A MAGYARSÁG EREDETE
V. FEJEZET
V.1. Történelem - örökösök, rokonok, hazatérők
A többnyire a Kárpát-medencei magyarságra összpontosító genetikai, régészeti és nyelvészeti elmélkedések után evezzünk egy kicsit tágabb vízekre, nézzük meg, hogy mi az igazság a magyar és az egyetemes őstörténet fronton. A Kárpát-medence régészeti korok időszakának történetét kellő részletességgel feltártuk a korábbi fejezetekben, ezért itt most - nem öncélú csapongás keretében - inkább arra keressük a választ, hogy vajon ez a kultúrkör a Kárpátok övezte bölcsőből hová jutott el, merre sugárzott ki, milyen kulturális kapcsolatai vannak, milyen hullámokat vetett, szóval, hogy milyen örökösöket hozott létre, és milyen rokonai vannak, és ezek közül kik tértek haza idővel - tesszük mindezt annak érdekében, hogy lássuk az egyes - "természetesen" mindig különböző névvel ellátott - népek és a magyarság összefüggéseit, kapcsolatát. Ennek megismeréséhez először ismét Bunyevácz Zsuzsa - Szent Grál üzenete könyvéből olvassunk el néhány fejezetet.
"6. FEJEZET.
ÖRÖKÖSÖK
"A Fekete-tengertől, Kaukázus hegységtől és Kaszpi ... tengertől délre fekvő területeken ősidőktől foga, a történelmi kor hajnaláig, majdnem kizárólag turáni fajú népek laktak . . . "
(Fáy Elek)
Az újkőkorban tehát egy hatalmas kultúrkör létezett a Kárpát-medence- Anatólia-Mezopotámia-Fekete- és Kaszpi-tenger környékén, s az itt élőknek köszönhető a civilizáció legtöbb vívmánya. Vajon hogyan alakult ezeknek az igencsak leleményes embereknek a sorsa az ókorban? Az eddigiek alapján feltételezhetjük, hogy az őskori kultúrkörök - talán mondhatjuk azt, hogy szoros - kapcsolatban álltak egymással, hiszen nemegyszer ugyanazokkal a civilizációs vívmányokkal találkozunk az egymástól távol eső vidékeken is, azonos írásjelek tűntek fel a Kárpát-medencében és Mezopotámiában, gyakran azonos módon temetkeztek, mindannyian az Istenanya-kultusz követői voltak, és még folytathatnánk a felsorolást. Mindezek figyelembevételével valószínűsíthetjük, hogy a hatalmas kultúrkör egymástól távoli vidékein élők valamennyire érthették egymás szavát. Okkal feltételezhetjük, hogy a kapcsolat valamilyen szinten megmaradt a továbbiakban is. Így gondolja William McNeil is, aki szerint az emberiség kultúrái alapvető kapcsolatokkal rendelkeztek történelmük minden fokozatában.
Talán azt is feltételezhetjük, hogy azok a népek, akik nemegyszer ma is ámulatba ejtő tudásról tettek tanúbizonyságot, nem tűntek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, hanem továbbra is megtartották kultúraalkotó szerepüket. Az ókor négy jelentős civilizációja közül három az őskori kultúrkör területén alakult ki. Ezek a következők: a sumir kb. Kr. e. 3500-tól, az egyiptomi kb. Kr. e. 3200-tól, az Indus-völgyi kb. Kr. e. 2500-tól. A negyedik a kb. Kr. e. 1800-tól kezdődő észak-kínai. (5. ábra) Miután sorra vesszük őket, igazolva láthatjuk majd a feltételezésünket, miszerint a létrehozásukban vitathatatlanul szerepe volt az újkőkor ragozó nyelven beszélő, kultúraalkotó népeinek.
Az első civilizáció
Mielőtt újra szó esne a sumirokról, álljunk meg egy pillanatra! Az olvasó türelmét kell ugyanis kérnem a különféle elnevezések özöne miatt. Mentségemre szolgáljon, hogy nem én találtam ki azokat, és kikerülni sem tudom a használatukat. Úgy látom, hogy az őstörténet iránt érdeklődő laikusok életét pontosan ez keseríti meg, emiatt válik számukra átláthatatlanná a helyzet. A szakirodalomban nem találkozni olyan megfogalmazással, amelyikből egyértelműen kiderülne, hogy az újkőkor ragozó nyelven beszélő népeit az idők folyamán, a különféle vidékeken más és más nevekkel illették. Egyrészt saját magukat is nevezték valahogyan, másrészt a különböző népek egymásnak is adtak neveket, ráadásul többnyire mindenki a saját belátása szerint. És akkor még nem beszéltünk a mai tudósokról, akik szintén nevekkel illették őket. Így született meg például a sumir elnevezés arra a népre, aki magát valószínűleg KI-EN-GI-nek nevezte, viszont egyes elődeiket a szakemberek al-ubaidi népnek hívják, amely nép egy része később subarként vagy sabirként is ismert, akiket viszont azonosítanak a hurrikkal, de ha ezek hallatán a laikus még mindig tovább érdeklődne, akkor megérdemli, hogy megtudja, egyébként vannak, akik turáni eredetűnek tartják őket... Nem folytatom tovább. A hozzám hasonló laikus ezeket olvasva okkal gondolhat arra, hogy a különféle elnevezések használatával egyvalami biztosan elérhető: nem válik egyből nyilvánvalóvá, hogy ugyanarról a ragozó nyelven beszélő, kultúraalkotó népről, illetve annak a különböző korokban, különböző nevekkel illetett leszármazottairól van szó. Az olvasót kímélendő, megígérem, hogy a továbbiakban csak akkor említek újabb elnevezéseket, ha az feltétlenül szükséges. Mint például most.
Az előzőekben láttuk, hogy a sumir kultúra létrehozásában nagy valószínűséggel szerepe lehetett Dél-Mezopotámia vízözön előtti, ragozó nyelvű őslakóinak, illetve az utánuk érkezőknek. Többek között a tatárlaki írásos leletből, a temetkezési módból, a kerámiákból, a mesekincsből stb. arra lehet következtetni, hogy kapcsolatban állhattak a Kárpát-medence lakóival, illetve több minden utal arra, hogy a Surnertól északra fekvő hegyekből mehettek Mezopotámiába, ahol szintén ragozó nyelvű népek éltek. A sémi törzsek jelenléte Kr. e. 3200 előtt nem bizonyítható Sumerben, így ők aligha vehettek részt a civilizáció kialakításában. Kramer szerint a Dél-Mezopotámiában Kr. e. IV. évezred derekán megjelent sumir nép sem nyelvében, sem embertani jellegében nem sémi és nem indoeurópai.
Azt, hogy a sumirok egy része a Surnertől északra fekvő vidékekről - Turáni-alföld, illetve a Kaukázus környéke - érkezhetett, régebbi és mai források is megerősítik. Maspero írja, hogy a ,,hihetőleg turáni eredetű nemzet az Eufrátesz partjához érkezésének első napjától fogva ismerte az írást, a művelődés legfőbb és legszükségesebb iparágait, volt rendes törvényhozása és befejezett vallása". Mahler szerint a sumirok típusukat illetően a turániakhoz állnak legközelebb, az altáji csoporthoz tartozó turk népek legrégibb elődeinek egyik ágát alkotják. Napjaink kutató közül például Bakay Kornél is ezen a véleményen van.
Korábban láttuk, hogy Surner vízözön előtti lakóit a szakirodalom al-ubaidi népnek nevezi. Kramer szerint ezek egy része "subar" népként maradt fenn, akikről tudjuk, hogy ők adták a sumir földnek a legfontosabb fejlődési erőt, ők voltak az első termelők, földművelők, állattenyésztők, takácsok, kézművesek, kőművesek, kovácsok, építők, bőrmunkások stb. Kramer szerint a "subarok" feltehetőleg a Kaukázus környékéről, illetve a Kaszpi-tenger délkeleti tájairól, a mai Örményország területéről érkeztek Dél-Mezopotámiába. Ezt támasztja alá, hogy a sumirok magukat valóban északról, a hegyekből jövőknek tartották, ahogy azt egy ősi mezopotámiai szöveg is említi: "Midőn Elámot bejárta, Szubir országát bejárta..." , (Elám: Mezopotámia északi része), valamint erre utal a "mesterséges hegy", a zikkuratok építésének szokása.
A "subar" (szubar, szubir, sabir, sapir, szabir stb. formában is előfordul) nevek írásos bizonyítékát is megtaláljuk az észak-mezopotámiai és dél-kaukázusi régióban a Kr. e. III. évezredtől. A nép embertanilag nem sémi és nem árja, ugyanoda tartozik, ahová a turáni népek, a nyelve szerint az ural-altáji nyelvcsoporthoz. A "subar" elnevezéssel tehát "sabir", "szabir" alakban is találkozunk. Ezek a kifejezések számunkra különösen fontosak, hiszen a szubar-szabír-szavárd szókapcsolatokra utalhatnak, s mint köztudott, a honfoglalónak nevezett magyarság egyik ága szabír-szavárd volt. Ismert továbbá, hogy Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a magyarokat "szabartoi aszphaloi"-nak (rendíthetetlen szavárdok) nevezi.
Ahogy azt az előzőekben láttuk, és a továbbiakban is szóba kerül majd (vö.: I/7. és I/9. fejezet) , érdekes módon a "szabir" elnevezés már évezredekkel Árpad előtt felbukkan a Kárpát-medencében: Hood vizsgálta a Kr. e. 5000 körül keletkezett, az erdélyi Tatárlakán talált írásos agyagtáblákat. Megállapította, hogy ezeken a SA-PIR kifejezés ugyanolyan jellel íródott, mint amilyent kb. ezerötszáz évvel később, Kr. e. 3500 körül találtak a surner Dzsemdet Naszr nevű dombban. Ez pedig arra utalhat, hogy talán a Kárpát-medencében és a Mezopotámiában élők egyaránt "szabirnak" nevezték magukat.
Bíró József ugyanezt állapította meg: a mezopotámiai és a Kárpát-medencei nép egy és ugyanannak volt nevezhető, vallásuk, kultúrájuk és nyelvük ugyanaz volt, szerves részei voltak annak a nagy "ősszabir területkörnek", amelyiknek a határai a Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig, az Aral-tóig, a Hindu- Kusig és az Indus völgyéig terjedtek. Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a "subar", a "sapir", a "szabir" stb. nevek azok, amelyek összekapcsolják a Kárpát-medence-Kaszpi-tenger- Aral-térség és a Közel-Kelet hatalmas vidékein élő, kultúrát teremtő, őshonos népeket.
Ezt erősíti meg más munkájában is Bíró József, amelyben több neves orientalista véleményét gyűjtötte össze ezzel kapcsolatban. Friedrich. Delitzsch már a múlt század végén egyértelműen megkülönböztette Észak-Mezopotámiában a szabir népet és nyelvét. N. Strassmai er, J. Oppert, A. N. Sayce és mások is foglalkoztak az ősszabirokkal, Hugo Winkler hívta fel azonban először történelmi jelentőségükre a figyelmet. Arthur Ungnad német tudós szerint a szabir őstörténet magába foglalja azokat a nagy kiterjedésű területeket is, ahol az újkőkorban szétterjedő szabir nép már megtelepedett, és hegemóniát vívott ki magának. Szerinte a központi szabirság őshazája kiterjedt a Termékeny Félholdra, az iráni fennsíkra, a Turáni-alföldre és a hindukusi, valamint az Indiai-óceán partvidéki és az Indus-völgyi területekre.
Úgy tűnik, hogy az újkőkori kultúrkör ragozó nyelvű népei egy részének újabb elnevezésével ismerkedtünk meg: szabir. De még nem lélegezhetünk fel, mivel a szakirodalom a szabirokat a "hurri" néven ismert néppel azonosítja, akiknek a neve azt jelenti, hogy a "hegyek népei" {sumir KUR = hegy). A régészeti leletek is a szabirok (subarok), a hurrik és a sumirok azonosságára utalnak. Így természetes, hogy "a hurrik sem embertanilag, sem nyelvileg nem sémiták, illetve indoeurópaiak, hanem éppen olyan ragozó nyelvűek voltak, mint a sumérok.
A bibliaszótár szerint a hurrik/hurriták méltán nevezhetők az ókori Kelet "tanítómestereinek". Az egész Közel-Keleten előfordultak, a Bibliában ők a hórik, jebuziták (Jeruzsálem őslakói) stb. A mai Örményország területéről származtak, de előfordultak Anatóliában, Szíriában és Palesztinában is. Nyelvük a kaukázusi nyelvcsaládba tartozókkal mutat rokonságot. Kultúrájuk a Kr. e. III. évezred közepétől virágozott, a legnagyobb "politikai tettük" a Mitanni-birodalom létrehozása volt. A hurrik az írás, az irodalom, a törvények, a vallás, a művészetek tekintetében előbbre jártak a környező népeknél.
Látható, hogy az új nevek is csak azt a feltételezésünket támasztják alá, miszerint a sumir kultúra létrehozásában a ragozó nyelven beszélőknek volt szerepük, nevezzük őket bárhogyan is. A hurri-szabir nevet azért kellett megemlíteni, mert a szakirodalomban így szerepel az a nép, amelyiknek jelentős szerepe volt az írás feltalálásában (vö. : I/9 . fejezet).
Kus kultúraalkotó népe
Az ókor második nagy civilizációja a régészet szerint kb. Kr. e. 3200 körül Egyiptomban "pattant ki". Valószínűleg mindenki hallott róla, könyvek, tanulmányok ezrei foglalkoznak vele, kutatók százai próbálják megfejteni a piramisok titkát, eredete azonban mintha nem igazán érdekelne senkit. Mintha a szakemberek jelentős része megelégedne azzal, hogy "hirtelen, kifejlett formában" jelent meg. Az esetleges helyi fejlődés lehetőségével alig foglalkoznak, noha létrejöttében - ahogy látni fogjuk - a Nílus felső folyásánál lakóknak igencsak lényeges szerepe volt.
Az előzőekben (vö. : I/5 . fejezet) feltételeztük, hogy Egyiptomban is ragozó nyelven beszélők éltek a történelem előtti időkben. A kutatók nem zárják ki, hogy az egyiptomi civilizáció merített Sumer kultúrájából, építészetéből is, valamint azt is tudjuk, hogy az egyiptomiak testvérnépnek tekintették a kánaániakat. Már ezek alapján is feltételezhetnénk, hogy az egyiptomi civilizáció létrehozásában közvetve szerepe volt Nimród népének, az újabb kutatások eredményei azonban egyértelművé is teszik ezt: az egyiptomi civilizáció gyökereit az egykori Núbiában, a mai Etiópia és Szudán területén kell keresni. A Biblia említést tesz "Kus földéről", amelyet hagyományosan Etiópiával azonosítanak. A Teremtés könyvében még azelőtt történik említés róla, mielőtt az Isten egyáltalán megteremtette volna az embert. Ez pedig arra utalhat, hogy a vidéket a bibliai vízözön környékén Kus népe lakta. Kus pedig a Biblia szerint Nimród apja. Tehát Kus vagy Nimród népe, a kusiták, az ősidőkben a Nílus felső folyását (is) lakták. És azt is tudjuk, hogy Nimród nyelve ragozó volt.
Egyre több kutató jut arra a következtetésre, hogy az egyiptomi civilizáció kialakulásában komoly szerepe volt a délről, Kus-Nimród földjéről származó kulturális hatásnak. Kuliffay Hanna az Egyiptom árnyékában című tanulmányában foglalta össze az ezzel kapcsolatos kutatásokat. A következőket az ő munkájából vettem át. Richard Poe 1997-ben hívta fel a figyelmet arra, hogy a történelem előtti időkben a Nílus-völgyi kulturális befolyás iránya évszázadokon keresztül kitartóan délről haladt északra. A kb. Kr. e. 7000-re datált Kartúrn nevet viselő kultúra az afrikai civilizáció legősibb láncszeme. E feltételezést igazolja, hogy a régészek az ezer évvel későbbi Egyiptomban (Hierakonpolis) a Kartúm-kultúrához megdöbbentően hasonló tárgyakat találtak, valamint Merimda Beni Salamnál, kb. 50 km-re Kairótól, a neolitkori feltárásban núbiai kőből készült eszközök kerültek elő. Poe véleménye szerint az, hogy az egyiptomi és a núbiai uralkodók azonos hatalmi jelvényeket használtak a Kr. e. 3300-as években, legalábbis "testvérségi kötelékre" utal, és növeli annak a feltételezésnek a hitelét, hogy a núbiai és az egyiptomi monarchiák szinte egy időben alakultak ki.
Eugen Georg szerint a kusiták voltak az elsők, akik szántották a Nílus iszapját. O'Connor forradalmian új megállapításokat tesz: minden híresztelés ellenére Núbiának már Kr. e. 3000-től, majd természetesen később is volt civilizációja, vagyis "előrehaladott stádiumban levő társadalmi fejlettsége". Úgy látja, hogy Núbia nem függvénye, sokkal inkább riválisa volt Egyiptomnak. O'Connor a "fő civilizációk" közé sorolta a núbiait. Brunstein is alátámasztja a kusiták és a fáraó korabeli Egyiptom közötti szaros kulturális kapcsolat meglétét.
A Szahara délkeleti részén, Alsó-Núbiában, Abu Szimbeltől l00 kilométerre nyugatra található a Nabta Playa település. Az ásatások során itt találták meg a világ legrégibb kalendáriumának maradványait (vö. : 1/10. fejezet). Nabta Playát többen a kusiták történelem előtti északra vándorlása egyik állomásának tekintik; Vivian Davis és Renée Friedman beszámol a nyolcezer évesnek ítélt Nabta Playa-kultúráról, a felfedezések során hatalmas, megmunkált homokkő oszlopokat, csiszolt-pattintott megalitokat találtak, amelyek véleményük szerint "az egyiptomiak nagy kövek iránti rajongásának kezdetét jelenthették". A szerzők szerint a leletek világviszonylatban a legkorábbi bizonyítékai a közösségen belüli organizációs készség, a céltudatosság és az elkötelezettség gyakorlati hasznosításának. Davis és Friedman szerint a núbiaiak északra vándorlása során jutott el némely vívmány Egyiptomba: "Nagyon lehetséges, hogy a sivatagban korábban tanultak adták meg Egyiptomnak azt a szomszédaikkal szembeni versenyképességbeli előnyt, amely arra az ösvényre terelte őket, amelyik végül az egyiptomi nép kialakulásához vezetett."
A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a núbiai piramisok, a sziklába vájt szentélyek, a templomok és a királysírok építése évezredes múltból üzenő núbiai tradíció. Kuliffay másik tanulmányából újabb részleteket tudunk meg erről. A Nílus-völgyi népek és etnikumok faji azonosulásának egyik jelentős bizonyítéka, hogy a híres, délről származó, núbiai eredetű uralkodócsaládok fáraói közül az egyiptomiak nem egyet istenként tiszteltek, sőt még a királynők közül is, például Jahrnesz Nofertárit, valamint egymás isteneinek is hódoltak. Egyaránt helyet foglalt a núbiai és az egyiptomi panteonban Ízisz, akit délen "Kus úrnőjeként tiszteltek". Az istennő számos ábrázolásán látható az íjat és nyilat tartó kusita isten. A "szent család" - Ízisz, Ozirisz, Hórusz - kultusza és vele a Fekete Madonna gyermekkel való közkedvelt ábrázolása Egyiptomból továbbterjedve eljutott a Közel-Keletre és a mediterrán országokba. De nemcsak az istenek, hanem Egyiptom piramisépítő fáraói is délről származtak: tizenöt fáraó egyértelműen etiópiai származású volt - eddig Kuliffay tanulmánya.
Arra, hogy a "kusita" valamilyen összefoglaló név lehet, több minden is utal. Hérodotosz például kétféle etióp népet említ. A keleti etiópok haja sima szálú, a "libüai" etiópoké pedig "gyapjasabb minden ember hajánál" . A XIX. századi kutatók munkáiból az derül ki, hogy a kusitáknak nevezettek nem csak a mai Etiópia területét lakták. Chorenei Mózes írja, hogy a "régiségbúvárok tudják, hogy az Aethopia név három különböző tartományra alkalmaztatott, Kaukázus tövében, Syriának egy része, harmadszor egy tartomány Afrikában. Az etiópokat kus népnek, kusitáknak nevezik, találkozunk kusitákkal Kis-Ázsiában és a Kaukázus térségében." Rawlison szerint pedig Kánaán őslakóinak nyelve kusita volt. A középkori magyar Képes Krónika ugyanakkor arról számol be, hogy "Szkítiától "déli irányban fekszik... Etiópia, amelyet Kis-Indiának is neveznek", ami arra utal, hogy abban az időben Etiópiát és Kis-Indiát azonosnak tekintették. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy a "kusita'' kifejezést nemcsak a mai Etiópia lakóira, hanem szélesebb értelemben Nimród leszármazottaira, a ragozó nyelven beszélőkre is használhatták, akik a Kaukázus környékén és az Indus-völgyben is laktak.
A fentiek alapján láthatjuk, hogy az egyiptomi kultúra létrehozásában is a ragozó nyelvű népeknek, Nimród népének, a kusitáknak volt jelentős szerepük.
Az Indus partján
Az ókor harmadik civilizációját minden bizonnyal kevesebben ismerik, mint az előző kettőt, pedig az Indus-völgy kb. Kr. e. 2500-tól virágzó műveltsége ma is ámulatba ejtő. A kb. 600 ezer km2-en elterülő civilizáció főbb városa Harappa és Mohendzso-Dáro, amelynek lakói a rómaiak megjelenése előtt legalább kétezer évvel(!) ismerték a városrendezés fogalmát, palotákat, gabonaraktárakat, többszobás, fürdőszabás házakat, kétszintes lakásokat építettek, amelyeknek a vízellátása is biztosítva volt. Csatornarendszerük fejlett technikája megelőzte a mezopotámiait és az egyiptomit is, a mohendzso-dárói fürdőház szigetelése például a mai napig fennmaradt. Egyaránt hasznosították a kereket a közlekedésben és a fazekasmesterségben is. Égetett téglát használtak az építkezéshez. Ismerték az írást, erre utalnak fennmaradt pecsétnyomóik. A neolitikum ragozó nyelvű népeihez hasonlóan ők is az Istenanya-kultusz követői voltak.
Meg kell említeni, hogy a civilizáció kezdeteként elfogadott időponttal többen nem értenek egyet. Vannak, akik szerint a gyökerei a Kr. e. IV. évezredbe nyúlnak vissza, mások ennél fiatalabbnak tartják. Egyesek úgy vélekednek, hogy hirtelen jelent meg teljes fejlettségében, míg megint mások nem így gondolják. A nyelvükre csak következtetni tudunk, mert idáig még nem sikerült megfejteni a fennmaradt írásos emlékeket.
A civilizációt az indoeurópai népek nem hozhatták létre, hiszen tudjuk, hogy az első törzseik Indiába történő bevándorlása Kr. e. 2000 körül kezdődött, Pandzsáb környékén pedig Kr. e. 1 300 körül telepedtek le. Akkor kik hozhatták létre? Az Indus-völgyi civilizáció kezdetekor [Kr. e. III-IV. (?) évezred környékén] egy kultúraalkotó nép biztosan létezett, méghozzá a ragozó nyelvűek. De vannak-e nyomai annak, hogy Mezopotámia lakóinak kapcsolatrendszere Nyugat-Indiáig terjedt? Igen, vannak. Azt ugyanis, hogy valamilyen kapcsolat - legalábbis kereskedelmi - lehetett a sumir és az Indus-völgyi civilizációk között, a fennmaradt pecsétnyomók alapján feltételezik. Több olyan lelet került elő az Indus-völgyi kultúra városaiból és persze Mezopotámiából, amelyekről kimutathatók, hogy nem a saját, hanem a másik kultúrkörből származnak.
A lexikon szerint kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. Például a sumir kultúra rokonait találjuk az Indus-völgyben. Mohendzso-Dáro környékén pedig az ásatások alkalmával a Kr. e. IV-III. évezredből egy Nyugat-Ázsiával és Egyiptommal rokon művelődés emlékeit tárták fel - írja az Új Lexikon.
A sumir és az Indus-völgyi civilizációk addig csak feltételezett kapcsolatát bizonyossá tette az, amikor Mezopotámia és India között félúton, Irán délkeleti részén, a Harvard Egyetem munkatársai több mint harminc éve feltárták az 5500 éves Tepe Jahiát. Az ásatások kimutatták, hogy számos közös eleme van az Indus-völgyi és a mezopotámiai sumir kultúrának. Több jele is van annak, hogy a sumir civilizáció terjedt el az Indus völgyében, elemei megjelentek Harappában és más településeken. A régészeti bizonyítékok arra mutatnak, hogy a mezopotámiai műveltség messze behatolt India területére is. Tepe Jahia benépesülése Kr. e. 6500 táján kezdődött. A lelőhely azért is fontos volt, mert folyamatosan lakták, így egyetlen helyen tanulmányozhatták a kultúráját a földművelés kezdetétől a városi élet kialakulásáig. Írásos agyagtáblákat is találtak, a C14-es radiokarbonos vizsgálat alapján Kr. e. 3560-ra tették a keletkezési idejüket. Az írásjelek az Észak-Mezopotámiában találtakra hasonlítottak.
Arra azonban, hogy az Indus-völgyiek a sumirokéval rokon ragozó nyelvet beszélhettek, csak következtetni tudunk. A szakemberek szerint India mai nyelveloszlása a korábbi történelmi viszonyokat tükrözi. A minket érdeklő vidéken, az egykori Indus-völgyi civilizáció területén, ma a szankszrit eredetű nyelvek vannak elsöprő többségben, s a szakemberek szerint ez korábban is így lehetett. A szankszrit nyelv legkorábbi formájában erősen ragozó volt, Körösi Csoma Sándor pedig megállapította a szankszrit és a magyar nyelv rokonságát: "mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között . . . " - írta (vö. : 1/5 . fejezet).
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az Indus-völgyi civilizáció létrehozásában is meghatározó szerepe volt a ragozó nyelvű népeknek. Ezt támasztják alá az előzőkben tett, a kusitákkal kapcsolatos megállapításaink is: több forrás szerint India nyugati részét kusiták lakták. Feltételezhető, hogy ennek, és nem a véletlennek köszönhető a "Hindukus" elnevezése a völgy tájékán fekvő hegynek. A kusiták pedig Nimród nyelvét beszélték. Ami ragozó nyelv.
A műveltség nyomait Harappárói l000 kilométerrel északra, az Aral-tó környékén is kimutatták, és ezzel elérkeztünk egy alig ismert, alig feltárt vidékre, amelyről a szakirodalom mintha elfeledkezett volna.
Egy elfelejtett vidék és lakói
Láttuk, hogy a Fekete-tenger-Kaszpi-tenger-Aral-tó környékéhez kapcsolódik az újkőkor számos civilizációs vívmánya. Úgy tűnik, hogy ókori leszármazottaiknak sem volt miért szégyellniük magukat, hiszen kultúraalkotó tevékenységük Ázsia közepéig terjedt. Ismét az Olvasó türelmét kell kérnem, újabb elnevezésekkel kell ugyanis megismerkednünk! Ennek a hatalmas vidéknek jelentős része a Turáni-alföld földrajzi nevet viseli, a mai Közép- Ázsia nagy részére kiterjedő, sztyeppékkel borított síkságra esik. Mivel a szakirodalom használja a turáni népek, turáni nyelv stb. kifejezéseket (vö. : 1/8 . fejezet) , nézzük, mit tudunk erről!
Turán legendás ókori ország volt, a legrégibb idők óta ez a neve az Irántól északra fekvő vidékeknek, tehát a Kaszpi- és az Aral-tó környékének, valamint az Oxus (ma Amu-Darja) és Jaxartes (ma Szir-Darja) alsó folyása menti, továbbá a síkságtól keletre fekvő hegyes területnek.
Turáni nyelveknek nevezik némely nyelvészek Európa és Ázsia összes ragozó nyelvét, tehát mindazokat, amelyek sem az egytagú kínai, sem a hajlító (indogermán és sémi) nyelvekhez nem tartoznak, tehát a következőket: az ural-altáji, a dravida, a tibeti és a maláj nyelveket. A Pallas Nagy Lexikonban említett "turáni nyelvek" fogalmát a mai összehasonlító nyelvészet nem használja, azonban hasonló értelmű az urál-altáji nyelvcsalád fogalma, amely modern elméletként a XX. században jelent meg. Ez nagyrészt ugyanazokat a nyelveket foglalja magába, mint a turáni.
A turáni népek közé a következőket sorolják: török vagy türk népek, szkíták, hunok, avarok, mongolok, mandzsuk, magyarak és a finnugor nyelvű népek. Ez persze azt is jelenti, hogy a magyar a turáni, az ural-altáji nyelvek közé tartozik.
Még mindig ne lélegezzünk fel, a szakirodalom ugyanis egy másik elnevezést is használ, amely részben fedi a Turáni-alföldet: Belső-Ázsia. Ez Ázsiának a középső vagy belső része. Nehéz azonban a közelebbi meghatározás, a nemzetközi irodalomban elég nagy terminológiai zűrzavar uralkodik a Közép- és Belső-Ázsia szavak használatát illetően. Ráadásul tényleges földrajzi eszközökkel alig határolják be, elsősorban kulturális-civilizációs egységnek fogják fel. Belső-Ázsiában fekszik Kína egy része, Mongólia (amelyet gyakran Kelet-Ázsiához is sorolnak), valamint Afganisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán és Tádzsikisztán. Az utóbbbiakat összefoglaló néven Közép-Ázsiának is nevezik. A Belső-Ázsia kifejezést ugyanakkor gyakran csak Mongóliára és Kína nyugati felére használják.
Annak ellenére azonban, hogy a turáni vagy a belső-ázsiai népeknek nem elhanyagolható jelentőségük volt a civilizáció alakításában - gondoljunk csak arra például, hogy sokan a sumirakat is turáni eredetűnek tartják -, úgy tűnik, nem igazán keltették fel a "hivatalos" történetírók figyelmét. Ki tudja, miért, de "elfelejtődtek". A szakirodalom alig foglalkozik Belső-Ázsia ókori műveltségével, pedig - ahogy látni fogjuk - az ezen a vidéken lakók is méltó szellemi örökösei voltak ragozó nyelvű elődeiknek. Több mint ötven éve írta a Belső-Ázsiát kutató kevés régész egyike: A Kelet régi történetének még nem is régen egyik legkevésbé kidolgozott problémája volt, sőt maradt ma is Belső-Ázsia népeinek története.
Ötven év elmúltával, érdekes módon, változatlan a helyzet, pedig Belső-Ázsia Aral-tó környéki vidékén egész kultúránk egyik bölcsőjével állunk szemben. Az, hogy Ázsiának ezen a részén évezredekkel ezelőtt ma európainak mondott emberek laktak, bizonyítottnak tekinthető. Stein Aurél (1862- 1943) magyar kutató ugyanis világraszóló felfedezéseket tett, kimutatta, hogy a közép-ázsiai lakosság eredetileg világos arcú, szőke hajú, európai fajta volt. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a mai homoktenger alatt számos egykori településük húzódik meg.
Stein Aurél megállapítását bizonyítja többek között a következő is: a Tarim-medence peremének sós homoksivatagjából múmiák kerültek elő, az arctípusok alapján nem tűntek sem kínainak, sem mongolnak, határozottan kaukázusinak látszottak. Korukat a sírokból előkerült szerves anyagok alapján kezdetben hatezer, majd négyezer évesre becsülték, dr. Barber ötezer évesnek tartja őket. Öltözékük magas kulturális fejlettségre utal : textiltechnológiájuk sokkal fejlettebb a vártnál, színes, mintás köppert szőttek. Színes köpenyeket, nadrágot, csizmát, harisnyát, sapkát(!) stb. hordtak.
Belső-Ázsiában tehát Kr. e. 3000 körül minden bizonnyal éltek a kaukázusi embercsoporthoz tartozók. Településeik valószínűleg az elsivatagosodás miatt néptelenedtek el. Stein Aurél szerint "a vizsgálatok igazolták a történelmi időkben végbemenő kiszáradást", tehát ott, ahol valaha emberi települések voltak, ma teljesen élettelen sivatagok találhatók. Virágzó élet csak az oázisokban volt, ahol Stein megtalálta a mára már kiszáradt folyómedreket, szőlőültetvényeket, gyümölcsösöket. Az épületeknek - mivel vályogtéglából és vert agyagból készültek, sok fa felhasználásával - kevés nyoma maradt. De léteztek!
A belső-ázsiai műveltség létezésére a legjelentősebb bizonyítékot az orosz régész, Szergej Tolsztov adta, aki 1929-1950 között feltárta a homok alól az ókori világ egyik jelentős civilizációját, Horezmet. Noha Horezm története valójában a Kr. e. XIII. századtól indult, számunkra most elsősorban a műveltség kezdete előtti évezredekkel kapcsolatos megfigyelései az érdekesek.
Tolsztov megerősíti, hogy a Karakum-sivatag környékén egykor öntözött földek voltak, amelyek "Belső-Ázsia katasztrofális kiszáradása" miatt tűntek el. Horezm és környéke már a neolitikumban is lakott volt, többek között az igen gazdag és szép cserépedények tanúskodnak erről. Az a tény, hogy az ebből a korból származó, itt talált gyöngyök olyan távoli vidékekről hozott kagylókból készültek, mint a Vörös-tenger vagy a Perzsa-öböl, jelzi a korai mezopotámiai kapcsolatot. Ezeknek a komplexuma lehetővé teszi azt a feltevést, hogy Horezm már a Kr. e. III-IV. évezredben ugyanazt a közvetítő szerepet játszotta a Közép-Kelet civilizációinak világa és Észak között, mint később, amikor ez a szerep olyan világosan kitűnik - írja.
Nyelvüket illetően megállapítja, hogy kapcsolat áll fenn India nem indoeurópai nyelvei, továbbá Nyugat-Szibéria és az Urái-mellék ugor nyelvei között,49 ami azt jelenti, hogy ragozó nyelven beszélhettek. Tolsztov szerint Horezm újkőkori népéhez dél felől új etnikai csoportok érkeztek. Őket kaukázusi népeknek tartja, akikhez Mezopotámia, Szíria, Kis-Ázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoznak, és akiket néhányan "Kaszpi-tó környéki" névvel illetnek. A bizonyítékok alapján úgy látja, hogy az Iráni- fennsík és, a hozzá tartozó vidékek lakói a legrégebbi időktől kezdve Elő-Ázsia sumir, hurri őslakóiból kerültek ki. Szerinte azok a kapcsolatok, amelyek Belső-Ázsia népei és az elő-ázsiai népek között fennállnak, igen régi korra, az indoeurópai kor előtti időkre nyúlnak vissza. A közép-ázsiai törzsek számbavétele nélkül aligha lehet teljesen megoldani az ókori Elő-Ázsia népei és általuk létrehozott birodalmak problémáját - írja.
A tudós szerző nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Horezmben a Kr. e. IV. évezredben már léteztek műveltségek, valamint megállapította Horezm és Sumer korai kapcsolatát, sőt első lakóinak a hurrikat (akikről már kiderítettük, hogy azonosak a szabirokkal) tartja. Tehát leegyszerűsítve, Belső-Ázsia első műveltségeit a ragozó nyelvű népek hozták létre.
Belső-Ázsiában Kr. e. 3000 körül már biztosan voltak virágzó városok, hiszen a Karakorum-sivatag határán két ötezer éves város romjait tárták fel szintén szovjet régészek, Namazga-tepét és Altün-tepét. Mezopotámiához hasonló lépcsőzetes toronytemplomok, paloták nyomai kerültek elő, a helyet "Észak Babilonjának" nevezték el. Az ékszerek és az edények tulajdonosaik gazdagságára utaltak. A leletek között több női szobrocska is előkerült, amiből arra lehet következtetni, hogy - a neolitikum többi népéhez hasonlóan - a vidék lakói az Istenanya-kultusz követői voltak.
A kb. Kr. e. 1800-tól a Sárga-folyó környékén virágba boruló észak-kínai kultúrával kapcsolatban pedig annyit meg kell jegyeznünk, hogy gyakorlatilag az a vidék volt a hunok őshazája. Ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö. : I/7. fejezet), az előkerült hun kincsek arra utalnak, hogy műveltségük valószínűleg "nem a semmiből keletkezett".
Az eddigiek alapján tehát úgy tűnik, hogy a ragozó nyelvű népek a neolitikum után is megtartották kultúraalkotó szerepüket, az ókor jelentős civilizációinak létrehozásában egyedülálló szerepük volt. Pontosabban: a ragozó nyelven beszélő népeken kívül más kultúraalkotókat ebből a korból nem ismer a történetírás.
7. FEJEZET
ROKONOK
"Idegen szerzők megbántanak bennünket, némely újabb, s az újításra viszketöbb német írók, amidőn azt akarják imígy-amúgy megvitatni, hogy a hunnusok és a magyarok nem egy nemzetből volnának..." (Csokonai Vitéz Mihály)
Az előzőekben láttuk, hogy Belső-Ázsiában Kr. e. 3000 körül minden bizonnyal éltek európai, feltehetőleg a kaukázusi ernbercsoporthoz tartozók, akik virágzó városokat hoztak létre. Műveltségük szoros kapcsolatban állt a mezopotámiaival, s minden eddig tudomásunkra jutott megállapítás pedig abba az irányba mutat, hogy ragozó nyelven beszéltek. Vajon hogyan alakult e népek további sorsa?
Sumirok és szkíták
Újra az olvasó türelmét kell kérnem, ugyanis megint újabb és újabb népnevekbe ütközünk. Próbáljunk meg kiigazodni rajtuk! Ennek a fejezetnek a kulcsszava: szkíta. Ezt az elnevezést a görögök használták azokra a népekre, akik a tőlük távoli vidékeket (is) lakták, és alig ismerték őket. Azok a népek azonban, akikre ezt a nevet használták, már a görögök előtt is léteztek, volt nyelvük, kultúrájuk, voltak szokásaik. Nem tudjuk, hogy a szkíták magukat miként nevezték, ugyanakkor ismert, hogy a szkíta (szittya) népnév szerepel a magyarság egyéb nevei között. A szakirodalom pedig a Kr. e. VIII. század környékén megjelent és közel ezer évig az eurázsiai sztyeppéket uraló népeket nevezi szkítáknak. Összefoglaló név, több népcsoportot is magába foglal, akiket azonban egységes szellemi és anyagi kultúra jellemez.
A sztyeppék, ahol a szkíták feltűntek, a turáni, a belső-ázsiai, a ragozó nyelvű népek által lakott vidékek. A laikusban felmerülhet, hogy a szkítáknak valami közük csak lehet azokhoz, akik a vidéket előttük lakták, a szakirodalomban azonban ennek semmi nyomát nem találni, velük kapcsolatban általában a "homályos vagy ismeretlen eredetű" kifejezéseket használják. A továbbiakban látni fogjuk, hogy az általuk uralt vidékeken a későbbiekben nem egy birodalom alakult ki. Ezek, valamint az ott élő népek, a nyelveik stb. az idők folyamán más-más nevek alatt lettek ismertek, például pártus, hun, avar stb. A laikusban újra felmerül annak lehetősége, hogy a szkítáknak közük lehet az említettekhez, de a szakirodalom ezt sem erősíti meg. A korabeli források nem egyértelműen használják ezeket az elnevezéseket, sokszor találkozni olyan megfogalmazással, miszerint például a pártusok szkíták, de azzal is, hogy a pártusok a szkíták ellen harcoltak. Vannak, akik szerint a pártus királyi család hun származású, mások szerint a magyarak avarok . . . és még folytathatnánk. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy például a szkíta, a pártus stb. neveket mások adták az adott népeknek, és többnyire nem tudjuk, hogy saját magukat miként nevezték.
Azért, hogy valamennyire átláthassuk a helyzetet, a következő utat járjuk be: először megpróbáljuk kideríteni, hogy kik lehetnek azok, akiket a görögök szkítának neveztek, majd az egykor általuk uralt vidékeken élt népek nyomába eredünk.
Az ókori görög és római források sokat foglalkoznak a szkítákkal. Arrianus fennmaradt munkájából például kiderül, hogy szántóvetők voltak, házakban laktak, és városaik voltak. Ebből következik, hogy nem nomádok voltak, hanem letelepedett életmódot folytattak. Azt, hogy a szkíták között földművelők is voltak, Hérodotosz is megerősíti. Szicíliai Diodórosz is foglalkozik velük, míg Trogus Pompeius leírja, hogy a szkíták 1500 éven át minden más nép előtt birtokolták Káldeát, valamint azt, hogy a szkíták és az egyiptomiak között vetélkedés folyt azért, melyikük a régebbi. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a birodalmuk Egyiptom szomszédságában fekhetett, valószínűleg Mezopotámiában, hiszen Káldea is említésre kerül. Mindez azt jelenti, hogy már a Krisztus születése előtti II-I. évezredben szkítáknak hívták az ott élőket.
Epiphaniosz IV. századi egyházatyától még többet megtudunk róluk. A Contra octuaginta haereses című alkotásában ír az özönvízről, Noéról és gyermekeiről, illetve azok leszármazottairól, a különféle népekről. Azokat, akik a Bibliában "Sineár földjének'' - amelyet Sumerrel azonosítanak - a lakói voltak, akik a bábeli tornyot építették, szkítáknak nevezi. Ez azt jelenti, hogy Nimródot is szkítának tartja.
A Bibliában is találunk utalást arra, hogy egyrészt az ószövetségi időkben, másrészt Jézus idején is ismert volt Kánaánban a szkíta név. Általánosan elfogadott, hogy a következő ószövetségi idézet a szkítákra vonatkozik: "Egy messziről való népet hozok majd ellened, Izráel háza! - így szól az Úr. Régi nép ez, ősidőből való nép, olyan nép, melynek nevét nem ismered, nem érted, amit beszél. Tegze olyan, mint a nyitott sír, mindnyájan hősök." Az Újszövetségben pedig Pál említi a "scithiai" nevet.
Ezek után nem meglepő, hogy a középkori magyar krónikák is arra utalnak, hogy szkíták éltek vízözön után Mezopotámiában. A Képes Krónika például azt írja, hogy Szent Jeromos szerint Noé egyik fiának, Jáfetnek a fia Magóg, akinek népe a szkítákkal azonos, Anonymus szerint pedig "Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia... "
Az említettek arra utalnak, hogy Mezopotámia őslakóira - arra a népre, amelyet a XIX. századtól sumirnak neveznek -, illetve a Kelet ragozó nyelvű népeire is használták a szkíta kifejezést. Ezt látszik megerősíteni a következő: a Kr. e. III. évezred végéről származó, Uruk környékén előkerült, "Népek táblája" elnevezést viselő ékírásos agyagtáblán tűnik fel a következő: US.KU.ZU. Az alapszó - skuz - Hommel szerint lovas szkítát jelent. Azt, hogy a szkíta elnevezés ismert és használatos volt Palesztinában már azt megelőzően is, hogy a Kr. e. VIII. század előtt megjelentek a lovas népek a sztyeppéken, jelzi a palesztinai Scythopolis (szkíta város, ma: Beth-Shean) nevű város is, ami nyilván arra utal, egykor szkíták laktak ott. Vannak, akik állítják, hogy ez régészetileg nem igazolható, azonban Heinsohn kutatásaiban arra a következtetésre jutott, hogy a régészek hibás kronológiát használtak, amely semmilyen összefüggésben nem áll a valós történelmi folyamatokkal. A helyes időrendet figyelembe véve a régészeti leletek alapján a szkíták jelenléte a Kr. e. II. évezred közepétől folyamatosan nyomon követhető a kérdéses vidéken.
Vajon alátámasztja-e a fentieket a nyelvészet is? Igen. Érdekes módon, amikor a XIX. században az első ékírásos agyagtáblák előkerültek a mezopotámiai sivatag homokja alól, akkor az azokat megfejtő tudósok - Oppert, Rawlison, Sayce, Lenorrnane - a megfejtett nyelvet szkítának nevezték! (vö.: I/5. fejezet) Megállapították, hogy nem indoeurópai és nem sémi nyelven íródtak. Rawlison még azt is megjegyzi, hogy a bibliai Nimród és leszármazottai a sémitákat megelőző őslakók Mezopotámiában, valamint, hogy nyelvük rokon a magyarral. Az említett tudósok szerint a szkíták nyelve a sumirhoz hasonló ragozó nyelv. Ahogy azonban azt a következőkben látni fogjuk (vö.: I/8.fejezet), a szakirodalom mégis indoeurópainak tartja, és nem ragozónak, a szkíták nyelvét. A szakirodalom ezzel kapcsolatos állításával nem egy tudós, például Gasztonyi sem ért egyet, elutasítja, hogy indoeurópai lenne a szkíták nyelve, ő is, másokhoz - például Csengery Antal és Nagy Géza - hasonlóan, sumir rokonságot állapít meg. Erre utal a sajnálatosan kevés számú szkíta nyelvemlék is (vö.: I/9. fejezet), amelyek közül van, amelyik a magyar nyelv és a magyar rovásírás ismeretében olvasható.
Nézzük meg azt is, hogy a régészet szerint lehet-e valamilyen kapcsolat Mezopotámia ragozó nyelvű őslakói és a Kr. e. VIII. században a sztyeppéken feltűnt, szkítáknak nevezett népek között!
Bakay Kornél könyvében részletesen foglalkozik a szkíta leletekkel, és a következőt állapítja meg: az a nép, amelyiket az írott források alapján szkítának nevezünk, több mint 1200 esztendőn át uralta Belső- és Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig az eurázsiai térséget. Világosan látszik, hogy ez a vegyes össze tételű nép nem kóborolt szerteszéjjel a végtelen sztyeppéken, hanem hatalmas erődöket és jelentős városokat, fontos településeket épített. Az is ismert, hogy a szkíták europidok mind a korai, mind a későbbi időszakokban, mind Közép-Ázsiában , mind pedig a Fekete-tenger vidékén. A Tolsztov-expedíciónak köszönhető, hogy az Aral-tó környéke, Horezm ismertté vált: a Kr. e. VI-V. században szkíta törzsek éltek ezen a hatalmas vidéken, ám egyáltalán nem voltak nomádok, hanem földművelő, letelepedett népek. Horezm szerepét azonban nem szabad önmagában vizsgálni, hiszen Kr. e. l . évezred derekától az Arai-tótól délre fekvő területek szerves részei voltak nemcsak Közép- és Belső-Ázsiának, hanem az egyetemes történelemnek is. Anyagi kultúrájuk a Fekete-tenger északi vidékétől a Bajkál-tóig, Mongóliáig és Észak-Kínáig egységes. Bizonyosnak látszik, hogy a Kr. e. VII. századtól létrejött szkíta kultúrában kell keresnünk mind a pártus, mind a magyar népesség elődeit.
Az említettek ellenére azonban a köztudatban gyakran az él, hogy a szkíták barbárok voltak, a szakirodalom pedig nemegyszer az eredményeiket, a vívmányaikat más népeknek vagy - legjobb esetben - más népek (iráni, perzsa, görög stb.) hatásának tudja be. Mindezekre alaposan rácáfoltak azonban a szibériai Tuva autonóm köztársaságban (Mongóliától északnyugatra) talált szkíta leletek. (Sokatmondó, hogy itt található egy Turán nevet viselő helység.) A régészet szerint kb. Kr. e. 900-tól éltek Tuva környékén nomád törzsek. Néhány éve szenzációs leletre bukkantak, egy kb. Kr.e. 700-ból származó szkíta királysírra, ahonnét 20 kg(!) arany, 5700 aranytárgy, 431 borostyángyöngy, 1657 türkizgyöngy stb. került a felszínre. A leletek ámulattal töltik el az érdeklődőt, láttukon minden más eszünkbe juthat, csak az a szó nem, hogy - barbár.
Mivel semmi jele sincs annak, hogy a Kr. e. VII. században más nép is járt volna · a környéken, egyértelművé vált, hogy mindenfajta külső hatástól mentesen, csak a szkíták készíthették a remekműveket, amelyek "igen magas fokú szaktudásról árulkodnak" - mondta a feltárást végző egyik régész. Ez új megvilágításba helyezi őket - cáfolva azt a közhelyet, hogy csupán vad lovasok és harcosok voltak. Ezután "máshogy kell gondolkodnunk a szkítákról" - jegyezte meg.
Hasonló módon ámulatba ejtő szkíta leletek kerültek elő az Urmia-tótól délre fekvő Ziwiye falu környékéről. A leletegyüttes első közlője szerint a Kr. e. IX. századból valók, a későbbiek a feltárás során Kr. e. VII. századinak ítélték, tehát a szkíták már ekkor ott éltek. A tárgyak között van olyan, amelyik a sumir Ur város hagyományára utal. A leletek alapján a szkíták magas fokú szervezettségére és társadalmi kooperációjára következtethetünk. Zseniális harcmodor, önellátó fegyvergyártás és magas színvonalú fémfeldolgozás jellemezte őket - gondoljunk csak az előbbi ószövetségi idézetre.
Többen megállapították, hogy a leleteken lévő ábrázolások a Folyamközzel való kapcsolatra utalnak. Bakay szerint például a szarvas- és az állatküzdelmi jelenetek mezopotámiai eredetűek, ugyanezt állapítja meg a szibériai aranytárgyakról is. Tábori László szerint is a szkíta állatábrázolások a sumiroktól kerültek át művészetükbe. Ezt állít a Tolsztov is, aki egyértelműnek tartja a hurri, illetve horezmi kapcsolatot. Kuliffay Hanna a washingtoni Sackler Gallery of Art majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményéről számol be, amelyben több olyan alkotás található, amelyeken még a laikus számára is visszaköszön a Folyamköz motívumvilága.
Mindezek ismeretében érthető a kutatók véleménye: a szkíták a sumirokkal rokonok. Bobula Ida az angolul először 1966-ban megjelent, a magyar nép eredetével foglalkozó könyvében megállapítja, hogy tévedés a szkíták őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét éppúgy, mint kultúrájukat, a Kaukázus-hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. A sumirók a sémiták betörése után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét, minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek, és ez képessé tette őket arra, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti telep üléseiket és sírjaikat azoktól a szomszédaiktól, akik akkor még a kőkorszakban éltek.
Bakay is ezen a véleményen van: a Kr. e. II. évezred derekától a sémita hódítók elől a mezopotámiai őslakosság egy része három irányba északra menekült, Anatólia, Transzkaukázia és a Kaszpi-tenger, illetve az attól keletre eső vidékekre. Ezek a népek hozták létre a hurri, a méd, a szkíta, a hun, az avar stb. kultúrákat.
Tehát a ragozó nyelvű népek újabb elnevezésére bukkantunk: szkíták. Megtudtuk továbbá, hogy az ókori Mezopotámia, illetve Kánaán ragozó nyelvű őslakóira is használták ezt az elnevezést, a továbbiakban én is használni fogom.
A szkíták által a Kr. e. VIII. századtól uralt hatalmas vidék számos kultúra, nép bölcsője lett a továbbiakban. (6. ábra) Olyan, több száz éven át fennálló birodalmak jöttek itt létre, mint például a hunoké, amelyik a kínai nagy faltól az Atlanti-óceánig tartott, vagy a pártusoké, amelyik ötszáz éven át állt fenn, és a Római Birodalom legveszélyesebb keleti ellenfele volt. Ahogy a továbbiakban látni fogjuk (vö.: ll/2. fejezet), a szkíták lakta vidékekről származnak a jelentősebb vallásalapítók: Zarathusztra (Kr. e. 1000 körül), Buddha (Kr. e. 558), Jézus, majd Máni (216.) A magyarság pedig ezer szállal kötődik ehhez a vidékhez, a szakembereink mégis eléggé visszafogottan bánnak vele. Nézzük, mit tudunk az ezeken a vidékeken virágzó egykori műveltségekről!
Szkítia
A krónikák kivétel nélkül azt írják, hogy ősi földünk Szkítia volt. Hol terülhetett el? Az ókori források - Ptolemaiosz, Sztrabón és id. Plinius - adatai alapján nyugat felől a Don folyótól dél felé, a Kaukázus déli részéig, délkelet felé pedig a Volga folyót magába foglaló Kaszpi-tenger és Aral-tó vidékéig terjedt. (6. ábra) A szkíták az ókorban háromszor nyerték el a hatalmat Ázsia felett: Dáriust, az óperzsák királyát csúfosan kiűzték, Küroszt az egész hadseregével együtt lemészárolták és Nagy Sándor hadvezérét a csapataival együtt elpusztították - írj a Iustinus. Érdekes módon azonban csupán azoknak a neve él a köztudatban, akik nem tudták legyőzni őket. Nagy Sándorról vagy Dáriusról mindenki hallott, de ez utóbbi hadjáratának ellenálló Szakszafar, Omargész és Tamarisz szkíta királyokról valószínűleg senki sem.
A királyi szkítá.k birodalma a Kr. e. VII. század végén már az Altáj-hegységtől a Kárpát-medencéig tartott. A Kr. e. IV. század végén jött létre államalakulatuk a Krím-félsziget északi részén, a Dnyeper alsó folyása mentén, a törzsek egyesítése révén. A szkíta állam második virágzása a Kr. e. II. században volt.
Az alig ismert birodalom: Horezm
Nem kell közvélemény-kutatást végezni ahhoz, hogy sejtsük, elenyésző számban lehetnek azok, akik hallottak az Aral-tó környéki, hatalmas kiterjedésű műveltségről. Noha Kézai krónikája is említi, hogy Álmos vezér dédszülei horezmiek, erről a kapcsolatról tud a Pozsonyi krónika is, valamint jelentős szerepe volt Közép-Kelet és Kelet-Európa történetében is. 33 (7. ábra)
A Szir-darja torkolatától délre eső vidék az ókorban a szakamasszagera (a szkíták más elnevezései) törzsek településének központja volt. Az itt élők Horezm történetében mindig fontos szerepet játszottak.
Horezm más szempontból is jelentős: a hagyomány szerint itt született Zarathusztra. Horezm népe embertanilag a kaszpi típushoz tartozik.
Ahogy az előző fejezetben (vö. : I/6. fejezet) már említés történt róla, az orosz Tolsztov tárta fel a vidéket, ahol a Kr. e. IV -III. évezredtől a XIV. századig nyúló, tehát kb. négy és fél ezer évet(!) az emlékek szinte szakadatlan láncolata képviselte. Arról is szó esett, hogy Mezopotámia ragozó nyelvű népeinek - elsősorban a hurri (szabir) - népnek - van Tolsztov szerint szerepe a kialakulásában.
Horezm kb. a Kr. e. XIII. századtól kezdett virágozni. Erre az időszakra esik Zarathusztra tevékenysége, tanításának, a Zend (Szent) Avesztának a létrejötte, amely első részeinek horezmi kapcsolatai vitathatatlanok. A régészet által is ismert szakasz után a vidék a Kr. e. VIII. század környékén történelmének új szakaszába lépett: ekkor kezdődött közel ezer évig(!) tartó virágzása, amely mögött a társadalmi és a gazdasági alapok sokkal mélyrehatóbb egysége rejlik. A Kr. e. VIII. század a nagyszabású öntözőrendszerek építésének az ideje, amihez nyilvánvalóan erős, centralizált államhatalom kellett; e nélkül ezeket sem megépíteni, sem üzemeltetni nem lehetett volna. A Fekete-tenger mellékén a szkíták folyamatos jelenléte régészetileg is igazolható a nyílvesszők előfordulása alapján. Hatalmas telepek ismertek a korból, Kalaly-gyr és Küeli-gyr, ahol az épületek hasonlók a Zend Avesztában leírtakhoz.
Vessünk egy pillantást a térképre, és látható, hogy a Kr. e. VI. században milyen óriási befolyási övezettel rendelkeztek. Néhány forrás szerint Horezm hatalma Kelet-Európa délkeleti szögletéig tartott. A Kr. e. VI . századtól az I. századig, tehát 700 éven át hatalmas állam, és kimagasló helyet foglal el Belső-Ázsia politikai térképén. E kor egyik legkorábbi emléke Bazar-kala, s erre az időszakra datálható Koj-Krülgan-kala, Künerli-kala és Dzsanbasz-kala is. Koj-Krüglan-kala vallási központ volt, a közeli Toprak-Kala pedig egy 17 ezer m2-en elterülő erődített város, amelyet monumentális sáncok és 25 m magas falak oltalmaztak. (Ez kb. 8 emelet magasságnak felel meg.) Hatalmas palota is állt itt, amelyet külön, három 40x40 méteres bástyával megerősített fal védett. A pompás palota díszes termeinek falát freskók és szekkók díszítették, valamint a horezmi királyok szobrainak egész sora. A palota három szintjén több mint száz helyiség volt. A településről más is ismert: temploma volt, 10 m széles főutcája, 200 x 1 30 méteres piactere, 5-7 méteres keresztutcák, a főváros hatalmas háztömbjeiben l0- 12 szobás lakások voltak. A palota egyértelműen mezopotámiai hagyományokat követ, így a kapcsolat megkérdőjelezheteden. Mindenképpen meg kell említeni, hiszen számunkra különösen fontos, hogy a palota központjában Nana-Anahira (Boldogasszony) szentélye állt (vö.: V/2. fejezet), de számos istennőszabrocska is előkerült. Az Istenanya-hitük is Mezopotámia (és az újkőkori kultúrkör) ragozó nyelvű népeivel való kapcsolatra utal.
Mit tudunk a médekről?
Az ókorban, kb. a mai Irán területén, kb. száz évig fennálló ókori birodalomnak, a médekének vitathatatlan a szerepe a magyar őstörténetben, például majdnem ezer évvel később(!) Attila nagykirály magát többek között a "médek királyának" is nevezi. A méd birodalom Kr. e. kb. 660-550 között állt fenn, a határai változtak, többször túlnyúltak Iránon, északnyugaton mélyen Kis-Ázsiába, nyugaton Szíriát/Palesztinát érintették, Mezopotámia déli részén a babiloni befolyási területtel voltak határosak. A médek némely időszakban Afganisztántól Törökországig uralkodtak. Iustinus szerint a szkíták laktak az ókori Iránban. (8. ábra)
A vidék több minden miatt is fontos számunkra. Először is azért, mert a médek papi osztályát nevezik mágusoknak, s erről a tudóscsoportról többször szó esik majd (vö. : I/10. fejezet és III/6. fejezet). Fontos azért is, mert a későbbiekben ezen a vidéken állt közel ötszáz évig a pártusok birodalma. De maradjunk még a médeknél! A továbbiak jobb megértése miatt ugyanis szükséges valamennyire bepillantanunk a vidék történetébe, néha ugyanis "összemossák" a médeket és a perzsákat.
A méd birodalom fennállása idején az Iráni-medence nyugati részén, a Zagrosz hegyláncai között óperzsa törzsek éltek, akiket a méd fennhatóság alatt álló Parsa tartományról neveztek perzsának. Ezek a törzsek Kürosz vezetésével fellázadtak a méd király ellen, és Kr. e. 550-ben megdöntötték az uralmát. Több utalás létezik arra, hogy Kürosz édesanyja a méd király lánya volt. Kürosz alapította meg az Akhaimenida-dinasztiát, az általa létrehozott birodalom a mai Irán csak egy kis részére terjedt ki, a történetírás Óperzsa Birodalomként említi. Jelentős uralkodói Dárius, Xerxész, Arraxerxész voltak.
Milyen nyelven beszéltek akkor? A médekre és az óperzsákra is kíváncsiak vagyunk. Mivel szkíták által lakott vidékről van szó, az eddigiek ismeretében feltételezhetjük, hogy a szkíták által is beszélt nyelvek egyikén. A válaszadást lényegesen segíti, hogy Rawlinson (1810-1896) egy sziklán ékírásos feliratokra bukkant 1844-ben, a behisztumi feliratként ismert lelet tette lehetővé az ékírás megfejtését. A kérdéses korban ugyanis a szövegeket általában három nyelven írták, és rendszerint mindig azonos sorrendben: óperzsa, elámi, babiloni. A középsőről - mostanában, ki tudja, miért -, az eláminak nevezettről megállapították, hogy a sumírral rokon, ragozó nyelv. Többen vannak azon a véleményen, hogy ez a szkíta-méd nyelv, az eláminak nevezett dialaktus egyike. És az óperzsák milyen nyelven beszélhettek? A szakirodalom szerint indoeurópai nyelven, ennek ellenére azonban úgy tűnik, hogy ők is ragozó nyelven.
Kr. e. 331-ben Nagy Sándor elfoglalta a vidéket, majd hódításait követően került a terület a görög Szeleukoszok hatalma alá. A Kr. e. III. század közepén a Pártus Birodalom alapítója, l. Arszakész visszahódította és jelentős birodalommá tette. Kb. ötszáz év múlva, a Kr. u. III . századtól került a vidék az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélő szászánida perzsák uralma alá. De maradjunk még a pártusoknál!
Róma méltó ellenfele
A Római Birodalomról minden iskolás gyerek tud valamit, a legnagyobb ellenfeléről azonban még a művelt felnőttek is alig. A nemzetközi történetírás is csak keveset szól a pártusokról, akik közel ötszáz évig - Kr. e. 247. és Kr. u. 326. között - Róma legnagyobb ellenfelei voltak, hadseregük többször tönkreverte a római légiókat. Augustus római császár nem véletlenül hagyta meg utódjának: nehogy átlépd az Eufrátesz vonalát, mert egy rettenetes ellenséggel találkozol, aki biztosan legyőzi seregeidet! Annak ellenére tudunk keveset róluk, hogy a pártus kérdés a magyar őstörténet kulcskérdése, valamint a magyarság őseinek embertani kialakulása az Arai-tótól északra, északkeletre történt, ahonnan a pártusok is származnak . (9. ábra)
Tábori László róluk szóló könyvéből többet is megtudhatunk erről a népről: I. Arszakész volt annak a dinasztiának az alapítója, amelyiknek a birodalma évszázadokon át létezett, s a családjukból származó királyok uralkodtak Örményországban is. Virágzó kereskedelmet folytattak, kitűnő úthálózatot tartottak fenn, a művészetük hatással volt a rómaiakra, a bizánciakra és az őket követő perzsákra is. A kereszténységhez közvetve volt közük: az apostolok biztosan eljutottak a pártusokhoz, és innen indultak a napkeleti bölcsek.
A XIX. századi kutatók elismeréssel írnak róluk. Rawlinson a birodalom lakóit turániaknak tartja. Szerinte jólét és gazdagság jellemezte a fennállásuk évszázadait. Lukácsy Kristóf szerint az Arszakida-dinasztiának sokat köszönhetnek az örmények, uralkodásuk alatt lendületet nyert az örmény irodalom, az ő idejükben tért át a kereszténységre az ország.
Ahogy arról Kuliffay Hanna beszámolt, a washingtoni Sackler Gallery of Art ázsiai gyűjteményének kiállításán számos pártus remekmű is látható - noha nem egyet közülük a perzsáknak tulajdonítanak. Ezekből a pártusok magas fokú szervezettségére, önálló fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra lehet következtetni. Alig ismert, hogy a világ első akkumulátora, amelynek korát 2240 évesre(!) becsülik, is a pártusoknak tulajdonítható.
Kik lehettek a birodalom lakói? Némely ókori forrás szerint a szkíták alapították a pártusok birodalmát és Bactria királyságát, mások szerint viszont a pártusok a szkíták száműzöttjei. Több mai kutató is hasonló véleményen van, hogy a pártusok a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti sztyeppéken nomád életet folytató szkíta törzsekből származnak.
Mit tudunk az uralkodó dinasztiájukról, az Arszakidákról? Sztrabón szerint az Aral-tó környékéről valók, Tolsztov szerint I. Arszak közvetlenül a horezmi dinasztia tagja volt. Az örmény források állítják, hogy az Arszakidák az ázsiai hun dinasztiából származnak.
Milyen nyelven beszélhettek eredetileg? Tábori szerint ugyanis megalapozottnak látszik, hogy amikor elfoglalták a vidéket, nyelvcsere történt. Harmatta János úgy vélekedik, hogy a pártusok nyelve közel állt a médekéhez. Iustinus szerint a pártusok nyelve a szkíta és a méd nyelv között foglal helyet. Mások álláspontja alapján - a pártusoknak a közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett - az "ural-altáji rokonság nem cáfolható".
A szkíták buddhista birodalma
Keveset hallani arról, hogy a szkítáknak elsődleges szerepük volt a buddhizmus korai elterjedésében, sőt Buddha egyik neve is, a Szkíták Bölcse - Sákjamuni Buddha, a szaka/szkíta nép Buddhája (vö. : III/3. fejezet) - is erre utal.
Kr. e. III. századtól Kr. u. III. századig a pártusok mellett a kusán birodalom virágzott. Ezt a kettőt gyakorta "összemossák" - tartja a szakember. (9. ábra)
Kik azok a kusánok? Már aligha lepődünk meg azon, hogy a szakirodalom szerint "rejtélyes eredetűek", noha a laikus a fennmaradt emlékeik alapján szkítáknak gondolja őket, de a szakaszkíta néptörzsből valónak tartja őket több szakember is. A sírok alapján látni, hogy a népesség egyértelműen europid volt.
A kusánok a Krisztus születése körüli időkben hatalmas, fejlett műveltségű birodalmat hoztak létre. Indiai hódításaik miatt indo-szkítáknak is nevezik őket. A kínai források az "Ég urainak" , azaz Világkirálynak (vö.: II/9. fejezet) három uralkodót tartottak: a kínait, a rómait és a kusánt. Az általuk építettek arra intenek - írja Bakay -, hogy átgondoljuk építészeti hagyományaink eredetét. Említést érdemelnek a halcsajani épület emlékei, kaszárnya, óriási lakóház és díszes kultikus épületek maradványai kerültek elő, ez utóbbiakon egyértelműen látható a Napba öltözött Asszony, a magyar Boldogasszony-ábrázolás, de más leletek is az Istenanya-kultuszra utalnak. Mindez 2000 évvel ezelőttről való! Művészetükben világosan felfedezhető a mezopotámiai, a sumir hatás.
Az indo-szkíták uralma alatt virágzott a hatalmas birodalom. Híres uralkodója Kaniska (I. század környéke) volt, aki Baktriából kiindulva hozta létre a Közép-Ázsiától a mai Afganisztánon és Pakisztánon át Közép-Indiáig terjedő birodalmát, amely vetekedett a Római Birodalommal, Kínával és a pártusok birodalmával. A stabilitás, a béke, az utak biztonsága kedvezett a buddhista vallás terjedésének, amely előtt megnyílt az út Turkesztán és Ázsia keletebbre fekvő területei felé is. A szkíta kusán műveltség és művészet két legjelentősebb központja Mathura és Gandhara volt. Kaniska idején és az utána következő évszázadokban hatalmas kolostorvárosok épültek, amelyeknek mindmáig fennmaradt romjai, sziklába vájt templomai, valamint a magyar tudós, Stein Aurél által felfedezett szent könyvei a buddhizmus legmagasabb szintű műveltségéről és művészetéről tanúskodnak.
A buddhizmus Indiából először Közép-Ázsia felé vette útját, ahol az ott élő szkíta-hun népek között sok évszázadon át elterjedt, és itt vált a későbbi Ázsia szellemiségét és arculatát meghatározó erővé. A szkíta kusán műveltségben alakult ki például Buddha ábrázolása (azt megelőzően Buddhát nem ábrázolták), az a rendkívül finom arányrend, amellyel ma is megjelenítik, és itt alakult ki a buddhista sztúpa mai, Tibetben, Belső- és Kelet- Ázsiában használt alakja is. A hagyomány és a mai kutatás egyetért abban, hogy Kínába innen vitték át a tant nagy tudású, szkíta-hun szerzetesek, de a tibeti buddhizmus kialakulásában is főszerepet játszottak azok a mesterek, akik erről a területről származtak.
A kínai nagy faltól az Atlanti óceánig
A világ egyik legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló birodalma a hunoké. Az ázsiai és az európai hunok - ha nem is egy időben, de - egykor a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig uralták a fél világot. (l0. és 11. ábra) Érdekes módon azonban, mintha a "hivatalos" történetírásunkat nemigen érdekelnék azok, akik ilyen teljesítményre voltak képesek, és akiknek a rokonságát a magyarokkal többen bizonyítottnak látják. Sőt, szerinte szinte semmi közünk a hunokhoz. Az az "apróság" pedig, hogy a világ szinte minden nyelvén a magyarok, illetve az országunk neve a "hun" -ból származik - például Hungary, Ungarn stb. - úgy tűnik, keveseket érdekel, ahogy az sem, hogy a külföldi források gyakran egyenlőségjelet tesznek a magyarok és a hunok közé. Ráadásul a kínai nyelvben még ma is sok olyan szó van, amelyik a magyarban is megtalálható, s ezek csak a hunoktól származhatnak. Fontos tisztázni, hogy - minden híresztelés ellenére - nem voltak barbárok, mind nyelvükben, mind kultúrájukban nagyon különböztek az európai barbároktól - tartja a neves, nem magyar antropológus, Rudgley.
Történelmük Ázsiában kezdődött. A kínai források alapján a Kr. e. l. évezred végétől ismert egy "hiung-nuk" nevű nép, akiket a hunokkal azonosítanak. Ősi szálláshelyük Ordosz, a Sárga-folyó nagy U alakú kanyarjában fekvő terület. Már Kr. e. 1000 körül kezdődtek a hunok betörései a kínaiakhoz, akik már ekkor elkezdték építeni a nagy falat ellenük. A hunok fél évezreden át állandó összeütközésben voltak velük, ezért a Kr. e. III . évszázadban elrendelték a fal teljes felépítését, aminek méretei jelzik a hunok erejét, hiszen a kőfal kb. 4000 km hosszú, átlagban 10 m magas és 6-8 m széles. Talán nem véletlen, hogy pontosan az építése idején erősödött meg a hunok királysága. Fontos hangsúlyozni, hogy a leletek alapján biztosra vehető, hogy az ázsiai hunok europidok voltak, egy Kr. e. III. századi forrás például egy 184 cm magas, szőke hajú hun férfiról tesz említést.
A hun királyságról fogalmat alkothatunk azokból a kincsekből, amelyek 1972-ben kerültek elő, és ordoszi leletként váltak ismertté. Egy hun fejedelmi sírra bukkantak, ahonnan 4 kg arany, 218 aranytárgy, köztük egy korona is előkerült. Ezek láttán fel se merülhet, hogy a hunok barbárok lettek volna. A további leletek egyértelműen arra utalnak, hogy országukban jelentős földművelés folyt.
A hun birodalom a Kr. e. II. században a Tarim-medencétől az Iszik-kölig, a Szaján-hegységtől a Bajkál-tóig magába foglalta a mai Mongólia területét. Ekkor a hunoknak és a pártusoknak a Csendes-óceántól az Eufráteszig terjedt a birodalma.
A hun birodalom a Kr. e. I. században ténylegesen kettévált, a nagyobbik fele az ellenségeik fojtogató gyűrűjébe került. Csi-csi főkirály elhatározása alapján megkezdődött a hunok nyugatra vándorlása, amely Belső-Ázsiából kiindulva, sok megtorpanás után, évszázadok múltán (Attila nagykirály 434-453 között uralkodott) elérte az Atlanti-óceánt. Az írott források és a régészeti anyag azt támasztják alá, hogy a belső-ázsiai. hunok elődei az európaiaknak. A keleti és a nyugati hunok közötti összekötő szálat Turán földjén találjuk meg. Említést érdemel, hogy összevetették az úgynevezett Attila leszármazási táblát - amely Thuróczy krónikájában maradt fenn a legépebben - az ázsiai hunok királylistájával, és több egyezést találtak (vö. : V/3 . fejezet) .
Elérkeztünk hát az európai hunokhoz, akikről szinte senki sem ír elfogulatlanul! A hun birodalom magába foglalta a Kárpát- medencét, az itt talált hun leletek egyértelműen tanúskodnak a kultúrájukról. A bizánci diplomata, Priszkosz rhétor személyesen járt Attila udvarában, fennmaradt az ezzel kapcsolatos beszámolója, és Jordanes is ír róla. Ezekből a leírásokból kirajzolódnak előttünk Attila és feleségének fából épített palotái, magas tornyaik voltak, ebédlők, csarnokok, kőből készített fürdőház, a "szkíták edénye arannyal, drágakővel ékes volt." A világhírű szeged-nagyszéksósi hun leletegyüttes - 93 aranytárgy került elő - aranyműveseik szakmai felkészültségéről tesz tanúbizonyságot. A hun az első ismert lovasnép, amelyről teljes bizonyossággal tudható, hogy volt írása. A hunok és a pártusok között számos párhuzam mutatható ki, az avar kori emlékanyagaink pedig a hunokhoz kapcsolódnak, így a magyar őstörténet gyökerei Kínáig érnek.
Más úton jött magyarok
Az avarok a magyarság egyik meghatározói. Ugyanolyan lovas nép, mint a magyar, ugyancsak Belső-Ázsiából jött, csak más időben és más úton, mint Árpád népe. Az avaroknak a hunokkal és a magyarokkal való kapcsolatát/ azonosságát a korabeli források igazolják. Az avarok birodalma háromszáz éven át létezett a Dontól az Ennsig.
A nagy hun birodalom felbomlása után tűnnek fel először, amikor is a Kaszpi-tenger, valamint a Káma, a Volga és a Don között fekvő vidékeken megjelennek, sőt 560 körül az Al-Duna mentén és Dáciában is letelepednek. Harcias lovas nép, amely a középkor elején nagy hatalommal rendelkező birodalmat alapított Kelet-Európában. Nyelvük az ural-altáji nyelvcsalád török ágához tartozott, és külsejükre, szokásaikra és erkölcseikre nézve a hunokra emlékeztettek. "Avar" néven jelölték őket mind a bizánci, mind a latin írók. Valószínűleg több rokon törzs egyesüléséből alakultak.85 106 Az avarok - akárcsak Attila hunjai - mindenkit legyőztek, és hatalmas adók megfizetésére kötelezték a világ akkori urát, Bizáncot. Egyik vezetőjük, Baján kagán, Attilához hasonló egyéniség volt. Uralkodása alatt az avar birodalom az Enns folyótól a Donig, valamint a Balti-tengertől a Száváig terjedt. "Meglepő" (az idézőjel használatának jogosságáról a későbbiekben esik szó) , hogy az avarok egy évtized alatt a Kárpát-medence uraivá lettek. De nemcsak az uraivá, hanem ez lett a hazájuk, nemzedékeken át virágzott az ország. Érdekes módon, egy "idegen nép" tíz év alatt a hazájává tudott tenni egy 280 ezer km2-es földterületet! Akkor, amikor Európa legfőbb hatalma, a keletrómai császárság, Bizánc hatalmas katonai erőt vont össze az avarok ellen, és Baján kagán mégis legyőzte a bizánciakat, sőt nyugaton is megjelent Attila nyomdokain. Nyelvükre azt mondják, hogy "türk", ám a Szarvasan talált avar rovásírásos lelet magyarul olvasható (vö.: I/9. fejezet) .
Keletre szakadt néprészeink?
Két népcsoportról kell említést tennünk, akiknek a léte arra utalhat, hogy át kellene értékelni a "hivatalos" történettudomány által a magyarok eredetéről tanítottakat. Az 1960-as években Tóth Tibor antropológus tanulmányutat tett Kazahsztánban, ahol egy ,,madiar" nevű törzsre bukkant, az Amu-Darja mentén "madzsarokat" talált, Szamarkandtól délre pedig a Kaska folyó partján "Madzsar" Kislak nevű települést, de odébb, a Huszár(!) folyó mellett is magyarok laktak. Ök emlékeznek arra, hogy régen még magyar nevűek voltak.
Nepálban is található egy különös néptörzs, a magar, amelynek tagjai földműveléssel és állattenyésztéssei foglalkoznak a Himaláj a 2000-4000 m magas részein. Hét törzsük van, rovásjelekkel írnak, földbe temetkeznek, kopjafát faragnak és állítanak az elhunytnak. Több feltételezés létezik az eredetükről: Kasmírból származnak" a kusok vagy kasok közül, vagy Mongólia irányából, Közép-Azsiából és a tibeti platóról jöhettek. A laikusnak persze egyből a magyarok jutnak eszébe róluk.
Legszkítább szkíták
A magyar nemzetben a XIX. század közepéig élt a szkíta-hun származás tudata, Nemeskürty szerint egy ilyen régi hagyományt már önmagában is "történeti tényként" kellene kezelni. Középkori krónikáink is a szkítáktól eredeztetik a magyarokat, Mátyás király történetírója szerint pedig a Szkítia belsejéből származó magyarok "nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik". A külföldi korabeli források - például kínai, tibeti, mongol, szír, örmény, arab, iráni, perzsa, török stb. - is megerősítik, hogy ezer szállal kötődünk Belső-Azsiához, Kiszely közel 50 oldalon át sorolj a ezeket a kútfőket. A XIX. században és a századforduló környékén még nyilvánvaló volt az olyan neves magyar és külföldi lexikonok szerkesztői számára, mint például Révai Nagy Lexikona és az Encyclopaedia Britannica, hogy a magyarok a szkíták, a hunok leszármazottai, turániak, akik a Kaszpi-tenger, az ősi Baktria, az Oxus folyó környékéről érkeztek a Kárpát-medencébe. Korábban még ezt tanították az iskolákban is, hogy a "magyar nemzet nyelvére nézve az altáji vagy turáni nyelvcsaládhoz tartozik, melyet a régiek szkíta néven említettek."
Tehát a néphagyományból, a krónikáinkból, a külföldi korabeli forrásokból, a külföldi és a magyar lexikonokból, az iskolai tankönyvekből egyértelműen az derül ki, hogy száz éve még meg voltak győződve a szkíta, a méd, a hun, a pártus, az avar és a magyar népek közti rokonságról, ha nem azonosságról.
A természettudományos vizsgálatok is ezt támasztják alá: az ökogenetikai vizsgálatok, a vércsoportmegoszlás, az úgynevezett bőrlécrendszer, a Gm-markerek, a DNS-vizsgálatok eredményei mind-mind belső-ázsiai eredetet bizonyítanak.
Volt tehát egy évszázadokon át ismert és elfogadott történelmünk, mígnem megszületett a finnugor nyelvrokonság elmélete. Ami még nem lett volna "baj ", a nyelvi megállapítás alapján azonban új történelmet is írtak. László Gyula így fogalmaz ezzel kapcsolatban: ,,A nyelvi megfigyelések, még ha azok netán helyesek is lennének, egyáltalán nem jelentik azt, hogy a rájuk épülő történeti következtetések jók."
Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után indult meg az az elszánt küzdelem, amelyik a magyarok tudatában élő történelmet semmisnek mondta ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia központi kormányának kérésére 1877-ben Trefort Ágoston kultuszminiszter is közéjük állt: értekezletet hívott össze, hogy tudományosan állapítsák meg a magyarok származását. A jelen lévő tudósok nem jutottak megegyezésre, ezért a miniszter a vitát az alábbi jegyzőkönyvi nyilatkozattal zárta le: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban - mint miniszter - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb, finn-ugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni , akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát." Ennyi. Itt akár be is fejezhetnénk, hiszen szakmai kérdésben nem szakemberek, hanem politikusok döntöttek. Pontosan olyan ez, mintha például Einsteint a politikusok arra figyelmeztették volna, hogy nem fogják támogatni, ha továbbra is azt állítja, hogy E = mc2.
A laikus ismét csak a logikájában bízhat, így azért, hogy válaszolni tudjon az újkőkor nyelvével foglalkozó (I/5 .) fejezetben feltett kérdésre - nevezetesen arra, hogy Árpádék a Kárpát-medencébe érkezve vajon "rokonokat" találtak-e, akiknek a nyelve nem volt teljesen idegen számukra -, a következőkből tud kiindulni:
l. Inkább a modern természettudományos vizsgálatok által is igazolt és a több évszázadon át hitt történelmet fogadja el valósnak, mint a politikusok által "javasoltat".
2. Az eddigiek alapján bizonyítva látja, hogy a magyar és a finnugor nyelveket beszélők a jégkorszak vége tájékán együtt éltek, így érthető nyelveik alaprétegének az azonossága.
3. Nem talál olyan okot, amelyik kizárná Krantz eredeti felvetését, nevezetesen azt, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv a legrégebbi Európában, már 10 ezer évvel ezelőtt is létezett a Kárpát-medencében, és nem az árpádi bejövetellel érkezett ide.
Mindezek fényében a következő kép bontakozhat ki előttünk: az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencében 40 ezer éve minden adott volt a tagolt nyelv kialakulásához, és nem zárja ki semmi, hogy ki is alakulhatott. Logikusnak tűnik továbbá azoknak a kutatóknak a megállapítása, akik szerint az újkőkorban egy nyelven, illetve ennek az egy nyelvnek a különféle nyelvjárásain beszéltek az említett kultúrkör területén. Amennyiben a Kárpát-medencében kialakult őskori nyelvből - amelyet Krantz már magyarnak nevez - kialakult nyelven (nyelveken, nyelvjárásokon) tették ezt, akkor érthetővé válik a magyar és a sumir nyelv rokonsága. Ezen logika alapján arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a sumirok nyelve nem állhatott messze a Kárpát- medencében beszélttől. Az előzőekben láttuk továbbá, hogy több kutató szerint is a sumirok a sémi népek kegyetlenkedései elől északra menekültek, és nyilván vitték magukkal a nyelvüket is. Több szakember feltételezése szerint is keveredhettek a Turáni- alföld, Belső-Ázsia szintén ragozó nyelvű népeivel, majd mint szkíták váltak ismertté. Az idők folyamán aztán a szkíták, a hunok, az avarok, végül Árpád magyarjai rendre "meghódították" a Kárpát-medencét is, és szinte folyamatosan uralták is.
Ezzel a feltételezéssel a "kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt" : egyrészt a finnugor nyelvrokonság elmélete is beleillik a képbe, hiszen a Kárpát-medencében a jégkorszak vége körül együtt élhettek a magyarok és a finnugor nyelveket beszélők, másrészt pedig mindaz, ami a magyarok szkíta származásával kapcsolatban a XIX. századig ismertté vált, is beleillik a képbe. Sőt, valójában annak jelentős része, amit a nyelvészek mondanak Árpád népe nyelvének kialakulásával kapcsolatban - például érhették más nyelvek hatásai, jöhettek jövevényszavak stb. - is megállja a helyét. Egyetlenegy kivételével: a magyar nyelv őse nem az Urál-hegység környékén alakult ki kb. 7000 éve, hanem sokkal korábban. Nincs kizárva, hogy a Kárpát-medencében, de lehet, hogy az újkőkori kultúrkör más részén, de mindenesetre a neolitikumban már az ebből származó nyelven/nyelvjárásokon beszélhettek.
Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencébe érkező szkíták, hunok, avarok és magyarak nem lakatlan vidékeket találtak. Noha a köztudatban az él, mintha a Kárpát-medence történelme a római hódítással kezdődött volna, ez még sincs így. Cáfolására elég annyi, hogy Kr. e. 35-től Kr. u. 9-ig, 44 évig harcoltak a rón1aiak, amíg elfoglalták Pannóniát. Vajon kik tudtak ellenállni a világ akkori legnagyobb légiójának több évtizeden át? Nyilvánvalóan egy erős hadsereg, amelynek léte jól szervezett társadalomra utalhat, ami viszont azt jelenti, hogy nem állt üresen a Kárpát-medence. Az előzőekben (vö. : 1/3 . fejezet) részleteztük azon külföldi és magyar tudósok vizsgálatainak az eredményeit, akik egyértelműen megállapították, hogy a Kárpát-medence őslakóinak leszármazottai évezredeken át helyben maradtak, akkor is, ha a régészet a felhasznált anyagok, eszközök, kerámia stb. alapján különböző műveltségeket, szakaszokat - például Körös műveltség, rézkor, bronzkor stb. - különböztet meg. A genetikai, az antropológiai, a szerológiai stb. vizsgálatok alapján tehát bizonyított a Kárpát-medencében élő népesség folyamatos jelenléte.
De vajon milyen nyelven beszélhettek? Az előzőekben arra a következtetésre jutottunk, hogy a legnagyobb valószínűséggel azon, amelyik a Kárpát-medencében alakulhatott, ki. Ez azt jelenti, hogy az ideérkező szkítáknak, hunoknak, avaroknak és magyaroknak olyan nyelven beszélőket kellett találniuk, akiknek a nyelve ugyanabból az őskori Kárpát-medencei nyelvből származhatott, mint az övék. Persze jó lenne tudni, hogy az évezredek alatt milyen mértékben változott a Kárpát-medencében kialakult, Krantz által már magyarnak nevezett nyelv, de ezt - az őskori nyelvemlékek hiányában - nyilván nem lehet tudni. Tény ugyanakkor, hogy a magyar, összehasonlítva más nyelvekkel, viszonylagos állandóságot mutat, például az Ómagyar Mária-siralom vagy a Halotti beszéd szövegét a mai napig értjük. Vagy említhetjük az 1046-ból származó, András király korabeli imát, amelyet ezer év után is tökéletesen értünk. Viszont Shakespeare drámáit a művelt angol is csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott a nyelvük az elmúlt 400-500 év alatt, miközben a magyar megtartotta a nyelvtanát és a szókincsét is. Ezek arra utalnak, hogy nyelvünk ezer év alatt sem változott annyit, hogy ne értenénk.
A fenti elképzelést alátámaszthatjuk, ha feltesszük a kérdést: vajon az évezredek viharában miért csak a szkíták, a hunok, az avarok és a magyarak tudtak tartósan megtelepedni a Kárpát-medencében? Miért nincs nyelvi nyoma a hunoknak, az avaroknak? Csak nem azért, mert hasonló volt a nyelvük ahhoz, amelyet érkezésükkor a Kárpát-medencében beszéltek? Tudjuk, hogy a Kárpát-medencében élők nem vették át sem a mai nyugat-európai, sem a szláv nyelvek egyikét sem. Gyakorlatilag egész Európa hajlító nyelven beszél, miért maradt ki ez a "sziget", ha nem azért, mert régóta, folyamatosan nagyszámban éltek itt ragozó nyelven beszélők, és így nem tudott meggyökeresedni más?
Más is igazolja a feltételezésünket. Werbőczy István jogtudós, országbírói ítélőmester, köznemes Tripartitum című jogkönyvét 1504-1514 között írta. Ebben szkíta származásunkat és azt, hogy a ma honfoglalásnak nevezett esemény előtt a Kárpát-medencében élt lakosságot Árpádék magukhoz hasonlónak tartották, a legnagyobb természetességgel írja le jogi műve keretében. De a logika is ezt diktálja, hiszen általában a kisebbség veszi át a többség nyelvét. Árpádék népességét egy-két százezerre becsülik, az itt élők száma ennek többszöröse lehetett. Miért vette volna át az itt élő sokaság, akik régóta helyhez kötöttek, és régóta beszélik a Krantz által magyarnak nevezett nyelvet, a "néhány jövevényét"? Krantz is lehetetlennek tartja, hogy a IX. században egy olyan jól benépesült mezőgazdasági vidéken, mint a Kárpát-medence, nyelvcsere történt volna.
Ezt támasztja alá az Anonymus által említett néhány név - például Bors várat épített és ,,ezt a nép Borsodnak hívta azért, mert kicsiny volt" -, amelyek arra utalnak, hogy Árpádék ugyanazon a nyelven beszéltek, mint azok, akik érkezésükkor már itt éltek. De erre utalnak a földrajzi nevek is: "Minél nagyobb egy folyó, annál messzebb időre nyúlik vissza nevének eredete." A lakosság elsőbbségének tanúi, a folyónevek a magyar ősibbség bizonyosságát vallják - írj a Marj alaki. Tanulmányában az Anonymus gesztájában szereplő földrajzi és helyneveket vizsgálja, megállapítja, hogy Árpád idején Magyarország túlnyomó része, főleg a Duna-Garam vonalától keletre fekvő tájak névadó, de paraszti sorban élő lakossága nem lehetett más, mint magyar.
De menjünk még vissza az időben! Árpádék előtt az avarok is itt voltak. Tökéletesen illik a képbe László Gyula kettős honfoglalás elmélete is, amely szerint 600 körül a későbbi magyar honfoglalók egy korábbi hulláma már itt élt. Ismeretes, hogy a XVI. században keletkezett a Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) című munka, amely egy latinul írt magyar krónika török átdolgozása. Ebben olvashatjuk, hogy a vízözönt közvetlenül követő időben, Nimród életében Hunor, a természetfeletti hatalmak parancsára, seregével a Kárpát-medencébe siet, itt vele azonos nyelvet beszélő népre talál. Ezzel kapcsolatban írja László Gyula: "Hiszek a Tarih-i Üngürüsz egykori krónikásának, amikor Pannóniába érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban sok gyümölccsel, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek" (kiemelés tőlem).
Rendkívül figyelemreméltó továbbá, hogy a krónikáink szerint Árpád úgy érkezik ide, mint aki ősei földjét akarja visszaszerezni: ez a föld "az én ősapámé. A nagy hatalmú Attila királyé volt", vagy: Árpádék bejöttek Pannóniába, "de nem vendég módjára, hanem mint akik örökség jogán birtokolják a földet". Úgy tűnik, Árpád Attila örökösének tartja magát, és népe nem véletlenül "esett be" a Kárpát-medencébe azért, mert gyorsabban lovagoltak, mint az őket üldözők.
Mindezt valamennyire megerősíti a sajnálatosan kevés írásos emlék is, feltételezhetjük, hogy olyan nyelven írták azokat, amilyenen beszéltek (vö.: I/9 . fejezet). László Gyula kettős honfoglalás elmélete alapján az még csak magyarázható, hogy a VIII. századból származó lelet, a szarvasi avar tűtartó rovásírását Vékony Gábor magyarul olvasta, és Bakay Kornél szerint is egy "ősi magyar rovásszöveg" áll rajta. Az azonban, hogy a Ladánybenén előkerült III-IV századi hun rovásemlék olvasata Csallány Dezső szerint a magyar rovásírás körében keresendő, és a szeged-nagyszéksósi hun kincslelet eddig még teljesen meg nem fejtett feliratán Varga Géza szerint a magyar írás több rovásjegye látható, arra utal, hogy a hunok nyelve közel állhatott azokéhoz, akik a magyar rovásírás betűivel írtak. De menjünk tovább! A campagnai mezőn talált szkíta eredetű rovásírásos baltatokot Lubbock angol régész mutatta be a Prehistoric Times című könyvében 1865-ben, és 2600 évesnek ítélte. Ilyen baltát csak a Kárpát-medencében készítettek. Debreczenyi Miklós és Pataky László magyar nyelvű megfejtést olvasott ki belőle, de G. Ederling, Bakay Kornél és Szabó Árpád is foglalkozott a ma magyar nyelvű megfejtéssel. Ez pedig nem kevesebbre utal, mint arra, hogy Kr. e. 600 körül a Kárpát-medencei szkíták a magyar rovásírás betűivel írtak. Ha pedig "magyarul írtak"... A legdöbbenetesebb talán a következő: ahogy arról már említés történt és történni is fog (vö. : I/5 és 1/9. fejezet) , Erdélyben, Tatárlakán kerültek elő hétezer évesre becsül t írásos emlékek. Ezek egyikén a SA-PIR kifejezés ugyanolyan jellel íródott, mint amilyent a mezopotámiai Dzsemdet Naszr nevű dombban találtak. Az előzőekben (vö.: I/6. fejezet) pedig arra a megállapításra jutottunk, hogy a "szabirnak" nevezettek a Kárpát-medencét és Mezopotámiát is lakták, a lelet szerint már évezredekkel ezelőtt, de meglepő módon a honfoglalónak nevezett magyarság egyik ágát is szabir- szavárdnak nevezi Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár(!). Láttuk, hogy a szabirnak (is) nevezett nép/népek azok, akik az ősiségben egybekapcsolták a Kárpát-medence-Kaszpi-tenger- Aral-tó környéke népeit, valamint a Közel-Kelet hatalmas vidékein élőket. Ez is arra utal, hogy Árpádék a Kárpát-medencében lakók ,,rokonai" lehettek. A feltételezés alátámasztására a következőket kérdezhetjük: Miként hódíthatták meg Árpádék a Kárpát-medence népét, akiknek létszáma a "hódítók" többszöröse lehetett? Hogyan maradhatott meg Árpádék magyar nyelve és etnikuma, ha itt nem ,,rokonok" éltek? Ha nem az történt, hogy az itt élők mindig magukba olvasztották a keletről érkezőket, akkor vajon miféle rejtélyes módon és hova tűntek el sorra az itt élők? Miért nincs nyoma az állítólag itt élő népek ellenállásának? Honnan erednek a többszöri visszatérések ősidőkbe visszanyúló hagyományai a néphagyományunkban? Sokáig folytathatnánk a kérdezést, de mindegyikre ugyanaz a lehetséges válasz. A Kárpát-medence ragozó nyelvű őslakói folyamatosan magukba olvasztották a keletről érkező, szintén ragozó nyelven beszélő testvérnépeket."
***
***
És hogy Árpádék milyen magaskultúrát hoztak magukkal haza Belső-Ázsiából, ezekkel kapcsolatban szintén Bunyevácz Zsuzsa összeállítását érdemes idézni, ezúttal Az új világrend tízparancsolata c. könyvéből (II/I. fejezet)
"Mit tudunk Árpádék magyarjairól?
Idézzünk fel a Kárpát-medencével kapcsolatban néhány mára már elhomályosult tényt! Először is - minden híresztelés ellenére - Európa kellős közepén fekszik. Nem Kelet-Európábán, a kontinens ugyanis az Atlanti-óceántól az Urál hegységig húzódik kelet-nyugati irányban.
Nem gyakran emlegetik, de a történelme nem a római hódítással kezdődött, volt például őskora is. Az őskori leletek nem egy esetben komoly műveltségekre utalnak. Kr. e. 7000 körül már virágzott a Körös-, majd a Vinca-műveltség, Kr. e. 5000 körül már írtak Erdélyben. Említettük, hogy Gimbutas szerint Közép-Európában az említett évezredekben egy magas kulturális fokon álló civilizáció létezett, hitük középpontjában az Istenanya kultusza állt. A modern molekuláris biológiai és genetikai vizsgálatok pedig igazolták, hogy a Kárpát-medence lakói a földművelés kezdetétől — kb. Kr. e. 7000-től - helyben maradtak, folyamatosan lakták a területet. Ez volt a boldog aranykor, azonban miután az indoeurópainak nevezett hordák kb. Kr. e. 2500 körül megjelentek, meghódították a kontinenst, majd leromboltak gyakorlatilag mindent — írja Mircae Eliade vallástörténész is. Az aranykor úgy ért véget, mint keleten: a férfi istennel megjelentek a fegyverek, a háború, a hódítás és a rombolás. Mezopotámiában ez a sémi, Európában; pedig az indoeurópai népek megjelenéséhez köthető. A mai nyugat-európai népek többsége az indoeurópaiak leszármazottja.
Feltűnő azonban, hogy az indoeurópai népek, noha az egész kontinensen megvetették a lábukat, a Kárpát-medencében nem tudtak tartósan megtelepedni. Ez a későbbiekben csak a szkítáknak (kb. Kr. e. 600), a hunoknak (V. század), az avaroknak, majd Árpádéknak sikerült. Amikor a IX. században Árpád magyarjai megérkeztek, akkor állattartó, növénytermesztő gazdálkodást folytató hun és avar maradék lakosságot találhattak. Hangsúlyozni kell, miszerint semmi sem utal arra, hogy „véletlenül estek be” a Kárpát-medencébe, mert gyorsabban lovagoltak, mint az őket üldözők. Harmatta János akadémikus is úgy látja, hogy nem menekültek: A Kárpát-medence elfoglalására kidolgozott magyar hadműveleti terv a politikai és a katonai helyzet és az erőviszonyok pontos ismeretén alapult. A magyar haderőnek legfeljebb az egyötöd része átkelt az Al-Dunán, és a bolgár állam központját támadta meg. Ez azonban csak színlelt támadás volt, s azt a hadászati célt szolgálta, hogy a bolgárokat megakadályozza a Kárpát-medencében a Dunától keletre fekvő területek védelmében. Ugyanakkor a főerők Árpád fejedelem vezetése alatt a törzsek egész népével és állatállományával a magyar csapatok nyugati hadjáratain már korábban is használt útvonalon, a Vereckei-szoroson keresztül behatoltak a Kárpát-medencébe, s azt több hadművelettel elfoglalták - írja Harmatta János.2 De a logika is úgy diktálja, hogy nem menekülhettek. Másoknak ugyanis miért nem kellett menekülni? Mi történt a közbenső népekkel? Hagyták, hogy a magyarok átszáguldozzanak rajtuk? Sátrat bontottak, csomagoltak szép nyugodtan, amikor menekülniük kellett? És még folytathatnánk a kérdéseket.
Krónikáink és a néphagyományunk szerint az Árpád-ház Attilától eredezteti magát, a Kárpát-medencét jogos örökségüknek, Isten által kijelölt hazájuknak tartják. Ugyanúgy, ahogy az őskor/ókor szent uralkodói esetén történt, például a Gilgames/Nimród-eposzban is Isten jelöli ki a város helyét. Vagy említhetjük III. Thotmes fáraót (kb. Kr. 1525—1491), ázsiai hadjáratának krónikája a karnaki templomban olvasható: „...kitágítsa Egyiptom határait, amint atyja Amon-Ré megparancsolta...” Pontosan úgy, ahogy Kánaánt a zsidóknak ígéri az Úr: „A te magodnak adom ezt a földet”.
Mit tudunk a műveltségünkről?
Az európai történetírás szereti a nomád, félnomád kifejezéseket használni rá, és nem a lovas nomádot, amely messze magasabb kulturális fokot jelent, mint ami a IX. századi Európát jellemezte. A logika alapján azt kell feltételeznünk, hogy ha valóban nomádok, barbárok stb. lettünk volna, akkor ugyanúgy felszívódunk, mint az a népvándorlás számos népével megtörtént.
Tudni kell, hogy a ló háziasítása és a lovaglás az emberi elme egyik legnagyobb teljesítménye és jelentős találmánya volt. Őseink nagyállattartó lovas életmódot folytattak, amely bizonyos értelemben fejlettebb, mint a letelepedett életmód, nincs ugyanis vízhez kötve. A lovas társadalom nem hozott létre monumentális alkotásokat, hanem helyette olyan civilizációs és kulturális találmányokkal látta el magát, amiket állandóan és könnyen magával hordozhatott. A mozgáshoz alkalmazkodva az európainál jóval magasabb szinten álltak többek között az öltözködés, a fegyver, az ékszer, az utazási és lakáskultúra, valamint a szellemiek terén is - hogy csak például a szőnyegeiket, a rovásírásukat, a táncaikat vagy az énekeiket említsük. Azt, hogy ma nem tógákban járunk, szintén nekik köszönhető. Tőlük származott Európába egyebek mellett a nadrág, a csizma, a sapka, a kesztyű, a kabát és a fehérnemű (!) is. Nehéz elképzelni, miként lehetett Európa civilizált fehérnemű nélkül.
Árpádék népét kb. százezer főre becsülik. Gondoljuk csak el, hogy ekkora tömeget évente akár többször költöztetni micsoda hatalmas feladat, amely tervszerűséget, felderítést, biztosítást, központilag irányított ellenőrzést és fegyelmet igényel! Európa erről a népről mondta később, hogy barbár, alacsonyabb rendű turáni faj.
Számos tudományos vizsgálat — nyelvészet, régészet stb. — bebizonyította, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett földművelő kultúrája volt, ismerték és termelték a szőlőt, bort készítettek, gyümölcsfákat neveltek, kiterjedt szántóföldeik és mesterséges vízvezető csatornáik voltak, tehát nem zsákmányokból élősködő nomádok. Azt, hogy már a Kárpát-medencébe való érkezés előtt ismerték a letelepült életmódot és a földművelést, számos kutató bizonyította.
Belső-Ázsiában a Kr. e. 1500-as évektől ismerünk bronzöntéshez használatos eszközöket. Árpádék öntvényei igen szakszerűen készültek, kengyelek, szablyák, zablák, nyilak, fokosok, kapák stb. jelzik szakmai tudásukat. Ötvösművészetük magas fokát tanúsítják a tarsolylemezek és az ékszerek. Őseink bámulatos ügyességről tettek tanúbizonyságot — írja László Gyula. A tarsolylemezek láttán sok minden eszünkbe juthat, csak az nem, hogy barbárok voltak.
Páratlan művelődési kincs rejlik a gasztronómiában, minél mélyebbre hatolunk benne, annál magasabbra jutunk tudás és szellem dolgában. Cey-Bert Róbert Gyula a téma kutatója, számos könyvében hangsúlyozza, hogy a honfoglalás kori magyar konyhát össze sem lehet hasonlítani a nyugat-európaival. Teljesen más filozófiája van, Belső-Ázsiához köt minket. Inkább a főzés jellemző rá, mint a sütés. Szakrális jelentősége van. A főzéshez edény kell, sütni akárhol is lehet. Gondoljunk csak a fennmaradt üstökre! Ismerték a hús konzerválását. Megfőzték a húst, leszedték a csontról, megszárították és összetörték, majd por alakban szállították magukkal. Aztán amikor fel akarták használni, vízben megfőzték. Kásaszerű, nagy tápértékű eledelt kaptak, így hosszú ideig is képesek voltak meglenni más táplálék nélkül. „Zacskós leves” ezer évvel Európa előtt!
Említeni kell tudós papjaikat, a táltosokat, akik határozottan nem sámánok, ahogy azt több kutató is megállapította. Gyógyítottak is, a füvesasszonyok ismerték a gyógyító növényeket. Mindenképpen szólni kell a honfoglaláskori koponyalékelésről! A középkor európai leletei közül messze kiemelkednek a Kárpát-medenceiek, itt voltak ugyanis a legjobbak a túlélések, akár évtizedekig is éltek utána a páciensek! „Barbár” agysebészek?
Több minden utal arra, hogy honfoglaló őseink a Kárpát-medencébe érkezés előtt már találkoztak a kereszténységgel. A hosszú vándorlás során a kereszténység keleti formáival ismerkedtek meg -tartja nem egy kutató.
Mit mondanak a krónikák?
Anonymus az 1200-as évek elején tudni véli, hogy Szkítiának első királya Mágóg volt, Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól elnyerte a magyar nevet. A magyarok vezérei Attila király leszármazottai, mintegy örökösei. Állandó hazát keresve, amit talán ismernek, tudatosan jönnek a Kárpát-medencébe, nem menekülnek.
Kb. ötven évvel később Kézai Simon ágy tudja, hogy a Noé Jáfet nevű fiáról elnevezett törzsből, Ménrót Hunor és Magor nevű gyermekeitől származnak a magyarok. Több fiút és lányt is nemzett, beszédeik csak nyelvjárásban különböznek egymástól. Csak egy részük jött el Szkítiából, a többiek maradtak. Az elvándoroltak, a hunok, így hódították meg a Kárpát-medencét és Európát.
Az Anjou-ház Képes Krónikája (1358) szerint Jáfet második fia Mágóg, tőle származnak a szkíták. A magyarok első és második bejöveteléről beszél Pannóniába. Elmeséli a csodaszarvas történetét, a következőt állítja: „a magyarok, vagyis a hunok”.
Mátyás három történetírót is megbízott 1488-1490 között. Az egyik Bonfini, ő a Szkítia belsejéből származó magyarokról ír, akik a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik. A hunok három törzséről tud: alziagyrok, avarok, magyarok. Szerinte Budát a budinokról, a szkíták legősibb népéről nevezték el, valamint a pártusok is szkíták, és a hunokat avaroknak is nevezik. Óbudán, illetve Sicambriában, „Kagán, a magyarok királya székelt”, tehát az avar kánt is magyar királynak tartja.
Heltaitól megtudjuk, hogy a szkítiai nép igen régi, a hunoktól ered, akik pedig Jáfettől. A hunokat most magyaroknak nevezzük, valamint Attila az első herceg a magyarok között.
Thuróczy szerint a hunok, vagyis a magyarok ősapja Nimród, „csupán beszédükben különböznek valamelyest, mint a szászok és thüringiaiak, Jáfet nemzetsége Európában telepedett le.
A krónikáink tehát a bibliai időkbe, egészen a vízözönig, Noéig vezetik vissza az eredetünket. Fontos, hogy egyik sem használja a „honfoglalás” szót, a Szkítiából történő „második kijövetelről”, „újbóli kijövetelről” szólnak. A nép sohasem menekült, hanem meg tervezte az eljövetelt, pontosan tudták, hogy hova mennek, és az lesz az új hazájuk.
Kivétel nélkül a magyarokat a szkítákkal azonosítják, akik már a bibliai vízözön, Noé idején is ismertek voltak. Gyakorlatilag egyenlőségjelet tesznek a szkíták, a hunok, az avarok és a magyarok közé. Némelyik megjegyzi, hogy az említettek ugyanazon a nyelven beszélnek, csak nyelvjárásbeli különbségek vannak köztük. A tudomány azonban mindezt mesének minősíti.
Mit mondanak más források?
Gyakorlatilag megerősítik a magyar krónikákban foglaltakat. Például az MTA meghívására Budapesten végzett kutatásokat Ucsiraltu professzor, a Belső-Mongol Tudományegyetem professzora, aki a hun nyelv emlékeivel foglalkozik. Eddigi eredményei azt mutatják, hogy érdemes a magyarok között vizsgálódnia. A kínai történeti forrásokban a Kr. e. IV. és Kr. u. V. század közötti időszakból kb. 600 hun szó maradt fenn. Véleménye szerint a magyar nyelvben is lehetnek hun szavak, nyelvtani emlékek, az általa rekonstruált hun szavaknak is vannak magyar vonatkozásai. A kutatásairól szóló könyv magyarul is megjelent. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Ferenc Ferdinánd „javíthatatlan hunokénak nevezte a magyarokat, ami mutatja a kor vélekedését).
Ugyanezt állítják a középkori héber kútforrások is. Egy 953-ból származó írás szerint Gómer fiai a következők: Frankosz, Frankosz országában (Szajnánál), Bretanosz (Bretagne), Tógarma (török népek) - ez tíz családot jelent: Kuzar (kazár) Picnak (besenyő), Bulgar (volgai bolgárok), Turk (törökök) Kuz, Zakuk, Ungar (magyarok), Tolmac (Tolmács, besenyő törzs). Megtudjuk, hogy ezek mind északon táboroznak, és az országuk neve az ő nevükről van, Táborozóhelyük a Hetel (Itil, Etel, Volga) folyóinak vidéke. Csak Ungar és Picnak táboroznak a Danuvinak nevezett nagy folyónál. Nem kevesebbet állít tehát a kb. ezeréves héber forrás, mint azt, hogy Gómer leszármazottai - például a magyarok - a Duna vidékén laktak.
Egy 1504-ből származó forrás szerint „Jefet fiai*.. Tirász, igen hatalmas, királysága Tiraszija (trákok)... és úgy látszik, hogy ők az ungarok. Megtudjuk továbbá, hogy 873. az „ungaruszi királyság” kezdete.
Figyelmet érdemel, hogy a középkori héber kútforrások Magyarországot rendszeresen, és nem csak elvétve, Hágár országának - Erec Hagar - nevezik. Ki volt Hágár? A Teremtés könyve szerint Hágár Egyiptomból származik, szolgálólány (más források szerint egy fáraó lánya) Ábrahám háztartásában. Ő Ábrahám elsőszülött gyermekének, Ismaélnek az anyja. Ismaélnek is megígéri az Úr, hogy nagy néppé teszi, és tizenkét fejedelem származik majd tőle. A hagyomány tőle származtatja az arab népeket, míg az Ábrahám feleségétől, Sárától született Izsáktól a zsidókat. (Jóval később a Bibliában említés történik egy „hágárénusok”-nak nevezett népcsoportról is.)
Bár a modern zsidó források azt igyekeznek bizonyítani, hogy a magyaroknak semmi közük a Bibliában említett népcsoporthoz, és csupán félreértésen alapszik a Hágár földje kifejezés, azért ne hagyjuk figyelmen kívül annak a lehetőségét, hogy a középkorban a zsidók esetleg tudtak keleti eredetünkről.
Néhány külföldi forrás is erre utal, amelyeket Kiszely István gyűjtött össze. 1740-ig mutatja be a magyarok történetét. Úgy tűnik, a szerzője a XVII. század végi emigrációval került Törökországba. A magyarokat a hunokkal azonosítja. A latin nyelvű források közül említeni kell a Hinkmar-féle évkönyvet, ez a 741-835 közötti időszakot mutatja be, a magyarokat a hunokkal és az avarokkal azonosítja. A Fuldai évkönyvek a „magyaroknak nevezett avarokról” tesznek említést. Regino prümi apát krónikája a magyarokat a szkítáktól származtatja, a magyarokat, a hunokat és az avarokat közös eredetűnek írja le, viszont nem tartja Góg és Magóg népének. Hersfeldi Lambert (1025-1081) évkönyve megjegyzi, hogy I. András kardja Attila kardja volt korábban, ez pedig Attila és a magyar királyok közti folytonosságra utal.
Forduljunk most az ókor klasszikusaihoz! Amit Plinius ír, akár „perdöntő” is lehet! A kb. kétezer éve élt szerző latin nyelvű művében a szkíták földjén élő népet „Seres”-nek nevezi, amit magyar fordítója „szereseknek” ír. A latin „seres” szó egyik jelentése, hogy „összeilleszt, egybefűz”. Egészen döbbenetes mindez! Árpádék is „szert ültek”, gondoljunk csak Pusztaszerre! De a mai napig ismert a „szeres település” fogalom. Ez azt jelenti, hogy amit kb. kétezer éve : Plinius a szkítákról írt, az a mai napig áll a magyarokra!
Hérodotosz, a Kr. e. VI. században élt történetíró két szkíta eredetmondát beszél el. Az egyik szerint Zeusz, a másik szerint Héraklész a szkíták ősatyja. Az előzőekben láttuk, hogy Nimród/Gilgames és Héraklész/Hercules gyakorlatilag azonosnak tekinthető, így a szkíták ősatyja Nimród. Ugyanakkor Ipolyi Arnold azt írja, hogy a magyar ősvallás hite magába foglal egy kizárólag nemzeti, saját, védő, óvó, pártfogó istenséget, egy nemzeti ősatyát. A róla felvonultatott hagyományok a bibliai Nimród-tudattal váltattak fel, vagy legalább elvegyültek.
Götz László szerint pedig a Biblia keletkezése előtt már léteztek babiloni hősénekek Nimródról, ezeket a magyarok magukkal hozták keletről. Kézai szerint Nimród apja Thana. Bérosszosz kaldeus történész Már Kr. e. 270 körül Nimród nevét összefüggésbe hozta a szkítákkal és Thana nevét a Tanaisszal, a Don folyó ókori görög nevével.
Mindezek alapján nem elképzelhetetlen, hogy a bibliai Nimród a magyar nemzeti ősatya. Ezt állítja a kétezer éve élt zsidó történetíró is. Josephus Flavius szerint Noé fiai Sém, Jáfet és Hám. Jáfetnek hét fia volt, ők Európát és Ázsiát népesítették be a Don folyóig. Gómer fiai a későbbi gallok (kelták). Magóg fiai (az angol nyelvű változatban) a „magogites”, magyarul talán „magogok”, őket a görögök szkítáknak nevezik. Jáfet gyerekeinek a leszármazottai például a médek, a trákok, a frígek stb. Nem kevesebbet mond tehát, mint azt, hogy a szkíták Jáfet fiaiból kerültek ki, valamint hogy rokonok a keltákkal, a médekkel stb. (Emlékeztetőül: Attila magát a médek királyának [is] tartotta.)
Dr. Márki Sándor (1853-1925) egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja 1910-ben megjelent könyvében az ókorral foglalkozik. Ő is utal a bibliai eredetre: Az Ararát-hegység (itt kötött ki Noé bárkája) környékéről elszármazott turániak nem csupán a bibliai részleteket ismerik a vízözönről, a magyar néphit tehát a Bibliától függetlenül is tud róla. Továbbá azt is, noha ez nem szerepel az Ószövetségben, hogy a tornyot Nimród építtette. Kálmány Lajos kb. húsz magyar vízözöntörténetet gyűjtött a népköltésből.
Találunk-e kapcsolódási pontokat a szkíták és a sumirok történelmében?
Több kutató van azon a véleményen, hogy a kb. Kr. e. VII. századtól a görögök által szkítának nevezett nép valamilyen kapcsolatban állhatott a sumirokkal. Úgy látják, hogy a sumirok egy része a Mezopotámiától északra fekvő vidékekről - Turáni-alföld, a Kaukázus környéke - érkezhetett hajdan a Folyamközbe.
Maspero írja, hogy ők, a hihetőleg turáni eredetű nép, érkezésük első napjától fogva ismerték az írást, a művelődés legfőbb és legszükségesebb iparágait, volt törvényhozásuk és kialakult a vallásuk is. Mahler szerint is a sumirok típusukat illetően a turániakhoz állnak a legközelebb, az altáji csoporthoz tartozó turk népek legrégibb elődeinek egyik ágát alkotják.
Kramer ugyanezt tartja: feltehetőleg a Kaukázus környékéről, illetve a Kaszpí-tenger délkeleti tájairól, a mai Örményország területéről érkeztek Dél-Mezopotámiába. Ők adták a legfontosabb fejlődési erőt, ők voltak az első termelők, földművelők, állattenyésztők, takácsok, kézművesek, kőművesek, kovácsok, építők, bőrmunkások stb.
Márki Sándor szerint is a Turáni-alföld, a Kaukázus környéke, Belső-Ázsia egyfajta ősi, történelem előtti „szellemi központ” volt, az innen elvándorlók teremtették meg az első civilizációkat, például Elámot (Mezopotámia északi része).
A Teremtés könyve szerint Ararát hegyén ér földet Noé bárkája. Noé fiai Hám, Jáfet és Sém. Hám fia Kus, „ő nemzette” Nimródot. Ő hozta létre a világ első királyságát - amelyet Sumerral azonosítanak —, és ennek ő az első királya. Mi történt a későbbiekben? Bobula Ida szerint a sumirok a sémiták betörése után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányba. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek, és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitűnő fémkovács-mesterségüket.
Bakay is hasonló véleményen van. A Kr. e. II. évezred derekától a sémita hódítók elől a mezopotámiai őslakosság egy része három irányba menekült: Anatólia, Transzkaukázia és a Kaszpi-tenger felé, illetve az attól keletre eső vidékekre. Ezek a népek hozták létre a hurri, méd, szkíta, hun, avar stb. kultúrákat.
Nos, ha a történelmünk gyökerei valóban az új kőkorig vagy a bibliai időkig nyúlnak vissza, akkor ennek máig nyomának kell lennie. És ha olyan területeken vizsgálódunk, amelyeket nem lehet manipulálni - ilyen például a néphagyományunk és a nyelvünk —, akkor feltételezhetően meg is fogjuk találni."
***
Elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéskörhöz. Láthattuk, hogy Ázsia őstörténetében jelentős szerepet játszottak a ragozó nyelvű rokon-népek, amely népcsaládból több hullámban érkeztek betelepülők a Kárpát-medencébe. A fő kérdés itt az, hogy amennyiben a sorozatos betelepülők nem tudták "érvényesíteni" saját kultúrájukat a Kárpát-medencében, akkor vajon ez is egy egységes ősmagyar népesség létét bizonyítja-e?
Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára c. könyvében nagyon részletesen foglalkozik a magyarság és a hozzánk kapcsolható rokonnépek időrendjével az őskortól Árpádékig (de olyan minőségi szinten, és olyan sok forrásból dolgozva, hogy tulajdonképpen megtehetnénk, hogy ezt a egy könyvet bemásoljuk erre a honlapra és kész is a magyar őstörténet...). A könyvben számos keletről érkező beáramlást, betelepülést mutat be a Kárpát-medencébe, és ezzel együtt felveti azt a kérdést is, amelyre a választ már Cser-Darai szerzőpáros kutatásaiból megkaptuk: hogyan lehetséges, hogy a számos (Mesterházy számítása szerint több mint 60!) kisebb-nagyobb létszámú betelepülés, "honfoglalás" ellenére alapvetően nem változott meg a Kárpát-medencei lakosság arculata, műveltsége, nyelve, genetikai összetétele? Ez csak úgy lehetséges, ha a magyar népet őshonosnak tekintjük, amelyik az évezredek során rárakódó keleti népeket képes volt sorra magába olvasztani anélkül, hogy folytonossága megszűnt volna. A betelepülőkkel mindig gazdagodott a Kárpát-medence, de nem cserélődött ki más kultúrára / más nyelvű népességre. Következzen Mesterházy gondolatmenete e témában (könyve 216. oldalától némileg lerövidítve):
"A magyar nép e tájon való őshonosságának kérdése és annak újbóli felvetése nem meglepő és nem újkeletű. Magyar Adorján és Badiny Jós Ferenc is támogatja e nézetet. Baráth a Kr. e. 3000 táján történt délről folyt magyari betelepedés teóriájáig jutott el, tovább nem ment e vonalon. Teljes elismerést és bizonyítást még nem nyert a felvetés, de időről időre felmerül olyan lehetőségként, amely áthidalhatja az Árpád-i honfoglalás makacs és megkerülhetetlen ellentmondásait. Ezek az ellentmondások mind a mai napig megkeserítik a kutatók életét, de a finnugor kötöttségek nem engedik merész felvetések megtételét. Hazai kutatóink is körüljárták már e kérdést többször is, bár nem teljes mélységében (Pl. László Gyula, Kristó Gyula, Éry Kinga, Csallány Dezső). Legmesszebbre László Gyula jutott a kettős honfoglalás elméletével. Ő csak jó kétszáz éves hátralépést engedélyezett magának (a 670-es betelepülők kérdésköre), ám ezzel is száműzték az Akadémia környékéről. A tét igen nagy, de ezúttal már nem a finnugorizmus bukása a tét: ha sikerül a magyar nép őshonosságát a Kárpát-medencében végérvényesen bizonyítani, az azt is jelentené, hogy összes kutakodásunk eddigi eredménye Eurázsia és a Régi Kelet tájain a szkíta-turk jellegű, Árpáddal érkező szabir-szkíta-hun-onogur törzsszövetség őstörténete lenne. Ebben a pillanatban rá fogunk döbbenni arra, hogy jószerével semmit sem tudunk e táj igazi ősi népéről,- akik amúgy nem is említetnek a szakirodalomban, - és akik magukba olvaszthatták a rokon és talán nem rokon betelepülőket évezredeken keresztül, hogy őket leginkább csak a magyar nyelv mélységeibe hatolva ismerhetjük meg a feltárt régészeti anyagok újbóli elemzése mellett, de legalábbis felül kellene vizsgálni avar, hun, szarmata, pannon stb. elméleteinket nemcsak itthon, de egész Európában. Végleges megoldásokkal ma sem szolgálhatunk még, de az új és az eddigiekhez képest szokatlan felvetések valóban új pályára és új megértenivaló felé irányítják a kutatást. Ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy az egyébként könyvtárnyi irodalommal rendelkező hun kérdéskör is új megoldást kíván. Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv c. tanulmányában (Bázel, 1997., Kézirat) az alábbi megközelítést választotta az Árpád-i problémakör tárgyalására: (21-23.o.)
“ A magyarországi őstörténészek “elhanyagolják” azt a fontos tényezőt, hogy minden nép két különböző kultúrájú ethnoszból áll, a kis létszámú hódítókból és a nagytömegű meghódoltakból. E fontos tény semmibevevéséből ered az a hiba, miszerint a földművelő őslakosok finnugor nyelvével próbálják rekonstruálni a turk honfoglalók életét. A hun-szittya-turk haderők mindent elsöprő erejét, hadi technikáját és szervezettségét igazolja a “honfoglalás” sikere. Az “avar koncon osztozkodó” három tiszavirág-életű európai birodalmat legyőzték és a Kárpát-medence sanyargatóit elkergették. Az az elmélet, miszerint - az Ázsiából érkező honfoglalók - török szavakkal ötvöződött finnugor - nyelve a fejlett szlávok, latinok és germánok kölcsönszavaival bővült ki a mai magyar nyelvvé - teljes mértékben elvetendő, mert a “honfoglalók” magyar nyelvére bizonyíték nincs, ezzel szemben még a “kettős honfoglalás” teóriája is a “honfoglalás” előtti Kárpát-medence magyar nyelvét igazolja.
Kritika-okfejtés:
Minden nép hódítókból és meghódoltakból tevődik össze. Az 1100 évvel ezelőtti turk hódítást és beköltözést magyar honfoglalásnak nevezte el az utókor. A turk nép a keleti források ismert szereplője, ezzel szemben a honfoglalást megelőző időkben a magyar nevet egyetlen kútfő sem említi (Pauler-Szilágyi 1900). A magyar név a korabeli forrásokból két okból hiányozhat:
- a név késői, honfoglalás utáni fejlemény, így 895 előtt az Orosz-alföldön sem ismerhették,
- a név a leigázott kárpát-medencei autochtonoké (őslakosoké) volt, akikről a a kereszténység felvétele után István országát nevezték el.
Az első felvetés alaptalan, mert a magyar név korai kialakulását a szarvas-regék ősisége igazolja. A közel-keleti jegyzők viszont a magyar nevet annak ellenére sem említik, hogy az eredetmondánkban szereplő nevek (Meotisz, Nimród, alán, Belár stb.) a történetírók lakhelyéhez közel fekvő térségre utalnak. Az obskúrusra csak egy magyarázat van: a név a Kárpát-medencéből származik, ahol az őslakosok és a jövevények mondája összeolvadt, esetleg újraéledt. (Ne felejtsük el, Hunor és Magor Adzsemben (Irán) híreket gyűjt Pannoniáról és meghódítását fontolgatja a Tárih-i Üngürüsz (8.o) szerint. Kattar, az öreg vezér erre azt mondja: “Ha akarjátok, hogy menjünk és székhelyünkké tegyük az elfoglalandó (általatok javasolt) országot, akkor a tőle keletre és nyugatra fekvő országokat is el kell foglalnunk, meghódítanunk, és sok tartományt kell legyőznünk és alattvalónkká tennünk. Most azonban az a szükséges, hogy Pannonia tartománya ellen menjünk!” Nem ezt tették a hunok, avarok és Árpád is hadakozván szinte mindenki ellen a környéken és azon túl!? Nem kapcsolható-e valamelyikükhöz az a szkítákkal kapcsolatos, szinte már közhelyként emlegetett történet, hogy a szkíták idegen asszonyokat vettek maguknak, kiknek nem értették a nyelvét, de az asszonyok hibásan tanulták meg az övékét? Illik ez az Európát hódoltató hun és avar seregekre legalább. Más kérdés, hogy a két testvér ilyen hatalmas távolságból miért vágyakozik Pannóniába, amelyet megfigyelés alatt tart!.- A szerk.)
A magyar név eredetét kereső nyelvészeti próbálkozások (pl. Reguly Antal: manjsji - magy(ar), mert anjsjer - agyar) nem derítenek fényt arra, hogy a honfoglalók avagy a kárpát-medencei őslakosok nevezték magukat magyarnak. Az észak-pontusi térségből hiányzó magyar népnév és a forrásokban írott turk név ténye miatt a honfoglalókra magyar nevet használni olyan hibás, mint az ó-egyiptomiakra arabot, a rómaiakra olaszt vagy az indiánokra jenkit. A honfoglalókra a szittya név is helyesebb, mint a magyar, mert Árpád népe az észak-pontusi szkíták egy része, sőt a jelek szerint a szkíták vezető testülete volt.
A magyar névnél ne akadjunk el, mert jelen esetben úgyis az a fő fontosságú kérdés, hogy ma kinek a nyelvét beszéljük és ezáltal nagyobb részben melyik néptömeg kultúrörökösei vagyunk - a honfoglalóké avagy az autochtonoké. Mielőtt folytatnánk az okfejtést, az idézett mű 3-4. oldaláról kell közbeiktassunk egy szemelvényt a logikai követhetőség érdekében.
Az őstörténet-tudomány kizárólag a hódító uralkodók életét és sorsát tárgyalja, akik a legtöbb esetben kisebb létszámú heterogén katonai érdekszövetségek voltak. (Pl. Árpád vezérlete alatt szövetkezett hét honfoglaló törzs különbözőségét a vérszerződés is bizonyítja.) Az uralkodóházak krónikásai csak uraik eredetmondáit és hőstetteit jegyezték fel, a különböző kútfők meg kizárólag a sikeres harcosok életéről szólnak. Ezzel szemben a korabeli feljegyzésekben szó sem esik a “hallgatag” leigázott népről, legfeljebb csak Anonymus óv az őslakosok eredetmondáitól a Gesta Hungarorumban, a “Márpedig a parasztoknak hamis meséitől, avagy a regősöknek csacsogó énekétől becsapva vagy. ” (Anonymus - Oromszegi 1994, 4.)
A kultúra legjellemzőbb ismérve a nyelv. Nyelvünk szerint tartozunk egy nemzethez vagy egy közösséghez, így a nyelv az identitás legfőbb mércéje. Egy régészeti lelet napvilágra kerültével a nagyközönséget leginkább az érdekli, hogy kik voltak a lelethátrahagyók és milyen nyelven beszéltek, - ami legtöbbször kideríthetetlen. Az ókori népek azonosítására az őstörténet-tudomány a nyelvészetet és az interdiszciplináris tudományágakat együttesen hívja segítségül. Az együttműködés szinergiai hatását viszont csökkenti az a tény, hogy a nyelv eredete csak ritkán azonos az etnikum eredetével. Az egymást támogató kutatások jobb hatásfoka érdekében (mielőtt bármihez is kezdenénk) ildomos megállapítani azt, hogy a fenn említett két társadalmi réteg közül melyik nyelve őrződött meg.
- Ha a hódítók nyelve maradt fenn, akkor a nyelvészet annak a sikeres etnikumnak a múltját segíti föltárni, amelyről az annalesek szólnak,
- de ha az elnyomottak nyelve maradt fenn, akkor a nyelvtudomány konfliktusba kerül a krónikákkal és a feljegyzésekkel, miáltal kontradikció keletkezik az együttműködésben.
Ezek után megérthetjük a “melyik népréteg nyelvét beszéljük?” kérdés fontosságát, melyre a válasz nem nyilvánvaló. A nyelvek küzdelmében, a rabszolgatartó társadalmaknál általában az uralkodó nyelve került ki győztesen, ellenben az autochtonokra rátelepedő elnyomók elvesztették nyelvüket. (Ez a megállapítás csak az információs társadalmakat megelőző korszakokra érvényes!)
A magdalenit követő azilien korban, a jégkorszak vége felé, az európai népek egy része - a felmelegedés miatt - a rangifereket kivéve északra húzódott. Ők voltak a mai finnugor, szamojéd, paleo-szibériai és tunguz népek elődei, akik egy része ma is a rénszarvasokból él (Mirov 1945). Tudjuk, hogy a mostani helyükre került népek vadászként követték legfontosabb élelemforrásukat és tették meg azt a nagy távolságot, ami ma már elválaszt bennünket tőlük. Európa korai lakosságának másik része egyhelyben maradva a pákászkodás és a sovány préda kiegészítéséül rákényszerült a kezdetleges élelmiszertermelésre. Ezekből a nem indogermán ó-európai népekből a mérsékelt égövön csak a magyarok őrizték meg eredeti nyelvüket.
Azt az állítást, hogy a magyarság ma nem Árpád turk nyelvén, hanem a jégkorszaki Európa nyelveiből kifejlődött változaton beszél, nehéz régészeti leletekkel vagy kútfőadatokkal bebizonyítani, mivel az archeológia - a megfejtett írásos leleteket kivéve - közvetlen nyelvi bizonyítékokat nem hozhat. A régészet csak a történészek által elnevezett, egyébként névtelen prehisztorikus népek életét tudja bemutatni, de nyelvüket nem. (Meid 1989, 5-6). A nyelvek törvényszerű változását vagy megmaradását azonban a történelem ismert szakaszai jól szemléltethetik.
Egy megbízható elemzéshez leginkább az Újvilág története nyújthat valós adatokat, mivel az európaiak 500 éve elkezdődőtt honfoglalásáról írt feljegyzések hitelesek és a földrészen beszélt nyelvek módosulását jól ismerjük.
Az észak- és dél-amerikai nyelvcserék analitikus rangsoros kiértékelése a következő eredményt mutatja:
Nyelvüket megtartják: azok az autochtonok, akik falvaikban, kultúrtalajukon maradnak azok az allochtonok, akik gyéren lakott területre érkeznek, azok az allochtonok, akik szervezett csoportokban maradnak.
Nyelvüket elvesztik: azok az autochtonok, akik falvaikat, kultúrtalajukat elhagyják azok az allochtonok, akik sűrűn lakott területre érkeznek, azok az allochtonok, akik nem maradnak szervezett csoportokban.
A kiértékelés eredménye szerint az amerikai kontinensen az angol, a spanyol, a portugál és a francia nyelvek azért maradhattak fenn és hódíthattak tért, mert a honfoglalók gyéren lakott területekre érkeztek és szervezett csoportokban maradtak. Az egyes indián nyelvek pedig mostanáig átvészelhették a túlerőt, mert az őslakosok még ma is falvaikban, saját kultúrtalajukon szervezett csoportokban élnek. Az Afrikából elhurcolt rabszolgák és a bevándorolt tarka néptömegek viszont elvesztették nyelvüket, mivel (a colluvies gentiumot alkotó különböző etnikumú egyedek) nem maradtak eredeti kultúrtalajukon, így összekeveredve kommunikációs célszerűségből a “pidgin” nyelvet választották.
A Kárpát-medence - jégkorszaktól számított - folyamatos magyar nyelvűsége azért feltételezhető, mert a térség régészeti leletei nem tanúskodnak magas kultúrájú rabszolga-társadalomról, melyben mint az ókori Görögországban (Herodot-Marg 1973) is a tömegeket gyakran átköltöztették. Nagyszabású telepítések nyomaira kizárólag a Kárpátok vonulatában vagy azon kívül lehet bukkanni, így az őslakosok aránylag zavartalanul együtt maradhattak, és helyben maradásuk biztosította nyelvük megőrződését.
A Kárpát-medencét csupán természeti adottsága védte meg attól, hogy teljes mértékben a Római Birodalomhoz csatolják. A meghódított részek megtartását technikai nehézségek gátolták, mert a rabszolgák begyűjtését és őrzését szolgáló városok és erődök építését az Alföld nyersanyaghiánya lehetetlenné tette. Kőépítmények nélkül rabszolga-társadalmak pedig nem létezhettek (a kőépítmények szinte minden esetben rabszolgaságról árulkodnak!). Ezzel szemben az Alföld termékeny síksága az autochtonok számára évezredek óta ideális élettérnek bizonyult, mivel ők az előnytelen (rossz hőszigetelő) kőfalakat amúgy sem igényelték.
Az elmondottak után azt is megérthetjük, hogy a VI. - VII. században az avarok nem rabszolgatartóként telepítették szláv vazallusaikat a Kárpátok vonulatába és a Balkánra maguk köré - ugyanis “szolgáik” a kerítőfalak híján szétszéledhettek volna - , hanem a már levert, de továbbra is rettegett római rabszolgatartók elleni együttes védelem okából. László Gyula régészprofesszor szavait idézem (László 1944, 101): “ A szláv népek közép-európai feltűnése egybeesik az avar hódítás kezdetével. Ez az egybeesés nem véletlen, hanem az avarok nagyszabású telepítési rendszerének következménye. A szláv népeket ugyanis gyűrűként telepítették maguk köré, s hadjárataikban is előcsapatként vetették harcba. ”
A fentiekből következve az avar elnyomók megtanulhatták az autochtonok magyar nyelvét, de az avarok rövid uralkodása miatt az áttelepített vazallusok nyelvét nem érhette már túl nagy befolyás. Térjünk itt most vissza az előbb félbeszakított gondolatmenethez:
Az őslakosok nyelvi stabilitását már dolgozatom elején bebizonyítottam, de ezennel felhívom a figyelmet arra, hogy az aránylag kis létszámú allochton legeltetők (rideg állattartók) - az elkülönült etnikai tömbök ténye miatt (amit az ásatások már régóta igazolnak) - semmi esetre sem tudták nyelvüket rákényszeríteni a nagy területen honos, népes ó-európai földművelőkre. Éry Kinga magyar embertan kutató a História 1996/2 száma 26. oldalán azt írja: “A 11-13. századi sorozatos vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a Kárpát-medence egész területén túlnyomórészt egységes nép élt, akikre keskeny, hosszú koponya és tisztán europid vonások jellemzők. Ez a népesség embertani szempontból különbözött a honfoglalók zömétől, legfeljebb a dombvidéki honfoglalókkal mutatnak szórványos hasonlóságot.” Kristó Gyula megállapítása is Éry Kinga kiértékelésére támaszkodik és a kárpát-medencei őslakosok számbeli fölényét igazolja. Szavait az említett folyóirat 21. oldaláról idézem: “a 11-13. században a Kárpát-medence lakosságának legnépesebb csoportját a már 895 előtt itt élt népek leszármazottai és nem a honfoglaló magyarok utódai alkották.” A honfoglalók - egységük megőrzése végett - érthetően egymás közelébe telepedtek le, amit Éry Kinga a “Históriá”-ban is igazol: “Nézetem szerint a Duna-Tisza közén, a Felső-Tisza-vidékén, valamint a Vág és a Nyitra közén megtelepült, gazdag leletanyaggal, díszes öltözékben eltemetett honfoglalókban kereshetjük a hét magyar törzs népét.” Ha a magyar történészek feltételezései szerint nem az őslakosok nyelvét, hanem az elegáns, kifinomult érzékű és ízlésű honfoglaló turkok nyelvét beszélnénk, akkor azt kérdezhetnők: ki tanította meg a magyarokat egységesen az egész Kárpát-medencében a magyar nyelvre, ha a honfoglalók csak az ország közepén telepedtek le. Egy jó bizonyítékot hoz nyelvünk korai elterjedésére Csallány Dezső dolgozata (1967, 35-36), mely írás vezérötletét László Gyula “A kettős honfoglalás” című könyvében bőségesen kidolgozta (László 1978), ám a tétel sem Árpádék kilétét, hanem az őslakosok honfoglalás előtti magyar nyelvét igazolja.
A honfoglaló katonai szövetség egy jól védhető földrajzi egység területére költözött a kárpát-medencei őslakosok felszabadítása után. A turkok a segélykérők ajánlatára telepedtek át a Kárpát-medencébe, amit az alábbiakból is láthatunk.
A közismert Fehér ló mondája szövetségesek szerződését örökítette meg, az általában félreértett hadüzenet helyett. A 13. század magyar krónikásai szerint a honfoglaláskori Kárpát-medence egyik vezető egyénisége és a Fehér ló monda szereplője Marót volt (Kézai, Anonymus, stb., a Képes Krónikában és Thuróczynál Szvatopluk), aki leányát feleségül adta Árpád vezér fiához, Zoltához (Anonymus-Pais 1977, 126). Az uralkodó családok összeházasodása a szövetség szentesítését jelenti. A helyesen értelmezett Fehér ló mondája szerint Árpád népe a felszabadításért, a védelemért és a kormányzásért cserébe lakhelyet és egy egész nemzet szolgálatát kapta a segélykérőktől, de nem az ellenségtől, mivel a legyőzött ellenféllel senki sem kötött szerződést. (az ellenséget “a rómaiakat Pannóniából elkergették” (Anonymus-Pais 1977, 125)). Árpádék fehér lovat, aranyos nyerget, gyémántos kantárt adtak, amiért cserébe feketerögű földet, Duna-vizet és perjefüvet kaptak. Marót herceg a szerződést később fel akarta bontani, az ajándékok megsemmisítésével; az említett objektumok és történtek szimbolikus jelentései a következők: fehér ló = felszabadítás + védelem, nyereg + kantár = országlás, főld + víz + fű = lakhely, Marót herceg szerződést bontó szándéka = a segélykérők (későbbi) sérelmét és elégedetlenségét fejezi ki.
Bizonyosan állíthatjuk, hogy az 1100 évvel ezelőtti hadműveletet a turkok a finnugor nyelvű leigázott kárpát-medencei földművelők, de elsősorban az avarok kérésére hajtották végre. Kútfőink szerint a turkok szkíták voltak, Atilla népével azonosították magukat (Anonymus-Pais 1977) és hatalmas területeket birtokoltak; Ibn Hordádzbeh (az arab földrajzi irodalom általunk ismert megteremtője) a honfoglalás előtti években tudósít a turkok észak-pontusi országáról “keleti határuk: Kína, Tibet” (Kristó 1995, 19). A turk haderő fölényét bizonyítja az, hogy az avar koncon osztozkodó három (!) tiszavirág-életű európai nagyhatalmat játszva legyőzték. Katonai fensőbbségükről árulkodik az ún. kalandozások kora is, tudniillik a nyugat-európai népek annyira rettegtek a hunoktól ((h)ungároktól), hogy nyilaik ellen istentől kértek segítséget (pl. a mindenszentek litániájában). Az ún. kalandozások nem büntető és rabló jellegű portyázások, hanem az elrabolt avar koronázási kincseket visszakövetelő hadjáratok voltak. (Az avar jogart kancsóvá alakították át és a Montreux közelében fekvő Saint-Maurice-i (Svájc) kolostor kincstárában őrzik. A felbecsülhetetlen értékű ritkaságról Alföldi András régészprofesszor bizonyította be, hogy eredetileg avar jogar volt. Az elrabolt Szent Koronát II. Szilveszter pápa minden jel szerint a kereszténység újrafölvételéért adta vissza I. István királyunknak. Csomor Lajos aranyműves megállapításai szerint (Csomor, 1996) a Szent Korona Kr. u. II-III. században készült a Kaukázus környékén. Nagy Károly az avarok leverése után feltehetően ugyanúgy adományozta az elrabolt koronát a Vatikánnak, mint ahogy a jogart St. Maurice kolostorának ajándékozta.) ...
A kritika beigazolta az Urál-környéki “őshazaelmélet” tarthatatlanságát. A hivatalos őstörténet-elmélet számos ellentmondása, tévedése és elégtelen bizonyítása miatt komolytalannak hat.
Visszatérve a fenti Meszlényi - adatok előtt megkezdett gondolatmenethez, nézzünk utána a Kárpát-medencei őslakosok kérdésének, mert az valóban főbenjáró jelentőségű lehet. Itt most nem az esedékes nagy Árpád-i bevonulás részletezése következik, mint várható lenne, hanem igyekszem megtalálni magát a magyar népet, azokat, akik valójában vagyunk. A bevonulás történetét már olvashattuk máshol is, legutóbb Grandpierre K. Endre Anonymus-könyvében szembesülhettünk a régi-új valósággal: valódi örömünnep volt Árpád népe számára a bevonulás és talán az itteniek számára is. Grandpierre Anonymust idézve közösen megült örömünnepekről ír. Nagyon különös, hogy a ma törökös (turk) nyelvűnek tekintett hódító együtt örül a helybéliekkel, akiket állítólag legyőzött. Annyira különös és hihetetlen, hogy nem is hihetjük el, minden rendben lenne itt. Bizonyára van rá magyarázat.
Az őslakosok kérdését már sokan feltették maguknak a kutatószobák belsejében, de csak kevesen írták le. A kérdés felvetése elképesztő távlatokat nyit meg hátrafelé az időben, és valóban abba az irányba mutat, hogy az elmúlt sokezer évben a Kárpát-medencébe érkező hódítókat és betelepülőket olyan nagy létszámú és nyelvében, műveltségében egységes nép várhatta itt, hogy a hódítók beolvadása mindig bekövetkezhetett. Ha ez igaz lehet, akkor valóban elő kell venni újra a hazai régészet eredményeit és újragondolni, mert ez az őslakos paraszti nép bizony mindenütt ott van (ott kell legyen) a temetőkben, ezrével is kellett őket napvilágra hozni, csak eddig nem annak tekintették, ami. A rengeteg melléklet nélküli, kifejezetten szegényes szolgasírok népét és maradványait kell tehát vallatóra fogni.
A kérdés az: kik azok, akik ezt a magyar nyelvet beszélik, miért és mióta teszik ezt? Meg kellene tudnunk, amennyiben ez lehetséges, hogy honnét származnak azok a népek, akik a Kárpát-medencében éltek, és azok, akik hódítóként idejöttek. A kérdés tisztázása alapvető jelentőségű lehet, mert amíg csak a középkori írott források anyagát forgatjuk és a finnugor történetírásra hagyatkozunk, valóban nem látni mást, csak elferdített nevek tömegében kavargó, kiismerhetetlen népmasszákat, amiből mindenki azt szűrhet ki, amit csak akar. Egyetlen dolog látszik biztosnak, hogy ma itt magyarul beszélünk.
A régmúlt bizonyítási lehetőségei: feltevések és tények
Ha tehát már akár 8000, vagy ha a rénszarvasok ősi népére gondolunk akár 10-13000 évvel ezelőtt képes lehetett e nép bárki beolvasztására, az egyúttal azt is jelenti, hogy már igen korán nagy létszámú néppé válhatott. Mindez úgy lehetett volna lehetséges, hogy nagyon korán élelemtermelővé vált, ezért a népesség szabadon szaporodhatott fel, sőt nagy számban kivándorlásra is jutott belőlük. Belakhatták szabadon akár az egész földrészt, egész Eurázsiát. Ha visszalapozunk a könyv elejére, jó néhány adatot találhatunk, amely ezt a kérdéskört igyekszik felvezetni, tehát az őskori települések, a rénszarvasok, a száraz - öntözés nélküli - földművelés, a Kárpát-medence mindenkit megelőző fémkorai Európában, Tatárlaka sok ezer éves amulettje, az erdélyi arany Tutenkámen maszkjában és Mezopotámiában és még a garmadával felmerülő adatok tulajdonképpen egy irányba terelik a kérdést: kik is voltak ezek az emberek, lehet-e közünk hozzájuk?
Mint ahogy a bevezetőben leírtam már, nem látok ma olyan okot, ami miatt őstörténetünk összegzésekor ne lehessen igaza mindenkinek, aki a teljes történet egy-egy fejezetét megírta. Igaza lehet Magyar Adorjánnak az ősműveltség elméletével, Baráth Tibornak déli, délkeleti rokonságunkkal, Badiny Jós Ferencnek, a mezopotámiai és Kárpát-medencei pulzáló történelmünkkel, Padányi Viktornak Dentumagyaria igazolásával, Götz Lászlónak pengeélességűen megfogalmazott alapismereti összegzéseivel. Ha ma e kérdéskört boncolgatjuk, Magyar Adorján ősökkel találkozó szellemét idézzük meg vele. Ő szilárdan hitt a Kárpát-medencei őshonos magyar műveltség létezésében és igen fontos bizonyítékokat is adott hozzá. Nekünk, kései utódoknak azonban még egyszer körbe kell járnunk e tájon saját magunk és a kételkedők meggyőzése miatt is. Ugyanígy megbarátkozunk azzal a gondolattal is, hogy valóban a Kárpát-medencei ősnyelv forraszthatta egybe - de nyelvüket nyelvjárásokban megőrizve - mindazokat akik itt éltek és azokat is, akik ide visszatértek. Hajlamosak vagyunk a történelem fordulópontjait kissé romantikusan felfogni, sőt a gondolat időnként szárnyra kap és igen régi időket emleget fel. Lehetséges, hogy most a ködbe vesző ősiséget valós időszakhoz köthetjük.
Gondolkodjunk kicsit hangosan a lehetőségekről röviden. Aki a ma rendelkezésre álló hatalmas keleti régészeti anyaggal szemben akar ellentétes népmozgásokat bizonyítani, annak nehéz dolga van, de nem biztos, hogy itt most bármit bizonyítani kellene e latolgatások közben. Inkább csak támaszkodókat keresek hátrafelé az időben. E régészeti anyag Götz László: Keleten kél a nap című alapműve (Püski, Bp. 1994.) szerint a Kr. e. 9/8. évezredtől kezdve jelentős, több hullámban zajló népmozgásokat ismer fel Anatóliából Dél-Európa és Erdély irányában egészen a 4. évezredig bezárólag, amikor Anatólia elnéptelenedését regisztrálják. A Starcevo-Körös, a Vinca-Tordos kultúrák anatóliai népességgel, - jellegzetes, folyamközi típusú fémezett kerámiáival együtt - történő feltöltése már későbbi, az a Kr. e. 6-3. évezredi mozgások leírásával kapcsolatos. A tatárlakai tábla a 4/3. évezred fordulójának leleteként szerepel a régészetben, ez már a sumér fémbányászat Erdélyig érő kiépítettségét mutatja. Ez a tény közvetlen sumér megjelenést mutat, amelyet hosszú időn át folytathattak és Vlassa kolozsvári román régész, - a tatárlakai lelet kiásója - szerint: ezek a rokonsági kapcsolatok meghaladják az egyszerű kulturális befolyást. A Kárpát-medence és Sumer között a kapcsolatok kétségtelenek, sokáig folyamatosak, de nem feltétlenül bizonyítanak Sumer vagy más keleti irány felé történő népáramlást vagy terjeszkedést. Ellenkezőleg (GL. 879.): ...ezek a gyarmatos csoportok, amelyek kb Kr. e. 3200 és 2000 között szintén több hullámban jelentek meg Európában, mindenképpen már a sumér nyelvet vitték magukkal: vagy mint anyanyelvüket, vagy pedig mint az akkori idők általánosan elterjedt elő-ázsiai kereskedelmi közlekedő nyelvét, amelyet még akkor is kénytelenek voltak használni, ha nem közvetlenül a sumér nyelvterületről származtak. ... A 739. oldalon így folytatja: ... R. Heine-Geldern már 1950-ben megállapította, hogy a Tordos kultúra írásjelei egyértelműen sumér eredetűek, s feltűnésüket egy Észak-Mezopotámiából vagy Kelet-Anatóliából a 4. évezred második felében kiinduló nagyméretű vándorlással magyarázta, amely szerinte a sumérok az időbeli - Uruk kori (Kr. e. 3800-3200) - térhódításával is szoros kapcsolatban állott.... , eddig Götz.
Emellett az itteni fejlettségi szint mindig egy fokkal hátrébb marad a mezopotámiaitól, vagyis ha odamentek is, nem hathattak az ottaniakra. Mindez egyben azt jelenti, hogy a Kárpát-medencei ősnyelv gondolata és a Kárpát-medencéből induló kivándorlás feltételezése kelet felé csak abban az esetben vethető fel, ha valaki bizonyítani tudja a szembeforgalmat nagy létszámban. Ha ez nem lenne lehetséges, úgy azt kellene bizonyítani, hogy már a 9. évezred előtt olyan nagy népesség élt volna itt, amely felszívhatta és beolvaszthatta magába építve az összes anatóliai és sumér bevándorló hullámot Erdélyben és a Körös mentén nyelvében is és műveltségében is. A rénszarvasok népét ismerve biztatóbbnak tetszik az utóbbi lehetőség akkor, ha feltételezzük ugyanakkor, hogy a Kárpát-medence-i keletre irányuló esetleges kiáramlás a Kaukázus és Korezm irányában, a legelők és rénszarvasok keresése miatt indult meg a sztyeppeövet követve keletre. Elvi lehetősége van e feltételezésnek, ha tudjuk, hogy a Kaukázusban találtak ragozó nyelveket, például a hurrit és a szabirt, sőt éppen a szabirokban vélek felfedezni olyan turáni népi folyamatosságot, amely hazaért ide. Ennek a kiáramlásnak azonban korán, feltehetően legkésőbb a Kr. e. 10/8. évezred folyamán meg kellett volna történnie ahhoz, hogy Sumer elődeivé válhassanak a Kaukázus környékén, hogy onnét levonulva (a hurri, a szabir vagy már valamilyen elő-sumér nyelvvel tarsolyukban) a Folyamközben felépítsék azt, amit ma Sumer néven ismerünk, illetve megelőzzék a legalsó régészeti rétegek népeit Al-Ubaid és egész Mezopotámia területén, vagy maguk legyenek azok. E sietségre még az is késztethette volna e népességet, mert Mezopotámiában, - Götz adatait figyelembe véve - Kr. e. 6000-től Hassuna és Samarra Észak-Mezopotámiában, Tell Halaf Szíriában, Kr. e. 5400-tól Eridu dél-mezopotámiai műveltségei minden expanziós tulajdonságukkal együtt sugározzák és ontják másutt is megtermékenyítő kultúrájukat a Termékeny Félhold területére és még tovább. Fejlődése folyamatos, ezért az esetleges későn jövők már alapjaiban talán nem tudják befolyásolni. Kr. e. 4500-tól csatlakozik hozzájuk Eridu (másik rétege) és Al Ubaid, 4000-től Uruk Dél-Mezopotámiában. Bár a régészet csak az Uruk-kortól tudja - meri? - megnevezni és kétségtelenül azonosítani a sumér műveltséget, ép ésszel nehéz elképzelni, hogy az akkor már legalább kétezer éve folyamatosan szétsugárzó kultúra menetközben felcserélhette volna az azt művelő népet. Mindez azt is felveti, hogy a “hirtelen jött magas kultúra” kifejezés inkább csak történelmi fordulópontot jelző szóvirág és a késői kor tiszteletét rejti a nagyműveltségű elődök iránt, hiszen az írás megjelenése előtt (Kr.e. 3500 körül) jó kétezerötszáz éves rohamos fejlődési időszakkal állunk szemben. Szinte azt mondhatjuk, hogy mire Kr. e. 3500 táján elkezdtek írni, a történet javán már túl is voltak! Mi, kései rejtvényfejtők a korábbi műveltség legalsó régészeti rétegeinek fazekait bámulva próbálunk rájönni arra, amire már talán nem lehet.
Annál is inkább sietniük kellett volna Mezopotámia birtokba vételével, mert “a sumér művelődési és nyelvi hegemónia magában Dél-Mezopotámiában teljes három évezreden keresztül, kb. 5000-től 2000-ig szakadatlanul fennállt, 4500-zal kezdődően pedig Elő-Ázsia központi területein Kilikiától Szírián, Délkelet-Anatólián át Nyugat- és Közép-Iránig, vagyis az északi Ubaid műveltség kulturális koinéja térségében mélyreható művelődésbeli és nyelvi hatásokat fejtett ki.” (GL. II. 706.) Miután pedig Anatóliából folyamatos az Európa irányába történő kiáramlás, és a mezopotámiai Samarra, a szíriai Tell Halaf kultúrák virágzása Kr. e. 5000-4500 közé tehető erős anatóliai irányú terjedéssel is, mezopotámiai nyelvi felülrétegződéssel kibővülve az onnét az Európa, benne a Kárpát-medence felé továbbáramló népesség a sumér nyelvet (is) hozhatta magával feltételezésem szerint a sumérokon kívül. Nem tekinthetünk el természetesen a ma ismert legkorábbi kultúrák, a Kr. e. 10 000-től kezdődő palesztinai-szíriai kultúrák létezésétől sem.
Itt látszik ebben az ősi sztyeppe-övi vándorlás lehetőségében őstörténetünk kevéssé felderített mozzanata. Elvileg elképzelhető, hogy az anatóliai származású nép a Kr. e. 9. évezredtől kezdődően itt megtelepedve és elkeveredve, majd kiáramolva ezúttal északról közelíti meg a Folyamközt, de legalábbis a Kaukázust, mintegy körforgalmat gerjesztve az említett három kultúrterület között, hiszen ismerünk Mezopotámiából Anatólia felé irányuló mozgásokat is, sőt közvetlen Kaukázus - Anatólia közötti mozgásokat későbben, pl. a szkítákét. Ha viszont az anatóliaiak hódították volna meg nyelvileg és kulturálisan a Kárpát-medencét, akkor ott kellene a magyar nyelv eredetét kutatni. Elég csak a kelták elterjedésére hivatkozni, ők Anatóliától a Brit szigetekig népesítették be Európát később a keleti végpontra támaszkodva, ennyiben nem légből kapott a felvetés. Ugyanígy nem biztos, hogy egészen a fikciók közé kell sorolnunk azt a lehetőséget, miszerint a Kaukázus környéke a rénszarvassal vándorló europidokból kapott népességfeltöltést 10-13000 évvel ezelőtt, mert antropológiailag feltehető. Mindenesetre sokkal közelebb kerülhetnénk egy ennél kerekebb feltételezéshez, ha ismernénk a Kr. e. 6-7000 táján használt és még korábbi anatóliai és kaukázusi nyelveket és esetleges egymáshoz való viszonyukat. Annyit ma is tudunk, hogy mindkét helyen ragozó nyelveket beszéltek (bár az indoeurópaiak ezt vitatni próbálják, legutóbb Colin Renfrew, aki az indoeurópai ősnyelvet Anatóliából véli eredeztethetőnek, Götz azonban látványosan és tételesen cáfolja. (GL. 937-954.) A hangosan gondolkodás végére is értem azzal az utolsó felvetéssel, hogy ha a Kárpát-medencei ősnyelv létezése valóságos lehet, az is lehetségessé válhatna, hogy az ősi kultúrterületek innét népesedtek be. Erre már csak amiatt is kell gondolni, mert azt már korábban is láthattuk, hogy ragozó nyelvek nagyon hosszú idő és még talán ma nem is ismert, esetleg csak igen különleges feltételek között alakulhattak ki. Az szinte biztos, hogy olyan helyen kellett valószínűleg megtörténjen, amelynek természeti adottságai igen hosszú időn keresztül állandó feltételeket biztosított. A Kárpát-medence ilyen hely és elég nagy is hozzá, ilyen lehetne még a Kaukázus is és Anatólia is, de jóval kedvezőtlenebb és főként kisebb méretben. Mezopotámia valószínűleg nem lehetett ilyen célra alkalmas elsősorban nyitottsága miatt, de mezőgazdasági adottságai miatt sem, hisz az öntözéses műveléssel kizsarolt föld és a kipusztított erdők után az csak sivatag maradt. Sőt, egy ragozó nyelv kialakulásának hallatlanul bonyolult volta nem mutathat-e abba az irányba, hogy csak egy ilyen volt Eurázsia történetében, amely azután szétterjedt elkülönült földrajzi egységekre és ezt követően történtek az elkeveredések új népek megjelenésével. E három, inkább négy ősi kultúrterület - Anatólia, Mezopotámia és Kaukázus, Kárpát-medence - kölcsönös viszonyainak és kapcsolatainak felderítése és megnyugtató feltárása jelentősen bővítené ismereteinket saját földünk régi történetéről is. Ezzel most a történelemelőttibe vesző latolgatást befejezem. Ami a fantasztikus időtávlatok említését illeti, hasznos volt abból a szempontból, hogy szembeállítsuk Mezopotámia már bizonyított, igen korai és masszív népesség-kiáramlásával és kultúrkisugárzásával, és ennek alapján azokat mint ma nem reális és nem bizonyítható lehetőségekként hagyjuk hátra. Anélkül, hogy további fejtegetésbe bocsátkoznánk, fentiek után körvonalazható az a feltételezés, ha a Kárpát-medencében valóban (ős)magyarul beszéltek, azt már nagyon korán, a Kr. e. 10-9. évezred táján, vagy még korábban kellett tegyék. Ha ez nem így lenne, az anatóliaiak nyelvéről kellene sokkal többet tudjunk.
A Kárpát-medence benépesülése
Tudunk is, de csak sokkal későbbről, mint ahogy fentebb éppen az anatóliaiak sumérral erősen felülrétegzett nyelvéről beszéltem Götzre támaszkodva Kr. e. 5000-ben. Szinte érthetetlen, hogy e rendszerező zseni nem vette észre a Kárpát-medencei őstelepes paraszti nép kérdését - nyilván a nagyobb ívű népmozgások kötötték le energiáit -, megelégedett a sumér nyelv kimutatásával a Kárpát-medencében, mert most válik nyilvánvalóvá az, amit a Kárpát-medencei magyar földműves ősnép létének bizonyításában keresünk. Eszerint a Kr. e. 6. évezred végétől kezdve bizonyíthatóan sumér nyelvű, de legalábbis erős sumér felülrétegződésű anatóliai nyelvű a kisázsiai beáramlás a Kárpát-medencébe. Nem kevesebbet kell tehát itt leszögezni, mint azt a ma nehezen elképzelhető tényt, hogy kb. 7-6000 évvel ezelőtt-től a Kárpát-medencei alapnyelv, - bármilyen is volt: helyi, anatóliai vagy valami kevert - a fentebb említett nagy létszámú sumér nyelvű, de nagyrészt anatóliai származású telepesekkel akár nyelvcserét is eredményezhetett, vagy legalábbis erős felülrétegződést. Más szavakkal megfogalmazva ez annyit jelent, hogy e déli útvonalon nyelvében is megfogható népesség-beáramlást kell rögzítsünk, mégpedig elegendően nagy számút ahhoz, hogy nyelvileg és műveltségében is fölénybe kerülhetett Erdélyben legalább, majd később az egész Duna-medencében is, megalapozva egyúttal a későbbi kelta Európa létrejöttét. Okkal feltételezhető, hogy a hódítók itt többen voltak annál, mintsem beolvadhassanak, mert a Starcevo-Körös és Vinca-Tordos kultúrákon kívül Európa többi részébe is jutott belőlük nyelvükkel és műveltségükkel egyetemben. Gordon Childe egynyelvű eurázsiai újkőkorának megtaláltuk a nyelvét és népét. Nem alaptalan tehát azt feltételezni, hogy meghatározó részeivé lettek őstelepes földműves népünknek, és azt, hogy az ő utódaik is nyugodtak az eddig másnak vélt szegényes sírokban. Amikor Badiny a déli bevándorlás gondolata ellen küzd Csánk Verával, azt nyilván az indoeurópai történetírás téveszméivel vívja meg. Ez a déli beáramlás azonban igazolja Csánk Verát is és a magyar-sumér ősnyelv itteni erős jelenlétét is, továbbá részben megmagyarázza Európa nyelveinek sumér szavait is, - de csak szavait, - és egyben figyelmeztet arra is, hogy a régészet tényei nem hagyhatók figyelmen kívül, legfeljebb a korábbi következtetéseket kell más hipotézisekkel felváltani. Badiny Jós Ferenc pedig egy kis ütközetben marad alul, ugyanakkor a “sumér - magyar - mah-gar háborút” ő egyedül nyeri meg. Tiszteljük meg a győztes generálist azzal, hogy e népet ezután egyéb helyett egyszerűen mahgar-magyar ősnép-nek nevezzük. A lényeg végül is ez: ősnyelvnek kell tekintenünk mindaddig, amíg a Kr. e. 9-13000 körüli rénszarvasok, az anatóliaiak és a kaukázusiak népének nyelvét nem ismerjük meg és vetjük egybe a sumérral és a magyarral. Hogy ez egyáltalán lehetséges-e, az más kérdés. Egyúttal az indoeurópai történetírás indoeurópainak hitt őseiről kiderül, hogy valóban műveltséget és nyelvet hoztak magukkal Anatóliából, csak nem azt, amelyiket ők szerették volna, hanem a sumér nyelvet (GL 943-944.o.). Ez a láncszem itt most elég és igen méltányos: hétezer év a földművesek nyelvében jó támasz a kezdeti elismertetéshez. Igen jó támasz a névtelen, csendes, tűrő és Kr. u. 1848-ig lefokozott, szolgaságban tartott magyari ősnép létrejöttéhez, és itt ez a legfontosabb. Igen jó támasz a népműveltség megalapozásához, Inana istenanya tiszteletéhez, Csíksomlyó lelkületéhez.
Megoldódik a magyar helynevek kérdése szerte a világon
A rengeteg fentebbi felvetés között egy dolog biztos, az, hogy a Kárpát-medence helynevei túlnyomó mértékben magyarul vannak elnevezve és ez igen valószínűen régi örökségünk. Nem hagyhatóak ki belőle Baráth Tibor délkeletről, Egyiptom, Kis-Ázsia, Szíria és Palesztina felől bevándorló magyari népáramlatai sem. A magyar helynevek tömeges előfordulásának gyökerei ugyanitt, a reális történések számbavételekor keresendők. Nem a Kárpát-medenceiek csatangolták körbe a fél világot, hanem feltevésem szerint az újkőkor sumér tágulásával szétáramló ősnép máshol is ugyanúgy a saját nyelvén adott nevet környezetének, mint a Kárpát-medenceiek. Mivel ugyanúgy gondolkodtak, egyformán is cselekedtek, istenüket a hegyek, folyók oltalmazóiként, lakóiként képzelték el, őseiket ugyanúgy tisztelték, ugyanarra az eredményre is jutottak. Ugyanakkor nem zárja ki a délkeleti irányból történő bevándorlást sem, mert annak más oka volt: egyszerűen felélték korábbi környezetüket és sivatagot hagytak maguk után Anatóliában, Egyiptomban és Mezopotámiában is. Mindez izgalmas kutatási terület lehet még és mellesleg nem várt oldalról támogatja a sumér-magyar azonosságot. Baráth Tibor gyűjtésében valóságos ókori szókészletet lehet készíteni: hab, úr, hon, ős, szem, Ra, szék, ég, kel, bor, ma és mat (föld), ta (talaj), kő (ország), jó és folytathatnám még sokáig.
A nyelv megváltozásának lehetőségei
Át kell gondolnunk a nyelvek kialakulásának ügyét is Götz László után újra. Ha erről a földművelő (magyar) ősnépről kiderül, hogy valóban benépesítette messzi környezetét, fel kell tételeznünk azt is, bárhová is mentek, nagy valószínűséggel találkoztak olyan hódítókkal, akikkel elkeveredtek. A két fél számaránya döntően kellett befolyásolja közös nyelvüket. Ha olyan arányok voltak, mint a Kárpát-medencében, a hódítókat ott is beolvasztották, mint Árpádékat is. Innét nézve Sumeria és Egyiptom nagyon sokáig homogén tudott maradni, tehát nyilván elegendően nagy létszámú letelepedés történt. Ha az létszámarányok kedvezőtlenebbek voltak a földművesekre nézve, akkor bekövetkezhettek a nyelvkeveredések. Minél hátrébb szorultak a földművelők, annál inkább torzult a nyelv is. Jó példa volt erre a kelták és a perzsák - tőlünk nézve nyelvromlásának - esete is, amint azt korábban alapos példákkal szemléltettem. E felvetés is a jövő nyelvészeinek munkáját fogja gyarapítani és könnyen meglehet, e munka nagyobbik része saját korábbi elképzeléseik felülvizsgálatával kezdődik majd. Igazi eredménynek azonban az lesz tekinthető, ha például meg tudják nevezni egy nép nyelvének összetevő arányait földművelő-hódító viszonylatban, a felülrétegződések és nyelvkiegyenlítődések következtében kimutathatóvá válik az egyes elkeveredési arányok nyelvalakító hatása szókincsben, nyelvtanban, ősnyelvi tudásban. Nem kevésbé izgalmas annak a kérdésnek a megválaszolása sem, hogy a hódítók műveltségi szintje általában véve mely területen és milyen irányú változásokat és “romlásokat” idéz elő szókincsben, nyelvtanban? Talán kicsit fellengzősen hangozhat oly sokszor műveltségre hivatkozni a nyelv okán, ezért egy példát veszek Badiny Jós Ferenctől, aki ezt (BJF) c. művében részletesen is kifejti. Az esz(ik) - isz(ik) - asz(ik) igékbe a három halmazállapotot rejtette el a magyar nyelv. Valahányszor nyelvészettel foglalkozó könyv kerül a kezembe, e három szó mindig eszembe jut. Tömörsége, logikája és letisztultsága egyszerűen döbbenetes, méltó párja belső szerveink - működési elvük alapján történő - megnevezéseinek.
Fentebbi fejtegetéseimnek és az abból következtethető feltételezéseimnek természetesen messzeható eredményei lehetnek. A mahgar Európa mai nyelvei túlnyomórészt olyan területeken keletkeztek, ahol nagy kiterjedésű sumér-magyar tömegek éltek, igen jelentős méretű befolyás alá kerültek és ez mind a mai napig kimutatható nyelveikben. Nincs értelme talán nyelvfejlődésről beszélni, inkább nyelvalakulásról, mert az ősnyelvhez képest ennek pontosan az ellenkezője következhetett be. Elvesztett nyelvtan, ellágyult mássalhangzók, lekopott ragozások, nyelvtani nemek és viszonyszók közbeiktatása, ragok önállósulása jelzik a más nyelvű hódítókkal való keveredések történeteit. A kelták feldarabolásával, kiirtásával és beolvasztásával, műveltségük felszámolásával ért véget e nagyszerű magyari ősnép kora Európában, csak a Kárpát-medencében folytatódott. Földművesek lévén nem tudtak védekezni Róma hódításai, a görögök gyarmatosításai és az új északi és keleti népek türelmetlen terjeszkedései ellen. Ezek az új népek nem tehetnek arról, hogy nem élhettek igen hosszú ideig más őshazáikban, ahol nyelvük megerősödhetett volna. A kelták beolvadtak az új tömegekbe, nyelvüket vesztve tudásukat is részben elvesztették. A büszke kelta nép, amely 3-4000 éve kereskedelmi forgalmat és gyarmatokat tartott fenn Amerikában, kevés kivétellel felszívódott. Szomorú dolog, hogy ezt az Amerikát majd úgy 3-4000 év múlva tévedésből fedezték fel újra, de ez már egy másik történet lesz. Ezért jól meg kell becsüljük Kárpát-medencei otthonunkat, mert itt sikerült megőriznünk az ősnyelvet és ősműveltséget.
A Kárpát-medence nyelve: a magyar
A kutakodást elsősorban a régészet és az antropológia által már rögzített tényekre alapozom, mert olyan kemény és igen nehezen cáfolható tényanyagot rögzített már eddig is e két történelmi segédtudomány, hogy eredményeik ellenében nem is lehet történelmet írni. E két tudományágnak megvan még az a további nagy előnye is, hogy adatai alapján igen kevéssé lehet a valóságtól elrugaszkodni, egy bizonyos szűk határon túl nem magyarázható valami másnak, mint ami, szemben például a nyelvészettel. (Hogy ez mennyire így van, arra maga F. Schachermeyr (1979. 265-266.o., GL 847.o.) mutatott rá azon beismerésével, hogy például az indoeurópai nyelvészet már annyira belecsavarodott saját elméleteibe, hogy bármiről bármit képes bebizonyítani. Szó szerint: “Az indogermanisztika kis híján saját túltenyésztett rutinja áldozatává vált. Módszereivel úgyszólván mindent bizonyítani lehet.” Sajnos nem vigasztal bennünket az, hogy ez nemcsak rájuk igaz, hanem nálunk is megesik, csak itt nem ismerik be.) A fejtegetés igen körülményesnek hat, de nem tehetek másként, lehetőség szerint minden olyan mozzanatot, amely alapvető körülményeket rögzít, fel kell sorolni. E tényanyagot Götz László rendszerezte, távolról sem mostani vizsgálódásom alátámasztása, vagy bizonyítása okán, hanem az eurázsiai sztyeppei népek kialakulásának általános körülményeit számba véve. Az ő célja a finnugor elméletekkel szemben megalapozott áttekintés felállítása volt azok cáfolatának megalapozása, ezért e kérdést magam sem tudom kikerülni. Ezzel együtt mégis azt kell mondanom, hogy a magyar őstelepes paraszti nép keresése közben fentiek csak oldalszálként szerepelnek, de ez nem is csoda, a cáfolat önmagában még nem hoz újat, azt a cáfolat után kell papírra vetni.
Tekintsük át tehát az őslakosok kérdéskörét belülről nézve, kicsit rendbe szedve és módszeresen Radics Géza: Eredetünk és őshazánk (1993. saját kiadás) című munkájára támaszkodva, melyben a szerző szinte fél kézzel semmisít meg alapvetőnek hitt tételeket, majd remekül tesz fel előrevivő kérdéseket.
“ ... László az 1978-ban kiadott A kettős honfoglalás (Magvető) című értékes tanulmányában a “kései avarokat” - akiket “kora-magyaroknak” tart - helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben figyelmen kívül hagyja az őstelepes paraszti nép szerepét a Kárpát-medence népesedési történetében, holott helyenként ő is megemlíti e nép jelenlétét. Nagyon fontos megállapításnak kell tartani, amikor László e népet “közös közép-európai viseletű”-nek nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket. Nem kellene e népet eldobni még akkor sem, ha jelentős részük félig földbe vájt putriban lakott. A magyarság eredetének és őshazájának talányát, az úgynevezett “honfoglalás” előtti időkben meghonosodott, vagyis a “honfoglalóktól” már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének és történelmi szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.
Mióta a természet törvényszerűsége zavarba hozta a vonalas történészeket - rendszerint a többség nyelve olvasztja be a kisebbség nyelvét -, ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig szlávnak mondott halántékkarikás köznép (a nők halántékmagasságban fémkarikát viseltek) is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád apánk népe elszlávosodott volna, mint a bolgárok, mert ők képezték a kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban. Függetlenül attól, hogy Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e nyelvkeveredésből - ha ilyen volt - a magyar nyelv került ki győztesen, és e nyelv nem lehetett más, mint az őstelepes paraszti nép nyelve, mert ők képezték a többséget. Ha az őstelepes nép magyar volt, akkor föl kell adni a tévtant, miszerint Árpád népe lett volna a Kárpát-medence első magyar nyelvű népe. A konzervatívok ezen úgy kívánnak segíteni, hogy egyszerűen kimondják: a halánték-karikások is Árpád “honfoglalóival” költöztek hazánk területére. Igen ám, de e köznép folytonossága kimutatható Kelet-Közép-Európa jelentős részében évezredekre visszamenően.
Történelemtanításunknak vannak további tévtanai is, amelyek fölszámolása időszerű lenne. Több, mint egy évszázada hirdetik, hogy a “honfoglalók” a besenyők elől menekülő, asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett férfihad volt. Miután a Duna-Tisza mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket. Ősapáink másodszor is jó vásárt csináltak (az első a Fehér ló mondájában van leírva), mert “szláv” ősanyáink leírhatatlan hálájukból magyar szóra és dalra tanították gyermekeiket. Tulajdonképpen e becsületes szláv asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk megmaradását, mert ha nem, akkor a magyar nem is anyanyelvünk, hanem apanyelvünk. Ugye ez abszurdum? Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon hosszú időket töltött távol a családtól. Ha pedig a besenyő támadás mégis megtörtént, és az valóban olyan súlyos volt, mint ahogy azt korábban állították - vagy állítják -, akkor az nagyon komoly bizonyítéka lenne annak, hogy Árpád népe megérkezése idején az anyák magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna-Tisza táján. ...(35-36. o.)
... László a “kettős honfoglalás” című tanulmánya 118. oldalán írja: ... De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy “griffes-indás” temetőben a “szabadok”, az “urak” száma, tehát azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag csekély, 10-30 százaléknyi. A többi szolganép volt a “griffes-indások” alatt is, s az maradt a magyarok alatt is. ...
Az idézetből nem érthető világosan, hogy László meglátása kizárólag a “griffes-indásokra”, Árpád népére, avagy a Kárpát-medence összlakosságára vonatkozik-e? Ezért e megállapításra alapozva több magyarázat, következtetés is elképzelhető. Szabadoknak lehet érteni a “griffes-indások” és Árpád magyarjain belüli uralkodó réteget, amely 10-30 százalékot tett ki. Lehet azonban úgy is értelmezni, hogy a “griffes-indások” és a “honfoglalók” voltak a szabadok, akik meghódították, azaz szolgasorba vetették a helyben talált őstelepeseket. De lehet, hogy csak Árpád népét kell “szabadnak” tekinteni. Ha az utóbbi lehetőség alapján vetünk számot, akkor a következő eredményre juthatunk. Vegyünk egy középértéket: mondjuk 300.000 “honfoglalót”, akik 20 százalékát tették ki az összlakosságnak. Ennek alapján a “szolganép”, tehát a helyben találtak lélekszáma egymillió kétszázezerre tehető. A feltárt temetők viszont arról tanuskodnak, hogy az arányok még ennél is kedvezőbbek a “szolganép” javára. Azt kell mondani, hogy e néptömbbe Árpád népe nyelvileg és vérségileg csak beolvadhatott. (37-38.o.)
A régészeti leletek arról tanuskodnak - mondja László -, hogy a “griffes-indások” három, egymástól nagy távolságra eső vidék népeiből tevődtek össze. A “griffesek” az iráni fennsík térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az “indásokkal”, s miután egy kaukázusi eredetű népesség vette át a vezetést, indultak el a magyarság “első” honfoglalására. Írásos emlékek e honfoglalásról nincsenek, de az orosz krónikák egyik megjegyzése erre vonatkoztatható, mondja László. Ezen észrevételeit főleg régészeti leletekre - a “múlt hiteles tanuira” - alapozza, amelyeket nagyon komoly bizonyítékként kell számon tartani. Lehetséges azonban, hogy e “honfoglalás” nem volt olyan népes, mint azt László látja.
Elgondolkodtató a “kései-avarok” népi összetétele is. Herodotosz, a történetírás atyja i. e. V. században a Királyi Szkítáknál kitört lázadásról tesz említést, melynek következtében a lázadók kénytelenek voltak elhagyni a Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat. Herodotosz útleírását követve úgy mutatkozik, hogy a menekülők az imént említett Magna Hungária vidékén telepedtek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a “griffesek” őseit bennük kell keresni, akik az “indások” szomszédságában vagy velük együtt éltek, mígnem elindultak arra a bizonyos “honfoglalásra”. Az sem lehetetlen, hogy a magyarság szkíta (szittya) származástudatának ez a történeti háttere. A szaktudomány a “griffet” és a szkíták művészetét iráni eredetűnek tartja - (a mi szerzőink nem, hanem mezopotámiainak! A szerk.) - amely lehetséges, de a kapcsolatokat a korábbi időben kell keresni. A kulcskérdés tulajdonképpen az: melyik réteg volt a magyar nyelvű? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?
Ha ugyanis az iráni “griffesek”, a Volga menti “indások” és az “akantuszos” kaukázusiak mind azonos nyelvűek voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt kell mondani, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet föltételezni is csak félve lehet. (A későbbiekben láthatjuk majd, hogy félelem nélkül feltételezhetjük! A szerk.) Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelveik ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián barát a Volga mentiekkel több, mint 565 évvel később? (41-42. o.) Folytassuk egy László idézettel a Kettős honfoglalásból, majd Radics értelmezésével:
... “ Berajzoltam a térképre a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatokat a “griffes-indások” területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a “griffes-indások” nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna. ”
De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra, mondhatnánk. Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helynevek a királyi birtokok területén is magyar nevek voltak, amelyeket - mondani se kell - nem örökölhettünk a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken - kevés kivétellel - nem laktak az avarok, sem Árpád népe, az következtethető: e nevek nem származhattak mástól, mint a “közös közép-európai viseletű” őstelepes, földműves magyar nyelvű néptől. Ők voltak azon magyar nyelvű szolganépek, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név: Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola. (Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története)
Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van a magyar nyelvben, akiket a történelemtudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság kialakulásának története sem oldható meg az ő figyelembe vételük nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás “vak sikátorban” mozog csupán. E tényt a jövőben nem lehet figyelmen kívül hagyni. (50-51.o.)
A IX. században már számolni kell a “kései-avarok” és az őstelepesek jelentős, vagy teljes összeolvadásával. Lehetséges, hogy a “griffes-indások” temetői ennek következtében lettek oly népesek, s nem azért, mert a hatszázas években “milliós” számban özönlötték el a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kellene venni, hogy e temetők több, mint 200 év temetkezéseit foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet. A mai korszerű vizsgálatokkal ki lehetne mutatni, kik nyugszanak e temetőkben, s az eredményt fel lehetne használni a bizonytalanság eloszlatásához. Pénz és jóindulat kellene hozzá. Ismereteink szerint úgy a “griffes-indások”, mint Árpád népe hódítók voltak, s a jelek szerint egymással szövetségben álltak, így jogokat és kötelességeket élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből. Meghódították viszont és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet függetlenül attól, hogy azok esetleg velük azonos nyelvűek és fajtájúak voltak. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az “eddig szlávnak mondott” temetők - amelyek mindkét hódító nép szállásterületein megtalálhatók -, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is: “Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind egyikben, mind pedig a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések. (A honfoglalókról, 38-39. oldal).
A hódítók és meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőkben temetkeztek el és temetőik egymásétól távol ugyan, de azonos vidéken voltak. Nem úgy, mint a “griffes-indások” és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi mozaikokra osztják fel a Kárpát-medencét. Temetőik is e mozaikokon belül helyezkednek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkákat - a házi szolgálattól kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig -, amelyet a hódítók gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint - Fehér megfigyelése nyomán - a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen voltak, de külön parcellákban temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes összeolvadás. Igy lehetett ez a “griffes-indásokkal” is, jó kétszáz évvel korábban. Ebből arra lehet következtetni: sem a “griffes-indásoknak”, sem Árpád népének nem kellett elnevezniök egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegységet. Azoknak már megérkezésük idején is jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő őstelepes magyar paraszti néptől. ... (52-53.o.)
... Amint már korábban is említettük, László művei nélkülözhetetlen adatokat tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán: “Tömörebb szkíta lakosságot az erdélyi és mátraaljai csoportokban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a földműves őslakosság temetői.” E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A “földműves őslakosság” tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták sem érkeztek meg. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét.
A sztyeppéről érkező fejlett kultúrájú nomád turáni népek bejövetelei
... Most visszaveszem a szót rövid időre, talán előbbre jutunk a gondolatfűzésben. Vegyük sorba a honfoglalás és a kelták előtti időszak közötti hozzávetőleg 1500 év történetét visszafelé: Radics tisztázta Árpád népe és a “griffes-indások” beolvadását, az avarok és hunok (bennük a gepidákkal) a felvázolt “technológia” okán feltehetően ugyanígy jártak, feltéve hogy nem magyarul beszéltek. A jászok közül, akik túlélték a rómaiakkal vívott öldöklést, maradványaikban az Alföldön beolvadtak. A kelták törzsneveit Baráth Tibor magyarul olvasta, - itt is idéztük megfelelő helyen -, nincs okunk feltételezni, hogy magyar nevek alatt más nép lettek volna. A rómaiak Kárpát-medencei jelenlétét részletesen tárgyaltuk a megfelelő évszámok alatt, szintén Baráth megállapítására hagyatkozva olvashattuk, hogy a római hódítás kulturális hatása majdnem a semmivel volt egyenlő a Dunántúl 400 év alatt, ugyanez Erdélyben sokkal rövidebb idő alatt sem lehetett más. A szkíták (beleértve a dák-dahákat) szerepe szintén körvonalazható épp a fenti idézettel, kérdésünk szempontjából nem tűnik döntőnek, forrásaink szerint szintén csak a vezető réteg érkezett ide. A germán gótok és longobárdok rövid tartózkodásának maradványai úgyszintén a semmivel egyenlők. Egyetlen olyan népcsoport maradt ebben az időszakban, akik talán nagyobb figyelmet érdemelnek: a szarmaták. Bakay Kornél (BK) című könyvében részletesen elemzi a szarmaták régészeti emlékeit, az itt tárgyalt ügyben áttételesen értelmezhető adatokra lelni. “A Magyar Alföld a Szerémségtől a Felső-Tisza-vidékéig zsúfolásig tele van szarmata temetőkkel és leletekkel.” - így szól az az utalás, amellyel kezdhetünk valamit. Ismerjük tehát a szarmaták által belakott területet, és bár ez jelentős, a Kárpát-medence területéhez képest nem döntő méretű, 8-10 vármegyét érintő lehetett. Vagyis a Kárpát-medence ötödén-hatodán, még akkor sem állhatott elő döntő néprajzi változás, ha az egész terület szarmatává vált volna, aminek egyébként kevés a valószínűsége, hiszen Priszkosz rétor Atillához igyekezvén feltűnően sűrű faluszerkezetet lát. Szarmata kérdésben Baráth valóban egyedül maradt véleményével, hisz nem látni olyan jellegű nyelvi maradványokat, amelyeket ő feltételez. Tudjuk továbbá, hogy a szarmaták is a rómaiakkal harcoltak és az őslakosság felszámolása nem történt meg valószínűsíthetően, hiszen a harcolók ellátása részben éppen az őslakosoktól függhetett.
A turániak őstörténete
Általában véve, a kelták után keleti irányból a Kárpát-medencébe érkező népek mind hódítók, turániak, nagyállattartó katonanépek voltak. E népek kialakulásának régészetre alapozott nyomon követésére Götz László vállalkozott idézett munkájában Az eurázsiai steppeövezet kulturális, etnogenetikai és paleolingvisztikai összefüggései Elő-Ázsiával című tanulmányában (GL 1040-1094), melyre alapozva érintőlegesen felvázolom e lovasnépek kialakulását és útját a Kárpát-medencéig. A kérdés az, kik voltak a sztyeppe lovasnépei, akik közül másfél évezred leforgása alatt több nép is a Kárpát-medencét választotta hazájául? Kérdés az is, miért éppen ezek, és mint korábban is feltettem már a kérdést: miért éppen ide? A régészet nem beszél népekről, csak leletekről, ezért most kell leszögezni, hogy a nyomozás Götz László segítségével a szkíták, szarmaták, jászok, hunok, avarok, László Gyula késő-avarjai és Árpád magyarjai kialakulásának körülményei után folyik. Gepidákról és gepida bevándorlásról nem hallhattunk, mert ők hunok voltak, mint Badinyra hivatkozva már korábban tisztáztuk.
Őseik jelentős részben azok a mezopotámiai sumér menekültek, akik Sargon szemita hatalomátvétele után Kr. e. 2300 tájától első lépcsőben a Kaukázusban és Észak-Iránban a Kaspi-tenger keleti oldalán - Khorászán, Dél-Türkmenisztán környékén - új, utóbbiban oázisvárosokat alapítanak. Tudnunk kell, hogy a régészet már a 6/5. évezred fordulója óta folyamatosan mutat ki észak felé irányuló mezopotámiai tágulást, e területeket a 4. évezred kezdetén éri el és folyamatosan e hatás alatt állnak. Amikor a nagytömegű kivándorlások megkezdődnek Kr. e. 2300 táján észak felé, az tehát nem előzmény nélküli e területeken. ... “Igy például az észak-iráni Tepe Hissar ... lelőhelyén a település a III. periódus B. jelölésű rétege (kb. 2350 és 2150 között) hirtelen tetemesen terjeszkedett, városiassá vált, a lakosság száma jelentékenyen megnövekedett. ” (GL 1051. o.) ... Igen fontos az a tény, hogy zikkuratot is találtak e helyeken (Altin Tepe), ami azt jelenti, hogy teljes városok meneküléséről lehet szó, vezetőkkel, mágusokkal együtt, vallási életük teljes folytatásával. Néhány száz évnyi ott tartózkodás után azonban továbbvonulni kénytelenek, mert a föld nem képes eltartani a felszaporodott népességet. ... “ ... Észak-Irán és Dél-Türkmenisztán nyilván csupán átmeneti állomások voltak a Mezopotámiából időnként oda érkezett telepes csoportok számára: miután rövidesen felismerték, hogy tartós megélhetésük ott nem biztosított, csakhamar még északabbra vándoroltak ... (GL 1054. o.). Ugyanebben az időben a hurrik és szubarok lakta Kaukázusban is - amely a 4. évezred közepe óta a sumér műveltség tartozéka. “ ... Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfém-leletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése észak- északkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén. (Childe, 1960 és Hancar, 1956 nyomán GL 1056.o.) Ugyanebben az időben Ukrajna és Dél-Oroszország területén jóval fejletlenebb, hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid típusú népesség - a késői gödörsíros kultúra népe - él, amelyet a délről érkező rövidfejű népesség részben asszimilál, részben észak felé szorít.
A mezopotámiaiak később felhúzódnak az északi folyóvölgyekbe, új, fejlett műveltségeket hagynak maguk után. ... “A kubáni-majkopi műveltség hirtelen megszakad alig 300 éves virágzás után Kr. e. 2000 táján. ... Bennük kereshetjük ... a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején. Szorosan ehhez az etnogenetikai kérdéshez kapcsolódik a késői gödörsíros és az afanaszjevói műveltség népességének embertani azonossága is... ...ez a “plump-europid” embertani típus a 3. évezred második felében még csak Dél-oroszországban (késői gödörsíros kultúra) és az Altáj vidékén (afanaszjevói műveltség) tűnt fel. de később az andronovói műveltség Kr. e. 1800/1700 körüli kialakulása óta az egész eurázsiai sztyeppeövezet uralkodó embertani típusát alkotta. Az antropológia ezt az emberfajt andronovói típusnak nevezi. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ez az andronovói embertípus lényeges szerepet játszott a honfoglaló magyarság embertani összetételében, sőt még a mai magyar népesség között is viszonylag gyakran előfordul. Ennél még sokkalta fontosabb az a körülmény, hogy az andronovói embertípus a turanid emberfajta alaptípusát alkotja (l. Henkey, 1986.), amely utóbbi emberfajta viszont a magyarság messzemenően leggyakrabban előforduló embertani típusa.
Ha most ezekhez az embertani adatokhoz még azt is hozzávesszük, hogy mind az afanaszjevói, mind a késői görödsíros, mind pedig az andronovói műveltség leletanyagában igen nagy számban találhatók mezopotámiai-sumér megfelelések, akkor nem sok kétségünk maradhat e kultúrák népességeinek végső eredetét illetően: minden jel arra vall, hogy ez a jellegzetes andronovói embertípus az eurázsiai sztyeppékre felvándorolt elő-ázsiai gyarmatosoktól származik. ... (Randa 1954, Childe 1960, Hancar 0956 nyomán GL 1063-1064.o.) E korszak lezárása nem is végződhet másképp, mint: ... “ Végső következtetésként megállapíthatjuk tehát, hogy már mai, egyenlőre még meglehetősen hiányos régészeti ismereteink birtokában is mind nyilvánvalóbbá válik az elő-ázsiai, közelebbről a mezopotámiai sumér és a transzkaukáziai szubar-hurri kultúrkör, valamint a végső fokon szintén mezopotámiai eredetű kubán-majkopi, dél-turkmenisztáni és észak-iráni földművelő-fémműves műveltségek meghatározó kulturális szerepe, nemcsak a Volga-Urál térség, hanem az egész eurázsiai sztyeppe újkőkori és korai fémkori művelődési fejlődésében.
Ennél még sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy manapság már nem csupán közvetett és közvetlen elő-ázsiai kulturális kisugárzásokat ismerünk a sztyeppén, hanem Transzkaukáziából, Dél-Turkmenisztánból és Észak-Iránból kiindult ismételten bekövetkezett tömeges gyarmatosításokról is tudunk, amelyeknek etnikumai között az előbb bemutatott régészeti jelenségek tanusága szerint tekintélyes számú mezopotámiai-sumér, avagy - óvatosabban fogalmazva - “sumeroid” etnikai csoportok jelenlétével is a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel számolnunk kell.... (GL 1065-1066. o.) ... Legközelebb akkor hallani róluk, amikor e lakhelyeiket is elhagyják és olyan magas fokra jut el e társadalmak műveltsége mind szellemi, mind anyagi téren, hogy megint dél felé húzódhatnak, de egyúttal életmódot is váltanak: nomádokká lesznek. Tényként szögezhetjük le, hogy a nomád életforma a kontinentális csúcstechnológiát jelentette akkor. Közbevethetné bárki: hát Róma csillogása nem magasabb rendű-e, mint a sztyeppei kultúra? Erre az a válaszom, hogy a nomádok majd hétszáz évvel megelőzték a latin Rómát (az etruszkokat nem számítva), de nem is ez a lényeg. A kettő közötti különbség: százmillió, vagy ki tudja hány rabszolga. A nomád életmódról Padányi óta tudjuk, hogy létrejöttéhez igen sok feltételnek kell teljesülnie: állattenyésztés, földművelés, fémek kiterjedt használata, magas műveltség stb., Götztől - Bartha Antal finnugor anyagát cáfolva - képet kapunk e népek általános nyelvi viszonyairól is. E nyelv mindenképpen egy széles, sumér alapokra épülő nyelv, amely több irányból is - többek között későbbi, már akkáddal vegyített sumér nyelvű mezopotámiai elvándorlások miatt - bővült az idők folyamán. Ezzel anélkül, hogy részletesen belemennék e nyelv(ek) elemzésébe, azt láthatjuk, hogy a szkítáktól kezdve egy olyan jellegű nyelv érkezik a Kárpát-medencébe a turániak beáramlásakor igen sok hullámban, amely legalább alaprétegét és gyökszavait, feltehetően nyelvtanát is tekintve, mindenképpen közeli rokonságban kellett álljon a Kárpát-medencében élők nyelvével, amelyben szintén jelen volt a Kr. e. 2300 előtti és azt követő állapotú sumér nyelv.
Annak a hatalmas területnek kiterjedt nyelvi rendszerét, amelyet fentebb az andronovói kultúra néven említettem, többen próbálták meg egységes szemléletben feldolgozni. A három évezred nyelvi történetének feldolgozandó anyagát mindenképpen be kell mutassam, már csak azért is, mert a honi finnugor és a modern indogermán nyelvészet ún. areális nyelvkiegyenlítődési megállapításai is szóba kerülnek.
... Ha abból indulunk ki, ami az adott körülmények között a Kr. e. 2. évezred első felében a Volga - Urál - Ob - Irtis vidékén egyedül elvárható volt, hogy ugyanis az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fémműves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett “linga francá”-vá vált a halász-vadász őslakosok között, akkor nem kell a kérdéses gyarmatosokban “ősirániakat” gyanítanunk, nem kell csupán az őslakosokra gyakorolt ködös “hatásaik”-ról beszélnünk, de arra sincs szükség, hogy olyan szemenszedett képtelenségeket kelljen - mintegy “szükségszerűen” - feltételezni, hogy a gyér számú és igen kezdetleges kultúrális fokon álló halász-vadász őslakosok rövid időn belül szinte teljesen asszimilálták volna a fél évezreden keresztül tömegesen és több hullámban érkezett, s ráadásul még sokkalta magasabb műveltséggel is rendelkező déli gyarmatosokat. - Gondoljuk csak meg jól: olyasmi ez, mintha valaki halálos komolysággal azt próbálná bizonygatni, hogy a 18. és 19. századi európai gyarmatosítókat Észak-Amerikában az ottani őslakos indiánok rövid időn belül teljesen asszimilálták volna.
László Gyula azután 1981-ben megjelent “Őstörténetünk” című könyvében lényegesen továbbfejlesztette 1961-es “nyelvlánc” elméletét. Újabb elképzelését így fogalmazta meg: .... “ Önkéntelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének “a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. o.)
Észrevehetjük, - s számos olvasónknak az idézet olvasásakor bizonyára azonnal fel is tűnt -, hogy a fenti idézetben megmutatkozó nyelvrokonsági szemlélet minden egyes kis részletében, változtatás nélkül, szó szerint átvihetjük és alkalmazhatjuk a Volga - Urál - Ob - Irtis térségében a Kr. e. 2. évezred első felében kialakult paleolingvisztikai (ősnyelvészeti) helyzetre. ...
A paleolingvisztikai helyzet tehát ezek szerint pontosítva úgy alakul, hogy nyilvánvalóan az andronovói műveltség közlekedő nyelvéből átvett elemek szolgáltak alapul a kultúrkör északi határa mentén élő erdőövi halász-vadász csoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődéséhez, egy erdőövi “linga franca” kialakulásához. Ebben a szemléletben - teljesen László Gyula felfogásának szellemében - a magyar nyelv, pontosabban mondva az előmagyarok vagy protomagyarok nyelve természetesen nem sorolható be az erdőövi csoportok nyelvei, vagyis a későbbi uráli-finnugor nyelvek közé, hanem nyelvünk közvetlen előzményei kétségkívül az andronovói műveltség egykori közlekedő nyelvének körzetében keresendők.
Az ugor-magyar nyelvközösség elmélete
Az uráli-finnugor nyelvek rokonsági kapcsolatainak ezen areális (területi) nyelvkiegyenlítődési elmélete azonban még sokkal globálisabb méretekben is kiválóan alkalmas az eurázsiai sztyeppeövezetben és annak környékén beszélt különféle nyelvek egymás közötti kapcsolatai jellegének magyarázatára. Ha emlékezetünkbe idézzük, amit a fentiekben az andronovói műveltség kialakulásának körülményeiről, és az ebben a formálódási folyamatban szerepet játszott korábbi kultúrkörökről, illetőleg ezek közelebbi és távolabbi összefüggéseiről, származásukról és etnikai összetételükről elmondottunk, akkor óhatatlanul arra a következtetésre jutunk, hogy az utóbbi évtizedek ásatásainak eredményei gyakorlatilag a legkisebb részletekbe menően igazolták az elmúlt századforduló néhány kitűnő és bámulatosan messzetekintő magyar kutatójának (Nagy Géza, Fiók Károly és mások) úgynevezett “ugor-magyar nyelvközösségi elmélet”-ét, amelyet a magyar nép és nyelv kizárólagosan finnugor eredetét hirdető Hunfalvy- és Budenz-féle iskola annak idején minden közelebbi vizsgálat nélkül elvetett, és a “hivatalosított” finnugor irányzatú magyar tudományosság azóta is következetesen elhallgat, mert szöges ellentétben áll “finnugor eredetünk” feltevésével. ... Nagy Gézáék tulajdonképpen a magyar, az uráli finnugor és a török-mongol (altáji) nyelvek közös vonásait ezen ugor-magyar nyelvközösség areális nyelvkiegyenlítődéseket előidéző nyelvi hatásaiként magyarázták - Trubetzkoyt és a modern indogermanisztikai kutatást ezzel több, mint négy évtizeddel megelőzve. (GL 1068-1071. o.)
Első fokozat
A Kr. e. 3. évezred utolsó évszázadaiban Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvközösségének még csak a legkorábbi kezdeteit tapinthatjuk ki, mégpedig Kelet-Európában a transzkaukáziai eredetű kubáni-majkopi és késői gödörsíros kultúrában, Ázsiában pedig a szintén elő-ázsiai, jórészt közvetlenül mezopotámiai eredetű dél-turkmenisztáni műveltségekben és ezek Altáj-vidéki származékában, az afanaszjevói kultúrában, amely művelődési komplexumok népességei - amint már tudjuk - embertanilag egységesek voltak (plump-europidok). A most említett régészeti kultúrák mindegyikében feltehetőleg különböző közlekedő nyelvek voltak használatban, amelyeknek azonban nyilvánvalóan meglehetősen közel kellett állniuk egymáshoz, hiszen a kérdéses műveltségek népességeinek túlnyomó többsége elő-ázsiai eredetű gyarmatosokból tevődött össze, akik kétségkívül magukkal vitték az elő-ázsiai nyelvi koiné az időbeli nyelvi fokozatának közlekedő nyelvét, amely Elő-Ázsiából való elvándorlásuk idején használatos volt. Az itt tekintetbe jövő elő-ázsiai gyarmatosok pedig - amint fentebb megmutattuk - kivétel nélkül mindannyian a sumér magaskultúra időszakában, a sumérok elő-ázsiai kulturális, etnikai és nyelvi hegemóniája idején hagyták el Elő-Ázsiát, sőt - legalábbis a 3. évezredben több hullámban Dél-Turkmenisztánban megjelent gyarmatosok - jórészt minden jel szerint közvetlenül Mezopotámiából származtak. Ennek következtében tehát a körükben használatos közlekedő nyelveknek vitán felül az elő-ázsiai nyelvi koiné sumér nyelvi fokozatán kellett alapulniuk.
Második fokozat
A Kr. e. 2. évezred első felében azután, egyfelől a Volga - Urál vidéki korai bronzkori kultúrák (Balanovó, Abasevó stb.), legfőképpen pedig az embertanilag és kulturálisan is teljesen egységes andronovói műveltség kialakulásával 1800/1700 táján, már konkrétan megfoghatóvá válik az ugor-magyar nyelvi közösség: gyakorlatilag tekintve aligha férhet kétség ahhoz, hogy a hatalmas területeken teljesen egységes arculatú andronovói művelődési körnek, amelynek - ismét hangsúlyozzuk, mert elsőrendű fontosságú követelmény - a régészeti leletek tanúsága szerint jól kiépített távolsági kereskedelmi hálózata volt, és amely művészi színvonalú, már exportra is termelő bronzművességgel rendelkezett, sőt fennállása idején minden valószínűség szerint hatalmas kiterjedésű, az Altájtól a Volgáig terjeszkedő államszerű törzsszövetségi szervezetekkel is számolnunk kell, feltétlenül közérthető közlekedő nyelve kellett legyen, amelyet a műveltség egész területén használtak. Ez a zandronovói “linga franca” viszont minden jel szerint azonos volt Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvi közösségével. Ebben a közlekedő nyelvben kölcsönösen kiegyenlítődtek a transzkaukáziai, a kubán-majkopi, a késői gödörsíros, a Volga-Urál vidéki, a dél-turkmenisztáni és az afanaszjevói műveltségek előbb már emlitett különböző, de végső fokon egyaránt az elő-ázsiai nyelvi koiné későbbi - 4. és főleg a 3. évezredbeli, azaz már vitathatatlanul sumér dominanciájú - nyelvi fokozataiból származó, tehát egymással meglehetősen közeli rokonságban álló kisebb regionális “linga francá”-i.
Igy az andronovói közlekedő nyelvnek nyilvánvalóan az elő-ázsiai nyelvi koiné Uruk-Gaura kori, azaz már egyértelműen sumér nyelvi fokozatához kellett közelebb állnia, hiszen az andronovói műveltségben Kr. e. 1800/1700 után ismét összetalálkozott és nyelvileg, valamint etnikailag is kiegyenlítődött (vö. a sztyeppén egységesen uralkodó “plump-europid” andronovói embertani típussal) elő-ázsiai gyarmatosok - amint előbb már említettük is - túlnyomórészt már az Uruk korszak kezdete után hagyták el Elő-Ázsiát, illetve Mezopotámiát.
Nyilvánvalóan ezen - az Altájtól Kelet-Európáig használatos - közlekedő nyelv konvergens nyelvi hatásainak tudható be a számos magyar-finnugor és magyar-török (mongol) nyelvi párhuzam. Az andronovói műveltség ugyanis mind a későbbi finnugorok, mind pedig a törökök (mongolok) elődeinek lakóhelyeivel közvetlenül szomszédos volt, a sztyeppeövezet kimagaslóan fejlett vezető kulturális elemét alkotta, és földművelő, állattenyésztő, sőt bronzműves gazdasági formája következményeképpen a kérdéses terület népességének túlnyomó etnikai többségét is jelentette. Mindezen tények arra utalnak, hogy az andronovói műveltség közlekedő nyelve vitathatatlanul elsőrangú szerepet játszott az említett szomszédos nyelvek közös elemeinek kialakulásában.
Vagyis jórészt ezen andronovói idők - kb. 1800/1700 és 1200 között - valamint az időben csatlakozó Karasuk kultúra első felének (kb. 1200-1000 között semmiféle kulturális vagy népességbeli változás nem észlelhető a régészeti leletekben, s csupán Kr. e. 1000 után jelentkezik egy új etnikai csoport nyugati irányból, l. Grjasnow, 1970.) emlékei lennének azok a magyar nyelvi megfelelések, amelyeket a finnugor nyelvészet egyrészt “uráli-finnugor örökségként”, másrészt “török eredetű jövevényszavak” - ként tart számon magyarban (no és természetesen azok a nyelvtani nyelvszerkezeti párhuzamok is a magyar és török nyelvek között, amelyeket már előbb említettünk, de amelyekről a finnugrisztika nem szokott beszélni, mert igen nagy mértékben kétségessé teszik egy külön “ uráli-finnugor nyelvcsalád” feltevésének jogosságát, tekintettel arra, hogy számos olyan nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátosság, amely a finnugrista nyelvészek szerint genuin “uráli-finnugor” nyelvi jellegzetesség lenne, ugyanúgy megtalálható a török nyelvekben is).
Ugyanúgy szintén - nyilván az andronovói - korai Karasuk korszakból származnak azok a közös magyar-finnugor-török nyelvi párhuzamok (szótári és nyelvtani megfelelések) is, amelyeket a finnugrisztika sem hallgat el, és az úgynevezett “urál-altáji nyelvcsalád” ősrokonságának jeleiként szerepelnek a nyelvészeti köztudatban. ...
Harmadik fokozat
Ha a sztyeppei vidékek Kr. e. 1. évezredbeli kimméri-szkíta-szarmata kultúráit nyelvi vonatkozásban meg akarjuk vizsgálni - természetesen ezúttal is a régészeti kutatások konkrét leletösszefüggéseinek útmutatása segítségével -, akkor abból kell kiindulnunk, hogy e korszak legelején, a 2/1. évezred fordulója táján döntő jelentésőgű gazdasági és társadalmi változások következtek be az eurázsiai sztyeppék térségében, amelyek természetesen igen messzemenő etnogenetikai és paleolingvisztikai következményeket is vontak maguk után. Ezek a változások régészetileg is legkorábban a Kr. e. 1000 körül foghatók meg a leletegyüttesekben, s kezdetben a nyílt sztyeppe népeinek az északabbi területektől (a ligetes sztyeppétől és az erdőöv legdélebbi sávjától) való jól kitapintható elkülönülésében nyilvánulnak meg. Igy pl. a középső Volga és a Dél-Urál vidéki virágzó, fejlett korabronzkori műveltségek (Balanovó, Abasevó) utódai teljesen jelentéktelenné válnak, a korábbi gazdag leletek úgyszólván eltűnnek, s ugyanakkor a délebbi területeken erőteljes kulturális fellendülés jelei észlelhetők, tehát a Kr. e. 2. évezredbeli északabbi műveltségek népességeinek kulturálisan aktív, illetőleg gazdaságilag tehetősebb és a társadalmi összetételben vezető szerepet játszó részlegei nyilvánvalóan délebbre húzódtak. E migrációk okát már meglehetősen jól ismerjük: a régészeti leletek egyértelműen arra mutatnak, hogy nagyjából a Kr. e. 2/1. évezred fordulója idején alakult ki az eurázsiai sztyeppeövezetben a lovas-nomád gazdasági forma (pontosabban mondva: ebben az időszakban érte el azt a fejlődési fokot, amikor az már a régészeti leletekben is kétségtelenül megmutatkozik), amely az addig kihasználatlanul heverő - mert földművelésre az akkori kezdetleges eszközökkel még nem alkalmas - óriási kiterjedésű kötött talajú füves pusztákat is gazdaságilag értékesíteni tudta és így az ember számára lakhatóvá tette.
Megjegyzendő ehhez, hogy a Kr. e. 2. évezred folyamán az andronovói műveltség és a Volga - Dél-Urál vidéki kultúrák területein földművelés csak az északabbi, ligetes sztyeppei vidékeken és a folyóvölgyekben volt lehetséges, ahol lazább talajok már az akkori technikai felkészültséggel is lehetővé tették a megművelést.
Ennek következtében tehát a lazább talajú folyóvölgyekben, de legfőképpen a ligetes sztyeppe irtásos-égetéses módszerrel eke alá vonható területein már a 2. évezred eleje óta földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó déli eredetű gyarmatosoknak (7-800 év alatt minimálisan a népesség számának 6-8-szoros megnövekedésével számolhatunk) - előbb-utóbb szükségszerűen újabb megélhetési módok után kellett nézniük, ha nem akartak éhezni. Igy kétségkívül nekik tulajdonítható a sztyeppei lovasnomád gazdasági rendszer és életforma megteremtése, mégpedig legfőképpen a következő ok miatt: csakis a földművelő-állattenyésztő gyarmatosok utódainak voltak meg ugyanis - korábbi vegyes, földművelő-állattenyésztő gazdasági formájuk és a bronzművesség következtében - a megfelelő gazdasági és technikai előfeltételeik (már eredetileg is viszonylag nagy állatállomány, valamint járművek, szekerek, fémeszközök, fegyverek stb.) ahhoz, hogy fokozatosan áttérhessenek a lovasnomád életformára. Ezzel magyarázható tehát a legkézenfekvőbb módon az északabbi, ligetes sztyeppei területek művelődési köreinek eljelentéktelenedése és a délebbi sztyeppei kultúrák egyidejű virágba szökkenése a Kr. e. 2/1. évezred fordulója táján.
Ezen északról délre irányuló vándorlások után néhány évszázadig még bőven voltak szabad területek a sztyeppén a lovasnomádok népszaporulatának levezetésére. A jelek szerint azonban már a Kr. e. 1. évezred 700-as, 600-as éveiben szűkülni kezdett a hely: ebben az időben indultak meg ugyanis egyfelől a kelet-nyugati irányú vándorlások a sztyeppén (először a kimméri-szkíta népmozgalmak, majd később a szarmaták fokozatos nyugati terjeszkedései), másfelől pedig a sztyeppei szkíta-szarmata kultúrák régészetileg is jól nyomon köbethető északi irányú térhódításai is a ligetes sztyeppék és az erdőöv legdélebbi sávja területeire, amelyek pl. a sztyeppei gyarmati kultúra jellegű középső Volga - Dél-Ural vidéki ananjinói műveltség és a vele közeli rokonságban álló Ob-Irtis környéki, valamint felső-volgai igen hasonló felépítésű egyéb, összefoglaló néven úgynevezett “gorodiscse-kultúrák” Kr. e. 600-500 körüli jelentkezésében fogható meg a régészeti leletekben. ....
Ezeket az újabb keletű, Kr. e. 1. évezredbeli közelebbi érintkezéseket a sztyeppei etnikumok és az észak-erdőövi kelet-európai és nyugat-ázsiai népcsoportok között nyelvi vonatkozásban másodízigleni, ismételt hatásokként kell értékelnünk, és nyilvánvalóan ezen későbbi nyelvi kapcsolatok számlájára írhatjuk azoknak a szókincsbeli és nyelvtani egyezéseknek, párhuzamoknak tekintélyes részét, amelyeket a magyar, valamint az egyes kisebb finnugor nyelvi csoportok (obi-ugorok, permiek, volgai-finnek, balti-finnek) között külön-külön észlelhetünk, amelyek azonban a többi finnugor nyelvcsoportból hiányoznak. Ebben az időszakban ugyanis nagy valószínűséggel számolhatunk azzal, hogy az andronovói időkben, kb. Kr. e. 1800/1700 és 1200 között kialakult erdőövi közlekedő nyelv - más szóval a finnugor nyelvészet “finnugor alapnyelve” - kisebb-nagyobb vándorlások, elsősorban keleti és nyugati irányú szétterjeszkedések, valamint az egymás közötti kapcsolatok ezekkel járó meglazulása, megszakadása következtében már elvesztette általános közérthetőségét, és a közvetlenül egymás szomszédságában lakó előbb említett kisebb etnikai csoportok nyelvei, magukra hagyatva, a külön-külön fejlődés útjára léptek, s már - másodlagosan - lényegesen eltértek egymástól. Igy azután a sztyeppei etnikumoknak Kr. e. 1. évezred közepe táján bekövetkezett északi gyarmatosításai során az egyes erdőövi csoportok külön-külön obi-ugor, permi, volgai-finn és balti-finn részleges közlekedő nyelvekre szétszakadozott nyelvi közösségeit a sztyeppei gyarmatosokkal érkező újabb nyelvi befolyások is külön-külön érték el, attól függően, hogy milyen számban érkeztek a “gorodiscse kultúrák”-at létrehozó sztyeppei gyarmatosok, és milyen intenzívekké váltak végeredményben az őslakosok és a telepesek közötti gazdasági, kulturális, etnikai és természetesen nyelvi kapcsolatok.
Negyedik fokozat
.... a Kr. u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga - Dél-Urál vidékén ... kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak. (GL 1083-1091. o.)
Mindezen kissé hosszadalmasnak tűnő Kárpát-medencei és a sztyeppei események ismertetésére azért vállalkoztam, mert igen fontos tisztázni: ki olvadt össze kivel? A kérdés nem olyan közönséges, mint hinnénk, hiszen a forgalomban lévő honfoglaláskori elméletek nem egységesek. Szó esik turk, sőt törökös nyelvű honfoglalókról, szláv, bolgár, frank és ki tudja még milyen nyelvű hazaiakról és szélsőséges esetben turk-szláv egyesülésből kellett volna magyarrá lennünk. A valósághoz közelebb álló minimális feltételezést kellett tehát feltenni kiindulásként, magyarul, legalább az egyik fél magyar kellett legyen. Okfejtésemre alapozva az itthoniakat tekinthetem csak biztosan magyarnak leginkább a Kárpátok nyugodt életet biztosító védőgyűrűje és a magyar helynevek megléte miatt. Az indirekt levezetésben sem szűkölködő gondolatfűzés eredménye a vártnál jobb helyzetre utal: két közös gyökerű népcsoportunk van, ám nem biztos, hogy ezzel együtt is megértették egymást. Remélhetjük, hogy így lehetett, mert a fenti idézetben kétségtelenné válik a sztyeppére vándorolt elő-ázsiaiak (sumérek és sumér dominanciájú csoportok) ottani folyamatos vezető szerepe, mindvégig hangsúlyozottan nagy létszámuk, vagyis helyzetüknél fogva valószínűleg nem kerülhettek más nyelvek túlzott befolyása alá, ezért nem is szenvedtek el súlyos nyelvtorzulásokat. A lényeg azonban számunkra most az, hogy a fentiek alapján feltehető erős rokonsági fok az összeolvadásban a hódítók magasabb aránya esetén is sikerrel kecsegtet.
A Kárpát-medenceiek és turániak nyelvei összeolvadásának lehetőségei
Nem állítható ma teljes bizonyossággal, hogy e két népcsoport megértette egymást, bár erre igen jó esélyük lehetett, de semmi esetre sem álltak egymással szemben teljes idegenséggel, közös nyelvi elemekkel feltétlenül találkozniuk kellett. (A másik énem azt mondja, hogy ezek bizony legalább olyan jól meg kellett értsék egymást, mint egy vasi és egy székely ember manapság is, legfeljebb az egyik krumplinak, a másik pityókának hívta a burgonyát.) Mindenesetre itt Baráth nézeteit komolyan támogatja a Kárpát-medence-i korábban letelepült és a később oda igyekvő turáni népek nyelvének körülhatárolásában és megállapításában. Okkal tételezhetjük fel, hogy a nyelvi kötelékeken kívül más, az összetartozást nyomatékosan erősítő kötődések is voltak e népcsoportok között, mint például a hitvilág és a műveltségbeli azonosságok, hasonlóságok, vagy netán közös gyökerek ápolása vagy tudata. Badiny e tárgykört (BJF) c. munkájában bőségesen kifejtette, csak emékeztetem az olvasót a magyar katolicizmusba is átörökített Boldogasszony-kultuszra, Csíksomlyó Babba Máriájára. Mindezzel most azt kívánom alátámasztani, hogy az a bizonyos turáni beolvadás a helyben élőkbe sokkal kevesebb zökkenővel kellett megtörténjen, mint két teljesen idegen nép egybeolvadása. Ezért feltételezhető, hogy a közeli nyelvi (és népi) rokonság megléte esetén akár az itt lentebb említett arányoknál nagyobb számú bevonuló esetében is megtörtént a be-, helyesebben talán az összeolvadás. Nem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a beköltözések (vagy hódítások) utáni beolvadást követően egyre erősebb és erősebb, lélekszámában ily módon is növekvő néppel állunk szemben.
László a beolvadás mikéntjét tárgyalva 10-30 százaléknyi idegen ajkú felszívódását problémamentesnek tekinti. Id Fehér megerősíti őt ebbéli véleményében azzal, hogy a negyedik generációval be is fejeződik a folyamat, eszerint durván 80-100 év leforgása alatt. Radics ennél tovább megy, ugyancsak idegen ajkúakból ugyanezt akár 50 százalék esetén is reálisnak tekinti, mondván, hogy a meghódítottak nyelvét mindenképpen meg kell tanulnia a hódítóknak, hiszen különben nem tud parancsolni sem. A sztyeppék népeinek fentebb tárgyalt kialakulását tekintve - úgy gondolom -, megalapozottan léphetek tovább a számarányok elvileg korlátlan növelése irányában abból a megfontolásból, hogy semmiképpen sem idegen hódítók jelentek meg a Kárpát-medencében. Az az igen masszív tény ugyanis, amely szerint Mezopotámia területéről kiindulva, a sztyeppevidékre irányuló, évezredeken át tartó, folyamatos, nagy létszámú és egységes sumér kiáramlás feltölti ezt a hatalmas területet, egyszerűen nem engedi meg feltételeznünk, hogy az eredetihez képest gyökeresen különböző nyelveket használtak volna e területen. Mindezzel arra kívánok rámutatni, hogy joggal feltételezve olyan esetben is megtörténhetett a hódítók beolvadása, ha számarányuk esetleg - egészen szélsőséges lehetőségként említve - megegyezett az őslakosokéval, vagy netán meg is haladta volna. Hogy ez valóban mennyire szélsőséges eset lett volna, számoljunk utána, felhasználva azokat a szakirodalomban unásig ismételt adatokat, amelyek a föld eltartó képességét jelzik. Halász-vadász fokon 0,07-0,09 ember négyzetkilométerenként a norma, ez kb. 26000 fő tart el az egész Kárpát-medencében. Tudjuk ugyanakkor, hogy ilyen népsűrűség mellett nincs összekötő nyelv, nincs földművelés, csak vadászhordák véletlenszerű találkozásai. Ezért, hogy be tudjuk határolni, mikortól számolhatunk kiterjedt földműveléssel a Kárpát-medencében, akkor újra elő kell vegyük Götz már egyszer másutt is idézett alaptételeit, és újra rámutatni, hogy legkésőbb Kr. e. 5000 és 4000 között mindenképpen kiterjedt földműveléssel kell számoljunk, legalább a terület egyharmadán. Azt is tudjuk Baráth Tibortól (BT III/133.o.), hogy a Kárpát-medence a Kr. e. 3000 táján vált népkibocsátóvá, tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy megtelt és teljes kapacitással dolgozik. (A Kr.e. 6500 és 5500 cím alatt GL II. 877-879., majd Kr.e. 5400 cím alatt GL 818.o.-tól).
Mindez legalább 6-800 000 lélek jelenlétét mutatja, ami idegen nyelvű hódítás esetén is 3-400 000 fő nagyságrendig beolvasztotta volna az érkezőket. A fejlett nomád típusú kultúrák megjelenése előtt azonban ekkora nép szervezett mozgatása lehetetlen volt, nem voltak rá technikailag és szellemileg felkészülve. Padányi bebizonyította már Dentumagyaria c. könyvében - amelyet idéztem máshol -, hogy egy teljes nép mozgatása annak egyetemes erőkifejtését követeli meg, és határozottan rámutatott az ilyen akciók szervezési nehézségeire, Pap Gábor pedig éppen a szellemi vezetés nélkülözhetetlen voltára mutatott rá az itt máshol szintén idézett szemelvényében a Hazatalálás c. kötetéből. Mindebből az is következik, hogy csak horda méretű nagycsaládok vagy ehhez hasonló alakulatok közlekedhettek a fejlett nomádok létezését megelőzően, ezekre kétségtelen beolvadás várt a fogadó területen, feltéve, hogy nem vonultak tovább azonnal letelepedésre alkalmas föld híján, hisz ne felejtsük el, a Kárpát-medence megtelt. Lakosait Kr. e. 3000 táján nagy vonalakban ismerjük: kis-ázsiai elszármazású sumérral felülrétegzett nyelvűek, és sumérok többségükben, de van köztük égei elszármazású is. Fentiek alapján nem valószínű olyan népmozgás, amely jelentősen befolyásolhatta e térség életét, hacsak az nem, hogy a keletről elszármazott néprészek kelta név alatt ötvöződtek össze és belakták szinte egész Európát. Az összeötvöződés kézzelfogható eredménnyel járt az egész kelták lakta vidéken, így a Kárpát-medencében is: kialakult az Európát befedő egységes kelta nyelv. Baráth Tibor erről némileg másképp vélekedik, de az eredmény ugyanaz, sőt, nevén nevezi a dolgot: ... “Külön kelta nyelvet soha nem találtak, nem is találhattak, hiszen a kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek. Az “európai nyelvi egység” így a kelta irodalom egyik alapvető tétele. Camille Julien francia ókori történész szerint ezt az egységes nyelvet százmillió ember beszélte. Nyilván túlzás, de a lényeg helytálló: a kelta időkben magyarul beszéltek.” Mindez most annyiban érint bennünket őstelepes paraszti népünk kutatása közben, hogy igen fontos útjelzőt verhetünk le Kr. e. 500 táján a magyar nyelvű Kárpát-medence és Európa rögzítésével. Annál is inkább fontos ez útjelző, mert azt a népet, amelyik egybeforrasztotta őket, azok maguk a szkíták voltak, akikkel egyúttal a sztyeppeiek nyugatra vonulása megkezdődött. Megint a megszokott magyari történet zajlott le: ... “A kelta nevet eredetileg viselők sötétes arcú, alacsonyabb termetű, kerek fejű, magyarul beszélő nép volt. Ezek turáni származású nép, akik a Kaspi-Oxus térségében alakultak ki árja és kus fajta elemek összeolvadásából, és akik első nagyobb hulláma, a szkíták, éppen a Kelta-név elterjedése kezdetén, a Kr. e. VI. szd.-ban érkeztek a Duna vidékére és a Kárpátok fölé, Dárius perzsa király Kr.e. 512-ben lezajló támadása idején. Az első kelták (szkíták) nyugatra vonulásakor nincs szó komoly háborúkról, fegyveres összetűzésekről, a megelőző lakosság kiirtásáról vagy elűzéséről, sem új politikai keretek felállításáról. Minden csendben zajlott le, a szabály a meglévő keretekbe való beilleszkedés volt, összevegyülés a régibb, de azonos nyelvű lakossággal, a Társakkal, Barátokkal, Ligúrokkal, Hétúrokkal és Magyarokkal, akik valamennyien közös nyelvet beszéltek és mindnyájan a Régi Keletről eredtek.”
.... A szkíta hadi tudományra nagy szükség is volt a Kárpát-medence védelmében és őrzésében, illetve visszaszerzésében. A kelták kontinensnyi méretű szereplése igen gyorsan és igen szomorú véget ért. Kiteljesedésük pillanatától fogva feltűnnek a veszedelmes ellenségek: Róma, a görögök és a keleti sztyeppék és később észak felől vonuló új népek, a germánok és a szlávok.
Mindezen meggondolandó tények figyelembe vételével külön kell választanom a fejlett kultúrájú nomádok Kárpát-medencébe való beérkezését megelőző és az azt követő időszakokat. Ez a választóvonal a kelták szereplése, mert hozzávetőleg ezen időtől - tekintsük ezt Kr. e. 500-nak - számolhatunk fejlett kultúrájú nomád betelepüléssel, elsőként a szkítákkal. Most e fordulóponton kell egy mondat erejéig a Kr. e. 3000 előtti helyzetre utalni.
Ha a Kárpát-medencében Kr. e. 3000 és 500 között a nyelvi összeötvöződés a magyar név alatt történt meg, okkal feltételezhető, hogy az azt megelőző időkben történt bevándorlások nyelvei is olyanok voltak, amelyekből csak ez alakulhatott ki. Ez itt most csak egy előzmény bizonyos fokú valószínűsítése, úgy gondolom nem állak rendelkezésemre olyan adatok, amelyekre alapozva még korábbi történéseket tudjak leírni, vagy azokkal kapcsolatos feltételezésekbe bocsátkozzam. Ugyanezen oknál fogva nem vizsgálhatom a helyben kialakult ősnép teóriáját sem, bár nem kizárt, hogy később elegendő adat gyűlik fel vele kapcsolatban. Nem látok jelenleg bizonyítási lehetőséget ezen rénszarvast elejtő helyi ősnépnek a Régi Kelet kultúrcentrumaiba való szétáramlásának leírásával kapcsolatban sem. Ezek tehát azok a kérdések, amelyekre most nem keresek választ. Keresek viszont egy magyarul beszélő őstelepes paraszti népet annál is inkább, mert velük kapcsolatban viszont úgy gondolom, az ő nyomukba eredve használható feltételezéseket fogalmazhatok meg egészen kb. Kr. e. 3000-ig bezárólag.
Az árpádiak és a 670-esek példájából kiindulva feltehetjük, hogy a többi turáni bevándorlás létszáma is közel hasonló lehetett, de legalábbis nem olyan nagy, hogy az őslakosság ne olvaszthatta volna őket magába. Joggal tehető fel, hogy ez a bő 1500 igen mozgalmas év sem tudta nyelvi alapjaiban megrendíteni ezt az általunk egyre nagyobb csodálattal szemlélt őstelepes földműves népet, legfeljebb belső arányain módosított nem döntő mértékben. Visszahátráltunk tehát a Kr. e. 500 körüli kelta időkig. A kelta névvel foglalkoztunk e könyv korábbi részében. Jelentése: keleti, kelti, kelta nép, mert e név alatt egyesült Európa minden, a már akkor is évezredekkel korábban folyamatosan onnét, keletről elszármazó nép: sumér, anatóliai, hétországi, katti, pilisi, kánaáni, palesztínai, egyiptomi, esthoni, bothoni. Nem kutatom most, hogy Kr. e. 500 táján az Uralnak melyik oldalán kellett volna Árpád-i őseinknek éppen tartózkodniok, mert e szempontból ez már mindegy. A magyar földműves őslakosság igen nagy valószínűséggel, szinte biztosan akkor is itt volt már a Kárpát-medencében és ugyanazt tette, amit ma is: névtelenként a nemzetet tartotta fenn és ugyanezt a magyar nyelvet beszélte. Térjünk még vissza Radics Géza egy további adatához:
“ ... Lázár István hazai író tollából, Kiált Patak vára (Szépirodalmi Kiadó, 1974.) című társadalomtörténeti műve első fejezetében beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról és annak meglepő eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az antropológus - Karoson - arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy: “Bodrogköz népessége - és ebben legalábbis egyenlőre. egyedülálló táj- és népszigete ez hazánknak - nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.” Lázár a következő bekezdésben így folytatja: “ - felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák. ...” Az antropológusnak higgyük el, hogy húsunk mögött élő csontot lát, a csontok köré pedig az embert is el tudja képzelni. Köszönet e sok adatért Radics Gézának, ez utóbbiért főleg, mert ez is még tovább enged bennünket hátrálnunk az időben, Kr. e. 3000 tájáig a paraszti őstelepes népünk folyamatos létezésének feltételezésében és kutatásában. Tehetjük ezt annál is inkább, mert a sumér - magyar nyelvazonosság léte egyben cáfolja azt az esetleges feltételezést, miszerint Kr. e. 3000-től máig lecserélődhetett volna nyelvünk. Mivel ez nem történt meg egyik hódítás után sem, a fenti érv tovább erősíti meggyőződésemet a feltevés helyességéről, azazhogy minden bejövő hódítót beolvasztott ősnépünk. Igy tehát nemcsak logikailag sikerül a felvetést támogató érvhez jutni, de megtámasztja ezt a régészet is. A Bodrogköz természetesen nem egyedülálló a korai letelepedések sorában. Ilyenek pl. a trója-jortani elszármazású Lengyel-kultúra a 4/3. ezredfordulón, a Tisza-kultúra europid tiszapolgári, égei típusú bordogkeresztúri megjelenése, továbbá a baden-péceli, a Körös, a bükki stb. kultúrák létezése.
Az őstelepes magyar paraszti nép legalább 5000 éves ősiségének hipotézise
Az eddig említett elemek összefoglalása, és egyáltalán használható feltételezés, vagy új irányban való tájékozódásra szóló javaslat előtt mindenképpen le kell szögezni, hogy Magyarországon e tárgyban és e kérdésre irányított módszeres és hivatalos indítású kutatás még sohasem folyt. A felhozott érvek azonban elképzelésem szerint támogatják azt a véleményemet, hogy igenis érdemes megvizsgálni akár konkrét kutatási terv alapján, akár más elképzelések alapján e valóban összetett kérdéskört. Nyilvánvaló ugyanakkor - és ez itt különösen igaz -, ha e kérdést soha sem vetjük fel, válaszokat sem fogunk kapni rá. Ezért e kérdéskör tárgyalása során csakis munkahipotézis szintjén beszélhetünk mindaddig, amíg elegendő számú alapos érv, adat fel nem merül a hipotézist támogatandó avagy elvetendő.
Megvizsgálva egyrészt a Kárpát-medence-i nép és másrészt a fejlett kultúrájú sztyeppei nomádok kilétét, származását és nyelvét, azt kell megállapítsam, hogy soha nem voltunk még ilyen közel ahhoz, - mint most, e hosszúra nyúlt tanulmány vége táján, - hogy kimondhassuk igen nagy valószínűséggel fogalmazva a végső feltételezést: a magyar földműves őstelepes paraszti nép Kr. e. 500 tájától szinte biztosan, Kr. e. 3000 tájától igen jó, a bizonyosságot súroló valószínűséggel, Kr. e. 3000 előtt pedig - hozzávetőleg Kr. e. 7-6000 tájától feltehetően, a Körös és Tordos kultúrák óta okkal feltételezhetően folyamatosan lakja hazáját, a Kárpát-medencét és Európát. Ez kellett megtörténjen ahhoz, hogy a Kárpát-medencei ősnyelv - amint a bevezetőben szintén okkal feltételeztem -, egy népeinket magába záró és megtartó és összeforrasztó katlan közlekedő- és alapnyelve lehetett légyen. Ez a történelem a földműveseké, a naparcú névtelenek, - akik mégis nevet adtak mindennek itt -, a kitartók, a hűségesek, a mah-gar “ár” történelme - és a miénk. Igen jó megnyugodni abban, hogy itthon vagyunk.
Ne szégyelljünk gondolni arra, hogy a Kárpát-medence magyar földművesei és a belőlük származók mindannyian a Világörökség élő részei kellene legyenek, egy legalább 5000 éves élő, tevékeny, alkotó ősnép tagjai. Becsüljük meg őket nagyon, - különösen azok, akikre az ő sorsukat bízták -, sokkal jobban, mint eddig, mert a Világörökségre fontos kötelességünk vigyázni, legalább ilyen gondoskodást kell mutatni magának a magyar nyelv megbecsülésében is és minden áron való fenntartásához is, egyszerűen azért, mert valódi és vitális, rengeteg tudást sűrítő ősnyelv. Oktatásához katedrát kell létesíteni minden egyetemen, kiegészítve a sumerológiai tanszékekkel. A világkultúra e nélkülözhetetlen eleme, a magyar kultúra megismertetése, tanítása a mai műveltségben való jártasság alapvető feltétele. Engedjük át magunkat a felfedezés örömének és gondoljunk mindazokra, akik áldozatos munkájukkal hozzájárultak saját magunk megtalálásához. Ezt olvasva holnap már valóban nem azok leszünk, akik eddig voltunk és valóban át kell írni az európai- és világtörténelem fontos fejezeteit. Nemcsak azért, mert e földműves nép, amely egykor majd egész Európát lakta és ösvényeit kitaposta, a Kárpát-medencén kívül más népek alkotóeleme lett, hanem azért is, mert az európai népeknek most valóban meg kell keresniük saját magukban is ezt a népet, és kiigazítaniuk saját előtörténeti elképzeléseiket is. Helyenként ez biztosan nehéz lesz és nemcsak másoknak, de saját magunknak is. A magyarságot, a néprajzot kutatók élete szemernyit sem fog változni, legfeljebb új, kitágult idősávban dolgozhatnak. Régészeink és őstörténészeink, műtörténészeink és antropológusaink életében ez talán még feldolgozható, nem túl nagy változásokat hoz majd, de a nyelvészek valószínűen új módszereket kell keressenek. Götz László, Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc, Pap Gábor, László Gyula és a többi kiváló szerző munkái talán átsegítik a kételkedőket a nehézségeken. Ugyanígy új módszerek és új kiindulópontok után kell nézzenek az indoeurópai nyelvészek és történészek is, mert Anatólia “elestével” állásaik gyengültek, tovább kell keressék valóságosnak tekinthető őshazájukat."
***
Mesterházy magyar ókor 172. oldal, Az etruszk őstörténet, Róma előzménye
268. magyar-etruszk nyelvi kapcsolat (ez lehet a nyelvészethez kerül)
***
Hunok
Kiszeli A magyar nép őstörténete 27. oldaltól
A fentiek alapkján tagadhatatlan, hogy a hunoknak van szerepük a többágú magyar őstörténet fonatában, de ez elenyésző a Kárpát-medencei gyökérzethez képest.
***
Lássuk a bizonyítékokat a scythák Kárpát medencei őshonosságáról.
A kérdés, ki a Kárpát medence ősbirtokosa, ki az az ősnép mely Európa kultúráját megteremtette.
Az ókori íróktól hasznos adatokat tudunk meg, náluk már i.e. 700-tól találunk adatokat a Kárpát medence történelmére vonatkozóan Herodotos (i.e. 484 - 406) akit a történetírás atyjának is neveznek, azt írja IV. könyve 48. bekezdésében "Szkítaország legnagyobb folyója az Ister(IsterGam-Esztergom) (Duna). Közli, hogy az Isterbe folyik a Tiphisas (Tisza) és az Agatirs scytha törzsektől Erdélyből a Maris (Maros)"
Herodotostól megtudjuk azt is, hogy a Kárpát-medencei scythák első királya TARGITAOS volt. Ha a nevet nyelvészeti vizsgálatnak vetjük alá, akkor a nyelvfejlődés szabályai szerint a kemény T hang helyére annak lágy váltóhangját, a H-t tesszük, és elhagyjuk a görögös os képzőt, akkor tisztán áll előttünk, hogy az első király nevét őrzi még ma is a Hargita nevű hegy.
A scytha és a hun nép azonosságát igazolta AGATHIAS (szül i.e. 301.) könyve 154. oldalán, "Mindazon barbarus népek, melyek az Imauson belül laknak scytháknak vagy hunnusoknak neveztetnek. "
Ptolemaus Claudius (i.e. 138 - 18O) III. könyve, 5. fejezet, 19 oldal, írja A scytha alánok fölött laknak a roxolánok, pannonok és hunok, mind testvérek.
Hippocrates (i.e. 456 - 366.) Európában él a szittya nép, melyet szarmatáknak, szakáknak, szabiroknak, gepidáknak, pártusoknak, pannonoknak, médeknek, jazigoknak(Jász), hunnusoknak és avaroknak is neveznek....
Azaz, a régi írásokból tisztázódik, hogy a rejtélyesnek és titokzatosnak tartott népnevek mögött az azonos HUN SCYTHA népet kell keresni.
Ezekkel az adatokkal tovább tisztul a kép, miszerint Gordon Childe-t idézve. Az európai népek tanítómestere a Kárpát medencei műveltség volt, azaz a magyarok ősei a scytha nép! A mi őshazánk a Kárpát medence!
***
A Kárpát-medencébe hazatérő vagy beköltöző népek részletesebb bemutatása a Történelem - honfoglalások fejezetben található.
<< előző fejezet (történelem - bevezető) --- következő fejezet (történelem - hamis rétegek) >>
