IV.3. Nyelvészet - a magyar nyelv metafizikai mélységei

(bevezető oldal, tartalomjegyzék)



A MAGYARSÁG EREDETE

IV.FEJEZET

IV.3. Nyelvészet - a magyar nyelv metafizikai mélységei


Az alábbiak megértéséhez szükségünk lesz a saját tudatszintünk egyfajta "kvantumugrására". No nem kell nagyon megijedni, hiszen a csodálatos magyar nyelvünk mindebben segítségünkre lesz, mindössze csak oda kell figyelni finoman vezető kezére. A kéz, ami jelen fejezetben a tollat fogja Fazekas József Tamás (VégtelenEGY), aki ezzel a témával több könyvében is foglalkozott. Most az 
c. könyveiből fogunk idézni részleteket, de előtte egy bevezető gondolatsor, szintén tőle (ebben a fejezetben rendhagyó módon nem színezzük be a mások által leírtakat, mert most minden szó másé, EGY-MÁS-é):

"A magyar nyelvnek alapvetőleg 3 szintje létezik az én meglátásomban:
1.) A köznyelv (szó szerinti értelmezés) - materialisztikus valóságleíró szint (Test) 
2.) Az irodalmi, művészi szint (elvont, absztrakt értelmezés) - intellektuális, intuitív szint (Lélek)
3.) A szakrális jelentésréteg, a beavatottak számára kommunikált és érthető jelentésréteg. - metafizikai szint (Szellem)
Az első kettő jelentésrétege kommunikálható szélesebb rétegeknek, az utóbbi nem. Én a 3. pontra vonatkoztatom a szakrális kód értelmezését. Ezért is hangsúlyozom, hogy a szakrális, metafizikai réteg nem azért marad titok, észrevehetetlen az emberek többségének, mert valakik el akarják rejteni, hanem azért, mert ezen kódok pusztán intellektualizmussal, racionális megközelítéssel érthetetlenek, sőt súlyos félreértések forrásai is lehetnek, amennyiben olyan emberek számára kezdjük magyarázni őket, akik a spirituális, metafizikai realizáció (önmegvalósítás) útján kívül állóak. Ezért én igazából az első két szinttel nem foglalkozom, mert csak a 3. szinttel való kapcsolódások érdekelnek (melyekből eredendően kibomlik az 1. és 2. szint). A harmadik szint tehát nem valami "evolúció" eredménye, hanem az 1. és 2. réteg valójában a 3., a metafizikai MAG alászállása, "materializálódása", melyek magukban hordozzák a 3. réteg teljességét, de az avatatlan tudat számára látens módon nyilvánulnak meg.

Ennyit dióhéjban. Ugyanakkor örülök, hogy foglalkozol ezzel, és megszületett benned ez az ötlet, mert amit fejtegetsz, annak nagyon messzire, és nagyon MAGosra visz a vége, és ez minden értelemben a Tudatod, a Létezés(ed) köz-ÉP-PONTja. A magyar nyelv nem pusztán alkalmas a metafizikai valóság absztrakt kifejtésére és megjelenítésére, hanem maga az élő metafizika. A világ (világom, ezt mindig egyes szám első személyben kell értelmezni, önMAGunkra alkalmazva) értelmezéséhez elengedhetetlen a metafizikai szemlélethez való eljutás, és az abban való elmélyülés és kiteljesedés szellemi értelemben. Ez az út azonban szorosa kapcsolódik a belső spirituális, metafizikai értelemben vett realizációhoz, mert az ebben való konkrét, tudati szintek elérése az, amely a szakrális kódokat megnyitják a tudatban (tudatomban) és ilyen értelemben a nyelv maga lehet egyfajta beavató mester, de a mester csak segít, a beavatást mi MAGunknak kell megvalósítanunk.  

Sajnos ki kell mondjam, a legtöbben az 1. szintet sem érti, de nem is érthetik, mivel önMAGukat elzárták annak transzcendens forrásától, a MAGukban élő Teljességtől. (materializmus, ateizmus, istentagadás, szcientifista szemlélet stb.) Ma a tudás fogalma a valódi tudás megcsúfolásával egyenlő. Tudás csak MAGunkban, beavatás, beavatódás által realizálódhat bennünk. Amikor a világnak már csak az érzéki, durva anyagi szintje valóság a tudatunknak, akkor a világ érthetetlenné válik bennünk. Forrástalanná, GYÖK-ÉRtelenné,  ŐS-TENtelenné válik minden létező benne. Ezért hangsúlyozom, hogy a valódi spiritualitás gyökerében az a felismerés kell álljon, hogy tételeznem kell egy olyant transzcendens (Léten és Létesültségen túli, de azt MAGából kibontani képes) forrását a Létnek és személyes létezésemnek, melyet közvetlenül, minden absztrakció mentesen átélve, fokozatosan megismerhetek. Ez a Tudat (tudatom) útja, önMAGamon át önMAGam forrásához: mely  önMAGam lényegileg az Isten fogalmával azonos. Ez azonban nem maradhat meg egy intellektuális művelet szintjén, hanem megvalósult tudati valósággá kell váljon az emberi lény legmélyebb, legintimebb útja során, önMAGához, pontosabban EGY-ÉN MAGomhoz. Ez amit leírok semmi újat nem tartalmaz, a világ kezdete óta létező ÚT, mely számos szellemi (spirituális, metafizikai) hagyomány részeként, abban igen komoly mélységekben ki van fejtve.

Egy példa, s talán a legszakrálisabb:
1. magam (magom) - mint fizikai entitás, test jelenség melyre utalok a használatakor
2. magom - lelki értelemben vett entitás, melyre utalhatok, éncentrumom, melyből a relatív világ valóságát, relatív részként szemlélem
3. MAGom - a Lét tudatban felismert, abban feltáruló köz-ÉP-PONTja, metafizikai értelemben azonos ISTENnel.
Az evolucionista szemlélet akadály ennek a megértésében, s ma az emberiség többsége, még a magát vallásosnak, vagy "spirituálisnak" vallók tömegei is ezen keresztül értelmezik Istent. Ez abszurd. Ezért nem érthető meg az 1. és a 2. réteg, mert azt gondolják, pld. a 2. réteg az 1. evolválódása. Ez hamis perspektíva. Az 1. réteg már a 2. alászállása, a 2. pedig a 3. alászállása és megnyilvánulása a 1. és 2. rétegben. Három a magyar igazság. Vajon miért is?
A metafizikai szemlélet lényege durván leegyszerűsítve:
1. Létezik az Abszolútum, aminek minden a része, de az Abszolútum nem valamiféle eleve létező részek összetevődése által VAN, (lásd atomista-materialista szemlélet) hanem a részek végtelen sokasága az Abszolútum eleve létező tartalmainak (ideák, formák stb) megnyilvánulása, vagyis végtelen sok részre való bomlása által létesül.

2. Minden az EGYből és az EGYben bomlik ki, alászállással, nem pedig evolúció által, vagyis a fejletlenebből egyszer csak fejlettebb összetevődéssel nem jön létre. (A nyelv ugyanígy működik. A középpontjában egy Teljes és Tökéletes Idea áll, és ez bomlik ki általa, benne. Minél közelebb állok tudatMAGomban az Abszolútumhoz, annál inkább a MAGa teljességében, MAGszerűségében látok és ÉLEK át mindent, absztrakció mentesen. Minél jobban eltávolodok az Abszolútum EGYségétől, annál több fogalom, annál több nézőpont jelenik meg, és minden elkezd végtelen módon bonyolódni, tőlem elkülönült valóságként megjelenni.)
A nyelv változik és alakul, de nem evolúció által, hanem kibomlás, fejlődés által. Magyarán csak az nyilvánulhat meg a nyelvben RÉSZként, ami eleve, kezdettől fogba benne van MAGában az EG-észben. Véletlenek kizárva, az csak az evolucionista nézetek számára "fenntartott".

Fontos tudni, hogy a nyelvünk magva materialista szemlélettel rejtve marad. Minden nyelv-ÉSZ-kedési kísérlet, mely nem hajlandó és/vagy nem tud a transzcendens eredetre, forrásra fókuszálni, elve kudarcra van ítélve, azok eredményei csakis többszörösen relatívak, a lényeget tekintve részlegesek lehetnek. A nyelvünk valódi forrását megérteni nem lehet, ezt intuitív módon történő átélésben lehet csak átérezni. Olyan ez, mint a zene. Nemde?

Én nem akarom az Ősnyelv szempontjából megközelíteni a dolgot, mert a metafizikai aspektusai a nyelvünknek, igazából nem erről szólnak, nem elsőbbségi kérdés ez a dolog, több annál. A másik problémám, hogy sajnos sokan ezt az egész kérdést, ősnyelv témát pusztán önkényes nemzeti, és nemzetieskedő célokra használják, amiben nincs szándékom részt venni, mivel ez pont a lényegét járatja le mindannak, ami a nyelvünk által megismerhető, amihez általa eljuthatunk. Tehát én nem az MTA-val szembe akarok valamit, hanem a felett, mert ebben a nézetben az MTA, vagy a tudomány nem rendelkezik semmilyen illetékességgel. Engem a nyelv mint a teljességbe visszavezető út érdekel, és ennek igen tömör a gyökere, mint azt majd kifejteni igyekszem. Ezért a konkrétumok szempontjából sajnos az én munkám a nyelvészeti szempontokat minimálisan érinti, de perspektívája miatt nem mélyül el benne. Igazából az a szándékom, hogy feltárjam azt, hogy a mi nyelvünk pár szóban összefoglalja a metafizikai tudás MAGvát, a létezés mikro és makrokozmoszának eredetét. Azt még fontos megjegyeznem, hogy a nyelv a relatív világ része, és az Abszolútumra csak utal, de annak mindenképp csak relatív része. Ez alap dolog, mielőtt bárki abszolutizálni kezdene bármilyen nyelvet."


***

Részletek az EGY és EGYetlen c. könyvből:

Aki olvasta eddigi műveimet, annak ismert, hogy az írásaimban a magyar nyelv metafizikai rétegeinek a felfejtésére teszek kísérletet, ezért ezen játék a szavakkal egyszerre komoly és egyszerre könnyed jelleggel, de soha nem öncélú tetszelgéssel igyekszik rámutatni azon esszenciális jellegű fundamentális felismerésemre, mely szerint a magyar nyelv nem pusztán alkalmas a legmagasabb rendű metafizikai valóság szimbolikus érzékeltetésére, szemléltetésére, hanem a magyar nyelv MAGa IS élő metafizika. Ezen kijelentésem adekvát értelmezése pedig semmiképp sem jelenthet nemzetieskedő, egyéni vagy közös, profán és praktikus célokra való eszmei kisajátíthatóságot, annál is inkább mivel ezen gondolatok írója határozottan elzárkózik minden ilyen jellegű kezdeményezéstől, szellemi és eszmei áramlattól. A célom a fentebbi megállapítással nyelvünk azon rejtett kvalitásainak a kidomborítása, melyeknek tudatosítása által az egyedi, individuális tudat önMAGa létének forrásához, eredetéhez juthat közelebb, saját avatottsági szintjének megfelelően. 

Ezen könyv lényegében folytatása a „Végtelen EGY” című elődjének. Mind-ÉN-KIről szól, de jellegéből fakadóan nem szólhat mindenkihez. A benne közöltek lényegéhez pusztán racionalista intellektualizmussal eljutni nem lehetséges, de ez nem jelenti azt, hogy az ez irányú erőfeszítések szükségtelenek és értelmetlenek. Elsősorban a nyitott szívűeknek és elméjűeknek ajánlom mindezt, akik az Örökké-Valót fürkészik a folyton változó Életben, és intuitíve már sejtik, érzik, tudják, élik, hogy mindez mindig és mindenhol karnyújtásnyira van önMAGuktól, önMAGukban. A játék öröme mindez, az önMAGára emlékező Isten színjátékából néhány szín és karcolat, mely e könyvben össze lett gyűjtve, s amelyet ezennel átadok, minden Olvasó saját felelŐS EGére és EG-ÉSZ-s-ÉGére. 

***

Mélység és MAGosság 
Semen (latin, ejtsd szemen) jelentése: mag 
A latinban ez a szó hangalakjában, és képi- fogalmi jelentéstartalmában is tökéletesen megőrizte a magyar „szem” gyököt. A magyarban azonban a szem több értelmű, jelent érzékszervet, növényi alapegységet illetve használjuk még különböző összefüggésben is. (Például egy szem gyermek, szemen szedett hazugság stb.) Ebből is látszik, hogy az ősi magyar szem szó semmiképp nem a latinból, vagy más nyelvből átvett, mivel alapvető, szerves jelentéstartalmat hordoz, a szó szoros és átvitt értelmében is. Kizárt dolognak tartom, hogy ugyanis e nyelv használói ne tudták volna megnevezni saját életfontosságú testrészüket, vagy egy növény magját mindaddig, míg azt valamilyen más nyelvből valaki át nem adta volna számukra. A „semen” latin szó viszont nagy bizonyossággal nem az alapvetően latin alapszókincs része, annál is inkább, mivel a latinban a magnak, mint szemnek (lásd pld. búzaszem) több szinonimája is van. 
SZEM-en a magyar nyelvben a következőket értjük: szem – emberi, állati, növényi szerv avagy MAG, mint pld. búzamag 

Fizikai értelemben a szem és a mag viszonya a következő módon KÉPezhető le: 
A SZEM a MAG éretlen állapota. 
A MAG a SZEM érett állapota. 
(Egy példa: egy búzakalászban ott vannak a búzaszemek, melyek már magukban hordozzák a magság, vagyis a termőképesség teljességének az állapotát. Azonban a búzaszem meg kell érjen ahhoz, hogy magsága ki és beteljesedhessen, vagyis termőképes maggá válhasson, hogy a búza lényegisége általa és benne, MAGában újjászülethessen. A „szem” tehát magában hordozza a „mag” minden potencialitását, de termő és teremtő csak akkor lehet, ha megérik. Szellemi értelemben az emberi lényre a fenti analógia a maga teljességében alkalmazható.) 

Metafizikai értelemben a szem és a mag viszonya a következő módon KÉPezhető le: 
A SZEM-éj (személy, egyed, ego) a MAG-ság „éretlen” állapota. 
A MAG-ság a SZEM-éj „érett” állapota. 
Korunkban egyre értelmezhetetlenebbé válik a Mindent Látó Szem valódi jelentéstartalma, köszönhetően a teljesen anyagi szemléletű paradigmában kondicionálódott emberi, tudati valóságtereknek. A magyar nyelv kristálytisztán hordozza MAGában a magyarázatot, méghozzá a maga képiségében. A szem és a mag ugyanis ugyanazon őskép része, egyik nincs a másik nélkül, egyik MAGában foglalja a másikat. Az emberi szem nem a szellemi értelemben vett látás, hanem a fizikai értelemben vett érzékelés eszköze. Ez a legmélyebb evidenciák egyike volt a mai kor paradigmáját megelőző paradigmában kiteljesedett EGYségtudatú kultúrákban. Ezen kultúrák szellemi maradványai ma is rekonstruálhatóak, de ezen mentális „régészkedés” önmagában csak racionális magyarázatokat eredményezhet. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb módon őrződött a nyelvünkben meg azon ősi szellemi tudás, miszerint a Mindent Látó Szem az egy tudati minőség, mely a valóságban annyit tesz, hogy az emberi tudat ébredések láncolatán keresztül képessé válik az anyagtudatú fizikai, érzékszervi érzékelés, tudatforma meghaladására, lelki-szellemi értelemben vett kiteljesedésre, vagyis a tudat ráébred az önMAGában lévő isteni valóságra. A szem meg- és magérik, MAGgá érik, MAGérett lesz, MAGába visszaér és így egy teljesen más tudati minőségben lesz képes átlátni az addigi valóságot. A Mindent Látó Szem a tudat MAGság állapota, melyben minden – megnyílása előtt szerzett megélés, élmény, tapasztalat – egy egészen más tudati térbe kerül át, melyből szemlélve átláthatóvá, megérthetővé, önMAGától értetődővé válik a valóság természete, működése és a dolgok közötti magasabb rendű összefüggések, viszonyok RENDSZERe. 8 EGY és EGYetlen 
A Mindent Látó Szem valódi jelentése: látás Isten szemével. Ez a látás akkor nyílik meg az érzékelésen túl, amikor a tudat beavatódik a személyes, egyedi, egyéni (individuális) megélések következtében az isteni valóság természetébe. A valódi látás nem érzékszervi észlelés, hanem a dolgok lényegének közvetlen értése, mely értés önMAGától, önMAGában jön létre a beavatódott tudaton belül.

***

†magus, i, hn. [= magos ] 
1) perzsa pap és tudós, innen = varázsló, bűvész. 
2) mint mn. = magicus. 

A fentiekből igen egyértelműen kiderül az, hogy MAGusnak a latin nyelvet beszélő rómaiak kiket is neveztek. Azon perzsa tudós-papokat, kik szellemi tudása mások számára sok esetben érthetetlen, felfoghatatlan, „mágikus” volt. Az avatatlan tudat számára mindig „varázslatnak” tűnik a valós szellemi tudás megnyilvánulása, függetlenül attól, hogy mindaz milyen szándékkal történik. Egy „avatárnak”, vagyis beavatódott tudat számára azonban a megszerzett képességek természetesek. Ezért van az, hogy az avatatlan tudat számára „csoda, mágia, varázslat” az, ami az avatottnak egyszerűen csak TUDÁS. 
A valódi TUDÓ nem pusztán tudós, hanem a szellem éber embere. A TUDÓ nem olyan értelemben a szellem embere, mint azt a mai korban értelmezi például a tudományos szemlélet. TUDÓ az, akiben a ma „spirituális”-nak és „tudományos”-nak nevezett tudás nem válik külön, nem egymás ellentéteként definiálódik, határolódik el, hanem EGYetlen EGYséges valóságként létezik, melynek eredményeképpen a mostani szemléleti rendekkel összehasonlíthatatlan, teljesebb létszemlélettel rendelkezik annak művelője, mivel képes a Létből kibontakozó Életet EGY és EGYetlen, egymásközt átjárható EGYsÉGként tekinteni. Ez a mai paradigmában valójában értelmezhetetlen, mert ebben a legtöbb ember hajlamos azt gondolni, hogy a tudás az pusztán valamiféle lineáris, halmozati műveletek során keletkező ismeretek összessége, és csak és kizárólag ezen a módon hozzáférhető. Az a perspektíva, melyben a tudás közvetlenül hozzáférhető az egyéni tudat beavatódásának a mértéke szerint – vagyis az egyedi, emberi tudatnak a megélés, megtapasztalás útján szerzett gyakorlati megtapasztalás eredményeként – a mai paradigma világképében kondicionálódott tudat számára egyszerűen értelmezhetetlen, ezért törvényszerűen nem is létezhet. 

A mágia nem valamiféle okkult cselekmény, ködös, misztikus, tudománytalan szemfényvesztés, hanem az EGYetemes Teremtő Tudás működtetésének a Rendje. MAGus az, akiben a Mindent Látó Szem megszületett, és általa különböző mélységeibe avatódott be az EGY tudásának. Mert EGY Valóság, egy Szellem és Lélek, EGY Intelligencia és Tudás létezik csak: az EGY. A tudat avatódottságának a mértéke a Mindent Látó Szem megnyílásának és látásának a minősége, melynek egyedileg igen különböző szintjei, állapotai, tudati terei léteznek. Az elmébe zárult emberi tudat a mágia segítségével teremt, a KÉPzelet a valódi MAGuspálcája minden Emberi Lénynek. Ilyen értelemben a Teremtő, a Forrás mindMAGunk és minden MAGia (mágia) teljessége, minden megvalósult és megvalósulatlan potencialitás összessége. A MAGában teljesen megnyílt Mindent Látó Szem EGYedül Isten, vagyis az emberi tudatba zárkózott isteni tudat teljes rátágulása, rányílása önMAGa Forrására, teljességére. 

A mágia a MAGasztos tudása. A mágia a szellemi lét hierarchiájának is tudása, annak a hierarchiának a tudása, melyben semmilyen létező nem helyezheti magát önkényesen a másik felé, mivel egymáshoz való viszonyuk igazságos RENDje nem más, mint a tudatnak az EGY tudásába való avatódásának abszolút, isteni mértéke. Ezért a Szellem valódi hierarchiájának MAGvában az EGY-LÉNY-Egűség áll, minden tudat pedig azt tapasztalja, éli és annak a tudásnak a működtetésére képes, melybe egyedi megélései, megtapasztalásai során avatódott be egyedi, egyéni, individuális tudata. A teremtő hierarchia alapja a szeretet, az önmaga hatalmi kényszerébe zárult hierarchiáé pedig a félelem. Lényegében mindkét irányultsága a hierarchiának teremtő, csak más és más minőségű tudati tereket és azokban megnyilvánuló, azokban kibomló teremtéseket, teremtett világokat eredményez. Nincs jó vagy rossz mágia, csak mágia van, nincs jó vagy rossz mágus csak TUDÓ van, egy teremtés minőségét a tudáson és a tudati beavatódáson túl pedig a SZÍV, a Lélek vágya, és a vágy irányultságának a minősége határozza meg. Hogy Pokol vagy Mennyország teremtődik-e a mágia által kibontható tudati teremtésterekben, hogy egy ilyen világ médiumaként létező tudatok közös tudati tere mivé formálódik, az nagyban függ a mágiát elindító MAGus szándékától. A mágiában létrejött valóság nagyban függ a teremtést létrehozó, működtető, fenntartó teremtő, mágus lelki-szellemi motívumaitól. Minden teremtés, még a látszólag pusztító, félelemben fogant jellegű is ugyanakkor csak az EGYben létezhet, mert a szabad akarat által mindenki lehetőséget kap a MAGa teremtésének a létrehozására. Hogy azonban az a teremtés milyenné lesz, az függ az illető beavatottsági szintjétől, tudati terétől, vágyától, lelki-szellemi irányultságától, beállítottságától és minőségétől. A teremtett világ valójában végtelenül EGY-SZERű, ugyanakkor végtelen bonyolult tudati terek szimbiotikus és hierarchikus, valamint EGYmásban foglalt és EGYmás mellé rendelt mátrixának, hálójának szövevénye. Annál bonyolultabb, minél bonyolultabbá teszi az azt teremtő, illetve továbbteremtő elme, és annál EGYszerűbb, minél inkább képes megszületni az emberi lényben az elme, a tudat és a lélek valóságát a maga EGYszerűségében LÁTni képes: Mindent Látó Szem, az EGY, a Forrás, az ŐS-Ten. 

MAGasztalni csak az képes a MAGában élő ŐS-TENt, akiben MAGgá érik a SZEM. Ekkor az elme leborul önön teremtője Forrása előtt, mert felragyog előtte annak MAGasztossága, zsenialitása, hisz mindezt KÉPes volt meglátni a minden létezés Forrását KÉPező tudatMAGban, mely tudatMAG azonos minden létezőben, s mely által a teremtésben minden EGYlényegű mindennel. Csak az a tudat képes MAGasztalni az ÖS-TENt, akiben megszűnik minden kényszer, minden hamis alá vagy felé rendeltségi érzet, mert megLÁTta, hogy sajátMAGa RÉSZe minden létezőnek, és minden létező RÉSZe saját MAGa EGÉSZségének. Isten – az egyedi tudat számára – nem kerül többé a világon kívülre, hanem minden LÉTEZÉS szerves, EGY és EGYetlen Valósága lesz, az ily módon beavatódott tudatban, pedig az Isten ébred saját Végtelen EGYségének tudatára, és újra és újra EGYesül önMAGa LÉNY-EGével. (A MAGázódás a legMAGasabb fokú tisztelet kifejezése, a MAGunkban élő közŐS-TENnek. MAGasztalása a MAGunkban élő Teremtőnek.) 

magnitas, atis, nn. [magnus] 
(ősk.) nagyság. 
||magnities, ei, nn. [magnus] 
nagyság. 
magnitudo, inis, nn. [magnus] 
1) nagyság, téres v. tágas kiterjedés, terjedtség: m. mundi, corporum; mm. regionum. Innen A) számbeli nagyság, sokaság, töméntelenség, nagy szám, m. copiarum. B) jelentőség, tetemesség, nagyság egyéb tekintetben: m. pecuniae, quaestu; m. frigoris, nagysága, m. fluminis, magas vizállás; m. dierum, hossza. 
2) elvont tárgyakról, nagyság, magas fok, tetemesség: m. periculi, beneficii, doloris, m. odii, elkeseredettsége, m. roboris, tetemes. Innen (újk.) társadalmilag = méltóság, fönség, imperatoria; és || mint czím a megszólításban, m. tua, «Nagyságod». szellemi v. erkölcsi viszonyban: m. ingenii, lángelmüség; animi, nagylelkűség. 

A magyar nyelvben a lényeg szó mély EGYetemes jelentéstartalmat hordoz. A LÉ-LÉNY-LÉNYE-LÉNYEG szóbokor elemi erővel jeleníti meg az életben is tükröződő létezés szervességét, egymásban foglaltságát. A lé-él tükörszó és fogalmilag tükrözi a létből az életben megjelenő életet, ráadásul a lé, mint folyékony szubsztancia is sok asszociációt sejtet, például azt hogy az élet folyik, folyamatban van, fluidum jellegű, továbblépve pedig fizikai szinten jelzi a a földi létforma VÍZalapúságát, „levességét”. Ha a LÉNY szavunkat nézem, abban benne van a Lé az Él, az ÉN és a LÉNY, vagyis az a létező aki/ami megnyilvánul minden LÉNYegben, minden LÉNY életében, LÉtében, LÉTezésében. A LÉNYben ott van az ÉN, vagyis minden én benne van foglalva. A LÉNYEG pedig jelzi a már előbb említettek fogalmi összességét, megtoldva azzal, hogy mindez EG, vagyis EGÉSZ, mert az EG szótő önmagában jelent EGYet is, mint EGész, EGészség. 
Ha a latint vesszük az EGo szóban ott lapul az az ősi tudás, hogy minden egyéniség töve EG, vagyis EGY, EGész, az ego szó „O” betűje pedig magának a teljességnek is a jele, másrészt magának az elmének, ami az egót, a személyiséget létrehozza, mint tudati jelenséget, létezőt. Az „O” betű ugyanis egy kör, egy ellipszis pontosabban, ami szeparál, megjelenik a belül és a kívül fogalma általa, vagyis az elmén belüli és az elmén kívüli valóság. Az EG-O szóban tehát megőrződött egy EGYetemes kód, magyarán az, hogy az egyéniség minden látszat ellenére egyszerre EGYedi, individ- uális, megosztó, osztott, körön belüli, és EGYszerre a Teljesség része, mely az elmébe zárult tudat teremtményeként jön létre, és mely által minden létező megélheti, ráébredhet saját egyediségére, személyességére. Az „O” betű ugyanakkor asszociálni enged a SZEMre, mind az emberi, mind az isteni szemre. Az EG-O magában hordozza a SZEM-éjiségét a teremtett lénynek, és MAGában hordozza annak a lehetőségét, hogy a teremtett lény ráébredhessen ebből kibontakozva saját EGYetemességére. (A mai kor világnyelvének, az angolnak egyetemes bázisának a jelentős részét a latin képezi. Egy érdekesség, az angol EGG szó jelentése: tojás. A tojás a leendő élet minden potencialitását magában hordozó EGész EGYség, Ego.) 

A bábeli torony történetében a fentiek alapján könnyen felsejlik a LÉNY-EG: az emberiség valaha valóban EGY nyelvet beszélt, ennek az EGYségnek az EGészsége a mai napig tükröződik a világ darabokra hullott cserepeiben, úgy mint a nyelvekben is. Ennél sokkal fontosabb azonban észrevennünk azt, hogy az egy nyelvet beszélőknek a nyelv, mint verbális eszköz, pusztán egy fizikai megnyilvánulása, és nem előfeltétele EGY-MÁS MAGértésének. Magyarán az EGY nyelvét beszélők azon emberek csoportja, kik szavak nélkül is képesek voltak megérteni egymást, mivel közvetlen módon voltak képesek látni minden létező és minden létezés LÉNY-EGét, vagyis EGYetemességét, EGYsÉGét. Ez a valódi, szellemi értelemben vett EGY nyelv beszélése, és ebből a perspektívából tekintve jelentőségét veszti az a versengés, mely a sokak által sejtett ősnyelv nemzetenkénti, egyedi kisajátítására irányul. 
A valódi ŐS-NYELV nem nemzet, nem nemzetiség és nem identitás kérdése, hanem egy tudati minőség elérésekor nyílik meg a világ minden embere számára, amikor is a nyelv többé nem akadály, nem elválasztó lesz, hanem ellenkezőleg. A létezés valódi LÉNY-EGe, vagyis EGészsége és EGYsége túl van a mai értelemben vett és ismert nyelvi fogalmakon, mégis képes kifejeződni a szilánkjaira hullott valóság minden cserepében. A valódi ŐS-NYELV MAGa a LÉNY-EG látás, minden létező EGYségébe, Egészségébe való behatolás az EGYetemes LÉLEK által. 
A Mindent Látó Szem mindvégig ott szunnyad minden létező SZEMében, várva azt, hogy felMAGasztalódva MAGunkban, MAGányából kilépve MAGgá érjen. 
E nyelvet, mint MAGasztos kincset őrizzétek! 

***

EGYetemes ÉN-kutatás magyarul 

Ki vagyok én? 
1. én vagyok
2. EGY-ÉN vagyok (egyén vagyok)
3. EGY-ÉN-IS-ÉG vagyok (egyéniség vagyok)
4. Mind-ÉN-KI vagyok (mindenki vagyok)
5. Mind-ÉN-s-ÉG vagyok (mindenség vagyok)

Ki vagyok AZ ki ÉN? 
6. ÉN vagyok AZ (A-Z) ki VAN. ÉN vagyok AZ (A-Z) ki vagyok.
7. Vagyok AZ (A-Z) KI vagyok
8. Vagyok A KI vagyok
9. A VAGYOK vagyok.
Fogalmak: én = személyiség, ego
EGY = teljesség, mindenség
EGY-ÉN (Egyén) = legfelső (leg-ELSŐ) ÉN, minden ÉNek énje, a valódi, minden káprázatot meghaladó, igaz, valós, kezdet és vég nélküli, születés és halál nélküli létező.
IS = Ős, Is, Istenség, az ősi magyar nyelvben az „I” EGY-MAGában az Isten jele, az „s” önmagában pedig „és”-t is jelent, az IS szavunkban tehát két betűben benne foglaltatik az IstenISég, és a dolgok valódi létezésének rendje, SZERe: EGYmás, az EGY-MÁSai mellé rendeltség.
ÉG = ég, eg, egész – az eg és az ég teljesen rokon szóbokor, mely a dolgok EGészségét, osztatlanságát, önmagán belüli teljességét takarja.
A KI (aki) = az ősi magyar nyelvben az „a” és a „ki” mint a mai „aki” jelentést hordozó vonatkozó névmás nem volt egybeírva. Az „a”, „az” névelő és a „ki” pedig egyben kérdő és vonatkozó névmás, valamint igekötő. Jelen esetben a „ki” szavunkban egyesül a kérdés és a válasz is, vagyis az aki felteszi a kérdést önmaga azonosságára vonatkozóan, hogy „ki vagyok” valójában már meg is adta önmaga számára a választ a kérdésben foglalva: „vagyok a ki (aki) vagyok”.
A = ábécénk első betűje, a kezdet szimbóluma.
AZ = ez a névelő valójában a magyar ábécé első és utolsó betűjét EGYesíti magában, ami a kezdet és a vég szimbóluma. Többnyire ez a fogalom napjainkban közismertebben a görög nyelvből emelődik vissza „Alfa és az Omega”, „Ά – Ω” révén („én vagyok az alfa és az omega”). A-Z (az) VAGYOK tehát ilyen értelemben magában foglalhatja a „kezdet és vég vagyok” jelentéstartalmát is.

***

EGY-ÉN, MAGom és SZEMem 

Amikor a tudatos önátélésben létrejön, megvalósul a status solipsisticus (az EGY-ÉN-MAGosság személyes átélése) akkor tudatom minden objektumának a forrását önMAGamban azonosítom, ezért személy már csak egy marad: én MAGam, mivel minden létező személyessége feloldódik annak központi szemlélőjében, vagyis énMAGomban. A személyes és a személytelen ebben az aktusban visszatér a Személy Felettibe, az EGY-ÉNbe. Az EGY és EGYetlen valós, minden személyes, individuális én középpontját képező tudat és lélek MAG, önMAGom lényege ugyanis az a SZEM, az az abszolút SZEMlélŐ, amely minden személyes valóság szemlélője. Az egyéni, személyes, individuális én (EG-Ó) köz-ÉP-PONTja, mely saját tudatom középpontja is (EGY-benn) az a MAG, az a SZEM, mely azonos minden létezőben. Az Abszolútum így száll alá önön EGY és EGYetlen, oszthatatlan valóságában, hogy önMAGában megMÁSulva, önön Valóságát számtalan egyéni nézőpontból SZEMlélhesse. Nézőpont tehát végtelen sok létezik, de minden személyes nézőpont középpontjában, központi MAGjában ugyanaz a SZEM-ÉJtelen, Személy Feletti SZEM figyel, és megfigyel. Amennyiben az Abszolútum egyszerre SZEMélyes és egyszerre SZEMélytelen létező, úgy ennek a paradoxonnak a feloldhatósága megtalálható, átélhető MAGában az Emberi Lényben. Személyként ugyanis minden személyemtől különböző nézőpont valójában nem más mint egy számomra, MAGam számára mindaddig személytelen szemlélet, ameddig annak személyessége MAGomban meg nem születik, mint az EGY-ÉN, az EGY MAGától, MAGamtól elidegeníthetetlen része. Az EGY sokká, MÁSsá válik a személyességek végtelen lehetőségeiben, hogy a SZEMélyességnek – énMAGam tudati középpontjának átélése által létrejövő – a minden személytelenséget újraegyesítő felismerésében, minden személyesség MÁSságának a forrását önMAGamként, önMAGom, oszthatatlan, egy és egyetlen tudati közÉP-PONTjaként önMAGában, az EGY-ÉNben újraEGYesítse.

A MAG és a SZEM jelentése a spirituális szolipszizmusban, a magyar nyelv metafizikai valóságában mélyen kódolt viszonyt tár fel. (metaMAGfizika) A MAG és a SZEM nyelvünkben analóg fogalmat takar. (Például az hogy búzamag és búzaszem ugyanazt a lényegiséget fedi. Egy szem gyermek, vagy egymagában lévő gyermek – szintén analóg.) Ugyanakkor e két szó analóg viszonyában láthatóvá válik a figyelmes SZEMlélőnek, hogy MAGom SZEMlélek, vagyis a MAG egyben SZEM, a szemlélő. A MAG és a SZEM – az EGY ŐS-Tudat és EGYetemes Lélek, a Teremtő ŐS-TEN Lelke – azonos minden létezőben, mely az individuális ének, a MÁSok végtelen sokaságát, mint nézőpontok, SZEMléleti lehetőségek végtelenségeként képes szemlélni önön valóságát. Ez a májá születése, hiszen az EGY és EGYetlen VALÓ önMAGától különvált nézőpontokból tekintve SZEMléli önMAGa EGYetlen valóságát, az egyedi, individuális ének nézőpontjaiként alászállva, megtestesülve saját végtelenségében. Miközben EGY, önMAGa SZEMlélésében Végtelen, miként az önMAGában önMAGától, tudati és lelki elkülönültségben megszülető SZEMléleti pontok lehetősége végtelen. Minden végtelenség középpontja azonban MAGa MAGunk, A SZEM, mely általam és bennem (általunk és bennünk) önMAGára tekint, önMAGát SZEMléli minden létezŐben.

A Belső Napunk, Napistun, Isten SZEMe, MAGunkban ragyog. Szemünk valódi fénye: Ő, énMAGom létének Ura. MAGúr és SZEMúr. EGY-MÁStől elválaszthatatlanul. Minden csillagában az Égnek a végtelen EGY figyel, önMAGában, önMAGunkban, önMAGát és önMAGunkat. Mi a közŐS magomban és ŐS-TENben? A MAGunk. Mert a MAG, az a SZEM, mely megMÁSulhat, megsokszorozódhat, de MAGát bárhogyan SZERezze és bárhogyan SZORozza: mindig EGY MAGa marad. A Teremtésben a Teremtetlen, a születésben a Születetlen, a mulandóban a Múlhatatlan, a halandóban a Halhatatlan. Túl a Léten és a Nemléten, minden REND-SZER szerzője, Forrása és Ura, MAGunk örök, figyelő, szemlélő SZEMe.

***

Részletek Az ébredés metafizikája c. könyvből:


SZEM-PONT-OK 

Szempontok a könyvben található szellemi tartalmak olvasásához 

Az alábbi gondolatokat azon olvasók figyelmébe ajánlom, akik életük értékes perceit nem átallják az emberi személyem által közlésre került szellemi tartalmak olvasására, értelmezésére, megértésére fordítani. A viszonylagosan tisztább érthetőség végett, az alábbiakban tisztelettel figyelmébe ajánlok minden elmélyülni szándékozó számára néhány alapelvet, mely az írások megfelelő értelmezésében nyújthat némi segítséget.
Jelen könyvben közreadott tartalmak elsősorban azoknak szólnak, akik a világnak, a valóságnak és a tudatnak önMAGukban, önMAGuk által és önMAGukért való megismerésének az egyedi, tudatiszellemi útját járják. Akik az életen, a létesülteken, a relatív valóságon túlmutatót, a lét forrását, a megnevezhetetlent, a metafizikai fogalommal Abszolútumnak nevezettet, a Teljességet kutatják.
Ezen gondolatok írója nem filozófus, guru, spirituális tanító vagy bölcs. Ami és aki – vagyok – az sem állítással, sem tagadással nem ragadható meg a MAGa teljességében, így természetszerűen mindenkinek MÁS és más a maga részeiben. Személye(m) által közzétett tartalmaknak nincs és nem is lehet senki számára sem abszolút érvénye. Csak az egyedi megtapasztalás útja érvényesíthet bármit, bárkinek belőlük.
Az írásokban a magyar nyelvben lévő mélyebb jelentésrétegek sajátos módon kerülnek kiemelésre, sokszor felülírva ennek érdekében a jelenlegi nyelvi konvenciókat. Külön szeretném kiemelni, hogy bár mindez a felületes szemlélőnek önkényesnek tűnhet, mégsem a nyelvünk valamiféle kiforgatása vagy megerőszakolása vezetett, hanem mindezáltal azt a következetes, megalkotása során eleve kódoltnak tartott belső, koherens, metafizikai EGYségszemléletet szeretném nyomatékosan láthatóvá tenni, ami jóval túlmutat a köznyelvi használat jelentéskeretein. Nyelvünkben az EGY, a SZER és a MAG szavunk különleges, EGYetemes jelentéstartalmakat hordoznak különböző összefüggésekben, melyek kifejtésre kerülnek az írások, a könyvek tartalmaiban.

***

Az ŐS-NYELV 

Akadémia 
Egy kis játék a szavakkal:
Akadémia = akad – e – mi – a(z)? , akad – (d)e – mi – a(z)? 
Akad, akadékos, akadékoskodik – akadémikuskodik
Tud – Tudó – Tudós – Tud(álék)os = a tudás fokozatai, az abszolúttól a relatívig

Az akadémia szó állítólag a görög nyelvből származik. Hogy a görög és a magyar nyelv – ógörög és ómagyar viszonylatában – számos kísérteties rokonságot és hasonlatosságot mutat, azt avatott nyelvészek már sok aspektusból is megerősítették. Jelen esetben még sincs szükség különösebben elmélyült nyelvészeti ismeretekre ahhoz, hogy észrevehessük, az akadémia – akademos szó gyökei a magyar nyelvben tökéletesen feltárhatóak. Az akadálya a jelen korban az ilyen jellegű nyelvi megközelítésnek maga az akadémikus akad(ékoskodó) – démosz(i) [démosz δῆμος =görög jelentése: nép] felfogás, mely meghatározó minden jelenlegi akadémikus, tudományos szemléleti rendben. Egy tudományos-materialista szellemben kondicionált nyelvész-elme számára, már pusztán a magyar nyelv valós gyökrendszeri voltának a megismerése is jóformán lehetetlen, „tudománytalan” feladat. Tisztelet a mindenkori kivételeknek, akik túl tudnak lépni a fent nevezett akadályokon, és a materialista racionalizmus anyagbaragadtságát meg tudják haladni azon intuitív egységszemlélettel, mely csak a tudományos-materialista létszemléletből tekintve tűnik irracionálisnak és tudománytalannak, de valójában ezen szemlélet nélkül a magyar nyelv valódi eszmei lényegiségéhez nem valószínű, hogy eljuthatunk. Természetesen nem célom abszolutizálni az egységszeméletű gondolkodást sem, ezzel kizárva más szemléletek létjogosultságát, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a magyar nyelv szerves gyökrendszerének az ismerete nélkül, minden kísérlet kudarcra van ítélve, ami nyelvünk elmélyültebb, belső tartalmainak a feltárására tesz kísérletet. Ezen írás nem az akadémikusság kritikája, de kétségtelen, hogy azok művelői számára annak is tűnhet. Ugyanakkor ismerve a jelenlegi „hivatalos nyelvészet” művelőinek magabiztosságát, nincs félnivalónk ezen téren, mert az ilyen, és ehhez hasonló okfejtéseket akadémikus berkekben általában az „elmeháborodott, tudománytalan és magyarkodó” jelzővel illetik, így azok még a témafelvetés-megfontolás szintjéig sem juthatnak el. Jelen okfejtésben mindhárom fenti kategóriát elutasítom, ugyanakkor nem tartok igényt sem a tudományos sem a tudományoskodó módszerekre, sokkal inkább a metafizikai szemléletben feltárható összefüggések megfontolás tárgyává való tételére.

A nyelv
A nyelv olyan absztrakt és szimbolikus kommunikációs eszköz, mellyel az ember által – csakis szubjektív, alanyi módon – átélhető tudati valóság tartalmai, absztrakt módon közölhetővé válhatnak. A fogalmi gondolkodás tartalmainak a kifejthetősége a nyelvben csak közvetett, absztrakt módon történhet, a nyelv inherens formai eszközei által, melyek egy adott, konvencionálisan elfogadott viszonyítási rendszeren belül bírnak csak érvényességgel. A nyelv ilyen értelemben eleve konvencionális és absztrakt kommunikációs eszköz, mivel annak tartalmi megjelölései az azt használók számára ugyanazon tudati objektumokra (valóság-tárgyakra, tartalmakra) kell hogy vonatkozzanak, másként a kommunikáció megvalósítása komoly akadályokba ütközhet, vagy egyenesen meghiúsulhat. A nyelv a relatív valóság része, és önmagában csak önmagához képest rendelkezik, elméletileg abszolút érvénnyel az a tartalmi rendszer, mely a fogalmi gondolkodás tartalmainak a kifejezésére hivatott. (Egy példa: a ház szavunk a magyar nyelven belül egyedüli, úgy mint formai egység, ebben az értelemben abszolút. Ugyanakkor a jelentéstartalma annak használói által konvencionálisan, azaz közös megegyezés alapján elfogadott olyan tudati objektumot – valóságot – jelöl, mely látszólag gyakorlatilag bármikor megváltoztatható lenne. Ha például a nyelv használóinak közössége egységesen megállapodna abban, hogy a ház szóval ezentúl mindenki mondjuk egy almafát jelölne, akkor a ház szavunk más kommunikációs tartalommal töltődne fel, és bár morfológiailag változatlan maradna, de jelentéstanilag más tartalomra szolgáló megjelöléssé, szimbólummá válna.) Könnyen belátható, hogy egy nyelv tartalmi koherenciáját elsősorban annak használóinak az adott nyelv tartalmi viszonyaira irányuló konvencionalizmusa határozza meg.

A tudományos-materialista szemlélet szerint, a nyelv az emberi evolúció terméke, mely maga is evolúciós mellékterméke, az evolúció termékeként megjelenő emberi értelemnek, amely a tárgyi és a virtuális világ leírására, megnevezésére, kifejezésére és közlésére – kommunikációjára – szolgál. Ez egy lehetséges nézet, amely a létet az anyag eredőjeként értelmező létfelfogás terméke, és egy kétségtelenül létező, domináns tudati jelenség. Mivel jelen értekezésünk kiindulópontját nem ez a világkép és világnézet határozza meg, ezért nem bír kizárólagos elfogadottsággal, a tudományosmaterializmus kriticizmusát pedig már több értekezésemben a maga helyén kifejtettem ezért az ide vágó tartalmak elolvasása szükséges. (Isten majma, majmok istene, Materializmus, avagy a céllá vált eszköz története, Az OKafogyott intelligencia, A vak gyermek története) Kétségtelen, hogy minden nyelvnek van fejlődése, mely jelen szemlélődési pontból tekintve nem egyenlő az evolucionista felfogás evolúció értelmezésével, mely szerint valamiféle „vak órásmester-hipotézis” alapján, a nyelvek minden előzetes intelligencia megléte nélkül, véletlenszerűen alakultak és evolválódtak az időben. A materialista felfogás szerint a majomból emberré válni készülő, „ökögőbökögő” transz-fajoknál jelent meg a vokális kommunikáció, mint a fogalmi gondolkodás egy értelmileg magasabb szintjének az artikulált, nyelvi formája, amely mikro-közösségi szinteken indult fejlődésnek és a kommunikáció tárgyait képező, közösen tapasztalt valóság tartalmainak a verbális absztrakciójaként vált a ma ismert nyelvvé, nyelvekké. De mi van akkor, ha mégsem? Mi van akkor, ha a nyelv, egyszerűen kezdeti, eleve létező velejárója az emberi létformának, mely ugyan ki van téve egyfajta változásnak és fejlődésnek, de semmiképp sem valamiféle fantáziadús evolúció mellékterméke, hanem egyidős az emberi létezéssel? Mi van akkor, ha a ma ismert nyelv – mint fogalom – valójában már egy lecsökkent, szimbolikusságánál és konvencionalizmusánál fogva egy eleve absztrakt – így esetleges – kommunikációs forma, melynél sokkal magasabb rendű kommunikációs formák is léteznek, de amely kommunikációs formák az anyagtudatú ember számára jelenleg a maguk valóságában elérhetetlenek?

A kommunikáció – magyarul KÖZ-lés 

A nyelv – metafizikai szemlélettel tekintve – a kommunikáció relatív eszköze. Nem csak önmagában és önmagához képest véve relatív, hanem magának a kommunikációnak az egyéb lehetőségeihez, formáihoz mérten. Ezen a ponton ugyanakkor szükséges meghatároznunk, hogy mit érthetünk jelen kifejtésben a kommunikáción, és a kommunikáció minőségi szintjein. A kommunikáció – magyarul közlés – önmagában unidirekcionális vagyis meglehetősen egyirányú tudati folyamat. A kommunikációhoz értelemszerűen szükséges egy kommunikáló – közlő alany, a kommunikáció tárgyát képező közlendő, és de facto maga a kommunikáció aktusa, vagyis a közlés. Mi mindebben a közös? Magyarul és latinul is: a commun(is) – köz. A kommunikáció – a közlés tehát olyan tudati-szellemi aktus, mely során a közlő tudatán belül létező szellemi tartalmak a kommunikáció valamely eszközével – pld: nyelv, szimbólumok, képek, hangok, jelek – közlésre kerül a kommunikációban résztvevő fél, felek felé, számára. A kommunikáció ezért szigorúan véve, természeténél fogva mindig egyoldalú, hiszen a kommunikáló fél által érzékelt, adott tudati valóság megragadására, absztrahálására és átadására törekszik. A kommunikáló felek ilyen módon mindnyájan saját valóságukba próbálják bevezetni, beavatni, bevonni egymást, ugyanakkor a kommunikáció tárgyának a közvetlen, absztrakciótól és szimbólumoktól mentes át és megélhetősége és annak teljessége egyedül a kommunikáló, vagyis a közlő számára abszolút evidencia. Ebből következik, hogy a kommunikáció aktusa verbális formában eleve egy olyan indirekt közlési forma, mely a kommunikáló fél által átélt individuális tudati valóság tökéletes, maradéktalan és teljes közlésére, átadására csak többé vagy kevésbé alkalmas, amiből többnyire különböző kommunikációs anomáliák, disszonanciák magyarán eltérések származnak.

Individuális tudatként a kommunikáló fél, mindig fél marad, bármilyen kommunikációt is folytat, és ennek elsősorban nem maga a kommunikáció fajtája, módja stb. az akadály, hanem az individuumok közötti természetes individuális különbségek és különbözőségek, amelyek az egyénenként különböző, egyedi és csak és kizárólagosan egyediként meg és átélhető tudati valóságok abszolút EGYségesíthetőségének a hiányából fakadnak. Feltevődik a kérdés, hogy akkor milyen is lehet, lehetne az ideális, az abszolút kommunikáció, vagyis amely azt tételezné, hogy a kommunikáló fél által közölt tartalom a kommunikációban résztvevő másik fél, vagy felek számára is tökéletesen, teljesen azonos módon, torzulás mentesen érthető, értelmezhető, át és megélhető tudati tartalom-átvitelt jelentene? Metafizikai értelemben az ilyen kommunikáció akkor jöhetne létre, ha a kommunikációban résztvevő felek tudatilag-szellemileg-lelkileg EGGYé tudnának válni, vagyis a kommunikáció tökéletlenségét jelentő, önön szem-éjességükön, individualitásukon képesek lennének túllépni, egymással tudatilag-szellemileg-lelkileg EGY KÖZ-ŐS (communis) VALÓSÁGBA lépnének. Ez önön személyességünkbe zárulva, individuumként megvalósíthatatlan tudati aktusnak tűnik. EGY-ÉNként azonban – mivel megszűnik minden személyesség, egoitás – tökéletesen és maradéktalanul megvalósítható, metakommunikációs Valóság. EGY-ÉNként ugyanis mindenféle kommunikáció, és kommunikációs torzulás, tökéletlenség mentesen válhat minden individuum EGGYé minden létező valóságával, mivel az EGY-ÉN minden individuális feletti, szupraindividuális tudati valóság teljessége. Így valójában Mind-ÉN-Kivé válok, vagyis minden individuálisan átélt valóság teljesen és tökéletesen láthatóvá válik MAGunkban. Minden kommunikáció, kommunikáció mentes legmagasabb és abszolút foka – amikor még tudati tartalmakról és azok közvetlen át és megélhetőségéről beszélhetünk – az egyéninek, mint tudatnak EGY-ÉNné való válása által valósulhat meg, mely a KÖZlő, a KÖZlés és a KÖZölt újra KÖZŐSsé válását jelenti. Ez csak a tiszta, szupraindividuális, EGYetemes elmévé vált EGY-ÉN EGYetemes VALÓsága számára jelenhet meg, melyben a SZEMlélő, a SZEMlélet és a SZEMlélt EGY és EGYetlen VALÓságként, önMAGa Forrásába visszatérve időzik. A kommunikáció mentes kommunikáció legmagasabb foka: önMAGom önMAGam Forrásában való feloldódása és időzése, mikor minden közvetettség (absztrakció) teljes és tökéletes kiküszöbölésre kerül, egy szupraindividuálisan megvalósított tudati állapotban, tudati minőségben. Ez olyan paradoxon mely csak át és megélhető, de amelyről érdemi kommunikációt folytatni fogalmi rendszerek által nem lehetséges.

Miután tisztáztuk a kommunikáció és az abszolút, kommunikáció feletti kommunikáció fogalmát térjünk vissza a nyelvhez, mint kommunikációs eszközhöz, és vizsgáljuk meg, hogy milyen lehetőség van, a mai tudományos-materialista nézeten kívül a nyelvnek, mint kommunikációs eszköznek egy teljesen más szemléletbe való helyezésére. Mi van akkor, ha a nyelv nem evolúciós termék, hanem egy olyan eleve létező MAG, mely a növény mintájára bomlik ki, vagyis nem evolválódik*, hanem az eleve önMAGában hordozott potenciált nyilvánítja meg önMAGa fejlődése közben? Itt tisztáznunk kell, hogy nyelv alatt nem egy konkrét nyelvet értek, hanem egy olyan ŐS- NYELVet, mely minden létező, megnyilvánult és meg nem nyilvánult nyelvek ŐSE, ANYJA, és aminek a jelen, általam használt magyar nyelv is a része. Elejét szeretném venni tehát mindenféle elsőbbségi vitának, mert jelen értekezésem nem erről szól, hanem a NYELVEK NYELVÉRŐL, vagyis arról az ős MAGról, melyből minden ismert és ismeretlen nyelv kibomlott, létezik akár megnyilvánulatlanságában, akár megnyilvánultságában. (* az „evolutio” latin szó eredetileg fejlődést jelent, de az evolucionista nézet kisajátította ezt, így nem az önmagában véve létező, nyilvánvalóan megtapasztalható fejlődését tagadjuk a dolgoknak, hanem annak azon evolucionista nézet szerint vett értelmezését, amely többek között elveti az elve létező, minden létező és létezés alapját képező Intelligencia létezésének, vagyis a dolgok magság-szerűségének a lehetőségét.)

Az ŐS-NYELV 

Az ŐS-NYELV – az őselvek szintjén – MAGa a MAG, és tökéletesen alkalmazható rá a növény félődésének a szerves analógiája. Ezen nézet szerint a növényben csak és kizárólag az a valóság nyilvánulhat meg, ami a növény MAGvában, a növény kifejlődését megelőzően már eleve létezik. Amint egy növénynél a MAG különbözik a gyökértől, a szártól, a levelektől, a virágtól, a terméstől stb. de ezen különböző szervek, szervesen egymásra épülve EGYek, ugyanazon MAGból nyertek életet és ugyanazon MAGban előre kódolt valóságot nyilvánítják meg, úgy az ŐS-NYELV is ezen analógia alapján hordoz MAGában minden EGY-MÁSbanfoglaltságot, minden EGYezőséget és minden MÁS-ságot és különbözőséget. A materialista szemlélet számára a mai nyelvek halmaza egy olyan konglomerátum, melyek különböző kategóriákba rendezhetőek, bizonyos szempontok figyelembe vételével. Ezen szemlélet ugyanakkor elutasítja annak a lehetőségét, hogy minden ismert nyelv, egy és egyetlen ŐS-NYELV leszármazottja legyen. Bár megkülönböztetnek rokon nyelveket, és ezen alapon különböző nyelvcsaládokat, valahogy a nyelvészet terén – a materialista felfogás dacára – a darwini fajeredet szingularitáselméletét óvakodnak még csak gondolatilag is felvetni. Bár az evolúció elmélete mindennek egy közös őst feltételez – legalábbis az embert illetőleg jelenleg aktuálisan a mókuscickányig visszavezethetően – a nyelveknél zavaró az a „genetikai lingvo-diverzitás” mely alapján például a szanszkrit és a magyar nem lehet ugyanolyan rokon, mintha a magyart a szláv, indogermán, latin vagy egyéb nyelvekkel együtt tekintenénk rokonnak, mint egy hajdani ŐS-NYELV gyermekeit, melyek között kétségtelenül találhatóak hasonlóságok, de ugyanúgy hatalmas, a jelenlegi szemléletek és kategóriák által áthidalhatatlannak tűnő ellentétek és különbségek. Ez olyan, mintha egy növény esetében már eleve nem látnánk annak szerveinek, részeinek az egységességét, csak a különböző részeit szemlélnénk darabokra szedve, és azokból próbálnánk összerakni a növény egészét, anélkül, hogy valaha láttuk volna, hogy hogy is nézett ki a növény a maga egészében és EGYségében. A jelenlegi földi nyelvek között kétségtelen, hogy végletes különbözőségek léteznek, de az általam felvetett ŐS-NYELV létezésével mindez minden látszat ellenére és paradox módon még sincs ellentétben. Minden nyelv ugyanis EGY és ugyanazon transzcendens valóságból ered és transzcendens valóságra mutat, amelynek rengeteg színes és változatos aspektusát tükrözi pontosan az EGYségtől való elszakítottságának végtelenül sokféle, különböző, individuálisan pedig még jobban elmélyülő egyedi aspektusainak a révén.

Jelen vizsgálódás fő szempontja tehát az, hogy a ma ismert nyelvek között az jelent elsősorban különbséget, hogy az adott nyelv – elsősorban nem egy másik nyelvhez viszonyítva, hanem önmagához képest – milyen minőségű kifejezőerővel hordozza magában a transzcendens létre való irányultság megjeleníthetőségét, szemléltethetőségét, tükrözhetőségét. Egy nyelvnek, az ŐSNYELVhez való távolságát ennek az alapján „mérhetjük le”, hogy feltételezzük, az ŐS-NYELV a MAGa teljességében soha nem nyilvánult – mert nem nyilvánulhat meg – a relatív világban, de ehhez a transzcendens EGYséghez vannak nyelvek, melyek látszólag közelebb állnak. Nem föltétlenül időbeni ősiségük alapján – bár látszólag ez is fontos tényező lehet – hanem elsősorban ama belső EGYségességük, transzcendens EGYséglátásuk, EGYségszemléletük okán, mely által a Létezés Forrására képesek irányítani tudatunk fókuszát, pusztán az önMAGuk létezésében megismerhető racionális-logikai-intuitív összefüggésrendszer, építmény intuitív megismerésével*. (* Intuitív megismerés alatt nem a pszichológia által használt intuíció definícióját használjuk, mely a racionális megismerés tartalmi objektumai közötti logikai következtetésrendszer alapjain értelmezi az intuitív fogalmát, hanem intuitív megismerés alapján azt értjük, hogy a tudatban, megjelenhetnek olyan, minden logikai előzményt nélkülöző tudattartalmak, melyek nem a racionális, empirikus megismerés, és logikai-dedukció következtében bukkannak fel. Olyan tudati terekbe való behatolást jelent ez, melyek addig zárva voltak az individuális tapasztaló tudat számára, és amelyek valamilyen okból kifolyólag, egy adott élethelyzetben megnyílnak, így megismerhetővé válnak közvetlen módon, a racionális logikai-intuíció mechanizmusától független, tudati-szellemi intuíció által. A Misztikus Intuíció egy lehetséges megnevezése, válfaja ennek.)

Az ŐS-NYELVhez természetszerűen a relatív világban semmilyen nyelv nem hasonlítható, mivel ez ez olyan ős-elv, idea, mely közvetett, empirikus módon nem ismerhető meg. Az empirikusmaterialista gondolkodás egyik fegyvere pont ezen a ponton a lehatásosabb, amikor a „hiszem ha látom” szemlélettel utasítják el a transzcendencia fogalmát, mondván ami empirikusan nem tapasztalható, az nincs. (Metafizikai szempontból viszont, pontosan az érzék(szerv)i empirizmus maga a legközvetettebb megismerés, mely a májá része.) Ám sok minden nem tapasztalható közvetlen érzékszerveinkkel, mégis következtethetünk a létezésére. Ilyen például az elektromosság, a különböző sugárzások, melyek közvetlenül nem kézzelfoghatóak sok esetben, hanem olykor csak egyfajta kiterjesztett empirizmus (pld. mérőműszerek, vagy egy adott létező működése) által következtethetünk annak létezésére. A transzcendens valóság mindig csak tükröződik a tudaton belül, és az empirikusan megragadható, megismerhető, érzéki valóság az individuális megtapasztalásban soha nem adhatja vissza annak teljességét. A véges nem ismerheti meg a végtelent a maga teljességében. Az ideák, vagyis az ős-elvek és azok transzcendens teljessége is ilyen módon pusztán tükröződnek a fizikainak mondott valóságban. Az ŐS-NYELV létezésére empirikus módon pont annyi bizonyíték gyűjthető, mint arra, hogy az soha nem létezett és nem is létezhet. Az ŐS-NYELV létezésének a valóságára pusztán a szellemi intuíció, vagy a misztikus intuíció által juthatunk el. Ez ugyanakkor a materialista tudomány módszertanában nem létező, meg sem jeleníthető, sőt egyenesen tudománytalan kategória, és emiatt meg sem jelenhet. Az érdekesség az, hogy mindezek ellenére, a materialista tudomány eszközeivel is el lehetne jutni arra a következtetésre – pusztán csak a jelenleg fellelhető nyelvek különböző szempontokból való tudományos analizálása által – hogy a jelenleg létező nyelvek, függetlenül attól, hogy azok élőnek vagy holt nyelvnek vannak titulálva, mind rokonok egymással, pusztán a rokonságuk más-más fokon nyilvánul meg.

Ha a vizsgálódást eleve azon szempontból indítanánk, hogy minden mindennel összefügg, hogy minden létező EGY és EGYetlen forrásból és intelligenciából ered és bomlik ki – valamint ez alól semmi sem, még a nyelvek eredete sem kivétel – akkor a rendelkezésre álló vizsgálati eredményeket nem lenne nehéz egy olyan szemléleti rendszerbe illeszteni, mely kimutathatná, a bábeli zűrzavar ellenére azt az igazságot, hogy szimbolikus értelemben véve, és gyakorlatilag is, Bábel tornyánál az emberiség EGY nyelvet beszélt, és ez a nyelv nem volt más, mint az EGY NYELVE. Nem hívták ezt sem szanszkritnak, sem latinnak, sem magyarnak sem egyéb nyelvnek, mert egyszerűen nem kellett megnevezni, hisz más nyelvet nem beszéltek és nem is beszélhettek azok, akik EGY-MÁSt minél tökéletesebben óhajtották megérteni. Szándékosan nem idézem a Biblia ide vágó passzusait, mert ezt mindenki egyéni belátására bízom, hogy érdemesnek tartja elolvasni-e. Az anyag(i)-ember – a homo materialis – az ŐS-NYELVet soha nem beszélte, mivel az túl van azon a verbális, fonetikus beszéden, amit ma nyelvnek, nyelveknek nevezünk. A valódi ŐSNYELV a kommunikáció csúcsa, felette a létezésnek már csak olyan szintjei találhatóak, melyekben az általunk ismert kommunikáció minden téren meghaladott, felesleges és értelmetlen, a már fentebb kifejtettek okán. Az ŐS-NYELV bár magában hordoz minden megnyilvánult és megnyilvánulatlan, élőnek és holtnak nevezett nyelvet, mindezeket ugyanakkor minden szempontból meghaladja a maga Teljességében. Hiába raknánk össze az összes általunk ismert nyelvet, ezen szilánkokból nem lenne kirajzolható az ő teljessége és tökéletessége.
Az ŐS-NYELV az EGYetértők nyelve, az ŐS-Ten nyelve, az IS-TEN-nek nyelve, az Angyalok nyelve. E nyelv hajdanán az EGY Értőinek a nyelve volt, az Aranykor nyelve. Kevesen beszélték, de annál többen értették: a szavak nélküli Csendben. Ma, a Vaskorban az EGYet nem értők, az EGY nemértőinek a nyelve, amin talán annyian és annyit beszélnek, mint még sohasem, zajosan, lármásan, harsogón és egy-mással ellenkezve. A valódi ŐS-NYELV szavak nélküli, hangok nélküli, beszéd, jelek nélküli értése, tudása, bizonyossága az EGY és EGYetlen VALÓnak: az ÖNVAL( L)Ónak, az EGY-ÉNnek, mely nyelv ott szunnyad Mind-MAGunk isteni tudatában arra várva, hogy újra felfedezzük.

***

A REND-SZER 

A „SZER” szavunkhoz rengeteg kizárólagosan romantikus, érzelmeskedő, érzelgős, torz jelentés tapadt az utóbbi évtizedekben, hála annak a végeláthatatlan mennyiségű szirupos, „ezo-spiri” irodalomnak, mely a szer gyököt úton útfélen a szeretet és a szerelem szavunkból fosztott, eredeztetett ősgyökként használja, így a szer tő jelentéstartalmait is többnyire kizárólagosan csak a már ragozott, képzett jelentésrétegekből fejti vissza, pontosabban ezen képzett jelentéstartalmakat vetíti rá a szer gyökre. Ezen jelenséggel önmagában semmi probléma nem lenne, ha az ily módon létrejött értelmezések tekintettel lennének a szer gyökünk egy jóval tágabb értelmi tartományára, melyből véleményem szerint a szeretet és a szerelem szavunk is képződött, ám azok eredeti tartalma, jelentése jóval meghaladja a ma használt, leszűkült, többnyire valamiféle spirituálispszichikus- emocionális aspektusokra korlátozott értelmezéseket. Miért is lényeges eme gyökünk mélyebb és magasabb rendű értelmeinek a felfejtése metafizikai szempontból? Azért, mert meggyőződésem, hogy a magyar nyelv olyan ősi fogalmi, tartalmi és képi összefüggéseit hordozza az emberi makro- és mikroverzumnak, melyek képesek önmaguk, önmagu(n)kat is meghaladó eredetére, forrására, EGYetemességére is rámutatni. A Teremtő tükröződése ez a Teremtettben, a Létrehozónak a Létrehozottban, a megnyilvánulatlan Teljességnek a megnyilvánult Részben.

Nyelvünk gyökrendszerét illetően fontos megjegyeznünk, hogy bármit is tekintünk egy adott esetben alap gyöknek, az ős gyökök jelentéstartalmára értelemszerűen mindig a már belőlük kibomlott fogalmi körök jelentéstartalmaiból következtetünk, és nem fordítva. Ilyen értelemben pedig mindig egy adott logikai rendszer határozza meg egy gyökből kibomlott vagy kibontható fogalmi rend, képi, jelentéstartalmi szerkezeti egységét. Még abban az esetben is, ha meg tudnánk határozni pár ősi, tovább már nem bontható gyököt, ezeknek önmagukban a racionális logika alkalmazásával már abszolút értelmet nem tulajdoníthatunk, mivel egy gyök önMAGában véve számtalan szóbokornak, vagyis fogalmi, tartalmi, képi jelentésrétegnek, tartománynak adhat életet, további képzés, ragozás, összetétel stb. segítségével. Bárhogy is igyekeznénk tehát a relatív világban abszolút jelentéstartalmakat kényszeríteni alapvető gyökeinkre, mindezen törekvések pusztán egy jól körülhatárolt logikai, szemantikai, morfológiai és grammatikai rend által lehetnek megalapozottak, melyek végső soron nem mások, mint konvencionalitások. Ezen konvencionalitásoknak természetesen egy adott tudati valóságban kell gyökerezniük, vagyis egy adott tudati valóságtartományt és az abban fellelhető logikai összefüggéseket, fogalmi tartalmakat, jelentésrétegeket stb. kell megjelenítsenek, a nyelv belső logikai rendszerével összhangban. Ezen a ponton szükséges ugyanakkor a tyúk-tojás, materialista létszemléletben jogosan felvethető dilemmáját tisztázzam, ami a valóság-világ-tudat és a nyelv viszonyát illeti, nevezetesen mi volt előbb, a nyelv, vagy az aki beszélte? Természetesen a tudományos-materialista világképben erre egyértelmű magyarázat létezik, vagyis a nyelv mindig egy már meglévő valóság leképezésére, leírására, absztrahálására született, és fejlődött az őt művelő, őt formáló emberi közösségekkel. Ez a nézőpont természeténél fogva fel sem tételezheti, sőt egyenesen kizárja, hogy esetlegesen az emberi lét és a nyelv azonos időben jelenjen meg, természetesen a fejlődés különböző szakaszait is tételezve, de jelen esetben a fejlődést nem evolucionista értelemben véve, hanem mint az eleve létező potencialitások kibomlásának a lehetséges vagy valós láncolatát. Itt nem mélyítem ezt, mivel két írásomban már foglalkoztam ezzel: A mindenség nyelve, Az ŐS-NYELV

Relatív rendszerben – és a relatív világban minden rendszer ilyen – önmagában semminek sincs abszolút jelentésértéke, pusztán az adott rendszeren belüli összefüggések logikai és konvencionális együtthatása által nyerhet bármi is, jól meghatározható, használható értelmet, jelentést az adott rendszer elfogadóinak és használóinak a számára. Ez alól sem a nyelv, de még még a magukat egzaktnak nevező tudományok sem kivételek. Ezeket azért szükséges tisztáznom, mert számtalan olyan kísérletet láttam már nyelvünk gyökrendszerének a felfejtésére, mely valamiféle abszolút, ám valójában csak önkényesen abszolutizált nézetet próbált érvényesíteni a gyökeink jelentéstartalmaival kapcsolatban. Ezért van, hogy ahány rendszer annyiféle, ahány magyarázat annyiféle és általában egymásnak ellentmondó született az utóbbi időkben az alap gyökeink meghatározását és értelmezését illetően. Nem ezek létjogosultságát vonom kétségbe, mert minden kutatás rávilágíthat újabb és újabb, addig ismeretlen aspektusokra és összefüggésekre, pusztán ezek abszolút érvényességét kérdőjelezem meg. Ilyen módon pedig tisztában vagyok azzal, hogy az általam közreadott nézőpont sem több, de nem is kevesebb egy relatív nézetnél. Azonban ezen nézőpont kerülni igyekszik minden önkényességet, vagyis csak addig a pontig bontja a gyökrendszert, ameddig az annak alapját képező gyök még jól feltárható jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal ruházható fel, a már meglévő nyelvben leképeződött tartalmi összefüggések, jelentéstartalmak, logikai konvenciók mentén. Nem célom tehát a SZERetet és a SZERelem szavunk gyökének a kisajátítása az általam feltárni igyekezett összefüggések abszolutizálására, pusztán szeretném bemutatni, hogy a SZER és a REND szavunk milyen egyértelmű összefüggésekben mutat egy közös jelentéstartalomra, fogalmi képi egységre, mely jóval több, mint amit pusztán a SZERelem vagy a SZERetet szavaink jelenleg népszerű, divatos, fogalmi, tartalmi, logikai összefüggései által fejthetőek fel, és amely jelentésekkel el lett árasztva a „spirituális” köztudat. Nem utolsó sorban a SZERelem és SZERetet szavunknak is feltárhatóak ezáltal, bizonyos magasabb rendű, sokkal mélyebb és tágabb, a megnyilvánult világon túlmutató, metafizikai perspektívákat megnyitó jelentései.

A SZER gyökünk tisztán és világosan feltárható egyik alapvető jelentése nyelvünkben szinte szinonímiaként feleltethető meg a REND szavunkkal. A SZER gyök képzése által igen színes spektruma bontható ki a REND fogalomkörének, melyet alább négy fő logikai halmazba csoportosítottam:

I. A REND, RENDezettség: 
SZER - REND (főnév)
*SZERv - adott RENDben bizonyos elv(ek) szerint rendezett, rendeződött része, megnyilvánulása, megnyilvánítója, ami egy magasabb REND SZOLGÁLATában áll (főnév)
SZERvez - RENDez
SZERVeze(é) - RENDeze(é) (régies igealak)
SZERVezet - RENDezet (főnév)
SZERvezett - RENDezett (minőségjelző)

II. A REND és RENDezettség hiánya: 
SZERtelen - RENDetlen
SZERtelenség - RENDetlenség

III. A REND meghaladása, RENDfelettiség: 
SZERfelett - RENDfelett,
RENDkívül SZERfeletti - RENDfeletti, RENDkívüli

IV. A REND és a SZER EGYesülése, összeolvadása: 
RENDSZER - A REND SZERvezett, RENDezett megnyilvánulása, a REND SZOLGÁLATA
SZERREND (régiesen, egyházi terminus) - A SZER(tartás) RENDje (vallásokban mint kultikus cselekménysor, pld. egy szertartás rendje, szertartási rend)
SZERtartás – RENDtartás (lásd fent)

A SZER jelentései a CF (Czuczor-Fogarasi) szótár szerint:
*SZER (1)
fn. tt. szer-t, tb., ~ěk, harm. szr. ~e. 1) Általán, holmi anyagi jószág, vagyon, portéka. Mindenféle szerrel üzérkedni. Fűszer, ócska szerek. Átv. gonosz szer, hamis szer pl. ez az ember. Különösen gyógyanyag. Gyógyszer, házi szerek, erősitő, lágyitó, oszlató, hánytató, hashajtó, enyhitő szerek. 2) Bizonyos anyagból való eszköz, készület. Hangszer, fuvószer, műszer, irószer, lőszer, hadi szerek, gyujtószer, bűszer, gazdasági, konyhai evőszerek. Igy nevezik különösen túl a Dunán az urasági béresek és ostorosok azon derékszíjhoz kötött s rézkarikákkal czifrázott készületet, melyen a dohány, zacskó, pénzerszény, tokos bicsak, pipaszurkáló, aczél stb. fityegnek. Ezen szó a sort, rendet jelentő szer szóval, valamint a kedves érzést jelentő szer gyökkel nincs semmi fogalmi rokonságban, s ennélfogva más eredetü. Némileg rokon hozzá a forditott latin res, menynyiben holmi anyagi jószágot is jelent.
*SZER (2)
falu Közép Szolnok m., NEMES~, falu Szala m.; helyr. Szer-re, ~ěn, ~ről.
*SZER (3)
elvont gyöke szeret és szerelem szóknak és származékaiknak. A persában is szer jelentései Vullers szerént: robur, potentia (erő); és amor (szerelem); pl. szer-i má nedári, szerelmünket nem bírod (amorem nostrum non habes, idest nobis carus non es). Bővebben l. SZERET alatt.
*SZER (4)
v. SZĚR, fn. tt. szěr-t, tb., ~ěk, harm. szr. ~e. Hangzója zárt ě, s ez által különbözik azon szer gyöktől, melyből szeret és szerelem származnak. 1) Bizonyos irányu vonalban egymás után következő tárgyak sora, menete. Dunaszěr, hídszěr, töltésszěr, azaz a Duna, híd, töltés mentében elnyuló út, hosztér, vagy ezen vonalon épült házak sora. Pajtaszěr, kertszěr, pinczeszěr, egy vonalban álló pajták, kertek, pinczék sora. Alsó szěr, felső szěr, házak, épületek sora valamely helység alsó és felső részén. Se szeri se száma, v. szere száma nincs am. minden rend és vég nélküli. Átv. középszěr, két szélsőség közötti állapot vagy tulajdonság. 2) Elvont ért. vett sor vagy sorozat, illetőleg rend, vagyis rokonnemű cselekvények, állapotok, tünemények, ismereteknek egymás után folyó, vagy egymással bizonyos viszonyban álló egyezményes sorozata. Őseink Árpád alatt az első alkotmányi rendeleteket, vagyis szervezést és a helyet, hol ezeket hozták vala, szěr-nek nevezték. (Anonymus. Xl. "Et locum illum, ubi haec omnia fuerunt ordinata, hungari secundum suum idioma, nominaverunt scerii, eo quod ibi ordinatum fuit totum negotium regni).
"És hírben áll a puszta tér,
Hol szerződés leve,
S a szerződés emlékeül,
Ma is Szer a neve."
Nagy Imre.

Ezen érteménynyel függenek öszve a rendszer, szerkeszt, szerkezik, szerződik, szerez (ordinat), szerzet (ordo religiosus). 3) Egymást felváltva követő cselekvények, állapotok, tünemények, különösen tiszti eljárások, kötelességek sora, s megfelel neki a latin vix, vicis. A bojtárok szerben őrzik a nyájat, egymást fölváltva. Papszerb., menni, mondják túl a Dunán, midőn a hivek illető papjokat egymással váltakozva hordják ingyenfuvarba. "Mikor Zakariás a papsággal szolgálna Isten előtt ő szerének szerzete szerént" (in ordine vicis suae. Münch, cod. Luk. I.) Káldinál: "Midőn papságának tisztében eljárna az ő szerinek rendiben." " Az üdő kedég szerével elmulván" (evoluto autem tempore per ordinem. Bécsi cod. Heszter. II.). Ide tartoznak: szerep (de nyílt e-vel), a szinpadi személyek közt váltakozva működő rend, és a menynyiségi képzőrag ~szěr, mely régen mély szókhoz is változatlan járult, mint járul némely mai tájszólásban, különösen a göcsejiben is, pl. háromszěr, százszěr, utolszěr, hányszěr, számtalanszěr stb., később az alapszó hangzójához alkalmazkodva lett ~ször, ~szor, pl. ötször, százszor, (quinque, centum vicibus). Ez érteményben hasonló jelentésű az íz, pl. egy ízben = egyszer; három ízben = háromszor; iziben = egyszeriben. 4) Átv. azon mód vagy mérték, vagy szabály, vagy szokás, melyhez képest végrehajtatik, vagy történik valami. Szép szerrel, jó szerrel eszközleni valamit. Könnyü szerrel átesni a dolgon. Jobb szép szerrel elmenni, mint kénytelenségből. (Km.). Szert tenni valamire. Szerét tenni v. ejteni valaminek. "Vadnak szerét nem tehetjük". Levél 1560-ból (Szalay Ág. 400 m. 1. 387. lapon) "Én nem szoktam sem tanultam az nagy szer szót." Levél 1560-ból (Szalay Ág. 400 m. 1. 361. lap.). Szer fölött gazdag, nagy mértékben, rendkivül, mód nélkül. Alapfogalomban egyezik vele, vagyis ennek származéka szerént am. bizonyos példa módjára, hasonló módon, pl. azon szerént, azon módra; igazság, törvény szerént, úgy mint az igazság, a törvény hozza magával; rend szerént, úgy mint szokott vagy kell lenni; volta szerént, úgy amint van. Ide tartoznak némely összetételek és származékok is. Szertartás, a szokott vagy bevett mód követése. Azon szerű, módu, nemű, hasonlatos. Kisszerü, nagyszerü, szabályszerü. Szertelen, mód nélküli, mértéken túli, kicsapongó, pl. szertelen vígság, szertelen adósság, szertelen magaviselet, illetlen. A fentebbekből kitünik, hogy ezen szer szó alapfogalomban bizonyos egymásután vagy egymás mellett létező többséget, illetőleg folytonosságot jelent. Legközeb., rokona sor, s egyezik vele az ujgur szüre (sorrend), oszmanli-török szďra, jakut szerge (Vámbéry); továbbá a persa zara, latin series. V. ö. SOR, REND. / Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.] /

A fentiek tükrében egyértelműen feltárható a SZER és a REND szavain közötti jelentéstartalmi összefüggések, összefonódások és a nyelvben megnyilvánuló logikai összecsengések. Bár morfológiailag a két szó teljesen különböző, és teljesen más gyököt képvisel, nyelvünkben teljesen egyértelműsíthető, hogy akár egymás szinonimáiként is használhatóak, egymás tükrözésére is képesek. Ha azt mondanám REND-etet, vagy REND-elem akkor ez bizonyosan megakasztana sokakat, önkényeskedésnek vélnék a SZERetet és a SZERelem mintájára való behelyettesítését a SZER gyöknek. Pedig az így képzett szavak a fentiek tükrében is elég jól érthetőek lennének. Ha most metafizikai perspektívába helyezem mindezt, akkor végső soron arra következtethetnék mindebből, hogy a SZERetet a létesülteket, a teremtett világot és a teremtményeket meghaladó, de ugyanakkor önmagában foglaló és önmagából kibontó REND megnyilvánulása, mely rend tulajdonképpen mindenféle érzést, érzelmet és érzelgősséget, vagyis potenciális részrehajlást mellőzve, egyformán, mégis minőségileg differenciáltan ad lehetőséget minden megnyilvánult létezőnek a benne való létezésre. Ha a SZERt ilyen értelembe vesszük, akkor ez a SZER teljesen pártatlan, teljesen részrehajlás mentes minden benne foglaltat illetőleg, és semmi köze bármiféle érzéshez, érzelemhez, érzelgősséghez. A SZER-elem és a REND-elem párhuzamba állításával nyilvánvalóvá válhat, a SZER-elem szavunk felfogható a RENDnek egyfajta konkretizálódásaként is, vagyis a megnyilvánult világban való elemi törvényekké bomlásaként, mely egy magasabb szint 52 Az ébredés metafizikája megnyilvánulásaként van jelen, van elRENDelve (el-REND-elem). A REND önMAGát bontja ki (szereti) a SZERben, a SZER önMAGát SZEReti (rendezi) a RENDben. Ennek házassága a RENDSZER és a SZERREND, mely szavaink igen MAGasra mutatnak metafizikai értelemben, és némi intuitív rátekintésben. Itt ezen a ponton természetesen már elhagyjuk a nyelv által szorosan definiálható racionális jelentéstartományok összefüggéskereteit, és átlépünk abba a tudati tartományba, ahonnan a megnyilvánult világ forrásozik.

A REND – nem más mint az a SZER, mely minden megnyilvánultban kibontakozik. A SZER – nem más mint REND, mely minden megnyilvánultat létben, életben tart. A SZER-elem a REND önmaga rész-egységeire való bomlása által létrejött számtalan aspektus lehetősége, a megMÁSulás, a MÁSok szemléletének a lehetősége, mely által a RENDben létrejönnek, SZERződnek- SZORzódnak, sokasodnak a MÁSok, a MÁSokban a különbözőségek, és mivel ezen különbözőségeket MAGamon kívüliként azonosítom, így emberileg számtalan létezőbe (nem csak emberbe) SZERel(e)mes lehetek, vagyis azt a megnyilvánult RENDet csodálhatom, azon REND előtt hódolhatok – egy igen sajátos tudatállapotban – mely RENDet végső soron szerelmesként, „szerelmes epekedőként” önMAGamon kívülinek élek meg, ezért e RENDdel a SZERelemben való tudati EGYesülésre, EGGYéválásra törekszem. A SZERelem ugyanis bármilyen tárgyra irányulhat, a SZERelem tárgya végső soron mindig önMAGa a SZER, a REND, a RENDben létező megnyilvánultság megszámlálhatatlan tudati objektumainak az összessége.

A REND nem más mint SZER, melyben a SZER megsokszorozódva (-szer, -szor) világgá RENDeződhet, és a világ(om) RENDbe SZERződhet önMAGa(m) Forrásával, Forrásában, KözÉP- PONTjával és Köz-ÉP-PONTjában. A megnyilvánult világ valóságában a SZER nincs REND nélkül és REND nincs SZER nélkül, minden látszat ellenére, mely látszat a relatív világ részleteibe zárult tudatnak, az elme által keltett illúziója által mégis konkrét, átélhető valóságként jelenik meg. A RENDetlenség és a SZERtelenség sem jöhet másban létre, és nem tapasztalható MÁSban meg, mint a RENDben és a SZERben, a minden megnyilvánult világok MAGvát képező, folyton más és más aspektusait, leKÉPződéseit és megnyilvánulásait kibontani KÉPes: REND-SZERben.

(A SZERtelen a SZERből jön létre, egy fosztóképző által, vagyis SZERtelen csak az lehet, ami a már eleve létező SZER hiányából, hiányában születhet. Ezért a logika azt diktálja, hogy még a SZERencsétlenség is az eleve létező SZER, REND által jöhet létre, vagyis semmi sem véletlen. Káosz csak RENDben létezhet. A SZERencse – a fentiekből következtethető értelemben – nem más, mint egy addig ismeretlen REND megnyilvánulása, mely addig rejtve volt előttem.)

Megjegyzés:
* A SZER (SER) és SZERV (SERV) a latinban IS megtalálható, úgy mint:
1. SER. {series} - sor (a sor, úgy mint pld. sorba rendezés stb. egyfajta SZER, vagyis REND, sorrend)
SER {Serpens} - Kígyó {csillagkép} ( a magyarban a kígyó, kígyózik asszociálható a sorral)
2. SERVitor, oris m - szolga
SERVos, i m
SERVus, i m
SERVa, ae f - cseléd, rabszolganő
3. SERVitium, ii n - szolgálat
4. SERVio 4 ii, itus - szolgál vknél {alicui, apud aliquam}, szolgál vmt {átv}, szolgálatára van vknek v vmnek {átv}
inSERVio 4 ii, itus - szolgálatára áll vknek {acc, dat}
inSERVio 4 ivi, itus
5. SERVio 4 ii, itus - szolgálatára van vknek v vmnek {átv}
6. SERVitium, ii n - szolgálati kötelezettség
7. SERo 3 serui, sertus - egybefűz, egybekapcsol, összeilleszt, soroz (SZERkeszt, RENDez)
8. SERta, orum n - füzér (fűzni bővebb értelemben egymás utáni sorba SZERkeszteni, SZERvezni és RENDezni valamit)
9. SERum, i n - savó {anat, eü} (magyarban a SZER szónak van még hasonló értelme pld. az ellenSZER szóban, ahol a SZER gyök egyfajta lényegiséget jelent, akár pusztán szellemi, akár megnyilvánult, anyagi értelemben is)

A fenti latin szavak tartalmazzák a SER, SERV gyököt, mely mint láthatjuk a latinban is képes egyfajta gyökrendszerként együttműködni egy adott fogalmi rendben, fonetikusan a SER, SERV gyököket pedig SZER, SZERV-ként ejtik. A magyarban a SZERV – akár emberi részként, akár pld. állami intézményként – olyan REND megnyilvánulása, megtestesülése, mely valamilyen magasabb rendű szerveződés, pld. emberi szervezet, vagy államhatalom szolgálatában áll, vagyis a SZERVezett, RENDezett szolgál(at) az ami fogalmilag-tartalmilag összeköti a magyar SZERVet és a latin SERV, SERVus-t. A magyar SZER gyök azonban sokkal koherensebben mutat a szervezettségre, rendezettségre mint a latinban lévő SER gyök, a szervezetet például latinul az apparatus, us [m], compages, is [f] szavak jelölik, vagyis a SER gyök - mint egy bizonyos rendezettségi SOR-rend (latinul SER) - jelenléte és ilyen formájú jelentése itt már egyáltalán nem lelhető fel.

A latin nyelv tanulmányozása közben megfigyeltem, hogy egyfajta gyökrendszeriség, még ha hiányosabban is, és egészében véve nem olyan következetesen mint a magyarban de hasonlóképpen fellelhető. Íme pár kiragadott példa: mater, materia = anya, anyag nagyon hasonló fogalmi rend, képiség mely jelen van mindkét nyelveben, vagy él, lenni, lé, lény, lényeg, lényegiség szóbokor, melyben a lenni = esse, lényeg = essentia ae [f], lényegi = essentialis, e latin szavakban például nagyon precíz következetességgel van jelen. Ezek természetesen csak kiragadott példák, melyek önmagukban semmit sem bizonyítanak, de intuitív módon mégis képesek rámutatni egy magasabb intelligenciára és RENDre, amiből erednek. A félreértések elkerülése végett, nem szeretnék nyelvészeti vitába bocsátkozni senkivel ezen a téren, azt sugallva, hogy a latin esetlegesen a magyarból származna, de felvethetőnek tartom azon kérdés adekvát vizsgálatát, arra nyitott nyelvészek számára, hogy a magyar és a latin nyelvet illetően létezett, vagy létezhetett-e egy olyan, mindkét nyelvet megelőző ős nyelv, melyből mindkét nyelv részesedett, illetve mindkét nyelv (részben) származik. A magyar nyelv semmiképp sem származhat a latinból, és ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a latin sem a magyarból származik, de egy esetleges közös ős léte - az utódnyelvek megjelenését időben egymástól eltolódva tételezve – vizsgálat tárgyává tehető, és nem elvetendő gondolat. Az összekötő kapocs a magyar és a latin között az etruszk nyelv lehet nagy valószínűséggel, mely mind a magyarhoz mind a latinhoz igen közel áll, egyes nézetek szerint az etruszk abból a feltételezett ős nyelvből eredezik, amelyből a magyar is. / Prof. Mario Alinei életműve ajánlott irodalom. /

***

Eddig az idézetek FJT könyveiből.
Zárszóként Bencze Imre: Édes, Ékes Apanyelvünk utolsó két sorát idézzük:

A magyar nyelv, remélem, meggyőztelek barátom, 
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagyvilágon