A MAGYARSÁG EREDETE
4. FEJEZET
Nyelvészet - bevezető
A magyar nyelv páratlan a világon. Különleges tulajdonságai, mint például a gyökrendszere, a képleíró képessége, a rugalmasan és szervesen alakítható nyelvtani ragozó-toldalékozó ("rak-os-gat-hat-ó") rendszere, a logikusan felépített fa-szerkezetű szóbokor-rendszere, nyílvánvaló ősisége stb. révén méltán kiérdemli az egyedülálló címet ezen a bolygón. A magyar nyelv különlegességét, ősi erejét, képességeit szerencsére egyre többen kezdjük felfedezni, újra felismerni. Anyanyelvünk bámulatos mélysége, gazdagsága, képleíró képessége, összefüggés rendszere tulajdonképpen ott van a "szemünk előtt", csupán arra vár, hogy észrevegyük. Ehhez a felfedező úthoz néha elég egy-két szavunk alapját, magját megvilágítani, megmutatni, hogy milyen képességekkel rendelkezik a nyelvünk, és onnantól az ember már magától elkezdi meglátni, felismerni nyelvünk erőteljes kifejező, képleíró képességét, rendkívül logikus gyök- és szóbokor-rendszerét és - nem is olyan mélyen - rejtett kincseit, "kódolását". Ebben a fejezetben ki fogunk térni erre is, azonban előtte nézzük meg mit állapított meg az "alternatív dilettánsok" tudományos kutatói közössége a magyar nyelvről, illetve annak eredetéről, s egyáltalán az írásbeliség kialakulásáról.
Sokan, sokfélét állítottak már a magyar nyelvről, és annak eredetéről, próbálták már besorolni ide oda, voltunk már finnugorok, törökök, sumérek, stb., az alternatív nyelvrokonság kutatói szerint létezik kabard-magyar, japán-magyar, kelta-magyar, kecsua-magyar, etruszk-magyar nyelvrokonság, stb., stb., de mégis csak Jókai Mór: Levente c. írásának alábbi részletében rejlik az igazság:
"Én ugyan teljes elismeréssel adózom mindazon tudós kutatóinknak, kik fáradságos utazások árán, kitartó tanulmányozással, helyszinen szerzett ismeretekkel a magyarokat távol égaljak lakóival rokonságba hozni törekesznek. Mellemre tett kezekkel hajlok meg a nagybecsű ethno-graphiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai előtt; néma bámulattal tekintek úgy a finnugor, mint az uralaltáji és turk nyelvcsoportokat megállapító theoriákra, de minderre csak azt mondom, hogy «eppur si non muove!» A magyarok nyelve mindig magyar volt s semmi irányban meg nem mozdítható."
Az MTA Történeti Etimológiai Szótárában (TESZ) nagyon sok az "ismeretlen eredetű" szó, és a legtöbb ismert eredetű magyar szót szláv, germán, vagy egyéb eredetű jövevényszónak állítanak be. Felmerül a kérdés, hogy az MTA vajon miért akarja mindenáron a magyar szavakat idegen eredetűnek beállítani, és miért nem tesz erőfeszítéseket az "ismeretlen eredetű" szavak kapcsolatainak a régi kultúrnyelvekben, pl. sumérban, szanszkritban való felkutatására, vagy egyszerűen magyar eredetűnek elkönyvelésére, feltéve, ha azok valóban igazolhatóan magyar eredetűek?
Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Ennek egyik iránya a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes. Ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar nyelvtudomány tagadja és az alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből. Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott. A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg, ami csak hosszútávon letelepedett környezetben valósulhat meg (egy feltételezett finnugorból kiszakadt, vándorló, üldözött nép esetében ennek kialakulása lehetetlen).
A Akadémiai nyelvészet hozzáállását jól jellemzi a "kivonás itt, kivonás ott" módszertan, melyre Pap Gábor művészettörténész ekképp világít rá Üdvtörténet magyarul c. könyvének 12-14. oldalán:
"Kivonás itt, kivonás ott - elég lesz nektek a maradék is!
...Kivonás-sorozattal nem lehet eljutni semmilyen fogalom tisztázásához! Jelenleg ... hogyan járnak el azok a tudósok, akik az úgynevezett "finnugor" nyelvet tekintik, annak bármilyen alakváltozatában ősnyelvünknek? Veszik Arany János nyelvét (ezt most idézőjelben értsük), vagyis a köznyelvnek egy olyan állapotát, amely a lehető leggazdagabb szókészlettel dolgozik, és akkor innen elkezdődik a kivonás-sorozat.
Miután második szakom a művészettörténet mellett a magyar volt, és ebben benne foglaltatott a magyar és a világirodalom mellett a nyelvészet és a finnugrisztika is, elég jól ismerem a helyzetet. Hogyan jutottunk el a "finnugor ősnyelvig'"? Először Arany János nyelvéből kivontunk minden olyan szót, amelyet valaha valakik szláv jövevénynek minősítettek. Egyetlen megnevezhető szem-, illetve fültanú sem volt jelen, amikor ,,átvettük" ezeket, de ez a körülmény szemmel láthatólag nem zavarja az illetékeseket. Ugyanakkor, mint tudjuk, nem is nyelvészeti alapon döntődött el, hogy ezek jövevényszavak. Ezen a bejelentésen csodálkozni szoktak a laikusok, de meg kell nyugtatnom őket. Velünk, egyetemistákkal is csak nagyon-nagyon szőrmentén közölték ezt az idegborzoló tényt annak idején, általában csak szemináriumon, és csak kérdésre válaszolva. (Már tudniillik ha akadt olyan bátor hallgató, aki föl merte tenni a kérdést.) Az "utca embere" máig azt hiszi, nyelvészeti alapon döntődött el, miért kell "asztal" szavunkat - hogy ismert példára hivatkozzam - a szláv "sztol" (vagy valamely kikövetkeztetett hangalaki rokona) származékának tekintenünk. Holott a kérdés nyilvánvalóan nyitott. Meg legalább két magyarázat-lehetőség volna, amellyel számolhatnánk. Az egyik úgy szól, hogy tőlünk ment át a szó a szlávokhoz. Persze ezúttal is csak feltételezésről beszélhetnénk. Másrészről az is elképzelhető. hogy ősnyelvi szóval állunk szemben, amelynek ők is megőrizhették egy bizonyos hangalaki változatát, meg mi is. De ez nem azt jelenti, hogy mi csakis oldalirányból vehettük át a szót, egyenesen tőlük, hanem örökölhettük ugyanabból az ősforrásból, például a szkíta-hun nyelvből is. Felejtsük el, hogy azért, mert hangalak tekintetében hasonlít egymáshoz két szó, egy idegen meg egy magyar, ebből a tényből automatikusan adódhatna a következtetés, hogy csakis mi vehettük át tőlük. Milyen alapon dönt mégis így Nyelvtudományunk - így, nagy kezdőbetűvel - mondjuk, százötven éve? Ugyanis automatikusan dönt így. Nyelvészeti alapon? Nem. Történeti alapon.
Azon az alapon, hogy mi amolyan makogó horda lehettünk, amikor a besenyők, úgymond bevertek minket ide, a Kárpát-medencébe. Még, mondjuk, a jobbszárnyunkat tudtuk valahogy igazgatni - hogy fiktív példával éljek -, mert a jobbra volt kifejezésünk de a balt már át kellett vennünk a szlávoktól, mert arra nem volt szavunk. Vagy a testvérre még volt. de a barátra nem. Szóval a derék szlávok alig győzték kölcsönadogatni nekünk a szavaikat. Ez olyan mertekig készre fogalmazott elmélet volt már a XIX. század első felében, hogy nem tűnt érdemesnek nyelvészeti apparátust bevetve tovább bíbelődni vele. Két-három könyvet kellene csak újra elővenni, Dankovszkytól, illetve Miklosicstól, és végigfutni az "érvrendszerükön" ... De nincs nyelvészünk, aki kézbe venné és lelkiismeretesen végigrostálná ezeket. Mármost a "szlávság" egy lágy massza, amelyet korlátlanul lehet gyúrni-formázni. Ha nekik holnap egy ennél is előnyösebb őstörténetet tálalnak fel, holnapután már azt fogják fújni. Semmi közük sincs ahhoz a történelemhez, amit jó másfél-két évszázada folyamatosan adagolnak nekik.
Ha az ősnyelvig vissza akar vezetni bennünket egy mai nyelvész, akkor tehát azzal kezdi: először vond ki Arany János nyelvéből a szláv jövevényszavakat. Csodálkozni fognak. ha meg mondom, hány százalék lesz ez. A hivatalosnak tekinthető becslés szerint 9,36%, azaz csaknem egytizede a nyelvünknek. No, ennyit máris kidobhatunk a szóállományunkból, ha az ősnyelvet rekonstruálni akarjuk. Aztán folytathatjuk a germán (5,43%), a török (4,59%), a görög és a latin (összesen 2,96%), majd az "ismeretlen eredetű" szavakkal (l4,69%). A maradék hányadban azután már képtelenség lesz bármilyen felvilágosító erejű belső összefüggést kimutatni. Miért? Mert az ilyen összefüggések egyes tagjait, mint idegenből kölcsönzött vagy éppen orzott "jövevényszavakat", eleve kihúzatták velünk. Holott a magyar nyelvnek az igazi előnye a többivel szemben éppen ez a hihetetlenül eleven belső összefüggésrendszere (lenne). Hogy tudniillik a hangalakilag összefüggő szavak tartalmilag is összefüggnek egymással. Ez az. ami sem a germán, sem a szláv, sem a latin nyelvekben, de mehetünk tovább: sem az óhéberben, sem a szanszkritban ilyen kiforrott változatban nem mutatható ki. Ezért van az, hogy a szanszkritnak milliós nagyságrendben kell szavakat kreálnia, mert ott minden új jelenségre új szót kell alkalmazni. Nekünk nem kell. A világ-működésnek tetemes része olyan természetű, hogy van egy dinamikus összetevője - ezt a magyar nyelv igével, és van egy statikus - ezt meg névszóval, de hangalaki tekintetben ugyanazzal a szóval fejezi ki. Itt van például a nő szavunk. Igei értelemben arról tudósít bennünket, hogy valaki vagy valami nem a helyét változtatja, hanem egyetlen irányban gyarapodik. (Általában, de nem kizárólag fölfelé.) Ugyanakkor, mint névszó, a nemi tekintetben megkülönböződött emberlakta világ egyik felét jelöli. Ezt a gyönyörű belső összefüggésrendszert, ahol tudták, mindenütt szétzilálták megfelelési kényszerekkel küzdő nyelvészeink.
Nem tudom, követhető volt-e ez eddig. Mindenesetre ugyanez a folyamat játszódik le ősvallás-ügyben. Számba vesszük a mai állapotot, a maga teljes gazdagságában, Azt, amit ma magyar emberek vallásgyakorlat címen akár szöveges formában - elmondott imádságok, elénekelt énekek, és így tovább e, akár rítuselemek formájában gyakorolnak, és mindezt egyetlen összefüggő teljességnek tekintjük. Aztán úgy döntünk, hogy kivonjuk belőle mindazt az elemet - szövegeset is, rituális jellegűt is -, ami a zsidó-kereszténységben is megvan. Ezzel nemhogy a tizedrésze, de több, mint a fele kiesik. Utána kivonjuk azt, ami a buddhizmusban is megvan, majd azt, amit a krisnások is hasonlóképpen mondanak-gyakorolnak, és még jöhetnek további jelentkezők is... Mi marad végül a kezünkben? Az lenne az igazán jó, ha semmi sem maradna, mert az legalább abszurd helyzet lenne, és arra talán felfigyelnének az ügyben illetékesek is. De nem így van. Hanem egy végletesen szegényes, minden belső összefüggést nélkülöző konglomerátum. Na, ez vagytok ti, magyarok! Nesze nektek, ,,ősvallás".'
A nyelvtörténeti vizsgálódások terén, mint láttuk, ugyanez volt a helyzet. Ami végül mégiscsak megmaradt ,,sajátunknak", azt már tényleg csak nagyon primitív népek nyelvével lehetett összevetni. Hát így lettünk mi nagyon primitív népek - visszamenőleg. Úgy, hogy alig győzték a bennünket menetrendszerűen meghódító népek kölcsönadogatni nekünk a szavaikat. Aki ezt az ízetlen kabarétréfát egy pillanatra is komolyan veszi, annak egyenes az útja az Akadémia elnöki székéig. Nem igaz, hogy ennek a gondolatmenetnek a képtelenségére egy normális egyetemi hallgató az első tanév első félévében nem jön rá. Csakhogy... Arra is rájön, hogy ha nem tanulja meg, és nem vizsgázik belőle jelesre, a továbbiakban nem juthat szóhoz a szakterületén. Ez azt jelenti, hogy a segédmunkás-szint fölé nem engedik majd fölkapaszkodni. Márpedig ha segíteni akar a népén, akkor biztosítania kell a hátát. Jelenleg még mindig a diploma az. amit minden szinten megkövetelnek, és - ha fogcsikorgatva is - általában elismernek."
Ma a régészet értékeléseit segíti a modern fizika, sőt számtalan más, magas szintű tudományág is. A másik ilyen eszköz a mai nyelvészet. Legújabb eredményeik nem csak megkérdőjelezik, hanem egyszerűen a mesék birodalmába utalják a hivatalos történelemírást. Több kutató elemezte a nyelveket. Közöttük ma az olasz Mario Alinei vagy Angela Marcantónio, akik rákényszerültek, hogy megtanulják a magyar nyelvet ahhoz, hogy az ősnyelveket tanulmányozhassák... Mario Alinei nyelvész szerint az etruszkok a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. Angela Marcantonio nyelvész a finnugor elméletről bebizonyította annak alátámasztatlanságát és tudománytalan voltát. Ebbe a sorba tartozik Michelangelo Naddeo is, aki a székely rovásírást tartja a világ legrégebbi írásának, minden írások anyjának. Könyvével félredobatja az összes eddigi „tudományos” sületlenséget... Archibald H. Sayce angol orientalista is elkezdett magyarul tanulni, hogy közelebb kerüljön a sumér nyelv megértéséhez, de Jules Oppert és Francois Lenormant is hasonlóan viszonyult a magyar és a sumér nyelvhez. Harald Haarmann, német kultúra és nyelvtudós, aki jelenleg az Archeomitológiai Intézet alelnöke, és vezető szakértő az ősi szövegek és az ókori nyelvek területén, határozottan támogatja azt a nézetet, hogy a Duna-völgyi szövegek a legrégebbi írások a világon. A táblákat, melyeket találtak, i.e. 5500-ra datálják, és a táblákon talált írásjelek Haarmann szerint egy olyan nyelvforma írásos jelei, melyet még meg kell fejteni. A szimbólumokat, vagy más néven Vinca szimbólumokat több régészeti lelőhelyen is megtalálták az egész Duna-völgyben, és az írást használták fazekakon, szobrocskákon, orsókon és egyéb agyag leleteken....
(ne tévesszen meg senkit, amikor a legújabb kutatási eredményeket mind úgy tálalják, hogy pl. Duna-völgyi civilizáció, vagy Balkáni civilizáció... mivel nem "szabad" kimondani a magyar vagy Kárpát-medencei szót ezekben a tanulmányokban... és az is "vicces", hogy ha a mai Romániában találnak valamit, akkor az "román ősi lelet", ha a mai Szerbiában, akkor az "szerb ősi írás", stb...ami nyílvánvalóan - jó esetben - tévedés, rosszabb esetben szándékos hamisítás..)
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. írásának A történelem kezdetei a Kárpát-medencében A magyar nyelv kialakulása fejezetében:
"A magyar nyelv alapos vizsgálata új összefüggések és elemzések fényében a korábbiaktól eltérő eredményeket hoz. A tárgyat kutató tudósok egyre több olyan tényező jelenlétét ismerik fel, amelyek már jóval túllépik a véletlen előfordulás lehetőségét. A múlt század közepe után, majd másfél évtizedes munka után 1862-ben megjelenik a Czuczor- Fogarasi féle A magyar nyelv szótára első kötete. A mű újdonsága, hogy belső szerkezeti kérdésekre tereli a kutatás hangsúlyát, ezzel megkezdődik a szóbokrok, teremtő gyökök vizsgálata. Ugyanakkor a XIX. század első felének hazai kutatói ezrével kezdtek kimutatni Eurázsia nyelveiben olyan szavakat, amelyek esetében a magyar párhuzamok legalább alakilag hasonlónak mutatkoztak. Szemben a támogatott nézetekkel, egyre nagyobb mennyiségben találtak magyarral hasonló szavakat egyre több nyelvben. Olyanokban is, amelyekben ez korábban elképzelhetetlen volt. A belül és kívül fellelt rengeteg adat új válaszokat igényelt. Ma már hozzávetőleges képünk van a magyar nyelv származásának elgondolásairól. A felvázolt elgondolások meglepően egy irányba mutatnak, nyelvünk ősi eredetét sejtetik, de bizonyítják is egyre erősebben. A sejtéseknél mindenesetre sokkal többet tudunk.
A K-R magyar teremtő gyök eurázsiai feltérképezésével sikerült jelentősen behatárolni a magyar nyelv hovatartozását. Eszerint az összehasonlításban felsorolt indoeurópai nyelvek mind átvevők voltak, ami gyökeresen ellentmond minden eddigi hazai ortodox nyelvészeti elgondolásnak, amely szerint a magyarok mindenhol csak átvettek valamit, majd mindig továbbmentek volna a következő leckét teljesíteni. Magyarországon nem kis nehézséget okoz még ma is, ha egy nyelvvel közösnek látszó szót találnak a támogatott nyelvészek, akkor természetesen mindig a magyar az átvevő. Indok nincs, a magyar az átvevő. Az alapállás legalább mégis valamilyen indoklást igényelne a katedrai kijelentés helyett, ilyet azonban sohasem kaptunk. Így alakulhatott ki az átvevős formula mélyen élő elképzelése ésszerű bizonyítékok nélkül. Márcsak emiatt is felette különös, hogy a levegőben lógó katedrai kinyilatkoztatásokat csak olyan részletekbe menő szőrszálhasogatáshoz mérhető pontossággal illik ma kétségbe vonni, amely a támogatottak hite szerint nem is létezik, ebből kifolyólag a dogmák, felszínes állítások voltaképpen tudományosan soha nem is cáfolhatóak meg, sőt szerintük logikai alapokon érinthetetlenek.
Götz László e jelenséget nevezte kettős mértéknek. E mentalitás ismeretében nem csoda, ha Fodor István, - akinek finnugor központú anyagát Götz megsemmisítő kritikával illette, - Götz főművét (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994) mindenkit fölényesen és durván kioktató “kiskátéjának” nevezi (Fodor István: Őstörténeti tévutak és történeti tudatunk torzulásai. Múzeumi Közlemények, Budapest, 1982/1.). Fodor idézett előadásában ugyan békülékeny hangot üt meg, miközben nem felejti el keményen ostorozni az őstörténeti csodabogarakat, mármint a szerinte nem “felkent” történészeket, ugyanakkor beismeri az őstörténet-kutatás mai teljes mellőzésének tényét az Akadémia részéről. Ez a keserű valóság ma, a Magyar Tudományos Akadémia nem folytat kutatásokat a magyar nép eredetének tárgyában, szemtelenül szembehelyezkedve az alapító Széchenyi akaratával. (...)
...a magyar nyelvvel összehasonlított más nyelvekben mindig kevesebb volt meg, mint a magyarban. Adódik a következtetés, hogy emiatt nem mi lehetünk az átvevők. Ha viszont mindig és következetesen más az átvevő, akkor a magyar nyelv olyan ősi, hogy mindenki – minden más eurázsiai nép – tőlünk vette gyökeit, tudományát, nem pedig mi csipkedtük fel e hatalmas földrészről apránként összetákolva amúgy igen következetesen összefüggő nyelvi rendszerünket, miközben ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből!"
Még tovább merülve a magyar nyelv rejtelmeiben eljutunk a nyelvünk metafizikai mélységeibe, aminek már az ízelítője is egyfajta tudatszintugrást eredményezhet...
Tehát nyelvészeti fejezetünk az alábbi alfejezetekből áll:
IV.1. Nyelvészet - írásbeliség, nyelvészkedés
IV.2. Nyelvészet - a magyar nyelv képességei, ősisége
IV.3. Nyelvészet - a magyar nyelv metafizikai mélységei
"Én ugyan teljes elismeréssel adózom mindazon tudós kutatóinknak, kik fáradságos utazások árán, kitartó tanulmányozással, helyszinen szerzett ismeretekkel a magyarokat távol égaljak lakóival rokonságba hozni törekesznek. Mellemre tett kezekkel hajlok meg a nagybecsű ethno-graphiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai előtt; néma bámulattal tekintek úgy a finnugor, mint az uralaltáji és turk nyelvcsoportokat megállapító theoriákra, de minderre csak azt mondom, hogy «eppur si non muove!» A magyarok nyelve mindig magyar volt s semmi irányban meg nem mozdítható."
Az MTA Történeti Etimológiai Szótárában (TESZ) nagyon sok az "ismeretlen eredetű" szó, és a legtöbb ismert eredetű magyar szót szláv, germán, vagy egyéb eredetű jövevényszónak állítanak be. Felmerül a kérdés, hogy az MTA vajon miért akarja mindenáron a magyar szavakat idegen eredetűnek beállítani, és miért nem tesz erőfeszítéseket az "ismeretlen eredetű" szavak kapcsolatainak a régi kultúrnyelvekben, pl. sumérban, szanszkritban való felkutatására, vagy egyszerűen magyar eredetűnek elkönyvelésére, feltéve, ha azok valóban igazolhatóan magyar eredetűek?
Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Ennek egyik iránya a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes. Ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar nyelvtudomány tagadja és az alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből. Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott. A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg, ami csak hosszútávon letelepedett környezetben valósulhat meg (egy feltételezett finnugorból kiszakadt, vándorló, üldözött nép esetében ennek kialakulása lehetetlen).
A Akadémiai nyelvészet hozzáállását jól jellemzi a "kivonás itt, kivonás ott" módszertan, melyre Pap Gábor művészettörténész ekképp világít rá Üdvtörténet magyarul c. könyvének 12-14. oldalán:
"Kivonás itt, kivonás ott - elég lesz nektek a maradék is!
...Kivonás-sorozattal nem lehet eljutni semmilyen fogalom tisztázásához! Jelenleg ... hogyan járnak el azok a tudósok, akik az úgynevezett "finnugor" nyelvet tekintik, annak bármilyen alakváltozatában ősnyelvünknek? Veszik Arany János nyelvét (ezt most idézőjelben értsük), vagyis a köznyelvnek egy olyan állapotát, amely a lehető leggazdagabb szókészlettel dolgozik, és akkor innen elkezdődik a kivonás-sorozat.
Miután második szakom a művészettörténet mellett a magyar volt, és ebben benne foglaltatott a magyar és a világirodalom mellett a nyelvészet és a finnugrisztika is, elég jól ismerem a helyzetet. Hogyan jutottunk el a "finnugor ősnyelvig'"? Először Arany János nyelvéből kivontunk minden olyan szót, amelyet valaha valakik szláv jövevénynek minősítettek. Egyetlen megnevezhető szem-, illetve fültanú sem volt jelen, amikor ,,átvettük" ezeket, de ez a körülmény szemmel láthatólag nem zavarja az illetékeseket. Ugyanakkor, mint tudjuk, nem is nyelvészeti alapon döntődött el, hogy ezek jövevényszavak. Ezen a bejelentésen csodálkozni szoktak a laikusok, de meg kell nyugtatnom őket. Velünk, egyetemistákkal is csak nagyon-nagyon szőrmentén közölték ezt az idegborzoló tényt annak idején, általában csak szemináriumon, és csak kérdésre válaszolva. (Már tudniillik ha akadt olyan bátor hallgató, aki föl merte tenni a kérdést.) Az "utca embere" máig azt hiszi, nyelvészeti alapon döntődött el, miért kell "asztal" szavunkat - hogy ismert példára hivatkozzam - a szláv "sztol" (vagy valamely kikövetkeztetett hangalaki rokona) származékának tekintenünk. Holott a kérdés nyilvánvalóan nyitott. Meg legalább két magyarázat-lehetőség volna, amellyel számolhatnánk. Az egyik úgy szól, hogy tőlünk ment át a szó a szlávokhoz. Persze ezúttal is csak feltételezésről beszélhetnénk. Másrészről az is elképzelhető. hogy ősnyelvi szóval állunk szemben, amelynek ők is megőrizhették egy bizonyos hangalaki változatát, meg mi is. De ez nem azt jelenti, hogy mi csakis oldalirányból vehettük át a szót, egyenesen tőlük, hanem örökölhettük ugyanabból az ősforrásból, például a szkíta-hun nyelvből is. Felejtsük el, hogy azért, mert hangalak tekintetében hasonlít egymáshoz két szó, egy idegen meg egy magyar, ebből a tényből automatikusan adódhatna a következtetés, hogy csakis mi vehettük át tőlük. Milyen alapon dönt mégis így Nyelvtudományunk - így, nagy kezdőbetűvel - mondjuk, százötven éve? Ugyanis automatikusan dönt így. Nyelvészeti alapon? Nem. Történeti alapon.
Azon az alapon, hogy mi amolyan makogó horda lehettünk, amikor a besenyők, úgymond bevertek minket ide, a Kárpát-medencébe. Még, mondjuk, a jobbszárnyunkat tudtuk valahogy igazgatni - hogy fiktív példával éljek -, mert a jobbra volt kifejezésünk de a balt már át kellett vennünk a szlávoktól, mert arra nem volt szavunk. Vagy a testvérre még volt. de a barátra nem. Szóval a derék szlávok alig győzték kölcsönadogatni nekünk a szavaikat. Ez olyan mertekig készre fogalmazott elmélet volt már a XIX. század első felében, hogy nem tűnt érdemesnek nyelvészeti apparátust bevetve tovább bíbelődni vele. Két-három könyvet kellene csak újra elővenni, Dankovszkytól, illetve Miklosicstól, és végigfutni az "érvrendszerükön" ... De nincs nyelvészünk, aki kézbe venné és lelkiismeretesen végigrostálná ezeket. Mármost a "szlávság" egy lágy massza, amelyet korlátlanul lehet gyúrni-formázni. Ha nekik holnap egy ennél is előnyösebb őstörténetet tálalnak fel, holnapután már azt fogják fújni. Semmi közük sincs ahhoz a történelemhez, amit jó másfél-két évszázada folyamatosan adagolnak nekik.
Ha az ősnyelvig vissza akar vezetni bennünket egy mai nyelvész, akkor tehát azzal kezdi: először vond ki Arany János nyelvéből a szláv jövevényszavakat. Csodálkozni fognak. ha meg mondom, hány százalék lesz ez. A hivatalosnak tekinthető becslés szerint 9,36%, azaz csaknem egytizede a nyelvünknek. No, ennyit máris kidobhatunk a szóállományunkból, ha az ősnyelvet rekonstruálni akarjuk. Aztán folytathatjuk a germán (5,43%), a török (4,59%), a görög és a latin (összesen 2,96%), majd az "ismeretlen eredetű" szavakkal (l4,69%). A maradék hányadban azután már képtelenség lesz bármilyen felvilágosító erejű belső összefüggést kimutatni. Miért? Mert az ilyen összefüggések egyes tagjait, mint idegenből kölcsönzött vagy éppen orzott "jövevényszavakat", eleve kihúzatták velünk. Holott a magyar nyelvnek az igazi előnye a többivel szemben éppen ez a hihetetlenül eleven belső összefüggésrendszere (lenne). Hogy tudniillik a hangalakilag összefüggő szavak tartalmilag is összefüggnek egymással. Ez az. ami sem a germán, sem a szláv, sem a latin nyelvekben, de mehetünk tovább: sem az óhéberben, sem a szanszkritban ilyen kiforrott változatban nem mutatható ki. Ezért van az, hogy a szanszkritnak milliós nagyságrendben kell szavakat kreálnia, mert ott minden új jelenségre új szót kell alkalmazni. Nekünk nem kell. A világ-működésnek tetemes része olyan természetű, hogy van egy dinamikus összetevője - ezt a magyar nyelv igével, és van egy statikus - ezt meg névszóval, de hangalaki tekintetben ugyanazzal a szóval fejezi ki. Itt van például a nő szavunk. Igei értelemben arról tudósít bennünket, hogy valaki vagy valami nem a helyét változtatja, hanem egyetlen irányban gyarapodik. (Általában, de nem kizárólag fölfelé.) Ugyanakkor, mint névszó, a nemi tekintetben megkülönböződött emberlakta világ egyik felét jelöli. Ezt a gyönyörű belső összefüggésrendszert, ahol tudták, mindenütt szétzilálták megfelelési kényszerekkel küzdő nyelvészeink.
Nem tudom, követhető volt-e ez eddig. Mindenesetre ugyanez a folyamat játszódik le ősvallás-ügyben. Számba vesszük a mai állapotot, a maga teljes gazdagságában, Azt, amit ma magyar emberek vallásgyakorlat címen akár szöveges formában - elmondott imádságok, elénekelt énekek, és így tovább e, akár rítuselemek formájában gyakorolnak, és mindezt egyetlen összefüggő teljességnek tekintjük. Aztán úgy döntünk, hogy kivonjuk belőle mindazt az elemet - szövegeset is, rituális jellegűt is -, ami a zsidó-kereszténységben is megvan. Ezzel nemhogy a tizedrésze, de több, mint a fele kiesik. Utána kivonjuk azt, ami a buddhizmusban is megvan, majd azt, amit a krisnások is hasonlóképpen mondanak-gyakorolnak, és még jöhetnek további jelentkezők is... Mi marad végül a kezünkben? Az lenne az igazán jó, ha semmi sem maradna, mert az legalább abszurd helyzet lenne, és arra talán felfigyelnének az ügyben illetékesek is. De nem így van. Hanem egy végletesen szegényes, minden belső összefüggést nélkülöző konglomerátum. Na, ez vagytok ti, magyarok! Nesze nektek, ,,ősvallás".'
A nyelvtörténeti vizsgálódások terén, mint láttuk, ugyanez volt a helyzet. Ami végül mégiscsak megmaradt ,,sajátunknak", azt már tényleg csak nagyon primitív népek nyelvével lehetett összevetni. Hát így lettünk mi nagyon primitív népek - visszamenőleg. Úgy, hogy alig győzték a bennünket menetrendszerűen meghódító népek kölcsönadogatni nekünk a szavaikat. Aki ezt az ízetlen kabarétréfát egy pillanatra is komolyan veszi, annak egyenes az útja az Akadémia elnöki székéig. Nem igaz, hogy ennek a gondolatmenetnek a képtelenségére egy normális egyetemi hallgató az első tanév első félévében nem jön rá. Csakhogy... Arra is rájön, hogy ha nem tanulja meg, és nem vizsgázik belőle jelesre, a továbbiakban nem juthat szóhoz a szakterületén. Ez azt jelenti, hogy a segédmunkás-szint fölé nem engedik majd fölkapaszkodni. Márpedig ha segíteni akar a népén, akkor biztosítania kell a hátát. Jelenleg még mindig a diploma az. amit minden szinten megkövetelnek, és - ha fogcsikorgatva is - általában elismernek."
Ma a régészet értékeléseit segíti a modern fizika, sőt számtalan más, magas szintű tudományág is. A másik ilyen eszköz a mai nyelvészet. Legújabb eredményeik nem csak megkérdőjelezik, hanem egyszerűen a mesék birodalmába utalják a hivatalos történelemírást. Több kutató elemezte a nyelveket. Közöttük ma az olasz Mario Alinei vagy Angela Marcantónio, akik rákényszerültek, hogy megtanulják a magyar nyelvet ahhoz, hogy az ősnyelveket tanulmányozhassák... Mario Alinei nyelvész szerint az etruszkok a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. Angela Marcantonio nyelvész a finnugor elméletről bebizonyította annak alátámasztatlanságát és tudománytalan voltát. Ebbe a sorba tartozik Michelangelo Naddeo is, aki a székely rovásírást tartja a világ legrégebbi írásának, minden írások anyjának. Könyvével félredobatja az összes eddigi „tudományos” sületlenséget... Archibald H. Sayce angol orientalista is elkezdett magyarul tanulni, hogy közelebb kerüljön a sumér nyelv megértéséhez, de Jules Oppert és Francois Lenormant is hasonlóan viszonyult a magyar és a sumér nyelvhez. Harald Haarmann, német kultúra és nyelvtudós, aki jelenleg az Archeomitológiai Intézet alelnöke, és vezető szakértő az ősi szövegek és az ókori nyelvek területén, határozottan támogatja azt a nézetet, hogy a Duna-völgyi szövegek a legrégebbi írások a világon. A táblákat, melyeket találtak, i.e. 5500-ra datálják, és a táblákon talált írásjelek Haarmann szerint egy olyan nyelvforma írásos jelei, melyet még meg kell fejteni. A szimbólumokat, vagy más néven Vinca szimbólumokat több régészeti lelőhelyen is megtalálták az egész Duna-völgyben, és az írást használták fazekakon, szobrocskákon, orsókon és egyéb agyag leleteken....
(ne tévesszen meg senkit, amikor a legújabb kutatási eredményeket mind úgy tálalják, hogy pl. Duna-völgyi civilizáció, vagy Balkáni civilizáció... mivel nem "szabad" kimondani a magyar vagy Kárpát-medencei szót ezekben a tanulmányokban... és az is "vicces", hogy ha a mai Romániában találnak valamit, akkor az "román ősi lelet", ha a mai Szerbiában, akkor az "szerb ősi írás", stb...ami nyílvánvalóan - jó esetben - tévedés, rosszabb esetben szándékos hamisítás..)
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. írásának A történelem kezdetei a Kárpát-medencében A magyar nyelv kialakulása fejezetében:
"A magyar nyelv alapos vizsgálata új összefüggések és elemzések fényében a korábbiaktól eltérő eredményeket hoz. A tárgyat kutató tudósok egyre több olyan tényező jelenlétét ismerik fel, amelyek már jóval túllépik a véletlen előfordulás lehetőségét. A múlt század közepe után, majd másfél évtizedes munka után 1862-ben megjelenik a Czuczor- Fogarasi féle A magyar nyelv szótára első kötete. A mű újdonsága, hogy belső szerkezeti kérdésekre tereli a kutatás hangsúlyát, ezzel megkezdődik a szóbokrok, teremtő gyökök vizsgálata. Ugyanakkor a XIX. század első felének hazai kutatói ezrével kezdtek kimutatni Eurázsia nyelveiben olyan szavakat, amelyek esetében a magyar párhuzamok legalább alakilag hasonlónak mutatkoztak. Szemben a támogatott nézetekkel, egyre nagyobb mennyiségben találtak magyarral hasonló szavakat egyre több nyelvben. Olyanokban is, amelyekben ez korábban elképzelhetetlen volt. A belül és kívül fellelt rengeteg adat új válaszokat igényelt. Ma már hozzávetőleges képünk van a magyar nyelv származásának elgondolásairól. A felvázolt elgondolások meglepően egy irányba mutatnak, nyelvünk ősi eredetét sejtetik, de bizonyítják is egyre erősebben. A sejtéseknél mindenesetre sokkal többet tudunk.
A K-R magyar teremtő gyök eurázsiai feltérképezésével sikerült jelentősen behatárolni a magyar nyelv hovatartozását. Eszerint az összehasonlításban felsorolt indoeurópai nyelvek mind átvevők voltak, ami gyökeresen ellentmond minden eddigi hazai ortodox nyelvészeti elgondolásnak, amely szerint a magyarok mindenhol csak átvettek valamit, majd mindig továbbmentek volna a következő leckét teljesíteni. Magyarországon nem kis nehézséget okoz még ma is, ha egy nyelvvel közösnek látszó szót találnak a támogatott nyelvészek, akkor természetesen mindig a magyar az átvevő. Indok nincs, a magyar az átvevő. Az alapállás legalább mégis valamilyen indoklást igényelne a katedrai kijelentés helyett, ilyet azonban sohasem kaptunk. Így alakulhatott ki az átvevős formula mélyen élő elképzelése ésszerű bizonyítékok nélkül. Márcsak emiatt is felette különös, hogy a levegőben lógó katedrai kinyilatkoztatásokat csak olyan részletekbe menő szőrszálhasogatáshoz mérhető pontossággal illik ma kétségbe vonni, amely a támogatottak hite szerint nem is létezik, ebből kifolyólag a dogmák, felszínes állítások voltaképpen tudományosan soha nem is cáfolhatóak meg, sőt szerintük logikai alapokon érinthetetlenek.
Götz László e jelenséget nevezte kettős mértéknek. E mentalitás ismeretében nem csoda, ha Fodor István, - akinek finnugor központú anyagát Götz megsemmisítő kritikával illette, - Götz főművét (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994) mindenkit fölényesen és durván kioktató “kiskátéjának” nevezi (Fodor István: Őstörténeti tévutak és történeti tudatunk torzulásai. Múzeumi Közlemények, Budapest, 1982/1.). Fodor idézett előadásában ugyan békülékeny hangot üt meg, miközben nem felejti el keményen ostorozni az őstörténeti csodabogarakat, mármint a szerinte nem “felkent” történészeket, ugyanakkor beismeri az őstörténet-kutatás mai teljes mellőzésének tényét az Akadémia részéről. Ez a keserű valóság ma, a Magyar Tudományos Akadémia nem folytat kutatásokat a magyar nép eredetének tárgyában, szemtelenül szembehelyezkedve az alapító Széchenyi akaratával. (...)
...a magyar nyelvvel összehasonlított más nyelvekben mindig kevesebb volt meg, mint a magyarban. Adódik a következtetés, hogy emiatt nem mi lehetünk az átvevők. Ha viszont mindig és következetesen más az átvevő, akkor a magyar nyelv olyan ősi, hogy mindenki – minden más eurázsiai nép – tőlünk vette gyökeit, tudományát, nem pedig mi csipkedtük fel e hatalmas földrészről apránként összetákolva amúgy igen következetesen összefüggő nyelvi rendszerünket, miközben ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből!"
Még tovább merülve a magyar nyelv rejtelmeiben eljutunk a nyelvünk metafizikai mélységeibe, aminek már az ízelítője is egyfajta tudatszintugrást eredményezhet...
Tehát nyelvészeti fejezetünk az alábbi alfejezetekből áll:
IV.1. Nyelvészet - írásbeliség, nyelvészkedés
IV.2. Nyelvészet - a magyar nyelv képességei, ősisége
IV.3. Nyelvészet - a magyar nyelv metafizikai mélységei
