V. Történelem - bevezető


A MAGYARSÁG EREDETE

V. FEJEZET

Történelem - bevezető


Az előző fejezetekben bemutatott kutatási eredmények és munkák alapján bátran kijelenthető, hogy Magyar Adorján egykor leírt szavai mind igazak:

"Olvastam Marjalaki Kiss Lajosnak Anonymus és a magyarság eredete c. rendkívül érdekes, nemrég megjelent tanulmányát, amelyben azt bizonyítja, hogy a magyarság Magyarországnak őslakossága, illetve, hogy az országot Árpád honfoglalását már ezredévekkel megelőzőleg is magyarság lakta. Szerény véleményem szerint is, a magyarság őshazája Magyarország, azaz a Kárpátok medencéje, amelyben fajunk és nyelvünk kialakult, és ahol magas szellemi műveltsége volt már azon ősidőkben, amikor az árja népek még nem léteztek. 
Magyarországi eredeti ősnépünk, azaz az ősmagyarság legnagyobb része beláthatatlan időktől fogva békés földművelő nép volt, - aminthogy ma is az – és mindig magyarul beszélt, azaz helyesebben szólva: mai magyar nyelvünk ősalakját beszélte. E nép, vagy faj az ezredéveken át, időközönként számtalan rajt bocsátott ki magából, hol északra, hol keletre, hol délre és nyugatra, amely kivándorolt szakadékai kint néha nagy műveltségeket is alapítottak, (szumirok, pelazgok, etruszkok, stb.) majd hosszú idők folyamán nyelvileg, fajilag elváltoztak, átalakultak, más népek közé vegyültek, de mindenfelé olyan nyomokat hagytak maguk után, hogy ezeket a tudósok és kutatók a világ különböző részeiben észrevevén a magyarságot hol innen, hol onnan származottnak kellett, hogy gondolják. Így régebben például a finnugor rokonság hívei őseinket északról, majd Vámbéry és a török rokonság hívei keletről, az ázsiai pusztákról jötteknek vélték. Mások, mint Tóth Jenő és legújabban Zajti Ferenc tényleg megállapítható nyelvi és faji összefüggések miatt, a magyarság indiai eredetét vitatják, ritkán gondolván azonban arra, hogy hiszen ama feltalált néptörzsek éppúgy a magyarságnak messze földre vándorolt leszármazottai is lehetnek, mint ahogy a magyarságot ideköltözöttnek véljük. Ismét mások a szumir nyelvnek a magyarral rokon volta miatt, vagy a kis-ázsiai és szíriai ősturáni műveltségek révén a magyarok eredetét délen keresik, (pl. Fáy Elek: A magyarság őshona) sőt, voltak olyanok is, akik az afrikai kámi nyelvekben található, a magyarral meglepően egyező elemek révén a magyarságot kámi eredetűnek, megint mások – különösen régebben – sémi származásúnak vallották. Végül némelyek, mint pl. Cserép József, azon elvitathatatlan egyezések révén, amelyek az azték és más ős-amerikai nyelvek és a magyar nyelv között kimutathatók, a magyarságot Amerikából, vagy Atlantiszból eredőnek tartják. Mindennek eredményeképp tehát Európa közepén a magyarság továbbra is valóságos rejtélyként állott, és áll ma is. 
Teljesen megoldódik azonban a rejtély, ha a magyarság őshazájának magát Magyarországot tekintjük, ahonnan ősidőktől fogva egyes szakadékai minden irányban vándorolhattak ki. Sőt, csak így fejthetjük meg azt is, hogy a magyarság szervesen illeszkedik bele a közép-európai kerekfejű, kis- vagy középtermetű fajba s hogy arcjellegében is a környező népektől, amelyek nagyrészt különben is csak elárjásodott fajrokonai, alig különbözik, valamint hogy nyelve, szókincse, népszokásai, népmeséi, viseletei is azokéval bár egyezőek, de sokkal őseredetibb jellegűek."

***

A magyarság Kárpát-medencei népi eredetével meglehetősen sokat foglalkoztunk az előző fejezetekben, azonban a szakrális, egész Eurázsiához köthető hatalmi ág eredetével még kevésbé, ezért ebben a fejezetben  tágítjuk a magyarságról alkotott képünket, kilépünk a Kárpát-medencei bölcsőből, tesszük mindezt azért, hogy megnézzük, hogyan helyezkedik el a magyar történelem az egyetemes emberi történelemben. Meg kell tehát vizsgálnunk a magyarság történetéhez szorosan kapcsolódó egyéb népek, örökösök, rokonok, és ellenfelek történeteinek kapcsolatait, történelmi ívét. Ha valaki elkezdi átfogó jelleggel megvizsgálni a világtörténelmet, és benne a magyar és rokon népeinek történetét, előbb-utóbb vélhetően fel fog neki tűnni egyfajta lüktetés, hullámzás, melynek végeredményeképpen egy vaskori-ókori világháború bontakozik ki a szemünk előtt: a ragozó nyelvű, mellérendelő világszemléletű magyarok/szkíták/sumérok, stb. --- és a nem ragozó nyelvű, alárendelő szemléletű indoeurópai/szemita, stb. népek között. S bármennyire is próbálják a történelemhamisítók összemosni, elhallgatni, meghamisítani az eseményeket, egyre világosabb, hogy az írott világtörténelem nagyvonalakban erről a ragozók <-> nem ragozók közötti élet-halál harcról szól. Történelmi vizsgálódásunk során ezekre az összefüggésekre fogunk összpontosítani elsősorban.

A rokonnépek történelmének áttekintése mellett feltétlenül kísérletet kell tennünk a magyar történelemre rárakódott hamis rétegek lefejtésére is, amennyire csak lehetséges, hiszen csak a rátelepedett hazugságok eltávolítása után lehet elkezdeni nyomozni az igazság után.
Bakay Kornél a Magyarnak lenni büszke gyönyörűség c. könyvében így fogalmazza meg nézeteit a magyar történelemszemléletet átszövő hamis rétegekkel kapcsolatban (két fejezet részletei):

"Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról 

A nem szakemberek előtt is nyilvánvaló, hogy az őstörténet mindenhol stratégiai és nemzeti tudomány s ennél fogva mind a művelői, mind pedig az olvasói vagy résztvevői számára adott a kötődésből következő érzelmi viszonyulás és a pártosság. Ez egyáltalán nem ellentétes a tudományossággal, bármennyire is ezt akarják sugalmazni és elhitetni a néhány évvel ezelőtt még magukat büszkén marxista történészeknek nevező "mérvadó szakkollégák". A történelem célja kezdettől a megismerés, a történettudományé viszont szűkebben a MÚLT megismerése. Így tehát mindazok, akik a magyar nép őstörténetével foglalkoznak, lényegében akaratuktól részben függetlenül, két nagy csoportra oszlanak. Az egyik csoport képviselői az un. tárgyilagos, érzelemmentes és a nemzetével szemben el nem kötelezett "hivatalos és mérvadó irányzat" hívei közé tartoznak, akiket röviden és az egyszerűség kedvéért ma finnugristáknak nevezhetünk. A másik csoport tagjai tudatosan vállalják, hogy a történész is kötődik népéhez és országához, elutasítják az internacionalizmus és a szélsőséges liberalizmus minden válfaját és vállalják, hogy az őstörténetünkért folyó küzdelemben helye van a józan pártosságnak. 

Ugyanakkor mindez nem jelenti és nem is jelentheti a tudománytalan nézetek elfogadását és a teljesen képzetlen emberek által kiagyalt nézetek terjesztését. Azt azonban, hogy mi a tudományos és mi a tudománytalan, egyáltalán nem az határozza meg, hogy ki vall más nézeteket, mint a mérvadó akadémista vonal képviselői s az sem, hogy kinek milyen címei és rangjai vannak. Ez utóbbiakat ugyanis általában, az egy csoportba tartozók szokták egymásnak adományozni. 
Az őstörténet-kutatás eredményei egyrészt attól függenek, hogy milyen forrásokat veszünk figyelembe, másrészt pedig attól, tiszteletben tartjuk-e a megkövesedett dogmákat, toposzokat (történelmi közhelyeket) ? Ilyen ősi dogma például az un. népvándorlási elmélet, az un. nyelvcsalád-elmélet, vagy a keleti népek un. menekülési elmélete. De a magyar őstörténetet legalább másfél évszázada köti gúzsba az un. földrajzi zóna ósdi dogmája is, amely szerint ősi múltunk gyökereit csakis és kizárólag az 50 szélességi foktól északra kereshetjük, mivelhogy ebben az övezetben éltek és élnek a nyelvrokonaink. Hasonlóképpen súlyos "dogmatikus örökség" annak a tévtannak a hirdetése, hogy például a szkíták iráni nyelvű nép, a húnok, az avarok és az onogúrok pedig török nyelvű népek voltak. Ugyanakkor a magyarokról is egyre agresszívabban terjesztenek alaptalan állításokat, mint például azt, hogy Árpád nagyfejedelem népe lélekszámban alig haladta meg a 15 ezer főt (!) s ez a kicsiny "különítmény" sem magyarul beszélt, hanem törökül. Itt említjük meg a magyar őstörténet egyik legszégyenletesebb dogmáját, mégpedig a székelyek eredetéről vallott nézeteket. A hivatalos álláspont szerint a székelyek eredetileg nem voltak magyarok, hanem csak "lassan magyarosodtak el". 
Súlyos eltérés mutatkozik a fentebb jelzett két csoport nézetei között a magyarok ősi hitét, ősi vallását illetően is. Amíg a hivatalos és mérvadó vonulat tagjai kitartanak az újkori szibériai és lappföldi sámánizmus jelenségeinek kritikátlan visszavetítése mellett, addig a nem-finn-ugrista irányzat tagjai számos adat és régészeti jelenség alapján azt vallják, hogy a magyarság már a Kr. sz. utáni évszázadokban híve lett a keleti kereszténységnek, illetve részben más keleti nagy világvallásoknak. 
A két irányzat nézetei közötti különbségek különösen élesen szembetűnnek a következő kérdésekben: 
1. A magyarság un. őshazájának helye és jellemzése, 
2. A magyar nép megjelenésének ideje és helye, 
3. A honalapító Árpád nagyfejedelem és népe embertani jellege, nyelve és lélekszáma, 
4. A székelység eredete és nyelve, 
5. A honalapítás oka, lefolyása (a mindenki által szétvert és szakadatlan menekülő magyarság képzete helyett a tudatosan, nagy erőkkel és tervszerűen lezajlott birtokba vétele a Kárpát medencének!) 
6. A Kárpát-medencében jelentős népi tömegekkel tovább élő avarok szerepe és jelentősége nyelvi, embertani és településtörténeti szempontból. 
 (...)

A kihirdetett magyar őstörténet alkonya
 (...)
Az iskolában azt tanították és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság egy, ezredéveken át vándorló, kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és a baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő un. finnugor népek. A Kárpát-medencébe fejveszett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták az itt talált művelt szlávok egy részét, a többit beolvasztották és leigázták. Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges, vidám magyar rablóbandák hosszú évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték. Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a húnokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minékünk csak a szibériai vogulok és osztyákok, a permi finnek és a balti finnek a rokonaink s aki ezt nem fogadja el, az a politikai alvilághoz tartozik, az históriai bűnöző 

Valóban ilyen volna a magyar őstörténet? Valóban analfabéta, dologtalan, öldöklő rablógyilkosok lettek volna ősatyáink? Valóban a história, a történelem nem volna más, mint visszanéző, szenvtelen kíváncsiskodás az egykor régen volt iránt? A válaszunk: határozott nem! A kihirdetett, hivatalos őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott forrósok, sem a tárgyi források (régészet), sem az embertani kutatások (antropológia, DNS, vércsoport-vizsgálatok) nem erősítenek meg. Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy: 
A/ mi volt az oka annak, hogy sem a húnok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra? 
B/ mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek vagy talán helyénvalóbb magyargyűlöletet mondani? 
C/ mikor és miért született meg a finnugor-rokonság elmélete? 
D/ mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel? 
A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a húnok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsimedencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság! 
Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a hungárok, a magyarok egyazon nép a hunnus-sal, s az avarral, s mindannyian szkíták. S azt is állítják, hogy Álmos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak. A hivatalos történetírás szerint nekünk hún hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a XII-XIII. században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól (Waltharius) tudják, hogy a hungarusok húnok, illetve avarok. De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a húnoknál és megvan a magyaroknál. De akkor hogyan lettünk finnugorok? 
A magyar nemzeti történetírás ős és hőskorában, a XVII. század végéig senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni a szkíta-hún rokonságot. Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: hajlító és ragozó nyelvek nagy családjaira. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt világos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgy is elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált azután; hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól. 
Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való - nem túl mély - rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (V-IV. évezred?) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszercsak - valami csoda folytán - az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász-vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, ill. annak bizonyos elemeit. 
A finnugor rokonság és származás-elmélet tehát a társadalomtudományok fejlődése következtében született meg, de tagadhatatlanul politikai okai is voltak. A fő hajtó és mozgatóerő: a magyarellenesség, a magyarok iránti gyűlölködés volt. 
Miért alakult ez ki? 
Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km'. A 340 000 km2-es Kárpát-medence Európa kellős közepe, természetes védettséggel, zárt vízrendszerrel, igen gazdag ásványkincsekkel, hatalmas ivóvíz- és gyógyvízkészletekkel, s ez az a tájegység, ahol a latin-germán, a görög-szláv. és a szkíta-hún népek és kultúrák, egyedül Eurázsiában, találkoznak! S ezt a földet a történelemben először a keleti lovas népek tudták egyesíteni, egy hatalmi erő alá vonni. Először a hún Atilla, majd az avar nagykirály: Baján. Amikor ez az egység megbomlott a IX. században, vákuum keletkezett. Ekkor érkeztek meg eleink s néhány évtized, alatt, lényegében harc nélkül birtokba vették az akkor lakható egész Kárpát-medencét. De csak azt! Hadierejüknél fogva mehettek volna bárhová megtelepedési céllal is, amint a normannok és az arabok tették, erejüket a hadjárataik világosan megmutatták. De nem telepedtek meg másutt. 
Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy az itt lakó népek nagyobb része testvérnép kellett legyen s amint a Tarihi Üngürüsz és az itáliai krónikások (Bonfini és Ransanus) írják, ugyanazt a nyelvet kellett beszélje. Erre mutat a Kárpát-medence toponímiája: a hely- és földrajzi nevek, amelyek döntő többsége színmagyar eredetű, még az antik forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel, mert ezek szkítakori vagy még régebbi elnevezések. 1400-ig például Erdély területén 2056 helynév jött létre s ebből csak 102 szláv eredetű! 
Ugyanakkor komoly nehézséget jelent, hogy sem a szkíták, sem a húnok, sem az avarok nyelvét, hiteles és vitathatatlan nyelvemlékből eddig nem ismerjük. Eddig, mondottam s azért tettem ezt, mert nemrégiben közzé tettek egy óörmény betűvel (grabar) írott kaukázusi hún nyelvű anyagot, amelynek mind a nyelvtana, mind a szókincse rendkívüli hasonlóságot mutat a magyarral. (1) Ugyanakkor a Dezoxiribo-Nuklein-Sav (DNS) vizsgáltok kimutatták (a DNS molekulák az öröklődés anyagai nem pedig a fehérjék s erre 1995-ben jöttek rá!) hogy a Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori népek között az ősmagyarok is ott voltak, az őshorvátokkal és az őslengyelekkel és az ősukránokkal együtt.  
A Kárpát-medencét birtokba vevő magyar eleink tehát itt egy hatalmi gócot hoztak létre mind katonai, mind gazdasági vonatkozásban. Ez az erős ország tette lehetővé a nagyszabású európai hadjáratokat, amelyeket a IX. század elejétől a X, század végéig vezettek (838 - 970) Ezt az erős Duna-menti hatalmat szerették volna a nyugat-európaiak megszüntetni már a kezdetektől. Ezért vonultak fel 907-ben s ezért ajánlotta Abd al-Rahman mór (cordovai) kalifa 955-ben Ottó német királynak, hogy a magyarokat ki kellene irtani. Ezért hirdettek a pápák keresztes hadjáratot a magyarok ellen, a gens detestanda - az elátkozott nép ellen. 
Dehungarizálni kell a térséget - mondták ki a nagyhatalmak is a XIX- XX. században. A hungarocidium hamarosan meg is indult: a bácskai Földvár templomi oltárára gúlában kirakott 37 levágott magyar gyermekfej volt a jel 1848-ban s a szerb kezdet nem maradt folytatás nélkül! 
A Turul-nembeli Álmos-Árpád szent dinasztia 29 uralkodója (819-1301 ) hiába adott a keresztény világnak 10 magyar szentet, az erős, bizonyos korokban európai nagyhatalomként működő magyar királyság az ellenszenv, a gyűlölködő harag tárgyává vált. Ezt fejezte ki a XVIII-XIX. századi álláspont, hogy ti. a magyaroknak nincs helyük Európában. Tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem! S mindez 150 évvel Trianon előtt! 
Csoda-e, ha 1918/20-ban bekövetkezett nemzeti történelmünk legnagyobb tragédiája? (...) A magyarság a katasztrófák nemzete, a XX. században a nagyhatalmak kivégezték Magyarországot, a XXI. század vajon mit hoz? Marad-e a megfeszített nemzet a keresztfán vagy végre feltámadunk? A múltat nem szabad elveszítenünk, nem szabad eladnunk, nem szabad hagynunk eljelentékteleníteni. Hazug szólamokat terjesztenek a mai mérvadónak nevezett történészek, amikor azt hirdetik: tegyünk úgy, amint Szent István királyék tettek: szokásainkat, hagyományainkat, múltunkat erőszakkal akár, de töröljük ki az emlékezetünkből, az őseinkhez fűződő minden szálat szakítsuk el, mert csak így fogad be bennünket Európa s most az Unió. Csak így bocsátják meg nékünk Atillát, Bajánt, Bulcsút és Lélt. A magyar politikai gondolkodás mindig történelemérzékeny volt, csak mostanság nem az. Nem ismerik el a történelmi jogot, nem ismerik el a nemzetek közötti kulturális különbségeket, s történetietlen historizálásnak nevezik, ha az igazi történész mind az értelemre, mind az érzelmekre hatni akar. Márpedig az a histórikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktársainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott."

Megjegyzendő, hogy Bakay munkásságában leginkább a szkíta-hun-avar-magyar azonosság mellett érvelt, és a magyarok eredetét Belső-Ázsiába pozícionálta, mindazonáltal a műveiben - mint látható fent - időnként ő is megkerülhetetlenül utalt a Kárpát-medencei magyar ősnépre, csak ő még nem tudta egyesíteni a két féle eredet-elvet úgy ahogy pl. a Cser-Darai szerzőpáros, a magyarság kettős, Kárpát-medencei népi és Ázsiai hatalmi összetételének és eredetének igen valószínű "elméletével".  

A hamis rétegek lefejtésén túl vizsgálódásunk további részében ki kell térjünk a királyi vérvonal témájára is, valamint a "honfoglalás" egyre kínzóbb és egyre inkább tisztázandó kérdéseire, mivel így nyerhetünk tágabb, mélyebb betekintést a magyarság szerteágazó gyökereibe.


Történelmi fejezetünk tehát az alábbi alfejezetekből áll:



  
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)