kialakításában és valószínűleg ó'k vitték ide az árpa- és a búzaszemeket és honosították meg e terményeket. Az állattenyésztésben a j u h és a hozzátartozó és mezopotámiai eredetű "puli" kutyánk volt a délről bevándorló subar-szabírok útitársa. 
E sorok írójában felmerült az a gondolat, hogy a két "szabír élettér" közvetlen kapcsolata nem a Balkánon át bonyolítódott le, hanem a mai Fekete-tenger partvidékéről - a Duna-Olt mentén. A négykerekű kocsit már készíteni tudták és a vízi utakon való szállítás eszközeit is ismerte a neolitikum embere. Az erdélyi rézbányák érckészletének esetleges leszállítása is éppen azért feltételezhető, mert a későbbi időben - mint majd látni fogjuk - nemcsak Mezopotámiába, hanem még Egyiptomba is szállítanak nemesfémet a kárpát-medencei - szintén őshonos - rézkor szabírjai. 
A mezopotámiai subar-szabíroknak a kárpát-medenceiekkel való etnikai azonosságát azok a "gravettiek" biztosítják, akik a Kaukázus alatti "melegágyból" évezredek folyamán szivárogtak be a Kárpát-medencébe és ott megtelepedtek. Az észak-mezopotámiai szabírok is ugyaninnen - a kaukázusi "melegágyból" erednek, hiszen ez volt a legközelebbi terület a már ismert "etnodinamikai nyomás" levezetéséhez. Megtelepednek a Kaukázus déli lába alatti folyók mentén, és ott kialakítanak öntözőcsatornás földmívelést és művészi kerámiájuk tanúskodik kultúrszintjükről. A kerámiáknál azonban igen fontos megjegyezni azt, hogy az a kárpát-medencei kerámia, melynek formája és díszítése azonos a mezopotámiai kultúrkörök kerámiájával, nem kereskedelem útján került a Kárpát-medencébe, hanem helyi anyagból készült. Ez pedig azonos emberi képességekre, azonos műveltségre utal, ami csak és kizárólag közvetlen népi kapcsolat útján jöhet létre. Itt most feleslegesnek tartjuk felsorolni a részletes és műveltségi körökbe osztályozott kultúraegyezést, hanem ezekből azt a következtetést vonjuk le, hogy: a mezopotámiai és kárpát-medencei azonos népetnikum az újkőkortól kezdődően szoros kapcsolatban állt egymással, miután az újkökor hajnalán ez az észak-mezopotámiai SUBAR-SZABÍR nép tömegesen megtelepedett a Kárpát-medencében, ahová magával vitte déli hazájában kialakított és 84 elsajított tudását és kultúrvívmányait. 
A tordosi nyelvemlékek (i. e. 5200) a két nép közötti nyelvazonosságot bizonyítják és valószínűsítik a gondolatközlés legelső írásba foglalását. De itt, az írás megjelenésénél, a figyelmes kutató gondosságával kell megvizsgálnunk a tatárlaki leiéteket. Ugyanis Torma Zsófia által kiásott - majdnem 11 000 - tordosi leletanyagon - a cseréptöredékeken és a korongocskákon rovásszerű jelek láthatók, melyekről az 1875-ben dolgozó régésznő határozottan felismert négy ősi, székely rovásjelet. Most Forrai Sándor, a tatárlaki képírásos anyagkorongocskák egyikén felfedezte a székely rovásírásunk Z, Ny és GY betűit. Két ásatás adataiból "hét írásjel" a máig élő rovásírásunkból. Sohasem kerestük írásbeliségünket. Torma Zsófiától, 1875 évtől kezdve ástak Eró'sdön a Székely Nemzeti Múzeum irányítása mellett néhány évig. Aztán Roska Márton rendezi az anyagot, mely utána csaknem 100 évig ládákban hevert, mint halott anyag. Miután VLASSA 1961 -ben Tordostól 20 km-re lévő Tatárlakánál megtalálta azt a három agyagtáblácskát, melyeknek egyike az itt hivatkozott "tatárlaki amulette", 1968-ban Vlassa újra rendezte a Roska által regisztrált Tordosi anyagot, és megtalálta azt a korongot, melyet Roska is említ és amelyen - Harmattá prof. tudósítása szerint - "huszonhat írásjegy" található. Sajnos egyetlen magyar szakember sem tartotta fontosnak ezeknek az írásjeleknek a rovásíráshoz való hasonlítását vagy azzal való egyeztetését, így veszejti el a még ma is otthon uralkodó "finnugorizmus" a magyar eredetkutatás legfontosabb bizonyítékait. 
Minden ellenkezés és ködösítés ellenére azonban kétségtelen az, hogy a Kőrös-kultúrkör embere MÁR ÍRT. Kevés leletet tudunk felmutatni, mert keveset kutattunk. Keveset ástunk, hiszen a Habsburg uralom idején Erdély nem tartozott a magyar kormány hatáskörébe. Ha valami archeológiai lelet onnan előkerült, azt Bécsbe kellett bejelenteni. De az a kevés, ami van, bizonyítja az írástudást. Ha pedig rovásírást is használtak, azt feltétlenül fapálcákra rótták, A fa elpusztul az évezredek korhadásában. Ami megmaradt agyagba nyomva, az is eléggé tanúsítja azt, hogy a mai napig az emberiség első írása a tatárlaki amulett imádsága. 
Lehetséges, hogy ez az írástudás a Mezopotámiából a Kárpátmedencébe és Erdélybe is érkező subar-szabíroknak talán magasabb tudásszintje következtében keletkezett, de magát az írást az őshonos fejlődés hozta létre, az őshonossá lett tudás termelte ki. Ugyanis, ha Mezopotámiában írtak volna ebben az időben, úgy ezt megmutatná a Mezopotámiában kiásott óriási mennyiségű leletanyag. Főképpen az a sok kerámia, melyet éppen a díszítő elemei után csoportosítottak a különböző újkőkori korszakok idejébe. A Körös-kultúra kerámia anyaga főként a mezopotámiai, özönvíz előtti Al-Ubaid korszak anyagával egyezik. Ez a katasztrófa - az eddigi vélemények szerint - az i. e. 5. évezredben pusztította el Mezopotámiának déli településeit. A rétegtani vizsgálatok szerint a mai Perzsa öböltől kb. 150- 200 km távolságban észak felé terjedő területen volt ez a vízözön, mely - Sir Leonard Wolley szerint - teljesen megváltoztatta a két folyó országának etnológiai képét. Új népek jelennek meg Mezopotámiában, akik összeötvöződött és igen magas szintű műveltséget fejlesztenek ki. Ezt a népet nevezi a mai szakirodalom SUMER-SUMÍR népnek. 
Majd látni fogjuk a IV. fejezetben azt, hogy a mezopotámiai - már sumímak nevezett - népségnek az a része, melyet a szakirodalom JEMDET NASR néven különböztet meg - az özönvíz természeti katasztrófája után - a Kárpát-medencéből jött és véglegesen megtelepedett Mezopotámiában. Indokolásaimban hivatkoztam arra, hogy ennek a népnek hiedelmében még a zsugorított temetkezési rítus is azonos a kárpát-medencei szokásokkal. Ugyanúgy az Isten-Anya tisztelet is, mely az Isten- Anya szobrok készítését behelyettesítette a "vigyázó két szem" idolokkal és oltárokkal, miként azt a mezopotámiai subarszabírok vidékén épített TEL BRAK-i "szem templom" mutatja. Ugyanez a nép kezdi az írást is Mezopotámiában, de éppen olyan jelekkel, mint amilyeneket a tordosi korongon találunk -jó 1000 évvel korábbi szerkesztésben.  

Közel-Kelet és a Kárpát-medence térsége - mint élettér és mint "őshaza" - egymástól el nem választható, mert az özönvíz utáni időszakokban az állandó kapcsolat nemcsak a népcserében, hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is megmutatkozik. Nem kell mást említenünk, csak azt az egyetlen valóságot, hogy Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek a Kárpát-medence erdélyi érclelő helyei, ahol "tellur" tartalmú az aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig kiásott aranytárgyak (az UR városi királysírok anyaga) mindegyike ebből az erdélyi aranyból készült, talán elegendő bizonyítékként szolgál a két tér állandó kapcsolatára. De Tutenkamon aranykincsének anyaga is ugyancsak innen való, és amikor a 2. évezredre fordul a mezopotámiai történelem, és a feketefejű sémiták rövid ideig uralomra jutnak (I. Sargon kora), megszűnik az aranyszállítás. Sir Wolley szerint az ebből a korszakból származó sírokban alig találni egy-egy rézgyűrűt vagy rézkarperecet. Aranyat soha. 
Ez a Közel-keleti - mezopotámiai - "őshaza" azért is sorsdöntő számunkra, mert ez biztosítja a hun-avar népekkel és az Álmos-Árpád- i őseinkkel való népi homogenitásunkat és az eddig szétszabdalt etnogenezisünket egybefoglalja. Ugyanis az özönvíz után a Kárpát-medencéből érkezett és a szakirodalomban Jemdet Nasr népnek nevezetteken kívül, a Káspi-térségben lévő ARATTA állammal állanak kapcsolatban és prof. Kramer fejtette meg annak az ékiratos agyagtáblának a szövegét, melyben az azonos Anyaistennöt tisztelő és a sumir INANA kultuszt gyakorló UNUG-KI és ARATTA uralkodói, termékeik kicserélése érdekében, egymással, azonos nyelven és azonos írásban, leveleznek. Káldeától Ister Gámig I. c. könyvemben ismertetem bőven ezt a témát és bizonyítom, hogy ARATTA királya is SUBAR-SZABÍR. Tehát a mezopotámiai "őshaza" kutatás által megtudjuk azt, hogy a Káspi-Aral élettér is a "sa- Pir -ok a "naparcúak" birodalma és így nem csodálkozhatunk Sztrabo - már említett közleményén, amikor MEOTISZ néven az ARAL-TÓ déli területeit nevezi. (Éppen azt, ahonnét előkerültek a legcsodálatosabb "szkíta aranykincsek".)"


Fentieket erősíti meg Grandpierre Atilla: A Kárpát-medence ásványkincsei és a fémművesség eredete c. tanulmányában, melyből egy rövid részlet következik:

"Európa manapság sokak által legelsőnek tekintett nagy aranylelete, a várnai kincs (kora i.e. 4 550 – 4 450 közé tehető), valószínűleg erdélyi eredetű (Zysk 1981, Lázár 2002, Leusch, Pernicka and Armbruster 2013). Az erdélyi műveltség jelentőségét jelzi, hogy kisugárzása nem korlátozódott a Balkánra. A II. egyiptomi dinasztia-beli Kheneri fáraó sírjából (i.e. 3000 körül) előkerült egy arany tárgy, melyet vörös fémlerakat vont be; egy antimon ötvözetről van szó (A. R. Burn: Minoans, Philistines and Greeks 1930, 78). „A két fém az arany és az antimon nem egyesül, csak egy harmadik ritka elemnek a segítségével, amit telluriumnak neveznek. A geológusok csak egy helyet ismernek, ahol mind a három fém együtt található, az pedig Erdély (Magyarország). Fel kellett tételeznünk, hogy Kr.e. 3000 évvel az egyiptomiak a Dunától északra fekvő Erdélyből kaptak aranyat” – írja A. R. Burn könyvének 78. oldalán."


***

A két terület további kapcsolatát erősíti meg az is, hogy a mezopotámiai Jemdet Nasr kultúra eredetét jelenleg bizonyítható módon a Kárpát-medencéből lehet származtatni. Ennek részleteit taglalja Marton veronika ebben a két írásában:

http://martonveronika.blog.hu/2014/02/12/a_jemdet-nasr_nepcsoport_1_resz_a_sumir_nep_eredete_v

http://martonveronika.blog.hu/2014/03/01/a_jemdet-nasr_nepcsoport_2_resz_a_sumir_nep_eredete_v

Ebből következik néhány részlet:

"Mezopotámia-szerte az Urukban feltárt I-XVII. települési réteg alapján határozták meg az egyes műveltségek időrendjét. A sumir nép harmadik összetevőjének tárgyi emlékei elsőként a Jemdet-Nasr dombból kerültek elő, és megegyeztek az Uruk IV-III. réteg leleteivel. A szakirodalom a többi kortól megkülönböztetendő, e rétegre a „Jemdet-Nasr műveltség” elnevezést alkalmazza, bár az Uruk IV-III. is megfelelő. Csakhogy sem az Ubaid, sem az Uruk műveltséget nem említik anélkül, hogy a rétegszámozást ki ne egészítenék az elnevezéssel; az Uruk III-IV. réteg esetében viszont nem. Hogyha elmarad a Jemdet-Nasr elnevezés, akkor a rétegszámozás alapján az egész műveltséget könnyedén be lehet suvasztani az Uruk korba, és a Kárpát-medencéből származó Jemdet-Nasr kor és nép elsikkad.


Jó példa erre a „Sumer : Az éden városai” c. gyönyörű, jól tanulmányozható képekkel tarkított, szép kiállítású könyv[1]. Az Ubaid kortól az új-sumer (sic!) korig mutatja be a mezopotámiai műveltség történetét. Ám valamilyen meggondolásból a külföldi szakirodalomban az Uruk III-IV réteg „Jemdet-Nasrkor” elnevezése nemcsak a leírásból, hanem a térképről és az időrendi felsorolásból is hiányzik. Talán, mert e népcsoport a régészeti leletek (Tatárlaka-i amulett) tanúsága szerint a Kárpát-medencéből származott Sumerba, s vitte magával kiforrott műveltségét, valamint az írásbeliséget. A fenti könyv 158-159. oldalán levő időrendi táblázat a kb. Kr. e. 3200-2800-ig tartó Jemdet Nasr-kort nem nevesítette, hanem beosztotta az Uruk kor(szak)ba és a korai dinasztiákba:


Való igaz, hogy az Uruk és a Jemdet-Nasr kor között nincs törés, nincs világosan meghatározható különbség. A Jemdet Nasr műveltség szinte belesimul az urukiba. Ez azt jelenti, hogy a betelepedés nem az uruki népesség rovására, nem a leigázására és a hagyományainak eltüntetésére irányult, mint a szemita akkád-amorita-asszír hódítások esetében, hanem inkább a közös létre, együttélésre. (A régi magyarok sem a megmaradt hun és avar népesség rovására foglalták el őseik földjét, hanem az általuk üresen hagyott területeken telepedtek meg, és békén együtt éltek velük.) Az uruki hagyományok, kiegészülve az újonnan érkezettekével törés nélkül megmaradtak. Ekkor alakult ki a jellegzetes, mindmáig ható sumir magasműveltség: „A műszaki fejlődés, utak létrehozása, lovon és szekéren való gyorsabb közlekedés, áthidalta a nagy távolságokat, és az elő-ázsiai műveltségek egymáshoz idomultak”[3]. A sumir képírás hatására alakult ki a susai (elamita) írásrendszer, továbbá az egyiptomi hieroglif-írás is.[4]

XIX. században Torma Zsófia Tordoson, a szülőhelye környékén a Maros martjából előkerült agyagedény- és táblatöredékek és a mezopotámiai leletek összehasonlításából arra következtetett, hogy a Kárpát-medence kora-kőkori népe a Balkánon keresztül vándorolt Keletre. „Tordos leletein akkor felismerém Babylon-Chaldea kulturelemeiből keletkezett, s az egyiptomi művészettel együtt Syriában tovább fejlődött azon művelődést, a mely hasonló volt Trója thrákjainak kulturájával, s amelyet Dáciában meg nem előzött az eddigi, a régészek által ismert gall-kelta, pelásg-görög, etrusk-római kultúra. „Babylon ős népe – ékírásos feliratai szerint – a turáni fajhoz tartozó sumer-akkád nép volt…”[5] A levelezéséből kiderült, hogy ezen elgondolásával Sayce, Schliemann és Haverfield is egyetértett. A Jemdet-Nasr dombból előkerült leletek a feltételezését messzemenően alátámasztották.
Torma Zsófia észrevételét kikerülve a XX. sz. ötvenes éveiben a vándorlást még fordítottnak, Mezopotámia → Balkán irányába gondolták, mondván a Kr.e. IV. évezred közepétől kezdődően bevándorlások történtek Elő-Ázsiából a Balkán északi vidékeire, Erdélybe és a Tisza mentére.[6] Tehát a Vinča-Tordos kultúra írásjelei egyértelműen sumir eredetűek, s Mezopotámiából a IV. évezed közepétől kiinduló vándorlásokkal vannak összefüggésben.


E megállapításra cáfolt rá az 1961-ben Nicolae Vlassa vezette román régészcsoport által az erdélyi Alsótatárlakán felfedezett un. tatárlakai lelet, a különfélejelekkel ékített három agyagtáblácska.[7]


A „…három agyagtábla 3-4 méter mélységből került elő, a település legalsó, Tordosnak megfelelő, legkorábbi rétegéből. A gödör finom hamuval volt tele. A benne talált egyéb leletek (26 agyagból és 2 kyklosi alabástromból készült, embert ábrázoló szobrocska és egy spondylus kagylókarperec) és más maradványok arra utalnak, hogy kultikus, un. áldozati gödörről van szó. A leletek körül egy 35-40 éves ember elégetett, szétszórt és részben szándékosan összetört csontjai hevertek. A táblácskák mellett talált kerámialeletek a kelet-magyarországi vonaldíszes kerámia fejlett, középső szakaszából, az ún. tiszadobi csoportból származnak. Keletkezésük ideje ezek alapján a középső új-kőkorszak, a Kr.e. V. évezredben virágzó vinča-tordosi műveltség ideje.”[8]
„A leletek egyesek szerint a fellelt legkorábbi írásjeleket tartalmazzák, mivel a környező leletek a radiokarbon vizsgálat szerint Kr.e. 5500 körül keletkezhettek, így kb. ezer évvel előzik meg a legkorábbi sumir agyagtáblák írásait.”[12] A táblák „11 írásjele megegyezik az erdélyi, az un. tatárlaka-i táblákon levő jelekkel…”[13]


A Mezopotámiából a Kárpát-medencébe való elsődleges vándorlást eleve megcáfolja az a tény, hogy a fejlettebb írásbeliség (a mezopotámiai) új földrajzi környezetben sem fejlődik vissza, nem lesz tökéletlenebb, hanem esetleg módosul vagy átalakul. Arról nem is szólva, hogy a tatárlaka-i, illetve a vinča-tordosi műveltség írásjelei a legkorábbi mezopotámiai írásjelek kezdetlegesebb, elsődlegesebb formáját mutatják.
Tehát a Tatárlaka-i táblák mintegy 1000 évvel, akár „1200-1500 évvel is korábbiak, mint az első sumir képírás, amit a Kárpát-medencéből a Jemdet Nasr-inak nevezett nép vitt magával Mezopotámiába.”


A Jemdet-Nasr korra jellemző leletek más településen, de ugyanarra a korra datált rétegekben is feltűntek. Ez arra utal, hogy a Kárpát-medencéből a Balkánon át érkezett népesség Mezopotámia-szerte elterjedt. A Tatárlaka-i táblácskákhoz és az un. Tiszai-kultúra leleteihez (sarlós isten) hasonlókat találtak e népcsoport feltételezett vándorlási útvonalán, Délvidéken (Vinca-kultúra) Bulgáriában, Görögországban, a Kykládokon[7], Törökország északi részén, végül Mezopotámiában, sőt azon túl is."

Keleti kitekintésünk összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy Mezopotámia az újkőkori Ubaid-kor előzményeit követően, a Kr.e. 4000 körüli vízözön után a Kárpát-medencében kialakult és onnan származó műveltséggel egészül ki - nemzetközi néven Jemdet Nasr, - pont akkor, amikortól a sumér kultúra "kipattan" az "ismeretlen homályból" - a hívatalos történetírás szerint. Így tehát megvan az első bizonyítható kulturális kapcsolat a magyar és a sumér nép között.